A közigazgatásban igen, mert kizárólag a helyi önkormányzatot terhelik a kisebbségi nyelvhasználat költségei. Amelyeknek a zöme ráadásul rejtett költség: az önkormányzatok nem könyvelhetik el a nyelvi jogaink érvényesítéseként.
1990 márciusában Románia közepén véres etnikai konfliktus tört ki a marosvásárhelyi románok és magyarok között, amelyhez romák is csatlakoztak a magyarok oldalán. Öt ember meghalt, közel háromszázan megsebesültek, alig három hónappal az 1989 decemberi forradalom után. A több napig tartó összecsapásokat kirobbantó szikra egy kétnyelvű felirat volt: egy lakótelepi gyógyszertár magyarul is kiírta, hogy Gyógyszertár.
Az akkor enyhén magyar többségű város a lakossága tizedét veszítette el. A megroppant viszonyok miatt tíz év alatt 15 ezer fővel csökkent a város lakossága, és megfordultak az etnikai arányok.
A nyelvhasználat terei
Ebben a tíz évben építette ki az akkor 1,4 milliós magyar kisebbség a magyar nyelvű oktatás intézményeit és tankönyveit az óvodától egyetemig, a kulturális, művelődési, szociális intézményeit, sajtóját és civil szervezeteit. Vagyis azokat a struktúrákat, amelyekről a közösség úgy vélte, kultúrájának és identitásának megőrzése, illetve újratermelése közvetlenül függ.
Ezekkel az iskolákkal, kiadványokkal, tévé- vagy színházi műsorokkal viszont a román anyanyelvű polgárok zöme élete során szinte soha nem találkozik. A napi sajtóból is legfeljebb annyi jutott el a román közösséghez, hogy ezek a magyarok már megint követelnek valamit.
A marosvásárhelyi fekete március után alig tizenegy évvel Románia parlamentje kötelezővé tette a kisebbségi nyelvek használatát azon településeken és megyékben, ahol az adott kisebbség aránya eléri az összlakosság húsz százalékát. Itt lehetővé vált, hogy a kisebbségiek ne csak a magánéletükben vagy saját közösségeikben éljék meg az önazonosságukat, hanem akkor is, ha az államot képviselő hivatalokkal kerülnek kapcsolatba. Ugyanazokkal a hivatalokkal, amelyek a román közösség ügyeit is intézik.
A helyi közigazgatás 2001-es törvénye hat megye és több száz település közintézményeit kötelezte arra, hogy a román államnyelv mellett magyarul is kommunikáljanak a polgárokkal. Legalább száz település kellene roma nyelven is kommunikáljon a lakosaival. A német, ukrán, bolgár, szlovák, tatár nyelvet egyenként tucatnyi település kellene láthatóvá és használhatóvá tegye.
A törvény végrehajtási szabályzata 523 olyan önkormányzatot nevesít, ahol biztosítani kell valamelyik nemzetiség nyelvi jogait a közigazgatásban. Ez a romániai közigazgatási egységek közel hatoda. Ezekhez az önkormányzatokhoz gyakran több falu tartozik. A román mellett túlnyomó többségükben magyarul kell kiírni a település nevét, feliratozni a közintézményeket, magyarul is tájékoztatni a lakosokat, hogy miről vitázik és dönt a helyi tanács, vagy magyarul is válaszolni az állampolgárnak, ha az magyar nyelven fordult valamelyik intézményhez.
Ezeknek a településeknek a zöme az ország közepén található, Székelyföldön, ahol a magyar nemzetiségű lakosok abszolút többséget alkotnak. Itt a települési önkormányzatok döntő többségét az RMDSZ irányítja. Mindenki természetesnek veszi, hogy a helyi ügyintézés szóban magyarul zajlik, miközben csak a román nyelvű dokumentumoknak, űrlapoknak van jogi érvénye.
A székelyföldiek a mindennapi vásárlásaikat is magyarul intézik a boltokban. Erre a vidékre az elmúlt tíz évben telepedtek be az országos és nemzetközi üzletláncok, amelyeket a helyi vásárlóközönség kényszerített rá, hogy kétnyelvűsítsék a polcok feliratait, a reklámújságok szövegeit. Mivel ezek országos szinten egységesek, a központi marketingosztályok és a helyi üzletvezetők hozzá kellett szokjanak az extra utánajáráshoz, amit a reklámaik kétnyelvűsítése igényel. Székelyföldön viszont csak így éri meg kereskedni, tudtuk meg a regionális kereskedelemre rálátó forrásunktól.
Rugalmas és rugalmatlan százalékok
Az erdélyi magyarok fele viszont, mintegy 600 ezer ember nem a tömbvidéken él, hanem Erdély közepén és nyugati szélén. Arányuk és politikai erejük ezeken a településeken roppant változatos: néhány településen abszolút többséget alkotnak, nagyon sokban tényleges kisebbséget, de 20 százalék fölött.
Kirívó Kolozsvár esete: itt él a második legnagyobb erdélyi magyar közösség, közel ötvenezer fő, de aránya 2002 óta nem éri el a húsz százalékot. Ezért több éves pereskedés után, 2017-ben helyeztek ki először olyan helységnévtáblákat a város kijáratainál, amelyeken magyarul is írja, hogy Kolozsvár. Sőt a német Klausenburg nevet is feltünteti a szászoknak a város középkori és koraújkori életében játszott szerepe miatt, a latin nyelvű rész pedig a római Napoca alapításáról emlékezik meg.
Kolozsvár esete élesen megvilágítja, hogy az erdélyi magyarok számára miért bír politikai téttel a népszámlálás és a 2019-ben hozott, új közigazgatási törvény. A régi, 2001-es törvény végrehajtási normái az akkori legfrissebb, azaz az 1992-es népszámláláskor megállapított etnikai arányok alapján nevesítette azt az 523 közigazgatási egységet, ahol kötelező valamely kisebbség nyelvét is használni a közigazgatásban.
Ez a lista az Akadémia által jóváhagyott településnevekkel azóta sem változott. Hiába tartottak azóta két népszámlálást, a listát egyik kormány sem módosította. Kolozsvár többnyelvű helységnévtábláiért a 2010-es évek közepén zajló perben is az 1992-es népszámlálás eredményét kellett figyelembe venni. Így tudtak nyerni a pert indító civilek.
A 2019 nyarán életbe lépett közigazgatási törvénykönyv szerint a húsz százalékos etnikai küszöb megállapításakor mindig a legfrissebb népszámlálás eredményeit kell figyelembe venni. Az önkormányzatok a húsz százaléknál alacsonyabb arányú kisebbségeikkel is kommunikálhatnak azok anyanyelvén, ha a helyi tanács ezt megszavazza.
Románia idén tart népszámlálást, de egyrészt a két éve érvényes közigazgatási törvénykönyvhöz még nem bocsátották ki a végrehajtási normákat, másrészt biztosan nem kezdik frissíteni a településnevek említett listáját, mielőtt publikálnák az idei népszámlálás végleges eredményeit. Az pedig csak 2023-ban várható. Azaz a nyelvi jogok érvényesítése még egy ideig harminc éves adatok alapján történik.
Plusz feladat, plusz költség forrás nélkül
A 2000-es években rögzültek azok a források, amelyek finanszírozzák a kisebbségi oktatást és kultúrát. A kisebbségi oktatás plusz tantárgyakkal (anyanyelv, az illető közösség története), saját tankönyvekkel, segédanyagokkal és sok fordítással jár, ezért a kvótaalapú központi finanszírozásból az oktatási intézmények nagyobb összeget kapnak a kisebbségi tannyelvű osztályokba járó tanulók után, mint a román tannyelvű osztályok tagjai után.
Mivel a nemzetiségi közösségek lényegesen kisebbek a román többségnél, az őket kiszolgáló kulturális intézményeket még annyira sem tudják piaci alapon fenntartani, mint a román többség. Viszont nagyjából ugyanannyiba kerül létrehozni egy színházi előadást, folyóiratot vagy könyvet románul, mint például németül. A Romániában hivatalosan elismert, parlamenti képviselettel is rendelkező kisebbségi közösségeknek a kormánynak alárendelt Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala osztja ki az identitásmegőrző tevékenységekre szánt állami alapokat.
Idén a 19 nemzeti kisebbségi szervezet összesen 200,4 millió lejt kap erre a célra. (Hogy az egyes kisebbségi szervezetek a rájuk eső finanszírozást milyen mértékben költik a saját fenntartásukra, és mennyit szánnak kulturális programokra és kiadványokra, azt nagymértékben ők döntik el.) Az összeg bő ötödét kapja az RMDSZ, 43,4 millió lejt, de ez még így is töredéke annak, amit a magyar kormány oszt szét főként pályázati úton erdélyi magyar kulturális és egyházi intézményeknek.
Azok a települések viszont nem kapnak plusz forrásokat nyelvhasználati költségekre, amelyek közigazgatásában 2001-től kötelező használni annak a kisebbségnek a nyelvét is, amely a lakosságnak legalább a húsz százalékát teszi ki. Bár a kisebbségi nyelvhasználatot központi szabályozás írja elő, ennek költségeit kizárólag a helyi önkormányzatok viselik ‒ ellentétben például a közoktatással, amelyet a központi és a helyi költségvetések közösen finanszíroznak.
A helyzet megváltoztatása eddig nem is került a politika napirendjére annak ellenére, hogy az önkormányzati hivatalok saját működését és több szolgáltatását gyakran az országos költségvetés finanszírozza részben vagy egészben.
Se pénz, se megbecsültség, se szankció
Hogy a kisebbségi nyelvhasználat sokadrangú kérdés a helyi közigazgatásban, és drága is, az jól látszik az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának saját elemzéséből. 2021-ben 60 olyan önkormányzatnak küldtek nyelvhasználati kérdéseket, ahol a magyar nyelvet is kellene használni, és 37 olyan településnek, ahol a roma nyelvet. A részben magyar nyelvű településeknek kicsivel több mint a fele, a roma lakosokkal bíró települések közül csak 15-nek az önkormányzata volt egyáltalán hajlandó válaszolni.
A részben magyar nyelvű települések a feliratozást mind megoldották, de például a tanácsi határozatokat nem fordítják le, mert nincs fordítójuk, vagy nincs pénzük külsős fordítót megfizetni. A roma lakosokkal még szóban sem kommunikálnak az anyanyelvükön az érintett önkormányzatok, írásos kommunikációra a lakosoknak nincs igényük, az önkormányzatoknak nincs erőforrásuk. Több önkormányzat is azt válaszolta, hogy a romák sem beszélik a roma nyelvet. Csak négy település tüntette fel a nevét roma nyelven is, és hatnak van olyan alkalmazottja, aki ismeri a roma nyelvet.
A költségek mellett az sem ösztönzi a kisebbségi nyelvhasználatot, hogy a nyelvi jogok érvényesítését a közigazgatásban senki nem ellenőrzi rendszeresen. Az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala nem hatóság, nem tudja büntetni az anyanyelvhasználati rendelkezések megszegését, válaszolta a Hivatal megkeresésünkre.
Tájékoztató és tudatosító kampányokat folytat a lakosság körében, mert a Hivatal szerint az anyanyelvi kommunikáció a közigazgatásban elősegíti, hogy a kisebbségi közösségek tagjai is aktívan részt vegyenek a politikai döntéshozatalban, erősíti a biztonságérzetüket, és mutatja a nyelvük társadalmi megbecsültségét.
Ahol ugyanis az állam elzárkózik a kisebbségi nyelvektől olyan területeken, ahol az a többség számára is látható volna, azaz csak szlogenként és nem értékként kezeli a kulturális sokféleséget, ott a piac sem tudja fenntartani a kisebbségi nyelv értékét, derült ki Csata Zsombor nyelvgazdasági kutatásaiból. Ott a kisebbségi közösség enklavizálódik, és rosszabbul fizetik a kisebbségi nyelven is végezhető munkákat.
A megyék és települések közigazgatását felügyelő prefektusi hivataloknak kellene nyomon követniük, hogy a kormányzati és önkormányzati intézmények mennyire tartják be a kisebbségi nyelvhasználatot előíró törvénycikkelyeket. De a prefektúrák nem követték nyomon, és magánszemélyek, illetve civil szervezetek közül is nagyon kevesen tettek feljelentést a nyelvhasználati kötelezettség elmulasztása miatt, hangzott el azon a beszélgetésen, amelyet az Átlátszó Erdély folytatott azokkal a szociológusokkal, akik ezt többször felmérték.
Horváth István, Csata Zsombor és Székely István Gergő, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatói legutóbb azt mérték fel, hogy mennyibe kerül a kisebbségi nyelvhasználat az önkormányzatoknak. A kutatást az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala rendelte, az eredményeket összesítő műhelytanulmány 2021-ben jelent meg.
Tényleg a pénz számít
Több korábbi mérésük is azt mutatta, hogy azokon a településeken magától értetődő a magyar nyelv használata a közigazgatásban, ahol a magyarok aránya meghaladja a hatvan százalékot, és a polgármesteri hivatal számára presztízskérdés a többnyelvűség, mondta Horváth István. Az írásbeli használat pedig még itt is elmarad a szóbelitől.
Írásbeli tájékoztatásra a települések harmada használja a kisebbségek nyelvét ott, ahol ez kötelező volna, míg a települések bejáratait, közintézményeit több mint 90 százalékuk feliratozta a nyelvhasználati követelmények szerint, mondta a Nemzeti Kisebbségkutató Intézetet vezető Horváth István. A kutató szerint ez azért alakult így, mert a feliratok jól láthatóak, nagy a szimbólumértékük, a magyar közösség számonkéri, ha hiányoznak, és a törvény konkrét szankciót is fűzött hozzájuk.
De hogy szakszerűen tudnak-e tolmácsolni a nyelvileg vegyes helyi tanácsok ülésein, az egyértelműen az önkormányzat méretétől és anyagi lehetőségeitől függ. Míg Sepsiszentgyörgyön évek óta használnak tolmácsgépet, a vidéki önkormányzatok 99 százalékánál ez elképzelhetetlen, mondta Székely István Gergő.
A kutatók a kétnyelvű helységnévtáblákkal járó plusz költséget tudták leginkább kvantifikálni: átlagosan 70 százalékkal kerülnek többe, mint az egynyelvűek. Tanulmányukból kiderül, a polgármesterek rendszeresen alulbecsülték, 40-60 százalékosra tették ezt az extra kiadást. A közintézmények feliratozása kétszer, a közúti irányjelző táblák pedig háromszor annyiba kerülnek, ha kétnyelvűek.
A különböző fejlesztési projektek előírják, hogy a beruházásokról legalább két kültéri táblán kell tájékoztatni a lakosokat, de a költségvetésükben nem szerepel plusz két tábla a kisebbség nyelvén. Ha a település vezetői a kisebbségi lakosokat anyanyelvükön is tájékoztatni szeretnék, akkor ez beruházásonként 1400 lejjel terheli a helyi költségvetést.
