Mást értünk autonómián mi, és mást a románok, akiktől kérjük. Autonómiarészletekben élünk – van-e esélyünk az egészre? És miért kell a politikusnak eladnia a lelkét az ördögnek? Salat Leventével beszélgettünk.

A rendszerváltás és az RMDSZ megalapításának 30., a Transindex beindításának 20. évfordulójára időzített egyik kerekasztal-beszélgetésen figyeltünk fel rá, hogy az utóbbi években ritkán megszólaló politológus, Salat Levente mennyire összefüggéseiben látja az erdélyi magyarsággal az elmúlt 30 évben történt eseményeket. Kíváncsiak voltunk, milyen rendszer húzódik a kerekasztalon felvetett gondolatai mögött, ezért utána kétszer is hosszan és csapongva beszélgettünk a BBTE Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karán oktató Salat Leventével.

Egy átlátható, számonkérhető és demokratikus erdélyi magyar közösségért

A Marosvásárhelyen felnőtt Salat Levente a rendszerváltásig számítógépmérnökként dolgozott. Élénk társadalomtudományi érdeklődését autodidaktaként, majd a Limes-kör tagjaként elégítette ki. 2001-ben doktorált politikafilozófiából: azt vizsgálta, hogyan rendezhető etnikai kisebbség és többség viszonya a konfliktusoktól a méltányosságig. Kutatási területe az etnopolitika, azon belül a romániai magyar kisebbség helyzete és a román-magyar viszony.

A rendszerváltás után a Korunk szerkesztőségében kezdett dolgozni Kolozsváron, 1991-95. között a lap főszerkesztő-helyettese volt. 1990-től 1999-ig igazgatta a bukaresti Soros Alapítvány a Nyílt Társadalomért kolozsvári fiókszervezetét, 2000-től az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontjának ügyvezető elnöke.

1996 óta oktat a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, 2004-2006 között az egyetem rektorhelyettese volt. 2008 óta a BBTE Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karának dékánhelyettese. Tanított a Grazi Egyetemen és oktatója volt a Budapesti Metropolitan Egyetemnek is. Arról, hogy család- és élettörténete, illetve karrierje hogyan fonódik össze az erdélyi magyarság történetével, ebben az életútinterjúban mesél részletesen.

Salat Levente politológus, egyetemi tanár, a BBTE oktatója. Fotó: Szabó Tünde

A beszélgetésekből szerkesztett szöveg első részében főként arról esett szó, mit szúrtunk el az 1989-es fordulatot követő néhány, politikailag képlékeny hónapban és évben: az erdélyi magyarság mint kvázi politikai közösség megjelenítését és fenntarthatóvá tételét.

A politológus szerint egy hosszú távon működőképes jövőképben az erdélyi magyarság mint önszerveződő, kvázi politikai közösség úgy integrálódik a román államszerkezetbe és a magyar nemzeteszmébe, hogy mindegyikből a maximumot hozza ki közösségi létének fenntartása érdekében, miközben mindkét hatalmi centrummal szemben megőrzi sajátos identitását és politikai önállóságát.

Salat úgy véli, kollektív kompetenciák hiányoztak ahhoz, hogy ezt a közösségi maximumot el tudjuk érni, de az elmúlt 30 évben nem is dolgoztunk ezeknek a kompetenciáknak a fejlesztésén.

Az interjúszöveg jelen, második részében Salat Levente önkritikusan (is) világít rá olyan konkrét folyamatokra és ügyekre, amelyekben a közösségi és egyéni kompetenciák egybefonódása érhető tetten: politikai eszmék képviselete, politikai aktivisták képzése, valamint az autonómia szerteágazó kérdése. Közösségi folyamatok történeti hátterével mutatja meg, miért nem tudtunk élni történelmi lehetőségeinkkel.

Visszatérő kérdésünk: lehetett-e akkoriban látni, érzékelni a hibákat, a kompetenciák hiányát?

Bármilyen választ próbálunk megfogalmazni erre a kérdésre, utólagos okoskodásnak tűnhet, amivel kapcsolatosan joggal lehetnek bárkinek fenntartásai. Az, hogy voltak, akik az általam korábban megfogalmazottak szellemében, vagy ahhoz nagyon közel eső módon gondolkodtak, szerencsére dokumentálva van: itt van például Szilágyi N. Sándor, aki a Mi-Egy-Más kötetben gyűjtötte össze és adta közre azokat a javaslatait és állásfoglalásait, amelyeket akkor, az események hevében megfogalmazott.

Az én ilyen jellegű szövegeim a Korunk akkori évfolyamaiban visszakereshetők, ezek közül most kettőt tudnék kapásból kiemelni: egy 1994-es vitaindítót a Bénultság természetrajza címmel és egy másik rövidet, amely a Beszéljünk az autonómiáról címmel jelent meg 1993-ban, az elfogadott közös autonómia-nyilatkozat margójára.

Szilágyi N. Sándor fontos szövegeinek az indokoltságát és aktualitását sokszor igazolták azóta az események, és a magam vonatkozásában is úgy érzem, hogy azokból az aggodalmakból, amelyeknek a két említett írásban adtam hangot, sokat visszaigazolt az idő. És minden bizonnyal vannak/voltak további személyek, akiknek a neveit, figyelmeztetéseit itt meg lehetne említeni.

Ezek a példák azonban nevetségesen marginálisak maradtak az akkori közgondolkodás főáramához képest. Az erdélyi magyarság másként gondolkodó szellemi elitjének messze nem volt kritikus tömege sem az RMDSZ-en kívül, sem azon belül, ezért ezek a megjelenített álláspontok és alternatívák nem voltak képesek a döntéseket befolyásolni. Hiba volna nem látni ugyanakkor, hogy az RMDSZ akkori csúcsvezetésének nem az ilyen típusú észrevételek és javaslatok, hanem a radikális oldalról érkező kritika jelentette a nagyobb gondot.

Azzal kapcsolatban, hogy a közgondolkodás főárama milyen irányt vett, személyes felelősségeket nehéz megállapítani, de részfelelősségeket lehet. Nagyon tisztelem például Markó Béla teljesítményét, akinek gondolkodásmódja sokkal közelebb áll hozzám, mint a Kelemen Hunoré, de úgy gondolom, hogy

Markó Bélának egyértelműen azonosítható felelőssége van egyrészt abban, hogy az értelmiség 2004-gyel kezdődően fokozatosan kiszorult a közgondolkodás fórumairól, másrészt a romániai magyar nyilvánosságot és közgondolkodást azóta is jellemző tabusításban.

Annak, hogy Markó Béla így járt el, természetesen alapos oka volt: 2003 után, amikor megjelent az első rivális párt és kezdett kibontakozni az ún. „intra-etnikus verseny”, az RMDSZ-nek egyre inkább pártként kellett működnie a saját választóival fenntartott kapcsolataiban, és ezt követelte meg tőle a kormánykoalícióban való részvételnek a 2004-ben újra megnyíló lehetősége is mindazokkal a szerepekkel együtt, amelyek a kormányzati pozícióból adódtak. Ebben a helyzetben nagy kihívás volt biztosítani az RMDSZ politikai vonalvezetésének a koherenciáját, az ehhez szükséges pártfegyelmet. Az értelmiségi „bekiabálások” ugyanis nemcsak konstruktív kritikákat jelentettek, hanem olyan típusú tematizációs kísérleteket is, amelyekről annak idején még azt hitték, hogy az RMDSZ-ről leszakadt választókat beterelik egy másik alakulatba.

Ez tehát komoly téttel bíró döntés volt akkoriban, és Markó Bélának jutott a hálátlan szerep, hogy elvégezze ezt a munkát. Kiválóan elboldogult a feladattal, sőt még arra is futotta az energiáiból, hogy egy ideig ő maga egyszemélyben próbálja betölteni azt az űrt, amely a közgondolkodás fórumainak a fölszámolását követően támadt: emlékszem, hogy több éven keresztül az erdélyi magyar sorskérdésekről nem igen jelent meg más a nyilvánosságunkban, mint egy-egy fontos és színvonalas szöveg, amelyben Markó Béla elmagyarázta, miként áll éppen az erdélyi magyarság szénája. Ezeknek a szövegeknek az adott sajátos hangsúlyt, hogy rendszerint az ÉS-ben is megjelentek.

Azóta viszont rendelkezünk a közösség- és intézményépítéshez szükséges konkrét tudással, vannak intézményeink is.

Igen, ez így van, és a közösségi kompetenciák kérdésében valami furcsa okokra visszavezethetően csak nem haladnak a dolgok úgy, ahogy kívánatos volna. Ennek illusztrálására, hadd meséljem el az egyik keserű kudarcomat. A korábban jelzett kompetencia-hiány és az ezzel kapcsolatos mulasztások összefüggésében engem legalább tíz éve foglalkoztat az a kérdés, hogy mit lehetne tenni az RMDSZ-káderek szakmai felkészültségének az előmozdításáért.

