A probléma egyik oka, hogy a klímaváltozás miatt a csapadék egyre szélsőségesebben érkezik: hosszú száraz időszakokat hirtelen lezúduló esők váltják fel. A problémát csak súlyosbítja, hogy az utóbbi évtizedekben a vízügyi beavatkozások az árvízvédelmet célozták, vagyis a csapadék lehető leggyorsabb elvezetésére törekedtek. A tájból gyorsan lefolyó víz nem tud leszivárogni a talajvízbe.
Azonban léteznek egyszerű, természetközeli és viszonylag olcsó megoldások a vízhiány enyhítésére. Magyarországon és Erdélyben egyaránt civilek, gazdák, tájépítészek és helyi közösségek kezdtek el apró léptékű vízvisszatartó beavatkozásokat megvalósítani: árkok lezárásával, fenékküszöbök és kisebb gátak építésével lassítják a víz lefolyását.
Magyarországon a Kecskemét környékén elterjedő Homokhátságon jártunk, Erdélyben pedig Székelydályában, a Nyárád mentén, valamint Szatmár megyében, a Túr mentén is
vannak már működő példák vízmegtartásra.
A cél nem mesterséges tavak létrehozása, hanem az, hogy a víz több időt töltsön a tájban, legyen ideje beszivárogni a talajba, és így újratöltse a talajvizet. Már néhány egyszerű beavatkozás is látványos eredményeket hoz: emelkedik a talajvíz szintje, újra megjelenik a víz a kutakban, visszatérnek a békák, gőték és más élőlények, sőt a mikroklíma is érezhetően javul a vízfelület környékén.
Ezek a megoldások nem igényelnek hatalmas infrastruktúrát vagy milliárdos beruházásokat. A vízvisszatartó rendszerek helyi anyagokból – farönkökből, kövekből, vesszőkből, földből – épülnek, gyakran közösségi kalákában.
A projektek sikerének kulcsa a helyi tudás, az együttműködés és a szemléletváltás: annak felismerése, hogy a vizet nem minél gyorsabban elvezetni kell, hanem helyben kell tartani. Ez már nemcsak környezetvédelmi kérdés, hanem a vidéki közösségek hosszú távú túlélésének feltétele.
Földéhség és vízszomj a Homokhátságon
Leginkább tengerparthoz hasonló, homokos, laza talajba süpped a lábam, amint kiszállok az autóból. Míg a szem ellát, körülöttem pusztaság, szántóföldek, elszórtan pár régi, szegényes ház, néhány bokros rész. A Kecskemét környékén található Csemőben járunk, a Homokhátságon található tanyavilágban. Február van és a tél viszonylag csapadékos volt, mégis porzik a homok.
„Itt földéhség van és vízszomj” – foglalja össze a helyzetet Szabó Géza, aki családjával az egyik tanyán lakik, és aki sok más tanyalakóval együtt próbál valahogy fennmaradni. „Ha pusztán a földből akarsz itt megélni, ahhoz 80–100 hektár kell” – így Szabó. A probléma egyik része, hogy
sokkal több itt a tanya, mint amennyit a föld jelenleg el tud tartani,
így, aki nem pusztán lakóhelyként, hanem fő jövedelemforrásként tekint a tanyájára, annak új funkciót kell találnia a tanya számára. Szabó lovakkal foglalkozik és lovas foglalkozásokat tart, feleségének pedig pszichológiai rendelője van a tanyán.
Az elmúlt húsz évben látványosan átalakult a Homokhátság éghajlata Kecskemét környékén. Bár az éves csapadékmennyiség nem minden évben csökkent drasztikusan, az eső eloszlása egyre szélsőségesebb.
A térségben egyre gyakoribbak az aszályos nyarak, miközben a téli hóborítás – amely korábban lassan szivárgott be a talajba – szinte eltűnt. A kutatások szerint a növekvő hőmérséklet és az erősödő párolgás miatt a lehulló csapadék egyre kisebb része tudja ténylegesen feltölteni a talajt és a vízkészleteket. A változások legdrámaibb jele
a talajvíz folyamatos süllyedése.
A Homokhátság számos pontján az elmúlt évtizedekben 3–5 méterrel csökkent a talajvíz szintje, egyes helyeken pedig ennél is nagyobb visszaesést mértek. Kecskemét környékén olyan területek is vannak, ahol a korábban néhány méter mélyen elérhető talajvíz ma már közel tíz méter mélységben található.
A folyamat mögött elsősorban a klímaváltozás áll, de az intenzív vízkivétel, az öntözés, valamint a vízelvezetésre épülő tájhasználat is gyorsítja a kiszáradást. A Duna–Tisza közi Homokhátságot ezért ma már egyre gyakrabban emlegetik Magyarország félsivatagosodó térségeként. A lehangoló helyzet ellenére Szabó Gézából
sugárzik az optimizmus és tenni akarás.
Bár városon született, a családi gyökerei ide, a tanyavilágba vezetnek. Gyermekkora óta arról álmodott, hogy tanyán fog élni. Az egyetemen geográfusnak tanult, geológia szakirányon végzett és diplomamunkája hidrogeológiai témakörrel foglalkozott. Emellett erdész technikumot is végzett, méhészkedett.
Terepjáróba ülünk – hátul az utánfutóban ásók és néhány talicska. Az autóval alig pár kilométert megyünk, vezetés közben mesél:
„Engem az foglalkoztat, hogy ezek a válságok hogyan hatnak egymásra. Most vízről van szó, de ez egy sokkal összetettebb válság. Mindig kell legyen valami, amitől félünk. Most épp a szárazságtól félünk” – magyaráz.
„Én egy megoldás orientált ember vagyok, igyekszem mindent derűvel fogadni, és kihozni a maximumot mindenből. Ezen a helyzeten is lehet változtatni.
Boldogabban fekszem le este,
ha megtettem, amit meg lehetett” – így Szabó. Az autó egy bozótos mellett áll meg. Öccsével, Istvánnal gyorsan lepakolják a szerszámokat, körbekínálják az anyuka sütijét, majd kis csapatunk beveszi magát a bozótosba. A fák mögött egy árok van, melyen döngölt földből épült fenékküszöb található. A fenékküszöb fölött némi – nagyon kevés – víz áll.
Projekt partnerünk, a kecskeméti KecsUp újságírójával és fotósával vagyunk – így a helyszínen több az újságíró és fotós, mint munkás, restelljük is a helyzetet. „Nem baj, a közösségi médiának sokkal nagyobb a hatása, mint az összes munkának, amit mi itt végzünk. Ásóval hadonászni egy kamera előtt sokkal hasznosabb, mint az árokban hordani a földet” – legyintenek nevetve a Szabó testvérek, miközben földdel pakolják a talicskákat.
A viccelődésnek van valóságalapja: a magyarországi vízőrző mozgalom az elmúlt években, az egyre súlyosbodó aszályok és vízhiány nyomán
kezdett országos figyelmet kapni.
A gazdák, természetvédők és civilek munkájukat elsősorban közösségi médiában – Facebook-on és YouTube-on – népszerűsítik, itt rengeteg anyagot lehet találni, és ezek a videók, podcastok a szemléletváltás fő eszközei.
A Kárpát-medence vízválságának egyik fő oka, hogy az elmúlt másfél évszázadban a folyószabályozások és lecsapolások miatt a táj túl gyorsan vezeti el a vizet. A vízőrzők azon dolgoznak, hogy a lehulló csapadék minél tovább helyben maradjon, beszivárogjon a talajba, és újra táplálja a kiszáradó élőhelyeket és a talajvizet.
Akárcsak a Szabó testvérek és körülöttük dolgozó önkéntesek, a mozgalom tagjai
egyszerű, helyi léptékű megoldásokkal dolgoznak.
Árkokat zárnak le, kisebb gátakat építenek, időszakos vizes élőhelyeket állítanak helyre, vagy olyan földhasználati módszereket népszerűsítenek, amelyek segítik a víz visszatartását.
„Igazából én nem kapcsolódtam be a vízőrzők mozgalomba. Én elkezdtem ezt egyedül csinálni, most már négy éve. Kezdetben éjszaka, fejlámpával, a bokrok alatt bujkálva építettem a gátakat – nappal nem lehetett, ezért még megszóltak” – emlékezik vissza Szabó Géza.
Öccse, István két éve költözött ki a tanyára, és gyorsan kialakult a munkamegosztás: a kirobbanó személyiségű Géza a szakember és szóvivő, a csendesebb, visszahúzódó István a mozgalom szervezője. A tevékenységek is bővültek: a vízőrzés mellett szemetet szednek, fát ültetnek, a környékbeli mélyszegénységben élő gyermekekkel foglalkoznak.
Eleinte a lovastanyán megforduló emberek vettek részt ezeken a tevékenységeken, de most már kibővült a társaság. „Vízőrzés kapcsán látszik az értetlenség sok emberen.
A megszokás rabjai vagyunk,
egy mesterséges tájban nőttünk fel, és mivel gyermekkorunktól ezt látjuk, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez természetes. De régen nagyon nem ez volt” – magyarázza Szabó Géza. A bozótos ahol az árok található egy nagyon jó példa erre.
Ez az árok a Kis-Gerje patak mesterségesen kialakított, kimélyített és kiszárított árka. Ez az egyetlen olyan patak a környéken, melynek vize tiszta, és nem tisztított vagy tisztítatlan szennyvízből táplálkozik.
És bár a szántóföld szélén található árokról ezt nemigen mondanánk meg, de régi katonai térképekről tudjuk, hogy
ezen a vízfolyáson egykor nyolc vízimalom működött.
Tavak láncolatát, mocsarakat táplált ez a víz, az átjárhatatlan nádas 1–1,5 km széles volt bokrokkal, dombokkal, medrekkel, hálósan szétterülő vízfolyással. Egy olyan terület volt ez, ahol még el lehetett bújni a tatárok elől.
De még az 1970-es években is előfordult, hogy télen gátat kellett robbantani, mert a várost el akarta önteni a hömpölygő Kis-Gerje. Az árokparton élő nyugdíjas bácsi szerint az ő gyermekkorában még másfél méter mély volt a patak vize. Egész nyáron itt fürödtek, csukákat lehetett itt fogdosni.
„Ehhez képest, ami most itt van, az csúfság” – legyint szomorúan Szabó Géza, majd elkezd magyarázni. „Amikor vízvisszatartásról beszélünk, mindenki a felszínen látható vízre gondol. Arra a pár csepp, pár köbméter vízre, ami itt látható. Persze, ez is nagyon fontos a vizes élőhelyek, állatok szempontjából.
De ami ennél sokkal fontosabb, hogy olyan felszín alatti víztestet, dugót hozunk létre ebben a völgytalpban, ami megtámasztja a vízgyűjtő magasabb területeiről a vízfolyást. A lefelé szivárgó, áramló víz kicsit lassabban fog leérni. Azzal hogy nem hagyjuk, hogy gyorsan lezúduljon a víz,
időt és életet nyerünk a természetnek.”
Igazából arra az időszakra készülnek, amikor hiány keletkezik, és ezt igyekszenek kicsit elodázni. Mivel nem vízmérnökök, a Szabó testvérek tapasztalati úton kísérletezték ki, hogy mi az, ami működik. A gátak ideiglenes létesítménynek számítanak, ezért vízügyi engedélyt nem kell kérni rájuk.
Az illegalitásból is úgy léptek ki lassan, hogy eldöntötték: vállalják névvel-arccal a videós szerepléseket, mert ez a tevékenység előbb-utóbb legális lesz.
„Fontos növelni a társadalmi nyomást, ami nehezedik a politikai döntéshozókra. Nem feltétlenül jók a politika által megfogalmazott válaszok. Várni luxus, amit nem engedhetünk meg magunknak. Ha rajtam állna, nem ezzel az árokkal bohóckodnék, hanem a Tiszát engedném szabadon az Alföldön” – így az aktivista.
„Nyilván rövid távú gazdasági érdekek ütköznek a hosszú távú közérdekkel, de arrafelé haladunk, hogy nem maradt más megoldás. Próbál életben maradni ez a szerencsétlen társadalom, és ragaszkodunk az elmúlt 30 évben bevált dolgokhoz. Ezzel szemben meg több millió év mechanizmusai állnak.
Annyira kishal az a nagyvállalat, amely nem engedi, hogy a szántóföldjén belvíz legyen… ez is mekkora vicc, felszíni vízkincsnek kellene hívni és
körültáncolni azokat a területeket, ahol víz van.”
