Publicisztika az erdélyi magyar tudatállapotról, alávetettségről és emberi méltóságról a gyergyóditrói eset kapcsán.
Erdélyi magyar társadalomkutatóként nehéz megszólalnunk a ditrói eset kapcsán. Mindketten azért választottuk a kutatói pályát, hogy a kisebbségi lét ellentmondásait jobban megértsük, kutatóként pedig mindig azonosultunk az erdélyi magyarok ügyével. Ezen nem valószínű, hogy bármi változtatni tudna.
Így számunkra bántó és elfogadhatatlan, hogy a román médiában az erdélyi magyarok ellen valóságos lejárató-kampány folyik.
Azt sem tudjuk elfogadni, amikor a magyar közösség „felvilágosultjai” (értelmiségiek, nagyvárosiak, progresszívek) az úgymond elmaradott székelyföldi, vagy ditrói közösséget teszik felelőssé az eseményekért. Ők a közösségen belül ugyanúgy a saját domináns pozíciójukat próbálják újratermelni, ahogy országos szinten a bukaresti politikai- és média-elit teszi.
Azt sem tartjuk elfogadhatónak, hogy konkrétabb szinten keressünk bűnbakot és a megmozdulást vezető segédlelkészt, vagy a résztvevőket ajánljuk fel az internet népének médialincselésre.
Ha már valljuk, hogy minden magyar felelős minden magyarért, velük most szolidárisnak kellene lennünk, ahelyett, hogy a bűnbakok megnevezésével próbálunk (pszichológiai, vagy intézményes értelemben) kikecmeregni a kellemetlen helyzetből.
Elsősorban ez utóbbi miatt hatottak üdítően azok a helyszíni riportok, elemzések, amelyek a ditrói helyzet sajátosságait mutatták be. Sok igazság van abban, hogy elég ijesztően fest a „neoliberalizmus alulnézetből”, egy gazdasági szempontból periférikus régióból nézve, ahol az emberek (relatív értelemben legalábbis) szűkülő erőforrásokért kénytelenek megküzdeni.
Ezt mindenképpen figyelembe kell venni, amikor a helyzetet értékeljük, ugyanennek a neoliberális berendezkedésnek a kedvezményezettjeiként.
Mi a helyzet?
Mindez azonban nem feledtetheti, hogy a ditrói eset sajnos szimptomatikus a teljes erdélyi magyar közösség vonatkozásában. Be kell lássuk, hogy csak idő kérdése volt, hogy a problémák ebben a formában kerüljenek napvilágra és ebben a formában legyenek keretezve a román médiában.
Lehetne sorolni a különböző eseteket, amikor a „migránsok” farsangi, vagy szüreti mulatságok szereplőiként jelentek meg, vagy amikor nem európai kinézetű turisták okoztak riadalmat a különböző erdélyi magyarok által lakott településeken.
A példáknál lényegesebb azonban, hogy az utóbbi években több átfogó vizsgálat is egy első látásra furcsa jelenségre mutatott rá, mégpedig, hogy az erdélyi magyarok között az idegenellenesség jóval magasabb értéket mutat, mint akár Romániában, akár Magyarországon.
A vizsgálatok által kimutatott idegenellenességet nevezhetjük nyugodtan annak, ami: rasszizmusnak.
Merthogy, az ellenszenv nem a magas státusú idegenek (pl. amerikaiak, németek, vagy svédek) és még csak nem is a fejlődési lejtőn alacsonyabban pozícionált kelet-európaiak (ukránok, moldávok) ellen irányul, hanem kimondottan a nem európai bevándorlók (afrikaiak, közel-keletiek, indiaiak) ellen.
Az irántuk érzett ellenszenv pedig szorosan korrelál a cigánygyűlölettel is (bár sokak számára a romák „már-már kisangyaloknak tűnnek, mióta a migránsok megjelentek”). A jelenség több okból is furcsának tűnhet.
