Hogy egy válságban kinek milyen információ, mennyi bizalom és mekkora szolidaritási hajlandóság áll rendelkezésére, az közös mulasztásunk. Geambașu Réka véleménycikke.


Azon kiváltságosok közé tartozom, akik az egyetem padjai között igazi, érdemi képzést kaptak. Nem volt túl sok az elmélet és túl kevés a gyakorlat, és mai napig merítek nem csak a jegyzeteimből, hanem a rejtett tanterv üzeneteiből is.

A helyre, a szemináriumi teremre is emlékszem, ahol L. (a tanárunk), miután kiakaszthattuk valami rögtönítélő, sommás ítélettel „az emberekről”, azt mondta: az embereknek mindig igazuk van, mindig racionálisan cselekszenek azon a világon belül, azoknak a jelentéseknek, hatásoknak és azoknak az erőforrásoknak a birtokában, amelyek mindennapjaikat meghatározzák.

Első éven ez sok mindent átrendezett a fejemben, és lehet, arra is hatással volt, hogy nem tudom az embert individuálisan, „légüres térben”, társadalmi meghatározottságoktól mentes cselekvőnek látni.

A román társadalom most nagy bajban van, és ez sokatokat, akik fontos és mérvadó véleményt képviseltek, arra késztetett, hogy megszólaljatok. Úgy érzem azonban, éppen ez a mondat maradt ki a lehetséges helyzetértelmezésekből, szerepét pedig nem a vita kedvéért hangsúlyoznám, hanem azért, mert azt gondolom,

csak a válság társadalmi okainak feltárása segíthetne megoldást találni rá.

Rögzítsük a tényeket: Romániában az arra jogosultaknak körülbelül egyharmada oltatta be magát. Az új koronavírus járványának negyedik hulláma borzalmas, európai és világviszonylatban is kétségbeejtő fertőzöttségi és halálozási adatokat mutat. Az egészségügyi ellátás leterheltségéről és annak orvosokra-ápolókra, de páciensekre gyakorolt hatásáról pedig csak sejtéseink lehetnek.

Az orvostudomány jelenlegi álláspontja szerint a negyedik hullám berobbanása és az alacsony átoltottság között van kapcsolat, és szintén a tudományos konszenzus szerint (néhány, nagyon kevés renitens szakembert leszámítva) a járvány megfékezésének egyetlen, ha nem is tökéletes, módja az oltás.

Az oltást tesztelték, engedélyezték, nincs több mellékhatása, mint bármely más gyógyszernek, és azok a mellékhatások a várt haszonnál lényegesen kisebbek. Végül, nem mellesleg, ugyanaz az orvostudomány mondja mindezt, amelyhez amúgy máskor fogtömésért, lábtöréssel és kruppos gyermekeinkkel is fordulunk.

Mindenkinek, nekem is, vannak olyan barátaink-ismerőseink, akik többé-kevésbé harcosan, de elutasítják az oltást. Egyikük-másikuk esetében még arra is van ötletem, hogy korábbi viselkedésükből hogyan vezethető le mostani reakciójuk. Igen, indulatokat váltanak ki belőlem, hibáztatom őket, és egyre nehezebb cipelnem ezeket az indulatokat.

Az egyes emberek hibáztatása viszont félrevezető, és mint látjuk, semmit nem old meg.

Ha az elutasítás aránya „hozná” más társadalmak átlagait, akkor volna értelme leragadni az egyén szintjén, a romániai társadalomban viszont ez a jelenség tömeges, társadalmi. Hacsak nem ragaszkodunk ahhoz a butasághoz, hogy Romániában valami az emberi veleszületett „személyiségében” más, akkor kénytelenek vagyunk megkeresni a társadalmi okokat.

Aki csak egyéneken kéri számon az erkölcsös viselkedést, az azt az egyszerű tényt téveszti szem elől, hogy társadalmi lények vagyunk, és ami társadalmi méreteket ölt, amögött csak társadalmi okok lehetnek.

(Igen, ez a megközelítés háttérbe szorítja az egyéni döntés szabadságát, de ne tegyünk úgy, mintha azt lehetne feltételezni, hogy mindenki számára rendelkezésre áll a megértés, az értelmezés és a cselekvés teljes spektruma. És ha ezekre végre alkalmunk lesz ránézni, talán még van esély a teljes összeomlást megakadályozni.)

Az oltás tömeges elutasítása miatt emiatt én magunkat vádolom. Magunkat: a társadalmat és az államot.

Bármilyen kényelmes is az egyes embert felelőssé tenni ostoba, erkölcstelen és szolidaritáshiányos viselkedése miatt, az ő viselkedése a sok évtizede kibontakozó társadalmi kudarcaink következménye. És velünk együtt ők mindannyian áldozatok.