A nyelvhasználat nem standardizált költségeit a szociológusok úgy igyekeztek minél alaposabban feltérképezni, hogy kiválasztottak földrajzilag és etnikai arányaiban változatos nyolc települést, és addig telefonálgattak a polgármesteri hivatalokba, amíg a polgármester vagy az általa kijelölt személy le nem ült velük hosszabban beszélgetni. Ekkor már az új közigazgatási törvénykönyv volt érvényben, de mivel a kormány még nem dolgozta ki a végrehajtási normáit, azok nélkül pedig az új törvény nem bővíti a kisebbségi nyelvek terét, a fordítás és tájékoztatás költségeit a polgármesteri hivatalok korábbi gyakorlatai alapján becsülték meg.
A tanácsi határozatokat leginkább ott nem fordították le a kisebbség nyelvére, ahol az illető közösség helyben is kisebbséget alkot. Ezek az önkormányzatok arra hivatkoztak, hogy a kisebbség nem igényli a fordítást, vagy a hivatalnokoknak nincs idejük fordítani.
A kutatók megállapították, hogy egy kis település helyi tanácsa évente átlag 30, egy nagy, százezres város tanácsa évente 430 határozatot hoz. Ha egy határozat átlagban másfél oldal, amit félóra alatt fordít le egy gyakorlott hivatalnok, akinek 40 lej a bruttó órabére, akkor a városnak évi 8600 lejébe kerül a határozatok lefordítása. Ha külsős fordítóra bízza, évi 25 800 lejt fizet a fordításért. Ráadásul az ilyen külsős szerződéseket kötő polgármesterek közül többen panaszkodtak a szociológusoknak a fordítások gyenge minőségére.
A Maros megyei katasztrófavédelem gépi fordítást használt május 30-án, és a szándékával ellentétes értelmű riasztást küldött szét.
Bár a lakosok döntésekbe bevonása miatt megérné, a dokumentumok hossza és a munka nagysága miatt az önkormányzatok végképp nem fordítják le a tanácsok határozattervezeteit, a tanácsi bizottságok határozattervezeteit és határozatait, illetve a tanácsi határozatok dokumentációját, csatolmányait. Sokszor ezek tartalmazzák a határozat lényegét, de jóval hosszabbak is, mint maguk a határozatok, és szabályozatlan, hogy ezeket le kell-e fordítani. Lefordításuk például Szászrégenben meghaladná az évi százezer lejt, állapítja meg a műhelytanulmány. Kisvárosok ekkora mértékű költségeket nem fognak vállalni külön források és szankciók nélkül, inkább vállalják a törvényszegés kockázatát, vonják le következtetésüket a kutatók.
Ami a helyi lakosok kérvényeit illeti, még a nagyobb és gazdagabb településeken is inkább az a gyakorlat érvényesül, hogy a polgárok románul nyújtják be a kérvényüket gyakran úgy, hogy a hivatal dolgozója szóban segít neki megfogalmazni. Ott is, ahol a magyarság domináns többséget alkot, a magyar nyelvű kérvények a tizedét sem teszik ki az összesen benyújtott kérvényeknek.
A hivatalnokok így mentesülnek a munka egy részétől. A román nyelvű kérvényekre elég, ha románul válaszolnak, a magyar nyelvűekre pedig mindenképp kétnyelvű választ kell adni. Ezeket a válaszokat a hivatalnokok írják meg anélkül, hogy a fordítás megjelenne a munkaköri leírásukban. Az erre és a szóbeli magyarázatokra szánt munkaidő például a kisebbségi nyelvhasználatnak egy nehezen kvantifikálható, rejtett költsége. A leggyakoribb fordítási munkák nem szerepelnek a feladatot elvégző hivatalnok munkaköri leírásában, áll a tanulmányban.
A vizsgált önkormányzatok fele számolt be olyan előreláthatatlan költségekről, amelyek amiatt keletkeztek, hogy beperelték a hivatalt a nem előírásszerű kétnyelvűsítés miatt. Ilyen általában a Székelyföldön fordul elő, ahol néhány román lakos nehezményezi, ha a Polgármesteri hivatal helyett a Községháza felirat szerepel, ha közintézményeken a román felirat van a magyar alatt, és nem fordítva, vagy ha az önkormányzati kiadványt nem jelentették meg románul is. Az ügyvédi költségek mellett ezek a perek pénzt emésztenek fel a dokumentáció fordításával is. Volt olyan önkormányzat is, ahol a pereskedés költségei meghaladták a hivatali kétnyelvűség költségeit.
A valódi, szimmetrikus kétnyelvűsítés jelentős többletköltséggel jár. Ennek a településvezetők tudatában vannak, de legtöbb helyen nem műveletesítik és nem vezetik az ezzel járó költségeket. Emiatt nagyon hasznosnak tartották a kutatók erőfeszítéseit, hogy kvantifikálják a kétnyelvűsítés költségeit, és együttműködtek a folyamatban, áll a tanulmányban.
A szociológusok úgy vélik, minél több pénzt tudnak az önkormányzatok arra szánni, hogy megkönnyítsék az ügyintézést a kisebbségi nyelveken, annál bátrabban fognak élni a polgárok is a nyelvi jogaikkal. Jelenleg ugyanis inkább nem érvényesítjük a nyelvi jogainkat a közigazgatásban, ha az hosszabb ügyintézést jelent, vagy veszélyezteti az ügyünk sikerét, ha az anyanyelvünkön szeretnénk elintézni.
A kutatók a költségek nagysága miatt igazságtalannak tartják, hogy ezek kizárólag a helyi önkormányzatokat terheljék. De úgy vélik, a központi finanszírozás érdekében a polgármestereknek kell nyomást gyakorolniuk, mert őket kötelezi a törvény a kétnyelvűsítésre.
„Nyersebb, brutálisabb, »véresebb« viták voltak azok”
Hogy ez az egyoldalú teherviselés méltánytalan lenne, meg se fordult azoknak a politikusoknak a fejében, akik kiharcolták a kisebbségi nyelv megjelenítését a helyi közigazgatásban. „Nem a pénzügyi problémák voltak előtérben. Nyersebb, brutálisabb, »véresebb« viták voltak azok” ‒ válaszolta Markó Béla, az RMDSZ volt szövetségi elnöke az Átlátszó Erdélynek a régi közigazgatási törvénnyel kapcsolatos megkeresésére.
A 2001-es közigazgatási törvényt az RMDSZ a Szociáldemokrata Párt parlamenti partnereként fogadtatta el, de a húsz százalékos etnikai arányt mint a kötelező kétnyelvűsítés küszöbét 1997-ben, egy soha nem alkalmazott sürgősségi kormányrendelettel és az azt megelőző vitákkal vitte be az RMDSZ a román politikai köztudatba, mesélte Markó Béla. Az RMDSZ 1996-ban lett először tagja romániai koalíciós kormánynak.
„A legnagyobb viták 1997-ben valóban a százalékos küszöb körül voltak. Ez egy sokszínű koalíció volt, sok pártból tevődött össze, hol egyik, hol másik nem értett egyet a százalékkal, és egy adott pillanatban úgy nézett ki, hogy elakadunk 50 százaléknál. Ami azt jelentette volna, hogy ahol többségben vagyunk, ott használhattuk volna a kétnyelvűséget. Aztán nagy nehezen leereszkedtünk 30 százalékra, és ott heteken át folyt ekörül a vita.
Úgy sikerült a 20 százalék, hogy külön-külön meggyőztem a Parasztpártot, a koalíció legnagyobb pártját, és külön Petre Romant, aki az akkor még baloldali Demokrata Párt elnöke volt, és magát a miniszterelnököt, Victor Ciorbeát, hogy segítsen. Így nagy nehezen elfogadták a 20 százalékot. Az RMDSZ-ben meg elégedetlenség is volt, mert volt, aki a tíz százalékot szerette volna. Persze hogy minél alacsonyabb küszöbre lett volna szükség, de azt kell mondanom, hogy ahhoz képest, honnan indultunk, a húsz százalék nagyon nagy eredmény volt” ‒ emlékezett vissza a volt szövetségi elnök. Markó arra is emlékeztetett, hogy a fekete márciusként elhíresült, marosvásárhelyi véres etnikai konfliktus egy gyógyszertár kétnyelvű feliratozása miatt robbant ki 1990-ben.
Az 1997-es kormányrendelet alkalmazását leginkább a koalíciós kormány parasztpárti belügyminisztere, Gavril Dejeu ellenezte, később az Alkotmánybíróság hatályon kívül helyezte, vázolta Markó Béla. A 2001-es közigazgatási törvény tervezetét pedig már az Adrian Năstase vezette PSD-vel tárgyalták végig a parlamenti koalíció heti ülésein, és bele tudták venni az 1997-ben kidolgozott nyelvhasználati rendelkezéseket.
„Számos részletkérdést aztán a parlamenti szakbizottság tisztázott, voltak módosító javaslatok még a plenáris ülésen is, de alapjában véve a törvény iránya, a fontos elemei már kialakultak akkor, amikor Adrian Năstase kormánya elfogadta ezt a törvénytervezetet” ‒ emlékezett vissza Markó.
A végrehajtási normáknál „ahogy emlékszem, a legtöbbet a helységnevek listáján kellett dolgozni. Hogy melyek azok a települések, amelyeknek a nevét két nyelven kell feltüntetni, és hogy nagyon oda kellett figyelni, hogy a helységnevek azok legyenek, amelyek valóban a magyar településnevek” ‒ vázolta Markó az akkori viták tétjeit.
