Már nemcsak külön iskolákba vagy külön kocsmákba járnak az erdélyi magyarok és románok: egyre inkább külön cégekben is dolgoznak. Interjú Csata Zsombor szociológussal az etnikai gazdaság térnyeréséről és a többnyelvűség értékéről.
- Hogyan erősítik a piaci folyamatok az etnikai szétválást Erdélyben?
- Hogyan számszerűsíthető a többség és kisebbség aszimmetrikus viszonyából adódó gazdasági és társadalmi hátrány?
- Milyen piaci, illetve főként nem piaci eszközökkel lehet visszaadni a többnyelvűség presztízsét Romániában? Mit tehetne ennek érdekében az RMDSZ?
Ezekről beszélgettünk Csata Zsombor szociológussal, az etnogazdaság erdélyi kutatójával azután, hogy november közepén rövid előadást tartott Kolozsváron arról, hogy Erdélyben a magyar és a román közösség már nemcsak társadalmilag, hanem gazdaságilag mérhető módon kezdett szétválni.
Csata Zsombor a kolozsvári BBTE Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézetének docense, az MTA alapította Kisebbségkutató Intézet tudományos munkatársa. Marosvásárhelyen él, és gyakran utazik Budapestre, ahol Bolyai Kutatási Ösztöndíjat nyert el a diverzitás és a jólét erdélyi összefüggéseinek kutatására, illetve a volt OTKA, a jelenlegi Nemzeti Kutatási és Fejlesztési és Innovációs Hivatal támogatását az etnikai gazdaság intézményesülésének kutatására az erdélyi és felvidéki magyarok körében.
Legújabb kutatási eredményeit az erdélyi gazdasági környezet etnikai párhuzamosodásáról november 13-án mutatta be a Többnyelvű Kolozsvár I. A gazdasági anyanyelvhasználat ára című rendezvényen, ahova a kutatók mellett olyan kolozsvári, erdélyi vállalkozókat hívott meg a Magyar Ifjúsági Központ YZ Intézete és az Igen, tessék! Egyesület, akik a többnyelvűséget a gazdaságban is fontosnak tartják.
A piaci folyamatok, ha magukra hagyjuk őket, támogatják az oszloposodást,
azaz a román és magyar társadalom szétválását Erdélyben, derült ki az előadásán és azt követő vállalkozói kerekasztal-beszélgetésen. Gazdaságilag megéri a cégeknek a többnyelvű, de nyelvenként külön csatornán történő kommunikáció a fogyasztókkal, ügyfelekkel; illetve a cégvezetőknek és az alkalmazottaknak is, ha a cégen belül az informális kommunikáció egyetlen nyelven zajlik.
Még akkor is, ha az alkalmazottaknak anyagilag nem: havonta 50 és 450 lej közé tehető a különbség, amivel kevesebbet keres Erdélyben egy magyar alkalmazott, ha teljesen magyar nyelvi környezetben dolgozik, mint ha ugyanazt a munkakört ugyanabban az ágazatban töltené be, de olyan cégnél, ahol jóval több a román munkavállaló, mint a magyar.
Csata Zsombor 2007-ben Amerikában kezdett el érdeklődni az etnikai gazdaság iránt. Ott találkozott az etnikumok eltérő gazdasági viselkedését tanulmányozó szakterülettel, de hamar felismerte, hogy ennek a szakirodalomnak egy jelentős része használhatatlan nálunk, mert ott nagyon gyors a nyelvi asszimiláció, nálunk pedig szerencsére nem. Az amerikai bevándorlók gyermekei már ugyanolyan szinten beszélnek angolul, mint a többség, ott gyakorlatilag megszűnik a nyelvi törésvonal, a nyelvi aszimmetria, míg nálunk fennmarad. (Sőt a hazai kutatások azt mutatják, hogy az erdélyi magyar fiatalok romántudása romlik, a párhuzamosodás erősödik.)
Így jutott el a nyelvgazdasághoz, amely nem annyira a szociológia, mint inkább a neoklasszikus gazdaságtan eszköztárából építkezik, magyarázta Csata. Ez a szemlélet kiszámolja, amennyire tudja, mennyibe kerülnek ezek a nyelvi hátrányok, milyen plusz terheket kell viselnie egy nyelvi kisebbségnek a többséghez képest. A nyelvi hátrány kvantifikálása mellett ez a kutatási terület igyekszik az ilyen típusú hátrányt ellensúlyozó szociálpolitikákat is megfogalmazni. Csata szemléletmódja közelebb áll az ökonómiaihoz, inkább a racionális döntéselméletet képviseli, másik oldalon pedig a társadalmi (elosztási) igazságosság oldaláról közelít a problémához.
Hogyan kvantifikálható egy kisebbségi közösség nyelvi hátránya? Mibe kerül, hogy egy erdélyi magyar gyermek megtanuljon románul addig, amíg a romániai gazdasági élet aktív tagjává válik?
A társadalmi integráció (pusztán az, hogy megértjük egymást bármilyen hétköznapi beszédhelyzetben) költségei aszimmetrikusak, a közös nyelv megtanulásának terhét nagyobb részben viselik a kisebbségek. Egy érettségiző diák 12 éven át tanul románul, ha ezt átlagosan heti négy tanórára és három órányi otthon készülésre bontjuk, és 40 órás munkahetet veszünk alapul, akkor az jön ki, hogy a 12 évből másfél évig tanulja a románt. Ez egy átlag, de a középiskolások 8-10 százaléka román különórákra is jár, aminek a költsége nemcsak a ráfordított idő, hanem a különórák ára is.
Érvelhet ezzel szemben valaki, hogy jó-jó, de a magyar diákok magyartudásából előny származik, csakhogy ez az előny mértékében nem akkora, mint amekkora befektetést igényel a román nyelvi hátrány leküzdése. A magyar nyelv piaci értéke ugyanis lényegesen alacsonyabb Romániában a román nyelvénél, és a népességfogyással egyre csökken.
Ha valahogy a többnyelvűséget normalizálni lehetne, ahogy például Bethlendi Andrásék megfogalmazták, ha civil nyomással vagy más formában kényszeríteni lehetne a gazdasági szereplőket, hogy kétnyelvűsítsék a szolgáltatásaikat (szólítsák meg a magyar fogyasztókat, legyen magyar nyelvű marketingjük, legyen magyar ügyfélszolgálat, mindig legyen olyan alkalmazott, aki tud magyarul), akkor ez áttételesen növelhetné a magyar nyelv piaci értékét, mert a cégek olyan alkalmazottat is kellene keressenek, aki tud magyarul.