A bonyolult és összetett problémán belül volt a kérdésnek egy olyan szelete, amelyet a politika- és közigazgatástudományi kar oktatójaként alkalmasnak gondoltam arra, hogy arra összpontosítva próbáljam keresni a megoldás lehetséges útjait. Az RMDSZ helyhatósági képviselőiről van szó: az ő időszakos képzésüket egyfelől törvény írja elő, másfelől ők azok, akiken nem elhanyagolható mértékben múlik a helyi közösségek sorsa: az, hogy hogyan fogják fel saját szerepüket, milyen kompetenciákkal rendelkeznek, mennyire képesek alkalmazni a jövőképzés technikáit és módszereit, közvetlen hatással van arra, hogy a többségükben magyarok lakta települések milyen mértékben képesek élni a helyi autonómia szűk, de vitathatatlanul adott lehetőségeivel. A helyi tanácsosok számára nyújtott képzések lehetőségére karunkon a román kollégák már rég felfigyeltek, és minden érintett fél számára nagyon előnyös módon tudtak élni vele.

Elkezdtem én is nyüzsögni az ügy érdekében, és miután a képzéssel kapcsolatos szakmai és technikai/akkreditációs kérdések elvben megoldódni látszottak, elkezdtem keresni a kapcsolatokat az RMDSZ irányába, hiszen az ő együttműködésük nélkül ez a dolog értelemszerűen nem jöhetett volna létre, de főleg nem működhetett volna. Nagyjából négy-öt évig azokon a kapcsolatokon bukott el a dolog, amelyekkel én rendelkeztem akkor az RMDSZ irányában: a kezdeményezésemet elzárkózás, elutasítás fogadta minden szintem, ahol próbálkoztam.

Egy idő után világos lett számomra, hogy a személyemmel kapcsolatos fenntartások mellett volt egy komolyabb oka is az elzárkózásnak: az RMDSZ-en belül befolyásos személyek hozzám hasonlóan felismerték a problémát és az abban rejlő lehetőséget, és egy ideig reményeket fűztek ahhoz, hogy házon belül, piaci alapokon lehet megszervezni ezt a képzést. Majd hirtelen megnyíltak a kapuk, és a helyhatósági ügyekkel foglalkozó RMDSZ-vezetőkkel kiváló szakmai kapcsolat jött létre, hosszas egyeztetés eredményeképpen egészen konkrét megállapodásokig jutottunk el, például azt illetően, hogy milyen helyi igényeket, várakozásokat kell figyelembe venni a képzés tartalmi és formai megtervezésekor.

Sipos Zoltán, Salat Levente
Salat Leventével 2019. decemberében és 2020. januárjában beszélgettünk. Fotó: Szabó Tünde

Ezekkel az erőfeszítésekkel párhuzamosan az akkreditációs feltételek terén is fontos dolgokat sikerült teljesíteni. Egy adott ponton kiderült például, hogy az egyetemen legkönnyebben akkreditáltatható, posztgraduális képzés nem a legmegfelelőbb az önkormányzati képviselők esetében, többüknek nincs ugyanis egyetemi végzettsége. Néhány további kritikus technikai részlettel együtt erre a problémára is sikerült megoldást találni, nem utolsó sorban annak köszönhetően, hogy a BBTE Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karának a vezetősége minden lehetséges támogatást megadott, és olyan kihívásként kezelte a dolgot, amelyben a kar egészének szakmai jellegű kötelezettségei vannak a romániai társadalom egy bizonyos szegmensével szemben.

A munkának ebben a szakaszában már két kiváló, az RMDSZ holdudvarához tartozó, fiatalabb munkatárssal dolgoztunk együtt, akik hozzám hasonlóan fontos esélyt láttak a dologban. Nagyon szakszerűen, több szinten végig vitt egyeztetések alapján állítottuk össze a képzés eszményi szerkezetét, majd belegyömöszöltük azt az akkreditáció által előírt keretekbe, és elkezdtük bekérni a megcélzott szakértőktől az akkreditációs dosszié által megkövetelt kurzusvázlatokat és szakmai önéletrajzokat.

Ezen a ponton újra összeomlott az egész konstrukció. Másfél éves kínkeserves erőfeszítés után feladtuk: a kidolgozott képzési szerkezethez nem sikerült hozzárendelni azt a személyi állományt, akik rendelkeztek egyfelől az akkreditációs feltételek által előírt szakmai önéletrajzzal, másrészt vállalták volna azt a plusz munkát, amit a képzések biztosítása tett volna részükről szükségessé.

Világossá vált akkor számomra, hogy ez egy újabb példa arra, hogy milyen értelemben lehet a közösségi kompetenciák hiányáról beszélni a mi esetünkben.

Mert ez a kezdeményezés, a látszatok ellenére, nem a megfelelően képzett személyi állomány hiányára visszavezethetően bukott el. Megfelelően képzett emberek voltak, az a hajlandóság hiányzott a részükről, hogy felismerjék a feladat fontosságát és személyes prioritásaik között helyet biztosítsanak a számára.

Nemrég viszont létrejött Kolozsváron is a közigazgatási alapképzés magyarul.

Sőt, magyar nyelvű mesterképzési program is beindult, és mindkettő vonatkozásában jó esély van rá, hogy a kar román tagozata és a budapesti Corvinus Egyetem közötti, immáron több évre visszatekintő kiváló szakmai kapcsolatokat ebben a vonatkozásban is kamatoztassuk.

De ez nem ugyanaz, a közigazgatási egyetemi szak mind az alapképzés, mind a mesteri tekintetében már a következő generációknak szól. És tegyük hozzá: egyelőre mindkettőnek a jövője kérdéses, a jelentkezők száma ugyanis messze elmarad attól, ami szükséges volna a fennmaradáshoz. Amit talán nem különösebben nehéz a közösségi kompetencia-hiány újabb dimenziójaként felfogni.

Még transindexes koromban volt ez a fiatalokat az RMDSZ-be mozgalom, mert az öregek, a Markó-Takács-Borbély-Frunda generáció sok mindent nem ért, de jövünk mi, a harmincasok, akik értjük és tudjuk, és ahogy helyzetbe kerülünk, minden nagyon szuper lesz. Én is hittem ebben. Úgy gondolom, hogy ez a váltás a harmincas nemzedékre nagyon nagy változást hozott az erdélyi magyar politikában, de reflexió nélkül maradt, hogy milyen változást.

Igen, ez a generációváltás egyértelműen végbement – tegyük hozzá zárójelben, hogy nem teljesen függetlenül attól, amit a román nyilvánosságban baronizációként, a helyi erős emberek politikai aktivizálódásaként szoktak emlegetni. Ennek a során jutottak fontos pozíciókhoz azok a ma már középgenerációs politikusok, eredetileg sikeres üzletemberek, akiknek a tapasztaltságához, rátermettségéhez nem férhet kétség, és akiken végül is az RMDSZ ez idő szerint való orientációja és teljesítménye kérhető számon.

De azóta már folyamatban van egy újabb: én nagy örömmel tapasztalom, hogy milyen látványosan nyílnak karrierlehetőségek az RMDSZ-ben többek között a mi karunk végzettjei számára. Ezt illetően némi keserűség is van bennem: egyrészt nagyon hamar kiderül a volt diákjainkról, hogy néhány fontos tekintetben kompetenciahiányosak, ami értelemszerűen az általunk, oktatók által végzett munkáról állít ki minőségi bizonyítványt, ugyanakkor rendkívül magabiztosak, és nagyon hamar felismerik, hogy a szervezet mit vár el tőlük, és ehhez gyorsan tudnak alkalmazkodni.

Milyen kompetenciáik hiányoznak?

Ez fontos kérdés, valóban, mert nem szeretnék igazságtalan lenni az egyébként sok tekintetben tehetséges és elfogadhatóan felkészült fiatalokkal. Azoknak a kompetenciáknak a hiányára gondoltam, amelyekkel a gyors alkalmazkodás helyett belső változást tudnának elindítani a szervezetben. Ez azért nem volna, elvben legalábbis, elképzelhetetlen, mert végzettségük alapján jobban kellene érteniük bizonyos kérdésekhez, mint azok, akik menet közben, tapasztalati úton szerezik meg a munkájuk elvégzéséhez szükséges ismeretek valamilyen formáját.

A kemény burokkal felvértezett, jól szervezett RMDSZ azonban, amely saját belső világát jól elrendezettnek tünteti fel, amin nem nagyon van mit változtatni, annyira kialakult már, hogy belülről irányt változtatni, elvi kérdéseket feltenni nem lehet, különösen nem fiatalként. Ezt a végzettjeink elfogadják, nagyon gyorsan bedarálódnak, átveszik az allűröket, és elsajátítják az uralkodó diskurzust. Olykor riadtan veszem észre, hogy egyik-másik nálunk diplomázott fiatalt mennyire el tudja kapni a diszkurzív hév bizonyos kérdésekben, aminek alapján arra kell gondolnom, hogy nyoma sincs már bennük annak a szellemnek, amire nevelni próbáltuk őket.

