Az 1880-ban faragott kőkorlátot eltüntették, a kőhíd látványát betonnal elrondították, a gyönyörű diófasort kivágták Pálfalván.
Tizenkét éve élünk itt, azóta a Pálfalva-Énlaka útszakasz szinte végig olyan volt, mint a tojástartó. Időnként meg-megjavították, de mindig rövid időn belül visszavedlett autószervíz-barát diótörővé.
Akár ez is tetszhet
A helybéliek, és a hozzánk hasonlóan csak időnként arra járók számára is megváltás, hogy nekifogtak aszfaltozásra előkészíteni azt az útszakaszt. Már az sem zavar senkit, hogy ismét úgy van tervezve az átadás időpontja, hogy a választási kampányt segítse, csak legyen már meg az út.
Külön öröm számomra, hogy végre a megyei tanács rászánta magát, és előre megerősíti az utat mélyre engedett betoncölöpökkel és támfallal. S nem utólag, a frissen leaszfaltozott út leszakadása után kezdi el gányolni a földcsuszamlásos helyet. Egy nagy piros pont tehát Hargita Megye Tanácsának és örökös elnökének, Borboly Csabának!
De hogy most se legyen minden tökéletes, olvasóink felháborodva jelezték, hogy a kivitelezés során teljesen tönkretették a pálfalvi faluképet, illetve eltűntek az út széléről a gyönyörű, évszázados faragott kövek. Vajon kinek az udvarában landoltak ezek a kövek, tették fel a már hagyományosnak számító kérdést.
Hogy értsük, miről is van szó, előkapartam a hat évvel ezelőtt készített képeimet. Így nézett ki Pálfalva központja 2015-ben.
És így néz ki most, enyhén más szögből. Az előző képen látható kövek tűntek el.
Pálfalva központjának faluképe azért volt különleges, és szerintem a környékbeli falvak közül a legszebb, mert erre ment valamikor az Udvarhely-Vásárhely országút. Amint a híd kövére felvésett évszám is jelzi, 1880-ban ezt az utat felújították, és olasz rabok által faragott kövekből rakták ki a hidakat és az útszéli korlátokat.
Hogy az akkori munkálatok ízlésvilága, minősége és tartóssága hogyan aránylik a mai munkálatokéhoz, erről jobb nem beszélnünk, a kép mindent elmond.
De azt mondom, örüljünk, hogy a híd megmaradt, függetlenül a munkálatok minőségétől. A munkás, akivel beszélek a helyszínen, azt mondja, hogy a terv úgy kérte, hogy megmaradjon. De a tervet megnézve azt látom, hogy egy 1 méter átmérőjű cső szerepel a régi híd helyett. Hogy ki kérte a terv módosítását, és a híd megőrzését, nem tudom, és nem is fogom megtudni, mert sem a munkálatot alvállalkozókon keresztül kivitelező Viaducttal, sem a megrendelő megyei tanáccsal nem vagyok olyan jóban, hogy kiadják nekem a jegyzőkönyveket. De mindenképp köszönjük, és hálásak vagyunk neki.
Azt nagy nehezen kezdjük megtanulni ennyi év után, hogy az értékeinket meg kell őrizni. Már csak azt kell megtanulnunk, hogyan tudjuk ezeket az értékeinket kiemelni, értékessé tenni, nem belefullasztani a betonba. Ha ebben az ütemben haladunk, kb. 50 éven belül az is fog menni.
A nekünk panaszkodó emberek azért aggódnak a kövekért, mert a falu farkaslaki bejáratánál volt még egy híd, az előzőhöz hasonló. Ami egy adott pillanatban megomlott, szétszedték, és beraktak oda egy gyűrűt, hogy az út használható legyen. A régi híd kövei ott voltak, a polgármester megígérte, hogy újjáépítik. De aztán addig tették-vették a köveit, hogy eltűntek. Vitte mindenki, ahogy bírta, mondja egy helybéli. (Pedig kellene a régi híd, mert ez az új nem olyan jó, magasabban van, mint a régi, meggyűl a víz a felső felén, nem folyik le, ázik fel a bennvaló.)
Így érthető, hogy miért tették fel a kérdést a problémát jelző emberek: vajon kinek az udvarán lehetnek most a kövek?
Amint a munkálatok helyszínére érkezek, megszólítok egy épp tízóraizó munkást, hogy nem tudja-e véletlenül, hova mentek a kövek, amiket innen kiszedtek a munkálatok során. De igen, mondja. A gyengébbjét elvitték Énlaka felé. S ott beöntötték egy útszéli szakadékba töltésnek. A szebbjét a falufelelős felrakatta két teherautóra, s kivitette valami farmra.
Hű, ilyenkor nagyot dobban az oknyomozó újságíró szíve, hogy hű, ezeket elkaptuk. De nem minden az, aminek elsőre látszik. Kérem, olvassák végig az anyagot, mielőtt valakit is rögtönítélnének!
A támfalakból lebontott köveket ide vitték. Műkő minőségű kő volt, mondja az egyik munkás, beöntötték töltésnek. Meg szeretném venni ezeket a köveket, mondom az ott dolgozó markolósnak, és komolyan is gondolom, szívesen megvenném őket, otthon szép dolgokat lehetne belőlük csinálni. Kár, hogy nem tudták, mondja a szaki, mert beöntötték a szakadék legaljába (képünkön a szakadék jobb alsó fele, ahol autógumik és vegyes szemét társaságában látszanak a kövek is), és onnan már nem veszi ki senki.
Az értékesebb, faragott kövek ügyében a falufelelőst keresem. Egy falubéli Vajda Imre nevét adja meg, akit nem találok otthon, de felhívom telefonon, és mondom neki, hogy szeretnék a kövekből vásárolni. „Az lehetetlen” – mondja egyenesen és határozottan Vajda – „az nem adódik el, mert előbb-utóbb még valahova fel fogjuk állítgatni őket. Megtartjuk emlékbe.”
Kiderül, hogy Vajda már nem falufelelős, Kerestély Tibor vette át a helyét. Őt is felhívom, ő is ugyanezt mondja.
Azt mondják, a farm, ahová a köveket vitték, az a falubéli társas farmja. Oda öntötték le a köveket az út mellé, míg ki nem találják, hogy hova állítsák fel őket. Elmegyek és megnézem, a kövek tényleg ott vannak.
Tehát a két falufelelős tiszta ilyen szempontból, nem nyúlták le a köveket. Sőt dicséretes, hogy próbálják menteni a menthetőt.
Azt nem igazán értem, hogy miért nem lehet úgy tervezni ilyen utakat, hogy a betontámfal öntése után meghordják a tetejét pici földdel és visszaállítják oda ezt a faragott kövekből készült korlátot a szalagkorlát helyett. És akkor szinte úgy néz ki, mint eredetileg, csak épp aszfaltozott út van.
A falukép-rombolás másik látványos fele pár száz méterrel odébb történt: egy csodálatos diófasort vágtak ki. A fenti képet hat évvel ezelőtt készítettem. Az alábbit most.
Felmerült a kérdés: tényleg ki kellett vágni ezeket a fákat, vagy csak valaki kihasználta a lehetőséget, hogy kivágja?
A terv alapján a betontámfaltól 7 méterre kezdődik a közel 3 méteres sánc.
A fiúkkal lemértük, átlagosan 7,6 méterre vannak a fák, a terv szerint beleesnek a sáncba. Tehát ha ilyen széles utat akarunk, és sáncot is, akkor a fák kivágása elkerülhetetlen. A másik irányba nem lehet terjeszkedni, mert ott meredek a terület a támfal alatt. Szóval így jártunk, bármennyire is fáj, a fákat ki kellett vágni. Valamit valamiért.
Volt még néhány apróbb panasz, ami nyilván az érintetteknek nem apró, de a közérdek szempontjából nem annyira számottevő. Például egy ifjú házaspárnak a „kútját elmarkolták”, vagy az, ami a képen is látható, hogy a földet ráfolyatták az épületekre, vagy be az udvarokra. Az is felmerült, hogy a régi temetőt keresztülszelő út szélesítésekor gépekkel vájkáltak őseink maradványai között. Bizonyára van, akinek ez fontos kérdés, de azért a legtöbben fontosabbnak tartják a jó utat, és csak egy járulékos apróságnak a régi temető feltúrását.
A pálfalvi falukép, amelyet minden átutazáskor megcsodáltam, örökre tönkrement. Vagy ha nem is örökre, de a mi életünkben esélytelen, hogy még egyszer olyan szépnek lássuk a falut. Ez volt az ára az aszfaltútnak, amit, valljuk be, akartunk. Jó hír ellenben, hogy a faragott kövek megvannak, s talán egyszer még megcsodálhatjuk őket. Remélhetőleg minél hamarabb.
(Az anyag júniusban készült, de csak most jutottam oda, hogy összerakjam. Megeshet, hogy az eltelt két hónapban apróbb változások történtek a helyszínen, de valószínűleg számottevő változás nem.)
Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép
