– Feketében kell ma iskolába menni? – kérdezte a hetedikes lányom 2023. december 19-én reggel 7 óra 30 perckor.
Két súlyos tragédia rázta meg az utóbbi két évben Székelyföldet, melyeknek híre eljutott a nemzetközi sajtóba is.
Az egyik a Tamási Áron Gimnázium internátusának leomlása 2023. december 18-án délután 15 óra 58 perckor. A másik, amikor a Korond-pataka elárasztotta a parajdi sóbányát.
A gimnázium leomlásának két halálos, és két sérült áldozata volt: a 18 éves Sipos Dávid Gábor, aki a Dr. Palló Imre Művészeti Líceum végzős diákja volt, és a Tamási Áron Gimnázium X. A osztályába járó, 17 éves Barabás Orsolya, aki súlyos sérülései következtében két héttel később életét vesztette. A Tamási Áron Gimnázium további két diáklánya enyhébb sérüléseket szenvedett.
Másfél évvel később, 2025. májusában a Korond-patak heteken át megállíthatatlanul ömlött a parajdi sóbányába. 2025. május 29-én este 21 óra körül a bánya megtelt és a patak tovább csörgedezett a medrében. Aznap Parajdon tartózkodtunk és jelentettünk a helyszínről.
Az eset következtében a vidék elveszítette legerőteljesebb identitásképző elemét, a környék legfontosabb turisztikai potenciálját és munkaadóját. Ugyanakkor heteken, hónapokon át nem lehetett pontosan tudni, hogy milyen következményekkel jár ez a fejlemény a környezetre. A veszélyhelyzet miatt több családot kiköltöztettek a helyszín közeléből.
A hangulat
Mindkét eset súlyosan megrengette a közvetlen hozzátartozók és érintettek mellett a teljes közösséget, és a közösség legérintettebb, legkiszolgáltatottabb csoportját: a gyerekeket.
Döbbent, nyomott hangulat telepedett Székelyudvarhelyre és az intézményekre a gimnázium bentlakásának leomlását követő napokban. Lemondták az adventi és karácsonyi ünnepségek jelentős részét, és a legtöbbünk csak erre tudott gondolni: Miért és hogyan történhetett ez meg? Ki a hibás ezért? Hogyan fogunk így tovább élni?
Ugyanez a hangulat uralta másfél évvel később Sóvidéket, főként Parajdot, és a felnőttekről a feszültség áttelepedett a gyermekekre.
– Odaálltak, ahol baj volt, és mai napig számíthatunk rájuk! Önként, senki sem kötelezte őket – fogalmaz a bentlakástragédia estéjén elhunyt fiú, Dávid édesanyja.
– Le a kalappal a hozzáállásuk miatt – mondja a Dr. Palló Imre Művészeti Líceum igazgatója.
Mindkét tragédia miatt szenvedtek a felnőttek, köztük pedagógusok és szülők is, sokan nem tudták, hogy reagáljanak, mit mondjanak a gyerekeknek. Már ha egyáltalán rájöttek arra, hogy mondani kellene valamit.
Ebben a helyzetben érkezett a mentőöv a pszichológusok és iskolai tanácsadók részéről. Akik arra próbáltak fókuszálni: hogyan tovább a gyerekekkel?
Mi történt?
A Hargita megyei nevelési tanácsadók és pszichológusok azonnal reagáltak a traumatikus eseményre, és felajánlották a segítségüket. A nevelési tanácsadók a tragédia másnapján gyors értekezletet tartottak a Tamási Áron Gimnáziumban és személyesen találkoztak Ligia Deca akkori tanügyminiszterrel, aki felkérte és megerősítette őket abban, hogy „most a legfontosabb szerepük a nevelési tanácsadóknak és pszichológusoknak van”, számolt be róla Szabó Irén Ottilia, a Hargita Megyei Nevelési Tanácsadó és Erőforrás Központ vezetője.
A tragédia legerőteljesebben két iskolát érintett. Az egyik maga a gimnázium, a másik a Dr. Palló Imre Művészeti Líceum. De a többi iskola nevelési tanácsadói is arról számoltak be, hogy jelentősen megnövekedett abban az időszakban a szolgáltatásaik iránt az igény.
Mindkét érintett intézmény előkészítőtől tizenkettedik osztályig fogad gyermekeket, akiknek az életkori sajátosságai jelentősen eltérnek. Nem ugyanolyan igényei vannak egy előkészítősnek és egy végzősnek.
A két iskola nevelési tanácsadói már a tragédia estéjén felvették a kapcsolatot kollégáikkal, a tanácsadói központtal, a pszichológusok kollégiumával, a resztoratív szakmai mentorukkal, Negrea Vidiával, és segítséget kértek.
A krízisintervenciós beavatkozás mindkét iskolában két részből állt:
- Csoportos foglalkozás a resztoratív (helyreállító) szemlélet forgatókönyve alapján, amelynek célja a szemlélet neves szakembere és romániai elterjesztője, Negrea Vidia szerint,: „jöjjön ki, ami kikívánkozik”. Fogalmazódjanak meg a csoport igényei és a lehetséges továbblépés lehetőségei. Csökkenjen a feszültség, a stressz szintje, és kezdjen helyreállni a gyermekek biztonságérzete. A csoportos beavatkozás célja volt az is, hogy a szakemberek felmérjék, kik azok, akik veszélyeztetettek, akik súlyosan traumatizálódtak és egyéni tanácsadást, terápiát igényelnek.
- A második rész az egyéni tanácsadások folyamata. A csoportos intervenciós alkalmakon közzétették az önkéntes iskolai tanácsadók és pszichológusok nevét / listáját, ahová a következő hónapokban ingyenes egyéni tanácsadásra lehetett jelentkezni. Valamint megosztották a Hallgatlak Lelkisegélyszolgálat telefonszámát (+40 754 800 808).
Mivel a Dr. Palló Imre Művészeti Líceum kisebb iskola, minden évfolyamon két párhuzamos osztály van összesen mintegy 600 diákkal, meg tudták szervezni azt, hogy összesen 9 tanácsadó részvételével kedden és szerdán az összes osztályban megtörténjen a csoportos krízisintervenció.
Erre azért is volt szükség, mert közeledett a téli vakáció, a csütörtöki temetésen pedig az iskola több tagja, osztálya is részt szeretett volna venni. A Palló Imre iskolában külön figyelmet szenteltek a XII. B osztálynak, ahová Dávid, a baleset első estéjén elhunyt fiú járt. Kedd reggel az osztályfőnök és az iskolai tanácsadó itt kezdték a napot.
„Életem legnehezebb osztályfőnöki órája volt.
– Akkor a fókuszom csak az volt: tartani az osztályt. Azt éreztem, hogy lesújt, ami Dáviddal történt, de ott van még huszonöt másik diák, akikkel törődni kell. Azokra koncentrálni, akik élnek, hogy ők tudják átvészelni, és amennyire lehet, sikeresen vizsgázni. Ez sokkal erősebb hajtóerő volt akkor, és emiatt nálam a gyász sokkal később jött ki” – számol be saját egyéni megküzdéséről az osztályfőnök.
Az osztályfőnök érezte, hogy a tragédia másnapján az lenne számára biztonságos, ha az iskolapszichológussal együtt mennek be az osztályba az első órára.
– Az volt a fontos, hogy azt éreztessük, jelen vagyunk. Semmi többet. A resztoratív technika első lépése, hogy megbeszéljük, mi történt, de azt már tudták, mert mind ott voltak a mentésen – mondja Simó Melinda, az iskola tanácsadója.
„Arról beszéltünk tehát, hogy kit hogyan érintenek a történtek. Mivel sokan még nem tudták megfogalmazni érzéseiket a sokkhatás alatt – még talán mi sem –, inkább arra próbáltunk rájönni, hogy mire lenne szükségük. Volt, aki annyit kért, hogy hagyjuk békén, hogy utolérjék az érzések, más azt szerette volna, hogy menjünk ki és gyújtsunk gyertyát. De itt beszéltük meg azt is, ami szintén a gyászfeldolgozás, a búcsú része, hogy hogy veszünk részt a temetésen, ki mibe öltözzön, stb.” – teszi hozzá.
A gimnáziumban egy kicsit másképp alakult
Míg a Palló Imre iskolát elsősorban a hirtelen rájuk zúdult halálos tragédia sújtotta le, a Tamási Áron Gimnáziumban a helyzet komplexitása és időbeli elhúzódása jelentett problémát.
A gimnáziumba nagyságrendileg 800 diák jár. Közülük akkori sajtóinformációk szerint 100-120-an laktak, és 97-en tartózkodtak aznap a kollégiumban.
Molnár Katalin, a gimnázium akkori iskolai tanácsadója nagyon harcolt azért, hogy legyen kríziskezelés az iskolában, emelik ki kollégái.
Kezdetben a haláleset miatti gyász nem érintette olyan súlyos mértékben az iskolát, mint a Pallót. Akkor még három sérültről lehetett tudni, de a gyerekek és a felnőttek biztonságérzete itt is súlyosan megrendült. Könnyes szemű, egymás nyakába boruló diákok, tanácstalan tanárok vonultak kedd délelőtti ott tartózkodásom alkalmával a folyosókon.
Molnár Katalin szerint ebben az iskolában inkább a bentlakók igényelték az egyéni tanácsadást. A mintegy 100 bentlakó diáknak a személyes tárgyai – a fogkefétől az eszmei értékű fülbevalóig és kisgyermekkortól őrzött mackóig – a második otthona veszett el a december 18-ai tragédiában.
Ők több megszólaló szerint jobban szenvedtek attól a gondolattól is, amit Singer Magdolna gyásztanácsadó halálszorongásnak nevez: hogy én kimenekültem, de akár én is lehettem volna az, aki a romok alatt marad. Vagy: miért pont én menekültem meg?
Nekik közelebbi ismerősük volt Dávid is. Pakot Éva, Dávid édesanyja elmondása szerint nagyon jól kijött a szobatársaival, a fiú egyszer úgy nyilatkozott neki, hogy ők a világ bármely részén legyenek, örökké tartani fogják a kapcsolatot.
Amikor a gyász kétszer érkezik
A gimnázium nevelési tanácsadója azokban a sűrű napokban próbált a lélek igényeinek helyet teremteni. Minden reggel megerősítő üzeneteket küldött a pedagógus kollégáknak. Az osztályfőnökökön keresztül eljuttatott a szülőkhöz egy listát, hogy mire kell figyelni, mely jelek utalnak arra, hogy problémák jelentkeznek a trauma következtében a gyerekeknél.
Ezen kívül minden osztályban megosztották a Hallgatlak Lelkisegély szolgálat és az egyéni tanácsadást, pszichológiai konzultációt vállaló szakemberek elérhetőségét. És megszervezte, hogy minden olyan osztályba, ahol az osztályfőnök igényli – mert nem mindenki igényelte – eljusson egy-két nevelési tanácsadó, és megtörténjen a lelki elsősegélynyújtás csoportos krízisintervenció formájában.
Emellett az iskolában zajlottak a kivizsgálások. Folyamatosak voltak az órákon át tartó, a nevelési tanácsadó szerint minősíthetetlen hangnemben folyó hatósági ellenőrzések, kihallgatások. Magát a nevelési tanácsadót is számonkérték, hogy miért van jelen hivatalos kinevezés nélkül még hat nevelési tanácsadó az iskolában. Mivel maga a tanügyminiszter is felkérte az iskolai tanácsadókat erre, és áldását adta a munkájukra, nem gondolt abban a kritikus helyzetben bele, hogy „megint fontosabb a papír”. Végül Szabó Irén Ottilia, a központ vezetője segített utólag pótolni a hiányzó adminisztrációt, és tartotta a sajtóval is a kapcsolatot, ezzel könnyítve a munkatársak terhét.
Az sem segítette a helyzetet, hogy egy ilyen kihallgatás után 10 perce volt az iskolai tanácsadónak arra, hogy összekapja magát és támogatóan tudjon fellépni krízisintervencióban.
Amikor a gimnázium tanulói visszajöttek a téli vakációról, kedden érkezett az újabb lesújtó hír, hogy meghalt a beomlás súlyosan sérült áldozata, az addig Marosvásárhelyen kezelt Orsolya is. A közösség imái és reménykedése ellenére bekövetkezett egy újabb trauma, amit kezelni kellett.
Miért csoportosan, amikor a gyász egyéni?
Az iskolai tanácsadók rendszere alapvetően azért tudott ennyire gyorsan reagálni, mert eleve szakmai közösségként működik. Mint Szabó Irén Ottilia, a nevelési tanácsadó- és erőforrásközpont vezetője beszámol, a munkatársak zónánként havonta találkoznak. Rendszeresek az esetmegbeszélések, az úgynevezett intervíziók.
Ugyanakkor az utóbbi évtizedben az iskolai tanácsadók mintegy 80 százaléka részt vett egy vagy több hosszas resztoratív képzésen, és így volt egy közös eszköz, amit azonnal használni tudtak.
Negrea Vidia, a resztoratív szemlélet erdélyi származású, Magyarországon élő szakértője rövid forgatókönyv átküldésével segített feleleveníteni a nevelési tanácsadóknak az együtt tanultakat.
A resztoratív technikák lényege a konfliktusok, krízisek, bűncselekmények és egyebek miatt megbomlott egyensúlyi állapot visszaállítása, a sérelmek orvoslása és a kapcsolatok, az énkép helyreállítása a megbélyegzés elkerülésével. Közösséget ért trauma, krízis esetén különösen jól alkalmazható az ún. támogató kör (angolul listening circles) nevű eszköz – mondja beszélgetésünk alkalmával.
A támogatói kör forgatókönyve három kérdés mentén épül fel:
- Mi történt?
- Hogy érzed magad most?
- Mire lenne szükséged?
Annak érdekében alkalmazzák, hogy a közösség tagjai egymás aktuális állapotának ismeretében hozzanak döntéseket a továbblépésről. Az a cél, hogy biztonságos keretek között hallgassák meg egymást, így csökken a trauma által felgyülemlett stressz, feszültség és félelem a közösség tagjaiban. A közösség mint erőforrás jelenik meg az egyén számára: nem vagy egyedül, együtt vagyunk ebben a helyzetben.
De nem kizárólag ezt a technikát alkalmazták. Rengeteg szakmai anyag összegyűlt a beavatkozás időszakában. Azok a kollégák, akik nem tudtak személyesen részt venni, szakmai anyagok felkutatásával és átküldésével segítették az önkénteseket. A 2017-es veronai buszbalesetkor alkalmazott technikákat adaptálták, valamint egy román nyelvű szakirodalmat vettek igénybe. Egy laikusok által is alkalmazható lelki elsősegély segédanyag ennek a videónak az első húsz percében megnézhető. Ezen kívül minden szakember beépítette azt az eszközt, amelyet otthonosan tudott használni: pszichodráma elemeket vagy imaginatív relaxációs technikákat.
Balázs Csilla nevelési tanácsadó például a Palló Imre iskolában előbb a közös foglalkozás kereteit tisztázta a gyerekekkel, hogy miért tartózkodik az osztályban, mi fog történni.
Az érzelmek validálása volt a második lépés, azaz beszélgetés arról, hogy amit a hírek kapcsán gondolnak és éreznek, normálisnak tekinthető egy rendkívüli helyzetben, és az intenzitása csökkenni fog. Általános beszélgetést folytattak a balesetekről, veszélyekről, azok típusairól.
Majd egy hatrészes történet-gyakorlattal segítette elő gyerekek saját érzéseinek megfogalmazását. A kontrollkör-gyakorlat is sorra került, ami abban segít, hogy megértsék a gyerekek, mire van és mire nincs hatásuk a környezetükben. Ezáltal növekszik az énhatékonyság, csökken a szorongás. Kártyák és rajzok segítségével fejezhették ki a gyerekek a bennük levő érzéseket. A kisebb korosztály előszeretettel írt vagy rajzolt az érintett személyeknek levelet.
Végül az iskola nevelési tanácsadójával egyeztetett arról, hogy mely osztályokban kik a veszélyeztetett gyerekek, milyen eredményekkel zárultak a foglalkozások.
A krízisintervenció elmaradásának lehetséges következményei
Negrea Vidia szerint, ha két-négy héten belül nem történik olyan beavatkozás, ami a lelki egyensúly helyreállítását szolgálja, akkor kialakulhat egyeseknél a poszttraumás stressz szindróma, beépülhet a személyiségbe egy veszélyfókuszú, paranoid gondolkodásmód (az egyén fő szempontja egy adott döntésnél, hogy elkerülje a veszélyt, illetve úgy gondolja, hogy a történtek egyfajta átok vagy büntetés következményei – szerk. megj.). Felerősödhetnek a szorongásos és pánikzavarok, alvászavar, depresszió és akár testi tünetek is jelentkezhetnek, sorolják a pszichológusok.
A szakirodalom szerint a traumát elszenvedett személyek mintegy 10-15 százaléka esetében fordul ez elő. Többek között olyan tényezők befolyásolják, mint az előzőleg fennálló szorongásos és pániktünetek, a bullying, depressziós hajlam, a családi kommunikáció és háttér: van-e lehetőség akár a negatív érzelmek kifejezésére is.
Hogy élték meg az érintettek?
1. A diákok
Akinek segített:
A tragédia idején a művészeti iskolában hetedikes lányom arról számolt be, hogy az iskolában a nagyok feketében voltak, virágok, gyertyák borították a fiú osztályának az elejét. Nagyon lehangolt volt mindenki. „Én nem ismertem Dávidot. Mégis sokkolt a halálhíre és a többiek szomorúsága. Kusza, ellentmondásos érzéseim voltak”.
A pedagógusok reakciója az iskolában változó volt: kedden némelyek ragaszkodtak, hogy megtartsák az órát, sőt a felmérő íratásáról is nehezen mondtak le. De olyan is volt, aki elnézést kért a gyerekektől, hogy nem tud órát tartani, ezért azon az órán rajzoltak. Ez volt szerinte a legemberibb megnyilvánulás, amit a tanárai részéről tapasztalt.
Szerdán egy számukra ismeretlen pszichológus ment be az osztályukba, és arra kérte, válaszoljanak különböző kérdésekre, illetve képzeljenek el különböző helyzeteket. V. szerint bár senki sem merte az osztályukból felolvasni a saját válaszait, úgy érezte, a foglalkozás segített neki rendszerezni a gondolatait, érzéseit, és megerősítette az osztályközösséget: „utána jobban összetartottunk”.
Akinek ambivalens érzései vannak:
Zs. helyzete más. Ő tizedikes volt a gimnáziumban, és a betlehemi láng átadására készült a cserkészekkel, amikor az osztálytársai küldték az első képeket. Először el se hitte, mi történt, majd mivel barátnője is bentlakó volt, nagyon aggódott érte. Nagyon sok fals hír érkezett, nem lehetett tudni, ki menekült meg, ki nem, és azt sem tudták, másnap mire számítsanak az iskolában.
„Azt sem tudtuk, mihez kapjunk, mire számítsunk. Mivel a magyartanárnőnkkel könnyű kommunikálni, tőle kérdeztük meg, hogy lesz-e másnap iskola, egyenruhában kell-e menni stb. Tőle tudtuk meg, hogy másnap úgy menjünk iskolába, hogy rendes tanítás lesz, és majd személyesen tájékoztatnak a továbbiakról” – ez történt az első este.
Másnap az osztályfőnökük a vallástanár Tarzícia nővér és talán a pap bácsi kíséretében ment be az osztályukba. „Nagyon kemény oszink van, híres matektanár, nem gondoltuk volna, hogy ennyire megtörik. Elmondta, mi történt, és hogy beszélgessünk az érzéseinkről, mert ha bennünk marad valami, az nagyon veszélyes tud lenni. Meg azt, hogy ezek az igazi tragédiák, nem az, hogy rossz jegyet kaptunk.”
Zs. és társai úgy érzékelték, hogy a tanárok féltek tőlük. Nem volt erejük bemenni az osztályba, sokat késtek, egész héten furcsán viselkedtek. Volt, aki üldögélt egész órán csendben, más meggyújtott egy gyertyát és megkérdezte, hogy beszélgetni szeretnének-e vagy haladni az anyaggal. Mivel a gyerekek nem bírták már az érzelmi terhelést, inkább a leckét választották.
Később is néhány pedagógus „rettenetesen gáz” módon reagált: volt tanár, aki Orsolya halála után a lány eleve súlyosan traumatizált padtársát faggatta kedélyesen órán arról, hogy mi volt Orsi kedvenc színe. Más pedig a tragédia után hetekkel megkérdezte, hogy hová lett Orsolya? Elment más iskolába? Mostanában nem láttam… Az osztály mély csendben hallgatta, nem hittek a fülüknek. Ez egyszer is tragikus volt, de kétszer is előfordult, mondja Zs. Év végén pedig az osztályfőnökük kirohanására lettek figyelmesek: attól lett ideges, hogy az egyik kolléga lezárta a naplóban Orsit. Zs. szerint a tanárokra ez alapján ráférne valami felkészítő.
Ahol biztonságosan megnyílhatnak
Ami a krízisintervenciót illeti, úgy véli, számára is kényelmetlen lett volna, hogy az osztálytársai előtt az érzéseit megossza. Később azonban két alkalommal is jólesett erről beszélnie a színjátszókörben és az ifjúsági szervezetnél.
Neki arra lett volna szüksége akkor, ha kimondhatja őszintén: én rettenetesen szomorú vagyok, de most arra van szükségem, hogy egy kicsit éljünk úgy, ahogy szoktunk. Nagyon sajnálta a történteket, az áldozatokat, de egy idő után zavarta, hogy egy pillanatra sem lehetett megfeledkezni a tragédiáról. A városi karácsonyi ünnepségeket is hiányolta, szerinte nem lemondani kellett volna, hanem csendben, bensőségesen megtartani.
És amikor a vakáció lejárt, kicsit megnyugodtak a kedélyek, akkor jött a hír, hogy az osztálytársa elhunyt, és bár számított rá, kezdődött a szomorúság, a búskomorság elölről.
Nagyon zavarta a fiatalokat az általános bűnbakkeresés és az ezt övező okoskodás. Valamint az, hogy mindenki hosszasan ömlengve ki kellett fejezze az érzéseit a közösségi médiában, mondja.
Az osztályuk azonban összefogott, páratlan számban lettek, de senkit sem hagytak egyedül. És azóta tudják, hogy „az életet ki kell maxolni, ahogy mi, fiatalok mondjuk”, mert bármikor történhet bármi.
2. „Szülői minőségemben egyáltalán nem voltam megszólítva”
Arros Orsolya, az akkor tizedikes Zs. édesanyja azért vállalta az interjút, mert azóta két gyermeke is a Tamási Áron Gimnáziumba jár. Úgy gondolja, minden iskolában vannak beidegződések és vannak olyan „apróságok”, amelyek fölött szemet hunyunk. Az egyik tanár egy kicsit megalázza a lányokat, a másik kicsit nem figyel rendesen a gyerekekre, és ezeknek a problematikus helyzeteknek, amelyeket nem megfelelően kezelnek, nincs következménye.
