Hőkamera, walkie-talkie, dupla maszk, dupla kesztyű hajnaltól éjszakáig. Mutatjuk, hogyan forgatta fel fenekestül a covid az udvarhelyi kórházat. Fotóriport a barikádokról.

Jelen pillanatban úgy érzem, hogy az udvarhelyi kórház felkészült, és abszolút működőképes. Ez hatalmas pozitív változás tavasz óta, amit nagyra értékelek. Ezért még szigorú újságíróként is hajlamos vagyok elnézni a hiányosságokat, apróbb szabálytalanságokat, amelyek emberivé törpülnek az emberfeletti munka és erőfeszítés mellett. Ezért ez az anyag nem arról fog szólni, hogy milyen hiányosságokat tapasztaltam a kórházban, hanem arról, hogy milyen nehézségekkel, gondokkal kellett és kell megküzdeniük a kórházi alkalmazottaknak ebben az új helyzetben.

Az első és külsősök számára leglátványosabb változás a biztonsági intézkedések megsokasodása. Pisztolyos néni áll a kapu melletti sátor előtt, és mindenkinek lelövi a lázát. Nem a leghálásabb munka, főleg ilyenkor télen, mikor még a pisztolyban is megfagynak az elektronok. pozitivnap.hu: ő az egyetlen a kórházban, aki nem izzad bele ebbe a covid-védőruhába. A sátornak egyébként nemcsak az a szerepe, hogy ne engedje be a lázasokat, hanem egyféle tornáca, előszobája is a kórháznak. Például hallom, hogy a covid-tesztek eredményét is ott lehet átvenni. Logikus, akinek nem muszáj bejönnie a kórházba, az ne menjen be, hanem intézze el a dolgát már a kapuban.

A főépület bejáratánál hőkamera figyeli a be-kijáratot, mellette kis asztalon egy fémbőröndben képernyő és riasztóberendezés. Azért hasznos, hogy a kijáratot is figyeli, mert a székely ember szerencsére nem ért sem románul, sem magyarul, és hiába, hogy lánccal és virágládával van elválasztva a bejárat a kijárattól, és kétnyelvű feliratok és nyilak jelzik, hogy hol van a bé és hol a ki, az embereknek csak alig több mint fele jön be a kijáraton.

A kamera önkiszolgáló üzemmódban működik, hogy ha nálad elkezd üvölteni a lázérzékelő sziréna, akkor, ha becsületes vagy, bekopogsz valahova, hogy csókolom, lehet, hogy baj van. Mert egyébként nincs senki odaállítva, hogy ezt lesse, a biztonsági emberek ennél fontosabb stratégiai pontokon teljesítenek szolgálatot. Például a hátsó kijáratnál, ahol csak kimenni szabad a poliklinikáról, de mégis az emberek előszeretettel ott akarnak bejönni. Egyébként is kis esélye van annak, hogy valaki lázasan idekerüljön, hisz a kapunál mindenkinek lemérik a hőmérsékletét.

Amíg ott álldogálok fotózni, kétszer indul be a sziréna, és hiába várom izgatottan, hogy akkor most valami fog történni, például berohan egy csoport fegyveres őr, akik térdre kényszerítik a lázast, majd egy űrruhába öltözött permetező alakulat lucskosra füröszti őt és a környezetét fertőtlenítőszerrel. Ilyen csak a filmekben van, mert itt csak elhalkul a sziréna, pont úgy, ahogy elindult, s visszatér ugyanaz a nagy csend és nyugalom, ami azelőtt volt.

A kórház folyosói és lépcsőháza kísértetiesen üresek a covid előtti időszakhoz képest, ez egy újabb látványos különbség. Emlékszem, régen itt olyan élet volt, hogy a keddi piacon sem különb, de most csend van és béke. És halálfélelem.

A csendet és mozdulatlanságot csak időnként töri meg egy-egy siető alkalmazott, a kijáraton bejövő, eltévedten nézelődő idős házaspár, vagy trollerét húzó, befekvésre vonuló terheskülönítmény, amelyiknek azért kellett erre kerülnie a fagyos udvaron keresztül, hogy ne kelljen áthaladnia egy covidos övezeten. Mert a covidos zónákat kerülni kell.

Az idei év egyik legnagyobb kihívása a kórházban az volt, hogy el tudjanak különíteni covidos zónákat a nem covidosoktól, illetve megoldásokat találjanak, hogy a covidos és nem covidos páciensek szállítás és mozgás közben minél kevesebbet keresztezzék egymás útját. Ez startból lehetetlen feladat volt, ezért nem is róható fel, hogy nem sikerült tökéletesen, hisz az épületet nem erre tervezték. A legtöbb szárnyban egyetlen folyosó van, az is aránylag keskeny. Ahol volt két párhuzamos közlekedési csatorna, például a lifteknél, ott könnyebb volt megoldani.

Ahol nem volt több közlekedési csatorna, ott megpróbálták a covidos részleget berakni a szárny végébe, és lezárni egy nagy üvegajtóval. Ajtón kívül non-covid, bent covid. Ahol ez lehetséges volt, ott könnyebb mindenkinek a dolga. Senki nem megy be az ajtón védőfelszerelés nélkül, és nem hoz ki semmit bentről. Még papírt sem. Ha valaki bent valamit jegyzetel, és azt kint meg akarja nézni, akkor a bentiek kiragasztják az ajtóra, és kintről lemásolhatja.

A könnyebb kapcsolattartás érdekében a covid-ajtó két oldalán a csapattagok walkie talkie-n kommunikálnak.

Minden gyakorlatias ötletet meg kellett ragadni. Ha egy kisszék segít abban, hogy a nem-covidos részről a személyzet belásson a covidos kórterembe, akkor azt használnak.

Volt, ahol nem volt elég csak a nagy üvegajtó berakása, vagy a kisszék, falat is kellett bontani. Az intenzív osztályon például a covidos rész kapacitásának bővítése érdekében egybe kellett nyitni két kórtermet egy őket elválasztó ajtóval-ablakkal. A járvány kellős közepén.

Az újonnan kialakított kórterem azóta teli van súlyos covidos betegekkel, és ide sem szerelő, sem műszerész azóta be nem jön. Most melyik mesterembert lehet beküldeni a kórház legforróbb covidos zónájába, hogy vakolja körbe az ablakot? Egyiket sem. És egyébként sem lehetne vakolni, mert az egyik beteg pontosan az ablak alatt fekszik. A termelést, értsd betegellátást, pedig nem lehet leállítani, és a termet kiüresíteni, most, mikor a legnagyobb szükség van intenzíves helyekre.

A szükség fontosabb szempont, mint az esztétika. Ha majd lejár ez a hullám, lehet foglalkozni az esztétikával is. Habár, mesélik az intenzíven, amióta bejött a covid, az intenzív osztály folyamatosan tele van, itt soha nincs betegszámcsökkenés, hiába mutatnak csökkenő tendenciát a megyei vagy országos számok.

Rájövök, hogy amikor halljuk a rádióban a számokat, és mondják, hogy tízen vannak az intenzíven, akkor az nem jelent semmit, csak annyit, hogy 10 covidos helye van az intenzívnek. A súlyos állapotban lévő betegek számáról nem tudunk meg belőle semmit, mert az mindig nagyobb tíznél. Csak azért vannak tízen az intenzíven, mert annyian férnek be, de most is fel tudnak sorolni kapásból három olyan beteget a kórházból, akinek az intenzíven lenne a helye, és amint ürül hely, át is hozzák.

Mint például ez a hölgy a kardiológián, aki súlyosabb eset, de még el tudják látni itt is. A néni csak akkor fog felkerülni az intenzív osztályra, amikor lélegeztetőgépre kerül. Szerencsére idén újították fel az oxigénrendszerüket, és nagyon jó minőségű az oxigénjük, mondja Szabados Csongor főorvos. Meg tudják próbálni valamennyire tehermentesíteni az intenzív osztályt. Amit persze az intenzíven nem nagyon éreznek, mert nekik mindig tele van a 10 férőhelyhelyük. Sőt, a saját 10 betegük mellett még ezeket a kórházban szétszórt nehéz eseteket is meglátogatják, konzultálnak az itteni orvosokkal.

Az intenzíven látom a legkevesebb lelkesedést és reményt felcsillanni a szemekben. Ami nem csoda, hisz itt a legnagyobb az elhalálozási arány, és nem lehet az ember boldog, amikor halnak meg a keze alatt a betegek.

A túlélési arányról kérdem az itt dolgozókat. Azt mondják, egy ideig 50% körül volt, de most, az utóbbi hullámban még ez is csökkent, olyan 40%-ra. Ami azt jelenti, hogy minden 10 ide került betegből 6 meghal. Gyakorlatilag az esélytelen és a szinte esélytelen eseteket küldik ide.

Ezt megélni résztvevőként pedig nagyon kemény dolog. Főleg, hogy a mai ember úgy tekint a halálra, mint valami nagyon rosszra, nem egy örök körforgásként fogja fel az életet, mint régen. Az orvos vagy asszisztens, akinek a keze között meghal egy beteg, úgy éli ezt meg leggyakrabban, hogy elveszítette a beteget.

A halál érzését meg lehet szokni, mert mindent meg lehet szokni elméletileg, de gyakorlatilag mégsem lehet megszokni, mert úgyis megvisel, mondják az alkalmazottak. Fájdalommal van tele minden, mert úgy az egészségügyi személyzet, mint a hozzátartozók veszteségként élik meg a halált, nem szeretetteljes elengedésként. És enyhíteni is nehéz ezt a fájdalmat, mert nehéz beszélni erről, a halál tabutémának számít vidékünkön.

„Kezdünk belefásulni”, mondja Vajda Csilla intenzíves főnővér. „Csak legyünk már túl rajta. De nem leszünk. Nálunk tíz ágy mindig tele van. S kapásból fel tudok sorolni még néhány beteget más részlegeken, aki arra vár, hogy ürüljön nálunk hely.”

Ez a folyamatos hajsza rányomja a bélyegét az alkalmazottakra. A fáradtság, a kiégés jelei egyre inkább megmutatkoznak. A vírushelyzet miatt kikapcsolódásra sincs úgy lehetőség, meséli a főnővér, nem tudnak csak úgy kiugrani a csapattal egyet kávézni, sörözni, szórakozni, mint régen tették. Régen jó csapat voltak, de tavasz óta semmi. Hiányzik nagyon a kollégákkal való összejárás, mondja.

Plusz teher a félelem a megbetegedéstől. Ő is fél, vallja be. És félti a többieket. Habár azzal is tisztában van, hogy nem olyan könnyű itt a kórházban megfertőződni. Az ő részlegén is a betegségen átesett kollégák java otthonról szedte össze a vírust, a családból vagy a baráti társaságból. Az volt a szerencse, hogy szerre betegedtek le a munkatársak, nem egyszerre mindenki.

Szabados doktor csak egy FFP2-s maszkot vesz fel, mikor beöltözik, hogy engem végigkísérjen. Nem a nagyobb biztonságot nyújtó FFP3-ast. Ő már átesett a betegségen, nem túl régen, így szinte esélye sincs ismét elkapni. Náluk az osztályon, a kardiológián ketten voltak eddig betegek, mondja. Mármint az egészségügyi személyzetből. A betegséget otthonról szedte össze, meséli a doki, a családja néhány nappal előtte volt beteg.

Ahogy egyre több osztályon mesélik, hogy otthonról, a családból vagy a baráti körből szedték össze a vírust, megdőlni látszik az az idén nagyon sokat sulykolt elmélet, hogy a frontvonalban dolgozók, jaj, de mennyire ki vannak téve a fertőzésveszélynek. Mert hogyha hihetünk az állításaiknak, akkor a gyakorlat azt mutatja, hogy itt a kórházban, megfelelő védőfelszereléssel sokkal kevésbé vannak veszélyben, mint otthon.

Ezt erősíti meg Rareş Stoicescu járványtanász is, aki a vírus betörése óta számtalan gócpontot megjárt, sok száz beteggel találkozott, és több ezer embertől vett le mintát tesztelésre. Tehát végig ott volt a frontvonalban. És mégsem betegedett meg. Mikor kérdem, hogy ez hogyan sikerült neki, mosolyog. Ha egy vírus idekerül a kezünkre, mutat a kezére, az nem jut be a szervezetünkbe a bőrön keresztül. Ahhoz, hogy megfertőzzön, neki a szájon, orron vagy szemen keresztül kell bejutnia. Azt a részt kell védenünk, mondja.

Rajta most két maszk van, az egyszer használatos sebészeti maszkra ráhúzva egy FFP2-s. Arra kell ügyelni, mondja, de ez egy orvosnak nem okoz nagyobb gondot, mert már rutinná vált, hogy a szemet-orrot-szájat nem szabad piszkálni közben. S persze a pasztáspixet sem rakjuk a szájunkba, miután írtunk vele, teszi hozzá huncutul mosolyogva.

Nagy mosolygós Stoicescu doktor, végtelenül kedves, jóindulatú embernek ismerem meg az ott töltött röpke háromnegyed óra alatt. Sajnos a kliensei, akiknek a mintavevő pálcikát tíz centire kell lenyomnia az orrukba és torkukba, nem mindig tudnak erre a kedves oldalára koncentrálni. Stoicescu amennyire mosolygós, ugyanannyira kötelességtudó és munkás ember is, mondják a kollégái, akik mind egy szálig elismeréssel beszélnek róla, és gyakran emlegetik csodálattal, hogy reggel 6-tól este 11-ig dolgozik minden nap.

Itt egy újabb változást és gondot kell megemlítenünk: nőtt a munkamennyiség, és sokaknak nőtt a munkaidő vagy a munka nehézsége. Mert amíg a folyosókon az említett csend és nyugalom árad szét, addig odabent sok részlegeken telt ház van, és lázasan zajlik a munka. Átvitt értelemben lázasan.

Jelenleg 110-120 körül mozog a betegek száma, de volt 150 is, mondja Lőrincz Gabriella, a kórház orvosigazgató-helyettese. Most épp lefelé kezdtünk szörfözni a hullámon, de az elmúlt időszak, az októberi csúcs nehéz volt a kórház munkaközössége számára. Vannak osztályok, ahol az eddiginek sokszorosa a munka.

A különféle osztályokon mesélik, hogy erősítést kellett, hogy kérjenek, nővéreket, takarítószemélyzetet, műszereket. És kaptak is. Szerencsére itt a nővérképző Udvarhelyen, volt ahonnan utánpótlást szerezni, mondja egy főorvos, így sikerült megoldaniuk, hogy a covid-részlegeken a védőruhába beöltözött nővérek és ápolók négyóránként válthassák egymást. „Szerencsére megértették, és látta mindenki, hogy huszonegy sima kardiológiai esetet ellátni nem ugyanaz, mint huszonegy vírusosat.”

Sokkal nehezebb ilyen felszerelésben dolgozni, mondja a kardiológus, például vénát fogni dupla kesztyűben. Nem beszélve az újraélesztésről, ami nagy fizikai munkát jelent, nem ússza meg senki szárazon ebben a kezeslábasban. Az egyik részlegen elkapom, amint egy váltás után egy hölgy kijön a covidos részlegről, alsónadrágja az ágyéka táján csupa víz, úgy át van izzadva. Látom, hogy zsenírozza magát, ezért meg sem próbálom lefotózni.

A mentősök is panaszkodtak pár hete, hogy irtózatosan megnőtt a munkamennyiség, nem bírnak vele. Terepre kimenni, behozni a gyanús eseteket, a nem-covidosokkal átszaladni Csíkba, onnan áthozni a covidosokat, ne adj Isten felszaladni Vásárhelyre, Kolozsvárra. Non-stop úton. És ha épp akkor jár le a munkaidőd, amikor útban vagy Kolozsvárra, akkor ez van, nem szállhatsz ki az autóból, hogy sziasztok, én megyek haza, hanem szépen megjárod Kolozsvárt a szabadidődből, s ha szerencséd van, még búvárruhában is.

Ugyancsak egy mentős ismerősöm panaszkodott nemrégiben, hogy a védőfelszereléssel is meg van gyűlve a bajuk, egészen pontosan a levetésével. Mert mikor visszajönnek covidos küldetésből, akkor a mentőautót fertőtlenítik, tehát bent az autóban nem tudnak kivetkőzni a védőruhából. Az épületbe nem mehetnek be vírusos ruhával, érthető okokból, ezért nem marad más, mint az autó mellett vetkőzni, izzadtan, egyre mélyebbre hatolva a derékfájás titkaiba.

Az öltözködés minden osztályon megoldandó kérdés volt, és látom, hogy az általam meglátogatott kórházi osztályok legtöbbje úgy döntött, hogy egy-egy kisebb kórtermet vagy helyiséget öltözőnek áldoz be. Az ágyakon sorokban vagy rendezett oszlopokban állnak a mosható és egyszerhasználatos védőruhák.

A folyamatos beöltözés-kivetkőzés elég nagy terhet ró az alkalmazottakra, és hatalmas plusz munkát, plusz időt jelent. Egy fontos pozícióban lévő kórházi alkalmazott (nem írom le, hogy ki, mert nem akarom kitenni a támadásoknak), határozottan kijelenti: „a betegektől vesszük el ezt az időt, amit öltözködéssel töltünk”. Szerinte is fontos a megfelelő védekezés, mert nem szeretné elkapni a betegséget, mégis hozzáteszi: „de azért ez nem egy Ebola”.

Szabados doktor öltözés közben meséli a kardiológiára igencsak jellemző esetet: ez a hosszas beöltözés akkor a legkellemetlenebb, amikor valaki odabent újraélesztésre szorul, és az orvos épp kint van. Nyilván, a benti kollégák elkezdik az újraélesztést, míg az orvos épp öltözik, mondja a főorvos, miközben épp a második rend kesztyűt próbálja ráfeszíteni a kezére és magyarázza, hogy nagyon fontos a biztonság. „Ez az első olyan betegség, aminél két pár kesztyűt kell húznunk.”

A beöltözés mellett sok időt elrabol még a fertőtlenítés is. Adott osztályokon még annál is többet. Nővérek és ápolók állnak kint egy folyosón és néznek ki az ablakon. Kérdem, történik valami odakint? Á, nem, csak épp fertőtlenítés van odabent, várják, hogy tudjanak visszamenni dolgozni. Stoicescu doktor minden egyes kliens után körbepermetezi saját védőruháját, majd a mintavételhez használatos sarkot, és közben beindít egy készüléket, ami valamilyen fertőtlenítőszerrel telíti a levegőt. Drága percek telnek így el, naponta akár órák is.

A fertőtlenítőszerrel kapcsolatban derül ki, hogy a román bürokráciával mekkora bajok vannak. Még az elején, mikor mindenből hiány volt, meséli egy alkalmazott, jött pár tonna fertőtlenítőszer Magyarországról. Ott használták, az európai szabványoknak megfelelt, de itt nálunk nem engedélyezték a használatát, mert nem volt rajta román címke. Itt az alkalmazottak kékszesszel mocskolódtak, meséli, próbálták fertőtleníteni magukat, de azt is gond volt beszerezni, mert a boltokból az is elfogyott. S közben ült a több tonnányi jó fertőtlenítőszer a raktárban. Ugyanaz a szer, amit később megvett a kórház is, és már lehetett használni, mert volt rajta román címke.

Vége a fertőtlenítős kitérőnek, térjünk vissza a védőruhára.

A védőruhát nem csak felvenni, hanem viselni is kényelmetlen. Hogy a viselése mennyire kényelmetlen, azt csak az tudja, aki próbálta. Az egyik sürgősségis asszisztens gondolata: „Mörfi törvénye: ilyenkor kezd el viszketni az orrod.” A pisilésről ne is beszéljünk, sokan nem isznak vizet a négyórás műszak előtt, hogy ne kelljen vécére menniük. Habár lehet, hogy úgyis inkább kiizzadnák és nem kipisilnék azt a vizet.

A maszkviselés sem túl kényelmes. Látod az emberek arcán a gyűrődéseket, az FFP3-as maszkok besüllyedt nyomát, abból tudod, hogy ki volt nemrég műszakban. Hogy melyik osztályon mennyire örülnek az újságírónak, azt érezheted abból is, hogy mennyire feszítik rád az FFP3-as maszkot. Például az intenzív osztályon úgy rámfeszítették, hogy még két óráig csókra állt a szám tőle.

Az egyik osztályon felveszem a salopétát, keresem rajta a cipzár húzókáját, hát nincs neki. Nem újdonság, legyint a mellettem álló nővér, és ad egy másikat. Most mindenki elkezdett védőfelszerelést varrni, mondja, oszt a minőség is olyan.

Szabados Csongor főorvos nagyon alapos, részletekbe menő, laikusok számára is teljesen érthető vizitet tart az osztályán, amiért nagyon hálás vagyok neki. Ez nagyon szépen rávilágít azokra a kihívásokra, amelyekkel az egészségügyi személyzet szembe kell, hogy nézzen ebben az új helyzetben.

A biztonsági előírások miatt sok eddigi módszer kiesik. Például tilos meghallgatni a beteg tüdejét fonendoszkóppal, mert nem biztonságos a fejvédő alá a fülbe berakni a hallgatókészüléket. Az orvos mondja: „Amire alapozhatunk, azok a mért paraméterek: vérnyomás, pulzus, oxigénszint, testhőmérséklet. De a klasszikus medicinában alkalmazott vizsgálati módszereket, mint például a hallgatózást, ami az egyik legfontosabb, tüdőgyulladásban főként, nem lehet most alkalmazni. Kiesnek a régi medicinából olyan dolgok, amelyeket nem is gondoltunk volna.”

Ezért nagyon fontos a műszeres vizsgálat, az EKG, röntgen, ultrahang ezekben az esetekben, mondja az orvos. És az anamnézis, azaz a kikérdezés.

A tüdőröntgennél az evolúciót érdemes figyelni, különböző napokon készült képeket összehasonlítani, abból látszik, hogy milyen irányba halad a tüdőgyulladás. Önmagában egy tüdőröntgennek nincs olyan nagy jelentősége, mert van, akinek koronavírus nélkül is rosszul néz ki a tüdeje, különböző okok miatt.

A felvételeken a homályos foltok jelzik a gondot. Ezen például a tüdő jobb fele el van tűnve, mondja az orvos, a bácsi szerencséje, hogy a bal tüdeje alig érintett. Az a furcsa ovális alakú valami a képen az egy szívstimulátor, egy pacemaker.

Az osztályra már szóbeli kiértékeléssel együtt érkezik a röntgenfelvétel, sőt a röntgenszakorvos kiértékelésében hasonlítja is a felvételeket az előzőkhöz. A sok röntgen készítése újabb kihívás elé állította a kórházat. Ezúttal technikai probléma merült fel, tárhelygondok. Most épp bővítik a tárhelyet.

A kikérdezés sem megy olyan könnyen, mint régen, mondja a doki. Az idősek, ha hallászavaruk van, szájról olvasnak. Felét hallják, felét leolvassák szájról, s a többit megtanulják kikövetkeztetni. „Most nekünk mindenünk el van takarva, be vagyunk öltözve, nem látszik az arcunk, a mimikánk. Nagyon nehéz kommunikálni ilyen esetben.” Odahajol egy idősebb csíki bácsi fölé fél méterre, és torkaszakadtából üvölti: „Panaszkodjon valamit! Van-e panasz?” A bácsi rezzenéstelen arccal néz rá és azt mondja: „Jól”.

Szakmai érdekesség, ami megnehezíti az orvosok dolgát, hogy ez a vírusfertőzés a cukorháztartást felborítja. Plusz a gyulladáscsökkentő is felviheti a cukrot. Akinek volt egy kicsi hajlama is a cukorbetegségre, az most kibukik, mondja az orvos. Ezért a gyulladáscsökkentőkből is azokat próbálják adni, amelyeknek a legkisebb ez a mellékhatása. Mert ha véletlenül felborul a cukorháztartás, akkor azt kezelni kell, az még egy injekció, még egy kontaktus a nővérrel. Ami elkerülendő. A nővérek is túl vannak terhelve, túl sok a beteg, és sokan súlyos állapotban vannak.

„Nehéz eldönteni például, hogy egy fulladozás a vírusos tüdőgyulladás vagy a súlyos szívelégtelenség miatt van, vagy mindkettő miatt. Egy tüdőröntgenen árnyékokat ad mindkettő. A képalkotó eljárások, az ultrahang nagyon nagy segítséget nyújtanak abban, hogy ezt eldöntsük. A bácsi esetében a szívelégtelenség volt az ok.”

A sófalvi bácsit átvitték Csíkba, mert covid-negatív volt. Ott befektették. Egy adott pillanatban pozitív lett a tesztje, átvitték Somlyóra. Ott a kardiológus ultrahangon észrevette, hogy baj van a szívbillentyűjével, s akkor visszaküldték Udvarhelyre. Sajnos, ilyen köröket járnak ebben a világban a betegek, mondja az orvos.