Egyrészt, logikus lenne, hogy egy kisebbségi közösség szolidáris legyen más alávetett helyzetben lévő csoportokkal. Másrészt, gyakran hangoztatott érv, hogy az erdélyi magyarok idegengyűlöletét az anyaországi média szította fel.
De akkor hogyhogy magasabb szintű, mint a magyarországi? Miért tűnik (szemben az előbbivel) már-már konszenzuálisnak?
Értelmezésünk szerint mindkét ellentmondás látszólagos és logikus magyarázattal feloldható. Egyrészt, az erdélyi magyarok xenofóbiája nem kisebbségi xenofóbia, hanem a többség xenofóbiája. Erdélyben ugyanis a többség és a kisebbség közötti különbségtétel (ugyanúgy, mint sok más helyen) több dimenzió mentén történik.
A magyar valóban egy nemzeti kisebbség az állami intézmények birtokosaként fellépő románokkal szemben. Azonban a (nem roma) magyarok a romákkal, vagy a bevándorlókkal szemben bizony a domináns többség részét képezik és akként is viselkednek.
Ez persze még mindig nem magyarázat arra, hogy miért magasabb körünkben az idegengyűlölet, mint az anyaországiak, vagy a románok körében. Értelmezésünk szerint éppen a kettős helyzetünkből adódóan, vagyis azért, mert két társadalomból kapjuk párhuzamosan az idegengyűlöletet tápláló politikai- és média-impulzusokat.
Az alapot Románia adja, ahol a rasszizmus a mai napig nagyon kevéssé reflektált, nem képezi vita tárgyát, ugyanakkor mintegy magától értetődő módon van jelen a közéletben és nyilvánosságban.
Ilyen szempontból lényeges, hogy a román médiában a ditrói helyzet kapcsán kialakult médiakampány sem a (romániai) rasszizmust, hanem a magyar kisebbséget vette célba. Az erdélyi magyar nyilvánosságot sokáig szintén ez a reflektálatlanság jellemezte, leginkább a romákhoz való viszonyulásban, ahol az „egyenlőtlenség előfeltevése” ritkán kérdőjeleződött meg.
Erre az alapra épültek rá a magyarországi politikai és média-impulzusok. Magyarországon a rasszista és idegengyűlölő diskurzus termelésének intézményes logikája teljesen eltérő a romániaitól.
A rendszerváltást követően ugyanis a domináns pozícióban lévő bal-liberális elit megpróbálkozott egy „polkorrekt” diskurzus kialakításával. Ez a próbálkozás, illetve poszt-szocialista, alapvetően (neo)liberális diskurzív rend 2006-ban omlott össze, amit a politikailag instrumentalizált rasszizmus korszaka követett: először a Jobbik tematizálta nagy sikerrel a „cigánykérdést”, majd a Fidesz a bevándorlást.
Gyorsan tegyük hozzá, hogy a magyar baloldalnak már korábban is megvolt a maga (szintén politikailag instrumentalizált) xenofóbiája, ami a határon túli magyarok ellen irányult.
Az erdélyi magyarok a maguk reflektálatlan román(iai) rasszizmusára kapták a magyarországi politikailag instrumentalizált rasszizmust. Így a végeredményt a körülmények összjátékaként, vagy akár a magyarországi migránsellenes politikai és média-kampány csak részben szándékolt következményeként értékelhetjük.
Ugyanakkor, az erdélyi magyarok mégsem teljesen a körülmények áldozatai, hanem a „saját hozzájárulásuk” is jelentős a szomorú végkifejlethez. Erdélyben (ahogy a Kárpát-medencében) a magyar identitás fontos elemét képezte és képezi egyfajta szupremácia-tudat.
A Nyugattal szemben (amit elsősorban az osztrákok és németek testesítenek meg számunkra) van egyfajta periféria-tudatunk, ugyanakkor az is fontos, hogy mélyen belénk ívódott, hogy a környező népeknél (románoknál, szerbeknél, ukránoknál és a távolabbi albánoknál, bolgároknál stb.) azért mégiscsak „jobbak” vagyunk.