„De ez arról is szólt, hogy nélkülünk nem lett volna kormánytöbbsége a Szociáldemokrata Pártnak, tehát nem kockáztathatták azt, hogy mi esetleg felmondjuk a velük való együttműködést. Találtak volna más partnert, az ultranacionalista, xenofób Nagy-Románia Pártot, de azt nem engedhették volna meg maguknak, hogy velük szövetkezzenek. Különösen egy olyan időszakban, amikor még előtte voltunk a NATO-felvételnek, és az európai uniós belépésről is tárgyalt már Románia. Ha a Szociáldemokrata Párt kormányozni akart, akkor azért figyelembe kellett vegye a mi akaratunkat is” ‒ magyarázta a volt szövetségi elnök, miért volt akkor jó alkupozícióban az RMDSZ. A Nyugat elvárása is számított, de nem külföldről mondták meg a hazai pártoknak, hogyan kell rendezni a magyar nyelvhasználati kérdést, ezt az RMDSZ tárgyalta ki az akkori román kormánypárttal, mondta Markó.
Nem tisztáz, inkább összezavar az új szabályozás
Míg a kisebbségi jogok húsz évvel ezelőtti kodifikációjában a nyelvhasználat szimbolikus oldala kapott hangsúlyt, az új közigazgatási törvénykönyv elfogadásakor az RMDSZ a nyelvhasználat gyakorlatát akarta bővíteni. De a szabályozás jelenlegi állapota, a végrehajtási normák hiánya épp a gyakorlati előrelépést akadályozza, derült ki a nyelvhasználat költségeit kutatókkal folytatott beszélgetésből.
A közigazgatási kódex szerint ugyan a legfrissebb népszámlálás adatai alapján el kell dönteni, hol kötelező a kisebbségi nyelvet használni, de nem írja elő annak a listának a frissítését, amely a 2001-ben a húsz százalékos nyelvhasználati küszöböt átlépő 523 közigazgatási egység nevét tartalmazza. Így nem kerülnek le települések a listáról, de nem is kerülhetnek fel rá azok, amelyek kiváln ának az eddigi közigazgatási egységükből.
Az is gond, hogy maguk a települések nem dönthetnek a saját kisebbségi nevükről, magyarázta Horváth István. Hiába vált ki Csíkszentimre, vagy szavazta meg Aranyosgyéres, hogy kiírja magyarul is a nevét a város bejáratainál, a nevük nincs fenn a 2001-es listán, azaz nincs a román közigazgatás számára érvényes magyar nevük. A településlista frissítésének módjáról nincs határozat, így hiába mondja ki az új törvénykönyv, hogy azok az önkormányzatok is megszavazhatják a kisebbségi nyelvhasználatot, ahol a kisebbség nem éri el az összlakosság húsz százalékát, mert nem lehet tudni, hogy ezeknek a településeknek a neve hogyan kerülhet fel a listára.
Korszerűsíteni kellene a hivatalos tájékoztatás meghatározását is, emelte ki Csata Zsombor. Hiába kétnyelvű egy önkormányzat honlapja, ha a lakosságot alapvetően a közösségi médiával éri el. Az itt folytatott kommunikáció kétnyelvűsítésével nem foglalkozik a jogszabály.
Az új törvénykönyv bevezeti a kétnyelvű űrlapokat a kisebbségiek számára ott, ahol számarányuk meghaladja a húsz százalékot. Ezzel rögtön egyszerűbbé és olcsóbbá válna az anyanyelvi ügyintézés. Arról azonban nem rendelkezik a jogszabály, hogy ezeket az űrlapokat csak természetes személyként vehetik igénybe az emberek, vagy cégek, jogi személyek képviselőiként is.
Ezeket a kétnyelvű űrlapokat majd egy kormányhatározat sorolja fel, áll a jelenlegi törvényben. A kormány azonban még nem döntötte el, mely űrlapokat lehetne kétnyelvű formában használni a hivatalokban. A listát az Etnikumközi Kapcsolatokért Hivatala javasolja együttműködve a Nemzeti Kisebbségkutató Intézettel, írja a törvényben. A Kisebbségkutató már összeszedte az űrlapokat, lefordította a szövegüket magyarra, és megszerkesztette kétnyelvűre, mondta Horváth István, az Intézet elnöke. Van köztük olyan, mondta Horváth, amely idén márciusban lejárt, vehetik le a listáról.
A Kisebbségkutató Intézet román-magyar glosszáriumba gyűjtötte össze az űrlapok jogi értékű kifejezéseit, hogy ezzel is segítse a későbbi fordításokat. Az intézet magyar anyanyelvápolókkal egyeztetett, és figyelt arra, hogy egyetlen ember készítse a fordításokat, hogy az űrlapok nyelvezete egységes legyen, mondta Horváth, mert ez egy nyelvtervezési folyamat is. Más nyelvekre is le tudják fordíttatni az űrlapokat, ha megbízást és pénzt kapnak rá az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalától. Egyelőre a szerb kisebbség mutatott némi érdeklődést a kétnyelvű űrlapok iránt, mondta Horváth.
Igazán előremutató az volna, fűzte hozzá Székely István Gergő, ha a hivatalok okos űrlapokat használnának, amelyeket online lehetne kitölteni úgy, hogy a kitöltő választja ki, milyen nyelven szeretné. A hivatalnok, aki majd megkapja az adatokat, nem is kellene lássa, hogy a polgár milyen nyelven töltötte ki az űrlapot, elég, ha a rendszer tudja, és a választ ugyanolyan nyelven generálná ki a kérvényező polgárnak. Ez nem is akkora sci-fi, mert az Európai Helyreállítási Alapból digitalizálásra is le lehet hívni pénzeket, mondta a kutató.