Egy ideje a vízüggyel is kialakult egy informális együttműködés: „sok mindenben nem tudjuk őket meggyőzni, de látják, hogy jó szándékú népek vagyunk, nem kötözködni akarunk és így ők sem kötözködnek velünk” – mondta Szabó Géza.
Bár féltek tőle, a hatóságokkal való első találkozások végül szerencsésen alakultak. „Megjelent 3–4 természetvédelmi őr, meglepetésünkre beálltak segíteni, velük csináltuk meg a felső gátat. Ugyanaznap lejjebb építettünk egy másik gátat, amikor odajöttek a mezőőrök. Kérdik, mit csinálunk az ásókkal? Kértek papírt, mondtuk, az nincs. Na jól van akkor, volt a válasz. Csodálkoztak, hogy
emberek a szabadidejükben ilyet csinálnak.
Kiderült, sokkal inkább magunkkal hadakoztunk, mi féltünk kijönni a napra, mi hezitáltunk. Aztán amikor bevállaltuk, nem ütköztünk ellenállásba, a gazdák és a hivatalos szervek is megértőek voltak.”
Szabó Géza szerint ugyanakkor nagyon fontos a szakmaiság: minden beavatkozás kicsit károkozás is, ezért nagyon fontos megtalálni azt a mértéket, ami megfelel a vízügynek is, a társadalomnak is, a környéken gazdálkodóknak is, és amit a természetvédelem is el tud fogadni. „Ez egy nagy közös projekt kell legyen. Nekünk kell fejlődni empátiában, meg a saját kishitűségünket kell legyőzzük” – összegzett az aktivista.
A hivatalos retorika szerint Magyarország „víznagyhatalom”, de közben az egyre égetőbb vízhiány megoldásában az előző kormány
a civileket egyedül hagyta, legfeljebb megtűrte.
Ehhez képest a Tisza-kormány már a nyitónapon jelezte: a vízvisszatartás és az aszály elleni védekezés kiemelt ügy lesz. Az első kormányülésre Ópusztaszeren került sor, ahol a kormány a helyszínen tájékozódott a Homokhátság súlyos vízhiányáról és a kiszáradás következményeiről.
Rövid távú aszályvédelmi intézkedéseket és azonnali vízügyi beavatkozásokat készítenek elő, miközben hosszabb távon átfogó vízmegtartó programot és vízgazdálkodási reformot ígérnek, a víz helyben tartásával, a tájba való visszavezetésével és a természetes vízmegtartó megoldások erősítésével. A szakmai szervezeteket és a civil vízőrző közösségeket is bevonnák a döntéshozatalba.
Amikor tavaly ősszel elkezdtem dolgozni ezen az anyagon, tartottam attól, hogy míg Magyarországon a vízőrzés már mozgalommá alakult, addig Erdélyben példákat sem igazán fogok találni olyan helyi kezdeményezésekre, melyek a vízmegtartást célozzák. Szerencsére tévedtem: kezdeményezések vannak, bár tény, hogy ez még nem egy mozgalom, és a közösségi médiában annyira nem láthatóak.
Az erdélyi vízvisszatartás egyik fontos laboratóriuma Székelydálya:
a kis falu Székelyudvarhelytől húsz kilométerre délre fekszik, eldugva a dombok között, az Ége-patak völgyében. Vízválasztó ez a 6–700 méter magas dombok szegélyezte vidék: a hátunk mögött a Küküllővel együtt a Marosba ömlenek a patakok, előttünk azonban már a Nagy-Homoród felé, majd az Oltba igyekszik a lefutó víz.
Ez az egyik olyan térség Hargita megyében, amely egy ideje komoly vízhiánnyal küzd. Akkora a szárazság, hogy már nem mindenhol lehet legeltetni; a vizet az állatok számára rendszeresen tartályokban hordják a gazdák. Van, hogy 8–10 kilométerre lévő Homoródról, vagy Ócfalvánál a Küküllőről kell teleszippantani a traktor-vontatta víztartályokat. Eleinte csak a júliusi hőségben, az utóbbi években viszont
már tavasszal elapadnak a csordakutak.
A gazdák közül többen már kezdték eladogatni a teheneiket. Kopár, vízmosásokkal szabdalt domboldalon kaptatunk felfele Székelydálya határában 2025 őszén. Kevéssel korábban a Székelykeresztúr felé kanyargó utat elhagyva Ócfalvánál keltünk át a Küküllő felett. Kányádig még romlott aszfaltúton, a községközpont végében már a műút is elfogy a kerekek alól. Az Égei-tető százados cserefák tarkította hagyásfás legelőjét már gödrös makadámúton érjük el.
A domboldal, ahol járunk, valamikor legelő volt. Azonban egy ideje a csorda már csak átmegy rajta. Túloldalán, a megyehatáron elterülő erdőség tövében még van forrás, így ott még lehet legeltetni. A sok taposás miatt a növényzet nem tud regenerálódni, ezt aztán tovább erősíti az eróziót.
„Sokáig a természet ellen mentünk. De a természet a végén úgyis felülkerekedik”
– mondja valaki a kis csapatban, miközben egy ‘80-as években épült drénrendszer maradványait vesszük szemügyre. Sokáig ugyanis az volt a cél, hogy a vizet a lehető leggyorsabban elvezessék a tájból – a víz által kimosott betoncső pedig ezt a célt szolgálta. Nincs, ami megfogja a lezúduló vizet: így a mély talajsebek minden esőzéssel tovább mélyülnek.
A talajvíz szintje egykor 2 méter mélyen lehetett, azonban mára 5–6 méterre süllyedt. A helyzet annyira reménytelen, hogy a terület tulajdonosa, a helyi közbirtokosság is letett arról, hogy ezzel a területtel valamit kezdjen. Így a tájrehabilitációval foglalkozó csapat, melyhez hozzácsapódtunk, szabad kezet kapott.
A lelombozó táj ellenére a hangulat alapvetően optimista: a tájépítész kezében térkép, és a buckákat, a méter mély, vízmosta árkokat kerülgetve arról beszélnek, pontosan hova lehetne övárkokat, lassító- és vesszőgátakat építeni, az építményeket faültetéssel konszolidálni.
A cél a vízmegtartás és a vizes élőhelyek rehabilitációja, hogy erre a domboldalra visszatérjen az élet. A szakemberek tanakodnak: sok a megválaszolatlan kérdés, és a szétszabdalt terepet számítógépen modellezni sem egyszerű. Fúrni kellene, jobban megérteni a terület geomorfológiáját – azonban arra most nincsen pénz. Így a legegyszerűbb módszer marad:
meg kell megfigyelni, hogy hol volt valamikor víz.
És akkor azt a vizet ott meg kell fogni – magyarázza dr. Hajdu Zoltán, a Fókusz Öko Központ elnöke, akinek évtizedes tapasztalata van vizes élőhelyek rehabilitációja terén. Első körben minimális befektetéssel kell a lehető legtöbbet elérni – egyelőre egy 20 ezer eurós költségvetésű pályázatot céloznak meg, azonban a jövőben további forrásokat is szeretnének találni.
Bár a dályai legelő rehabilitációja egyelőre még csak tervezés fázisában tart, azonban szintén Dálya határában, Bágy felé egy kis forrás alatt már vannak működő fenékküszöbök: egyes helyeken egy méteren áll a víz. A tavaszi napsütés ellenére nincsen nagy meleg, ezzel együtt a fák árnyékában már jól érezhető
a szabad vízfelszín hatására megváltozott mikroklíma.
És bár laikusként számomra nem tűnik nagyon bonyolultnak egy ilyen fenékküszöb megépítése, az elhelyezést, a küszöb magasságát meghatározni azért nem egyszerű. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg földmunkával jár. Kézenfekvő a közösséget, a helyben is megtalálható erőforrásokat, szakértelmet mozgósítani, azonban ez sem kis szervezés.
„2025 júliusában volt egy egynapos kaláka. Akkor 50 falubeli segítségével kitisztítottuk a forrás alatt az árkot. Az önkormányzattól kijött a földmérő is, segített bemérni a szinteket – vagyis azt, hogy a fenékküszöbök között mennyi legyen a szintkülönbség.
Aztán augusztusban volt egy táborunk, amit a Homoród-Küküllő Leader Egyesület igazgatójának, Lázár Lászlónak a személyes közreműködésével szerveztünk meg és ahova a Székelyudvarhelyi Egyetemi Központtól jöttek diákok. Ők a falubeliekkel együtt öt nap alatt építették a fenékküszöböket a helyben is rendelkezésre álló anyagokból: farönkökből, fosznikból, kövekből, fonott sövényből.
Az étkezést, a diákok szállását, szakértői tanácsadást, alapanyag és üzemanyag költségeket, 10 ezer eurónyi EU-s forrásból oldották meg. Sőt, ebből még egy jópélda-gyűjteményt is terveznek megjelentetni május végéig” – vázolja a Bencze Szilvia, a dályai vizes projektek kezdeményezője.
A kevés pénzt közösségi összefogással pótolták,
és ez így van rendben: egy ilyen projekt akkor sikeres, ha egyrészt egy valós közösségi igényre ad választ, másrészt pedig a közösség is aktívan részt vesz a felépítésében.
Így nem csak gyorsabban készülnek el a fenékküszöbök, hanem jó eséllyel a közösség végzi el azokat a kisebb-nagyobb javításokat is, melyek idővel szükségesek lesznek. Egy ilyen fenékküszöb-rendszer általában 8-10 évig tart, azután gyakran előfordul, hogy annyira megemelkedik a talajvíz szintje, hogy a fenékküszöböket feljebb kell újraépíteni.
Fontos, hogy a fenékküszöbök csak lassítsák, de ne akadályozzák meg a víz lefolyását. Ugyanis
nem egy gyűjtőtó létrehozása a cél,
hanem az, hogy a víz lassabban folyjon le. Ezáltal van ideje leszivárogni a talajvízbe, feltöltve azt. Fenékküszöböket mindig egy lankásabb mederrész után érdemes építeni: így a víz sodrása nem túl nagy, a fenékküszöbön a nyomás is kisebb. A víz aztán a fenékküszöbre hordja az üledéket, és addig tömíti, hogy közel tökéletesen vízzáróvá válik.
Egy másik szomszédos faluba, Székelypetekre is ellátogatunk: itt egy egykori patakmedret tisztítanak a falubeliek éppen kalákában, tavasszal itt is fenékküszöbök készülnek majd. A patakmederben egy ideje már csak szakaszosan fordul elő víz, nyáron pedig teljesen kiszárad. Decemberben járunk, és a mederben víz nincsen.
Pedig Tóth Attila még jól emlékszik arra, hogy gyermekkorában télen a patak mindig ki volt öntve, a befagyott vízen korcsolyáztak.
„Most víz sincs, de ha lenne, sem biztos, hogy befagyna” – mondja szomorúan.
Tóth Attila családi háza nem messze található ettől a medertől. A háza magasan fekszik, a vezetékes víz nyomása pedig alacsony, így a víz nem mindig jut el eddig a házig. Kisgyermekei mellett állattartással foglalkozik, folyamatosan gondot okoz a víz hiánya, és nem csak neki: a kalákában résztvevők számon tartják, és
hosszasan mesélik, hogy mikor, hol van víz, s hol nincs.
Tudják, melyik az a közkút, ahonnan szükség esetén lehet vizet venni. Szavaik mögött feszültségek, helyi konfliktusok sejlenek fel: például mesélnek egy frissen beköltözött gazdáról, aki azzal vádolja őket, hogy a túlfogyasztásuk miatt nincs neki vize.
A megváltozott csapadékmintázatok csak részben okozzák a jelenlegi vízhiányt. A ‘80-as években történt nagyszabású tájrendezések célja az volt, hogy a földterületeket géppel is meg lehessen művelni, ezért kiegyenlítették és ledrénezték azokat – vagyis olyan csöveket helyeztek be a földbe, melyek elvezették a vizet.
„Ebben az időben az volt a baj, hogy túl sok volt a víz, így erre keresték a megoldást. Csakhogy nagyon eredményes megoldást találtak, és ezek a csövek, árokrendszerek továbbra is megvannak, és működnek. Egy helyen a bivalyok addig dagonyáztak, míg elő is került egy cső, melyből folyt a víz” – meséli Bencze Szilvia, aki szerint a vízügy számára azóta is a víz minél hatékonyabb elvezetése a cél.
A táj vízmegtartásáért senki nem felelős jelenleg.
A vízügy szinte minden beszélgetésben felsejlik, és általában nem pozitív kontextusban. A hatályos törvények szerint minden kataszterezett (kadasztrált) vízfolyáson a vízügy illetékes, azokon csak az állami szerv végezhet munkálatokat.
A legtöbb, általunk feltérképezett vízmegtartó projekt nem kataszterezett vízfolyáson történt. Azonban jártunk egy olyan helyen, ahol helyi gazdák egy olyan patakon építettek – engedély nélkül – fenékküszöböket, mely kataszterezett, és így a vízügy fennhatósága alá tartozik.
A fenékküszöbök építői kérésére nem áruljuk el a helyét. Fotókat sem készítettünk, bár ez volt az egyik leghangulatosabb hely, ahol jártunk: a patakmeder gyönyörűen meanderezik, az egyik kanyarban adja magát egy kis közösségi tér kialakítása – ez egyébként tervben is van.
„A vízügy három éve jött ki ide először, azelőtt sosem voltak itt. Csomó fát kitermeltek és elvittek” – emlékezik vissza a gazda, aki egyben egy helyi civil szervezet vezetője.
„Nagy köszönet abban sincs, amit itt hagytak”
– toldja a másik: „ahol a beszakadó partok megerősítését megkezdték, az is félbemaradt: sok erős cölöpöt elütöttek, a mögöttük lévő részt viszont a helyieknek hagyták, hogy ággal, földdel feltöltsék. Kotortak is a mederben, de hál’Istennek nem annyit, mint a Nyárádon, vagy más helyeken, ahol a kanyargó patakból csak egy csatorna maradt.”
„Állatokat sem lehetne itatni ebből a patakból, arra is vízkivételi engedély kellene. Na ezt tartassák be akkor, amikor az állatok szabályosan megrohamozzák a vizet.”.
Ennek a pataknak is nagyot esett a vízszintje az utóbbi harminc évben. „Gyermekkoromban ez a patak két méter széles volt, és tizenöt centi víz volt benne” – emlékezik vissza a gazda. A talajvíz szintje is riasztóan – egy számítás szerint évente két centit – esett, a fenékküszöbökkel
nagyjából egy métert sikerült ezen emelni.
A fenékküszöböket 2025 márciusában kezdték megépíteni, 2026 tavaszára több helyen combközépig ér a víz. „Úgy működik a környező part, mint a szivacs. Amikor megtelik az oldal vízzel, akkor nemcsak a víztükör szintjén van, hanem kapillárisan szívja magába a föld, a vízszintnél akár 20–30 centivel feljebb is van víz. Most a faluban is megjelent a kutakban a víz” – meséli interjúalanyunk.
A következő lépést is tervezik – ez az élővilág visszaállítása lesz. Már megjelentek a békák, gőték, nemrég rákokat telepítettek, és talán a halak is visszatalálnak. Hallépcsők ugyan nincsenek, azonban a fenékküszöböket úgy építették, hogy a két víztükör között legfeljebb 50 cm különbség legyen. Ez már lehetővé teszi, hogy a patakon felúszó halak átugorjanak egyik víztükörről a másikra.
A partra a vízpartokat kedvelő égerfát fognak ültetni, és a környékbeli vadállatok is ide járnak inni: a szarvasok biztosan, talán a medve is. Azonban ezt nem lehet biztosan tudni, mert vadkamerára egyelőre nincsen pénz.
Hogyan viszonyul a vízmegtartás kérdésköréhez
az országos vízügy (Administrația Națională Apele Române), az országos vízügynek alárendelt, a vízgyűjtő területeket lefedő igazgatóságok (ABA), valamint a vízgazdálkodási szervek (SGA)?
Ez azért kulcsfontosságú, mert a víztörvény értelmében a kataszterezett (székelyföldi szóhasználattal: kadasztrált), vagyis az országos nyilvántartásban szereplő vizek állami tulajdonnak számítanak. Ez alól csak a kis, időszakos folyóvizek képeznek kivételt, ezek az önkormányzatok vagy akár magánjogi entitások tulajdonában is lehetnek.
A nyilvántartott folyómedrek és árterületek karbantartásával kapcsolatos teendőket a vízügy látja el. Ugyan más is végezhet munkálatokat a folyómedrekben, azonban csak a vízügy jóváhagyása és felügyelete mellett. A nem nyilvántartott, egészen kicsi vagy időszakos vízfolyásokon a polgármesteri hivatalok vagy megyei tanácsok is végezhetnek munkálatokat.
A különféle építmények azonban elvileg akkor is engedélykötelesek, ha a folyóvíz nem kataszterezett, vagyis nem szerepel az országos nyilvántartásban. Igaz, a tiltás főként beton alapzattal rendelkező, állandó építményekre vontakozik, így a vízmegtartást célzó, ideigelenes és vizet áteresztő beavatkozások a mederben és az árterületen értelmezésem szerint jogi szürke zónában mozognak.
Forrásaim egyöntetűen túlzott bürokráciára valamint átláthatatlan működésre panaszkodtak, valamint arra, hogy ez az állami szerv még mindig elsősorban az árvízvédelemre, vagyis
a csapadék minél gyorsabb levezetésére törekszik.
Ennek eredményei a kikotort, kiegyenesített, leszabályozott, helyenként le is betonozott medrek, a partokról kivágott fák – ez mind homlokegyenest ellenkezik a vízmegtartás elveivel.
Az országos vízügy honlapján elérhető stratégia tartalmaz fenntartható vízgazdálkodásra vonatkozó részt, és ebben a vizes élőhelyek rehabilitációja is szerepel. Egy 2025 decemberében kiadott, A vízgazdálkodás legfontosabb problémái című dokumentum pedig felhívja a figyelmet arra, hogy a talajvizek nagyobb ütemben fogynak, mint ahogyan újratöltődnek.
Egy másik, szintén nyilvánosan elérhető dokumentumban pedig országos szinten összesen 234 olyan projekt szerepel, mely a meanderek (vagyis folyókanyarulatok) és árterületek visszaállítását, vízvisszatartást célozza.
Arra voltunk kíváncsiak, hogyan áll a megvalósítása ezeknek a projekteknek? Ezért március első napjaiban kérdést küldtünk az országos vízügy, valamint a Szamos–Tisza és Olt vízügyi igazgatóságoknak. Egyben rákérdeztünk, mi az álláspontjuk azokról kismértékű „grass-roots” kezdeményezésekről, melyek a vízvisszatartást célozzák.
Egy hét múlva az országos vízügytől egy, az igazgató által aláírt és lepecsételt választ kaptunk, melyben annyit közölt, hogy kérdésünket továbbküldték az illetékes Országos Hidrológiai Intézetnek; az intézet azonban azóta nem válaszolt.
Az Olt, valamint a Szamos–Tisza vízügyi igazgatóság elküldött egy-egy listát a saját vízgyűjtő területén tervezett beavatkozásokról és azok helyszínéről – ezeket fennebb lehet megtekinteni. Azonban, ha jól értelmezzük a válaszokat, a projektek közül egy sem készült még el,
a munkálatokat valamikor a jövőben tervezik elvégezni.
Vannak ugyanakkor jelei annak, hogy a vízügy merev, bürokratikus rendszere is változik: néhány hete jelen voltam, amint Székelydályában, egy kadasztrált patak medrében, az Olt Vízügyi Igazgatóság épített fenékküszöböket, együttműködve a Homoród-Küküllő Leader Egyesülettel és a kányádi önkormányzattal.
Akár a többi helyszínen, a munkálatok elkezdésekor itt is csak egy gyenge erecske csordogált a mederben – noha a tél és a tavasz is csapadékban gazdag volt. Azonban már a nap végére feltelt a víz a farönkökből, ágakból, agyagos földből, kőből épült fenékküszöbök mögött.
Ez a kezdeményezés azért számít mérföldkőnek, mert ismereteim szerint ez az első alkalom, amikor kérvényezés után a vízügy felvesz a munkatervébe, és be is ütemez egy ilyen munkálatot. Ehhez a sikerhez az Olt Vízügyi Igazgatóság munkatársainak a nyitottsága is kellett. Remélni lehet azonban azt, hogy lassan nem csak az Olt vízgyűjtő területén változik meg a hozzáállás, hanem a többi vízügyi igazgatóság is átveszi ezt a gyakorlatot.
De miért pont itt?
Nem véletlen, hogy Székelydályában elkezdtek vízmegtartással foglalkozni. A kezdeményező, szervező Bencze Szilvia. Ő sok évig a magyar Agrárminisztériumban, majd Brüsszelben dolgozott vidékfejlesztési vonalon, jogszabályalkotási részen: beruházástámogatási hitelekkel és garanciaprogramokkal.
Azonban az utóbbi 5–7 évben, minden alkalommal, amikor hazajött, hallotta, hogy egyre többet beszélnek az emberek a vízhiányról. Az állatokat nincsen miből itatni, nem lehet fürödni.
„Egyszercsak YouTube-on szembejött velem egy magyarországi, Püspökszilágyon megvalósított jó példa: szintén dombvidéken, a Cserhát oldalában sikerült megfogni a vizet abszolút egyszerű, természet alapú módszerekkel” – idézi fel Szilvia. A gondolkodástól a konkrét megvalósításig nem kellett sokat várni. Bár sokan mosolyogtak, és mondták, hogy
ez itt biztosan nem fog működni,
Kányád polgármestere és a közbirtokosság vezetője is nyitottan állt hozzá, részben azért, mert ők hosszabb távon tudnak gondolkozni, van rálátásuk más példákra. „Összehívtak egy gazdagyűlést, ahol megjelent a polgármester, és elmondta, már ő is próbált megoldást keresni.
Sőt, kiderült a Homoród-Küküllői Leader Egyesület a stratégiájában is kezdeményezte a természet alapú vízmegtartási megoldásokat és az ezzel kapcsolatos tájrehabilitációt. Így felvettem a kapcsolatot velük is, ők az a szervezet, mely ezt a folyamatot igazán támogatni tudta” – emlékezik vissza Szilvia a kezdeti időkre.
Szilvia azóta a Homoród-Küküllő Leader Egyesület projekt koordinátora, és szerinte a Leader megjelenése után kezdtek a helyiek figyelni, komolyabban venni ezt az elképzelést. Később az is kiderült, hogy a vízüggyel és más döntéshozókkal való kapcsolatfelvételt is megkönnyítette a Leader.
„Nekem nagyon pozitív meglepetés volt, hogy ennyire felkarolták ezt a kezdeményezést. Nekik sehol nem írták elő, hogy ezzel foglalkozni kell, de látták hogy ez egy egyre sürgetőbb helyi szükséglet, és ahol tudták, támogatták.”
Nagy előrelépés volt a helyi gazdák meggyőzésében, amikor sikerült eljuttatni őket egy szlovákiai tanulmányútra. „Nagyon belefáradtak már az emberek az előadásokba, azonban az, hogy elmehettek, és
a saját szemükkel láthatták, hogyan működik a gyakorlatban
a vízmegtartás, milyen egyszerű, 10–20 éve már működő megoldásokkal lehet látványos sikereket elérni, hatalmas lendületet adott” – mesélte a koordinátor. A Homoród-Küküllő Leader Egyesület ebben a tanulmányútban is kulcsszerepet játszott: a kirándulásra megpályázott 1000 euró nem lett volna elegendő erre a 4 napos tanulmányi útra, így ennek az összegnek a 7–8-szorosával pótolták ki a tanulmányút költségvetését.
„A Leadernek azért különleges a szerepe, mert ők már itt vannak 10–15 éve, kialakult a bizalmi viszony a helyi közösségekkel, az önkormányzati vezetőkkel. A kapcsolati tőke mellett van meggyőző erejük, képesek ezeket az újszerű megközelítéseket bemutatni nekik. Ez egy nagyon fontos társadalmi tőke, amire lehetne építeni: például országosan is forrást adni erre a Leader-eknek, hogy ezt ne önkéntesen, pusztán elhivatottságból csinálják.
Sokszor azért nem tudnak ezek a környezetvédelmi projektek, természet alapú megoldások megvalósulni, mert a sok valós gazdasági és kulturális igény mellett – szennyvíz, hulladék, vállalkozás támogatás, gyermekeknek programok – mindig a környezet az utolsó. És azért ezek a szervezetek még mindig kis költségvetésből gazdálkodnak.”