Emlékezzünk Ady híres kompország metaforájára, ami nem csak Magyarországot pozícionálja Kelet és Nyugat közé, hanem egyben a szomszéd népeket is Keletre helyezi, kidomborítva ezzel a magyarok fölényét.
Erdélyben azonban a magyar identitás szupremácia-dimenziója súlyosan sérült. A társadalmi rétegződés tényei, a magyar közösség 101 éve tartó fokozatos, ám folyamatos marginalizációja nyomán a románokkal szembeni fölénytudat egyre nehezebben tartható fenn.
Így az erdélyi magyarok hajlamosak az identitásuk mélyrétegeiben rejtőző szupremácia-tudatot mintegy transzponálni. Magunk ilyen transzponálásnak érezzük a (rendszerváltás utáni neo-)transzilvanizmust, aminek jelenleg egyetlen reális tartalma sajnos az Erdélyen kívüliek (oltyánok, teleormaniak, bukarestiek, déliek stb.) orientalizálása és balkanizálása.
Véleményünk szerint nagyon hasonló szerepet tölt be a több kutató által az európai jobboldali populizmus részeként beazonosított úgynevezett civilizacionizmus is (t.i., hogy a nemzeti kötődések mellett egy európai, vagy északi civilizáció részesei vagyunk).
Az erdélyi magyarok számára a civilizacionizmus egy olyan kategóriát kínál, amibe a szupremácia-tudatukat transzponálhatják és amiben a németekkel, svédekkel, hollandokkal lehetnek együtt.
Érdemes talán hozzátenni, hogy a román elit is hasonlót akar, csak épp ellenkező eszközökkel: elutasítja a rasszizmust (pontosabban próbálja elrejteni a rasszizmusát), hogy bebocsátást nyerjen a civilizáltak által alkotott szalonba.
Mi a probléma és mi a teendő?
A ditrói eset nem csupán az erdélyi magyar tudatállapot tükrözése szempontjából érdekes, hanem azért is, mert a körülötte kialakult médiakampány megmutatta a fent említett stratégiák sérülékenységét is.
A magyarok hiába próbálják magukat a domináns többség részeként konstruálni a civilizacionizmus (alias rasszizmus) által, ha egyszer a román nemzetállamon belül a pozíciójuk nem domináns.
Ez élesen megmutatkozik abban, hogy a román média sikerrel keretezi a magyar közösséget rasszistaként, miközben a saját társadalmában rejtettebben jelenlévő rasszizmusra nem kell reflektálnia.
A következmények veszélyesebbek, mint gondolnánk. Mi erdélyi magyarok gyakran hangoztatjuk, hogy mások nem értik meg a kisebbségi helyzetünket, sajátos igényeinket. Mostani állapotunkban ez nem csak tényszerű, hanem törvényszerű.
Talán a civilizacionista projekt feljövőben van, egyelőre azonban célközönsége jobb esetben is csak a szélsőjobb.
Még nagyobb probléma, hogy a kisebbségvédelem nyelvezete eleve sokkal inkább univerzalista és (legalábbis a mi véleményünk szerint) abban az esetben működtethető sikerrel, ha még inkább sikerül lehorgonyozni az emberi jogi diskurzusban. Ennek útja például, ha egy diszkriminációs nyelvezetben is el tudjuk magyarázni, hogyan termeli ki az egyenlőtlenségeket a román állam intézményrendszere.
A hétköznapi rasszizmus és a már-már konszenzuális idegengyűlölet azonban erre nem sok lehetőséget hagy. Minden ilyen próbálkozást hiteltelenné tesz, ha te magad, amikor megteheted, gyűlölsz és diszkriminálsz.
Hangsúlyoznunk kell, hogy számunkra ez jóval több, mint stratégiai kérdés. Ha ténylegesen meg akarjuk értetni magunkat másokkal, ha igényt tartunk mások szolidaritására, őszinte barátságára, nekünk is el kell fogadnunk néhány, vagy talán csak egy alapvető premisszát, mégpedig, hogy az embereknek méltóságukban egyenlőknek kell lenniük, hogy az emberi méltóság és egyenlőség megkérdőjelezhetetlen és univerzális.