Arányaiban elég sok olyan esetet hallok, hogy az illető negatívként bekerül a csíki kórházba, és aztán néhány nap múlva egyik tesztje pozitív lesz. Nem vagyok orvos, de úgy érzem, ezen érdemes elgondolkodni. Hogy a tesztek adnak-e ekkora gyakorisággal fals negatív eredményt, vagy pedig a csíki kórházban szedik-e össze a betegek a vírust.

Az első tíz nap a kritikus. Addig folyamatosan követni kell a pácienseket, hogy kialakul-e tüdőgyulladás vagy nem.

Fontos az, hogy biztonságban menjenek haza a betegek. Volt olyan betege is, aki vissza kellett, hogy jöjjön. Úgy tűnt, hogy minden rendben van, hazaengedték. Ez még abban az időben volt, mikor 12 ágyon dolgoztak, vegyesen belgyógyászat és kardiológia, és elég nagy nyomás alatt voltak. Most már jobb a helyzet, kicsit szellősebb, és sokkal többet tudnak a biztonságra adni.

Tudnak figyelni arra, nehogy visszaessenek a páciensek. Mert van egy ilyen hajlam is, hogy a nyolcadik-tizedik napon visszatér a nehézlégzés, a tüdőgyulladás megint elkezd súlyosbodni. Ezért muszáj arra figyelni, hogy a beteg úgy menjen haza, hogy emiatt ne kelljen visszatérnie.

A vírus lelkileg is megviseli az embereket, és ilyenkor a kórházi személyzet kell, hogy lelket öntsön beléjük. Egy 82 éves néni például három hétnyi kezelés után kigyógyult, negatív lett a tesztje. Készülnek kiengedni. A néni hitetlenkedve, flegmán hallgatja a főorvost, aki lelkesen meséli, hogy Alinával beszélt, aki utána fog jönni. Szerinte nem fog, ismétli a néni. A vizitelő csapat többi tagja is beszáll a lelkesítésbe. A néni sokkal lelkesebb nem lesz, de legalább meggyógyult és hazamehet.

A szomszéd néni, képünkön, már pozitívabban látja a dolgokat. Mikor az orvos mondja neki, hogy „maga meg fog gyógyulni”, akkor a néni nem tiltakozik. „Próbálok”, mondja. A legfontosabb a pozitív hozzáállás, mondja neki az orvos. Fontosabb, mint a kezelés. A néninek tüdőembóliája volt. Negatív volt a tesztje, átvitték Csíkba, ott pozitív lett a tesztje, visszahozták. Nagyon sokan meghalnak tüdőembóliában, a néninek szerencséje volt, hogy elég hamar észrevették. Most a vérrög eloszlatásán dolgoznak. A koronavírusos tüdőgyulladások esetében kötelező módon vérhígítót adnak a betegnek. Egyre több tanulmány mutatja már azt, meséli Szabados doki, hogy a koronavírus hajlamosít a vérrögképződésre.

Abból, ahogy az orvosok beszélnek a különféle forrásokról, amiből informálódnak, és abból, amit különféle osztályokon hallok a személyzettől, úgy tűnik, nagyon távol állunk még attól, hogy magabiztosan kijelenthessük, ismerjük ezt a betegséget. Sokszor azt sem tudják, hogy mit adjanak a betegnek, mondja egy alkalmazott. Egy kis vitamin, egy kis vírusölő, egy kis gép. Jövőre talán könnyebb lesz, teszi hozzá, már többet fogunk tudni a vírusról, és védőoltás is lesz.

Ahhoz, hogy jobban megismerjék a vírust, jó lenne minden információforrást kihasználni, és főleg saját tapasztalatokat is szerezni, azokat kiértékelni. Ez utóbbi elég nehéz, az érvényben lévő szabályozások miatt. „Miért van például megtiltva a boncolás?”, kérdi az egyik kórházi alkalmazott, akinek a nevét nem fogom leírni, mert a rendszer kritikusait nem akarom kitenni a támadásoknak. Néhány hete engedélyezték, de most is csak nagyon különleges esetekben, mikor másként nem tudják megállapítani a halál okát.

Sokszor felmerül a kérdés, mesélik, hogy milyen különbséget látnak egy minden évben lezajló influenzajárvány és a mostani járvány között, számszerűleg. Amire csak azt tudják mondani, hogy nem tudják összemérni a kettőt, mert egy normális influenzajárványnál csak a környék betegeit kell ellátni, most pedig idehozzák a megye összes betegét.

