Miért van az, hogy a talpnyalók legtöbbször vállalják a nevüket, míg a bosszúálló főnök bírálója inkább névtelen marad? És hogyan jutunk el oda, hogy még a talpnyalók se vállalják a nevüket, abban a levélben, melyben a bírálók névtelenségét kövezik meg?
1. fejezet: A névtelenség nem jó, de hasznos
Mi, újságírók nem túlságosan szeretjük a névtelen forrásokat. Hogy miért? Azért, mert nekünk kell vállalnunk a felelősséget azért, amit ők elmondanak nekünk. És sokkal alaposabban kell ellenőriznünk azt, amit mondanak, nehogy a névtelenség leple alatt megvezessenek minket és az olvasóinkat.
Miért megyünk mégis bele abba, hogy valaki névtelenül adjon nekünk információt? Egyrészt azért, mert inkább írunk igazat név nélkül, mintsem kegyes hazugságokat, névvel vállalva. És azért, mert emberek vagyunk mi is, és meg tudjuk érteni, hogy valaki fél, főként ha úgy érezzük, hogy félelme jogos.
Sok ilyen eset van, főleg itt Erdélyben, a bosszúállás fellegvárában.
Ahol, ha kiderül rólad, hogy elmondtad az igazságot, számíthatsz arra, hogy kicsinálnak. Hogy elveszted a munkahelyed, hogy ellenőrzés ellenőrzés után érkezik majd a cégedhez, hogy elkezd zaklatni a rendőr, a polgármester, vagy a falu verőlegénye, kezd nem köszönni a szomszéd vagy kitagad a rokonság.
Durvább esetben a családod is hasonló sorsra jut, a párod, a szüleid, a gyerekeid vagy a barátaid is hasonló jeleket tapasztalnak. Miattad. Hibáztatnak is ezért, és kérik, hogy a kedvükért hallgass, fogd már be a szád. Kit szeretsz jobban, a családod, vagy az igazságot? Zsarolás és zsaroltatás, ez a hatalmon lévő embereknél gyakoribb, mint a zoknicsere. Ezek az emberek tudják, hogy ha elég nagy nyomást helyeznek a környezetedre, előbb-utóbb a szeretteid el fognak hallgattatni téged.
Az igazság vagy az őszinte vélemény kimondásánál nagyobb bűn vidékünkön nem létezik.
Ha vered az asszonyt, ha mérget öntesz a folyóba, ha nem fizeted ki az alkalmazottaidat évekig, ha hazudsz és csalsz folyton, ha drogot árulsz kiskorúaknak, ha népedet elárulod és eladod a saját anyagi jólétedért, ha kínozod a diákjaidat, ha bármit teszel, ami ember-, természet- és Istenellenes, az mind-mind bocsánatos bűn nálunkfelé.
De ha kimondod az igazat, az már nem. Azért már kiűznek a paradicsomból: folyamatosan sandán néznek, ujjal mutogatnak rád, kiközösítenek.
Nem mindenki elég erős ahhoz, hogy elviselje a meghurcoltatást, és nem mindenkitől várhatjuk el, hogy kamikaze igazságharcos legyen. Ezért vannak olyan esetek, amikor mi, újságírók elfogadjuk, hogy valaki névtelenül nyilatkozzon, vagy névtelenül adjon nekünk információt.
2. fejezet: A bosszúállás és a zsarolás győz(ne)
Nagyon gyakran előfordul, hogy egy adott intézmény vezetőjéről egyik alkalmazottja információkat juttat el hozzánk, de megkér, nehogy az istenért eláruljuk, honnan jönnek az információk, mert az illető bosszúálló. Ez már meg sem lep, valamiért nálunkfelé a hatalomnak velejárója a bosszúállás. Gondolom, hogy másfelé is, de nálunk nagyon.
Nagyon erős moralitású ember kell legyen a talpán az, aki hatalmat kap, és továbbra is a kegyelmesség és bölcsesség útján jár, nem pedig a bosszúállás eszközével intézi kínosabb ügyeit. Mert azért nem mindenki lép át a bosszúállók táborába a hatalom első szagára. De a legtöbben igen.
Idén több ilyen esettel volt dolgom. Elmesélek röviden kettőt.
Például névtelenséget kérő alkalmazottak jelezték, hogy az udvarhelyi kórház egyáltalán nincs felkészülve a koronavírusra, és kértek, hogy a kórház és a város érdekében írjak erről. Amint az az anyag megjelent, a hatóságok részéről többen is elkezdtek támadni azért, hogy névtelen forrásoknak hitelt adok. És hogy nem is igaz, amit leírtam. Sőt, szívattak, hogy bizonyára takarítónők, vagy hozzá nem értő, a betegségtől betojt asszisztensek adták az információkat. A támadások szép része a kórházat alárendeltségében tudó polgármesteri hivatal irányából érkezett, a városháza sajtósa Facebookon nyilvánosan is nekem esett.
Aztán egyszer csak a polgármesteri hivatal rájött, kivizsgálásaik nyomán, hogy a kórházi forrásaimnak igaza volt, s tényleg bajok vannak. A névtelen források megbízhatónak bizonyultak hirtelen. Egy későbbi cikkünkben ennek hangot is adott a hivatal válságstábja, akinek a tagjai szintén kérték, hogy csoportként nyilatkozhassanak, ne egyénileg megnevesítve. Mert senki nem akarta kitenni magát a felesleges támadásoknak, személyeskedésnek. Ezt meg is értettem, és kérésüknek eleget tettem.
Erre a kórházigazgató kelt ki a névtelenség ellen. Ügyvédje felhívatott Vásárhelyre beszélgetésre, és a beszélgetésben hosszasan faggatott, hogy kik lehettek a nyilatkozók. Provokált, hátha elmondok legalább egyet.
Mert a kórházigazgató nem bosszúálló, csak szeretné tudni, hogy ki mit mondott róla.
Aha. Persze. És nem bosszúálló, de beperelte az uh.ro-t, amiért ott leírtuk, hogy a válságstáb tagjai mit állítanak róla. És nem bosszúálló, de a kórházban elkezdte vadászni, hogy vajon ki nyilatkozhatott a sajtónak. Jaj, de nem bosszút akart állni rajtuk, ó nem, ejsze csak azért próbálta felkutatni őket, mert húsvéti ajándékot akart adni nekik.
Közben a kórházigazgatóhoz közel álló orvosok elkezdtek más oldalról támadni, és szintén a névtelenül nyilatkozókat próbálták lejáratni. Mert bezzeg ők, ők vállalják a nevüket. Akkor a másik miért nem vállalja? Hát vajon miért?
Mert talpnyalóként nem kell félned, de kritikusként igen.
Le kell ezt rajzolni? A kommunizmus alatt kinek kellett csendben maradni, meghúzódni és félnie? Annak, aki nyilvános ódákat zengett a diktátorról, vagy annak, aki a Szabad Európát hallgatta? A hatalom mindenkori kiszolgálójának soha nem kell annyira félnie, mint a hatalom kritikusának.
Vagy ott van a másik eset: egy falusi nagyintézmény vezetőjéről csak annyit írok, hogy bosszúálló, és az emberek félnek a férje ellen szólni, mert mindenkinek dolgozik valakije ennél az intézménynél, és nem kívánja senki a zaklatást. Találkozom egy rendezvényen az illetővel, aki mélységesen fel van háborodva, hogy én ezt írtam róla. Mert ő egyáltalán nem bosszúálló.
Hosszasan, több mint egy órát beszélgetünk, aránylag barátságosan, közben kétpercenként felteszi nekem a kérdést: de ki mondta ezt nekem, hogy ő bosszúálló? De ki? Mert neki mindenki letagadta. Mikor ott jártam abban a két faluban, meséli, ők tudják, hogy kikkel találkoztam, felsorolta az emberek nevét is, akikkel akár az utcán, akár otthonukban beszélgettem. Megfigyeltek. És ő mindenkit megkérdett, de senki nem vállalta fel, hogy tőle származott volna ez az információ. Mondjam el, hogy ki volt az!
Jaj, ő nem bosszúálló. Csak szívesen a szemébe nézne annak az embernek.
Szinte be is perelt engem, meséli. Nem azért, mert velem lett volna baja, hanem csak azért, mert a bíróságon ki kellett volna adnom a forrásom nevét. Hát, a bíróságon sem adtam volna ki, nyugtatom meg. De, kiadtam volna, mondja, mert neki már volt egy ilyen esete, amikor beperelt egy újságírót, és az kiadta forrásának a nevét a bíróságon. És akkor ő el tudott beszélgetni az illetővel, aki végül sírva, könyörögve kért bocsánatot.
De ő nem bosszúálló. Csak mondjam már el, végre, hogy ki mondta ezt róla.
3. fejezet: Megvédjük a névtelen forrásainkat
Az említett intézményvezetőnek nem mondtam el, hogy ki mondta ezt róla. Egy újságírónak meg kell védenie a forrásait. Még a bíróságon is. Még a saját élete árán is. És főleg meg kell védenie akkor, amikor saját szemével láthatja, hogy a nevet követelő tényleg bosszúálló.
Ugyanúgy meg kell védenünk egy bosszúállásnak kitett forrást, mint mondjuk egy erőszak áldozatát. Ilyen megközelítésben a bosszúálló intézményvezető az agresszor, és a névtelen forrásunk az áldozat. És nekünk felelősségünk, hogy megelőzzük az agressziót, távol tartsuk az agresszort az áldozattól, titoktartásunkkal megvédjük ez utóbbit.
Ezt általában a hatalomgyakorlók értik, s ekkor engedik ránk a talpnyalóikat. Ekkor következik az, hogy talpnyalók tömege követeli, hogy a névtelen forrásunk nevét adjuk ki. Mert ha nem, akkor hiteltelenek vagyunk, és az anyagunk még hiteltelenebb. Van olyan orvos, aki képes egyetlen nap alatt húsz kommentet biggyeszteni egyetlen anyaghoz, s a felesége még ugyanannyit, arról, hogy ő orvos és vállalja a nevét, s én hiteltelen vagyok, mert nem mondom meg, kitől származnak az információim. És a forrásom is hiteltelen, mert nem vállalja a nevét.
S ettől a zsarolástól mi, újságírók, meg kellene, hogy rémüljünk, hogy elveszítjük a hitelünket, és ki kellene, hogy adjuk a forrásaink nevét. Ez a csel nem fog beválni, nálunk legalábbis nem. Biztos, hogy van a világon újságíró, aki bedől ennek a cselnek, de azok nem mi vagyunk.
Kedves zsaroló talpnyalók, intézményvezetők és ügyvédek, a dolog pontosan fordítva áll: az újságíró akkor fogja elveszíteni hitelét, ha kiadja a forrásait. Ez árulásnak számítana. És mi nem vagyunk árulók.
4. fejezet: A talpnyalói bátorság aljas művészete
Nem nagy kunszt és nem nagy dicsőség a rendszer kiszolgálójaként támadni a rendszer bírálóit. Nem kell túl nagy merészség hozzá. Mégis ennek a műfajnak sok művelője akad. Persze, kell azért egy kis bőr a pofán, hogy kiállj a talapzatra te, a rendszer talpnyalója, és hirdesd, hogy íme, milyen bátor vagy, hogy adod a neved, és bezzeg a rendszer üldözöttjei is kellene, hogy adják a nevüket, mint te, a bátor.
Szerintem ez egy ócska manipuláció. Abból indul ki, hogy két bátorságot párhuzamba állít, miközben nem állítja párhuzamba a két tett jutalmát. Mert a rendszer kiszolgálója jutalmazást vagy legalább egy simogatást kap ezért a látszatban bátor, valójában aljas tettéért, míg a rendszer bírálója megtorlást kapna a valóban bátor, de legtöbbször felesleges, önfeláldozó tettéért.
Neked házat adott az igazgató, jó nagy fizetést, az osztályodon jó ellátást, és kiállsz piszkálni a másikat, amelyik szegény nem a rendszer kegyeltje, és folyton nélkülözésben és megszorításokban van része.
Minden rendszernek vannak talpnyalói. És vannak kritikusai is.
Ez törvényszerűség, ettől szép a világunk. A kritikusokból gyakrabban lesznek hősök, de életükben nem sok szobrot kapnak. A rendszer kiszolgálói általában már életükben nagyobb szakemberekké, nagyobb művészekké vagy sztárokká válnak, mert élvezik a hatalom támogatását, kapcsolatilag is és anyagilag is. De az ellenzékieknek, az ellenállóknak, a mindenkori Robin Hoodoknak van egy olyan patinájuk, amelynek külön rajongótábora volt mindig a történelem során.
Hogy a dologban legyen csavar is, a hatalom közeli talpnyalói is gyakran pózolnak forradalmár képében. Mert ha nem, nem tudnák felvenni a népszerűségi versenyt az igazi ellenállókkal.
És hogy legyen még egy csavar a dologban, azt is megfigyelhetjük, hogy ha változik a rendszer, például diktatúrából demokrácia lesz, mint azt megélhettük, legtöbbször a hatalmon ugyanazok az emberek maradnak. A talpnyalók talpnyalók maradnak az új rendszerben is, nem mennek át ellenzékbe. És az ellenzékben is ugyanazok az emberek maradnak.
Ha véletlenül az örökös ellenzékből valaki hatalomra kerül, az ellenállók diadalmámorban azt képzelik, hogy végre változik valami, és most ők lesznek hatalmon. De nem, az új hatalom fejét általában elcsavarja a talpnyalók hada és a rendszer, és az eddigi ellenállók diadalmámorukból vonulhatnak vissza továbbra is ellenzékbe.
5. fejezet: Covidoperáció: a névtelenek lemetszik a névtelenek fejét
A kolozsvári magyar opera főnökségéről nem tudok semmit, hogy mennyire bosszúálló. De hogy az alkalmazottak csak névtelenül hajlandók információkat adni, vagy sokan még névtelenül sem, az általában jelzi, hogy bosszúállásban hol tart egy intézmény vezetősége.
Nem látom át az operában az erőviszonyokat. Nem tudom, mekkora a vezetőség talpnyalóinak, és mekkora az ellenzőinek a tábora. Habár az aláírók számából lehet erre következtetni.
Azt sem tudom, hogy mi a valós covid-helyzet az operában. Nem tudjuk a pontos számokat, és a nyilatkozatokból úgy tűnik, ők sem tudják. Az biztos, hogy kemény gócpont lett, és az is szinte biztos, hogy egy kis odafigyeléssel és a másikra való tekintettel ezt meg lehetett volna akadályozni.
Az alkalmazottak egy része azt állítja, hogy a vezetőség tudott róla, és tovább dolgoztatta őket. A vezetőséget megvédő aláírók a felelősséget megpróbálják átdobni az igazgatóságról az alkalmazottakra. Köztünk maradjon: elég gerinctelenül.
[irp posts=”30509″ name=”Így vált koronavírus-góccá a Kolozsvári Magyar Opera”]
A koronavírus hitkérdés lett, amiben semmi nem logikus már.
A koronafélők és a koronaellenesek szapulják egymást, az érvek röpködnek, a világunk omlik össze. Az átláthatatlanság és fejetlenség maximális, a demokrácia a végét járja. Nehéz eldönteni, hogy tojjunk a betegségre, dolgozzunk, és védjük meg a világunkat a gazdasági összeomlástól, vagy féljünk, és hagyjuk összeomolni a társadalmunk, de mentsük az életünket. Mindkét tábornak nagy és vad a rajongótábora, és mindenki támad vakon. Hogy kinek van igaza, valamikor majd kiderül.
Egy dolgot azonban tisztán érzek: bármelyik táborban vagyunk, el kellene tudnunk fogadni a másik tábor érveit, és nem szabadna senkit erőltetni, hogy az ellenfél szabályai alapján játsszon.
Azt, aki félti az egészségét, nem szabad sok ember között dolgoztatni, és azt, aki dolgozni és élni akar, nem szabad bezárni hónapokra a tömbházlakásba.
Hogy az operában hányan dolgoztak akaratuk ellenére, betegségtől való félelemmel, nem tudom felmérni. Ha egy is dolgozott így, az már sok, és nem szabadna senkit erőltetni erre. Hogy hányan betegedtek meg ezek közül, azt sem tudom felmérni. Ha csak egy is megbetegedett azok közül, akik nem teljesen önszántukból vállalták a rizikót, az már bűntény.
Ugyanakkor nem szeretném ebben az anyagban megkövezni az opera vezetőségét, vagy rábiggyeszteni a covid-tagadó címkét. Ezt tenni legalább akkora bravúr, mint az inkvizíció idején rámondani valakire, aki nekünk nem tetszik, hogy boszorkány. Vagy ugyanolyan nagy bátorság, mint a hatalom talpnyalójaként kiállni egy talapzatra, és azt kérni, hogy a névtelen ellenállók emeljék fel a kezüket.
Jelenleg a covid a hatalom eszköze, kizárólagos jogot szerzett meg hozzá, ezért én úgy érzem, hogy nem lenne most részemről nagy művészet covid-elleneseket, covidtól nem félőket vagy covid-tagadókat vadászni, címkézni. Szóval nem akarom most a covid oldaláról megközelíteni az operában történteket.
Hanem inkább a humor oldaláról, mert az késztetett ennek az anyagnak a megírására.
Miután kiderült, hogy sok a covidos, és lehúzták a függönyt, a vezetőséghez közel álló alkalmazottak paródiába illő nyilatkozásbombázásba kezdtek, amiben megvédik a vezetőséget. És kijelentik, hogy a kultúra mindenek előtt. És kijelentenek még pár dolgot, aminek semmi köze a témához, de nagyon jól szól. Például azt, hogy szenzációhajhász a sajtó. És ripacsok a színészek, és szekus minden igazgató. Jaj, bocsánat, ez utóbbi közhelyeket nem írták bele, kifelejtették.
Hab a tortán: elítélik a névtelenül panaszkodó alkalmazottakat. Amivel nem is lenne baj, csakhogy a névtelenséget elítélő közleményt többek között 21 névtelen aláíró írja alá. Ha lehet aláírásnak nevezni azt, amikor az ember nem írja oda a nevét.
Ehhez kell igazán nagy talpnyalói bátorság: névtelen aláírással számonkérni a névtelen panaszkodók névtelenségét. Igazi hőstett. A 21 névtelen hős nevének emlékét márványtábla fogja őrizni az opera előcsarnokában, melyet minden évben megkoszorúznak a hősök napján.
Nyitókép: Egyed Ufó Zoltán.