„Sokkal több nehézségre számítottam ebben a folyamatban,
de mint kés a vajon, úgy haladtak eddig a dolgok, talán azért is, mert a legjobb embereket sikerült összekötni. Már az meglepetés volt hogy Kányád községben minden vezető nyitott volt, de akkor még nagyon az volt a mondás, hogy a vízügynél nem lehet majd boldogulni, ott semmit nem lehet.
Aztán 2025 nyarán volt egy intézményközi megbeszélés Kápolnásfaluban, amit a Homoród-Küküllő Leader Egyesület szervezett. Oda meghívtuk a vízügyet, környezetvédelmet, APIA-s képviselőt, és meglepetésünkre mindenki örült ennek a kezdeményezésnek. Mindenhol látják, hogy ez súlyos probléma, és eddig abszolút együttműködési készségről tettek tanúbizonyságot.”
Ami a jövőt illeti, Bencze Szilvia szerint szükség lenne egy megyei, de leginkább országos vízmegtartási programra. Egyelőre sokan várják kíváncsian, hogy mi lesz Dályában, „azonban az a helyzet, hogy ezeket a megoldásokat nem mi találjuk fel, ezek máshol már régóta működnek.
Ha mi a dályai projekt sikerét várjuk, az még öt év, és akkor majd öt év múlva kezdünk el beszélgetni erről – csakhogy ennyi időnk már nincsen, a vízhiány égető probléma nagyon sok vidéken. Ezeket a tájszintű megoldásokat helyi anyagokból, töredék pénzből meg lehet oldani akár a közösséggel való együttműködésben.” Szlovákiában például egy
regionális kezdeményezésből lett országos program,
40 millió euróból közel 500 településen valósítottak meg ilyen projekteket. Több tucat, akár 100 fenékküszöböt építettek eleinte településenként 30, aztán később 100 ezer euróból.
„Ennyibe kerül egy település vízháztartásának a helyreállítása, miközben akár több millió eurót pattogtatunk el különféle beton rendszerekre. Itt betonra nincsen szükség, az alapanyagok helyben adottak, és a tervezés az egyedüli nagyobb költség.
Akár a gazdák is meg tudják ezeket csinálni. Bár nincsen törvény, ami ezt tiltaná, a gazdák nem tudják, hogy van ez a lehetőség. Már az egy nagy segítség lenne, ha felső szintről jönne egy elismerés: ha definiálnák, hogy mi az, ami elfogadható, és ami olyan kis léptékű, hogy nem okozhat kárt” – így Szilvia.
Fotó: Fodor Zsuzsanna
A vizes projektek koordinátora szerint tervezőt sem volt könnyű találni. „Több tájépítész céggel is felvettük a kapcsolatot, azonban a legtöbben csak pislogtak. Aztán amikor megtudták hogy mekkora a költségvetésünk, akkor udvariasan elköszöntek. Székelyudvarhelyen sikerült találnunk egy fiatal, elhivatott tájépítész csapatot, ők felajánlották a segítségüket. Probléma az is, hogy a vízügynél
nagy a tehetetlenségi erő a rendszerben,
nincsenek eljárásrendek, senki nem tudja, hogy mit lehet és mit nem, és akkor inkább el sem kezdik. Segítőkészek, de az ők kezük is meg van kötve az országos rendszer által. Kis rugalmasság kellene, hogy az egyes vízgyűjtő területeken nagyobb lehetőség legyen a helyi igényekre reagálni.”
Szatmárnémeti környékén, Túrterebesen is van egy vizes élőhelyek rehabilitációját célzó projekt, amit a Szatmárnémeti Erdélyi Kárpát Egyesület kezdeményezett. Az EKE régóta dolgozik ezen a területen: 2004 és 2009 között egy 1300, aztán 6200 hektárra bővített természetvédelmi területet kezelt.
2006-ban szintén az EKE jelölt ki két (élőhely védelmi és egy madárvédelmi) Natura2000-es területet összesen 21 ezer hektáron, mely az előző természetvédelmi területtel van átfedésben. Ezeknek a területeknek 2010 és 2018 között voltak a kezelői.
Később, 2018-2020 között a határ túloldalán elterülő Hortobágyi Nemzeti Park igazgatósággal együtt közös akciótervet készítettek a folyó magyarországi és romániai partjain elterülő, védett területek számára.
„Már akkor lényeges problémaként merült fel a vízhiány,
vizes élőhelyek rohamos fogyása, az állapotromlása. Ez elsősorban a kétéltűekre van nagyon rossz hatással” – magyarázta Márk-Nagy János, a Szatmárnémeti EKE alelnöke. 2023-ban aztán sikeresen pályáztak meg egy újabb Interreg projektet, és 2025-ben kezdődhetett a megvalósítás: a Túr régi medrei, holtágai közül ötöt takarítottak ki, és töltöttek fel vízzel.
Az első ilyen beavatkozás Túrterebes határában, az önkormányzat tulajdonában találhatóközségi legelőn történt. A legelő a helyi szarvasmarhatartók egyesületének van kiadva. „A helyiek, az önkormányzat és a gazdák is felismerik az aszályt, a vízhiányt, bár nem mindenki köti össze a történéseket” – így az ökológus.
A vizesélőhely-rehabilitációt a szarvasmarhatartók egyesülete nagyon jó ötletnek tartotta, de az önkormányzatnak, valamint a környezetvédelmi hatóságnak és a természetvédelmi terület kezelőjének a jóváhagyása is szükséges volt. Mivel ez a régi meder a Túr árvízvédelmi töltésein kívül esik, a vízügy jóváhagyása nem kellett.
A régi medret – mely korábban egy sásos, gyékényes, vizenyős sáv volt – egy métert mélyítették tavaly novemberben, és az a cél, hogy legalább az év két hónapjában legyen itt víz, hogy a kétéltűek szaporodni tudjanak. Nem mellékesen a víz jól jön a szarvasmarháknak is, nagyon szeretnek benne fürödni. A partra nem terveznek ültetni, mivel arra számítanak,
a természet gyorsan visszatér, regenerálódik a part növényzete.
Ezután átmegyünk a Túr folyásának egy másik részére: a hangulat itt a Duna-deltát idézi, a folyó ezen a területen sokáig össze-vissza folyt, egymás mellett 5–6 meder is volt. A jelenlegi árvízvédelmi töltést – mely megakadályozza azt, hogy a Túr medre ide-oda vándoroljon – az 1974-es nagy árvíz után építették, és szerencsére a medret nem egyenesítették ki.