Cserbenhagyott minket az állam a tájékoztatás mozzanatában. Arra kevésbé látok rá, hogy egy újságírónak mekkora vesződség valós adatok birtokába kerülni, mennyire transzparens a döntéshozatal, de az állam karba tett kézzel hagyja egészen primitív és káros „portálok” működését, amelyek egyhangúlag félretájékoztatnak és uszítanak.

És ez nem most kezdődött. Kutatók, tényfeltáró újságírók akár életük kockáztatásával mutatnak rá évek óta pl. az orosz álhírgyár rettenetesen káros következményeire. Azok, akiket megválasztunk, és akiknek dolga lenne ezzel kezdeni valamit, nem tekintik ezt feladatuknak. Vagy tán nem is értenek belőle semmit.

Cserbenhagyott minket az állam az egészségügyi rendszer felkészítésével. Semmi érdemleges nem történt másfél év alatt sem anyagi értelemben, sem a dolgozók felkészítésének tekintetében. Kiszámíthatatlan, követhetetlen, ellentmondásos és ésszerűtlen döntéseket hoz, érzékelhetően a közhangulathoz is igazodva, illetve semmiféle következményt nem vállalva.

És persze cserbenhagyott minket a kormányzat, amely ízléstelenül ezekben az időben is hatalmi játszmákra összpontosít ahelyett, hogy az egy éve esedékes mozgósítási, tájékoztatási és válságkezelő munkát elkezdené végre elvégezni.

De benne van a tágabb társadalom keze is jócskán a kialakult helyzetben. A társadalom évtizedek óta szépen és nem érdekmentesen felépített individualista ideológiájának te is, mi is áldozatai vagyunk. Korunk mindent az egyéni felelősség hatáskörébe sorol:

  • Beteg vagy? Mit szúrtál el?
  • Bajban van a gyereked? Hogyan teljesítettél szülőként?
  • Szegény vagy? Vagy csak nem gyarapszol anyagilag? Akkor biztosan elég motivált és tettrekész vagy?

Felfeslett vagy egyenesen nevetségessé vált a társadalmi szolidaritás. Nincs, de már nem is keresünk nagyobb léptékű társadalmi megoldásokat egyéni bajainkra. Nem csak megtanultuk, hanem magunkévá is tettük ezt az individualista szemléletet.

Felelősséget vállalunk magunkért, és csak magunkért.

Mondhatnád, hogy spekulálok, de az oltásszkepszis nem januárban kezdődött. Korábbi kutatások kimutatták, hogy a komolyan vett individualizmus, a gyermek teljes boldogulásának felelősségét anyára hárító szemlélet hívta életre elsősorban középosztálybeli anyákban az oltások elutasítását, hiszen a gyermekük az ő felelősségük, senki másra nem számíthatnak.

És lássuk be, ennek szerves része az egészségüggyel szembeni szkepszis, „az orvos körmére nézés”, a gyanakvás, az alternatívák keresése. Semmi köze tájékozottsághoz, de szorongáshoz és magára utaltsághoz annál inkább.

És az alacsonyan iskolázott emberek? Az alig tengődők? A bizonytalanságban, kiszolgáltatottságban élők? A tájékozódni nem tudók: ők mikor tapasztalták meg utoljára a tágabb társadalom feléjük megnyilvánuló szolidaritását? A biztonsági hálót? Rettenetesen cinikusnak érzem most az oltottságot rajtuk számon kérni, még ha együtt zuhanunk is.

Oda is közösen jutottunk el, hogy emberek milliói számára episztemológiailag ugyanolyan súllyal bír egy ismeretlen által megosztott fecni holmi számokkal vagy egy szélhámos, mint egy tudományos közlemény vagy egy szakértő álláspontja. Közösen hagytuk erodálódni a tudományt és annak státusát, megnyirbálni a finanszírozását, leépülni az oktatási rendszert.

Minden erőnkkel az egyéni menekülési útvonalak feltárásán és bejárásán vagyunk,

és nem látunk ki a saját helyzetünkből sem az okok, sem a megoldások terén. Bizalmatlanok vagyunk az egészségügy romló vagy legalábbis kiszámíthatatlan, egyenetlen színvonala miatt, és csak azt tesszük, amire évtizedek óta ösztönöznek: kézbe vesszük a sorsunkat, miközben lelepleztük a bennünket bizonytalanságban tartókat.

Az pedig, hogy egy válságban kinek-kinek ehhez milyen információk, milyen megértést segítő tudás, mennyi bizalom és mekkora szolidaritási hajlandóság áll rendelkezésére, az közös mulasztásunk.

A szerző szociológus, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatója. Ezt a szöveget a saját Facebook-profilján tette közzé, az Átlátszó Erdélyen minimálisan szerkesztve és az ő engedélyével közöljük.

Nyitókép: Mat Napo. A kép forrása: Unsplash

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép