Pszichológust kérdeztünk arról, hogyan küzdjünk meg a bezártság negatívumaival, amikor nem látszik még a vége. Stressz, bűntudat, akár fizikai erőszak: beszéljünk róla!
Néhány nap leforgása alatt úgy kellett átszerveznünk az életünket, hogy a lakásban és a monitorokon is elférjen mindenkinek a munkája és a szabadideje is. Akinek megadatott az otthoni munka + iskola luxusa, az megoldotta valahogy, de a többségünk hatékonysága és munkamorálja bezuhant.
A munkavégzés és el nem végzése is stresszfaktorrá vált, de nehezen viseljük a bezártságot, a családunkat vagy ellenkezőleg: szeretteink hiányát. A kijárási tilalom részleges feloldásával életünk csak részben fog visszatérni a rendes kerékvágásba.
Deme Ilona pszichológust, az Életfa Családsegítő Egyesület elnökét kérdeztük arról, mit kezdjünk a magunk és mások bizonytalanságaival, amikor egyszerre szembesülünk velük.
Amikor itthon, a számítógépen ezeket a kérdéseket írom, azt veszem észre magamon, hogy nehezemre esik folyamatosan koncentrálni. Folyton elkalandoznak a gondolataim, nem vagyok annyira hatékony, emiatt aztán stresszelek, illetve bűntudatom is van. Ez lenne a koronavírus miatti bezártság egyik következménye?
Ez a tanult tehetetlenség egyik formája: akkor jelentkezik ez a mentális állapot, amikor azt érezzük, hogy nem tudunk kontroll alatt tartani dolgokat, hogy nem tőlünk függ, hogy mi lesz, mindegy, hogy mit csinálunk, úgyis ugyanaz a vége, nem tudjuk befolyásolni, így mi értelme bármit is tenni. Tartalmaz egy jó adag negatív előfeltételezést, reménytelenséget, és némi passzivitást.
És igen, jól látod, ez egy igen erős következménye a bezártságnak, a kontrolvesztettségnek és a bizonytalanságnak. Érdekes módon, azoknál is megjelent ez az érzés, akik amúgy is otthonról dolgoznak, tehát nem szokatlan számukra, hogy sok időt töltenek otthon.
Nehéz hatékonyan dolgozni, nem halasztgatni a dolgokat, egyfajta ellenállás, ellenérzés jelentkezik a kényszerű otthonlét, a bezártság, a bizonytalanság miatt.
Ráadásul, ha családunk van, és velük együtt tolongunk-szorongunk a lakásban, még nehezebb koncentrálni, tartani egy ritmust, beosztást, határidőt, nyugodt légkört teremteni, azt, hogy ne jöjjön velünk szembe ezer kifogás, ami miatt nem tudunk dolgozni. Ezek mind rossz érzést keltenek, szorongást, bűntudatot, ami nem feltétlenül kedvez a hatékony munkavégzésnek.
Hogyan lehet megbirkózni azzal az érzéssel, hogy jóelőre eltervezett dolgaink közül csomó mindennek már nincsen értelme az új kontextusban? Ugyanakkor minden annyira bizonytalannak tűnik – ezzel az érzéssel hogyan lehet megtanulni élni?
Ez egy olyan időszak, amilyenre nincs előzetes tapasztalatunk, ezért is annyira nehéz megbirkózni az érzéseinkkel. Egyrészt ott a bizonytalanság, ami szinte minden szinten megjelenik: meddig tart ez az egész? Megbetegszem-e? Mikor betegszem meg? El tudom-e kerülni, hogy megbetegedjek? Hogy fogom viselni a betegséget? Mi van, ha a gyermekem betegszik meg? Mi van, ha egyedül kell legyen a kórházban? Hogy fogok megbirkózni egyedül a betegséggel? És még sorolhatnám.
Túl sok a bizonytalanság, a mi lesz, ha…, mit csinálok, ha… Kiszolgáltatottnak érezzük magunkat. Nincsenek eszközeink, megküzdési stratégiáink. Újra kell terveznünk nagyon sok mindent. De mikor? Hogy? Mit?
Nem látjuk még előre, hogy mi az, ami visszatérhet a régi kerékvágásba, azt se, hogy mikor. Kontrollvesztettnek, kiszolgáltatottnak érezzük magunkat. El kell engedni terveket, vágyakat, akár vállalkozást, anyagi biztonságot, és ennél súlyosabb veszteségekkel is számolnunk kell.