Természetesen probléma, ha a közösség politikai ellenfelei sikerrel hitetik el potenciális partnereinkkel, hogy nem egy jogaiért küzdő kisebbség, hanem rasszisták gyülekezete vagyunk.
Ezt a problémát azonban nem lehet pusztán kommunikációs válságstábokkal orvosolni. Mi több, a különböző szereplők létező kommunikációs stratégiái, a kivárás, a szavak patikamérleggel való kimérése, az elektorális reálpolitika csak mélyítik a problémát, hasonlóképpen az erdélyi magyar elitek kommunikációjában mély hagyománnyal bíró kettős beszéd folyamatos alkalmazásához.
Ténylegesen szembe kell néznünk önmagunkkal és el kell döntenünk, hogy milyen társadalmat akarunk, hogy milyen erdélyi magyar közösséget szeretnénk a jövőben építeni.
El kell ismernünk, hogy az erdélyi magyar közösség nincs felkészülve az idegengyűlölet, a rasszizmus kezelésére és meg kell találnunk a módját annak, hogy ezt a kérdést orvosolni tudjuk.
Az egyenlőség és az emberi méltóság lábbal tiprása, a kiszolgáltatottak elleni gyűlölet nem erősebbé teszi a közösséget, hanem kiszolgáltatottabbá és elszigeteltebbé.
A történelmi léptékben igazán sikeresnek tekinthető kisebbségi közösségek (a québeci franciákat, vagy a katalánokat ilyennek tekintjük) úgy védik saját közösségüket, hogy egyben aktívak a kirekesztéssel szembesülők jogi védelmében.
Québec-ben a hetvenes évektől kezdődően a vérségi-származási alapú francia közösséget nyelvi közösségként értelmezték újra, azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy a bevándorlók integrációjában a franciát az angollal szemben versenyképesebbé tegyék.
Nyilvánvalóan, ez a modell nehezen működhetett volna a tartomány széleskörű autonóm jogosítványai nélkül. Az erdélyi magyar közösség (nyelvi alapú) újrafogalmazása és az emberi jogok melletti elköteleződés azonban a magyarul beszélő (székelyföldi és partiumi) romák kapcsán is értelmesen felvethető, hisz a romák ezer szállal kapcsolódnak a magyarok által dominált intézményekhez.
A románokkal való jó ideje megrekedt kommunikációt is valamilyen univerzalista, az emberi jogokhoz kötődő keretben lehetne újraindítani. Ebben az egykori dominancia-viszonyokat más kategóriákba transzponáló próbálkozások (neo-transzilvanizmus, civilizacionizmus) véleményünk szerint nem nyújtanak igazi segítséget.
Az nem várható el ugyanis, hogy bárki empátiát érezzen irántunk, ha magunk sem az egyenlőségben látjuk a megoldást, hanem – és nem a területi revízió, hanem a dominanciaviszonyok értelmében – abban, hogy „újra kakastollasok sétáljanak a házunk előtt”.
Rajtunk múlik, hogy egyáltalán megpróbálunk-e változtatni valamit a közösségünk jelenlegi lelki és tudatállapotán: nem csak a politikai és vallási vezetőkön, hanem az oktatásban, vagy a helyi gyülekezetekben dolgozókon.
Talán rajtunk társadalomkutatókon is, akik nagyon ritkán vagyunk hajlandóak közéleti kérdésekben megszólani és rajtunk erdélyi magyarokon, akiknek új szívre van szükségünk ahhoz, hogy úrrá legyünk a bennünk tomboló gyűlöleten.
Kiss Tamás szociológus, kutatói adatlapja elérhető itt. Toró Tibor politológus, kutatói adatlapja itt megtekinthető.
Nyitókép: Falugyűlés Gyergyóditróban 2020 február 1.-én. Fotó: Sipos Zoltán