Az autonómia-küzdelmet lehet az erdélyi magyar közösség politikai projektjének tekinteni? Szerepelt a deklarált célok és szlogenek között, több írott variáns is készült.

Inkább a politikai projektet pótolni próbáló szurrogátumnak. Olyan politikai projektnek, amely képes lett volna a romániai magyar kisebbséget kvázi-politikai közösségként tételezni és az oda elvezető úton irányítani, különösképpen nem. Ahhoz, mint korábban említettem,

  • profi módon felépített narratív teljesítményre lett volna szükség,
  • kivitelezhető és elszámoltatható jövőképre, amely válaszokat tartalmaz az erdélyi magyarokat leginkább foglalkoztató kérdésekre. Illetve arra, hogy
  • a szervezet megszerezze vele kapcsolatban a tagság támogatását,
  • és próbálja elfogadtatni a projektben megfogalmazott célokat azzal a környezettel, amelytől kritikus módon függ a projekt sikere.

Noha az autonómia mint jövőkép sokáig fontos helyet foglalt el az RMDSZ diskurzusában, soha nem került kellő részletességgel kidolgozásra ahhoz, hogy akár a tagság támogatásának, akár a román többség vagy a nemzetközi közvélemény általi elfogadottságának kérdése szóba jöhessen. Az RMDSZ viszonylag hamar felismerte – az 1996-2000 közötti kormányzati részvétel volt minden bizonnyal a legirányadóbb ebben a tekintetben –, hogy a fentiek szellemében megfogalmazott autonómia-projekt meghaladja a szervezet teljesítőképességét, és ahelyett, hogy ennek a felismerésnek megfelelően vállalkozott volna a jövőkép kiigazítására, az autonómiához fűződő diffúz várakozásokat fenntartotta az erdélyi magyarságban, saját prioritásait pedig hozzáigazította a realitásokhoz. Ennek a taktikázásnak lett az a mindenkire nézve méltatlan eredménye, hogy az autonómiakérdés egy ideig elő-előkerült a választások közeledtével, majd rendre feledésbe merült a következő választásokig.

Más nézőpontból, ha azokra a politikai szereplőkre gondolunk, akik 2003 után beszálltak az intra-etnikus versenybe, többnyire az RMDSZ autonómiaküzdelmével kapcsolatos kritikák ürügyén, számukra az autonómia kifejezetten politikai projekt volt, amely arra irányult, hogy politikai szereplőkként legitimitásra tegyenek szert. A 16 elkészült autonómia-statútum legnagyobb része egyértelműen ezt a célt szolgálta, ebből következik többek között az is, hogy azoknak vajmi kevés köze volt és van a tulajdonképpeni, a román állammal szemben támasztott autonómiaigényhez.

Érdekes látni ugyanakkor, hogy a kialakult verseny licitálási kényszerként hatott az RMDSZ-re is: az a két autonómiatervezet, amely egyértelműen az RMDSZ-hez köthető, a 2005-ben kidolgozott kisebbségi törvénytervezet, amely tartalmaz egy kulturális autonómiára vonatkozó fejezetet, illetve a 2014-es tervezet Székelyföld területi autonómiáját illetően ennek a kényszernek a hatására született, és az RMDSZ szemmel láthatóan egyikhez sem fűz komolyabb reményeket. A fentiek alapján megállapítható, hogy

a román állammal szemben megfogalmazott autonómiaigényt egyetlen, az erdélyi magyarság érdekeit állítólagosan képviselő politikai szereplő sem gondolja komolyan, a tervezetek kizárólag az egymás között folytatott politikai küzdelem – magyarán az erdélyi magyar belharc – eszközei.

Ha innen nézzük a dolgot, akkor nem is olyan érthetetlen, hogy az autonómia-statútumok egy jelentős része esetében nem készült román nyelvű változat, és azok általában véve nagy ívben ignorálják a román felet, illetve azokat a sajátos romániai adottságokat, amelyeket egy autentikusabb autonómiaküzdelemnek nem volna szabad figyelmen kívül hagynia.

Mit gondolnak erről a románok?

Sok jót nem, az biztos. Én elég módszeresen próbálom követni a román nyilvánosságot ebből a szempontból, és a helyzet meglehetősen reménytelennek látszik. Túl azon, hogy valahányszor a kérdés – rendszerint valamelyik romániai magyar politikai szereplő akciózása nyomán – eléri a román nyilvánosság ingerküszöbét, a román többség, illetve a román állam nevében állást foglalók sietnek egymáson túltenni az elutasítás határozottságát és radikalizmusát illetően, pártállástól függetlenül.

Ez az a vonatkozása a román-magyar viszonynak, többek között, amelyre utaltam korábban, hogy olyan politikai szereplők, akik egyébként kivájnák egymás szemét, a legnagyobb egyetértésben határolódnak el minden olyan próbálkozástól, amely megpróbálja bevinni a kérdést a román közgondolkodás napirendjére, és amelyekkel kapcsolatosan egyre többen emlegetik egy ideje a hatósági fellépés szükségességét is. Ezektől a nyilvános állásfoglalásoktól feltehetően nem független, hogy a közvéleménykutatások is nagyon markáns és állandó trendjét mutatják annak, hogy a román többség milyen mértékben zárkózik el az autonómiakövetelések elől.

A mérleg másik serpenyője lehangolóan üres: nagyon kevesen vannak, akik a kérdésben megengedőbb álláspontra helyezkednek. Ilyen például George Scripcaru, Brassó polgármestere, aki egy 2011-es nyilatkozatában nagylelkűen fölvetette, hogy Románia területi-adminisztratív átszervezésének a vitatott kérdésében jó kompromisszum lenne, ha Maros, Hargita és Kovászna megyéket Székelyföld nevű területi egységként ismerné el a román állam.

Vagy Tudor Sălăgean kolozsvári történész, az Erdélyi Etnográfiai Múzeum igazgatója, aki 2010-ben úgy vélte, hogy történelmi okokra visszavezethetően az erdélyi szászokat és székelyeket megilleti az autonómia. A kérdéshez vitathatatlan empátiával közeledő befolyásos újságírók, többek között Sabina Fati, az erdélyi magyarok autonómiaküzdelmét elvben legitim, de idealista projektnek tekintik, aminek a teljesüléséhez nem lehet reményeket fűzni.

Múlott ebben valami rajtunk, magyarokon? Vagy az RMDSZ-en?

A kérdés indokolt, és noha elég nyilvánvaló, hogy az RMDSZ sok hibát vétett az elmúlt bő 20 év során, úgy gondolom, hogy alapvetően kevés múlott ezeken. Noha nehéz erre nézve bizonyítékokkal szolgálni, nagyon sok érv szól amellett, hogy a nemzeti alapú autonómia összeegyeztethetetlen a román nemzet- és államépítési projekttel.

Ez a kérdés része egyrészt annak a hallgatólagos konszenzusnak, amely fölött éberen őrködik a román „mély állam”, a kifejezéshez rendelhető szemantikai tartalom valamennyi változatában, és része a román politikai kultúrának, aminek számos megnyilvánulási formáját ismerem viszonylag közelről. Azt, hogy ez minek a számlájára írhatóan alakult így, meggyőzően magyarázza el például Sorin Mitu, a fiatalabb generációkhoz tartozó kolozsvári román történész, Erdély történelmének kiváló ismerője, aki szerint az itt élő magyarok és románok a közös történelem folyamán egymás kiszorításában voltak felváltva érdekeltek, és nincsenek komolyabb hagyományai az olyan típusú politikai együttműködésnek, amit a hatalommegosztásos megoldások egyik kategóriáját jelentő autonómia-alakzatok tennének szükségessé.

Ennek az állításnak apró, de beszédes bizonyítéka, hogy Trianont követően az új román állam kisebbségpolitikájának alakításában olyan személyiségek játszottak, többek között, fontos szerepet, mint Iuliu Maniu, aki bő tíz évvel korábban Budapesten, a magyar országgyűlésben, képviselői minőségében próbálta védeni az erdélyi románok oktatási és egyházi autonómiáját a Lex Apponyi parlamenti vitájának a keretében – eredménytelenül, mint ismeretes. Minek alapján lett volna elvárható, hogy egy ilyen ember a főhatalom-váltást követően az erdélyi magyarok autonómia-törekvései érdekében szálljon síkra?

Érdekes adalék a kérdéshez, ha már szóba jött, hogy az elmúlt közel 100 év során a román kisebbségvédelmi rezsim soha nem lépte túl azokat a kereteket, amelyeket Iuliu Maniu egy Bukarestben 1924 májusában tartott előadásában felvázolt: amit ez a keret magába foglal, az az a maximum, amire a román többség rendíthetetlen konszenzusa érvényesül azóta is.

Ez közösségi kompetencia a románok esetében?

Érdekes meglátás. Noha ez ránk, magyarokra nézvést nem túl szerencsés, azt hiszem, hogy igen, valóban lehet annak tekinteni. Abban az értelemben mindenképp, hogy a különböző szereplők helyesen ismerik fel a román államépítés alapvető érdekeit, és képesek mindent alárendelni ennek a felismert érdeknek.

Az előadás szövegéhez visszatérve, a Gyulafehérvéri Határozatokból és a Kisebbségi szerződés előírásaiból levezett jogok köre magába foglalja a széles körű, semmilyen korlátozásnak alá nem vetett nyelvhasználatot (anélkül azonban, hogy ez valamilyen formában érintené a román nyelv hivatalos státusát), oktatási és egyházi autonómiát, illetve az arányos képviseletet az állami adminisztrációban. Az előadásban többször visszatér az a gondolat, esetenként beszédes példákkal illusztrált formában, hogy a román államnak célszerű volna elkerülni azokat a hibákat a területén élő kisebbségek kezelésében, amelyek a magyar állam esetében oly súlyos konzekvenciákat eredményező módon bosszulták meg magukat.

Az előadás érinti egyébként azt a sok vitára okot adó kérdést is, miszerint az Erdélynek a Román Királysággal való egyesülését kimondó Gyulafehérvári Határozatok ígéretet tartalmaznának a magyar kisebbségnek biztosítandó autonómiára vonatkozóan. Ez a toposz igen gyakran bukkan fel mind a magyar közgondolkodásban, mind az erdélyi magyar autonómiatörekvések indoklásában. Az derül ki a szövegből, hogy a nagygyűlésen a küldöttek egy része valóban javasolta a kisebbségek számára a „nemzeti autonómiát” – ami alatt Maniu szerint területi autonómiát értettek –, és erről a javaslatról egy előkészítő bizottság két nap és egy éjjelen át vitatkozott. Végül azonban elvetették a javaslatot, és a nagygyűlés által megszavazott határozat szövegébe ennek alapján nem került be semmi a nemzeti autonómiákról.

A felekezeti és oktatási autonómia ezzel szemben nagyon hangsúlyosan jelenik meg Maniu érvelésében, ami minden bizonnyal annak a számlájára írható, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia idején az erdélyi románok maguk is ezeknek az autonómiaformáknak voltak haszonélvezői, illetve annak a fenntartásáért küzdöttek, amikor azt törvény korlátozta 1907-et követően.

Az előadás szövegének figyelmes olvasata alapján nyilvánvaló ugyanakkor, hogy létezett egy fontos mozgástér, amit nem hasznosítottunk kellőképpen 1990 után: a Gyulafehérvári Határozatok szövegében szerepel az arányosság elve, és Maniu hosszasan sorolja azokat az érveket, amelyek amellett szólnak, hogy a kisebbségek legyenek jelen az állam intézményeiben, mindenekelőtt a törvényhozásban, az állami adminisztrációban és az igazságszolgáltatásban.

Egyfajta kvótarendszer?

Azt nem gondolom, hogy egy egyértelmű és részleteiben kidolgozott kvótarendszernek lettek volna esélyei, abban a formában például, hogy az állam minden központi intézményében az országos, a helyi intézményekben pedig a helyi nemzetiségi arányoknak megfelelően kellene biztosítani a kisebbségek részvételét az ország ügyeinek az intézésében. De gondoljunk csak bele, mennyire másként alakulhattak volna a dolgok, ha nem az autonómiát, hanem az arányos képviseletet kértük volna számon az elmúlt három évtizedben a Gyulafehérvári Határozatok alapján!

Azt nem hiszem, természetesen, hogy az arányos képviselet elvének érvényt lehetett volna szerezni minden vonatkozásban, többek között azért sem, mert nem rendelkeztünk az ehhez szükséges humán erőforrással, de abban biztos vagyok, hogy a magyarokkal szembeni bizalmatlanság a román többség részéről kevesebb eredményességgel lett volna újratermelhető, amennyiben a kisebbségek képviselete a román államszerkezet különböző szegmenseiben nem az esetiség logikája szerint dőlt volna el, ahogy most történik, hanem törvényben rögzített elvek szabályozták volna.

Említetted korában, hogy noha nem sok múlott rajtunk, voltak hibák, amelyeket el lehetett volna kerülni az autonómiaküzdelemben. Melyek voltak ezek?

Ha abból indulok ki, amit korábban az autonómiatervezeteknek az erdélyi magyar belharc összefüggésében betöltött szerepéről mondtam, akkor ennek a kérdésnek szinte nincs is értelme, sajnos. Amennyiben lehetne bízni abban, hogy egyszer majd csak kerül valaki, aki komolyan fogja gondolni a román állam irányába megfogalmazott autonómiaigényt, akkor talán nem értelmetlen tudatosítani ezeket a hibákat. Megpróbálom nagyon röviden összefoglalni azt, amit ezzel kapcsolatosan gondolok.

Nagy hiba volt, mindenekelőtt, nem számolni azokkal a történelmi adottságokkal, amelyek komoly akadályokat gördítettek bármiféle autonómi-elképzelés útjába. A politikai együttműködés hagyományának a hiánya, amelyet Sorin Mitura hivatkozva említettem korábban, illetve a Gyulafehérvári Határozatokkal kapcsolatos hamis tudat mellett igen komoly következménye volt például annak, ahogy a Magyar Autonóm Tartomány létrejött 1952-ben.

A Sztálin személyes beavatkozásával véglegesített új alkotmány, amely rendelkezett az autonóm tartomány létrehozásáról, a román pártvezetés elkeseredett ellenkezése ellenére, kérlelhetetlen szovjet nyomásra jött létre, és a román közvélemény részéről az akkori időkre igazán nem jellemző társadalmi mozgósulást eredményezett.

Stefano Bottoni kiváló monográfiájából kiderül, hogy az alatt a két hónap alatt, amely az alkotmány szövegének a nyilvánossá tételétől a Nagy Nemzetgyűlés általi elfogadásáig eltelt, több mint 5000, névvel és lakcímmel jegyzett javaslat érkezett az alkotmány szövegének a megváltoztatására, az országos pártlap, a Scânteia és néhány propagandaszervezet pedig aláírások ezreit gyűjtötték össze azzal a céllal, hogy megakadályozzák az alkotmánytervezet elfogadását.

Ennek a történetnek a nyomai szívósan jelen vannak a román közgondolkodás mélyrétegeiben, és sokan vannak ma is, akik az autonómia szó hallatán erre a diktátumra gondolnak, amely a második bécsi döntést idéző asszociációkat indít el bennük. Ez a történet ránk, magyarokra nézvést azért különösképpen fájdalmas, mert a Magyar Autonóm Tartomány, mint ismeretes, csak a nevében volt autonóm.

Nagy hiba volt reményeket fűzni ahhoz, hogy az erdélyi magyarság autonómiaigénye nemzetközi nyomás eredményeként, valamely befolyásos nemzetközi szereplő beavatkozása nyomán valósulhat meg. Noha ez tényszerűen nem így van, érthetetlenül hosszú ideig uralta az erdélyi magyar közgondolkodást az a meggyőződés, hogy a nemzetközi jognak érvényes, kötelező jellegű előírásai vannak, amelyek alapján Románia kötelezhető volna arra, hogy autonómiát adjon a területén élő magyar kisebbségnek.

Amíg a romániai magyarság ezekben a tévhitekben ringatta magát, senki nem látta okát annak, hogy a román fél irányába keresse a megoldáshoz elvben elvezető utat. Noha az autonómiaküzdelem szószólói által sűrűn hivatkozott példák esetében világos volt, hogy az autonómia ügye végső soron azon dől el, hogy az érintett állam hajlandó-e vagy sem megosztani a hatalmát egy, a területén élő kisebbséggel. Az, hogy az autonómia a mi esetünkben végső soron a román félen múlik, és ehhez mérten kell újragondolni az autonómia-küzdelmet, nagyon későn jelent meg az erdélyi magyar politikusok diskurzusában.

Hibák sorozata terhelte ugyanakkor azt a kommunikációt, amely a román fél és a román közvélemény fele igyekezett eljuttatni az autonómiatörekvéssel kapcsolatos üzeneteket. Ahhoz, hogy ez a kommunikáció eredményes lehessen, szükséges lett volna mindenekelőtt, hogy létezzen az, amire a kommunikáció irányul: egy, az erdélyi magyar kisebbség által reprezentatívként elfogadott koncepció, amely elég képlékeny ahhoz, hogy tárgyalási alapként szóba jöhessen azoknak az egyeztetéseknek a során, amelyek eredményeként a felek, eszményi esetben, közös megegyezésre juthatnak a berendezkedés mindkét fél számára elfogadható változatáról.

Ehelyett a román közvélemény azzal szembesült újra és újra, hogy kész tények elé van állítva egy-egy újabb autonómiatervezettel, és minél sűrűbben ismétlődtek ezek az esetek, annál egyértelműbbé vált, hogy az erdélyi magyarok nem tudják eldönteni, hogy milyen autonómiát is akarnak valójában.

Ha véletlen szerencse folytán lehetségesnek bizonyult volna a közös autonómiakoncepció kidolgozása, sokkal profibb módon – több empátiával kidolgozott stratégia alapján, szakszerűbben felkészített kommunikátorok révén – kellett volna törekedni arra, hogy az üzenetek eljussanak a címzetthez, és elkezdődjék az autonómiával kapcsolatos zsigeri ellenkezés lebontása. Értelemszerűen: nem a mély állam meggyőzése lett volna itt a cél rögtön az első körben, hanem annak az ellenállásnak a megtörése, amely a közvélemény részéről tapasztalható.

És hiba volt végezetül elhanyagolni azt a feladatot, aminek az lett volna a lényege, hogy az erdélyi magyarság aktívnak számító, a kérdés iránt érdeklődő része szert tegyen azokra az ismeretekre és kompetenciákra, amelyekre szükség van bármiféle autonómia-alakzat fenntartásához és működtetéséhez. Az, hogy ezt a feladatot sem az RMDSZ, sem a versenypártok nem látták elég fontosnak, végső soron annak bizonyítékaként fogható fel, hogy egyikük sem gondolja komolyan, hogy az autonómiaküzdelem bármiféle eredményt produkálhat a közeljövőben.

Közjogi autonómiánk nincs, viszont vannak intézményeink, amelyeket magyar emberek vezetnek viszonylagos mozgástérrel, ennek ellenére nem sok minden történik.

Igen, valóban, a helyzetünkre jellemző fonákságoknak, ködösítéseknek ez is egy fontos összetevője. Miközben az autonómiaküzdelem eredménytelensége és kilátástalansága súlyos kudarcként nehezedik közgondolkodásunkra, valahogy megfeledkezünk arról, hogy az autonómiának – részben de facto, részben de jureszámos változatával rendelkezünk.

  • Van kiterjedt anyanyelvi iskolahálózatunk, amely amellett, hogy a román állami intézményszerkezet része, és ebből fakadóan elfogadható anyagi háttér biztosított a számára, az autonómia néhány fontos elemével rendelkezik, mind az oktatás tartalmi és módszertani, mind az intézményi jogállás és működés tekintetében.
  • A magyar nyelvű nyilvánosság Romániában egy bonyolult szerkezetű de facto autonóm szféra, amelynek különböző összetevői fölött különböző hatóságok gyakorolnak felügyeletet. Az utóbbi időben az egyik legbefolyásosabb ellenőrzés a magyar állam részéről nyilvánul meg, ami egyszerre értékelhető az autonómia bizonyítékaként és annak hiányaként – de a román állami szervek vonatkozásában az autonómia néhány vonása megkérdőjelezhetetlen.
  • Hasonló a helyzet kulturális intézmények viszonylag széles körével, amelyek állami szubvenció mellett élnek gyakorlatilag önálló életet anélkül, hogy bárki is beleszólna tevékenységükbe, műsorpolitikájukba.
  • Vannak közbirtokosságaink, amelyek a kisebb léptékű közösségi autonómiának az autentikus alakzatai.
  • Van továbbá helyhatósági autonómiánk: tekintettel arra, hogy a vonatkozó törvény szövegében szerepel a helyi autonómia kifejezés, ez ráadásul a létező autonómiaformák de jure változataként volna komolyan vehető, a törvény által megszabott kompetenciák és a hozzájuk rendelt források szűkössége ellenére.
  • A de jure autonómiaformákra példa a felekezeti autonómia romániai gyakorlata is.

Az egyházak most már meglehetősen nagy összegű közpénz felett rendelkeznek, közpolitikákat kezdeményeznek és hajtanak végre.

Így van, az egyházak ráadásul azért érdekesek, mert a személyelvű autonómiának legeklatánsabb intézményi példái. A területi autonómia lényege, ugye, az, hogy egy földrajzi terület kap speciális státust, az ott élők megválasztják az őket képviselő testületet, és ez a testület fogja gyakorolni az állam által átruházott jogköröket.

A személyelvű autonómia ezzel szemben úgy működik, hogy egy bizonyos területen élő egyének egy része eldönti, hogy belépnek egy adott szervezetbe, a tagság jelentős arányú részvételét kívánó közgyűlésen megválasztják a szervezetet vezető testületet, amely a területi autonómiához hasonló módon ellátja azokat a jogköröket, amelyeket az állam a szervezetre a tagság vonatkozásában átruház. A szervezetbe belépett személyek általában tagsági díjat fizetnek, és annak fejében bizonyos szolgáltatásokat kapnak – rendszerint az oktatás, kultúra, anyanyelvápolás területén, ezért a személyi elvű autonómiát többnyire kulturális autonómiaként szokták emlegetni.

Ahogy ez az egyházak esetében is lenni szokott, ugyanazon a területen több személyi elvű autonómia is működhet. Fontos látni, hogy miközben a területi autonómiának csak nagyon ritka esetekben lehet tisztán etnikai jellege, abból fakadóan, hogy a földrajzi térségek etnikai szempontból rendszerint nem homogének, a személyi elvű autonómia ezzel szemben lehet tisztán etnikai autonómia.

És igen, az erdélyi magyar történelmi egyházak, amelyek a fentiek értelmében autonóm intézmények a romániai felekezeti törvény előírásai szerint, rendkívül fontos feladatokat vállalnak át: visszaszolgáltatott ingatlanaikban és mind a román államtól, mind az anyaországtól kapott pénzügyi juttatásokból sok olyan munkát végeznek, amelyek pótolni próbálják az állam „hiányát” az erdélyi magyarság vonatkozásában.

E széles körű feladatátvállalás az áldásos teljesítmények mellett ugyanakkor azt is eredményezheti közép és hosszú távon, hogy a román állam kiszorul azoknak a szolgáltatásoknak a területéről, amelyekre az erdélyi magyaroknak szükségük van, és ilyenként felmentődik, szándékától függetlenül, a magyar etnikumú állampolgáraival szembeni kötelezettségeinek egy része alól.

Miközben a lehetőségeknek ilyen széles körével rendelkezünk, és az adottságainkból sem vagyunk képesek kihozni a maximumot, folyamatosan újratermeljük a közgondolkodásunkban a várakozást az autonómia definiálatlan, nagy, ködös, „igazi” változatával kapcsolatosan, amely, ha megvalósul, egy csapásra megoldja majd minden gondunkat.

Az említettek mellett az RMDSZ is működtet egyféle kulturális autonómiát: rendelkezik a kultúrát, műveltséget fenntartó intézmények forrásai fölött, gyakran saját hatáskörben dönt ezekről.

Hogyne, és a 2005-ben beterjesztett kisebbségi törvénytervezet révén arra tett kísérletet, hogy ezt az autonómia vonatkozásában de facto állapotot de jure rangra emelje abban a formában, hogy a román állam elismeri az RMDSZ-t az erdélyi magyarság kulturális autonómiáját megtestesítő közjogi hatóságként, ami azt jelentené, hogy részévé válna a román államszerkezetnek.

Hogy őszinték legyünk, ez az elképzelés nem volt teljes mértékben megalapozatlan, hiszen a szervezet minden kétséget kizáróan rendelkezett legitimitással, a belső demokrácia követelményeinek többé-kevésbé megfelelő hierarchikus szerkezettel és, amint az a kérdésben is elhangzott, számos olyan feladatot lát el, amelyek megfelelnek a kulturális autonómiákhoz rendelt hatásköröknek.

A tervezetet annak idején élesen támadták az RMDSZ-en kívüli erdélyi magyar politikai szereplők. Ma már világos, hogy a kritikák egy része arra a veszélyre világított rá, ami azóta a Vajdaságban már bekövetkezett: a délvidéki magyar kisebbség több neves értelmiségi tagja szerint Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke kisebbségi diktatúrát működtet a kulturális autonómia égisze alatt, amelyből kiszorulnak a nem hozzá hasonlóan gondolkodó szakemberek, értelmiségiek.

Ez értelemszerűen nem az autonómia természetéből fakad, hanem abból, hogy milyen politikai kultúrával rendelkeznek azok, akik az autonómiát működtetik. Ezért nem lett volna szükségszerű, hogy a dolgok a mi esetünkben is ilyen irányba fajuljanak el, de nem is lehetett kizárni, hogy egy ilyen nem kívánatos fejlemény bekövetkezhet. A tervezet végül azon bukott el, hogy a román fél hallani sem akart a kulturális autonómia közjogi változatáról.

Ezt a történetet az teszi érdekessé, hogy a személyi elvű, illetve kulturális autonómiának vannak magánjogi változatai is: többek között a Németország északi, Dániával határos Schleswig-Holstein tartományában élő dán kisebbség jogvédelmének biztosít keretet, 1955 óta, egy hasonló berendezkedés. Ez a lehetőség, a Román Alkotmány 40. artikulusában biztosított egyesülési jog, illetve az egyesületi törvényben foglaltak alapján mindig is létezett, és ma is adott az erdélyi magyarság számára. Az minden bizonnyal érdekes tesztje volna a román jogrendnek, hogy miként viszonyulnának az illetékes hatóságok egy olyan egyesület bejegyzésére vonatkozó kérelemhez, amely a romániai magyar kisebbség kulturális autonómiájának létrehozását és működtetését tűzné ki célul.

Én személy szerint úgy gondolom, hogy meg lehetne találni azt a fogalmi rendszert és nyelvezetet, ami elkerülhetővé tenné az alkotmányossági aggályokat, és ennek alapján létre lehetne hozni, elvben legalábbis, azt a kollektív magánjogi alakzatot, amely az erdélyi magyarság nevében akaratképző entitásként jelenne meg a román állammal szemben, egyfelől, illetve a viszonylagos önállóság körülményei között szervezné az erdélyi magyarság belső életének néhány fontos területét, másfelől.

Salat Levente
Salat Levente politológus, egyetemi oktató. Fotó: Szabó Tünde

Az autonómiára vonatkozó lényeg fontos politikai egyeztetéseket tenne szükségessé értelemszerűen a román állam illetékes hatóságaival azt illetően, hogy milyen – oktatási és kulturális intézményekre vonatkozó – hatásköröket ruházna át a román állam az erdélyi magyar kisebbség nevében eljáró testületre, milyen forrásokat csoportosítanának át annak érdekében, hogy ezek a hatáskörök gyakorolhatóak legyenek, illetve, hogy milyen törvénymódosításokra lenne szükség mindehhez.

Noha ezek a tárgyalások minden bizonnyal nem volnának egyszerűek, kiutat jelenthetnének a romániai magyar autonómiatörekvés jelenlegi zsákutcájából. Az egyesület bejegyzését megfelelően körültekintő előkészítés esetén valószínűleg nem lehetne megakadályozni, a hatásköröket pedig fokozatosan lehetne átruházni annak megfelelően, hogy a berendezkedés mennyire bizonyul alkalmasnak a felek közötti bizalom fokozatos konszolidálására.

Egy ilyen jellegű megoldás természetesen nem válthatja ki az autonómia közjogi változatához fűződő jogos igényét az erdélyi magyarságnak, de annak hiányában mindenképp megfontolásra érdemes lehetőség volna.

Tehát a magánjogi autonómia egy egyesület volna, amelybe belép elméletileg az összes nagykorú erdélyi magyar? És mint minden egyesületben, kellene vezetőséget választani, költségvetést kezelni, feladatokat ellátni?

Igen, elvben legalábbis, vagy ha nem is az összes, ahhoz, hogy egy ilyen jellegű kezdeményezés egy egész kisebbség nevében eljáró jogalany lehessen, az erdélyi magyarság túlnyomó többségének a részvételére szükség volna. És igen, az állami szubvenció mellett, amit eszményi esetben a delegált hatáskörökhöz rendelnének hozzá az illetékes hatóságok, a költségvetés egy jelentékeny része a tagsági díjakból származna.

A személyelvű autonómiának többek között az a lényege, hogy az identitásomból fakadó hiányérzetek, késztetés és mobilizáció alapján belépek az egyesületbe, vállalom a regisztrációt, és tagdíjat fizetek, aminek a fejében bizonyos fokú védelemre és különféle szolgáltatásokra válok jogosulttá a szervezet részéről, azoknak hatásköröknek megfelelően, amelyeket az állam a magánjogi jogalanyra átruház.

A kettős adózás elve fontos tartozéka a kulturális autonómiának: az állam által biztosított, az átlagos állampolgár igényeihez igazodó szolgáltatások mellett, amelyekre adófizetőkként válunk jogosultakká, a speciális, nyelvhez vagy kultúrához kötődő igényeket az állam által elismert és megfelelő hatáskörrel felruházott entitás szolgáltatásai elégítik ki, bizonyos hozzájárulás fejében, a méltányosság elve alapján.

Itt rögtön lehetne arra gondolni, hogy az RMDSZ jogilag maga is egyesület, sok mindent végez abból, amit a kulturális autonómia gyakorlata feltételez, miért ne lehetne akkor legitim cél az, hogy ezt a már létező entitást tekintsük az erdélyi magyar kisebbség kulturális autonómiáját megtestesítő szervezetnek. Megítélésem szerint amikor az RMDSZ 2005-ben elindult ebbe az irányba, ott hibázott, hogy azt remélte, a kulturális autonómiához szükséges regisztrációt és a tagság aktív részvételét feltételező belső demokráciát helyettesíteni lehet az országos választások keretében megszerzett és időről-időre megújuló legitimitással.

Az erdélyi magyar választók nagy többsége az RMDSZ-re szavaz, de közben szidja. Vagyis vélhetőleg nem lépne be az RMDSZ-be a kulturális autonómiáért. Ha az RMDSZ létre szeretné hozni a kulturális autonómiát, akkor jogilag is szét kellene választania a társadalomszervezői énjét a politikai képviselettől.

Igen, ez helyes észrevétel, ezt az alternatívát többen szorgalmazták, legkorábban talán Szilágyi N. Sándor 1991-ben a Mi lesz veled, RMDSZ? című írásában. Arra, hogy miért nem bizonyult ez a fajta bölcs meglátás járható útnak, illetve, hogy miért tekinthető többnyire wishful thinkingnek mindaz, amit a fentiekben fejtegettem, több lehetséges okot is meg lehet nevezni.

Az erdélyi magyarság mindenekelőtt méreteinél fogva nem alkalmas arra, hogy a korábban taglalt magánjogi alapú személyi elvű autonómiát létrehozza és működtesse. Egy ekkora lélekszámú kisebbség esetén, amely ráadásul olyan szállásszerkezettel rendelkezik, mint mi,

  • igen komoly belső fegyelemre,
  • önkorlátozó politikai kultúrára,
  • együttműködési hajlamra
  • és fokozottabb tekintélytiszteletre lenne szükség,

mint amivel mi, erdélyi magyarok rendelkezünk. Kritikus követelmény lenne továbbá, hogy olyan integráló adottságokkal rendelkező személyiségeket tudjunk kitermelni, akik képesek minden alternatívát maga mögé utasító célt állítani a közösség elé.

Ha például Tőkés László története másként alakul, ő kis szerencsével alkalmasnak bizonyulhatott volna egy ilyen integrátori szerep betöltésére. Kialakíthatott volna maga körül egy megfelelően szocializált és felkészített grémiumot, amely kísérletet tehetett volna arra, hogy elindítsa azokat a folyamatokat, amelyek eredményeként az erdélyi magyarság kievickél a jelenlegi alternatívátlanságból, ami az autonóm jövőképzés tekintetében fogságban tartja. Megpróbálhatta volna legalábbis.

Ha mindez lehetségesnek bizonyult volna, a siker azért nem lenne biztosra vehető, mert az erdélyi magyar társadalomtörténetből alapvetően hiányzik az öntevékenységnek az a hagyománya, amely például Angliában a 17. századdal kezdődően kialakult az ipari forradalom kihívásaira adott válaszként. Egy alulról indult, kezdetben kis lélekszámú friendly associationök által kezdeményezett önsegélyező rendszer az angol társadalom arra rászoruló részét fokozatosan föderatív szerkezetű magán társadalombiztosítási rendszerbe fogta össze, amely a tulajdonképpeni cél mellett az öntevékenység politikai kultúráját alapozta meg az angol társadalom egészében.

Ezt a magánjogi keretek között működő társadalombiztosítási rendszert végül 1911-ben államosították annak az orvoslobbinak a nyomására, amelyet a biztosítási rendszer által alkalmazott, magukat kizsákmányoltnak érző orvosok indítottak el nem sokkal korábban. Azoknak a brit állampolgároknak, akik az államosítást követően alanyi jogon váltak az állami társadalombiztosítás haszonélvezőivé, közel 90%-a volt korábban tagja az öntevékenységi alapon szervezett magán biztosítási rendszernek.

Amikor Alexis de Tocquville alig ötven évvel az amerikai alkotmány hatályba lépése után látogatást tett a francia kormány küldöttjeként az Egyesült Államokban, hogy ott a börtönök rendszeréről és gyakorlatáról tájékozódjék, és csodálkozva állapította meg a tapasztalatait feldolgozó Demokrácia Amerikában című munkájában, hogy mindazt a munkát, amit Franciaországban az állam vagy az egyház intéz, azt Amerikában egyesületek végzik, akkor nyilvánvalóan ennek a politikai kultúrának a gyarmatokra való kisugárzásából fakadó konzekvenciákkal szembesült.

Az angol társadalomfejlődésnek ez a sajátossága, amely az amerikai különutasság (exceptionalism) egyik fontos forrása, modellként kétségkívül adott, és sok vonatkozásban szeretünk is rá hivatkozni, ám illúzió volna azt elvárni – bármennyire is szeretnénk –, hogy egy olyan társadalomtörténeti kontextusban, ahol az együttműködés hagyománya helyett a különféle szembenállások voltak a jellemzőek, számítani lehessen az öntevékenységnek arra a formájára, amire egy, az erdélyi magyarság egészére méretezett, személyi elvű autonómia-alakzat esetében lenne szükség.

Van azért az együttműködésnek is hagyománya Székelyföldön, például a közbirtokosságok.

Igen, ez így van, de ez nem bizonyult elégnek ahhoz, hogy a sajátos székely társadalomfejlődésnek irányt szabó politikai kultúrát tudjon teremni. Ismerünk olyan székely vezető személyiségeket a történelemből, akik köztudomásúlag összefogták a székelység egészét és célt állítottak az egész közösség elé?

Úgy tudom, hogy a történettudománynak nehézséget okoz, hogy az úgynevezett székely comeseket egyáltalán azonosítsa. És ők inkább katonai vezetők voltak, nem polgáriak.

Tulajdonképpen egy politikai projekt, abban az értelemben, amiről korábban beszélgettünk, és amely jövőképet kínált volna a Székelyföldnek, soha nem létezett. A székely közösségek politikai előjogai és belső szerveződésüknek a sajátosságai a katonai kötelezettségeikből származtak. Például a falvakban a tízesek rendszerének az volt a lényege, amennyire tudom, hogy a tíz családnak abban kellett segítenie egymást, hogy ki tudja állítani azt, amit a hadi kötelezettség előírt számukra. A jövőképzésben szerephez jutó politikai vezetés nem nagyon létezett az esetükben, azt is lehet mondani, hogy ők egy más, sorsukkal rendelkező politikai projekt eszközei voltak.

Ez nem egy ördögi kör? Amíg nincs kompetencia, addig nem tudjuk kitermelni az intézményt, ami úgy szocializálná a fenntartóit és a választóit, hogy kitermelje azokat a kompetenciákat.

Igen, de én pont arról beszélek, hogy 1990-től megvolt az intézmény, megvolt a helyzet, megvolt a legitimitás. Ott kellett volna a dolgoknak elindulniuk ebbe az irányba.

Mintha mindenkit a félelem tartana a markában: a román mélyállami ideológia az állam egységét, a magyar közösség az identitását félti, az RMDSZ a pozícióit. Attól fél, nem jut be a bukaresti vagy a brüsszeli parlamentbe, erőforrásokat veszít, ha felületet ad a kritikus hangoknak, innovátoroknak. Ezek a sokrétű görcsök mintha egy öngerjesztő spirálba rendeződnének. Van esély ezeket feloldani?

A félelemnek rendkívül fontos szerepe van ebben a történetben. Egy etnikailag polarizált társadalomban, ahol az etnikai szereplőknek kibékíthetetlen vagy nehezen összebékíthető érdekei fűződnek ahhoz, hogyan szerveződjön meg az állam, ki milyen módon férjen hozzá az állam erőforrásaihoz, vagy – egyáltalán – kié az állam?, ott kulcskategória a félelem a jövőtől. Ezt a félelmet csak akkor lehet kiiktatni a játszmából, ha sikerül olyan intézményes berendezkedést létrehozni, amelyben a szereplők a jövőjüket biztosítva látják.

Ezt a feladatot teljesítette például Észak-Írországban az 1998-as Nagypénteki egyezmény (Good Friday Agreement), amely egy közel harminc éves, sok vonatkozásában elképzelhetetlenül brutális konfliktus végére tett pontot. Olyan bonyolult intézményes berendezkedést hozott létre, amelyben a katolikusok úgy érezték, megoldódott a biztonsági dilemma, amely az egész konfliktust elindította, hogy nevezetesen a protestáns állam erőszakszervei ahelyett, hogy megvédenék őket az ellenük irányuló erőszaktól, üldözik a katolikus vallású brit állampolgárokat. A berendezkedés egyaránt tartalmazott erős önkormányzatiságot, államközi megállapodásokat és nemzetközi garanciákat.

Nagypénteki egyezmény
Good Friday Agreement aláírásai

Fontos arra is tekintettel lenni, hogy az ilyen jellegű, konfliktusokat lezáró intézményes berendezkedések rendszerint nem örökérvényűek, nem alkalmasak arra, hogy időtlenül szavatolni tudják a biztonságot és a stabilitást. Szinte minden erőszakba torkoló konfliktus előtörténetében felfedezhető egy olyan intézményes berendezkedés, amely átmenetelileg biztosította a felek rendezett együttélését, megnyugtató válaszokat kínált a jövővel kapcsolatos félelmekre, majd egy idő után – rendszerint a demográfiai arányok vagy a gazdasági helyzet megváltozásával – alkalmatlannak bizonyult erre, és újra felszínre törtek az ellentétek. Az észak-ír példára visszatérve, egy-két éve hallani lehet alkalmi jelzéseket, hogy a berendezkedés a kifáradás jeleit mutatja, és tartani kell a konfliktus újbóli felfakadásától.

Azokban az esetekben, amelyekben nem tud létrejönni az a berendezkedés, amely alaptalanná teszi a félelmeket, számolni kell a közösségi félelmekkel rendszerint együttjáró destabilizációs potenciállal. Az erdélyi magyarok esetében az autonómia volna, a közgondolkodást uraló diskurzusok szerint legalábbis, az a berendezkedés, amelynek keretében az erdélyi magyarok biztonságban éreznék saját közösségi jövőjüket.

Az azonban, hogy mi magyarok mit gondolunk és mit szeretnénk, csak egyik része a dolognak. Mert ha a mi törekvéseink teljesülése olyan berendezkedést eredményez, amely azzal jár együtt, hogy a román fél érzi a saját jövőjét veszélyeztetve, akkor nem oldottunk meg semmit, mert az önvédelmi reflexek a többség részéről el fogják szabotálni a berendezkedést. Olyan megoldásra van szükség következésképpen, amelyben egyik fél sem érzi szükségét a másikkal szembeni mobilizációnak.

Hogy mit jelent az etnikailag polarizált társadalom fogalma, és milyen következményei lehetnek az etnopolitikai mobilizációnak az ilyen kontextusokban, az ETH Zürich által kezdeményezett, egy szélesebb körű konzorcium keretében kivitelezett, GrowUp (Geographical Research On War, Unified Platform) címen futó kutatás eredményeiből derül ki nagyon szemléletes módon. Az internetes platform segítségével 180 ország vonatkozásában lehet végigkövetni, hogy a kutatás korábbi fázisaiban azonosított, összesen 815 etnikai aktor – a fogalom mind a domináns többségeket, mind a hatalomból kiszorított, marginalizált kisebbségeket magába foglalja – hogyan oszlik meg az országok között, miként lokalizálható az egyes országok területén, és 1945-2017 között milyen volt a viszonya a politikai hatalomhoz.

Az idősoros adatok rendkívül szemléletesen tükrözik azt, amit a politikai közösségek természetéről mondtam korábban. Egy-egy etnikailag polarizált ország esetében politikai projektek rivalizálnak egymással, és a rivalizálás különböző mintázatokat hoz létre: vannak domináns politikai projektek, amelyek átmenetileg kizárólagos hatalomra tesznek szert, és minden riválist kiszorítanak a politikai hatalom gyakorlásából, más esetekben a rivális projektek megtalálják az együttműködés útját és hatalommegosztásos berendezkedéseket tartanak fenn.

A hatalom tartós monopóliuma a mélyen megosztott társadalmak esetében rendszerint konfliktust, a hatalommegosztás pedig általában stabilitást eredményez, rövid- és középtávon legalábbis. Ahhoz, hogy a stabilitás hosszabb távon fenntarthatónak bizonyuljon, számos további feltételnek kell teljesülnie.

A kérdésre visszatérve, az RMDSZ viszonya a félelemfaktorhoz meglehetősen ambivalens. Egyfelől nyilvánvaló, hogy a szervezet célja olyan berendezkedés kialakítása Romániában, amelyben az erdélyi magyarok biztonságban érezhetik a jövőjüket, és el kell ismerni, hogy az RMDSZ ebben a tekintetben igen látványos eredményeket ért el az elmúlt három évtizedben.

Másfelől hosszabb ideje látni lehet, hogy a szervezet nem talált méltányos megoldást arra a dilemmára, hogy amennyiben az említett célkitűzés teljesül, akkor már nem lesz szükség RMDSZ-re. Tolakvó jelek szerint az RMDSZ nem képes elképzelni az erdélyi magyarság jövőjét önmaga nélkül, és ha ez így van, akkor sok minden érthetővé válik abból, amit korábban említettem, például az autonómiaküzdelem kontraproduktív jellege és a román félhez való viszonyulás.

Gyakorló politikusok mondják, hogy míg az értelmiség kerek mondatokban megfogalmazza, mit vár el, addig a politikának saját törvényei, jól bejáratott eszközei és technikái vannak, és aki meg akar maradni a hatalomban, ezeket kell használnia, értelmiségi fanyalgásnak nincs helye.

Igen, én tudom, hogy a politikai siker mutatója, Machiavelli óta legalább, a politikai értelemben vett túlélés, amit a hatalmi pozícióban való megmaradást jelenti. Úgy gondolom azonban, hogy egy kisebbségi érdekvédelmi szervezet esetében a hatalom nem lehet öncél.

Másfelől azt is pontosan tudom, hogy a politikusok által elvégzett munkára mekkora szüksége van az emberi közösségeknek. A politikának csak az anarchia – egyesek ezt természeti állapotnak is nevezték – az alternatívája, ahol ezt el kívánják kerülni, ott megspórolhatatlan szükség van a politikusokra. Max Webertől tudjuk, hogy a politika mint hivatás azzal jár, hogy a politikusnak időnként el kell adnia a lelkét az ördögnek: megoldásokat javasol az embereket sújtó problémákra és egy nagy szerencsejáték keretei között mindenét felteszi arra, hogy az általa javasolt megoldás bejön. Minden bizonnyal nincsenek sokan, akik jobban tudnák nálam, hogy mennyire hálásaknak kell lennünk azoknak az embertárasainknak, akik vállalják ezt a feladatot, ami nélkül az emberi egzisztencia elképzelhetetlen lenne.

Más kérdés, hogy a politikusi hivatást lehet jól, kevésbé jól és csapnivalóan művelni, és a történelmi tapasztalat szerint nincs alapunk abban reménykedni, hogy nem azok fognak hosszú ideig megmaradni a hatalomban, akik csapnivalóan végzik a dolgukat. Nincs ugyanakkor egyetemesen alkalmazható recept arra, hogy miként lehet jól csinálni a politikusi hivatást. Egy-egy kimagasló politikai teljesítmény rendszerint post factum ismerszik meg, és sokszor múlik az emberi szándéktól független körülményeken, kontextuális adottságokon.

A dilemmára adható egyik lehetséges választ ismét csak Max Weber kínálja. A politikus egymaga értelemszerűen nem érthet mindenhez, ezért a teljesítmény egyik fontos feltétele, hogy megfelelően kiválasztott tanácsadói, szakértői testület álljon mögötte. Ez a viszony nagyon aránytalan azonban, hiszen a szakértő bármit javasolhat, aki el fogja adni a lelkét az ördögnek, az a politikus, következésképpen a politikusnak jogában áll eldönteni, hogy milyen szakértőkkel dolgozik együtt, és azok tanácsaiból mit szívlel meg, és mit nem.

Ebből fakadóan nem alaptalan az a meglátás, ami a kérdésben fogalmazódott meg: a gyakorló politikus valóban joggal mondhatja, hogy a politika ilyen, tessék jobban csinálni. Ahhoz, hogy a politikus és a szakértő között produktív és eredményes kapcsolat alakulhasson ki, kölcsönös bizalomra van szükség, amiből, mint tudjuk, nem áll túl sok rendelkezésre. Ezért van az, hogy a politikusok inkább házi szakértőkkel dolgoznak, akik többnyire azt mondják, amit a politikus hallani szeretne.

De az is a döntéshozó politikus felelőssége, hogy ne szorítsa ki a kreatív és kritikus értelmiséget, nem?

Elvben így van, de látnunk kell, hogy a politikusnak nincs ideje naponta megküzdeni egy olyan szakértővel, aki folyamatosan akadályokat támaszt elé. Sokkal könnyebb olyan szakértővel dolgoznia, akit megkér, hogy építsd fel nekem ezt, mert erre van szükségem, és azt a kellő időben megkapja.

A kérdéssel ezzel együtt természetesen egyetértek, én személy szerint fájlalom, hogy politikusaink sok esetben az egyszerűbben járható utat választják, és ezzel lefele nivellálják a közösség egészének a politikai teljesítményét.

Egy fiatal honatya magánbeszélgetés során úgy jellemezte az RMDSZ-frakciót, tágabb értelemben pedig a teljes romániai politikát, mint egy dzsungelben játszódó valóságshow-t. A szereplőket véletlenszerűen választják ki, így a lehető legsokszínűbb társaság verődik össze. Elindul a társaság a cél felé, de az úton balesetek történnek: van akire lecsap a DNA, van aki eltéved és lezuhan egy szikláról, van akik összevesznek, más a stressz miatt beszámíthatatlanná válik. Minden a túlélésről szól, az eredeti cél teljesen másodlagossá válik. Van aki még emlékszik a célra, és próbálja is valahogy terelgetni a társait, de a pillanatnyi túlélés ösztöne mindent felülír, így a társaság céltalanul kóvályog az erdőben. Mennyire látod pontosnak ezt a jellemzést? Ha találó, akkor mit tehet egy közösség annak érdekében, hogy mégiscsak legyenek célok a túlélésen túl, és azokat próbáljuk megvalósítani?

Ha eltekintünk attól, hogy honnan indult ez az egész, mi volt a cél, amit el szerettünk volna érni, illetve hogy milyen illúziókat táplálunk a történettel kapcsolatosan napjainkban is, akkor azt kell mondanom, hogy hiteles leírása annak, ami a politikában történik. Hogy ezt egy romániai magyar politikus ilyen precízen megfogalmazza, mutatja ugyanakkor, hogy mekkora bajban vagyunk.

Mert az erdélyi magyar kisebbségpolitika nem valóságshow. A valóságshow-nak nagyon sok elemével rendelkezik tagadhatatlanul, de ez a leírás pont a lényeget felejteti el, azt nevezetesen, hogy itt nem egyénekre szétesett kis közösség túlélési harcának vagyunk tanúi az őserdőben, hanem egy politikai szervezet keretében végzett célirányos munkáról van szó egy játékszabályok által többé-kevésbé eredményesen behatárolt és ebből fakadóan jobbára kiszámítható térben.

A képviselők el vannak engedve, persze, rájuk van bízva, hogy feltalálják magukat különféle helyzetekben, és az is előfordul, hogy olykor váratlan nehézségeket gördít az útjukba az élet vagy a DNA, de mégiscsak van frakció, van mobiltelefonjuk, utasításokat kapnak, időnként találkoznak a szervezet csúcsvezetésével, közösségi döntések születnek fontos kérdésekben.

A kisebbségi harcot folytató honatya fenti képe, ha le is vonjuk belőle a karikírozó szándék számlájára írható sarkítást, jól mutatja azt, aminek több jelét magam is tapasztaltam az elmúlt időben: a szervezet egybetartásán fáradozó RMDSZ csúcsvezetés egyre nyilvánvalóbban elhanyagolja a politikai leadership funkcióját. Azt, hogy egy honatya úgy érzi, hogy irányt vesztve bolyong a világban, és az egyedüli cél számára a politikai túlélés, nehezen lehetne másból eredeztetni, mint ebből.

Ez a helyzet nyilvánvalóan méltánytalan mind az erdélyi magyarsághoz, mind az RMDSZ eddigi történetéhez, illetve ahhoz az esélyhez, amelyet az erdélyi magyarság 1989 decemberében kapott ajándékul a történelemtől, és amelynek beváltására az RMDSZ akkoriban vállalkozott.

Az eszközök, amelyekhez az erdélyi magyar közösség folyamodhat ennek a helyzetnek a megváltoztatása érdekében, nem túl hatékonyak. Az RMDSZ-t lecserélni nem lehet, személy szerint meg vagyok győződve arról, hogy a szervezetnek nincs ez idő szerint életképes alternatívája.

Annak az elvnek kellene valami módon érvényt szerezni, hogy az RMDSZ politikai elitje elszámolással tartozik, nemcsak pénzügyekben, hanem a politikai gyakorlat és a szervezeti kultúra tekintetében is. Mindaddig, amíg a szervezet csúcsvezetése különböző ürügyekkel elzárkózik a kritikák és az elszámoltatási próbálkozások elől, azt állítva, hogy minden a legnagyobb rendben van, aligha fog valami is változni.

Kérdezett: Sipos Zoltán és Szabó Tünde. Az interjú első része:

A címlapképen óriási székely zászlót tart a tömeg a marosvásárhelyi autonómiatüntetésen 2014-ben. Fotó: Erdély László/Főtér.ro

Egy átlátható, számonkérhető és demokratikus erdélyi magyar közösségért