„Lassan 26–27 éve foglalkozom ezzel a területtel, elég jól ismerem. Az évek során rengeteg térképezés, tanulmány, vízrajzi- és talajfelmérés készült erről a területről. Már 2013-ban megfogalmaztuk hogy a vízhiány probléma, és külön stratégiai irány volt a kezelési tervünkben arra, hogy a vizes élőhelyeket valamilyen szinten rehabilitálni kell, meg kell tartani a vizet ebben a tájban” – magyarázta Márk-Nagy János.
Azonban időközben beütött a durva aszály. „2011-ig évente váltakoztak a nedves és aszályos évek, ezután következett egy zsinórban 7 évig tartó aszály. És bár azóta volt nedvesebb év, ennek az aszálynak a hatása a mai napig érződik – a talajvíz azóta sem tért vissza arra a szintre, ami azelőtt volt”, mondta a Szatmárnémeti EKE alelnöke.
A székelydályai vízmegtartási projektek szakmai részét dr. Hajdu Zoltán, a Fókusz Öko Központ elnöke vezeti. Hajdu a Nyárád mentén évekkel ezelőtt egy sor hasonló projektet valósított meg: ha valaki a jövőben meg fogja írni a vízmegtartás történetét Erdélyben, akkor ez a történet minden bizonnyal azzal fog kezdődni, hogy Hajdu 1995-ben ellátogatott az Egyesült Államokba, ahol vizes rehabilitációról, vízvisszatartásról tanult. Érdekesség, hogy ezen a tanulmányúton az a Michal Kravčík is részt vett, akit a szlovákiai vízvisszatartási program atyjaként tartanak számon.
A Nyárád mentére is ellátogattunk, hogy megnézzük azokat a dr. Hajdu Zoltán által kezdeményezett projekteket, melyek valószínűleg az első ilyen jellegű projektek voltak Erdélyben. Az egyik első példa
a Nyárád folyó Nyárádszereda fölötti meanderének megmentése.
A 2000-es évek elején ugyanis árvízvédelem miatt a város fölötti gátból egy egyenes csatornán tervezték levezetni a folyó vizét. A Nyárád meanderét – azt a kanyargós folyómedret, ami sok nyárádszeredai kedvenc fürdőhelye volt, és ahol nagyon sokan horgásztak – feltöltötték és termőfölddé alakították volna.
Azonban közmeghallgatást szerveztek, és sikerült is meggyőzni a vízügyet arról, hogy a meandert hagyják meg érintetlenül. Ma ez a meander egy náddal benőtt, eldugott, idilli hangulatú hely. Bár nem valósultak meg azok a tervek, melyek itt közösségi tereket hoztak volna létre, azonban ezeket bármikor minimális költséggel meg lehet valósítani, hiszen
a vizes élőhelyet sikerült megmenteni.
Nyárádgálfalván megtekintünk egy másik meander rehabilitációt: itt a Nyárád holt medrét töltötték meg újból vízzel. „Megpályáztunk egy műfüves focipályát, és ha már itt voltak a gépek, gondoltuk miért ne?” – mesél Karácsony Károly polgármester, aki szenvedélyes sporthorgász.
A kivitelezés azonban nem volt egyszerű: a holt meder időközben szemétteleppé alakult, a szemetet pedig nem volt hova vinni. Ezért a szemetet letakarták a focipálya kialakításakor kitermelt földdel, kimélyítették a medret, majd a terület mellett folyó Nyárádból feltöltötték vízzel.
Az 1 hektár 5 áras telek az önkormányzat tulajdona, a meder pedig vízcsatornaként szerepel a kataszeri jegyzékben. A szomszédos sportpálya vízellátását innen oldják meg, a horgásztó működtetésére pedig időközben egy sporthorgász egyesületet is létrehoztak, azonban ezt nem nyitották meg a nagyközönség előtt, csak a helyiek járnak oda horgászni.
A munkálatokkal 2009 őszére készültek el, és 2010 tavaszára fel is telt a meder. Azóta halakat telepítettek bele, a part egy részén pedig nem járnak, nem is kaszálják: ott fészkelnek a vízimadarak, a kígyók.
„Ez a rész az emberé, a többi pedig a természeté.
A lényeg, hogy ami vizet a természet ad, azt meg kell tartani. A többit pedig a természetre kell bízni” – mondja Karácsony Károly.
A leglátványosabb projekt azonban Nyárádszereda és Székelytompa között található: a főútról kis leágazás vezet egy legelőre. Az autóból kiszállva, a legelő lovak között végigmenve még semmi nem tűnik fel: a domboldalak itt is ugyanolyan kopárnak tűnnek, mint a többi környező domboldal.
Azonban hamarosan kis gátat találunk, fölötte pedig egy festői tavacska, nádassal, körülötte fákkal: a kopár domboldalakhoz képest ég és föld különbség. A terület tulajdonosa állatokat tart, és neki is – mint a környéken mindenki másnak – gondot okozott az itatás.
A területen azonban akadt egy kis időszakos vízfolyás, valamint egy kis mocsaras terület. A gátat húsz évvel ezelőtt építették, egy hidrológus mérnök tervei alapján – magyarázza dr. Hajdu Zoltán. A gáthoz Németországból kaptak eróziógátló anyagot, ami lényegében két kenderzsák közé tett pozdorjás anyag és fű. A munkálatokat egy mai árfolyamon 5000 eurónak megfelelő pályázatból valamint rengeteg önkéntes munkával végezték el.
Mára a tó működő ökoszisztéma:
tele van hallal, a nádasban vízi madarak fészkelnek. A víz a legmélyebb részen 180 centi a sekélyebbik, 40–60 centi mély részben nagyon szeretnek hűsölni nyáron a tehenek. A víz szintje sosem esik le, és mondani sem kell, a gazdának az ivóvízzel sincsen gondja. És mivel a tavat tápláló ideiglenes vízfolyás nem katasztarzett, illetve a telek is magánterület, ezért a vízügy engedélye sem volt szükséges hozzá.
A cikk a Journalismfund Europe támogatásával, a Kecsup.hu-val együttműködésben készült. A kecsup.hu a Homokhátság vízválságáról valamint a csemői vízörzőkről publikált anyagot.