Ki lehet ezt kényszeríteni civil, fogyasztói eszközökkel, vagy hatékonyan csak a politika és közigazgatás eszközeivel?
Azt hiszem, alulról jövő kezdeményezésekkel csak részben lehet kikényszeríteni. Ahol nincs ennek hatósági szabályozása, ott nagyon nehéz fenntartani a szimmetrikus kétnyelvűséget más nyelvközgazdászok szerint is. Bengt-Arne Wickström amellett érvel, hogy a gazdaságnak nem éri meg a kétnyelvűsítés, az államnak ki kell kényszerítenie.
A kétnyelvűsítés nemcsak azért fontos egy kisebbséginek, mert nő a komfortérzete, ha például belép egy üzletbe, ahol a nyelvi tájképnek része az ő anyanyelve is, ha anyanyelvén szólítják meg, hanem mert ez áttételesen munkahelyeket is generál a magyar emberek számára, és felértékeli a nyelvtudásukat a piacon. Ezt a látens hatást még fontosabbnak érzem, mint a nyelvi tájkép változását.
A nyelvtanulás költségeit viszonylag könnyen lehet kvantifikálni, de ez a hátránynak csak az egyik, jól látható dimenziója. Svájcban például Francois Grin foglalkozik azzal, hogy a GDP hány százalékába kerül az, hogy az ország oktatása többnyelvű (1 százalékpont alatt), és hogy ez nem is sok az előnyeihez képest.
A québec-i kétnyelvűsítés költségei is jól nyomonkövethetőek: a francia nyelv használatát szabályozó nyelvi charta betartatása a ‘90-es években a GDP 0,28-0,48 százalékába került. Ebbe nemcsak az oktatási költségeket, hanem az önkormányzatok kétnyelvűsítését, a bíróságok kétnyelvű működését is beleszámították, mindent. Szépen nyomonkövethető, mennyibe kerül, mert Québec-ben speciális pénzalapot különítettek el a kétnyelvűsítésre, és pontosan lehet látni, hogy az ide pályázó önkormányzatok, civil szervezetek melyik területen mennyit költöttek erre a célra.
Méltánytalan, hogy Romániában a kétnyelvűsítés finanszírozásának egy jelentős részét a törvény egy vonással az önkormányzatokra hárítja, és egyébként egy erősen redisztributív rendszerben éppen ehhez nem rendel központi forrásokat. Ezzel gyakorlatilag a magyar többségű önkormányzatok költségvetését rövidíti meg, miközben azzal büszkélkedik, hogy példaértékű a kisebbségi ügyek kezelése Romániában.
Egy másik kutatási projektben, amit a Nemzeti Kisebbségkutató Intézetben végzünk Horváth Istvánnal és Szekély István Gergővel, mi is megpróbáljuk kimutatásokból, kérdőívekkel, interjúkkal felmérni, milyen plusz költségekkel jár az erdélyi önkormányzatok kétnyelvűsítése. Onnan, hogy mennyibe kerül egy kétnyelvű utcanévtábla, addig, hogy van-e tolmácsgép és fordító az önkormányzatnál, neki mennyi a munkabére, mennyi idejükbe kerül az önkormányzat jogászainak, ügyvédjeinek az önkormányzat álláspontjának kidolgozása és képviselete a bíróságon a nyelvjogi perekben.
Az önkormányzatok számára ugyanúgy plusz befektetést jelent, hogy mindent fordítsanak, két nyelven írjanak ki, ahogy az egyén számára az a román nyelv megtanulása az iskolában, és erre nem kapnak plusz pénzt a központi költségvetésből. A kutatás célja az, hogy felmérjék, mekkora a kétnyelvűsítés költsége a települések mérete, illetve a magyarok lakossági aránya szerint.
Gazdaságilag előnytelen az is, hogy kisebb a nyelvi termékek piaca, a kultúrpiac, kisebb a kereslet a magyar könyvek, folyóiratok iránt, miközben egy magyar gyermeknek meg kell venni a román könyveket, médiatermékeket is. A kisebbség tagjainak a költségvetését terheli és hátrányt okoz az is, hogy hogy a hivatalos dokumentumokat románra kötelező lefordítani, magyarra nem.
Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép
Nagyon nehezen kvantifikálható, de nagyon fontos a retorikai hátrány, ami abból fakad, hogy kevesen beszélnek jól, közel tökéletesen románul, ezért gyűléseken, olyan helyeken, ahol érvelni kell, hátrányban vannak az anyanyelvűekkel szemben. Izgalmas kutatási terület, hogyan lehet ezt megragadni, megnézni például, hogy vegyes önkormányzati üléseken hány magyar felszólalás van, és mi lesz az ilyen felszólalásokban tett javaslatok sorsa. A fordítógép beszerzésének tehát nemcsak szimbolikus jelentősége van.
A legalapvetőbb élethelyzetek is tükrözik, hogy a kisebbség viseli az integráció költségeinek nagyobb részét. Azzal, hogy valamennyire mind megtanulunk románul, nem kell például állandóan fordítani nekünk. Aki volt turista olyan országban, amelynek a nyelvét nem ismeri, könnyen el tudja képzelni, milyen lenne, ha nem értenénk semmit a feliratokból, mindig meg kellene kérni valakit, hogy fordítson ‒ miközben a gazdaság fejlődése azon múlik, hogy minél több forgalmat minél rövidebb idő alatt lebonyolítsunk.
Azzal kapcsolatban, hogy milyen fontos a közös nyelv a gazdaságban, a nyugat-afrikai Beninben voltak revelatív élményeim: 47 nyelvet beszélnek, és nem értik egymást, így pedig nagyon nehéz a legelemibb tranzakciókat is lebonyolítani. Gyakori, hogy a piacon kézzel-lábbal mutogatnak az emberek, persze ott hagyomány az alkudozás is. A franciát a lakosság 15 százaléka beszéli. Legtöbben a fonok vannak, de ők sem alkotnak abszolút többséget az országban, a lakosság 30 százaléka beszéli a fon nyelvet.
A ti kutatásaitok alátámasztják vagy nem azt az inkább provokációs szándékkal hangoztatott nézetet, hogy Székelyföldön épp az ilyen mindennapi adás-vétel során ne lehetne használni a román nyelvet?
Nem támasztják alá. Nem ismerek olyan szülőt, aki szándékosan bojkottálná gyermeke romántanulását, senki sem akar rosszat a gyerekének. Ritka, szélsőséges esetek előfordulhatnak, de biztosan nem ez a norma.
Az ilyen helyzeteknek legalább két oldala van. Az egyik, hogy miért gondolja azt egy román ember, aki soha nem járt Székelyföldön, hogy ez egy bevett, rosszindulatú gyakorlat ‒ érdemes megnézni ennek a szociálpszichológiáját, ami nem az én szakterületem. A másik, hogy a székelyek miért bátortalanok megszólalni románul azon a szinten, ahogy tudnak. Ebben kulcsszerepet játszanak azok a nyelvi ideológiák, amelyeket legkésőbb már kisiskolában interiorizál a magyar diák, hogy amit kimond, annak nyelvtanilag helyesnek kell lennie. Ettől kezdve jó eséllyel nyelvi rendőrködést lát ott is, ahol nincs, azokban a helyzetekben is, ahol jószándékból szeretnék kijavítani a hibáit.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a nyelvi rendőrködés nem létezik, hanem azt, hogy gyakoribbnak érzékelik, és ez egyfajta öncenzúrához vezet, hogy kevesebbet és ritkábban beszélnek románul, néha szándékosan kerülik a helyzeteket, hogy meg kelljen szólalni. Egy erdővidéki vendéglős panaszkodott, hogy ha román vendég jön, a pincérek a konyhába menekülnek, amíg el nem megy. Erről gondolhatja a román, hogy nem akarják kiszolgálni. No, de ez még egy ennél is komplexebb folyamat, órákat lehetne erről külön beszélni.
Megnyugodtam, hogy a kauflandos-miccses botrány ilyen szépen lecsengett, és nem lett belőle nagyobb nacionalista feszültségkeltés, az indulatok nem szabadultak el úgy, mint az úzvölgyi katonatemető kapcsán, ami egyébként könnyen megtörténhetett volna.
A kauflandos sztorinál eleve jobban látszott, hogy mesterségesen generált konfliktus volt (a román „fogyasztó” nyitás előtt gyakorlatilag kötekedni ment oda a fiatal magyar kiszolgálóhoz), míg Úzvölgyénél zsigeri indulatok csaptak össze.
Igen, de akkor azt gondoltam, hogy ez nagyobbra fog nőni, és sokat árt majd a hétköznapi együttélésnek.
A nyelvek aszimmetriája nemcsak gazdasági hátrányt okoz, hanem óhatatlanul legitimálja a többségi dominanciát, sőt ha valami legitimálja, akkor ez az, ott van velünk minden magyar-román nyelvi interakcióban, emlékeztet arra, hogy a nyelvünk másodrangú, ezzel megbontja a „megbecsülés paritását” (parity of esteem). Ezek már Philippe van Parijs gondolatai (saját szabadfordításban), és már nem nyelvgazdaságtan, hanem politikai filozófia és az igazságosság oldaláról közelít a problémához, de nagyon erős érvrendszer az igazi kétnyelvűsítés mellett, amikor a többség is tanulja a kisebbség nyelvét. Ezt sajnos csak egy „területileg kikényszerített nyelvi rezsimben” tartja megvalósíthatónak, ez közel áll a mi területi autonómia fogalmunkhoz, én ebben bizonytalan vagyok.
A nyelvi szimmetriához elég az is, hogy értsük egymás nyelvét, tehát nem kéne beszélni is feltétlenül megtanulni. A nyelvi meghajlás megszüntetéséhez és a megbecsülés paritásához az értés is elég.
Ezzel kapcsolatban a nagyon konkrét javaslatom az, hogy ingyen kellene tanítani a magyart első körben azoknak, akik érdeklődnek. Nem győzöm hangsúlyozni az előadásaimban, hogy a Magyarországról érkező pénzekből kéne juttatni arra, hogy nagyobb erdélyi városokban ingyen tanítsák a magyart, legyenek nyelviskolák, segítenénk akár feltérképezni az igényt is, lehetne vonzóbban marketingelni, stb.
A bizalom hiánya ‒ a románokkal való kapcsolat intenzitása és a lakhely etnikai összetétele mellett ‒ az egyik oka a gazdaság területén is tapasztalható etnocentrizmusnak, írtad egy korábbi tanulmányodban. Kifejted bővebben?
Az Igen, tessék! Egyesületnek végeztünk vizsgálatot a kolozsvári egyetemistákról 2013-ban, a tendenciák azóta nem változtak. Ahol nagyobb a bizalmatlanság, és nem működnek jól a demokrácia intézményei, ott az emberek a rendiesebb kapcsolatok biztonságába menekülnek: ilyenek a rokonság, a nyelv, az etnikum, a vallás – tehát etnocentrikusabban választanak.
A román-magyar viszonyokban erre az általános bizalmatlanságra még ráerősít a nyelvi határ. De a romántudás a bizalomtól függetlenül is befolyásolja a választást. Minél intimebb szolgáltatásról van szó, annál fontosabb az embereknek, hogy anyanyelvükön intézzék, gondolok itt orvosi vagy pénzügyi szolgáltatásokra, ahol a félreértés kockázata sokkal nagyobb, a következményei súlyosabbak: rosszul diagnosztizálnak, vagy olyan hitelcsomagot fogadsz el, amely nem feltétlenül előnyös számodra. A józan pragmatizmus és a felmérés eredményei is azt mutatják, hogy a romántudás befolyásolja, ki mennyire etnocentrikus.
A kolozsvári egyetemisták fogyasztói etnocentrizmusáról készített 2013-as vizsgálatban három véleményprofilba rendeződtek az érvek, hogy valaki miért vásárol magyartól. A nyelvtudáson alapuló pragmatikus motiváció volt a legerősebb: mivel nem tudok jól románul, kényelmesebb számomra, ha magyartól tudok vásárolni. Ezt követte az az érv, hogy szolidarizálnak a magyar eladókkal, amit én egyfajta megkötő, „bonding” tőkeként értelmezek, és ez egy csomagban jött azzal, hogy jobban bíznak annak a terméknek, szolgáltatásnak a minőségében, amelyet magyartól kapnak. A motivációk harmadik része nem annyira érdekes: azért választanak magyar eladót, mert mert az van közelebb ‒ a székelyföldi diák, ha hazamegy, sok helyen nincs román kínálat. Azt igazolják tehát, hogy a kolozsvári magyar diákok alapvetően nem zsigeri rosszindulat vagy valamiféle kibékíthetetlen antagonizmus miatt nem vásárolnak romántól terméket vagy szolgáltatást.
Megkockáztatom, hogy ez a teljes népesség esetében sincs másként. Fontos itt megjegyezni, hogy a lakossági mintán a résztvevőknek 48 százaléka mondta 2008-ban, hogy ugyanolyan minőségű kínálat esetén inkább magyartól vásárol, 2012-ben csak a 41 százalékuk. A különbséget az is magyarázhatja, hogy 2008-ban cselekvési projekciót mértünk, úgy tettük fel a kérdést, hogy mit tenne, ha, 2012-ben pedig azt, hogy ténylegesen mit választott, amikor választási helyzetbe került.
Úgy látom, hogy ez a fogyasztói etnocentrizmus időben nem nagyon változott, a kínálati oldal viszont igen. Egyre több, magyaroknak szánt termék és szolgáltatás jelent meg a piacon (Székely termék, Góbé termék, stb.). Egyrészt rájöttek, van erre kereslet, másrészt ezek egy része kulturális markerként is működik: az Igazi Csíki Sör Székelyföldön népszerű, de külső piacra nem tudott igazán betörni. Ott viszont több, mint egy termék.
Az etnikai vállalkozások természetes válaszként jelentek meg a fogyasztói etnocentrizmus mentén kialakult igényre. Elterjedésüket megkönnyítette, hogy a nyelvhasználat szabályozása a romániai piacon rugalmas. Az állam nem szól bele abba, hogy magyarul is hirdetnek, csak arra ügyel, hogy románul is megtegyék.
Azért tartom okos kezdeményezésnek azt, amit az Igen, tessék! Mozgalom vagy az EMNT A pénzemért magyarul kampányában felkarolt, mert a piacon tudunk határozottabbak, asszertívek, proaktívabbak lenni, mert semmi sem tiltja a nyelvhasználatot. Fogyasztókként nálunk van a pénz, kikényszeríthetjük, hogy legyen kétnyelvű felirat, magyar ügyfélszolgálat. Ezzel nem kockáztatunk semmit, mint a rendőrségen vagy a kórházban, ahol nem nekünk lejt a pálya, és a legkisebb beszólásra is visszaélhetnek a hatalmi pozícióikkal.
Az etnikai termékek terjedését az is segíti, hogy egyre profibb lett az etnikai marketing. Hogy az értelmiség mit gondol ezekről a reklámfogásokról, az egy dolog, de az átlagember meggyőzhető néhány székelyes metaforával, a medvenarratívával. Főleg ha összekapcsolják régiótudatossággal, egészségtudatossággal, globalizációellenességgel, és ezekkel csomagban kínálják. Az persze kérdés, hogy ezekre a szimbólumokra mikor únnak rá az emberek, és a szakértők tudnak-e majd újítani.
Ezek alapján arra számítok, hogy bővülni fog az etnikai vállalkozások piaca. Akkor még inkább, ha növekedni fog az általános életszínvonal, a bérek, és Székelyföldön is egyre többen engedik meg maguknak, hogy ne az olcsóbb tömegterméket vegyék a multitól, hanem a drágább hazait. A tendencia megvan, gyakran csak a pénzünk nincs meg rá.
Azt gyanítom, az egy főre jutó marketingköltség is alacsonyabb a magyar hirdetéseknél, mert ahogy Polacsek Péter megjegyezte a beszélgetésen, elég az anyanyelvén megszólítani a magyar fogyasztót, máris odafigyel arra a termékre vagy szolgáltatásra. Azt feltételezem, hogy a vegyes lakosságú vidékeken a magyar nyelvű marketing jelen pillanatban költséghatékonyabb, mert még ritka.
Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép
Vagyis az így elért fogyasztók generálta bevétel nagyobb, mint a reklám fordítására, külön terjesztésére fordított kiadás?
Igen, mert ahhoz, hogy a román reklám hatékony legyen, számos jellemző mentén kell feldarabolni a célcsoportot. Az üzenetet úgy kell megfogalmazni, a megfelelő médiumot úgy kell kiválasztani hozzá, hogy a reklám mindegyiket elérje. A pozicionálás, a targeting, a testreszabott üzenetek változatosabbak, tehát többe kerülnek. A magyarokat viszont a nyelvvel egyetlen tömbként lehet elérni, nem kell külön üzenetet kidolgozni minden célcsoportra, és így olcsóbb lehet.
Ezt azért merem állítani, mert a magyarok fogyasztói etnocentrizmusa nem függ a kortól, nemtől, iskolai végzettségtől, mindenki örül annak, hogy magyarul szólítják meg. Persze ahogy többen kezdik majd el célzóeszközként használni a magyar nyelvet hirdetésekben, annál kevésbé fogja majd megérni, és a magyar célcsoportot is tovább kell majd szegmentálni.
Románok körében mértetek etnocentrizmust, vagy épp ellenkezőleg? Mert egészen a 20. század végéig erős volt körükben az a pozitív előítélet, hogy Erdélyben a magyar szolgáltató, a magyar mesterember megbízhatóbb. Megmaradt ez az előítélet, vagy eltűnt a kivándorolt mesterekkel együtt?
Ha a foglalkoztatási statisztikákat nézzük, a magyar szakmunkások még mindig felülreprezentáltak, bár sokan közülük nyugdíjba mentek, a fiatalabbak pedig átmentek a mezőgazdaságba az uniós támogatások miatt. Adatokkal nem tudom alátámasztani, de a rendszerváltás óta már végbement egy generációváltás, és úgy érzékelem, hogy a románok egyre kevésbé gondolják már, hogy létezik ez a különbség a románok és a magyarok szakértelme és megbízhatósága között.
A románok nem voltak annyira etnocentrikusak a gazdasági választásaikban, mint a magyarok. 2012-ben nagyjából minden negyedik román válaszadó mondta azt, hogy nem közömbös számára, milyen az illető szolgáltató nemzetisége, de sajnos a motivációs kérdéseket a román mintán nem tettük fel.
Azt lehet mérni, hogy miért éri meg valakinek, hogy havonta akár pár száz lejjel is kevesebbet keressen, de munkahelyén magyarul folyjon az informális beszélgetés, ahogy ez az előadásodból kiderült? Mi kompenzálja ennek a típusú etnocentrizmusnak a gazdasági hátrányát?
A munkahelyi etnocentrizmust először egy 2018-as kutatással sikerült kimutatni: homogénebbek, magyarabbak a munkahelyek, mint amit a lakossági arány alapján valószínűsítenénk. Erdély lakosságának 19 százaléka magyar, azokon a munkahelyeken viszont, ahol magyarok is dolgoznak, a magyarok aránya 65 százalék. Ennek a különbségnek a javarészét a magyarok egyenlőtlen területi eloszlása magyarázza, de akkor is fennáll, ha a koncentráció mértéke szerinti régiókon belül végezzük az összehasonlítást.
Az adatokból az is kiderült, hogy a munkahely etnikai homogenitásának a mértéke összefügg a jövedelmekkel még úgy is, ha kontroll alatt tartjuk az összes többi jövedelembefolyásoló tényezőt. A modell 300 lejes bérkülönbséget mutat ki, ha valakinek csak román munkatársai vannak, azzal szemben, aki ugyanolyan munkakörben, de teljesen román környezetben dolgozik. Tíz százaléknyi román kolléga statisztikailag 30 lejes bérelőnyt jelent. A 300 lej egy átlag, a tényleges különbség 50 és 450 lej között mozog.
Ezzel kapcsolatban nem győzöm hangsúlyozni, hogy először mértük a munkahelyi homogenitást, és mint minden kérdőíves kutatásból származó adat, ez is csak egy becslés, aminek elég nagy a mérési hibája, hiszen az 1000 fős mintából csak 400 olyan személy volt, aki aktív és minden kérdésünkre válaszolt. Ezeket a számokat tehát nem szabad misztifikálni, további ellenőrzésre szorulnak.
Ehhez képest a különbséget több sajtótermék is címben emelte ki, volt, aki helytelenül értelmezte, ezzel a jelentősége sokkal nagyobbra nőtt, mint amekkora valójában. Egyébként sokat szenvedek mostanában attól, hogy a tálalás miatt a hangsúlyok nem a megfelelő helyre kerülnek, és ezekkel a hangzatok szembeállításokkal azt az önsajnálkozó áldozatnarratívát erősítik, amit egyébként nagyon egészségtelennek tartok.
Az áldozatnarratíva annyira elterjedt, hogy kiváló marketingeszköz a szerkesztők, illetve természetesen a politikusok kezében. Az általad használt gazdasági diskurzus előbb-utóbb változtathat-e azon, hogy az integráció terheit egyenlőtlenül nagy mértékben viseli a magyar közösség? Válhat-e előnnyé a nagyobb integrációs befektetés, ami most egyértelműen esélyhátrányt jelent?
Fenntartásaim vannak azzal kapcsolatban, hogy ezt mennyire lehet megvalósítani Romániában. Ahol a sokszínűség társadalmilag beágyazott, és az emberek igazi értékként élik meg, ott lehet pénzt és politikai tőkét csinálni belőle. A nyugati társadalmakban sokkal többen tekintenek értékként a diverzitásra. De ahol nincs erre fogékonyság, ott nehéz piacon is érezhető előnyökké konvertálni a sokszínűséget. Addig csak olyan üres fogalom marad, mint ahogy a kolozsvári önkormányzat használja a multikulturalizmust.
Wales-ben például úgy revitalizálták a wales-i nyelvet, hogy közben városokat kétnyelvűsítettek, ezzel ráhajtottak a turizmusra, jobban kiemelték a kelta hagyatékot, és azokban a régiókban látványosan nőtt a gazdaság. Fontos, hogy mi is gondolkodjunk hasonló projekteken, de itt nincs meg a többségi támogatás, önerőből pedig kevesebbet lehet tenni. Sőt: Székelyföld mint önálló turisztikai régió folyamatos bojkottja zajlik Bukarestben.
Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép
Politikai hatása viszont lehetne: remek politikai érv az otthonosság megteremtésére. A legtöbb román politikai szereplő azt veti a magyarok szemére valamilyen formában, hogy nem elég lojálisak a román államhoz. De ha megváltoztatnák a vegyes lakosságú települések nyelvi tájképét úgy, hogy az elismerje a magyar közösség jelenlétét, akkor az növelné a magyar lakosok komfortérzetét, otthonosság-érzetét, és azt feltételezem, hogy hosszú távon a lojalitását is. Ilyen érveléssel meggyőzhetők a román döntéshozók, hogy a központi költségvetésből biztosítsák az erdélyi kétnyelvűsítés anyagi alapját?
Osztom a véleményed, ez nagyon jó érv, logikus, az átlagember is érti. Ezért nem értem, hogy a magyar politikai pártok miért nem ezekre az érvekre építették elsősorban a románoknak szánt üzeneteiket, programjaikat, és miért nem a komfortérzetre, a konkrét, számszerűen dokumentált előnyökre és hátrányokra fókuszáló retorikával lobbiztak. Ebben pozitív elmozdulást érzek a pragmatizmus irányába, ezt a narratívát tovább kellene erősíteni, nem a sértettségét, ami a történelembe való visszafordulásról szól.
Pályán kívülről könnyű persze beszólni, de nem én vagyok az első, aki mondja, hogy szemléletváltásra lenne szükség a románoknak szánt narratívákban. A hangsúlyt az etnicitásról a nyelvre kellene tenni, mert jobban mérhetők, dokumentálhatók és megértethetők az ezzel kapcsolatos hátrányok, és hogy miért fontos nekünk a kétnyelvű környezet, a nyelvi jogok.
Ha otthon érezzük magunkat Romániában – és ennek a legfontosabb része a nyelvi komfort –, az mindenkinek jó, mert nem megy el a munkaerő, sőt produktívabb lesz, mert kényelmesebben érzi magát. Képzeljék el az országot olyan cégként, ahol az emberek jól érzik magukat, és örömmel dolgoznak, egy olyannal szemben, ahol állandóan azt érzik, a környezet nem vesz tudomást róluk, vagy nyűgként tekint rájuk. Ezeket az üzeneteket kellene tapintattal, de intenzívebben, célzottabban, leleményesebben eljuttatni a különböző csoportokhoz: a román értelmiségiekhez, a bukaresti politikusokhoz, az erdélyi átlagemberekhez, az Ó-Romániában élőkhöz.
Korábban felmerült egy ezzel kapcsolatos imázsiroda létrehozása az RMDSZ-nél, de nem tudom, hogy végül lett-e belőle valami.
Azt feltételezem, hogy a felméréseik alapján úgy gondolják, a kombattív etnikai diskurzus jobban megéri: kevesebb ráfordítással több szavazót tudnak mozgósítani.
Lehet, bár annyira nem vagyok kapcsolatban a politikai élettel, hogy ezeket belülről is lássam.
Ha egy település nyelvi tájképe elismeri, mert megjeleníti az ott kisebbségben élő közösséget is, szerinted ez inkább motiválja a közösség tagjait, hogy nagyobb kedvvel, több ráfordítással tanulják meg a többség nyelvét? Vagy az győzne, hogy ha a fontosabb dolgok ki vannak írva magyarul, akkor minek megtanulni románul?
Ez részemről is csak spekuláció, de azt hiszem, sokat segítene azoknak a görcsöknek a feloldásában, amelyek a nyelvi hátrányból fakadnak, és ez erősítené a lojalitást az országgal szemben és a diszpozíciót a román nyelv megtanulására. Azt hiszem, inkább csökkenti, mint növeli az enklavizáció esélyét, mert úgy gondolom, az emberek alapvetően jóindulatúak, és nagyon értékelik, ha figyelnek rájuk. Pozitív habitusokat szabadítana fel, amelyek fontosak ahhoz, hogy ez a közeledés őszinte legyen magyarok és románok között.
Csak hát kettőn áll a vásár, és kicsikként a nagyokat meggyőzni is nehezebb, mint nagyokként a kicsiket.
Azért is hiszek abban, hogy a magyarok diszpozíciója a román nyelv megtanulására megváltozna, mert egy középiskolásokról szóló korábbi vizsgálatba nyelvpszichológiai kérdéseket is betettünk: milyen a nyelvhez való viszonyuk, milyen motivációval tanulnak románul. Nagyon kevesen szeretnek románul beszélni, kényszerből tanulják meg a nyelvet, a nyelvhez való hozzáállásukban domináns a félelem, a görcsök, a vizsgahelyzet képzete a románokkal való interakcióban.
A nyelvtanulással negatív spirál indul el még az elején, elmaradnak a jutalmak, mert mindig elérhetetlen magasságban a mérce, rendszerint hiányzik az elégtétel, és ezzel együtt lankad a motiváció és romlik az eredmény. És ha az eredmények elmaradnak, a diákok még görcsösebbek lesznek, és ez addig fokozódik, hogy a diák leérettségizik, de nehezen tud két önálló mondatot megfogalmazni románul.
Ha ezen lehetne változtatni, hogy az emberek biztonságosabbnak érzékeljék a román környezetet, akkor lehetne áttörést elérni a román nyelvtudásukban, pozitív érzelmi asszociációkat kialakítani a román nyelv iránt, még mielőtt beindulna a görcsölés az óvodásokban, kisiskolásokban.
Tudomásod szerint készültek-e felmérések a román közösségről, hogy mennyire lenne nyitott az olyan többnyelvű nyelvi tájképre, amelynek része a magyar nyelv?
Nem nagyon, és ez a mi mulasztásunk is. Kutatókként is elég párhuzamos világokban élünk, nekünk is erőfeszítés átlépni a nyelvi határokat. Az is meghatározza, hova vagyunk behuzalozva: mi, erdélyi magyar kutatók inkább Budapestre, mert könnyebben elérhető a magyar tudományos világ, és érzékenyebb is erre a problémára. A bukaresti akadémiai világgal borzasztó nehéz megértetni ezt a kérdéskört, és sokáig a források is szűkösebbek voltak.
Ez önkritika is, mert beszélhetünk az összekötő (bridging) tőkéről, de mi magunk nem építjük ki a hidakat, nem hozzuk meg ezt az erőfeszítést. Ha lejárnak a jelenlegi kutatási projektjeim, feltett szándékom, hogy erősítsem a szakmai kapcsolatainkat a románok irányába, még ha ez nekünk nagyobb erőfeszítés is, mint nekik. Ezen kellene változtatni még akkor is, ha az aszimmetria része, hogy ezekben a kérdésekben nekünk kell nyitni a románok irányába.
A gyerekeket is ‒ akik évek múlva belépnek a munkaerőpiacra ‒ huzalozza a nyelvi környezetük. Jól tudom, hogy a jelenlegi felmérések szerint az erdélyi magyar gyerekek egyre rosszabbul tudnak románul?
Igen, ez elég jól látszik a százalékos adatokon. Felnőtteknél nem annyira látványos, mert szélesebb a korfa, de a fiataloknál látszik önbevallás alapján. Megkockáztatom, hogy emiatt alultervezik a karrierjüket. Még 2010-ben néztem meg a BBTE alumnivizsgálatában, és a magyar végzettek messze alulreprezentáltak voltak a versenyszférában.
Visszamenekültek a nyelvileg biztonságos közigazgatásba, oktatásba, kultúrába, vagy eleve úgy választottak egyetemi szakot, hogy az oda vigye őket, és betagolja a kisebbségi reprodukciót segítő intézményekbe. Azóta a magyar nyelvű műszaki oktatást kicsit kiterjesztették, ez javíthatott az arányon, de nem tudom statisztikailag dokumentálni.
Visszatérve a munkahelyek etnikai homogenitására: a tavaly októberi felmérést vállalkozói interjúkkal egészítettem ki, amelyekben kettős tendenciát érzékeltem. Egyrészt munkaerőhiány van, ami a munkáltatókat a heterogenitás irányába tolja: nem válogathatnak, hogy galaci vagy vásárhelyi-e a mérnök, csak jöjjön. Másrészt továbbra is opció számukra, hogy ha tehetik, magyarokat vegyenek fel, mert egy nyelvileg heterogén munkaközösség koordinációja nagyobb kihívás a menedzsernek, mint ha mindenki magyarul beszélne.
És nagyobb kihívás, mint egy multicégnél, ahol az angol a munkanyelv. Erdélyben egészségtelen aszimmetriával rendelkeznek a nyelvek: románul tudni kell, magyarul viszont nem. Ez hegemonikusan rögzült mind a magyarokban, mind a románokban, de feszültséget okoz. Ahol az angol a lingua franca, ott nem merülnek fel ezek az aszimmetriák, mert mindenkinek a második nyelve, megtanulása hasonló befektetést igényel, nem sérti senki igazságérzetét, és ennél fogva a mögöttes frusztrációk sem jönnek elő, ami ronthatná a munkahelyi viszonyokat.
Az intézményesült nyelvi hegemónia miatt a román alkalmazottnál könnyen betelhet a pohár azzal, hogy sokadjára sem érti, mit mondanak körülötte, és ha kap egy jobb ajánlatot, nagyobb eséllyel megy át egy másik céghez.
Azt tapasztalom, hogy a munkáltatók a többnyelvűséggel a kelleténél kevesebbet foglalkoznak, mert az említett nyelvi aszimmetriák miatt nehezen kezelhető, és nincsenek jó gyakorlataik rá. Pedig eljárnak mindenféle képzésre, sokat fizetnek azért, hogy elrepüljenek Londonba és meghallgassanak egy motivációs speakert arról, hogyan legyenek jó vezetők. A HR-esek is tabuként kezelik ezt a témát. Így a lélektani teher általában a magyar munkavállalón marad, őt szólítják meg, hogy beszéljen románul a szünetben, a kávégép mellett.
Bízom benne, hogy megfelelő képzéssel ezen változtatni lehet. A következő években a kollegáimmal azon leszünk, hogy gyakorló szakemberekkel kitaláljuk, hogy lehetne ezt a fajta nyelvi mediációt intézményesíteni, és bevinni a karunk HR-es képzésébe, illetve meggyőzni a román kollégákat is, hogy érzékenyítsék a diákjaikat ebben a témakörben. Ez lenne az első lépés abba az irányba, hogy kezelni tudjuk az ilyen típusú, hétköznapi interetnikus feszültségeket a munkahelyen, ahol az életünk nagyobb részét töltjük.
Európa más, szintén kevert etnikumú vidékein ezt hogyan oldják meg? Vagy nincs is szükség jó nyelvi mediációra ott, ahol az együtt élő etnikumok múltja nem ennyire konfliktusokkal terhelt?
Szerintem mindenhol szükség van rá, csak eltérő erőfeszítést és erőforrásokat igényel. A nyelvi határok például Svájcban is erősek, viszont az identitás az svájci, ebben az értelemben ez egy nagyon speciális eset. Figyelmeztet, hogy ahogy a groupness elméletét, úgy a nyelvgazdaságtant sem szabad túltolni, mert csőlátáshoz, ökonómiai redukcionizmushoz vezet. Belgiumban nagy a pilléresedés, és Québec-ben sem feszültségmentes a helyzet. Azt, hogy a francia anyanyelvűek franciául akarják hallani először az Igen, tesséket, az anglofónok úgy veszik, mint frankofón asszimilációs törekvést. Itt még sok a tanulnivalónk, jobban utána kell nézni külföldön a jó gyakorlatoknak.
A szakirodalom jelentős része sajnos inkább arról szól, hogy a nagy nyelvi diverzitású multicégeknél, ahol az angol a közös nyelv, hogyan kezelik ezt a kulturális sokféleséget. Ha rákeresünk például arra, hogy the economics of multilingual workplace, javarészt ilyen tanulmányokat találunk.
Akkor az sem ismert, milyen kevert népesség körében éri meg jobban a gazdasági etnocentrizmus: ahol az évszázados konfliktusok, vagy a békés egymás mellett élés a hagyomány.
Nehéz erre válaszolni, mindkettőnél megérheti, de veszélyes is lehet, a kontextus többi elemétől is függ. Utóbbi esetében a sokszínűség egzotikumként adható el, ahogy Bukarestben például az Ozosep vásáron a magyar kultúra. A változatosság gyönyörködtet alapon a másságra nyitottabb, középosztálybeli, fizetőképes réteget célozza meg a termékekkel, amelyek mellé odateszi a mögöttük lévő székely narratívát, de csak sterilen, hogy ne bosszantsa a fővárosi fogyasztó nemzeti öntudatát vagy önérzetét. Ennek a bővülésére az ad lehetőséget, hogy a fogyasztásban növekszik a performativitás, az emberek nemcsak terméket, hanem ezzel együtt élményeket is keresnek.
A turizmusban lehet erre leginkább rájátszani. El tudom képzelni, ahogy a Dániel kastély, a bálványosi szálloda, a Mikesék vagy Kálnokyak a felső rétegeket célozzák meg, és szolgáltatásaikat a diverzitás egzotikumával pozicionálják, ezt Charles herceg látogatásai fokozzák.
Ahol a diverzitás önmagában érték, és évszázados múltja van, ott könnyebb így hasznosítani, ahol pedig enklavizáció vagy pilléresedés megy végbe, ott legfeljebb egy egészséges rivalizációra van esély, versenyeztetni egymással a különböző etnikai termékeket, szolgáltatásokat.
Ehhez viszont csökkenteni kell a nyelvi aszimmetriát.
Igen, mert ha fennmarad a nyelvek aszimmetriája, mindenképp előnnyel indul az a termék, amelynek nagyobb a nyelvi piaca, de ezen még nem gondolkoztam el a kellő mélységben.
Az azonban meglepő, hogy az OLX apróhirdetési oldalon miért nem hirdetnek a székelyek se magyarul, se románul. Apróságnak tűnhet, de sokat elárul arról, mekkorában gondolkodnak a székelyek: nem mindegy, hogy hatszázezer ember olvassa el a hirdetésed, vagy 19 millió. Biztos vagyok benne, hogy drágábban el tudnák adni a termékeiket, ha nagyobb piacra szánnák, ahhoz viszont románul is kell hirdetni.
Valószínű, minél drágább a portéka, annál inkább meghirdetik máshol is, nemcsak a Székely Hirdetőn. Az következik, hogy szektoronként ‒ ingatlan, autópiac, tömegtermékek, intimebb szolgáltatások ‒ megnézzük, mekkora ez a diszkrepancia, és árnyaljuk ezt a fajta etnocentrizmust.
Az volt a bánatom korábban, hogy mindig csak diszpozíciókat néztünk vagy visszaemlékezéseket arról, hogy a legutóbbi vásárláskor hogyan viselkedtek, számított-e az eladó nemzetisége. A big data itt a segítségünkre jön, világosan látszik, hogy a nyelv erősen meghatározza bizonyos piacok működését, a szereplők lehetőségeit. Hogy miért nem hirdetnek románul is, az egy másik történet.
Az szerepet játszik, hogy az apróhirdetésen alapuló gazdasági tranzakciók több és többféle informális nyelvhasználatot igényelnek? Hogy tartanak a székelyek attól, hogy beszédbe elegyedjenek egy hadaró olténiai románnal?
Igen, ezek a félelmek benne vannak, irányítják a mindennapi döntéseinket. Megkockáztatom, hogy a hétköznapok mikroökonómiájában a nyelv sokkal fontosabb, mint gondoltuk.
Szociológusoknál mindig vita tárgya, hogy az etnikai határok mennyire képlékenyek, és a feszültségek mennyire generáltak. Mennyire képzelt közösségek a nemzetek, hogyan jön létre az etnikai csoporttudat: esszenciálisan létező vagy interszubjektíven felépített fenomenológiai konstrukció. Ahol az etnicitás és a nyelv egybeesik, mint az erdélyi magyaroknál, ott a határ nem csak a fejekben létezik, mert nem egy egyszerű opció kérdése, hogy megszólalok-e románul vagy sem, ahhoz meg kell tanuljam a nyelvet. Ezért szimpatikus nekem ez a nyelvgazdasági megközelítés.
Brubakerék Kolozsvárról írt könyvében van egy külön fejezet a nyelvről, ahol említik ugyan az aszimmetriát, de a nyelvi hátrányokat, a gazdasági vonatkozásokat nem tematizálják.
Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép
A huszadik század végén kezdett megbomlani az az egyöntetű liberális előítélet, hogy a liberális állam etnikailag semleges, egyenlően képes jogokat biztosítani a különböző kulturális közösségei számára. Will Kymlicka már akkor arról írt, hogy egyetlen állam sem semleges etnikailag, illetve nyelvileg, hisz működése alapvetően nyelvi. Romániára ez még inkább áll, 30 éve görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy kizárólag a román legyen mindenhol a hivatalos nyelv. Ugyanilyen erős volt az a klasszikus nézet, hogy a meritokratikus gazdaságban a teljesítmény számít, nem a nyelvi és etnikai hovatartozás, és milyen szépen megszünteti a nyelvi hátrányt. Ez a nézet tartja-e még magát a kortárs társadalomkutatásban?
Nem szünteti meg hátrányt, a bérhátrány például szignifikáns. Nagyjából annyival keres kevesebbet a románul jól tudó magyarhoz képest az, aki kevésbé tud, mint amekkora a különbség a falusi és a városi átlagjövedelem között. És erről beszélni kell, mert azért nem látható, mert nem beszélünk róla.
A Regio idei első számába fordítottuk le Philippe van Parijs egy tanulmányát, amelyben épp a nyelvi igazságosság kérdését tárgyalja, és részben Kymlicka nyomán ő is amellett érvel, hogy amíg a nyelvi aszimmetriát nem szüntetjük meg, addig a sokszínűség és a multikulturalizmus csak üres szlogen marad.
Itthon nőtt-e a jövedelmi különbség a románok és magyarok között az elmúlt tíz évben?
A bérkülönbségre először 2012-ben néztem rá alaposabban, amikor az Etnobarométer 15 százalékos különbséget mutatott ki a románok és a magyarok bérei között.
Később megnéztem a nagyobb mintán készült European Union Labour Force Survey-ben is, ahol nem összegek szerepelnek, hanem jövedelmi tizedek, és azt mutatta, hogy a legszegényebb romániai húsz százalékhoz 2008-ban az erdélyi magyarok 28 százaléka tartozott, 2012-ben már a 33 százaléka. A gazdagabb húsz százalékhoz a magyarok 12 százaléka tartozott, 2012-ben már csak a 9 százaléka. Az EU-LFS azonban csak az alkalmazottakra terjedt ki, a saját céggel rendelkezőkre, nyugdíjasokra nem.
Ez a 15 százalék valószínű a regionális statisztikák alapján is, annak ellenére, hogy az elmúlt években a románok és magyarok közötti bérkülönbség valószínűleg enyhén csökkent amiatt hogy megemelték az állami fizetéseket, a magyarok pedig felülreprezentáltak a közszférában, de ez csak feltételezés.
Befolyásolják-e majd ezt a jövedelmi különbséget a Magyarországról érkező gazdaságfejlesztési támogatások?
Jó kérdés, de erről még semmit sem tudni. Most jöttek a támogatások, a kis összegűek láthatóak, sok ember kapott ilyet, ezekről lehet pár év múlva hatásvizsgálatot végezni. A nagy összegűekről még adatok sincsenek, legfeljebb pletykák, azokból pedig nem lehet előrelátni, milyen hatásuk lesz.
Vajdaságban például, ahol a mezőgazdaságba ment sok pénz, piactorzító hatásról beszélnek amiatt, hogy az integrátorok, a feldolgozók nyomottabb áron szerződtek azokkal, akik mezőgazdasági gépekre kaptak támogatást. Akik kimaradtak a pályázati rendszerből, és nem kaptak támogatást gépekre, hátrányba kerülnek. Ezt kollégáktól hallottam, de nem tudom se megerősíteni, se cáfolni. Másrészt minden támogatásnak óhatatlanul vannak piactorzító hatásai.
Erdélybe a vajdaságinál kevesebb pénz érkezett egyelőre. Örültem annak idején, hogy nem csak az iskolára és templomfelújításra adnak pénzt, hanem fenntartható gazdaságfejlesztésre is. Ha a szándék önzetlen, és van mögötte hosszútávú tervezés, akkor ez akár jó stratégia is lehetne, viszont túl sok a titkolózás körülötte, és ez bizalmatlanságot szül.
Ha valaki még jobban szeretne elmerülni a többnyelvűség, kétnyelvűsítés, nyelvi igazságosság, nyelvi jogok témakörében és gyakorlatában, annak Csata Zsombor a Mobilitás és befogadás a többnyelvű Európában nevű kezdeményezés Vademecumát ajánlja. Ebben kutatók, egyetemi oktatók foglalják össze legtöbb két oldalban a főbb fogalmakat, kutatási eredményeket, jó gyakorlatokat.