A kiterjesztett és jobban finanszírozott kisebbségi nyelvhasználat valószínűleg nem befolyásolná a román nyelv elsajátítását, válaszolták a kutatók az Átlátszó Erdély kérdésére. A hivatali nyelvi kitettség ugyanis nagyon alacsony.
Arról nem tudnak, hogy tanulmányukat döntéshozók elé vitte volna az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala, jelenleg a Hivatal is törvény végrehajtási normáira vár, hogy lássa, merre léphet. De látnak rá szándékot, hogy a Hivatal felvesse a kisebbségi nyelvhasználat központi finanszírozásának kérdését, ezért is rendelte meg a tanulmányukat.
Horváth István tudomása szerint a Hivatal vezetése gondolkodik azon, hogy nyelvhasználati alapot különítsen el a kisebbségi nyelveken is kommunikáló önkormányzatok számára, ahova évente lehetne pályázni a nyelvhasználati költségekre, de ez egyelőre csak távlati terv.
Az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalok az első, általánosabb kérdéseket tartalmazó megkeresésünkre még válaszolt, de utána a konkrét kérdéseket azzal hárította el, hogy erőforrásait a népszámlálási kampányra kell összpontosítania. Megkerestük Cseke Attila szenátort is, aki a 2019-ben elfogadott közigazgatási törvénykönyvet kidolgozó különbizottság RMDSZ-es tagja volt, illetve Hegedüs Csillát, a Szövetség szóvivőjét, de egyikük sem válaszolt a kérdéseinkre. Arra lettünk volna kíváncsiak, hogy a kidolgozás és elfogadás szakaszában felmerült-e a finanszírozás kérdése, és ha igen, milyen válaszokat váltott ki a döntéshozókból.
Nem törvény a közigazgatási törvénykönyv
Több mint 25 évvel a kommunista rendszer bukása után Románia felismerte, hogy új közigazgatási törvénykönyvre van szükség, hogy a helyi választottak a helyi közösségek igényeihez igazodó, azonnali döntéseket hozhassanak. Az etnikai kisebbségek helyi szintű érdekeinek érvényesítéséhez is kívánatos volt egy rugalmas és hatékony közigazgatási törvénykönyv.
2017-ben az akkor kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) nyújtotta be a közigazgatási törvénykönyv javaslatát a parlamentbe (PL-X 369/2018. június 12.). A törvényjavaslatot 2018 júniusában a szenátus, egy hónappal később pedig a képviselőház is megszavazta. Az akkori ellenzéki pártok, nevezetesen a PNL, az USR és a PMP, valamint hat független képviselő azonban alkotmányossági panaszt nyújtott be. A maga során Klaus Iohannis államelnök is az Alkotmánybírósághoz fordult, amely novemberben a jogalkotás formai követelményeinek megsértése miatt alkotmányellenesnek nyilvánította a törvényt.
A parlament fél év múlva szavazott újra róla, és 2019 tavaszán elutasította. A PSD Viorica Dăncilă vezette, akkori kormánya azonban úgy döntött, hogy sürgősségi rendelettel (OUG 57/2019) fogadja el a közigazgatási törvénykönyvet. Azzal indokolta a sürgősséget, hogy Romániának eleget kell tennie „az Európai Unió intézményeivel való kapcsolatában vállalt kötelezettségeknek”, és hogy számos „működési zavar van a helyi közigazgatás szintjén”, amely akadályozza többek között európai alapok felhasználását. A kormány politikai okra is hivatkozott: hogy a közigazgatási törvénykönyv elfogadásában „már nem számíthat más pártok vagy az államfő jóhiszeműségére”.
Nem sokkal később törvényjavaslattal módosították volna a 2019-es sürgősségi kormányrendeletet, a javaslatot azonban 2020 májusában elutasította a parlament. Ezután külön törvényekkel fogadták el a kormányrendelet különböző paragrafusait, hogy megszervezhessék a helyi választásokat, és addig is kiterjeszthessék az önkormányzati hatóságok mandátumát.
Vagyis a közigazgatás aktuális szabályozása azt mutatja, mintha Románia vészhelyzeti szinten működne. A közigazgatási törvénykönyvet sürgősségi kormányrendelet helyezte hatályba, a parlament még nem rögzítette törvényként, és a kormány nem dolgozta ki a végrehajtási normáit sem, amelyek alapján rendezni lehetne a kisebbségi nyelvhasználat egyes, függőben lévő kérdéseit. Eközben honatyák különböző csoportjai már módosítanák, eltörölnék vagy kiegészítenék a közigazgatási kódex egyes cikkelyeit.