Nem elég a nyomás, amit maga a helyzet, a betegek száma és állapota generál, most érkezik még egy nyomás fentről. Ellenőrzések lesznek, mert a karácsonykői kórház intenzív osztályán kitört tűz után és a választások előtt az országos vezetőség félti a bőrét.

Közben pedig országos szinten szeretnék növelni a kapacitást, ami gyakorlatilag nem jelent többet, mint hogy újabb ágyakat zsúfolnak a meglévők mellé a kórtermekbe, meséli az egyik alkalmazott. Ez az udvarhelyi kórházban nem fog menni, mivel már nincs hely a kórtermekben. Az sem megoldás, mondja szimbolikusan, ha arra kell vigyázniuk, mikor egy beteget ellátnak, nehogy a szomszéd beteg kezéből kiverjék a kanült a fenekükkel.

Jó hírekkel is szolgálhatunk, pozitív változások is vannak. Például nem diszkriminálják már annyira a kórházi dolgozókat, mint régen, és az intenzíveseket sem annyira. Főleg a tavaszi hisztéria során sok ilyen eset volt, hogy féltek a szomszédok a kórháziaktól. Néhányukat felkértek, hogy költözzenek el, nehogy hazavigyék a betegséget a szomszédoknak. De még a családtagok is kerülték őket, nem szívesen látták látogatóban, közös ünnepléseken.

A kórházi alkalmazottak között is volt ilyen jellegű félelem. Nem tudja elfeledni, meséli az intenzíves főnővér, Vajda Csilla, hogy mikor megszűntek a buszjáratok, megpróbálták úgy megszervezni a szállítást, hogy a főleg faluról ingázó kisegítő személyzet össze tudjon verődni autókba, és be tudjon jutni munkába. Elindult megbeszélni más részlegekkel, hogy lenne-e aki elhozzon egyik-másik faluból egy-egy embert. És volt olyan kolléga, aki azt mondta, hogy „szerinted van bárki közülünk, aki beültetne egy intenzívest az autójába?” Úgy félt tőlük mindenki, mint a tűztől. Akkoriban még csak a fertőzőn és az intenzíven voltak covidos betegek. Most már ez a jelenség lejárt.

Az is pozitívum, hogy az udvarhelyi kórház is ugyanazt tudja nyújtani, mint a nagyobb kórházak. A szakember szavaival élve: ugyanazt a semmit. Mikor megpróbálnak betegeket felküldeni nagyobb kórházakba, egyetemi központokba, meséli egy alkalmazott, akkor mindig azt a választ kapják fentről, hogy „ne küldjétek, mert mi is ugyanazt a semmit tudjuk nyújtani nekik, amit ti”.

Körülbelül ennyi fért a mai anyagunkba. Nyilván ez csak ízelítő. A legnagyobb baj az, mondja egy fontos pozícióban lévő alkalmazott, hogy minden más betegség megszűnt. Csak covid van. És minden ekörül forog. Ez pedig vissza fog ütni.

Meséli az intenzíves főnővér, hogy számára az nagyon szomorú, hogy vannak ismerősei, sőt orvos ismerősei, akik azt mondják, hogy ugyan, menj már, ez a vírus nem is létezik. Bevallom, én sem láttam a vírust. De láttam azt a 42 éves (velem egykorú) beteget az intenzíven, akinek a tüdejébe le volt nyomva a cső. Feküdt ott magatehetetlenül, mint egy zsák, a gép tartotta életben. Ha életnek lehet nevezni azt a pár napot, amiután gép ide, gép oda, a szervezete valószínűleg leáll. Nem mondom azt, hogy elkezdtem félni a covidtól, de azt határozottan állítom, hogy nem volt kellemes látvány, és elgondolkodtatott.

Tavasszal volt egy olyan eufórikus hangulat, emlékszem, hogy most már van elég lélegeztetőgépünk, meg tudunk harcolni a coviddal. Most rájöttem, hogy ez téves kép, és semmi ok az örömre. A valóság az, ha a szakembereknek hihetünk, hogy aki lélegeztetőgépre kerül, annak nagyon kis esélye van visszatérni a normális életbe. A harcot addig lehet csak vívni, amíg gépre nem kerülünk. A legtöbben akkor kerülnek gépi lélegeztetésre, amikor kómába.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép