Nem tudni, mikor ér véget a háború Ukrajnában, de az biztos, hogy egyre kevésbé figyelünk rá. A harcok elől menekülők csendben küzdenek a traumáikkal, próbálnak túlélni a nincstelenségben. Hadköteles férfiak az életüket kockáztatva próbálnak átszökni a határon. Máramarosszigeti riportunk.
A máramarosszigeti határra érkezve meglepő a nyugalom. Az átkelőhelyen nincs sor, időnként jönnek-mennek az autók, a kisebb csomagokkal felpakolt gyalogosok. Emberek beszélgetnek a La vamă pizzázó előtt: úgy tűnik, ez a sarok rendszeres találkozópontja azoknak, akik gyakran járnak át a határon.
Egy nő a ruháit rendezgeti a bőröndjében: készül valahova, vagy épp nemrég érkezett. Már azt hinnénk, hogy nincs itt semmi látnivaló, amikor a pizzázó mögött feltűnnek a segélypontok. Nagy mozgás ott sincs, a Máltai Szeretetszolgálat és a Salvați Copiii (Mentsétek meg a gyermekeket) szervezet piros melegítőbe öltözött munkatársai egyeztetnek a konténerek előtt.
A lelkes, de fejetlen segítségnyújtás a múlté
A máltaiak konténerében már várnak minket: jól esik behúzódni a melegbe a csípős őszi szél elől. Ivóvízzel, harapnivalóval, forró teával, időnként meleg étellel és kisbabáknak szükséges holmikkal várják itt az ukrán menekülteket. A számuk megcsappant: az elmúlt hónapokban legfeljebb 1-2 tucatnyian érkeznek naponta.
A határrendészet adatai szerint a háború kezdetén 24 óra alatt ötezren is átjöttek itt. A legtöbben Szeretvásárnál (Siret) hagyták el Ukrajnát: 24 óra alatt 8 ezer személy volt a rekord.
Ma már nyoma sincs a kezdeti fejetlenségnek. A készenlét és a várakozás megszokottá, hétköznapi vált, mindenki tudja, mi a dolga. Ami változatlan, hogy a civil szervezetek munkatársai és önkéntesei igyekeznek most is a maximumot nyújtani, és megoldást találni a váratlan helyzetekre: sosem tudni, hogy épp hányan jönnek.
Sokszor csak egy jó szóra van szükség
Egy forró tea mellett beszélgetésbe elegyedünk a Máltai Szeretetszolgálat munkatársaival. Hamar kiderül, a konténer meghatározó helyszíne az elmúlt közel két évüknek. A kezdeti időszakban éjjel-nappal a határnál segítettek, naponta pár órát aludtak.
Bár egyre kevesebben jönnek, feladat még mindig bőven akad. Például rendszeresen szállítanak segélycsomagokat a határ túloldalára, és az ukrán oldalon élők is gyakran látogatják meg a konténereket a román oldalon. Azokkal a menekültekkel is tartják a kapcsolatot, akik Máramarosszigeten maradtak, ők gyakran visszajárnak a konténerekhez, ha valamire szükségük van, vagy ha csak beszélgetnének egyet.
Miközben a konténerben ülünk és a máltaiak történeteit hallgatjuk, a határ túloldalán megszólal a légvédelmi sziréna. Váratlanul éles hang ez, egy kicsit el is csendesedünk. A Szeretetszolgálat munkatársai már nem lepődnek meg: korábban rendszeresen lehetett hallani, még a városban is, ilyenkor feltehetően a szirénát tesztelik vagy egy felszálló repülő miatt van riasztás. Az emberek már túlságosan hozzászoktak a sziréna hangjához: félő, hogy ha tényleg baj lenne, nem reagálnak időben.
Az emberek mennek, a történetek maradnak
Meghatározó történeteket hallunk találkozásokról, emberekről, akikről semmit sem tudnak, mióta elhagyták a várost.
„Emlékszem, megérkezett egy anyuka két kislánnyal, akiknek egy-egy kis hátizsákon kívül semmijük nem volt. Kérdeztem, mi történt? Miután kicsit megnyugodtak, az anyuka beszélni kezdett: épp az óvodába tartott a kislányokkal, amikor a bombázások kezdődtek. Azonnal az állomásra indultak, felszálltak az első vonatra, amivel sikerült eljutni a határ közelébe. Így érkeztek Máramarosszigetre, pont úgy, ahogy reggel elindultak az óvodába: egy anyuka két kislányával és a hátizsákjaikkal” – emlékezett vissza Iulia Stan, a Máramarosszigeti Határrendészet Területi Felügyelőségének szóvivője.
A máltaiak munkatársai közül Mihaela, aki ukrán fordítóként segíti a menekülteket, még keresztszülőséget is vállalt: egy 11 éves kislány, Sofia kérte meg erre. A helyi görögkatolikus ukrán lelkész, Vasile Colopelnic lelkesen mutatja a keresztelőn készült fotókat. Sofia Donyeckből érkezett édesapjával, akit betegsége miatt átengedtek a határon. Nemrég ők is elhagyták a várost, azóta nem tudni, mi van velük.
A lelkész szerint csak azok maradnak Máramarosszigeten, akiknek nincs hova menniük, vagy akiknek itt vannak kapcsolataik. Az sem bátorítja őket az itt maradásra, hogy kisváros lévén, szűkösek a megélhetési lehetőségek. Sokan maradtak Ukrajnában is a határmenti településeken, ahol kellő biztonságban vannak anélkül, hogy el kellene hagyniuk az országukat.
Tanulni szeretne, hogy a tudást majd visszavigye Ukrajnába
Egy fiatal, vidám fiú nyit be a konténerbe, Ványa. Nyáron érkezett a közép-ukrajnai Kropivnitszkij városából, jelenleg egy közös ismerősük családjánál él Máramarosszigeten. Ványa részben azért is hagyta el az országot, mert egy év múlva katonakorúvá válik. Családja Ukrajnában maradt.
Ványa és családja a háború kitörésekor a rendkívül veszélyes 9. emeleti lakásukból édesanyja testvéréhez költöztek. Itt légiriadók idején a pincében húzódtak meg, a pincében ünnepelték az édesanyja születésnapját is. A készenléti állapot mindennapivá vált, de az élet nem állt meg.
„Kötelességemnek éreztem, hogy a húgomat megóvjam a depressziótól. Inkább játszottam vele, és nem a híreket pörgettem folyamatosan. Ő akkor még csak 12 éves volt. Persze a legelején én is rosszul voltam, le voltam bénulva, azt éreztem, hogy bármelyik nap meghalhatok” – mondja Ványa.
Az oktatás online folytatódott: ezt szerencsére a járvány idején volt lehetőség begyakorolni. Ványa a tanulás és a sportolás révén feledkezik meg a mindennapi nehézségekről, szeretne egyetemen továbbtanulni, többek között ezért is döntött úgy, hogy eljön az országból. Az ukrajnai online oktatás mellett jelenleg a máramarosszigeti ukrán líceumban is tanul, mivel egy romániai diplomával könnyebben tud majd egyetemre felvételizni.
Nincs hova visszamenniük
A konténerben egy anyával és lányával is megismerkedünk: Nelia 73, Aljona 31 éves. Nekik a háborúban mindenük odaveszett. Egy korábbi balesete miatt Aljona mozgássérült, tolószékkel közlekedik. Abban reménykednek, hogy Aljona hamarosan bekerül egy olyan programba, mely segít a motorikus készségeit fejleszteni, és addig is talán sikerül egy elektromos tolószéket beszerezni.
Neliát és Aljonát egy férfi kíséri, Juri. Ő 70 éves, Herszonból érkezett, abból a megyéből, amit az oroszok már a háború első napjaiban elfoglaltak. Nem reménykedik abban, hogy valaha hazatérhet: ma már orosz katonák laknak a lakásában. Juri hónapokig élt az elfoglalt városban, hosszasan mesél arról, hogy milyen úgy élni, hogy a katonák kényük-kedvük szerint bármit megtehetnek a civilekkel.
Menekülése során a frontvonalon is át kellett kelnie: a különféle ellenőrzőpontokon többször is pucérra vetkőztettek mindenkit a katonák. „Azt mondták, náci tetoválásokat keresnek. Ha valakin bármilyen ukrán szimbólumot találtak, azt elhurcolták. Ha maradok, nem hiszem, hogy túlélem” – emlékezett vissza. Elmesélte hogyan „búcsúztak” a menekültektől az orosz katonák: tüzet nyitottak az ukránok által ellenőrzött területek felé távozó civilekre.
Juri fiának maradnia kellett. A menye és az unokái az Egyesült Államokba utaztak, ő maga pedig nem tervezi, hogy elhagyja Máramarosszigetet. Mindennek ellenére Juri barátságos, jó kedélyű öreg: nagyon szeretne románul megtanulni.
Akik nem jöhetnek, azok is megpróbálnak menekülni
Miközben a törvényes határátlépések száma csökkent, az illegális határátlépések száma növekszik. Naponta akár tíz férfinak is sikerülhet átszökni Máramaros megyébe, ők az életüket kockáztatva menekülnek, zord körülmények között – tudtuk meg Iulia Stantól, a Máramarosszigeti Határrendészet Területi Felügyelőségének a szóvivőjétől.
A háború kitörése óta a határrendészet nagyjából 6600 embert észlelt, akik illegálisan jutottak át Romániába. A legtöbben Máramaros megyébe érkeznek, kétszer annyian, mint Szatmár vagy Szucsáva megyébe.
Máramaros megye 163 kilométeren határos Ukrajnával, ebből 63 kilométeren a Tisza választja el a két országot. A fennmaradó részen a Máramarosi Havasokban húzódik a határ. A ritkán lakott, sűrű erdővel borított, sziklás hegyeken az átkelés nehezebb, ezért a legtöbben a gyors folyású, de viszonylag keskeny folyón próbálnak átkelni.
A menekülési kísérletek gyakran tragédiába torkollnak
Tavaly heten vesztették életüket a folyóban, hatan pedig a hegyekben haltak meg. Ez csak azoknak a száma, akiknek a holttestét a román oldalon találták meg a hatóságok, mondta a szóvivő. A menekültek közül sokan meg is sérülnek, különféle zúzódások, törések rendszeresen előfordulnak.
A szóvivő egy felvételt is mutat, amin épp egy holttestet emelnek ki helikopterrel egy szakadékból a Máramarosi Havasokban. Aki járt már hegyekben, főleg télen, az tudja, hogy járatlan helyekre semmilyen körülmények között, még felszereléssel sem szabad merészkedni. Viszont a menekülők kétségbeesettek, így jobb híján inkább vállalják a kockázatokat, mintsem a frontszolgálatot.
A szóvivő szerint az egyik legnagyobb probléma, hogy a menekültek nem ismerik a jogaikat, így attól tartanak, hogy a helyi hatóságok visszatoloncolják őket Ukrajnába. Mivel bizalmatlanok, volt már rá példa, hogy vészhelyzet esetén sem fogadták meg a román hatóságok tanácsait.
Egy ízben hiába kérték a hegyekben eltévedt csoportot, hogy álljanak meg, gyújtsanak tüzet, és együtt várják meg a mentőcsapatot. A segélyhívón közölt utasítás ellenére a csoport tagjai különváltak, és saját szakállra próbáltak meg továbbjutni. A döntésüknek tragédia lett a vége: a mentőcsapatok nem tudtak mindenkihez időben eljutni, így azon a téli éjszakán két férfi halálra fagyott.
Pedig a román hatóságok nem toloncolják vissza a menekülteket: az európai uniós szabályozás szerint amint belépnek az EU területére, menekültjogi státuszt igényelhetnek. Az ukrán oldalon is jól tudják, hogy mihelyt a menekült átjutott a határon, már nem rendelkezhetnek fölötte, így a hatóságok aktívan együttműködnek a román féllel a balesetek felderítésében.
A Máltai Szeretetszolgálat a következő 6 hónapban biztos marad
„A legnagyobb kihívás, hogy megtaláld a forrásokat, hogy tovább segíthess, és hogy megértesd az emberekkel, hogy ez a valóság, vannak emberek, akik tényleg átélik ezeket a tragédiákat. Amikor mi megyünk oda, látjuk a valóságot, a szegénységet, az éhséget, az ételadagokat, amiket kapnak, a gyerekek tragédiáit, akiknek már nincs perspektívájuk, fiatalokat, akik olyan életet élnek, ami elképzelhetetlen a mi gyermekeink számára. Hatalmas kihívás, hogy tudatosítsuk a gyermekeinkben, az emberekben, hogy szerencsés helyzetben vagyunk, és nekünk kell felelősséget vállalnunk és segítenünk” – fogalmazott Anca Simu, a Máltai Szeretetszolgálat programfelelőse.
Bár októberben véget ért az Active Citizens Fund által támogatott Sprijin pentru Ucraina nevű projekt, a civilek további 6 hónapot még biztos maradnak a máramarosszigeti határátkelőn, ahol továbbra is szociális és mentális támogatást nyújtanak a menekülteknek.
Fotók: Bocz Henrietta
Az anyag elkészülését az Active Citizens Fund támogatta.
