Százezrek elmenekültek Erdély Romániához csatolása után, de 1,4 millió magyar itt maradt a népesség egyharmadaként. Milyen volt számukra Trianon után egy másik országban ébredni?


A történészek egyetértenek abban, hogy az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés már csak rögzítette a történelmi Magyarország szétesését. Maga az ország legalább másfél évvel korábban szétesett. Mire a nemzetközi jog is elismerte Erdély, Bánság és a Partium Romániához csatolását, addigra az itteniek már átéltek legalább két, ha nem három rendszerváltást, amelyek egyike teljes impériumváltás volt.

Mit csináltak az erdélyiek, miközben többszörösen felfordult az életük? Leginkább kényszerpályákon mozogtak, és közben rengeteget improvizáltak, derült ki azokból a hosszas beszélgetésekből, amelyeket a korszakot kutató történészekkel folytattunk a trianoni centenárium utáni egy hónapban.

Egy átlátható, számonkérhető és demokratikus erdélyi magyar közösségért

A román egyesülés, majd a békeszerződés századik évfordulója sok új kutatásra adott alkalmat és pénzt, amelyből egyaránt született számos tudományos publikáció, illetve a korszak eseményeit a nagyközönségnek bemutató könyv, előadás, podcast, dokumentumfilm. Míg a felelősség kérdését az elitnek a dualista monarchia összeomlásában játszott szerepére, döntéseire koncentráló kutatások hivatottak eldönteni, a tömegek tapasztalatait előtérbe helyező kutatások révén válik megfoghatóvá száz év után,

mit jelent átélni és túlélni Trianont.

Az 1918 októbere és 1919 áprilisa közötti hat hónap Erdély politikailag egyik legsűrűbb fél éve volt. Október 16-án az uralkodó, IV. Károly kihirdette, hogy a dualista monarchia szövetségi állammá alakul, és felszólította a nemzeti közösségeket, alakítsanak nemzeti tanácsokat. Budapesten egy hétre rá alakította meg a Magyar Nemzeti Tanácsot három párt Károlyi Mihály vezetésével, de az uralkodót helyettesítő József főherceg csak még egy hét elteltével nevezte ki Károlyit miniszterelnökké.

Októbernek ebben az utolsó hetében kivált a Monarchiából és önálló országgá nyilvánította magát Csehszlovákia, Horvátország és Ausztria. A magyarországi Román Nemzeti Párt és a romániai szociáldemokraták fele-fele arányban megalakították Budapesten a Központi Román Nemzeti Tanácsot, amely november 2-án Aradon kezdett működni.

Budapest utcáin közben munkások és hazatérő katonák tüntettek azonosulva Károlyiék pacifizmust, valós demokratizálódást és a nemzetiségekkel történő kiegyezést hirdető programjával. A katonák letépték sapkájukról a Monarchia jelvényét, és őszirózsát tűztek a helyére, megakadályozták újabb századok frontra küldését, és politikai foglyokat szabadítottak ki.

Károlyi végül október 31-én kapta meg a miniszterelnöki kinevezést. Ugyanazon a napon Tisza István volt miniszterelnököt valószínűleg katonák agyonlőtték. November 3-án a Monarchia küldöttsége aláírta a fegyverszünetet az antanttal.

Hogyan zajlott a rendszerváltás Erdélyben?

A budapesti Nemzeti Tanács táviratozott vidékre, hogy megalakult a kormány, és Budapest mintájára a települések is hozzák létre a nemzeti tanácsokat, mert ez a politikai megújulás formája, vázolta a folyamatot Fodor János történész, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatója. Vidéken viszont csak a nagyobb városokban rendelkezett helyi tagsággal a három párt, amelyik átvette a hatalmat: a Károlyi Mihály vezette Függetlenségi és 48-as Párt, a Jászi Oszkár vezette Polgári Radikális Párt és a Szociáldemokrata Párt.

A kisebb városokban az addigi tisztviselők korábban politikailag kevésbé exponált emberekkel közösen hozták létre a nemzeti tanácsokat. Székelyudvarhelyen például így választották a tanács elnökéve Paál Árpád addigi alispánt, illusztrálta a történész a helyi elitcserét.

Román településeken román nemzeti tanácsok, a Szászföldön szász nemzeti tanácsok jöttek létre, vegyes lakosságú településeken párhuzamos nemzeti tanácsok. Egyedül Brassóban alakítottak közös nemzeti tanácsot a szászok, románok és magyarok. Ugyancsak nemzeti alapon jöttek létre a különböző nemzet- és polgárőrségek, gárdák.

De közben a régi struktúrát sem számolták fel. A mai városi tanácsnak megfelelő törvényhatósági bizottságok, polgármesterek a helyükön maradtak, és a nemzeti tanácsokkal egymás hatásköreit kiegészítve vagy épp összezavarva igyekeztek megoldani a legsürgetőbb gondokat: a közélelmezést és segélyezést, a szénhiányt, magyarázta Fodor János. (A közellátás csak 1923-ra kezd valamennyire normalizálódni, addig a hivatali sürgönyök jelentős részét teszi ki a közszükségleti cikkek igénylése.)

Ezzel egy időben a háború végére elszegényedett, néhol az alapvető ellátást is nélkülöző lakosság Erdély számos kisebb településén utcára vonult, nem ritkán elkergette a helyi hatalom képviselőjét (jegyzőt, csendőröket), kifosztotta a boltot, raktárakat, a helyi arisztokrata rezidenciát.

Az erőszakos cselekményekhez sok helyen csatlakoztak a helyőrségekből és a frontról hazaözönlő, néha le sem szerelt katonák, írja Romsics Ignác történész az Erdély elvesztése című könyvében. Krassó-Szörény főispánja november 6-án azt jelentette Budapestre, hogy a megye szinte minden településén zavargások folytak. Arad, Szatmár, Kolozs, Maros-Torda és Csík megye területén is történt fosztogatás, a megtorlás pedig helyenként több tucat áldozattal járt.

Hogy az atrocitásoknak minél hamarabb véget vessenek, Jászi Oszkár nemzetiségügyi miniszter kezdeményezte, hogy a magyar, román és szász nemzeti tanácsok, illetve a fennhatóságuk alá tartozó nemzet- és polgárőrségek közösen lépjenek fel a fosztogatók ellen. A tanácsok és a fegyveres alakulataik csak ebben működtek együtt, a román többségű helységekben pedig a román nemzeti tanácsok már ekkor át akarták venni a közhatalmat, idézi Romsics a Krassó-Szörény megyei főispán jelentését. Szatmár megye egyik járásában át is vették.

A Központi Román Nemzeti Tanács november közepén közölte a magyar kormánnyal, hogy átveszi a teljes hatalmat Erdély és Kelet-Magyarország 26 vármegyéjében. Jászi Oszkár hiába utazott Aradra tárgyalni, a román Nemzeti Tanács (természetesen a román kormánnyal egyeztetve és ismerve a román egyesítést támogató amerikai álláspontot) akkor már a teljes elszakadás pártján állt. A hónap végén arra szólította fel az Arad megyei községeket, hogy sehol ne hagyják hivatalban a községi jegyzőt, írnokot, alakítsanak községi tanácsokat, és esküdjenek fel a Román Nemzeti Tanácsra.

Azokban a napokban és hetekben, amikor Jászi néhány erdélyi magyar politikussal Erdély nemzetiségi kantonokra osztásával és autonómiával lobbizott a román politikusoknál, hogy azok mégis inkább a magyar államot válasszák, mintsem az elszakadást, a megyékben egymásra tevődött két rendszerváltás.

„Alul” a román nemzetőrségek és gárdák fokozatosan lefegyverezték a magyar és szász nemzetőrségeket, a nemzeti tanácsok pedig elkezdték szervezni az elszakadást kimondó gyulafehérvári nagygyűlést és előkészíteni a hatalomátvételt.

A falvak jelentős részéből a jegyzők elmenekültek, a járási szolgabírók se mind maradtak az állomáshelyükön. Székelyföldön a magyar katonákat és a nemzetőrségeket a bevonuló román hadsereg fegyverezte le.

Eközben „felül” a pár hete hatalomra került magyar kormány a saját rendszerváltását próbálta érvényesíteni az erdélyi megyékben új főispánok kinevezésével. Ez azonban a kormánykoalíciót alkotó három párt rivalizálása miatt november közepétől december végéig húzódott el úgy, hogy közben a román hadsereg a decemberi hónap során elfoglalta a történelmi Erdélyt, derül ki Pál Judit történész Főispánok és prefektusok 1918−1919-ben. A közigazgatási átmenet kérdése Erdélyben című tanulmányából. A december 2-án megalakult erdélyi román Kormányzótanács 1919 januárjában leváltotta a főispánokat a saját prefektusaira az erdélyi megyék több mint felében.

1918-ban már nem volt újdonság a háborús erőszak

1916 nyarán betört a román hadsereg. A támadás a déli megyéket és Székelyföld egy részét érintette, azt a részt viszont erősen, vázolta a háborús erőszak megjelenését Fodor János. Románia ugyanahhoz a katonai szövetségi rendszerhez tartozott, mint a Monarchia, így ez utóbbi nem számított támadásra Erdélyben. Mivel nem tudták, hogy Románia meddig nyomul előre, ahogy azt sem, hogy pár hét alatt német segítséggel feltartóztatják őket, ezért három székelyföldi vármegyébe az a parancs érkezett, hogy a településeket teljesen ki kell üríteni.

Aki tehette, szekérre pakolt, és elindult. A több tízezer család gyakorlatilag lefoglalta az utakat, ez hátráltatta az ellentámadást is. A menekülés nagy anyagi veszteséggel járt: aki haszonállatot vitt magával, vagy eladta élelemért, vagy otthagyta útközben, mert nem tudta megoldani a takarmányozását, magyarázta Fodor János.

Annyira nyomott áron vették át az állatokat Marosvásárhelyen, mondta, hogy botrány tört ki, mert még a katonaság is uzsoráskodni akart a kiszolgáltatott menekvőkkel.

Mire a mai Magyarország területére értek, már indulhattak is vissza, a román katonaságot ugyanis az osztrák-magyar és német csapatok bő egy hónap alatt kiszorították Erdélyből. A visszatelepülés viszont lassabban zajlott, volt aki csak 1917-18-ban érkezett vissza. A két évvel korábbi rossz tapasztalatok miatt sem indult újabb menekülthullám a székelyföldi falvakból 1918 novemberének végén, amikor a román csapatok újra megjelentek Erdélyben.

Ekkor már senki nem lepődött meg az ostromállapot és cenzúra bevezetésén, a rekvirálásokon. Ráadásul akkoriban ért Erdélybe a spanyolnátha-járvány. Vásárhelyen a főispán a spanyolnátha miatt betegen feküdt, amikor december 2-án a román katonaság bevonult a városba, mondta a vásárhelyi impériumváltást nagyon alaposan ismerő Fodor János.

A sajtón keresztül is felkészítették a lakosságot,

hogy ne csúfolkodjon a román katonákkal, és jelentkezzen, aki tiszteket szállásolna el. A bevonuló hadakat nem ünnepélyesen, de fogadták a városvezetők, a tisztek átvették a kulcshivatalok irányítását, a katonák kicserélték a zászlókat a hatósági épületeken, de nem erőszakoskodtak a városi lakossággal, amely teljesen ideiglenesként fogta fel a hatalomcserét, magyarázta a történész.

Bár késve, de tudomást szereztek a románok december elsejei gyulafehérvári nagygyűléséről (Marosvásárhelyre pedig másnap vonult be a katonaság), és nagyjából ismerték az erdélyi románok nemzeti céljait is, az elszakadást és csatlakozást Romániához. A közfelfogásban viszont az élt, hogy majd a békekonferencia dönt, addig is ki kell tartani, ez a román berendezkedés csak rövid ideig tart majd, vázolta az általános közhangulatot Fodor.

Fodor János történész, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatója. Fotó: Bethlendi Tamás. A kép forrása a Magyar Ifjúsági Központ Facebook-oldala.

Ugyancsak december 2-án, a nagygyűlés nyomán létrejött az erdélyi román Kormányzótanács, a Consiliul Dirigent azzal a céllal, hogy korlátozott jogkörű kormányként igazgassa a katonailag megszállt erdélyi területeket. Prefektusokat nevezett ki a megyei főispánok helyére, majd a magyar polgármestereket is leváltotta román személyekre.

Miközben a magyar katonai vezetés elkezdte a toborzást a Székely Hadosztályba, a Consiliul Dirigent román személyeket igyekezett toborozni a közigazgatás átvételéhez. A városi lakosság még bízott a belgrádi katonai konvencióban, amely kimondta, hogy a Magyarország területére bevonuló antant hadak nem mozdítják el a helyi közigazgatást, és Erdélyben nem vonulnak a Maros vonalán túl. Ezt a román csapatok a francia Henry Berthelot tudtával már december közepén megszegték. Karácsonykor vonultak be Kolozsvárra, január közepén pedig minden addig megszállt városban lecserélték a közigazgatás irányítását.

Marosvásárhelyen például kinevezték a román polgármestert, de nem váltották le a magyart. Mindkettő hivatalban marad 1920 januárjáig, a magyar nyilván nem kapott fizetést a román államtól, illusztrálta Fodor

az átmenet furcsaságait.

1926-ig minden pozíciót kinevezés alapján töltöttek be, a jogi helyzet ugyanis évekig kaotikus. A Kormányzótanács meghagyta az osztrák-magyar jogrend számára kedvező részét, és igyekezett a bukaresti rendeleteknek is érvényt szervezni, magyarázta Fodor János. Majd csak az 1923-as új román alkotmány célja az államszervezés szinkronizálása, és csak 1925-ben jelent meg az erre vonatkozó közigazgatási törvény, `26-ban tartották az első helyhatósági választásokat.

Parlamenti választásokat már 1919-ben tartottak, de hiába vezették be az általános titkos választójogot, az erdélyi magyarokat ez nem mozgatta meg. A választókörzetek többségében román jelöltek indultak, ahol valaki egyedül indult, ott automatikusan nyert.

Ahhoz, hogy valaki bekerüljön a választói névjegyzékbe, „optálnia” kellett a román állampolgárságot, amit az erdélyi magyarok közül 1919-ben még nagyon kevesen tettek meg, a békeszerződés aláírásáig gyakorlatilag hazaárulásnak tekintették.

Közvetlenül utána mintegy százezer erdélyi magyarnak vált rendezetlenné az állampolgársága, és majd csak az 1922-ben alakult Országos Magyar Párt évekig tartó lobbija nyomán rendeződik a húszas évek végére.

Az 1919 őszétől Budapesten egyre inkább megerősödött Bethlen István köre Szellemi Frontnak nevezett „földalatti” ellenállási formát szervezett, amelyről kevés a történeti forrás. Azt lehet tudni Fodor szerint, hogy Budapest és az erdélyi közigazgatás helyén maradt tagjai között vasutasok csempészték az iratokat és fizetéseket.

Az anyakönyvek és más hivatalos űrlapok cseréje még évekig tartott. Ha egy hivatal épp kifogyott adott román űrlapból, akkor a régebbi magyaron folytatták a nyilvántartást, amíg újat küldött a román minisztérium.

Rendszerváltás a köztereken

A román közigazgatás egyik első ténykedése az utcanévbizottságok felállítása volt. Az általános gyakorlat az volt, hogy a közneveket, mint Búza vagy Dohány utca, lefordították, a magyar személyiségek neveit viselő utcákat pedig hozzájuk hasonló státusú vagy tevékenységű román személyiségekről nevezték el.

Az utcák átnevezése másképp zajlott a német, illetve magyar többségű nagyvárosokban, mutatott rá Egry Gábor történész, a budapesti Politikatörténeti Intézet főigazgatója. Nagyszebenben az új utcanevekről olyan bizottság döntött, amelynek szászok, románok és magyarok is tagjai voltak. A románok ki akarták zárni a magyarokat belőle, de a szászok, lényegében a városvezetés nem engedte. Hogy mit mire nevezzenek át, arról lényegében a román és a szász tagok vitatkoztak.

A hónapokkal később elkészült utcanévjegyzék tükrözte, hogy Nagyszebenben korábban is voltak román intézmények, értelmiség, középosztály és helyi román hagyomány, amelyet lehet ápolni, azaz helyi román személyiségekről tudtak utcákat elnevezni.

Ehhez képest Kolozsvárra egy kizárólag románokból álló bizottságot küldtek. A tagjai gyorsan át akartak nevezni vagy húsz utcát, hogy megmutassák, ez már román város. Az elkészült utcanévjegyzék azt mutatja, keresték, hogy a korábbi magyar neveknek különböző párhuzamok alapján mit lehetne megfeleltetni: Hunyadi Jánosnak Ștefan cel Marét, a kuruc brigadérosoknak román tábornokokat, 17. századi erdélyi krónikásnak 18. századi moldovai krónikást. Ez alapján egyedül az nem igazán érthető, hogy a Jókai utcából hogyan lett Iorga utca, jegyezte meg a történész.

Régi Kolozsvár
Hétköznap a régi kolozsvári városháza előtt 1930 körül. Orbán Lajos fotója. A kép forrása az Erdélyi Audiovizuális Archívum Facebook-oldala.

Ha valaki nem követte a sajtóban, épp hogyan változik körülötte az állam, 1919 márciusában a köztereken is szembesülhetett vele. Ekkor történtek ugyanis a szoborincidensek elég sok erdélyi városban, nagyjából szinkronban, mesélte Fodor János.

Zömében 1848-as emlékműveket, Bem-, Kossuth-, Petőfi-szobrokat rongáltak meg vagy döntöttek le. Az akkori román hatóságok vállalták a rongálások kivizsgálását, de tettesek végül nem kerültek elő. A korabeli magyar sajtó sejttette, hogy esetleg ittas román katonák voltak.

Megóvás címén viszont a szobrok lekerültek addigi helyükről, a húszas évektől pedig a román adminisztráció felállította a saját hősi alakjait: Avram Iancu-szobrokat, Lupa Capitolina-másolatokat.

A szoborrongálások nyomán olyan felhívások jelentek meg a sajtóban, hogy a kizárólag magyar cégérrel rendelkező boltosok is nevezzék át vagy kétnyelvűsítsék a feliratokat az üzleteiken. A kereskedelemben hosszan megmarad a kétnyelvűség.

Az ortodox templomépítések egyaránt elégítették ki a helyi hívek templomigényét és váltak a szimbolikus térfoglalás eszközeivé az erdélyi városok központjában. Ez hosszas folyamat volt, mert az állam nem tudta mindenhol finanszírozni, gyűjtéseket szerveztek, és a húszas évek végére vagy a harmincas években készültek el, mondta Fodor János.

Partium nem Erdély

Az impériumváltás Erdélyen belül sem egyforma. Bár a román hadsereg a történelmi Erdély zömét egy hónap alatt elfoglalta, a csíkszeredai és szatmárnémeti bevonulása között közel öt hónap telt el. Szatmár így átesett még egy rendszerváltáson, de a fosztogatásokat megúszta, tudtuk meg Sárándi Tamás történésztől.

Márciusra Párizsban megrajzolták a szakértői bizottságok a román-magyar határvonalat. A magyar vezető politikusok erről azonnal tudomást szereztek, és nem fogadták el, hogy ez legyen a végleges határ. Ugyanígy a partiumi városok lakói is változást reméltek a béketárgyalásoktól, amikor a sajtó 1919 nyarán megírta, hogy az észak-déli irányú vasút miatt a területet valószínűleg Románia kapja. Az etnikai elv érvényesülésében reménykedtek, illetve abban, hogy sikerül népszavazást kiírni, taglalta Sárándi Tamás történész, aki részletesen kutatta a szatmári impériumváltást a Trianon 100 kutatócsoport keretében.

A helyi köztudatban az élt, hogy a városban és a megyében nincs nemzetiségi probléma. Az akkor mintegy 35 ezer fős városban 1500-2000-re volt tehető a románok száma. Akkor szembesült a magyar közvélemény azzal, hogy a helyi románságnak is vannak követelései, amikor a szatmári román nemzeti tanács alakuló ülését a polgármesteri hivatal nagytermében tartották meg, magyarázta Sárándi.

Egy hónapos tanácsuralom

A Székely Hadosztály 1919-es ellenállása miatt és mindkét oldalon előforduló atrocitások közepette az erdélyi front január végén beállt a Vaskoh – Csucsa – Zilah – Nagybánya – Máramarossziget vonalon, azaz levágta Szatmár vármegye keleti részét. A megye kétharmadnyi része továbbra is Magyarországhoz tartozott, amikor 1919 márciusában Budapesten kikiáltották a Tanácsköztársaságot.

Másnap a helyi lapok megírták, hogy Szatmáron, Nagykárolyban és a megyében is megalakult a hat-hét fős direktórium, átvette a hatalmat, és értesítette a megye többi települését, hogy ott is hozzák létre a munkástanácsokat, és vegyék át az adminisztrációt. Nehézipar nem volt akkoriban Szatmáron, az ipari munkásság pár száz főt tett ki.

Arra utaló jelet azonban nem talált Sárándi, hogy helyi szinten megalakult volna a kommunista párt. A munkástanácsokat a szociáldemokraták szervezték meg. A Szociáldemokrata Párt addig a helyi nemzeti tanácsban is részt vett, azaz a helyi közigazgatásban is. Annak sincs nyoma, hogy lemondott volna a polgármester, de a várost a direktórium irányította rendeletekkel.

Sárándi Tamás történész, a Maros Megyei Múzeum munkatársa. Fotó: Szabó Tünde

Például újabb és újabb hétre tolják ki az oktatás újraindítását, mert az a spanyolnátha miatt épp szünetelt. Ugyan államosítják az összes iskolát, de bármilyen hatás nélkül, mert a tanácsuralmat Szatmáron megdöntötték nem egészen egy hónap múlva. Annak volt érezhető hatása, hogy a munkástanács kölcsönt vett fel a bankoktól és gazdag polgároktól, ebből adtak fizetést és működtették az adminisztrációt, de ezeket az összegeket soha senki nem fizette vissza.

Szatmár viszont ugyanúgy szenvedett a szénhiánytól 1918 telétől, mint a többi erdélyi város, amelyet korábban a front elvágott a Zsil-völgyi szénbányáktól. Ezért a széntüzelésű kazánokat átállították fára, mivel a városnak több száz hektárnyi erdője volt az Avasi medencében, és úgy jutottak fűtéshez és villanyáramhoz.

A város minden közszükségleti cikkből hiányt szenvedett, a szén volt a legsúlyosabb és legszimbolikusabb. Viszont rendszeres és súlyos éhezés nem sújtotta a lakosságot, magyarázta a történész. Egyrészt a város földbirtokán még tudtak élelmet termelni, másrészt a korban teljesen általános volt, hogy a városok egymástól lopkodtak készleteket.

Ha például a magyar kormány lisztet utalt ki Nagykárolynak, és az a szatmári állomáson ment át, akkor ott egyszerűen lefoglalták egy részét. Vagy rekviráltak attól a malomtól, ahol volt. A város mintegy száz fős rendőrséget tartott fenn, így ott nem pusztított az Erdélyen végigsöprő fosztogatáshullám.

A tanácsuralmat Szatmáron a Székely Hadosztály katonái döntötték meg április 17-én teljesen helyi kezdeményezésre, mesélte Sárándi. Amikor értesültek róla, hogy érkeznek a román csapatok, letartóztatták a direktórium tagjait, átadták őket a magyar közigazgatás embereinek, majd egyszerűen feltették őket a vonatra és elküldték a városból.

Április 19-én a román hadsereg már a korábbi polgármestertől vette át a várost, miután küldöttség jelezte, hogy a Székely Hadosztály kivonult a városból, és nem kell ellenállásra számítson. (A Székely Hadosztály egy hónapra rá tette le a fegyvert, úgy döntött, inkább senki oldalán nem harcol.)

A helyi elit az impériumváltáson is átmentette magát

A román parancsnok megüzente, hogy üljön össze a polgármester és a törvényhatóság, mert majd a városban veszi át tőlük az irányítást. Az egész nagyon békésen, egyszerű helycserével zajlott. A tanácsülésen lemondott az addigi polgármester, Lénárd István arra hivatkozva, hogy nem tud románul, így nem tudja ellátni a feladatát, és javasolta, hogy a román származású alpolgármester, Ferencz Ágoston avagy Augustin Ferențiu legyen a polgármester. Ezt mindenki elfogadta, és onnan az ülés ugyanúgy magyarul zajlott, mint korábban. Románul például csak a prefektus öt-hat fős hivatala működött, illetve a rendőrség soraiba elsősorban románokat toboroztak.

A szatmári bevonulás részletes leírása annak a beszédnek az írott változatában maradt fenn, amelyet Augustin Ferențiu tartott egy 1924-es megemlékezésen. A román csapatok bevonulása viszont nem oldotta meg automatikusan az ellátási gondokat, a jegyrendszer még hónapokig megmaradt. Az ellátás csak 1920-21-re állt vissza a korábbi szintre.

Asszimiláció, hűségeskü, románosítás

A közigazgatási tisztviselők a magyar kormánnyal egyeztetve nem tették le egyből a hűségesküt, hogy ne rontsák a magyar fél majdani pozícióit a béketárgyaláson, ahova a magyar küldöttséget akkor még nem engedték ki. A prefektus azonban a 3-4. ülésen már azzal forszírozta, hogy ha nem teszik le, akkor mindenkit testületileg leváltanak a közigazgatásban és a bíróságon, mire Szatmáron mindenki felesküdött a román államra. Sárándi szerint épp azért tekintették ezt a túlélés és alkalmazkodás jó eszközének, mert az uralomváltás nem volt olyan drasztikus, mint máshol, ugyanaz az elit maradt a város élén, amely addig is vezette, és amelynek Ferencz Ágoston is akkor már húsz éve részese volt.

Szatmári sajátosság az is, hogy míg máshol a dualizmusban elsősorban a zsidókat és a svábokat érintette az asszimiláció, a románokat kevésbé, addig itt a románok körében is erős volt a görögkatolikus vallásnak köszönhetően. A szűk helyi román elit magyar színházba járt, magyar misét hallgatott, magyar újságokat olvasott, és legtöbbször egymás között is magyarul beszélt.

Emiatt a prefektus, a román közigazgatás, később a Siguranța is sürgetni kezdte a románosítást, és arra akarta rávenni Ferențiut, hogy vegyen fel több román személyt a helyi hivatalokba, mert nem tudják bevezetni a román nyelvet, ha az alkalmazottak sem beszélik. A váltás fokozatosan ment végbe: előbb a napirendi pontokat jegyezték románul, de az ülések még magyarul zajlottak, és csak 1925-ben jelent meg először románul az ülések jegyzőkönyve.

Ferențiu folyamatosan ígérte a románosítást, de közben a szakértelemre hivatkozva csak akkor volt hajlandó román személyt felvenni, ha egy megürült állásra volt megfelelő román jelentkező. Emiatt a magyar tisztviselők is inkább elkezdtek megtanulni románul, hogy megtarthassák az állásukat. Az 1924-es nyelvvizsga után viszont mintegy száz hivatalnokot kénytelen elbocsátani, mert elbukott a vizsgán.

Ferențiu népszerű maradt a helyi lakosság körében, nem iratkozott be egyik nagy pártba sem, mégis megnyerte az 1926-os választást, így tíz évig töltötte be a polgármesteri tisztséget Szatmáron.

Az impériumváltás az oktatásban hozta a legtöbb korlátozást

Szatmárnémetit kifejezetten rosszul érintette, ugyanis ott korábban fenntartási nehézségek miatt a katolikus és a református egyház is átadta az iskoláit a magyar államnak. Az állami iskolák viszont az impériumváltással fokozatosan román tannyelvűekké váltak.

A helyi, magyar anyanyelvű zsidóságnak még rosszabb opciói voltak, mivel a romániai törvények szerint csak úgy hozhatott volna létre felekezeti iskolát, ha abban mindent héberül tanítanak. A magyar anyanyelvű zsidók így inkább az állami román oktatást választották, vázolta Sárándi.

A román állam nemcsak a zsidóságot igyekezett leválasztani a magyarságról, hanem állami propaganda indult a szatmári svábok visszanémetesítése érdekében úgy az oktatásban, mint a népszámlálásokkor. A román, illetve német nyelvű oktatás választása elé tett svábok inkább a németet választották. Így történt meg, hogy míg 1918-ban egyetlen német elemi iskola sem volt Szatmár vármegyében, a húszas évek végére 13-14-re nőtt a számuk.

KOlozsvári osztályterem
A kolozsvári piarista főgimnázium egy tanterme 1910-ben. A kép forrása: Fortepan / Cholnoky Tamás

Iskolákra vonatkozóan is hatályban maradt a lex Apponyi a nyelvek szerepcseréjével: a román nyelvet kötelezően tanítani kellett, de ettől még nem kellett egyből az iskolát román tannyelvűvé alakítani, magyarázta Egry Gábor. Részben Budapest ösztönzésére az egyházak elkezdték szaporítani a felekezeti oktatási intézmények számát, ez főképp az elemi oktatásban sikerült. Próbálták a román államtól megtagadni a tanfelügyeleti és más ellenőrzési jogköröket, de nem igazán sikeresen.

Az elemi iskolák alapítása helyi egzisztenciális kérdés is volt, hiszen állásokat kínált, illetve riválisként lépett fel a településeken működő állami iskolákkal szemben.

A spanyolnátha járvány és az ellátási problémák (nincs tűzifa) miatt szünetelt az oktatás a hatalomátvétel időszakában.

A hűségeskü kérdése az oktatásban annyival volt komplikáltabb, hogy a felekezeti oktatásban is kérték, és nem volt egyértelmű, mivel járt az, ha valaki nem tette le a magánnak tekintett intézményrendszerben. Egry úgy látja, a középiskolákban tovább ellen lehetett állni a hűségeskü letételének valószínűleg azért, mert egy középiskolai tanárnak más volt a presztízse, mint egy elemi iskolai, főleg felekezeti iskolai tanítónak. Azok a nagybányai tanítók, akik a békeszerződés aláírása és ratifikálása előtt nem tették le a hűségesküt, utána már nehezen tudták letenni, illusztrálta Egry a lojalitás és megélhetés dilemmáját.

A román állam 1919-től a ’30-as évek végéig folyamatosan változtatja meg az állami iskolák tannyelvét. Először a román nyelv oktatását vezették be, illetve a nemzeti tárgyakat, a történelmet és földrajzot kellett románul oktatni. Ezekhez új tankönyv kellett, hisz a román állam szempontjából nem volt értelme románul tanítani például a honfoglalást vagy Magyarország földrajzát.

Nagyon gyorsan írtak új tankönyveket, a szerzők között voltak magyar tanárok, a magyar oktatási rendszerben végzett és ott dolgozó román tanárok. Az erdélyi Kormányzótanácsnak fontos volt, hogy ne a Regátból hívjanak tankönyvszerzőket, hanem az erdélyi román elit jusson ezáltal is jövedelemhez. A közoktatás egységesítése után használhatták a regátiak által írt tankönyveket is.

Az oktatás mint a nemzetépítés eszköze

Később a többi tantárgyat is románul kellett tanítani, a ’30-as évek végéig pedig folyamatosan csökkentették a magyar tannyelvű iskolák számát. Ezt kellett volna pótolnia a megugró számú felekezeti iskolának, amelyet a közoktatás egységesítésével a román állam magániskolának nyilvánított, és működése elé adminisztratív és gazdasági akadályokat gördített, magyarázta Egry.

Az egyházi oktatási rendszer 1918 előtt is jelentősen támaszkodott az állami támogatásra (ezen keresztül tudott a magyar állam beleszólni a román felekezeti oktatásba), 1918 után viszont a román állam nem volt hajlandó folyósítani az államsegélyt, az 1921-es román földreformmal pedig elvették a felekezeti oktatást részben finanszírozó egyházi erdő- és földbirtokokat.

A földreform látványosan eltérő módon érintette a magyar, illetve az ortodox egyházi vagyont. A magyar felekezetek kisebb helyi földjeit, erdőit beszámították a teljes egyházi birtokba, és kisajátították, az ortodox plébániák helyi birtokait nem adták össze, így nem estek a reform hatálya alá.

A magyar egyházi iskolákat így tandíjakból kellett fenntartani, a községek pedig – ha volt helyben állami iskola, akkor – nem támogathatták a felekezetit olyan mértékben, mint korábban. Szegényebb vidékeken jelentős vonzerőt gyakorolt az állami iskola ingyenessége.

Az állam nem ismerte el a felekezeti iskolák által kiadott végbizonyítványt vagy a középiskolák érettségi bizonyítványát, ha ezeket a vizsgákat a felekezeti iskola egyedül bonyolította le. A nyilvánossági jog feltételeivel visszaéltek, az ezzel nem rendelkező középiskolák diákjai nem jelentkezhettek automatikusan érettségire, hanem különbözeti vizsgát kellett tenniük. Ha valaki nyilvánossági jog nélküli egyházi tanítóképzőben végzett, akkor legfeljebb az adott felekezet iskoláiban taníthatott, vázolta a korlátozásokat Egry.

A felekezeti oktatás visszaszorítása mögött a szekularizált nemzetállam elképzelése húzódott, amelyet Románia meg akart honosítani. Az erdélyi görögkatolikus és az ortodox egyház sem önszántából, hanem valójában politikai nyomásra ajánlotta fel 1923-24-ben az iskoláit a román állam számára, vázolta a történész. A szekularizáció mellett pedig a román nemzetépítési törekvések játszottak alapvető szerepet az oktatás egységesítésében és modernizálásában, magyarázta Egry. A liberális nacionalizmus alapvetése szerint az iskolákban egyszerre kell okítani, felvilágosítani az embereket és a nemzet hűséges tagjaivá nevelni őket.

Egyéni szinten is igyekeztek a diákokat a román oktatás felé terelni. Ha az úgynevezett névelemzéssel úgy találták, hogy a családneve román eredetű, akkor a diákot román anyanyelvűnek tekintették, bármilyen nyelven is beszélt volna, és kizárólag román tannyelvű iskolába engedték járni.

A legfontosabb erdélyi felsőoktatási intézmények – a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem, a Gazdasági Akadémia, a nagyváradi Jogi Akadémia – tannyelvét románra változtatták, ahogy átvette ezeket a román állam, és már csak a nyelvismeret miatt is azonnal megfordult a diákok etnikai aránya, derül ki Gidó Attilának az Oktatási intézményrendszer és diákpopuláció Erdélyben 1918-1948 között című könyvéből.

Az 1918-ig ide járó diákok mintegy 80 százaléka volt magyar, az átvétel utáni években a román diákok aránya 65-75 százalék között mozog. Az 1919 utáni első években a magyar egyetemi diákság 90 százaléka vagy Románián kívüli egyetemekre iratkozott be, vagy nem tanult tovább, idéz Gidó korábbi becsléseket.

A kolozsvári egyetem átvételéről lesújtóan nyilatkozott Lucian Nastasă-Kovács történész két okból is. Egyrészt az átvételt lebonyolító, nacionalista Onisifor Ghibu teológus arroganciáját emelte ki: magának vindikálta az egyetem megszerzésének érdemét, ezért végig különböző előjogokra (lakásra, állásra) tartott igényt, és botrányt csapott, ha nem kapta meg.

Lucian Nastasă-Kovács
Lucian Nastasă-Kovács történész, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatója, a Román Akadémia kolozsvári Történeti Intézetének kutatója, a kolozsvári Szépművészeti Múzeum igazgatója. Fotó: Szabó Tünde

Másrészt a Regátból verbuvált tanári kar, főleg a bölcsészek felkészületlenségét ostorozta, akik sokszor érdemtelenül követeltek maguknak egyetemi tanári posztot, majd meghonosították azt a máig élő gyakorlatot az egyetemen, hogy a családtagjaiknak is ott szerezzenek állást. Korábbi tanulmányai alapján Nastasă-Kovács úgy becsülte, az új kolozsvári román egyetem tanári karának mintegy kétharmada érkezett a román királyságból.

A román diákok jelentős hányada Besszarábiából érkezett állami ösztöndíjjal, azt a régiót ugyanis nem fejlesztette a román állam annak ellenére, hogy az ottaniak kifejezetten egyetemet kértek, magyarázta Nastasă-Kovács. A román állam mindössze egy teológiai fakultást és egy agráriskolát hozott létre abban a régióban.

A posta stratégiai intézmény,

működtetése alapvető fontosságú, és hozzáértő postai tisztviselőket igényelt. Többek között a távírót és a telefonhálózatot is a posta üzemeltette. Ezért inkább megvédték a kisebbségieket a politikai támadásoktól, minthogy ne működjön a posta.

A temesvári regionális postaigazgató explicite megírta egy kekeckedő főszolgabírónak, aki különböző ürügyekkel le akarta váltatni a resicai német postamestert, hogy még 20-30 év kell ahhoz, hogy minden postai pozícióra megbízható és felkészült román személyt tudjanak kinevezni, addig kisebbségiekkel kell a postát üzemeltetni, mesélte Egry Gábor.

Történeti forrásokkal igazolható, hogy még a `30-as évek végén, sőt a `40-es években is nagyon nagy számban dolgoztak kisebbségiek és nemcsak beosztottként, hanem postamesterként, igazgatóként, igazgatóhelyettesként. Még az Antonescu-korszakban sem rakták ki őket, pedig éltek a gyanúval, hogy egyesek talán kémkedésben vesznek részt.

A vasút sokkal több embert foglalkoztatott, mint a posta, a tízezret is meghaladhatta a számuk, ezért elbocsátásokra és a szakemberek megtartására is bőségesen volt példa. És rengeteg, több ezer vasúti alkalmazott menekült Magyarországra, mondta Egry. A vasút vezetőségét fokozatosan, felülről lefele szervezték át. Ismert, hogy 1919-20-ban még a vasutasok biztosították a kommunikációt a magyar állam és az erdélyi magyar közösségi vezetők között. Nemcsak iratok, de pénz szállítását is rájuk bízták.

Az fel sem merült, hogy a kivonuló magyar hadsereg közúti, vasúti vagy postai összeköttetést rongáljon meg, mert eleve nem tekintették háborús helyzetnek, és teljesen ellentétes lett volna a politikai céllal is, miszerint a terület tartozzon Magyarországhoz.

A Monarchia hadseregének felbomlásakor a készleteket csak nagyon lazán őrizték. Az újraszervezés persze ezekre a készletekre épült, de ahol a magyar hadsereg nem szerveződött újra, ott vagy a helyi közigazgatás ellenőrzése alá kerültek, vagy a nemzeti gárdákat fegyverezték fel velük, részben pedig a bevonuló román hadsereg szerezte meg. A román hadsereg Magyarországról jelentős mennyiségű, nem csak katonai készletet hozott el, hanem vasúti gördülőanyagot, élelmiszert, és nemzetközi botrány keletkezett belőle.

Nem siránkozni kell

1919-ben vált a román lej Erdélyben is fizetőeszközzé, de fizikai valójában csak később terjedt el. Addig a koronabankókat pecsételte le a román közigazgatás, de folyamatos volt a bizonytalanság az átváltási arányban. Vásárhelyen például 2:1 arányban váltották a koronát lejre, természetesen a lej javára, mondta Fodor János. A lakossági kereskedelem egy része ezért közvetlen árucsere formájában zajlott, ráadásul az infláció is nagyon elszabadult a húszas évek legelején.

Bár a háborúban egyáltalán nem viselkedett tisztességesen, utána Románia elképesztően nagyot nyert: megkétszerezte a területét és a népességét, vázolta Lucian Nastasă-Kovács. Politikusainak kritikán aluli teljesítménye viszont négy-öt év alatt szörnyű gazdasági válságba sodorta az országot, értékelte a kolozsvári történész.

A trianoni békeszerződés aláírásával egy időben, 1920. június 3-án és 4-én Nagyenyeden gyűltek össze az erdélyi Hangya szövetkezetek vezetői, és megalapították az erdélyi Hangya Szövetkezetek Központját arra hivatkozva, hogy most nem keseregni és siránkozni kell, hanem meg kell fogni az eke szarvát.

Egy évvel előzték meg Kós Károly munkára, önszerveződésre felszólító kiáltványát, a Kiáltó szót, vezetett be Hunyadi Attila történész, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatója abba, hogyan érintette a trianoni döntés a többségében gazdálkodással foglalkozó erdélyi magyarok anyagi helyzetét.

A Hangya szövetkezet agrártermékek, háztartási cikkek forgalmazásával, illetve mezőgazdaságban használatos eszközök, gépek beszerzésével és területi értékesítésével foglalkozott az egyszerű kaszáktól, kapáktól a bonyolult gépekig. Mivel ezeket a budapesti központ nagy tételben vásárolta meg, ezért olcsóbban tudta értékesíteni a Hangya boltokban.

Likőrös üveg
Hangya márkájú likőrös üveg. Fotó: Hunyadi Attila

Az 1898-ban alakult „Hangya” fogyasztási, értékesítő és termelőszövetkezetek Központja és a Hitelszövetkezeti Központ hálózatai lefedték Magyarország korabeli területét. A szövetkezetek a vasúti infrastruktúrát használták árumozgatásra: a naposcsibét Gödöllőről 24 óra alatt szállították ki az ország bármelyik sarkába, illusztrálta a történész.

Nagyenyeden 1905-ben nyílt meg a Hangya regionális kirendeltsége és elosztóközpontja raktárépülettel, szárnyvasúttal, pincészettel. Mellette jéggyár működött, amely a friss élelmiszerek szállítását és raktározását segítette elő. Ennek a szervezettségnek köszönhetően tudtak például a Maros-Torda megyei gazdák vagonszám tojást exportálni Németországba.

Az első világháborúig Erdélyben majdnem ezer szövetkezeti egység alakult. A szövetkezetek községi székházai több funkciót láttak el: a gazdakörnek, az ifjúsági egyletnek, a hitelszövetkezetnek, a gépkörnek, a Hangya fogyasztási szövetkezetnek egyaránt helyet adtak. Fenntartásukat negyed-negyed arányban finanszírozta az egyházközség, a hitel- vagy a fogyasztási szövetkezet, a szakminisztérium és a települési önkormányzat.

A szövetkezetek abban különböznek a profitorientált kereskedésektől,

hogy a helyi tagok egyben üzletrészt is tulajdonolnak a szövetkezetben. Az év végi profitból pedig egyrészt részvényesként részesülnek (de itt a hozam korlátolt), másrészt vásárlásarányosan visszatérítést kapnak. Vagyis minél többet vásárolt a Hangya boltban a Hangya szövetkezet egy tagja, annál nagyobb részesedést kapott év végén a profitból, magyarázta Hunyadi a hűségkártya egyik előfutárát.

Alapelv volt az is, hogy a profit egy részéből a szövetkezet tartalékalapot képezzen, illetve áldozzon kulturális és szociális célokra. Nyugaton manapság is ezeknek az elveknek az alapján működnek a fogyasztási szövetkezetek.

A hitel- és a fogyasztási szövetkezet mellett biztosítószövetkezetek is alakultak gazdák számára, ahol a terményekre és a haszonállatokra lehetett biztosítást kötni.

A Hangya szövetkezet erdélyi szervezeteinek nem az új országhatár (amely egyúttal vámhatárt is jelentett) okozta a legnagyobb kárt, hanem a román hadsereg 1916-os betörése nyomán támadt fosztogatás, vázolta Hunyadi Attila. Amikor a magyar közigazgatás kiürítette a székelyföldi, barcasági és Szeben környéki falvakat és városokat, még a legnagyobb erdélyi román bank, az Albina is az összes készpénztartalékát és aranykészletét Budapestre menekítette.

A polgári lakosság Kolozsváron keresztül Debrecenig és Karcagig menekült, csak a lumpen- és szegényréteg maradt a településeken, nekik nem volt mit veszíteni, magyarázta a történész. Annyi biztos, hogy a szövetkezeti raktárakat kifosztották.

Nincsenek rá források, így máig nem tudni, hogy a helyben maradt szegény lakosság fosztotta-e ki vagy az átvonuló román hadsereg, de a történész azt feltételezi, hogy inkább az előbbiek használták ki a menekülés körüli káoszt.

Az még a szerencsésebb eset volt, ha csak kifosztották, mert a brassói Czell sörgyárat például fel is gyújtották, illusztrálta a történész azt, hogy városon általában nagyobb károk keletkeztek, mint vidéken. Az élet csak 1918-ra tért vissza a polgáribb kerékvágásba, és akkor is döcögve, például a Csíki Lapok is majdnem egy évig szünetelt.

A Hangya a háborúban

A monarchia hadigazdálkodása addigra megroppant a totális háború és az ellenség embargói miatt. A Hangya 1917-18-ban hozta létre a hadianyagellátó Fructus gyümölcs- és zöldségértékesítő, valamint a Hangya Ipar részvénytársaságot azzal a céllal, hogy lássa el a lakosságot, a hadsereget és az állami közigazgatást minimális élelemmel, illetve hadianyaggal.

Áruhiány lépett fel, a lakosság jegyrendszerben jutott korlátozott mennyiségű élelemhez. A részvénytársaságot 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején a kommunisták megpróbálták kisajátítani, de 1919 őszére minden visszarendeződött. Kivéve azt, hogy új vámhatár jött létre az Alföld és az alföldi mezőgazdasági terményeket addig feldolgozó Szatmárnémeti, Nagykároly, Nagyvárad, Szalonta, Arad, Temesvár között. Ezeket a partiumi városokat az őket összekötő vasút infrastrukturális és geostratégiai jelentősége miatt a Franciaországgal szövetséges Romániának ítélték már 1919 február-márciusában.

Az 1920-as nagyenyedi újraindításkor

feleannyi szövetkezet vezetőjét tudták összehívni, mint ahány a háború előtt működött. A hitel- és a fogyasztási szövetkezetek fele megszűnt, a terményfeldolgozó szövetkezetek, például a korábban akár exportképes tejszövetkezetek teljesen felszámolódtak. A munkaképes embereket elvitték katonának, nem volt, aki működtesse őket. Az otthon maradtak közül sokan betegedtek meg és haltak meg a spanyolnátha járványban. A tehén- és lóállományt az éhínség és rekvirálások tizedelték.

A szövetkezeti egységeket tanítók, lelkészek, bankárok, arisztokraták kezdték újraszervezni Erdélyben. Részben nem erdélyi származású tisztviselők is szerepet vállaltak az újraindításban, például Rohay László, a nagyenyedi kirendeltség vezetője. Az volt a stratégia, hogy a nem életképes, kis falusi szövetkezetek helyett községközpontokban működtessék őket, hogy legalább egy boltost, könyvelőt meg tudjanak fizetni. Gyakran a tanító könyvelte a szövetkezet kereskedését, aki így mellékkeresethez jutott.

Szövetkezeti központ
A Hangya szövetkezeti elosztóközpont már a háború után. A kép forrása Hunyadi Attila Facebook-oldala

Mivel a szövetkezetek adófizetőkként gazdasági hasznot hajtottak a román államnak is, és nem voltak politikailag exponáltak, nem akadályozta a működésüket, 1922-től pedig engedéllyel is rendelkeztek, magyarázta Hunyadi Attila. Az EME sokáig nem kapott működési engedélyt, az Erdélyi Gazdasági Egylet is csak 1929-ben, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület csak 1935-ben kapott minisztériumi engedélyt.

A szövetkezetek a nyilvánosság fórumaivá is váltak.

A Hangya Szövetkezeti Központ átvette az EGE-től az Erdélyi Gazda kiadását, amelyhez Hangya mellékletet készített. 1924-től saját naptárat adott ki 25 éven keresztül, 1925-től saját lapott adott ki Szövetkezés címmel, a gazdasági mellett kulturális tartalommal.

A Hangya igyekezett munkahelyeket teremteni, majd egyre inkább diverzifikálni a termelést. 1929-től indította újra a tejszövetkezeteket, mert ezeket volt a legolcsóbb felszerelni, tizenegy év alatt 140-et létesített. 1936-ban tejgyárat hozott létre Marosvásárhelyen, két évvel később Székelykeresztúron, amelynek termékeit Bukarestben és külföldön is értékesítették. Ez a szövetkezeti rendszer a kommunista államosításig maradt fenn.

Emellett román és szász szövetkezetek is működtek,

a román szövetkezetek főleg a Bánságban, Beszterce, Nagyszeben, Szászváros környéki, hagyományos román falvakban. 1914-től a mintegy száz román szövetkezetnek saját központja volt Nagyszebenben, az Înfrățirea. (Itt működött a legnagyobb román bank, az Albina központja is.) Trianon után a számuk látványosan, hat-hétszáz körülire növekedett, utolérte a magyar szövetkezetek számát, vázolta Hunyadi Attila. Több szövetkezeti központot is létrehoztak Besztercétől a Szilágyságon át Aradig.

A szászok megőrizték mind a 42 bankjukat, takarékpénztárukat és földhitelintézetüket. Nagyszeben mai polgármesteri hivatalának szecessziós épülete eredetileg az 1873-ban alapított szász földhitelintézet székháza volt. Transilvania nevű biztosítójuk 1868-tól 1948-ig működött folyamatosan.

Hitelszövetkezeteik szerves egységben működtek a szász bankokkal, még ha jogilag nem is tartoztak a bankfiókok közé. Egyes években a szász hitelszövetkezetekben több takarékbetétet helyeztek el, mint amennyi hitelt igényeltek. A magyar szövetkezeti rendszerben sokkal nagyobb volt a hiteligény, mint a takarékosság, magyarázta Hunyadi Attila. Saját szövetkezetekkel rendelkezett még az erdélyi zsidóság, Bukovinában a németek, románok és rutének.

Gazdát cserél az állami vagyon

A trianoni békeszerződés értelmében az összes német, illetve osztrák-magyar állami érdekeltséget Erdélyben a román állam, illetve franciák és belgák vették át kártérítésként. A szerződés 161. paragrafusa ugyanis Magyarországot is felelősnek nyilvánított minden, a szövetséges és társult hatalmak területén bekövetkezett kárért, vázolta a történész.

Amellett, hogy Magyarország elveszítette az erdőségei és bányái zömét, a szerződés öt éven át épületfa és szén szállítására kötelezte Ausztria és Jugoszlávia számára.

Az 1921-es romániai földreform Erdélyben

főként a nagybirtokosokat, az egyházakat és a közbirtokosságokat érintette. Domborzattól függően 50, illetve 100-500 hold feletti birtokrészek mellett az állam kisajátította a beépítetlen városi telkeket és a több mint tíz évre haszonbérbe adott birtokokat.

Így veszítette el a katolikus Státus a monostori uradalmát, amelyet az 1869-ben Kolozsváron alapított Gazdasági Akadémia bérelt. A magyar egyházi birtokok 85%-át, a községi tulajdonú területek több mint felét sajátította ki az állam. (Mivel 1919 után visszaesett a Gazdasági Akadémia magyar végzőseinek száma, és a négy magyar mezőgazdasági szakiskolát is átvette az állam, a történelmi magyar egyházak sorra alapítottak mezőgazdasági továbbképzőket a `30-as években, magyarázta Hunyadi.)

A földreform további vesztesei voltak a közbirtokosságok és azok a telepesfalvak Déva környékén vagy a Mezőségen, ahova korábban székely és bukovinai nincstelen nagycsaládokat telepítettek pár holdas kisbirtokokra. Az ő földjeiket is kisajátították arra hivatkozva, hogy a magyar állam biztosan azért telepítette őket oda, hogy ott a román etnikai egységet megbontsák.

A Népszövetség főtitkársága a telepesek és a Csíki Magánjavak közbirtokosság panaszait fogadta be. A dévai telepesek ügyében kárpótlásról döntött a Népszövetség, a csíki közbirtokosság ügyét pedig addig húzta Románia, hogy végül az 1940-es bécsi döntés változtatta meg a tulajdonviszonyokat, részletezte Hunyadi Attila.

A kisajátított földnek (mintegy 1,6 millió hektár) nem egészen a felét osztották ki az arra jogosult igénylőknek. Az igénylők abszolút többsége erdélyi román földműves volt, a földosztás kedvezményezettjei között elenyésző kisebbséget alkottak a magyarok és szászok, mondta Hunyadi. A legnagyobb haszonélvezői a román többségű községek voltak, a kisajátított föld egy része pedig állami tartalékalapba került.

A földreform ugyanakkor nem vonzott át lakosságot a Regátból, ott is földosztás zajlott ugyanebben az időszakban, csak már középtávon is más eredménnyel, hangsúlyozta Lucian Nastasă-Kovács, a Román Akadémia történésze.

Románosítás az iparban

A földreform után három évvel jelent meg a bányatörvény, amely az altalajkincseket, többek között a borvízforrásokat is kisajátította. A földgázmezők kisajátítása nagy érvágás volt a Küküllő menti, Maros-Torda megyei magyarságnak, vázolta Hunyadi Attila. A törvény a bánya- és nehézipari nagyvállalatok románosításának is az eszköze volt, előírta, hogy ezek igazgatótanácsában román tagok kell, hogy többségbe kerüljenek.

De minden vállalatnál elvárták, hogy a vezetőségnek legalább egy tagja román legyen. Ennek következtében egyre több román liberális és parasztpárti politikus került be az erdélyi vállalatok igazgatótanácsába. Egyrészt kijáró, a bukaresti minisztériumokban kilincselő szerepet töltöttek be, másrészt a honorárium mellett részvényeket is kaptak, magyarázta a történész.

Hunyadi Attila történész, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatója. A kép forrása Tusványos Facebook-oldala

Az erdélyi iparosegyletek korábban tanoncotthonokat, idősotthonokat, klubokat működtettek, székházakat építettek. Ezeket később sajátította ki a román állam az 1934-es iparoktatási törvénnyel.

Románia a két világháború között a világpiacon a kőolajjal tarolt, belföldön pedig az 1922-től pénzügyminiszter Vintilă I. C. Brătianu és a liberális párt hirdette gazdasági nacionalizmussal próbálkozott.

A mezőgazdaságot alárendelte a városi iparosításnak, azaz lenyomta a mezőgazdasági árakat azért, hogy a falusi lakosság gyári munkásként áramoljon a városokba, ahol olcsó élelemmel lássa el őket, illetve alapanyaggal a könnyűipart.

Mindennek etnopolitikai célja is volt,

magyarázta Hunyadi Attila: az abszolút többségben román etnikumú falusi lakosság városiasításával igyekezett az állam megfordítani a városi etnikai arányok megfordítását. Erre erősített rá a közigazgatási személyzet cseréje, amellyel már 1920-21-ben a román lakosság aránya a többszörösére nőtt az erdélyi városokban. A románosítás Moldvában is szempont volt, ahol a nagyvárosokban a románság szintén etnikai kisebbségnek számított.

A folyamatot a korabeli román sajtó is románosításnak hívta, még ha ezt a megnevezést szentségtörésnek is tartja ma néhány újságíró, hangsúlyozta Lucian Nastasă-Kovács is.

Nyugdíjak

Akkoriban nemcsak az állam biztosított nyugdíjat, de ez nem jelentette azt, hogy az impériumváltás csak az állami nyugdíjasokat érintette. Működtek megyei, magán- és egyházi nyugdíjbiztosítók, tisztviselői és más testületi nyugdíjpénztárak, de ezek együtt is csak az idős lakosság töredékének a megélhetését biztosították. A megyei nyugdíjasoknak inkább kifizették a járandóságukat, mint az állami nyugdíjasoknak.

A békeszerződés ugyan kimondta, hogy a nyugdíjalapokat valahogy el kell osztani, de a kisebbségi nyugdíjasoktól legtöbbször azzal az indokkal tagadta meg Románia nyugdíj folyósítását, hogy az ehhez szükséges tőke nincs Románia birtokában. Sokszor pedig nem ismerték el az 1918 előtti jogviszonyt, és csak az utána munkában töltött évek alapján állapították meg a nyugdíj összegét, magyarázta Egry Gábor.

Azaz ha valaki 1928-ban református középiskola tanáraként nyugdíjba ment, és egyházi nyugdíjra volt jogosult, az alap, amely finanszírozta volna az ő nyugdíját, már nem volt meg. Ha valaki a magyar állam alkalmazottjaként és a nyugdíjalap befizetőjeként szerzett több évnyi vagy évtizednyi jogosultságot, ezt nem tudta Románián számonkérni, mert Románia nem rendelkezett azzal a tőkével, amely a nyugdíjakat fedezte volna, magyarázta a történész.

Az még nem túlzottan kutatott terület, hogy mi történt a háború előtti nyugdíjalapokkal, hogyan működtek az impériumváltás után, de az ismert, hogy a háború után jelentős mértékben elveszítették a tőkeértéküket. Ha a tőkéjüket hadikölcsönbe fektették, sok jóra nem számíthattak, de más típusú értékpapírok vagy az ingatlanok valamivel többet hoztak.

Egy átlátható, számonkérhető és demokratikus erdélyi magyar közösségért

Az alkalmazkodás és elfogadás gesztusai

A trianoni békeszerződés aláírásával sokkal több erdélyi magyar számára tűnt ha nem is véglegesnek, de hosszú időre eldöntöttnek Erdély Romániához csatolása, mint az akkor már másfél éve tartó katonai megszállás alatt.

A véglegesség percepcióját abból lehet valamennyire lemérni bizonyos társadalmi közegben, hogy ki mikor tette meg az alkalmazkodás és az elfogadás gesztusait. Ilyen volt a hűségeskü a közigazgatásban és az oktatásban, magyarázta Egry Gábor történész, a budapesti Politikatörténeti Intézet főigazgatója.

Egy kisebb csoport már a katonai megszálláskor letette, a többség csak a békeszerződés aláírása, 1920. június 4. után, bár a passzív beletörődés korábban is megtörténhetett sokaknál. Azok közül, akik nem azonnal esküdtek fel a román államra, voltak, akiket eltávolítottak a tisztségükből, de olyanok is, akiket hűségeskü nélkül is visszatartott a rendszer, mert szükség volt a szakértelmükre. Közülük néhányan közben letették az esküt, 1920. június 4. után pedig olyanok is, akiket az eskü megtagadása miatt korábban elbocsátottak. Arra is van példa, hogy az utóbbiak közül nemcsak visszakérték, de néhányan vissza is kapták korábbi posztjukat.

A hűségeskü nyilvántartása nagyjából az első széleskörű kimutatás, amely azután született, hogy a románok átvették a megyei közigazgatás irányítását. Az eskü letételéről szóló jegyzőkönyveket el kellett küldeni az erdélyi román Kormányzótanácshoz (Consiliul Dirigent), így annak a levéltári anyagában is követhető, utalt a forrásokra a történész. Az már szórványosabban maradt fenn, hogy mikor hányan próbáltak visszatérni az adminisztrációba, az pedig nem ismert, hányan szolgáltak tovább hűségeskü nélkül.

Egry Gábor
Egry Gábor történész, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a budapesti Politikatörténeti Intézet főigazgatója. Fotó: Bazánth Ivola. A kép forrása a 168ora.hu.

Az eskütételnek nemcsak az érzelmi és morális tétje volt magas, hanem kőkemény egzisztenciális kérdésként is felvetődött. Ha valaki a közigazgatásban nem esküdött fel a román államra, könnyen állás nélkül maradt egy gazdaságilag egyébként is roppant nehéz időszakban. Ha felesküdött, azzal megszegte a magyar államnak tett esküjét, és elveszítette a nyugdíjjogosultságát, holott akár évtizedeket is ledolgozott magyar állami alkalmazottként.

Alsó-Fehér és Kis-Küküllő vármegyében a megyei közigazgatás még az elején, a katonai megszálláskor letette a hűségesküt. Később az a rituálé alakult ki, hogy erőszak hatására adják át a közigazgatást, mert így nem minősül esküszegésnek a magyar állammal szemben. Az erőszak eleinte tényleges volt például letartóztatások formájában, később inkább szimbolikus.

A román hadsereg a székely vármegyékben jelent meg először, 1918. november végén, de az ottani vezetés még bízott a belgrádi katonai konvenció kitételében, miszerint a román hadsereg a helyén hagyja a magyar polgári közigazgatást. Udvarhelyen például másfél hónappal a bevonulás után tartóztatták le a helyi vezetést, és vették át a város irányítását. Miközben a román katonaság gyorsan halad előre, az állami és közigazgatási hovatartozás nem egyértelmű, Paál Árpád helyettes alispán például Udvarhelyen székely köztársaság kikiáltását tervezte.

A katonaság nyomán érkező román közigazgatás a megyei vezetés kulcspozícióit betöltőket cserélte le leggyorsabban. Egyrészt így szerezte meg az irányítást, másrészt ezekre a politika és a közigazgatás határán lévő posztokra voltak is jelentkezőik. Egyértelműen politikai tisztségnek számított a prefektus (akárcsak a magyar közigazgatásban a főispán), részben az alprefektus, illetve a járásokat igazgató főszolgabíró.

A megyehatárokon, a közigazgatás szerkezetén a románok nem változtattak, és az 1924-es közigazgatási reform is eléggé illeszkedett a meglévő szerkezethez. A fő különbség az volt a magyar és a román adminisztrációban, hogy az utóbbi első éveiben a hatalom nevezte ki a pozíciót betöltő személyt, illetve az adminisztráció egyre centralizáltabbá vált.

Erdélyit vagy regátit?

Az elején törekedtek arra, hogy a városok és megyék élére erdélyi és ne regáti román személyeket nevezzenek ki, hangsúlyozták a történészek. Fontos volt a hely-, nyelv- és jogrendismeretük, ahogy az is, hogy elkerüljék az esetleges ellenállást a beosztottak vagy a helyi lakosok részéről, mondta Fodor János.

Sok erdélyi román jött vissza a Regátból adminisztratív tisztséget betölteni, mutatott rá az új román adminisztráció egyik személyzeti forrására Lucian Nastasă-Kovács, a Román Akadémia kolozsvári fiókjának történésze. Ő nem zárja ki, hogy többen azért távoztak még fiatalon a Román Királyság területére, hogy ne kelljen bevonulniuk az osztrák-magyar hadseregbe.

Nastasă-Kovács a helyi lakosok mélyreható tapasztalataként említette, hogy a közigazgatás alsóbb szintjein, amelyekkel a helyiek gyakrabban találkoztak ügyintézéskor, hanyag és arrogáns regátiak jelentek meg, akik híján voltak a szervezési készségeknek, de magától értetődően kérték a baksist.

Egry Gábor viszont az általa megkutatott megyékben meglepő stabilitást talált. A legfelső vezetés 1919-1920-as cseréje után a megyei szakhatóságok (pénzügyigazgatás, községi igazgatás, közegészségügy, útügy, irattározás) élén álló tisztviselők stabilak, legfeljebb egymást váltják ezekben a pozíciókban.

Annak fényében meglepő ez a stabilitás, mondta a kutató, hogy a két világháború közötti Romániáról az a képzetünk, hogy a közigazgatása nem a szakértelemre, hanem az átpolitizáltságra épült, ahol a sűrűn cserélődő kormányok mindig lecserélték a prefektusokat, a prefektusok pedig a megyei tisztviselőket.

A megyék szakigazgatásában 1920-ra kialakul egy stabilnak mondható réteg a magyar közigazgatásból itt maradt, illetve a közigazgatásba újonnan belépett emberekből. Ennek a rétegnek a nagyobb része már román nemzetiségű. Főként helyi, erdélyi románokból áll, akiknek egy része korábban a magyar közigazgatásban dolgozott, vagy ügyvéd volt, és a politikán keresztül lépett be a közigazgatásba, magyarázta Egry. Regátiaknak egy vidéki közigazgatási tisztség nem igazán jelentett előrelépést, ők inkább a minisztériumok területi igazgatási szerveihez érkeztek.

Ugyanez a stabilitás mutatkozik az évek során a beosztott megyei és városi közalkalmazotti rétegben is. Egry Gábor ezt annak tudja be, hogy a felső szakigazgatás a megyében képes volt egyfajta védőernyőt teremteni a tisztviselők fölött. A három legfőbb megyei tisztségben gyors a váltás (bár néhány korábbi főszolgabíró is tisztségben maradt, és nem csak a román nemzetiségűek közül), de a megyei adminisztrációt a községekben végző

jegyzői kar meglehetősen stabil ahhoz képest, hogy mégiscsak impériumváltás zajlott.

Csík megyében például az 1921-ben szolgáló jegyzők több mint fele már 1918-ban is jegyzőként dolgozott, és a jegyzők kétharmada volt magyar nemzetiségű. Nyilván nehéz volt találni olyan román jegyzőt, aki Csík megyében szeretett volna elhelyezkedni, de emellett ragaszkodtak annyira a korábbi személyek többségéhez, hogy elfogadtassák őket a román politikummal és közigazgatással.

Tanulságos történet, hogyan került vissza a Gyimesekbe az 1918-ig ott szolgálatot teljesítő jegyző, akit Csíkszépvízre helyeztek át, mesélte Egry. A posztot 1924-ben hirdették meg, a pályázatokat a prefektusból, alprefektusból és jogtanácsosból álló megyei bizottság bírálta el. Az egyik tag hozta fel, hogy az egyik pályázó a korábbi jegyző, aki tulajdonképpen nem felel meg a kritériumoknak, mert románul sem tud rendesen.

Maga a prefektus viszont azt válaszolta, hogy ezt ő is tudja, de amikor Brătianu miniszterelnök a megyében járt, akkor a görögkatolikus pap vezette gyimesi küldöttség külön kérte a miniszterelnököt, hogy adják vissza nekik a jegyzőjüket. Mivel ezt a miniszterelnök megígérte, a megyei bizottság nem nagyon tudott másként dönteni. Ráadásul az egész egyből nyilvánosságra is került: a pályázatokat elbíráló bizottság ülésének jegyzőkönyve a vármegyei hivatalos közlöny címoldalán szerepelt, amelyet szétküldtek a főszolgabírói hivataloknak, mert ebben jelentek meg a megyei rendelkezések is.

Sok mindentől függött, mekkora mozgástere volt a megyei vezetésnek. Máramarosban a megye igazgatásában 1918-ig komoly szerepet játszó görögkatolikus nemesi családok százai mentették át magukat az új rendszerbe, ott nagyon stabil volt a közigazgatási személyzet.

A nemesek aránya a megyében megközelítette a húsz százalékot, sokan kétnyelvűek voltak. Messze esett a fővárostól, onnan nem is akarták a helyi viszonyokat megváltoztatni, inkább az erdélyi Román Nemzeti Párt és a Parasztpárt tekintette úgy, hogy az a nemesi világ nem elég román, sőt magyarbarát.

Vagyis a közigazgatási személyzet tényleges vesztesége Erdélyben kisebb

annál, amit el szoktunk képzelni, állapította meg a történész, bár ezt nehéz számszerűsíteni, mert 1918 után már nincsenek éves statisztikák. Míg 1918 előttről létezik adat és statisztika a vármegyei közigazgatási személyzetről, a román irányítás alatt már csak rendszertelenül jelenik meg hasonló összesítés, ráadásul évekkel korábbi adatokat tartalmaz, és nem ugyanazt a kört öleli fel, mint a magyar nyilvántartás.

Krassó-Szörény megyében az 1922-ben szolgáló községi jegyzők kétharmada már a magyar közigazgatásban is jegyző volt. Biharban valamivel kisebb volt a tovább szolgáló jegyzők aránya. A csíki történet is azt jelzi, hogy valamilyen helyi sajátosságtól is függött, hogy mekkora a maradók és a távozók aránya, magyarázta Egry Gábor.

A főszolgabíróknál és a megyei központi tisztségek politikai jelentőséggel is bíró részénél (megyei jegyzők, jogtanácsos, levéltáros) viszonylag gyorsan lezajlott a váltás, magyarázza a történész, aki 15-20 százalékra teszi azon kisebbségi tisztviselők arányát, akik ebben a körben megmaradtak. Sőt volt olyan közülük, aki előrelépett, karriert tudott építeni az új rendszerben. Az ennél alacsonyabb beosztású tisztviselői karban jóval magasabb volt a korábbi hivatalnokok aránya.

A közigazgatásban dolgozóknak többször is nyelvvizsgát kellett tenniük,

először 1924-ben. Az impériumváltáskor általában egy évet tűztek ki arra, hogy a tisztviselők megtanuljanak románul, de többnyire megelégedtek azzal, ha valaki demonstrálta a jó szándékát. Vagyis tudta igazolni, hogy eljárt az általában a helyi középiskolában szervezett tanfolyamra, amelyet rendszerint olyan tartott, aki korábban is valamelyik középiskolában tanított, azaz tudott magyarul. Azt nem tudni, milyen hatásfokkal működtek ezek a helyi nyelvtanfolyamok, jegyezte meg Egry.

A helyi iratok között 1923-24-ig rendszeresen bukkannak fel olyan bukaresti körlevelek, amelyek figyelmeztetik az erdélyi hatóságokat, hogy vegyék komolyan azt, hogy az iratokat románul kell elkészíteni és így küldeni a felsőbb hatóságoknak. Vagyis a hivatali nyelvhasználat évekig visszatérő probléma volt, mutat rá a történész.

A román nyelv használatára rendszeresen felszólító dokumentumok ellenére a történész nem nagyon talált magyar nyelvű iratokat egy-egy város, megye dokumentációjában, ilyen csak az első néhány hónapban fordult elő. De az is lehet, feltételezi Egry Gábor, hogy ezeket a magyar nyelvű iratokat később leselejtezték.

A hivatali nyelvhasználat

A Kormányzótanács hatályban hagyta a magyar nemzetiségi törvényt, csak megfordította a nyelvek szerepét. A románt tette a magyar helyébe államnyelvként, és magyarból hivatalosan is kisebbségi nyelv lett. Ez alapján jól követhető, hogy a közigazgatásnak hol kellett volna többnyelvűnek lennie.

A román közigazgatási nyelv használata gyakran a román tisztviselőknek is komoly problémát okozott. A prefektusok igyekeztek stilisztikai és szaknyelvi utasításokat adni a beosztottjaiknak: leírták nekik, hogy az 1918 előtti magyar terminusnak mi a román megfelelője.

Csíkban például a marhaútlevelekben használt szakkifejezések fordítását jelentették meg a megyei hivatalos lapban, innen is látni, hogy akik helyben ki kellett állítsák ezeket az iratokat, alapvetően magyarul tudták, hogy mit kell beleírni függetlenül attól, hogy ők maguk magyarok vagy románok voltak.

Létezett egyfajta nyelvi bizonytalanság, de az állam elvárása már akkor az volt, hogy az írott dokumentumok románul készüljenek, vázolta Egry Gábor. Van, ahol a vármegyei hivatalos lap megjelent teljes magyar változatban is, máshol csak magyar nyelvű szövegek az egyébként román nyelvű közlönyben.

Az 1924-es nyelvvizsgáról a kutatók ma már azt feltételezik, hogy jóval kevésbé volt rosszindulatú, mint ahogy azt a kortársak beállították, bár kétségkívül diszkriminatív volt.

Míg a prefektusok a román beosztottjaikat is vegzálták azzal, hogy milyen rettenetes románsággal írnak, nyelvvizsgázni nekik nem kellett, csak a kisebbségi tisztviselőknek. Évtizednyi csend után 1934-ben sok olyan hivatalnokot újra nyelvvizsgára köteleztek, aki az 1924-es vizsgán átment – 1934-ben viszont megbukott.

1922-től az 1934-es nyelvvizsgáig szóban lehetett magyarul fordulni a román közigazgatás hivatalaihoz, vázolta a történész, hogy mivel találkozhatott Trianon után az erdélyi magyar polgár, ha hivatali ügyet akart intézni. Kivéve, ha az illető hivatalt kellően nacionalista személy vezette, aki akár botrányt is csinálhatott a nyelvhasználatból.

Ha írásban fordult valaki kisebbségi nyelven a hivatalokhoz, akkor ha nem is a szemétkosárban végezte a beadványa, biztos hogy nem magyarul vagy németül kapott rá választ, hanem románul. Sajtóban gyakran felrótták egyes községházáknak, városházáknak, hogy miért beszélnek ott magyarul, sok helyen kiírták a hivatalokban, hogy tessék románul beszélni. Az informális magyar nyelvhasználat a történész szerint azt jelzi, hogy a román adminisztráció keretei között szívósan élt egy másik nyelvi világ is.

A szász kisebbség vállaltan támogatta Erdély Romániához csatolását, ezért az ő településeiken nem történt olyan típusú váltás, mint a magyar többségű településeken. Városokban még a felső szinten sem cserélik az adminisztrációt. A jelentősebb szász városokban a ’20-as évek végétől, ’30-as évek elejétől kezdtek román polgármesterek hivatalba kerülni, az ekkor induló második románosítási hullám már jobban érintette őket.

A szászok Trianon után is a német nyelvet próbálták tovább használni a közigazgatásban, az első egy évben szinte demonstratívan németül kommunikáltak. Az erdélyi román Kormányzótanáccsal ez valószínűleg működött is, de Bukarest a német hivatali írásbeliséget a szászoknak sem engedélyezte. Nagyon gyorsan egyértelművé tette, hogy a közigazgatási dokumentációt az állam nyelvén, románul kell elkészíteni. A szász településeken tudatosan és hosszabb ideig tartják fent a hivatali kétnyelvűséget írásban is.

Kisebbségiek aránya a közigazgatásban

Az 1924-es vizsgák irataira még nem bukkantak rá a történészek. Az eredményeket töredékesen közölték az eleve töredékesen fennmaradt vármegyei hivatalos lapokban, országos statisztika pedig nem készült arról, hogy előtte és utána hány kisebbségi közalkalmazott volt a rendszerben.

Akik kifejezetten ezzel foglalkoznak, azok sem tudják megmondani, hogy Romániának hány állami alkalmazottja volt 1924-ben. A kormányzat mindig gyűjtött erről adatokat, de nem nyomtatták ki, nem készítettek statisztikai évkönyvet. Az adathalmaz vagy elkallódott időközben, vagy ott van valahol egy hatalmas irathalmaz közepén, és ma már senki nem tudja, hol keresse, magyarázta a kutató.

Az 1934-es nyelvvizsgák eredményei viszont jelentős számú megyében megmaradtak. Elvben mindenkit nyelvvizsgára kényszerítettek, akit a román kormányzat kisebbségiként tartott nyilván, hacsak nem igazolta, hogy ő román, bár ennek módozatai nem egyértelműek.

Mindenesetre olyan meglepő esetekhez is vezetett, mesélte Egry Gábor, hogy valaki elsőre megbukott a nyelvvizsgán, de az ismétlővizsgára már nem kellett, hogy elmenjen, mert időközben megállapították, hogy ő román nemzetiségű. Az illetőt egyébként Fóris István Zoltánnak hívták, jegyezte meg a történész.

Az 1934-es nyelvvizsgáig a megyei igazgatáson belül a községi jegyzők szintjén, illetve a vármegyei központi közigazgatásban dolgozó beosztottak (tisztviselők, irodisták, sofőrök, technikai személyzet) között a kisebbségiek aránya megfelelt az erdélyi lakossági számarányuknak. A felsőbb vezetésben alacsonyabb volt az arányuk, az igazgatás alsóbb szintjein pedig lehetetlen megállapítani, mert például a községek is rendelkeztek személyzettel, de azt országosan nem tartották nyilván.

Egry azt feltételezi, a közigazgatás minél alacsonyabb szintjét nézzük, ahol jóval gyakrabban kerül a személyzet közvetlen kapcsolatba a lakossággal, annál nagyobb arányban dolgoznak benne kisebbségiek. A teljes államigazgatásban kisebb volt az arányuk, mint a lakosságban, hisz egy sor központi, minisztériumi szerv – mint a rendőrség vagy csendőrség – csak elvétve foglalkoztatott kisebbségieket.

Egy átlátható, számonkérhető és demokratikus erdélyi magyar közösségért

Kisebbségtelenítés nyelvvizsgával

Az 1934-es nyelvvizsgából az is látszik, hogy a magyar beosztottakat gyakran a román feletteseik próbálták megvédeni a kirúgástól. A nyelvvizsga ugyanis lényegében arról szólt, hogy Bukarestben kitalálta valaki, hogy most már ki kellene rúgni a kisebbségieket a közigazgatásból, és ezt nyelvvizsgával a legkönnyebb, mert azt nem lehet olyan egyszerűen bepanaszolni a Népszövetségnél, magyarázta Egry.

A vizsgáztatás valószínűleg engedékenyen folyt, mert Bukarest utólag módosította a követelményeket. A vizsgán még mindenki úgy tudta, hogy az 5 már átmenő osztályzat. Újév körül körirat érkezett a belügyminisztérium államtitkárától, hogy csak a 6 fölötti jegy számít átmenőnek, aki annál kisebb jegyet kapott, azt ki kell rúgni. Végül a prefektusok kiharcolták, hogy aki 5 és 6 közötti jegyet kapott, azt újra vizsgáztathassák.

Néhány megyében ezt igyekeztek úgy értelmezni, hogy aki ötöst kapott, azt újra vizsgáztatják. A közalkalmazotti statútum szerint közalkalmazottat csak fegyelmi eljárás után lehet elbocsátani, ezért aki megbukott a nyelvvizsgán, azt egyes megyékben fegyelmi bizottság elé küldik. A fegyelmi bizottságok felülvizsgálták a nyelvvizsga eredményét, és kimondták egyes vizsgázókról, hogy ők márpedig tudnak románul, és megyénként tucatjával helyezték vissza őket korábbi állásukba.

Összehasonlítva a vizsgán és az újravizsgáztatáson kapott jegyeket (sok helyen a vizsgaanyag is megvan, esszét kellett fogalmazni) a kutató azt vette észre, hogy második alkalommal szignifikánsan nagyobb jegyet kaptak a kisebbségi közalkalmazottak.

A cél, hogy megtartsák őket, ugyanúgy látszik az írásbeli és a szóbeli vizsgára kapott jegy eltérésén is, és más trükköket is kipróbáltak. Háromszéken három jegyző újravizsgáztatását érték el, de ténylegesen nem vizsgáztatták őket újra, hanem a vizsgabizottság az előző vizsga jegyzőkönyveit vette elő, és kimondta, hogy tagjai nem azt az osztályzatot akarták adni, amit akkor adtak, hanem nagyobbat.

Ahol fennmaradt későbbi tisztviselői, megyei alkalmazotti jegyzék, ott az látszik, hogy 1937-ben is még szép számban dolgoznak olyanok, akiket az 1934-es vizsga után újravizsgáztatni sem lehetett volna, mert elsőre 3-ast vagy 4-est kaptak. Miközben arányuk nagyon gyorsan lecsökkent a felső pozíciókban, a kisebbség tagjai szakértelmüknek köszönhetőn helyet kaptak a közigazgatás belső világában. Eddigi vizsgálódásai alapján Egry Gábornak az a benyomása, a pénzügyi igazgatásban, az irattározásban és a technikai szolgálatokban maradtak bent sokan és sokáig a román közigazgatásban.

Az impériumváltás két ok miatt is hátrányosabban érintette azokat, akik magasabb pozíciót töltöttek be 1918-ban. Egyrészt más társadalmi közeghez tartoztak: a magyar közigazgatásban egy vármegyei jegyző karrierkilátásai akár minisztériumi felsővezetésig terjedhettek, míg ez korántsem volt elmondható egy községi jegyzőről, aki leginkább a szolgabíróságig vihette.

A magasabb pozíciót betöltő kisebbségi tisztviselők számára a román közigazgatás világa viszont felülről korlátozott: minisztériumi karrierek nem nyílnak meg számukra. Ezt gyakran meg is mondták nekik azok a románok, akik átvették a megyei felsővezetést, és akikkel legtöbbször személyes ismerősök voltak, rendszeresen találkoztak korábban is a városi kaszinóban vagy kávéházban. A repatriálási döntések mögött minden bizonnyal ilyen megfontolások is álltak, véli Egry.

Az első években inkább csak azok a testületek működtek, amelyek a tényleges igazgatással foglalkoztak. A mai megyei tanácsnak megfeleltethető a megyei törvényhatósági bizottság helyett inkább a megyei közigazgatási bizottság működött, amelyben eleve keveredtek a választott, illetve delegált tagok. Választások hiányában a választott tagokat kooptálták, a személyekről a prefektus gyakran egyeztetett Bukaresttel. Ugyanez játszódott le a városi testületekben is, ott még kevésbé cserélődtek maguk a személyek, főként ha ezekben a testületekben eleve román többség volt.

Azt nehéz megmondani, hogy ezekben a testületekben milyen módon jelentek meg kisebbségi tagok, mert más a működési logikájuk, mint a választott testületeké. Sokkal informálisabban működtek: ha bekerült egy kisebbségi, akkor ő érdekérvényesítőként, kijárószemélyként is tudott tevékenykedni.

Olyan nem történt, hogy 1922 után helyi magyar politikust vettek volna be egy-egy ilyen testületbe, de olyan bőven előfordult, hogy már eleve tagja volt egy magyar vagy német ember. Csak épp nem tudjuk, ott milyen szerepet játszottak: a szakértőét, az érdekképviselőét, kijáróét, magyarázta az informálisan kiépülő helyi politikát Egry Gábor.

Arra is látott példát, hogy a megyei felsővezetésből leváltott emberek egy szinttel lejjebb, például a városi közigazgatásba kerültek, de azt nem tudja megmondani, hogy ez tipikus jelenség volt-e. A román államigazgatásba alsóbb szinteken később olyan kisebbségiek is beléptek, akik 1918 előtt nem dolgoztak a magyar közigazgatásban.

Lugoson 1925-ben nyitottak jegyzői iskolát, az első öt évfolyam száz hallgatója közül 99 erdélyi, 30-35 százalékuk pedig kisebbségi fiatal, aki nem pályaváltóként kerül majd be a közigazgatásba, hanem eleve oda készül. A román diákok gyakran idősebbek, mint a magyarok, jelentős részük már 1918 előtt elvégezte a középiskolát vagy néhány középiskolai osztályt még a magyar oktatási rendszerben, azaz ők is tudtak magyarul kommunikálni, ha olyan faluba helyezték ki őket jegyzőnek, ahol magyarok is laknak.

Akik inkább elmenekültek

A magyar Országos Menekültügyi Hivatal 1924-es zárójelentésében közölt statisztikát annak a 350 ezer személynek a foglalkozásáról is, aki az elcsatolt területekről menekült Magyarországra, tudtuk meg a történésztől. A Romániához került területekről 197 ezren menekültek el. Az adatgyűjtés dokumentációja viszont nem maradt fenn, vagyis az, hogy ki, mikor, hol gyűjtötte össze ezeket az adatokat, csak az összefoglaló statisztika. Magát a hivatalt is relatív későn, 1920-ban hozták létre, amire már a menekülés első nagyobb hulláma lezajlott a hivatal saját statisztikája szerint is.

Így nem tudjuk pontosan, hogy a hivatal hogyan találta meg azokat, akik már Magyarországon tartózkodtak. Az állam biztosított némi támogatást a menekülteknek, de valószínűleg nem tudott mindenkit ellenőrizni, aki jelentkezett. Ha a tanszemélyzetről volt is központi adatbázis, az aljegyzőknek például csak az elcsatolt megyei nyilvántartásban lehetett volna utánanézni. A másik hibalehetőség Egry szerint, hogy a menekültügy olyan adatsorral kezdte meg a működését, amelyet a megyék állítottak össze, de nem ismert, hogy a megyék hogyan írták össze a menekülteket, és a végső adatsorból kizárták-e a többes összeírás lehetőségét.

Ablonczy Balázs, a Trianon 100 kutatócsoport vezetője azt állítja, a 350 ezres menekültlétszám alulbecslés eredménye, és a legújabb kutatások inkább 450 ezerre teszik a számukat. Ebben a podcastben részletesen mesél a trianoni menekültek magyarországi helyzetéről.

A menekültügyi statisztika Egry szerint is nyilvánvalóan rossz, csak nem tudni, hol van a probléma. A menekültügyi hivatal foglalkozás szerinti összesítését (hogy hány tanár, hány hivatalnok stb. menekült el) összevetve az 1918-as hivatalos statisztikával arról, hogy ezeken a területeken hány állami alkalmazott volt ilyen pozícióban, az derül ki, hogy többen menekültek el, mint ahány embert hivatalosan alkalmazott 1918-ban a magyar állam, magyarázta Egry.

Azzal lehet majd korrigálni a korabeli összesítést, ha Romániában elkészülnek a helyi tükörstatisztikák évekre lebontva, mivel nem mindenki egyszerre érezte a kényszert, hogy áttelepüljön Magyarországra. A menekültügyi hivatal adatai is öt évet összesítenek.

Jelenleg épp készülnek a romániai tükörstatisztikák, árulta el a kutató, de ezek is hiányosak lesznek, mert a meglévő dokumentumok esetlegesek, sok helyen hiányzik a tisztviselők jegyzéke, pedig kellett volna legyen legalább egy névsor vagy fizetési jegyzék. Hiányosan ugyan, de ezeket a statisztikákat lehet aztán összevetni az 1918 előtti magyar jegyzékekkel.

A bíróságokon nagyobb volt a fluktuáció,

gyorsabb volt a kisebbségi bírók kiszelektálódása, bár a ’20-as évek közepéig még több településen dolgoztak magyar bírók. A korábbi magyar nemzetiségi törvény bíráskodásra vonatkozó nyelvi rendelkezéseit (a nyelvek szerepét megfordítva) 1920 tavaszáig tartották be, ameddig az erdélyi román közigazgatást a Consiliul Dirigent irányította, utána egynyelvűsítették.

Mivel a pereknél kiemelt jelentőségű, hogy a felek és a bíróság megértse egymást, ezért a tolmácsolás továbbra is bevett gyakorlat volt, de a jogi képviselő például nem járhatott el és nem szólalhatott fel kisebbségi nyelven, magyarázta Egry Gábor.

Lugoson például három bírói tanács működött 1925-ben. A háromfős tanácsok közül kettőnek volt kisebbségi tagja. A cégbejegyzési és csődügyek magyar bíróhoz tartoztak, azaz vélhetőleg a románul nem tudó kisiparos, vállalkozó is elboldogult a cégbíróságon. A magyar nyelv informális használata a bíróságokon valószínűleg attól is függött, hogy ezek földrajzilag hol helyezkedtek el, véli a kutató.

A civil egyesületek az élet minden területét lefedték,

kiterjedt volt az egyesületi mozgalom. Működtek klubok, kaszinók, antialkoholista mozgalmak, ipartestületek. Népszerűek voltak a dalárdák, nőszövetségek, jótékonysági egyletek, olvasókörök, tűzoltóegyletek, és ezek megmaradtak az impériumváltás után is, mondta Egry.

Amelyek a magyar törvények szerint belügyminisztériumi engedély alapján működtek, azokat újra kellett engedélyeztetni a román hatóságoknál. Be kellett nyújtani az alapszabályzatot és jegyzőkönyvet kellett csatolni a tisztviselők választásáról. Az esetek többségében ez inkább formaság volt, mint valós ellenőrzés, de az 1918 előtt született alapszabályokban maradtak olyan fordulatok, amelyeket az engedélyezési eljárás során a román hatóságok kihúzattak.

Volt néhány, politikai szempontból is jelentős egyesület komoly vagyonnal, mint például az Erdélyi Múzeum Egyesület, amelynek engedélyezésénél politikai megfontolások is érvényesültek. A tipikus egyletek működésében nem okozott jelentős törést az impériumváltás, de ha például fontos vezetőik Magyarországra települtek, akkor visszaesett a tevékenységük. A dalárdák között jelentős egyleti mozgalom alakult ki, még gyarapodott is a számuk.

A tűzoltóegyleteket megpróbálta feloszlatni a hadsereg olyan alapon, hogy ezek irredenta, vélhetően paramilitáris szervezetek, mert a Regátban nem voltak önkéntes tűzoltók, a hadsereghez tartozott, ahol egyáltalán volt tűzoltóság. A prefektusok és polgármesterek viszont szabályosan fellázadtak a megszüntetés ellen, magyarázta Egry Gábor.

A tűzoltóegyletek szimbiotikusan beépültek a települések életébe, tevékenységük nem korlátozódott a tűzoltásra. Jótékonykodtak, a gyakorlataik szórakozást jelentettek, a tűzoltóbál fontos esemény volt. Társadalmi presztízzsel járt, ha valaki önkéntes tűzoltó volt.

Gyakran a polgármester volt az egylet elnöke vagy tiszteletbeli elnöke, és a városi tisztviselők voltak a tényleges működtetői. Az önkéntes tűzoltóegyletek és társadalmi funkcióik megmaradtak. Eközben a tűzoltási tevékenység professzionalizálódott, ennek technikai feltételét zömmel a városháza finanszírozta, és több lett a hivatásos tűzoltó, akik a városháza egyik osztályává váltak.

Az egyesületi életben a támogatás forrása változott meg. Az egyletek korábban gyakran kaptak támogatást a településektől. Ha egy település például az EMKE helyi fiókját támogatta, megtörtént, hogy az impériumváltás után már az Astra vagy a Principele Carol alapítvány helyi szervezetét támogatta inkább.

Az a mértékű vagyonvesztés, amelyet az Erdélyi Múzeum-Egyesület szenvedett el, egyedi volt, hisz a vagyona is (óriási könyvtára, természettudományos, régészeti, néprajzi gyűjteménye) egyedi volt. Az egyesület évekig nem kapott működési engedélyt, tudományos gyűjteményeinek használatáért bérleti díjat sem a román állam, sem a magyar egyetem helyét elfoglaló román egyetem nem fizetett.

Az orvosi pálya viszonylag stabil egzisztenciát jelentett,

nem volt annyira kiszolgáltatva a politikának, ezért Egry Gábor azt feltételezi, az orvostársadalmat érintette a legkevésbé a kivándorlás. Úgy véli, főként karriercélok szerint döntöttek az orvosok, hogy maradnak Erdélyben, vagy átköltöznek Magyarországra. Az egyetemi karriert megcélzók egy idő után inkább Magyarország felé tekintettek azért is, mert a román orvosi körök ezen a téren erős érdekérvényesítő képességgel rendelkeztek.

A közegészségügyben a körorvosi hálózatot a megye működtette, a kórházak között volt állami, egyetemi és magánkórház is. Nem jellemző, hogy a kisebbségi körorvosokat és állatorvosokat elbocsátották volna, a megyei egészségügyi szolgálatnál is rendszerint dolgoztak kisebbséghez tartozó orvosok. Akkor is munkához jutottak, ha kikerültek az állami rendszerből, a privát praxisok ugyanis zavartalanul működtek nemcsak a szakorvosi, hanem az általános orvosi ellátásban is.

1919-20-ban viszonylag kicsi volt a törés, de természetesen ahogy a román felsőoktatás elkezdte jóval nagyobb létszámban kibocsátani az orvosi egyetemet végzetteket, úgy áramlottak egyre nagyobb számban erre a pályára, magyarázta Egry. A román orvosképzés már 1919-ben elindul Erdélyben többek között a román közegészségügy olyan alakjaival, mint Victor Babeș, akik még a magyarországi egészségügyi oktatásból kerültek ki. Az erdélyi orvosképzés mellett ezért a klinikák irányítását is viszonylag gyorsan át tudták venni.

Mit írt meg mindebből a korabeli sajtó?

Településenként akár több lap is megmaradt, illetve újak is indultak az impériumváltás után, miközben néhol alig sikerült román nyelvű sajtót alapítani, válaszolta Egry Gábor a kérdésünkre, hogy mennyire tudott tájékozódni akkoriban az, aki akart.

A cenzúra az újságírók szerint erős, a politikusok szerint nagyon erős volt, a témát kutatók szerint azonban nagyon esetleges, nem hasonlítható a kommunista időszak cenzúrájához, vázolta a történész.

Korrupció témájában szinte bármit meg lehetett írni, az erdélyi magyar sajtó a nemzetiségi sérelmekről is beszámolt. A sajtó mellett létezett filmcenzúra, könyvcenzúra, a politikai és morális szempontú cenzúra.

A magyar országos sajtó eltűnésével a helyi médiakínálat nagyot bővült a két világháború közötti Erdélyben. 1919-ben 108 sajtótermék működött, ebből 21 napilapként, 1940-ben pedig a 186 sajtótermék közül 33 volt napilap, idézi az adatokat Győrffy Gábor Monoki István 1941-es sajtóbibliográfiájából.

Ekkor vált népszerűvé a sajtóban futtatott hirdetés, így a mecenatúrára szoruló réteglapok mellett az általános jellegű kiadványok megéltek az eladásokból, előfizetésekből és a hirdetési bevételekből, vázolta Fodor János. A nagyobbak nyomdával és könyvkiadóval közösen működtek.

1919-ig román nyelven inkább kulturális és művelődési folyóiratok jelentek meg, gyakran a román királyság minisztériumainak nem átlátható támogatásával. Nemcsak anyagilag támogatta a kiadványokat, hanem nemzeti propagandát is kifejtett általuk főként Erdély déli megyéiben, ahol az ortodoxia erősebb volt, magyarázta Lucian Nastasă-Kovács. Ebből időnként botrány keletkezett Románia és Ausztria-Magyarország között. Ezek a kiadványok az erdélyi románok nemzeti kötődését a háború előtt még csak finoman pedzegették, a háború éveiben már nyíltan. Helyi román közéleti lapok 1919 után jelentek meg Erdélyben, amikor a nagyobb regáti pártok fiókszervezeteket hoztak létre az erdélyi városokban, és elkezdték a saját elképzeléseik szerint tematizálni a közéletet.

Nyitókép: Cipészet és szabóság Kolozsváron 1912-ben. A kép forrása a Fortepan.

Egy átlátható, számonkérhető és demokratikus erdélyi magyar közösségért