A magyarok többet kérnek, a romák beérik azzal, amit kapnak
Az RMDSZ-nek a helyzettel viszonylag elégedetlen harminc honatyája 2020 áprilisában próbálta újraindítani a jogalkotási folyamatot. Új törvénytervezetként nyújtották be a közigazgatási törvénykönyvet (PL-x no. 190/2020). Az RMDSZ tervezete többek között
- kiterjesztette volna az anyanyelvhasználatot többek között a megyei rendőrségre;
- biztosítani akarta, hogy a kisebbségek szerzett jogai érvényben maradjanak azokon a településeken, ahol az etnikai kisebbségek aránya a 2022-es népszámláláskor a 20%-os küszöbérték alá csökken;
- szankcionálta volna, ha a közintézmények nem biztosítják az anyanyelv használatát ott, ahol a küszöb miatt kötelező;
- a megyei és helyi önkormányzatokra bízta volna, hogy döntsenek a nemzeti, történelmi, gazdasági és kulturális identitást kifejező jelképek használatáról. A tervezet további részletei itt találhatók.
Csakhogy miután a tervezetet a szenátus hallgatólagosan elfogadta, Klaus Iohannis államfő április 29-én váratlanul és hevesen azzal vádolta meg a kormányzó PSD-t, hogy „Erdélyt a magyaroknak akarja adni”, és hogy „hihetetlen, milyen alkuk folynak a parlamentben” (részletek itt).
Az RMDSZ részéről Kelemen Hunor elnök válaszolt a szerinte „durva félretájékoztatásra és a magyarok elleni uszításra”, de az ügyek nem haladtak, a törvénytervezetet pedig a képviselőház 2020 májusában végleg elutasította.
Az RMDSZ akkor úgy értékelte, hogy törvénytervezete megfelelő a romániai etnikai kisebbségek jogainak védelmére és tiszteletben tartására, de most – az Átlátszó Erdély / BIRN Románia kérdésére – elutasította, hogy kommentálja az akkori eseményeket.
A roma etnikum parlamenti képviselője, Vasile Daniel pedig azt mondta, hogy az általa képviselt kisebbség, a többi etnikai kisebbséghez hasonlóan, „az RMDSZ és az akkori politikai többség megszabta általános politikai irányvonalakat követte (…) az általános elvekről a parlamenti frakciók vezetői egyeztek meg a frakcióvezetők bizottságában”.
A roma képviselő utalt arra, hogy az általa képviselt párt megelégszik „a [korábbi – szerk. megj.] jogszabályokkal és a hatályos közigazgatási törvénykönyvvel, azaz a hatályos jogszabályokkal szerzett jogok megőrzésével”.
Vasile Daniel szerint azonban „a Nemzeti Kisebbségek Parlamenti Képviselőcsoportjának (GPMN) és az RMDSZ-nek az az elképzelése, hogy a közpolitikákat, beleértve a kisebbségi nyelvek használatát a helyi közigazgatásban, az állami költségvetésből támogassák”.
Jelenleg úgy tűnik, a Roma Párt elégedett azzal, hogy az állami költségvetés néhány kisebbségi programot finanszíroz: az iskolai mediátorok és az egészségügyi mediátorok munkáját, valamint a roma nyelv oktatását, a roma nyelvtanárok fizetését. Azzal együtt, hogy ugyan Románia több mint száz településén haladja meg a romák aránya az összlakosság húsz százalékát, az anyanyelv használata ezekben az önkormányzatokban inkább kivétel.
Megszámláltatunk
Még zajlik a tavalyról elhalasztott népszámlálás első szakasza, az önszámlálás. Az RMDSZ hónapok óta intenzíven kampányol azért, hogy az erdélyi magyarok már ebben az első szakaszban regisztrálják magukat, és persze magyarként. Mert ki tudja, hogy a számlálóbiztosok hogyan rögzítik a nemzetiséget, rögzítik-e egyáltalán a nemzetiséget, vagy eljutnak-e egyáltalán hozzánk, mert csak ötödannyian számlálnak, mint ezelőtt tizenegy évvel.
Ezen múlik, hogy Erdély interetnikus régióinak egyes nagyvárosaiban és községeiben eléri-e a magyarok aránya a 20 százalékot. Azaz akár több tízezres közösségek képesek lesznek-e használni az anyanyelvüket a közigazgatásban. Azok közül is sokunknak megfordult ez a fejében, akik még a kampány előtt kitöltötték a népszámlálási kérdőívet, akiktől messze áll a nacionalizmus, vagy kifejezetten csak az érte járó szabadnapért töltötték ki.
A gyakorlat viszont azt mutatja, hogy a húsz százalékos küszöb nem garantálja, csak lehetővé teszi, hogy magyarul is intézhessük ügyeinket a polgármesteri hivatalokban. Akkor fogunk élni is ezzel a jogunkkal, ha a gyakorlati küszöbök is alacsonyak: nem kerül több időnkbe, több erőfeszítésünkbe, több pénzünkbe, vagy az ügyünk sikerébe.
Persze kisebb erőfeszítés várni a népszámlálás eredményeire, mint extra forrásokkal faragni a költségekből és a küszöbökből.
A cikk elkészültét a NewsSpectrum Fellowship támogatta a többségi és kisebbségi nyelvű sajtókiadványok együttműködését erősítő programjában.