Ez tulajdonképpen egy komplikált veszteségfeldolgozás, egy gyászmunka, de valószínűleg a legtöbben még az elején tartunk, a sokknál. A neheze ezután következik. Szembenézni, elengedni, újraértelmezni, újraépíteni. Hosszú munka lesz, és nem lesz könnyű.
Új megküzdési módokat, stratégiákat kell kitalálnunk, fejlesztenünk magunkban, adaptálódnunk kell az új helyzethez, de egyelőre még azt sem látjuk, hogy az mi lesz, és főleg azt nem, hogy mikor.
De igen, végső soron megtanulunk majd együtt élni ezzel, az is nagy kérdés viszont, hogyan zajlik majd az az időszak, amikor vissza kell állni a „régi” kerékvágásba, ha lesz majd olyan. Valószínűbbnek tartom, hogy a régi mint olyan jó ideig nem lesz járható, viszünk majd a tartózkodásunkból, a bizalmatlanságunkból, a szorongásunkból magunkkal.
Gondold el, hogy egy sor eddigi, teljesen hétköznapi szokásunkat ebben az időszakban teljesen le kellett állítanunk: nem fogunk kezet, nem ölelünk meg barátot, nem velünk élő családtagot, nem tapogatjuk az árut a piacon, stb.
Ezután talán soha nem fogjuk tudni úgy megfogni a buszon a kapaszkodót, hogy ne rándulna össze kicsit a gyomrunk, ha köhög valaki mellettünk vagy beszél, ne tartanánk vissza a lélegzetünket, ha túl közel jön valaki hozzánk, stb. Számomra az a nagy kérdés, vajon hogy tudunk majd visszaalkalmazkodni a régi életünkhöz, annak szokásaihoz.
[wp_ad_camp_1]
Mit tegyünk, hogy bátran megéljük a bezártság és járvány kiváltotta érzelmeinket, de ne is menjünk a családtagjaink agyára közben?
Hát talán ez az egyik legnehezebb dolog, főleg így, a bezártságban, összezártságban: megélni, kimutatni, de ne a családtagokon ventillálni a negatív érzéseinket. Kicsit a népmesebeli lány lehetetlennek tűnő feladatára emlékeztet: hozzon is, meg ne is ajándékot, öltözzön fel, meg nem is, se gyalog ne menjen, se szekéren…
Valahogy ilyenfajta helyzet elé vagyunk állítva: éljük meg, de ne parázzuk túl, mutassuk ki, de ne ragasszuk át családtagokra a félelmeinket (megvan amúgy is mindenkinek a sajátja), kommunikáljunk a negatív érzéseinkről is, de ne vezessük le a frusztrációinkat a velünk egy háztartásban élőkön.
Ami nagyon fontos, hogy ne maradjunk magunkra a félelmeinkkel, szorongásainkkal, hogy beszéljünk róla. Csak nem mindegy, hogy kivel mit, mennyit és hogyan.
A párunkkal nyilván mást, másképp osszunk meg, mint a gyerekekkel vagy idős családtaggal, közben oda kell figyelni, meg kell hallgatni az ő félelmeiket is, meg kell nyugtatni őket, amennyire lehet, de fel is készíteni olyan helyzetekre, amik bekövetkezhetnek.
Van, akinek az segít, ha a barátaival beszéli meg, van, aki naplót ír, koronanaplót, ezek amúgy érdekes és értékes kordokumentumok lesznek, van, aki fórumokat böngész, csoportos beszélgetésekhez csatlakozik. Kinek mi válik be. A baráti beszélgetések, videóchatek nagyon fontosak ebben a helyzetben. Egyrészt erőforrások, lehetőségek feltöltődésre, másrészt a ventillálásra, mélyebb beszélgetésekre, kikapcsolódára is lehetőségünk van ilyen módon. Nem ugyanaz, mint amikor összeültünk egy konyhában, vagy egy szórakozóhelyen, de mégis azt érezzük, hogy nem vagyunk egyedül, elérhetünk másokat, és mások is minket.
Sokat segíthet a testmozgás, testedzés is abban, hogy fizikailag és lelkileg is jobban érezzük magunkat. Ez segít ventillálni, levezetni a felgyűlt feszültséget.
Van, akinek egy jó számítógépes játék segít, ahol ventillálhat, kikapcsolhat. Van, akinek egy jó kártyacsata vagy társasjáték. Szóval egyértelmű, mindenkinél bevált recept nincs.
De a testmozgás rendkívül fontos és pozitív hatású, talán ez lehet egy általánosabb ventillációs módszer.
Súlyosabb szorongás esetén, vagy ha nincs akivel beszéljünk az érzéseinkről, vagy ha csak úgy érezzük, szükségünk van egy külső személyre, érdemes felkeresni egy szakembert: pszichológust, terapeutát, vagy más segítő szakembert.
Mit tehet az, aki szeretteitől távol ragadt, vagy fordítva: aki olyan emberekkel kényszerül egy fedél alatt élni, akikkel nem jön ki jól?
Mindenképp ajánlott ilyenkor a szeretteinkkel való rendszeres kapcsolattartás: legjobb talán videón, ahol láthatjuk is őket, de telefonon, emailben, chat formájában is működik, ha nincs lehetőség a videóhívásra. De a videóhívás az, ami a legjobban hasonlít az „élő” , személyes, a „normális”, megszokott kapcsolattartásainkra.
Az talán a legnehezebb, ha olyan emberekkel vagyunk összezárva, akikkel nem jövünk ki jól, vagy például ha bántalmazás van a családban, és most bezáródtak ebbe a helyzetbe.
Amíg például „csak” egy lakótársról, kollégáról van szó, akivel nem igazán kedveljük egymást, kisebb-nagyobb szervezéssel megoldható, hogy minél kevesebb legyen az ütközési felület.
Ha családtagunk az, akivel konfliktusos a kapcsolat, hát az már nehéz ügy. Ha bántalmazás van, akkor pedig maga a pokol. Ilyenkor mindenképp érdemes, sőt muszáj segítséget kérni, ha vannak barátok, rokonok, tőlük, vagy akár rendőri segítséggel kimenekülni.
Paradox módon miközben a hírekben a világjárványról szól minden, a mindenki által megtapasztalt élmény a bezártság, emellett az anyagi bizonytalanság és sok esetben konkrétan nélkülözés. Ezt hogyan lehet feldolgozni?
Nem mondok újat, nagyon nehezen. Nehéz annak is, aki majd újra kell építse, ha tudja, a vállalkozását, vagy új munkát kell keressen, de a legnehezebb azoknak, akiknek semmilyen anyagi tartalékuk nincs, akik elveszítették a munkájukat vagy amúgy is a társadalom perifériáján élnek.
Azt tapasztalom, hogy vannak, akik mernek segítséget kérni, közösségi felületeken például, és sokan kapnak is segítséget. Több ilyen oldal, szervezet, csoport jött létre, ahol lehet jelezni az igényt segítségre. Étellel, tisztítószerekkel, de gyógyszerekkel, számítógéppel is segítettek, segítenek sok családon.
De sajnos nagyon sokan vannak, akik nem férnek hozzá ilyen információkhoz, hogy hol, kitől kapnának segítséget, vagy nem mernek, szégyellnek segítséget kérni. Vagy kérnek, de nem kapnak.
Lelkileg megélni, és aztán felállni egy ilyen helyzetből nagyon nehéz, főleg egyedül. Én nagyon bízom a civil összefogásokban, azok erejében, és azt tapasztalom, hogy ezek most is nagyon hatékonyan működnek.
Interneten terjedő bon mot, hogy egy ilyen helyzet kihozza a legjobbat és a legrosszabat belőlünk. Ennek van alapja?
Igen, van. Amint az előbb is említettem, nagyon sok jó civil kezdményezést, összefogást, jóindulatot, segítőkészséget tapasztaltam és tapasztalok közösségi felületeken. Segítenek az egészségügyi dolgozóknak, időseknek, rászorulóknak, vagy információkkal segítik egymást az emberek.
Ugyanakkor, ahogy telik a bezártságban az idő, úgy nő bennünk a feszültség, a szorongás, és egyre gyakrabban tapasztalható az indulatkitörés, a harag, a gyűlölködés is a közösségi oldalakon. Látjuk, a diaszpórától az idősekig elég tág az a kör, akikre lehet most haragudni.
[wp_ad_camp_2]
Ehhez kapcsolódik: a világtörténelemben talán egyedülálló, hogy az egész emberiség a leginkább veszélyeztetett idősek védelme érdekében bevállal egy ennyire drasztikus, mindenki életét átformáló leállást. Ez azt jelentené hogy mégiscsak a jót hozza ki belőlünk ez a krízishelyzet?
A jót is kihozza. De ezzel együtt a rosszat is, szépen karöltve. Mert ugyan leálltunk, de haragszunk, hogy ők nem ülnek otthon, koslatnak. Soha nem olvastam ennyi cinikus, negatív vagy éppen gyűlölködő kommentet idősekről, mint ezekben a hetekben.
Amúgy én nem igazán hiszem, hogy ez a leállás kizárólag az idősek védelmében történik. Szerintem ennél bonyolultabb, és sokkal több oka van. Például hogy a legtöbb egyészségügyi rendszer, pont úgy, ahogy Olaszországban, nem tud ellátni egy bizonyos szám fölötti beteget. A tömeges megbetegedést és az ezzel járó káoszt is próbálják elkerülni a kijárás korlátozásával.
Sokan panaszkodnak arra, hogy internet és telefon ellenére nagyon nehéz fizikai kontaktus, érintkezés nélkül élni hetekig. Lehet pótolni ezt? Azt veszem észre magamon, és másokon is, hogy utcán, parkban önkéntelenül is látványosan kitérünk egymás elől, én akaratlanul sokszor lélegzetem is visszatartom. Ezek az automatizmusok mennyi ideig fognak megmaradni, és milyen hatással lesznek társas kapcsolatainkra?
Igen, ezekre utaltam az egyik előző kérdésnél. Valószínűnek tartom, hogy egy jó ideig magunkkal visszük ezeket az új automatizmusokat.
Ijesztő megélni őket. Sokat gondolok arra, hogy vajon ha majd egyszer lejár ez az egész, fogok-e még nyugodtan a piacon gyümölcsöt, zöldséget fogdosni, eljön-e az az idő, amikor nem rettenek meg, ha a kezemhez ér a kasszás keze, amint a visszajárót adja, egyáltalán, akarok-e még készpénzzel fizetni valaha, fogok-e merni kávét, sört, egy pohár bort inni egy szórakozóhelyen, teraszon, redezvényen anélkül, hogy arra gondolnék, jaj, vajon most mit szedek össze a pohárról.
Milyen érzés lesz újra koncerten testközelben lenni idegen emberekkel? Többszázan egy konferenciateremben ülni? Táncolni egy bulin, esküvőn, ahol sokan vannak?
Szerintem kell majd idő ahhoz, hogy kicsit jobban elengedjük majd magunkat. Az, hogy teljesen vissza fogunk-e térni a régi szokásokhoz, nem tudom… egy ideig biztosan nem.
Hogy a társas kapcsolatainkra milyen hatással lesznek? A sok negatívum mellett hátha lesz egy-két pozitív hozadéka is: talán jobban értékeljük és keressük majd azok érintését, közelségét, akiket kedvelünk, szeretünk. Megnő majd a kézfogás és az ölelés súlya, értéke.
[wp_ad_camp_3]
Mit lehet tenni a képernyőfüggőség ellen most, amikor a számítógép előtt dolgozunk, itt töltjük a szabadidőnket, ez jelenti az egyedüli kapcsolatot a világgal? Különösen a gyermekekre gondolva: mit tehet az a szülő, aki eddig igyekezett a lehető legkevesebbet képernyő elé engedni a gyermekét, most pedig az iskola is képernyőn keresztül zajlik?
A gyerekeknél (de ugyanígy a felnőtteknél is) nagyon fontos az időkorlát. Ugyanakkor nem a régi, „békebeli” időkorlát, hiszen abba nem fér bele a tanulás is, és a kapcsolattartás az osztálytársakkal, barátokkal.
Az időtartam persze függ a gyerek korától, attól, hogy mire akarja használni a számítógépet: játékidőre azért ne menjen el több óra, viszont a kapcsolattartásra a barátokkal több időt engedélyezhetünk, mint eddig.
Ahogy én látom, az iskoláskorú gyerekek a legnehezebben a bezártságban a társaik, barátaik hiányát viselik. Ezért abban segítenünk kell őket, hogy rendszeresen tarthassák a kapcsolatot az osztálytársakkal, barátokkal, ugyanakkor át kell beszélni velük az interneten való kommunikálás szabályait.
Itt is megszabhatjuk az időkorlátot, és a formáját is át kell beszélnünk a gyermekkel (chat vagy videóhívás, csoportos vagy egyéni, egy nap mennyi időt tölthet ezzel, stb. ). Fontos szabályozni azt is, hogy mit nézhet, mit játszhat, beállítani biztonsági beállításokat az eszközön, átbeszélni a virtuális térben való tartózkodás szabályait, beszélni a cyberbullyingról.
Felnőtteknél is fontos az időkorlát, és egyfajta rendszer ebben az elég kaotikus időszakban. Ebben sokat segít a napi rutin megtartása: lehetőleg minden nap időben kelni, zuhanyozni, felöltözni „munkaruhába”, tartani egyfajta órarendet.
Nem mindenkinek adatik meg, hogy külön dolgozószobába vonuljon el, sőt, már az is szerencsés helyzetben van, aki ki tud alakítani egy relatív csendes munkasarkot, ehhez néha elég nagy leleményesség és rugalmasság kell. Van, aki a fürdőben tart munkamegbeszéléseket, van, aki a kamrában, van, aki az erkélyen.
Szóval, a napi rutin az, ami segíthet, hogy ne csússzunk ki a munkaidővel, hogy tudjunk határt szabni, határidőt tartani.
Persze ez is hatalmas feszültségforrás ott, ahol kis lakásban, kevés eszközzel többen is otthonról dolgoznak, tanulnak. Ki mikor tanuljon (a gyerekeknél van, hogy határidőhöz kötött a napi anyag elküldése), ki mikor és mennyit dolgozzon, ki segítsen a gyerekeknek a tanulásban, amikor akár mindkét szülőnek éppen munkaprogramja van, ki adja át a gépet, kinek a munkája sürgősebb, ki mennyire veszi ki a részét a házimunkából.
Szóval remek táptalaja ez az időszak a családi feszültségeknek. Itt ugyan kicsit eltértem a kérdéstől, de úgy gondolom, szorosan ide tartozik, hiszen egyrészt azt halljuk, hogy mindenkinek legyen egy napi beosztása, rutinja, gyereknek-felnőttnek egyaránt.
Ugyanakkor kis térben, több családtag, kevés eszközzel, otthonról tanuló egy vagy több gyerekkel, otthonról dolgozó szülőkkel csendes sarokkal nagy kihívás a legtöbbünk számára. De az előnye az lehet, ha osztani kell időt, eszközt, teret, hogy akkor a hátrányok, nehezítő körülmények megvédenek minket attól, hogy túl sokat lógjunk a neten és függővé váljunk. Citromból limonádét.
A koronavírusos fertőzöttekkel dolgozó orvosok, egészségügyi dolgozók naponta morális döntéseket kényszerülnek hozni. Esetleg azt kell eldönteniük, ki fogja megkapni az életmentő felszerelést, és ki nem. Ez milyen traumákat okoz, és miben tudunk mi a segítségükre lenni?
Várható, hogy az átélt traumák miatt sok egészségügyi dolgozónál, akik az élvonalban dolgoznak, kialakul majd a PTSD (poszttraumás stressz zavar), ami komoly terápiás munkát igényel. Amit például az olaszországi egészségügyi dolgozók átéltek, az megközelítően ugyanaz, mint amit a katonák élnek meg a háborúban.
Sok egészségügyi dolgozó komoly traumákkal, szorongással, pánikbetegséggel kell majd szembenézzen. Itt nem csak az orvosokra gondolok, hanem minden egészségügyi dolgozóra, aki minden nap kiteszi magát annak, hogy megfertőzödjön, aki nap mint nap látja, hogy milyen súlyos következményei lehetnek a betegségnek, akik látnak belehalni embereket, akik látják a háttérben a rendszer hiányosságait, azt, hogy másnap is ugyanazt az egyszerhasználatos maszkot kell az arcára tennie.
Nyitókép: Daniel Rădulescu szobra. További fotók a megvásárolható kisplasztikáról a művész Facebook-profilján láthatók.
Ha úgy is érzed, hogy folyik ki az idő a kezeid közül, az adód 3,5 százalékát #nehagydelveszni. Irányítsd át az Átlátszó Erdély Egyesülethez, vagy épp a Deme Ilona vezette Életfa Családsegítő Egyesülethez.