A gyerekek jobb esetben kritikusan viszonyulnak a tanáraikhoz és megfelelőbb utakat keresnek maguknak, de rosszabb esetben, és ez a gyakoribb: normalizálják ezt a működésmódot. Arros Orsolya szerint ez azért veszélyes, mert közömbös, megalkuvó társadalmat nevelünk.
Az édesanya erősen kifogásolja az iskola vezetőségének és sok tanárnak a hozzáállását az ügyhöz. Szerinte a nyílt, őszinte, hiteles, bizalomkeltő tájékoztatás és kommunikáció lett volna az elvárt mind a diákok, mind a szülők felé.
A krízisintervencióban értékeli azt, hogy a pszichológusok azonnal és önkéntesen reagáltak, ám szerinte ez az első vészhelyzeti reakció nem volt elég, a továbbiakról nem tájékoztatták. Azzal szemben is vannak fenntartásai, hogy tizenévesek között elvárható-e, hogy különféle környezetből érkező gyerekek beszéljenek egymás, a tanáraik és vadidegenek előtt a legmélyebb érzéseikről, amikor ha sírsz, azért is kikacagnak, és ha nevetsz, azért is.
Szerinte jó lett volna, ha az iskola vezetősége összehívja a szülőket – ha nem is az összes szülőt, de legalább a bentlakók és az érintett osztály szüleit – és moderált, kulturált beszélgetés során közvetítse feléjük azt, hogy hogyan tovább. Elengedhetetlen meglátása alapján a szülők és az iskola közötti szoros kapcsolat a gyermekek érdekében, kiemelten a tragédiák esetén.
3. Az áldozatok hozzátartozói:
Ugyanezt a kommunikációhiányt fájlalja Pakot Éva, Sipos Dávid édesanyja is. Orsi szüleivel, bár több felületen próbálkoztunk, nem sikerült felvenni a kapcsolatot.
Pakot Éva nagyon hálás a pszichológusoknak, úgy gondolja, hogy mindent megtettek önként, kényszer nélkül, ahogy Sipos Mónika kórházlelkész iránt is csak hálát érez. A családot nagyon megviselik a mai napig a történtek, a családtagok is jártak pszichológushoz, az édesanya jelenleg is orvosi kezelést kap.
A tragédiát követő hetekben azt tapasztalta, hogy rendkívüli mértékben megnőtt a pszichológiai támogatás iránti igény a diákok körében – nemcsak az érintett intézményekben, hanem a város más iskoláiban is. Időpontot is egyre nehezebben lehetett foglalni.
A Palló Imre iskola részéről csak jót kapott, és ma is odaíratná a gyermekét, mert családias, bensőséges környezetet biztosítottak Dávid számára. Ugyanezt nem tudja elmondani a gimnáziumról, amit nagyon fájlal. Nem volt megfelelő a kommunikáció szerinte: két héttel a tragédia után hívta fel a gimnázium igazgatója arra hivatkozva, hogy nem volt meg a telefonszáma.
A gyász feldolgozását az elhúzódó jogi eljárás is nehezíti számára. A peres eljárás elköltöztetéséről és többszöri halasztásról számol be különféle ürügyek miatt, ezért attól tart, hogy az ügy végül nem vezet érdemi következményekhez.
„Ha meg merték tenni azt, hogy a városközpontban hibát hibára halmozzanak az építkezésnél, és a gyermekek vészjelzései ellenére ne költöztessék ki őket legalább az utolsó hétre a bentlakásból, akkor ezt is el tudják simítani”
fogalmazza meg félelmeit Dávid édesanyja.
A vétkesek megbüntetése nem hozná vissza a fiát, csak akkor tanulhatnak belőle hatóságok és az intézményvezetés, ha világos lesz, mi vezetett a tragédiához, és hogyan lehet a hasonló helyzeteket megelőzni. A parajdi katasztrófa, az Eötvös József középiskola utolsó percben, az iskolakezdés előtti kiköltöztetése veszélyességre hivatkozva, arra utal a számára, hogy még mindig nem tanultak belőle.
A Tamási Áron Gimnázium kérte, hogy írásban küldjük el a kérdéseket. Ezt még azon a héten, november 27-én megtettem, következő kedden az igazgató telefonon másnapra ígért választ. Végül pénteki figyelmeztető e-mailem után az igazgatóhelyettes felhívott, hogy kérik, ez jelenjen meg: „a megadott idő alatt nem tudnak érdemben válaszolni”.
4. A tanárok
Dávid és Orsolya osztályfőnöke egyetért abban, hogy nem mindig van pszichológusokra szükség. Egyiküknek sem ez volt az első eset, hogy meghalt valaki az osztályukból. Ők maguk a saját gyászuk feldolgozásához nem vették igénybe a pszichológusok segítségét. A gyerekek kapcsán mindketten egyeztettek az iskola nevelési tanácsadójával. Dávid Géza szerint rengeteg segítséget ajánlottak fel, azonban „jöhet az Atyaisten pszichológusa is, végső soron mindenki egyéni módon kell feldolgozza saját magában a gyászt”.
Mivel a gyerekek között eltérő volt a traumatizáltság mértéke, ezt egyénileg is kellett kezelni, emelte ki mindkét pedagógus.
Dávid Géza úgy látta, főleg a lányokat és a bentlakókat viselte meg a dolog, ugyanis ők „sülve-főve együtt voltak”. Nemcsak Orsit veszítették el, de szét is szakadtak, különböző internátusokba kerültek. Új intézmény, új nevelők, új szabályok közé.
Egy idő után, amikor látták, hogy az udvarhelyi gyerekeknek már nincs szükségük segítségre, a bentlakókkal külön foglalkoztak, mondta Molnár Katalin.
A Pallóban az érintett osztályból két-három fiatalról tud, aki pszichológushoz fordult, volt, aki több évig is járt, mondta el az osztályfőnök. Mivel végzősök voltak, a maturandusz, a vizsgák lefoglalták őket, és amikor az érettségi is lejárt, akkor jelezték, hogy szükség lenne az ezzel kapcsolatos érzelmeik feldolgozására. De azt már iskolai intézményes keretek között nem lehetett.
Addig is minden alkalommal, amikor lehetett, megemlékeztek Dávidról: a maturanduszon kiemelt gondot fordítottak arra, hogy legyen a képeken; a kicsengetés az ő kicsengetése is volt, előző nap az osztályfőnökkel közösen kimentek a temetőbe. Az egyéves évfordulón is ugyanígy tettek páran.
Dávid Géza szerint az ő osztályában van, aki a mai napig nem heverte ki teljesen a tragédiát. Ha szóba kerül, még annak is elváltozik a fájdalomtól az arca, akit „jó erős leánykának” ismer. Egyénileg azóta is konzultál azokkal a fiatalokkal, akiket jobban érintettek a történtek – mondta.
Ami a pedagógusok, osztályfőnökök krízisintervencióra való felkészítését illeti, Dávid Géza szerint egyeseknek segíthet, másoknak nem. Ő a 40 év tapasztalatában hisz, és abban, hogy a képzésekkel általában csak a képzők járnak jól.
Gyakorlati képzésekre lenne szükség
Ebben nem egyezik a véleményük a Palló tanárával és igazgatójával, akik úgy gondolják, hogy Romániában nemhogy az osztályfőnökképzés – ami egyébként egy komplex nevelői és adminisztratív feladat –, de a pedagógusképzés is enyhén szólva gyerekcipőben jár.
Főleg gyakorlati továbbképzésekre lenne szükség, ahol valós, megtörtént eseményeket dolgoznak fel, amikkel egy tanító vagy egy osztályfőnök találkozhat a pályája során. Kezdve a bullyingtól, ami mindennapos az iskolákban, a gyászig, a súlyos betegségig, a kirekesztéstől a csapatépítésig, a tanár-diák, tanár-szülő konfliktusokig, különböző módszereket, segítségeket kellene adni. Sok elméleti képzés létezik, de ezek többsége is egyéni esetekre vonatkozik.
– Arra nem kapok választ a továbbképzéseken, hogy mit tegyek, ha egy gyermeknek dühkitörése van, üti a fejét a falba, én próbálom vigasztalva nyugtatni, és közben 24 másik gyermek nézi – mondja egy tanító.
Simó Melinda szerint van igény krízis- és konfliktuskezelés témájú képzésekre. Alátámasztja ezt, hogy nemrég egy pályázat keretében elhívták az iskolába Negrea Vidiát, 22 pedagógus számára volt hely. Meghirdette a pallós tanárok csoportjában a lehetőséget, és amíg átért a kabinetjéből az iskolába, a helyek beteltek.
Amit utólag a krízisintervencióval kapcsolatban a nevelési tanácsadó másképp cselekedne: sokkal több figyelmet szentelne a pedagógusok krízisintervenciójára, ismeri el.
5. A tanítónő
A kisgyermeknek a biztonság és a stabilitás a legfontosabb – jelenti ki Bardóczy Anna, a Palló Imre Művészeti Líceum tanítónője. A bentlakás leomlásakor másodikosokat tanított. Már hétfő este, a tragédia estéjén gondolkodott azon, hogy másnap mit mondjon a gyerekeknek. Meggyőződése, hogy beszélni kell a nehéz helyzetekről, problémákról a kicsikkel, de az ő szintjükön, és addig, amíg szükséges. Mert a kicsi gyermek még nem feltétlenül érti, hogy mi történik körülötte, de érzi, hogy valami furcsa, valami szokatlan, lecsapódik rá a felnőttek feszültsége.
A tanítónő aznap a tanítást teljesen a gyerekek érzelmi igényeihez igazította. Minden kérdésre próbáltak választ találni. Ilyen kérdések fogalmazódtak meg a gyerekek részéről, hogy tudnának-e ők segíteni? Szabad-e jól érezniük magukat?
Meg kellett nyugtatni őket, hogy biztonságban vannak, vigyáznak rájuk a szüleik, a rokonok, a tanci és a többi tanáraik. Hogy szabad szomorkodni, és szabad viccelődni, jól érezni magukat. Ezt a tanító néni úgy oldotta meg, hogy amikor kicsit oldottabb volt egy órán a hangulat, ő maga eresztett meg egy viccet. Mivel egy másodikos még nem tudja leírni az érzelmeit, rajzoltak inkább, és ha voltak ezzel kapcsolatosan kérdések, akkor az órát is félbeszakítva erről beszélgettek egész addig, amíg a téma kimerült.
Kérte a szülőket, hogy vigyázzanak, hogyan beszélnek erről a gyerekek előtt: ne riogassák őket, ne keressék dühödten a bűnbakot. Mert a szorongás mellett az volt megfigyelhető a gyerekeken, hogy elkezdték utánozni a felnőtteket, és csapatmunkában, csapatjátékokban agresszívvé váltak egymással szemben.
Támogatás kellene a pedagógusnak is
Az osztályba beosztott nevelési tanácsadó szerdán ment be hozzájuk a támogatói kört megtartani. A tanítónő hasznosnak értékelte a tevékenységet, de mivel idegen volt az illető, hosszú időbe telt, amíg feloldódtak a gyerekek, és kevés idő maradt a lényegi tevékenységre, arra, hogy elmondják, hogy érzik magukat. Hosszabb idő, két óra jobb lett volna a tanító véleménye szerint.
Ugyanakkor abszolút igényelte volna azt, hogy legyen egy közös foglalkozás a pedagógusokkal is, ahol szakember jelenlétében megbeszélhetik a tanítók a kételyeiket, érzelmeiket akár a történtekkel kapcsolatban.
A feldolgozási időszak, amíg érkeztek a kérdések, egészen az osztály karácsonyra felkészülő ünnepségéig tartott, és akkor oldódtak fel teljesen a gyerekek. Dávid munkáinak megtekintése után – milyen mosolygós fiú volt, és milyen szépeket készített, majd mi is ilyeneket fogunk – mintha elfújta volna a szél a témát.
Hamis reménykeltés, szenzációkereső média, magamutogató megemlékezés, sebeket feltépő ajtók
Zs. és édesanyja szerint is nagyon zavaró volt, hogy egészségügyi forrásokból sokak számára már az első estétől fogva világos volt: Orsi állapota az élettel összeegyeztethetetlen. Ennek ellenére nem készítették fel a gyerekeket a legrosszabbra például orvos és pszichológus bevonásával, hanem imádkozásra buzdították. Ennek az lett az eredménye, hogy sokan nagyot csalódtak, megingott a hitük.
Az első évfordulós megemlékezés is többeknél kiverte a biztosítékot. Azok vonultak elöl, akik nem voltak érintettek, és az volt a legfontosabb, hogy a városi és az intézményi elöljárók hogy néznek ki a az eseményt megörökítő képeken, mondták. De a legérzékenyebbek, legérintettebbek – hozzátartozók, osztálytársak – még gyertyát sem kaptak a szervezőktől, a háttérben kullogtak.
Az osztályfőnökök elmondták, a megemlékezés fontos, de nem mindegy, hogyan zajlik. A közös temetőbe látogatásnak és a hozzátartozókkal találkozásnak feloldó hatása volt, míg a magamutogató megemlékezéstől volt, aki fizikailag rosszul lett. Ugyanígy az iskolában a gyertyagyújtásra megfelelő helyet kell találni, mert van, akinek szüksége van rá, másnál feltépi a sebeket, valahányszor meglátja.
A média negatív hatását is mindkét eseménynél többen felrótták. A felelősök keresése, a hamis információk súlyos szorongást keltettek a felnőttekben is.
Az összes pszichológus elmondta, hogy nagyon sürgős és nagyon fontos lenne az épület mihamarabbi rehabilitációja. Ha másképp nem megy, takarják le vászonnal. A baleset helyszínének látványa újra és újra traumatizálhatja az érintetteket, és nem csak. Még a szomszédos iskolák udvaráról is látszik, hogy hiányzik onnan az épület egy része.
Ez úgy tűnik, megoldódik, nemrég a helyi szenátor, polgármester és a magyar állam képviselője bejelentették, hogy hamarosan elkezdődhet az újjáépítés.
Repedések a falon
Dávid osztályfőnöke úgy gondolja, azért is annyira traumatizáló egy ilyen tragédia, mert a mai gyerekek meg vannak kímélve a haláltól. Nem viszik őket temetésre, nem szembesülnek azzal, hogy az élet véges, ez fájdalmas, de vannak rituálék, amelyek átsegítenek a nehéz pillanatokon. A számítógépes játékok is azt az érzetet adják, hogy most meghalt a karaktered, de újra lehet éleszteni, hogy „míg a világ, élünk”.
Emiatt nem lesznek elég reziliensek, nem tudják a fiatalok kezelni az ilyen helyzeteket. Szerinte a fiatalkori öngyilkosságoknak is ez az egyik oka: ha valami történik, akkor szétesnek.
A gyermekkor és felnőttkor határán ha valami éri őket, regresszálnak, és ismét nagyon gyerekké válnak. Nagyon várják a felnőttektől a biztonságot, a lépésről lépésre való eligazítást.
És most a Dávid tragédiája többszörösen is megrengette őket, mert – mindkét osztályfőnök kiemelte: ez nem egy autóbaleset volt, ez megelőzhető lett volna, és emberi mulasztásból történt.
Dávid mondta halála előtt az osztálytársainak, akik az eset után mesélték el az osztályfőnöknek, hogy repedeznek a bentlakásban a falak. A fiú édesanyja arról számolt be, hogy neki nem, de a nagymamájának is említette, aki azzal vigasztalta, hogy nem dől össze az iskola, hisz amikor a faluban aszfaltoztak, akkor is rezegtek a házak, repedtek a falak.
Volt tehát jelzés, és megrendült a bizalom a felnőttekben – folytatja az osztályfőnök. Nagyon sok minden megrendült és nagyon összetett volt az eset. Megrendült a világ biztonságosságába, az igazságosságba, a felnőttekbe vetett hitük. Két év eltelt, és még mindig nincsen letisztázva, hogy ott mi is történt. Az az érzése embernek, mintha valakire rá akarnák kenni a dolgot, mintha egymásra hárítanák a felelősséget. Mint tragédia, mint haláleset megrázó volt, de más szinteken is, szerintem más dolgokat is megrengetett – zárja gondolatait a pedagógus.
A számok
Nem egyenlően oszlott el a terhelés a listán szereplő tanácsadók között: volt akihez több egyéni megkeresés érkezett, és olyan is, hogy egy se. Előfordult, hogy személyesen elkezdték a tanácsadói sorozatot. (Bár sokuknak van rá pszichológiai képesítése, a nevelési tanácsadók ebben a minőségükben nem vezethetnek terápiát, pontosabban nem nevezhetik annak, hanem a tanácsadás, tanácsadói sorozat kifejezést kell használni – szerk. megj.)
A gimnáziumban február végéig, amikor normalizálódni kezdett a helyzet, összesen 350 tanuló és 48 pedagógus részesült csoportos krízisintervencióban, 32 tanuló, 18 pedagógus és 11 szülő igényelt és kapott egyéni tanácsadást összesen 76 órában – áll a március 1-jén készült jegyzőkönyvben. Később is folytatódott az egyéni tanácsadás, az év további részében is vissza-visszatért a leomlás története a diákoknál, de tavasztól már lényegesen csökkent ezeknek a száma, és lassan normalizálódott a helyzet.
Ezek a számok csak kimondottan a nevelési tanácsadók nyújtotta segítséget tükrözik, a pszichológusok kollégiuma tagjai, egyes vidéki lelkészek, a korábbi nevelési tanácsadók vagy magánpszichológusok, mentálhigiénés szakemberek által végzett segítségnyújtás nincs benne – mondja Molnár Katalin. Kiemeli: nem csak a nevelési tanácsadók vagy pszichológusok tarthatnak krízisintervenciót, a lelki elsősegélynyújtást mentálhigiénés szakemberek, lelkészek stb. is végezhetik. Igazából minden megyében egy multidiszciplináris teamre lenne szükség, amely nem csak a gyerekekkel kapcsolatos krízisek esetén tud közbelépni, véli.
Parajdon összesen 16 osztályban, 320 gyerek, 28 pedagógus, 15 szülő vett részt csoportos foglalkozáson, két nap alatt. A foglalkozásokat összesen 7 nevelési tanácsadó vezette: a két helyi kolléga és öten Udvarhelyszék zónájából. A történtek után 10 gyerek részesült egyéni tanácsadásban, 1 gyerek a következő tanévben is igényelte azt.
Kell-e szabályozás?
Bár kimondottan pszichológiai krízisintervenciós protokoll nem létezik Romániában, az oktatási törvényben és rendeletekben néhol van utalás rá.
Mint Ionela Tudor, a Hargita Megyei Pszichológusok Kollégiumának elnöke tájékoztatott, országos szinten létezik egy együttműködési szerződés a katasztrófavédelemmel a 203/17.09.2010-es rendelet alapján, mely a vörös kód, azaz olyan katasztrófa vagy történés esetén lép érvénybe, ahol az áldozatok száma meghaladja a tízet. Megyei szinten pedig nyilvántartják az önkéntes pszichológusokat, akik vörös kód esetén felajánlják a segítségüket.
Igen ám, de mint a bentlakás és Parajd tragédiája mutatja, nem csak tíz áldozat fölött szükséges krízisbeavatkozás. A nevelési tanácsadók munkájára vonatkozó jogszabályt nemrég módosították. Míg korábban egy nevelési tanácsadói álláshoz legkevesebb 800 gyermek kellett, most legtöbb 500-zal foglalkozhat a szakember.
Ez nem jelenti azt, hogy új állások létesültek. Hanem azokhoz a tanintézményekhez, amelyek a változás miatt nevelési tanácsadó nélkül maradtak, havonta egy alkalommal száll ki szakember, illetve sürgősségi esetben igényelheti az iskola, óvoda a segítségét. Ez a jogszabály tartalmazza, hogy mit nevezünk sürgősségi esetnek: súlyos bullying, öngyilkossági kísérlet, vagy hajlam, haláleset, súlyos betegség, illetve krízisintervenció esetében – mondja Szabó Irén Ottília.
A legtöbb megszólaló egyetértett abban,
hogy szükség lenne valamilyen formában szabályozni, előre felkészülni arra, hogy történjen ilyen esetekben a beavatkozás. Azon is gondolkodnak a megyei tanácsadó központnál, hogy kidolgoznak egy protokollt, illetve létrehoznak egy csapatot, de számos akadály van. Például a távolságok: nagyon messziről nehéz beavatkozni, de nagyon közelről sem mindig könnyű az érintettség miatt. Mivel minden krízis különböző, abban egyeztek meg a tanácsadókkal, hogy az elmúlt két eset tanulságait levonva avatkoznak be szükség esetén. A lényeg a csapatmunka, jelentette ki.
Szalay Zsuzsanna, aki a református kollégiumban végzett krízisintervenciót, arról számolt be, hogy az érintettség, a tömegpszichózis miatt – bár vannak technikák erre – nagyon nehezére esett eltávolodni a saját érzéseitől és mások támaszának lenni. „Brutális érzelmi megterhelés volt”, mondja. Rengeteg gyerek és pedagógus jelentkezett egyéni tanácsadásra, meg is betegedett februárra. Ehhez képest Parajdon, ahol nem volt annyira érintett, sokkal könnyebben ment számára a munka.
El is gondolkozott azon, hogy ő szívesen megtanulná alaposabban ezt a szakterületet, de legközelebb Magyarországon tud magyar nyelvű képzésen részt venni.
„Tehát nagyon jó lenne egy ilyen lépésről lépésre kidolgozott program, mert amikor te magad is sokkhatás alatt vagy szakemberként, akkor lépésenként tudod követni, hogy mi most a teendő, és ez nem jelent plusz terhet, hogy ezen is kelljen gondolkodni” – mondja.
Az intézményvezető szempontja
Gergely Gábor Zoltán, a Palló Imre iskola igazgatója is egyetért vele, hogy egy krízisbeavatkozási protokoll jó lenne, ne akkor kapkodjon a vezetőség, amikor megtörténik a baj. Az sem ártana az iskola vezetője szerint, ha az oktatásból nem csak kivonnák a pénzt, mert nehéz a régi épületeket karbantartani, különösen az állami tulajdonúakat. Ha lett volna az iskolának saját bentlakása, jó eséllyel elkerülhető lett volna a diákjuk elvesztése. Nagyon távoli reménye, hogy épüljön egy.
A bentlakás leomlása után az is gond volt számukra, hogy egy megrepedt fal kapcsán mindenkinek: a gyerekektől a pedagógusokig el kellett magyarázni, hogy a szakemberek megvizsgálták, és ez nem olyan repedés, ettől nem dől össze az épület.
Minden megyében egy multidiszciplináris team,
azaz többféle segítő szakemberből álló állandó kríziscsoport létrehozása lenne az ideális Molnár Katalin szerint. A különféle szakterületen tevékenykedő segítők munkájának a hatékonysága összeadódna, és nemcsak gyerekek, hanem felnőttek esetében is beavatkozhatna. Ilyen team létezik például Békés megyében Magyarországon.
Parajd: ahol az iskolában legalább nem a víz az úr
A krízisintervenciót a parajdi bányakatasztrófa alkalmával tovább tökéletesítették. Mivel haláleset nem történt, egy kissé egyszerűbb volt tervezni. Itt is azonnali beavatkozás történt, és itt már a tanárokkal és a szülőkkel is történt egyeztetés, a felnőttek szorongását is igyekeztek oldani a pszichológusok.
Csütörtök este, május 29-én volt Parajd tragédiájának csúcspontja, amikor kiderült, hogy a Telegdi-bányarészt sem sikerült megmenteni, a Korond-patak visszakerült a medrébe, és a bányában minden víz alá került.
Parajdon fásultság, lehangoltság, tompa feszültség lett úrrá a gyerekeken és felnőtteken egyaránt.
Balázs-Györfi Rita, a parajdi Áprily Lajos Általános Iskola aligazgatója elkeseredettséget érzett, és kérdőjeleket látott maga előtt: Hogyan történhetett ez meg?
Az iskolai tanácsadó, Maksai Judit is azt érezte azokban a napokban, amikor ömlött a patak a bányába, hogy elhagyta az ereje, nincs kedve semmihez. Azt érzékelte a gyerekekkel való munka során, hogy rájuk is átragadt a felnőttekről ez a hangulat, nem találják a helyüket, nagyon feszültek. A csütörtök délutánja, aznap, amikor feltelt a bánya, ebben a fásultságban telt, meséli. Ám a Tamási Áron Gimnáziumban történt krízisintervenció ismeretében, az akkor felajánlott tömeges segítség alapján szakemberként az első reflexe az volt, hogy erősítést kell kérni, mondja.
Amíg az iskola tanári szobájában üldögélek, és fél füllel hallom a kollégák beszélgetését, hogyan segítik ki egymást helyettesítéssel, amíg az iskolai rendelő előtt várjuk az egyik kislányt, aki nyilatkozik, de fájdalomcsillapításra van szüksége, amíg áthaladunk a felújított, a hagyományos elemeket azonban őrző iskolarendszer, egy kisebb labirintus udvarán, azt érzem, hogy szerencséjük van a parajdi gyerekeknek. Mindjárt kiderül, miért.
Házi praktikák és külső segítségkérés
„Másnap reggelre sikerült annyira összeszednem magam”, hogy az igazgatóhelyettessel közösen, aki maga is pszichoterapeuta végzettségű, készítettek egy írott protokollt, amit még aznap, a korai órákban átküldtek az online csoportokon, levelezőlistákon keresztül a pedagógus kollégáknak és a szülőknek is.
Kérték – akár konfliktust is felvállalva – a kollégákat, hogy aznap ne írassanak felmérőt. Azt a napot szánják az érzelmek feldolgozására, mert egy érzelmileg zaklatott, szorongásos állapotban lévő gyermek nem tud teljesíteni, a biztonságérzetet kell helyreállítani és a feszültséget csökkenteni, mielőtt súlyosabb tünetek jelentkeznének.
– Szerencsénk van, mert nagyon sok pedagógus kollégánk rendelkezik pszichológiai végzettséggel is, és sokan mások is, akár ösztönösen, akár tanulmányaikra támaszkodva is érzik, hogy ilyenkor támogatóan kell fellépni – mondja a Balázs-Györfi Rita igazgatóhelyettes.
Az igazgatóhelyettes fontosnak érzi, hogy ezekről a lehetséges krízishelyzetekről beszéljenek sokat az iskolákban a gyerekekkel. Hogy hogy lehet ezekre felkészülni, mit kell ilyenkor cselekedni, és a nevelési órák részévé kellene tenni szerinte azt a szemléletmódot, hogy minden helyzetből van kiút.
Probléma akkor adódik, amikor azt hisszük, hogy itt vége mindennek. De igazából nincs ilyen helyzet. Minden helyzetben vannak az embernek döntési lehetőségei, és keresni kell a megoldásokat – hangsúlyozza. Érvényes ez egyéni és iskolai szinten, valamint a közösségi tragédiát megélt parajdi faluközösség szintjén is
teszi hozzá az igazgatóhelyettes.
Igények felmérése
Pénteken még felmérték azt, hogy kinek lenne igénye beszélgetésre. Megkérdezték a pedagógus kollégákat és a szülőket is arról, hogy szeretnének-e részt venni egy ilyen csoportos foglalkozáson.
Az alsósófalvi szülők (Felsősófalva, Parajd és Alsósófalva települések oktatási helyszínei tartoznak a parajdi Áprily Lajos Általános Iskolához jogi-intézményi szinten) is kérték, hogy beszélgethessenek. A felsősófalvi és parajdi szülők nem, az iskolában tanító 28 pedagógus viszont nagyon is.
A foglalkozások
Hétvégén Maksai Judit, a helyi pszichológus elkészítette a beosztást az alapján, hogy az önként jelentkező tanácsadó kollégák milyen életkorú gyerekekkel szerettek volna foglalkozni, és hétfőn-kedden már meg is történt a beavatkozás.
Az osztályok között nagy különbségek voltak. Volt, ahol már igazából a feszültség nem volt érzékelhető a helyi pedagógusok pénteki hatásos beavatkozásának következtében, itt csak játszani kellett. – Nyilván célzott játékok voltak a tarsolyunkban, amelyek segítik az érzelmi biztonság kialakulását, a rejtett problémák felszínre hozását – fogalmaz Maksai Judit.
Nyolcadikos fejjel azért már megértettük, hogy mit veszítettünk
Két nyolcadikos lánnyal beszélgetünk a felnőttek jelenléte nélkül a krízisintervenció hatásairól.
Nem érezte jól magát aznap, amikor feltelt a bánya. Szomorú volt, mert tudta, hogy „ebből nincs kiút, de én úgy voltam vele, hogyha az emberek összefognak és kitartóak leszünk, akkor szerintem lesz ebből még valami”. Észre lehetett venni a faluban is, hogy már nem olyan a hangulat, mint azelőtt – mondja Székely Andrea Boglárka.
Engi Renáta is lehangolt volt, mert a családjának is sok köze volt a bányához. Az édesapján, a nagymamáján érzékelte leginkább, „hogy ez nekik mennyire rosszul esik. És hát én sem voltam a legboldogabb”.
– Mi panzióztunk, és már régóta lehetett sejteni, hogy a bányával ez fog történni, nem jött hirtelen. De amikor megtörtént, nagyon lehangolódtam. Nyolcadikos fejjel már megértettük, hogy mit veszítettünk.
Renátáék panzióztak, Boglárkáéknak bódéjuk van a strand mellett, ahol segített a szüleinek árulni. Mindketten sokat jártak óvodás koruk óta a bányában, osztálykirándulásokra, vendégekkel stb., ezért nemcsak anyagilag, hanem érzelmileg is kötődtek hozzá.
A krízisintervenciót hasznosnak értékelték,
elmondhatták, mit éreznek, mit gondolnak, mitől félnek a bánya bezárásával kapcsolatban, meghallgatták egymást. Ebben az volt a jó, hogy sokszor a társaik beszámolóikban magukra ismertek, segített megfogalmazni a saját érzéseiket is: – Jaj tényleg, én is így érzem. Voltak olyanok is, akik nem kötődtek annyira a bányához, és őket nem érintette meg annyira a történet, mondják.
Az elején mindenki félt a faluban, hogy mi lesz, most már ez alábbhagyott, nem mindennapos téma szerintük. Akkor mindenkin érezték ezt a nyomott, lehangolt állapotot, mert mind szerették a bányát. „De a bánya most is itt van, csak nem úgy, mint régebb. Nem látogatható jelenleg”, de hisznek abban, hogy ez a helyzet megoldódik – fogalmaznak a lányok.
Aki közelebb volt, aki ott dolgozott, azt jobban érintette
A felsősófalvi és alsósófalvi oktatási helyszíneken az iskolai tanácsadó, Maksai Judit tartotta a foglalkozásokat. Úgy látja, a felsősófalvi gyerekeket kevésbé, az alsósófalviakat viszont erőteljesen érintette a sóbánya elvesztése.
Utóbbiakat is különösen a szüleik által, akikkel szintén a helyi iskolai tanácsadó beszélgetett el. Közülük többen dolgoztak a sóbányában, és az érzelmi, identitásbeli kötődésen túl egzisztenciálisan is függtek a bányától.
Illetve az alsósófalviakhoz közel volt a bánya, többen a veszélyzóna határán, annak közvetlen közelében laktak – számol be Maksai Judit. Sok lakos éjszakákat nem aludt, amikor az első napokban nem volt egyértelmű a nyilvánosság számára, hogy nem fog beomlani és cunamit okozni stb. Ezt a gyerekek is érzékelték.
Amikor a pedagógusokra kell figyelni jobban
A parajdi eset abban is különbözött a székelyudvarhelyitől, hogy itt a pedagógusokat érzékelhetően jobban érintette a katasztrófa, mint a gyerekeket, és itt számukra is szerveztek csoportos foglalkozást, mondja Szalay Zsuzsanna, a Baczkamadarasi Kiss Gergely Kollégium tanácsadó tanára, pszichológus.
Ő vezette egy kollégájával, Varga Andreával azt a foglalkozást, amelyről nem csak a kollégák számoltak úgy be, hanem maguk is érezték: rendkívül felszabadító volt. Ezen az igazgatóhelyettes és az iskolai tanácsadó is pedagógusként vett részt.
Szalay Zsuzsanna elmondta, hogy nagyon erős hálaérzést töltötte el a résztvevőket, és számára is ez egy nagyon pozitív, megerősítő élmény volt szakmailag.
Az is feltöltő volt, hogy a gyerekek a foglalkozásokon szomorkodtak, de kiadták a fájdalmaikat, és azzal szaladtak ki szünetre focizni. Elesünk, fáj, leporoljuk magunkat és megyünk tovább: az élet élni akar, az élet megy tovább.
Ez a jelenség a gyermeki és a felnőtt gyász közötti különbséggel is magyarázható, mondja Maksai Judit. A gyerek nem gyászol folyamatosan, bele-belefeledkezik a játékba, aztán újból nekikeseredik, majd újból játszik egy családi halálesetkor is – fejti ki.
A parajdi pedagógusokban akkor volt már egy alap szomorúság, „elindult a gyászfolyamat bennünk egy halálos beteg kollégájuk állapota miatt, ami összeölelkezett a bánya elvesztése okozta fájdalommal, keserűséggel, dühvel”, magyarázza a helyzetet a parajdi pszichológus és az igazgatóhelyettes.
Az ima és a hála mint megküzdési mechanizmus
A beszélgetésben pedagógusként és szülő szerepben is résztvevő tanítónő, Moldován Enikő kiegészíti az elhangzottakat azzal, hogy szinte minden pedagógus kötődik a parajdi turizmushoz, többen panzióznak, ez is aggodalommal töltötte el őket. Illetve a felnőttek látják már előre akár 20 évre is a lehetséges következményeket: itt, ha az emberek nem fognak össze, nem sikerül új irányt találni a faluközösségnek, akkor kevesebb gyerek is lesz.
A pedagógus elmondta, hogy az ő megoldása az, hogy már év elejétől körben állással kezdik a napot, és imádkoznak a gyerekekkel. Minden reggel közösen döntik el, hogy kiért, miért imádkoznak, s ha valaki családjában betegség üti fel a fejét, mindenképpen beleveszik az elmondott imába. A bányakatasztrófa idején a bányát is belefoglalták az imáikba. Számára a legnehezebb az volt, amikor arra a kérdésre kellett válaszolni, hogy
mi imádkoztunk, akkor mégis miért telt fel a bánya vízzel.
„Erre azt mondtam, hogy egy nagyobb rossztól védett meg minket a Jóisten ezzel, amit mi nem láthatunk. A pedagógus hívőként a maga számára az ima mellett a zarándoklatot jelölte meg mint megküzdési mechanizmust. Ez az élete során folyamatosan erősödött benne, hiszen a felmerülő nehézségeket hittel mindig könnyebb volt átvészelnie. Egy nehéz családi helyzetből a hit és hála segítségével tudott helytállni és talpon maradni, az ima és a hála mint feszültségcsökkentő és mentálhigiénés eszköz használata tekintetében ő hiteles tud lenni a gyerekeknek.
Az igazgatóhelyettes szerint a pozitív vallásos megküzdés alacsonyabb depresszióval, kevesebb szorongással, jobb életminőséggel jár együtt.
A hitet nem lehet ráerőltetni az emberekre – fogalmaz Moldován Enikő –, de a szemléletmódot el lehet sajátítani. A szemléletváltás jótékony hatását – de jó, hogy nagyobb baj nem történt, és tegyünk meg mindent, hogy megoldjuk a helyzetet – több gyereken is megfigyelte. Javult a hangulatuk, csökkent a szorongásérzetük nemcsak ebben az esetben, hanem akkor is, ha a családjukban történt baleset, krízis.
A gyerekekre főleg a szülők feszültsége telepszik rá
A tanítónő szerint a gyerekekre a szülők feszültsége nagy hatással van. Nagyon sokan félnek, akár tanárkollégák is a háborútól, a gyerekek túl sok hírműsort is láthatnak. Az ő osztályában azok a gyerekek voltak szorongóbbak, akiknek már volt valamilyen problémájuk, vagy a szüleikre is jellemzőbb a szorongás, osztályonként általában 2-3 gyerek.
A keressük a kiutat, a túlélési lehetőségeket, csökkentsük a negatív stresszt típusú hozzáállás segíthet a későbbiekben abban is, hogy a nagyobb vészhelyzetekkel is megbirkózzanak a gyerekek, állítják az iskola képviselői beszélggetésünk során.
Mindannyian egyetértenek Parajdon is abban, hogy jó lenne vészhelyzeti protokollokat kidolgozni, amelyekhez lehet nyúlni, de így is túlterheltek az iskolai tanácsadók. Megyék közti tapasztalatmegosztásról, országos szintű krízisintervenciós protokollról egyikük sem tud, a megyék közti együttműködés a tanácsadói központok esetében „most kezdett el mozgolódni”.
Az iskola aligazgatója azt ajánlja, hogy minden intézmény dolgozzon ki magának eljárásrendet, és ne csak a tűzesetekre, árvízekre, hanem arra az esetre is, amikor a krízisben a lélek is veszélybe kerül.
A legjobb helyreállítás a megelőzés
Abban egyetértenek Negrea Vidiával, hogy a megelőzés a fontos, ezért alkalmazzák az ún. proaktív köröket. A nevelő órákat a Hogy vagy? körökkel kezdik.
Fontosnak tartják a megküzdési mechanizmusok elsajátítását, valamint az osztályokban a konfliktuskezelésnél szintén a resztoratív technikákkal dolgoznak, ahogy a foglalkozásokat és az előzőleg kiadott protokollt is az alapján állították össze. Az iskola csatlakozott a Boldogságóra és Sulinyugi programokhoz is, amelyek a stressz csökkentését célozzák, főleg a nyolcadikos diákok esetében.
Sokan úgy vélték a cikk írása során, hogy ne tépjük fel a sebeket, hisz legjobb gyógyító az idő. De a szakértőkkel és az érintettekkel történt beszélgetések, valamint a szakirodalom alapján az idő jótékony hatása akkor tud érvényesülni, hogyha valamilyen formában a krízisben lévő egyén „gyógyírt” kap a fájdalmára, és tanulunk a hibákból, valamint felkönyveljük a jóvátételi lehetőségeket.
A nyitókép Szucher Ágnes munkája.
A cikk a Médiaoktatás a mentális egészségért című projekt keretében készült a Független Újságírásért Központ (Centrul pentru Jurnalism Independent) és az UNICEF Románia támogatásával. A cikk tartalmáért és az abban megfogalmazott véleményekért kizárólag a szerzők felelnek, és nem feltétlenül tükrözik a Független Újságírás Központja vagy az UNICEF Románia hivatalos álláspontját.
