Négy erdélyi magyar újságíró szakmájának eszközeivel ruházza fel a történelmének sokadik pogromjából menekült jezidi közösség pár kamasz tagját, akik a nem túl rózsás helyzetű törökországi kurd kisebbség által fenntartott táborban élnek. Mi sülhet ki ebből?
Parászka Boróka, Brassay István, Fodor Zsuzsa és Dobrai Zsolt Levente egy kurd ifjúsági szervezet nemzetközi segélyprogramjába ugrott be október elején azonnal és feltétel nélkül, miután a bolgár és a román fél visszalépett a részvételtől. A törökországi kurd közösség nem hivatalos fővárosában, Dyarbakirban tevékenykedő szervezet tíznapos programja a város közelében lévő jezidi menekülttábor lakóinak próbált segítséget nyújtani.
Mivel a városban és a térségben nemrég fegyveres konfliktusok voltak, érthető, ha valaki nem vállalkozik ott terepmunkára – mondta Parászka Boróka, akit arról kérdeztünk, hogy ők miért mentek, mit dolgozhat és mit segíthet egy újságíró egy zárt menekülttáborban. Ők már dolgoznak egy konfliktuszónákat feltérképező keretprogramban, Diyarbakirba pedig azzal a céllal mentek, hogy ezt folytassák.

Ne maradj le semmiről: iratkozz fel az Átlátszó Erdély hírlevelére!

Hogyan lehet(ett) újságírói munkával segíteni a menekülttábor lakóin? Hogyan tudtatok bekapcsolódni a segélyprogramba?
A hosszú távú projektünk a menekültútvonalak információit kapcsolná össze, a menekültútvonalon működő újságírói munkát szervezi, segíti. A fotós Fodor Zsuzsával már korábban is dolgoztunk együtt Izmir környékén, Leszboszon és az Égei-tenger övezetében, ehhez a hosszú távú együttműködéshez keresünk kollégákat, és szeretnénk, ha egy munkacsoport alakulna.
Nyáron már jártam ebben a menekülttáborban adatfelvétel céljával. Az egyik projektem a minél jobb, szakszerűbb adat- és nyomrögzítés többek között a jezidi tömegmészárlás vagy népirtás – ennek jogi besorolása még nem tisztázott – túlélőivel, tanúival. Tudtam, hogy ebben a táborban élnek ilyen áldozatok, de nyáron csak nagyon közvetett információkat szereztünk, rövid volt az idő, nem sikerült igazán közel kerülni hozzájuk.
Eleve nagyon kényes a tábor helyzete: a kurd önkormányzat tartja fenn, működtetését valószínűleg hamarosan átveszi a török állam, és ez nem mindenki számára tűnik egyértelműen pozitív fordulatnak.

Azt találtuk ki, hogy újságíróként megpróbálunk más feltételeket teremteni az adatrögzítéshez. Mert ez általában úgy történik, hogy megjelennek az újságírók egy-két napra vagy hétre, költségvetéstől függően, az adatfelvétel pedig gyorsan és erőszakosan történik, nem mindig az áldozatvédelem szabályainak megfelelően. A megkérdezettek orra alá dugják a mikrofont, aztán van, aki beszél, van, aki nem.

Olyasmit is szerettünk volna, ami hosszú távon fejleszthető, és a táborban élőknek segítséget jelenthet. A résztvevő német, olasz, bolgár, kurd segélyszervezetek képviselői a kisgyerekekre összpontosítottak, mi kamaszokkal, fiatal felnőttekkel dolgoztunk együtt. Őket kértük meg, hogy valamilyen módon kapcsolódjanak be az újságírói munkába: fényképezőgépet adtunk a kezükbe, főleg technikai alapokat tanítottak nekik fotós kollégáim, figyeltük, hogyan dolgoznak, és finoman irányítottuk a munkájukat.
Amikor megszületett a kellő bizalom és közelség, kiderült, hogy ki kicsoda a táborban, akkor készítettem mélyinterjúkat adatrögzítés céljából. A segélyprogramhoz ennek a többlépcsős dokumentálásnak az első lépésével, egyféle sajtós képzés elindításával kapcsolódtunk, és azt reméljük, hogy ez folytatható, és hogy az ottaniak reménybeli sajtósként maguk tudják majd az adatfelvétel munkáját folytatni akár a mi segítségünkkel, akár anélkül.

Egy, a diyarbakiri táborban élő gyermek fotója
Egy, a diyarbakiri táborban élő gyermek fotója

Azt írtad a diyarbakiri naplódban, hogy ez egy zárt menekülttábor. Miért és mitől (el)zárt?
A jezidik a kurd közösséghez szorosan kapcsolódnak kulturálisan, vallásilag viszont nem: ők nem muszlimok, mint a törökországi kurdok, de úgy tartják számon őket mint a kurdok őseit. Emiatt a török állam nem feltétlenül fogadja őket bizalommal, a török menekültpolitika igyekszik úgy szervezni a táborokat, a menekültútvonalakat, hogy az a jelenlegi török államvezetés számára biztos alapot, kontrollálható hátteret jelentsen, semmiképp se erősítse a kurd önállósodási mozgalmakat.

Ilyen szempontból ez a tábor kényes pont, a másik magyarázat pedig az, hogy a tábor számára a török állam eddig semmilyen segítséget nem nyújtott. A legtöbb, amit a török állam megtett ezekért az emberekért, az az volt, hogy megengedte, hogy ott legyenek, de a tábort a kurd önkormányzat finanszírozza, az biztosítja az állandó folyóvizet, elektromos áramot. Sok a vita arról, hogyan lehet fenntartani a tábort, meddig tartható fenn, mit csinálnak ott az emberek, és emiatt a lokális meccs miatt sem olyan könnyű megközelíteni.
A legfontosabb ok pedig az, hogy háborús bűncselekmények szemtanúi és áldozatai élnek ott. Ezek a konfliktusok a mai napig élnek, és fotózni, videózni ott azt is jelenti, hogy számot vetünk azzal, hogy ezek az emberek kiszolgáltatják magukat.

A zárt tábor azt jelenti, hogy lakói bizonyos feltételek mellett kimehetnek, például vannak akik kijárnak dolgozni – feketén, mert munkavállalási engedélyük nincs. Erről a táborvezetés is tud, de azt tagadták, hogy tudnák, ki mit hol dolgozik, bár erről is lehetnek információik.
A menekültútvonal teljes hosszán érvényes az, hogy táborokba ki-be járni, sajtósként dolgozni csak a táborvezetés engedélyével lehet. Az ilyen megszorítások nem egyedi jelenségek, a bejutást a jezidi táborba pedig az előbb vázolt okok miatt fokozottan ellenőrzik.
A jezidiket sújtó tömeggyilkosságok sorozata 2014 augusztusában történt, ezt a jezidik és a kurdok is következetesen genocídiumnak nevezik. Ez a jogi kategória intézményes elfogadást feltételez, de ez tudtommal még nem történt meg, de ugyanilyen vita zajlik a száz éve szintén a térségben történt örmény genocídiummal kapcsolatban is. A tömegmészárlás után, amit ezek az emberek elszenvedtek (nagyon sokuknak hozzátartozóik, szinte teljes családjuk odaveszett), több hetes, nagyon kimerítő és veszélyes vándorlás végén jutottak el Törökországnak ebbe a szegletébe.
A tábor lakossága folyamatosan fluktuál, akik itt maradnak, azért nem mennek tovább, mert nincs pénzük rá, vagy mert veszélyben vannak valamilyen magánéleti ok miatt, vagy arra várnak, hogy visszamehessenek Szindzsár körzetébe, Irakba. Ez egy harmadik éve tartó rostoklás, látják, hogy rokonok, barátok jönnek, majd továbbmennek. Aki marad, az azzal számol, hogy itt nincs iskola, dolgozni is csak legfeljebb feketén és nagyon alulfizetve lehet.

Egy, a diyarbakiri táborban élő gyermek fotója
Egy, a diyarbakiri táborban élő gyermek fotója

Sátortáborban élnek az átlagos menekülttáborokhoz képest jobb körülmények között, ami azt jelenti, hogy van néhány méternyi tér a sátrak között, valamennyi magánszféra. De évek óta nemzedékek esnek ki az oktatásból, mert itt nincs iskola, nincs ellátás, miközben emberek születnek és halnak meg a táborban, akiket itt nem lehet eltemetni, ezért visszaviszik Irakba át a határon. Vagyis folyamatos pszichés terhelés alatt élnek.
Egy-egy segélyszervezet részéről összesen két orvos dolgozik a táborban, ők vezetnek egyféle nyilvántartást a születésekről, oltásokról. Ha valaki továbbmegy, ezektől a segélyszervezetektől kap erről papírt, de ők nem adhatnak tartózkodási engedélyt, menekültjogi státuszt. A török állam nem állít ki semmilyen dokumentumot arról, hogy kik ezek az emberek.
A körülményekhez képest tehetős diyarbakiri önkormányzat támogatja a tábort élelmiszerrel, vízzel, emellett a diyarbakiri kurd közösség gyógyszert és különböző adományokat gyűjt számukra, és szervezetten osztják szét nekik. Ahhoz képest, amit tavasszal Leszboszon láttunk, ez egy nagyon jó tábor, az indulni akarók kétszer is meggondolják, hogy továbbmenjenek-e, mert ez egy biztos pont.
Hogyan tájékozódnak arról, hogy a további útvonalon milyenek a körülmények?
Nagyon sokuknak van telefonja, többükkel mai napig is telefonon tartom a kapcsolatot. Annak ellenére, hogy nincs iskola és intézményes ellátás, az ott élő kamaszok zöme tudatosan, szívós munkával tanul nyelveket, angolul például többük nagyon jó szinten kommunikál.

Az útvonalat jól szervezett csempészhálózat működteti. Aki nekiindul, nem úgy kezdi, hogy a Facebookon megnézi, fúj-e a szél az Égei-tengeren, hanem számot vet azzal, hogy van-e körülbelül háromezer dollárja arra, hogy eljusson Európába, és akkor a csempészhálózat tagjai adják kézről kézre. Az információszerzés arra vonatkozik, hogy kinek érdemesebb inkább odaadni és milyen formában a pénzt, de garanciát senki sem kap arra, hogy a mentőmellény igazi vagy hamisított lesz-e, hogy valóban elviszik arra a pontra, amelyben megegyeztek, vagy nem.
Egyféle orosz rulett az, amibe belevágnak, de zömüknek nincs más választása. Emiatt nagyon sok a szétesett család, a hátramaradt, idős szülők, az egyedül maradt gyerek, házastárs. Az uniós-török megegyezés pillanatában a csempészhálózatok nem álltak le, de aki most indul el, az valamilyen okból nagyon elszánt.

Most azt láttuk, hogy nő a menekültcsoportok közti feszültség, nő a terhelés, a jezidik és a kurdok potenciális ellenzékként most különösen nyomás alatt vannak. Nagyon mély a konfliktus a szírek és a nem szírek között. A szíreknek szinte automatikusan jár a menekültjogi státusz és a segítség, az afgánok, pakisztániak számára nem, miközben rengeteget szenvednek ők is, és nagyon súlyos konfliktusövezetekből jönnek el azért, hogy biztonságban legyenek. És ezt nyilván nehéz feldolgozni.
Többször találkoztam csontra fogyott férfiakkal, akik végigjárták ezeket a menekültútvonalakat, és csak azért, mert afgánok, internálták őket. Nem kérdezték őket, hogy honnan jönnek, miért jönnek, mi történt velük, mi van a családjukkal.
Új konfliktust termel az, hogy azok a menekültek élveznek valamilyen szintű segítségnyújtást, akik vallásilag támogatni tudják a török kormány által képviselt neokonzervatív irányzatot, és integrálhatóak, akik pedig nem támogatják, azok nem, és sokkal nehezebb helyzetben vannak. Ezek rátevődnek az otthon átélt konfliktusokra – hátrahagyott, egymástól elvett vagyonok, visszatérési kísérletek, egymás feljelentése, kölcsönös bizalmatlanság, együtt átélt trauma, a másik előtti megszégyenítés –, amelyek valamilyen formában újra és újra előjönnek.

Parászka Boróka (szemben) beszélget a diyarbakiri menekülttábor lakóival. Fotó: Fodor Zsuzsánna
Parászka Boróka (szemben) beszélget a diyarbakiri menekülttábor lakóival. Fotó: Fodor Zsuzsánna

Ezekről maguk a menekültek meséltek neked, akik átélték, vagy közvetítve szereztél tudomást?
Több traumainterjút is készítettem. Egy részüknél tudtam, hogy mit fogok hallani, és felkészült voltam, az interjúk zöme viszont olyan, hogy fogalmam sincs, hogyan lehet közreadni – többek között áldozatvédelmi szempontok miatt, vagy hogyan fog működni a fact-checking.
Az elmúlt egy évben hasonló interjúk révén próbáltam egy konfliktustérképet és -adatbázist felrajzolni. Minden interjúalanyomat végigkérdezem a pontos útvonalról, az időpontokról, helyszínekről, a lehetséges szemtanúkról. Azt látom, hogy nagyon sok esemény kollektív élmény, és valószínűleg úgy történt meg, ahogy rögzítettem, de nehéz követni, hogy pontosan ki hol mikor mit csinált. Ezt próbálom rekonstruálni úgy, hogy közben tudom, hogy az áldozatok azzal, hogy nevet és arcot kapnak, kiszolgáltatottá válnak saját közösségük előtt és úgy általában is.
Maradtak jezidi csoportok a tömeggyilkosságok helyszínein?
Konkrétan azokon a településeken nem, de Irak területén több menekülttáborban élnek. Kapcsolatban állok olyanokkal, akik ezekben a táborokban dolgoznak, még nem voltam ott, de tervezek menni. Tulajdonképpen ez a nemzetközösség szétesett, éppen most zajlik a szétszóratása. Ha jól tudom, Ausztrália, Kanada fog befogadni közülük, de ez a végjáték, egy etnikai csoport végét látjuk most.
Mi a célod a most készített interjúkkal?
Remélem, hogy az egész menekültválságra vonatkozóan lesz egy nagyon pontosan felépített adatbázis mindarról, ami az Égei-tenger térségében történik, ami Görögországban vagy az olasz partoknál zajlik, ami a török csempészhálózat útvonalain tapasztalható, ami Irak vagy Szíria területén a török határokig megesik. Ez természetesen nem egy vagy két ember munkáját feltételezi, hanem egy nemzetközi, szakszerű együttműködést.
Tudok róla, hogy kollégák folytatnak már ilyen munkát például Szindzsár környékén, remélem, fogunk tudni együttműködni. Amit eddig csináltam, az nem feltétlenül közvetlen publikálásra vár, hanem arra, hogy abban a pillanatban, amikor lesz valamilyen jogorvoslat, per, kártérítés, az áldozatok sorsának bármilyen szintű jogi rendezése, akkor ezek dokumentumként tudnak szolgálni.
Nyilván fontosnak tartom, hogy szülessenek sajtóanyagok, hogy érzékeljék az emberek, hogy olyan típusú humanitárius katasztrófák sora követi egymást, mint Aleppóban vagy Szindzsár körzetében, és hogy ezek a tragédiák összeérnek. Nagyon fontos, hogy minél több közvetlen tapasztalatot és személyes történetet megismerjenek, ezzel párhuzamosan pedig jöjjön létre egy bizonyíték- és dokumentumtár, amelyhez kellő időpontban hozzá lehet majd nyúlni.

Perspektivikusan pedig nélkülözhetetlennek tartom azt, hogy struktúrájában, jellegében érthetővé váljon az a típusú háborús bűncselekmény-dominó, ami ott zajlik. Hogy ne tekintsük szokványos fegyveres konfliktusnak, mert nem az. Szeretjük azt hinni, hogy ezek ott távol ölik egymást, de nincs távol: Isztambulba fapados járattal egy óra alatt lehet eljutni, onnan naponta két-három repülőjárat indul Diyarbakirba, és nem egészen két óra alatt odaér.
Aki megélte a második világháborút, az láthatta, hogy a szemünk előtt zajló agressziót sem fogjuk fel mindig, holott ennek törvényszerűségei, az így felépülő erőszakgyár kollektív munka, és nagyon sokakat érint. Az, ahogy a terrorizmus terjed Európa felé, ahogy ezeket a háborús traumákat feldolgozatlanul hagyjuk, ahogy itt generációk nőnek fel magukra maradva a traumáikkal, a féllegális menekülttáborokban kiszolgáltatva mindenféle propagandának és rekrutációnak – ez a dominóelv alapján el fog minket érni.

Ahhoz, hogy a hozzánk hatoló agresszióval felvegyük a versenyt, elsősorban az agresszió természetét és az áldozatvédelem módjait kell megértenünk, mert ez a magunk védelme is lehet.
Látnunk kell például, hogy itt menekültfolyosókról van szó. Nem elég azt megérteni, hogy miért jönnek be az emberek az Égei-tengeren vagy Olaszországon keresztül, és nem elég az erre kiépült infrastruktúrát egy-egy ponton kikezdeni, hanem az egésznek a működését kell valahogy ellehetetleníteni, átprogramozni. Hozzátartozik az elementáris önvédelemhez, hogy ezekre odafigyelünk, és megpróbáljuk megérteni.

Sátrak a diyarbakiri menekülttáborban. Fotó: Fodor Zsuzsánna
Sátrak a diyarbakiri menekülttáborban. Fotó: Fodor Zsuzsánna

Ezek a folyosók államoktól független intézményrendszereknek tekinthetők, amelyeket nem állami faktorok irányítanak?
Nem szeretem a menekültválságnak az ilyen egymondatos megoldásait, és ebben a történetben nyilván súlyos politikai felelőssége van itt nagyon sok, mondhatni minden államnak. Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ez társadalmi szinten zajlik, és nagyon sok rétegét kell egyszerre látni. Az érintetteket beszéltetni kell, kapcsolatban kell lenni velük, ezeket a szétfolyó eseményeket valamilyen szinten össze kell kapcsolni – ezt szolgálhatja a sajtós jelenlét a krízisövezetekben.
Látványos és súlyos a menekültválsággal kapcsolatos információhiány, az hogy mennyire nem tudják az emberek, hogy kik és miért érkeznek, és nem is tudhatják, mert számháború és feltételezések sora kezdődött. Kevés a kiküldött riporter, az intézményesen jelenlévő sajtó, a terepmunkát inkább önkéntesek végzik és néhány eszelős riporter, aki jobbára saját pénzből vagy nagyon kevés támogatásból el-elcsíp egy-egy morzsát. A tájékoztatás nagyjából kimerül egy látványos fotóban, drámai, könnyfakasztó történetben ahelyett, hogy strukturált, minél több információt összekapcsoló, hálózatos információszerzés és -átadás folyna.
Fotó: Fodor Zsuzsánna
Fotó: Fodor Zsuzsánna

Hogy érzed, a ti egy-két hetes ottlétetek jár valamilyen maradandó eredménnyel a menekültek számára?
Nagyon szkeptikus vagyok afelől, hogy mit tud a civil munka segíteni. A menekültellátás és a menekültkérdés rendezése állami és államközi feladat. Civil szervezeti szinten lehet a problémákat enyhíteni, a tragédiákat meg lehet valamennyire előzni, de ez nem megoldás.
Ottlétünk erős jelzés volt arról, hogy létezik nemzetközi szolidaritás a jezidi közösség, a kurd közösség, a menekültek mellett, számunkra ez lelkiismereti szempontból mindenképp megnyugtató, lehet, hogy az érintettek számára is. Szakmailag megvan az alapja a munka folytatásának, megvannak a kapcsolatok, látjuk, hogyan kellene infrastruktúrában fenntartani, fejleszteni, továbbgondolni.
Ha lenne magyar sajtó (de épp esik szét lassan), akkor a nagy kérdés annak az eldöntése volna, hogyan érdemes erről az egészről beszélni, de ez bonyolult, szakmai-etikai kérdés.
Milyen most Diyarbakirban a hangulat? Milyen változást érzékelsz a nyári ottlétedhez képest?
Nyáron a török úgynevezett puccskísérlet után érkeztem, és ahogy az egész országban, úgy Kurdisztánban is érződött a török biztonsági erők fokozott utcai jelenléte. Ez Diyarbakirban kevésbé volt meglepő, mint Isztambulban, mert Diyarbakirban tavaly, illetve az idei év elején hetekig tartó fegyveres összecsapások zajlottak a kurd önvédelmi erők és a török katonaság között.
Lezárták és evakuálták a diyarbakiri történelmi városrészt, Surt, a kitelepítés után néhány héttel a holttesteket is elszállították onnan, addig török döntésre ott hevertek az utcán. Nagyon súlyosan megsérültek Sur műemléképületei, amelyeket azelőtt nem sokkal nyilvánítottak a világörökség részévé (néhány hónappal később pedig az UNESCO világörökség bizottsága épp Isztambulban tartotta a plenáris ülését). Megpróbáltunk akkor kollégámmal, Jászberényi Sándorral bejutni Surba, de nem volt rá esély.
Diyarbakiri utcakép. Fotó: Fodor Zsuzsánna
Diyarbakiri utcakép. Fotó: Fodor Zsuzsánna

Júliusban a város utcáin harckocsikat és katonákat láttunk, azt, hogy az ember nyomába ered egy-egy jólöltözött figura, ha túl közel megy az útzárakhoz, de nem volt rendkívüli helyzet mondjuk januárhoz képest, amikor lőttek Diyarbakir utcáin. Most azt tapasztaltam, hogy a belváros nyitottabb, ha nem is tudtam bemenni a lezárt útszakaszon, de be tudtam lesni, az útzár mögött készíthettem fotót, ez addig nem volt lehetséges. Néhány nappal az után, hogy elhagytuk a várost, megint összecsapások voltak, letartóztatták a kurd városvezetést, és napokig az internet- és telefonhasználatot is ellehetetlenítették a hatóságok.
A város környékén viszont katonai védgyűrűk helyezkednek el, ott sokkal több volt a katonai járőr, az útlezárás, ellenőrzés, és jellemzően a menekülttábor felé vezető úton. A terepbiztosítás volt most erősebb, és nem a városra koncentráltak. Az alatt is történtek kisebb összecsapások, amíg ott voltunk, de kis légbuborékokban zajlik az egész, és nehéz megközelíteni azt, ahol épp történik valami.
Diyarbakir közben egy tudatos város, ahol több kilométeres bicikliút-hálózat épült, kulturális központtal, könyvtárral rendelkezik. Csodás turistaparadicsom lenne, ha történetesen nem ilyen félháborús világ lenne arrafelé.
Miért érdeke a török katonaságnak, hatóságoknak, hogy lezárva tartsanak egy teljesen kiürített városrészt?
Ez bonyolult történet. Sur a kurd identitás szíve, lezárása olyan, mintha Kolozsvár Főterét zárnák le a látogatók elől templomostul. Szimbolikus térfoglalási üzenete van. A katonai magyarázat az, hogy a kurd ellenállás – akiket a török államvezetés terroristának nevez – befészkelte magát Surba, és ki akarták füstölni onnan.
Másrészt történt itt egy eléggé megrendítő dolog. A száz évvel ezelőtti örmény népirtás során nagyon jelentős konfliktusok voltak a kurd közösség és az örmények között, száz éves a trauma a tettesek és áldozatok között. A kurd önkormányzat néhány éve békét kötött az örményekkel, és nagyon szép gesztusként közös erővel restaurálták a Surban található Szent Gergely-templomot. A török államvezetésnél viszont nem biztos, hogy jól veszi ki magát egy felvállalt, explicit békegesztus az etnikai konfliktusok forrásvidékén, az, hogy két kisebbség itt egymásra talál.
A legprózaibb ok, amiben szintén sok igazság lehet, hogy ez egy sima telekbiznisz: belváros nagyon értékes telkekkel, értékes épületekkel. Ezek az én feltételezéseim. Próbáltam felvenni a kapcsolatot a műemlékvédelmi szolgálattal, részben sikerült, de azokban a hetekben és hónapokban váltották le szinte a teljes megyei vezetést, tömeges elbocsátások voltak az összes iskolában és középiskolában – nem nagyon van, akivel hivatalosan lehet beszélni és tájékoztatást kérni.
Lezárt városrész Diyarbakirban. Fotó: Fodor Zsuzsánna
Lezárt városrész Diyarbakirban. Fotó: Fodor Zsuzsánna

Hogy indult el ilyen körülmények között ott a tanév? Hogy működik az oktatási rendszer?
Sok segédtanárt vettek fel. Erre a kérdésre azt a választ kaptam, hogy mindig van olyan, akit meg lehet fizetni. És nagy ott a munkanélküliség. Egész Törökországban, nemcsak Kurdisztánban zajlik ez az elitcsere, ottani ismerőseim zöme ha tehette, elhagyta az országot, ha nem, akkor nagyon visszavonult.
Sokan flúgosnak tartanak, hogy erdélyi magyar újságíróként, gyakorlatilag intézményi támogatás nélkül ilyen „messzi” témával foglalkozunk. Miközben ezek a történetek nagyon sokat mondanak el az etnikai, kisebbségi és kulturális jogok nemzetközi érvényesíthetőségéről, védhetőségéről, és rendkívül tanulságosnak tartom azt, hogyan működik a kurd vagy a jezidi szolidaritási hálózat.
Hogyan működik? Intézményesített, informális vagy a kettő együtt?
Intézményesített – de itt az illegalitásnak, a legális és féllegális együttműködéseknek hosszú története van minden szinten. Bármilyen információra vagy segítségre van szükség ahhoz, hogy az ő problémáikat képviseld, azonnal van, aki melléd áll, aki továbbkísér, aki anyagot, információt, szállást, gépkocsit a rendelkezésedre bocsát csak azért, hogy essen szó a nemzetközi sajtóban arról, hogy mi a baj. Érződik, hogy konfliktusok vannak a közösségen belül, mint minden közösségen belül, de létezik egy kurd minimum, amit mindenki betart.
Mindenki pontosan tájékozott. Fogalmam sincs, hogy ezt mikor és hogyan oldják meg, de hogy mit jelent a közösségi együttműködés, mi az, amit mindannyian elfogadunk és betartunk, akármilyen nézetkülönbség is van közöttünk, azt a mosogatólánytól az egyetemi tanárig mindenki pontosan tudja, és nagyon fegyelmezetten követi. Az erdélyi magyar közéletből odaérve ez megrendítő volt számomra, és szeretném, ha erről sokat beszélnénk itthon.
Kérdezett: Szabó Tünde

Az Átlátszó Erdély működtetésében nagy szerepük van a közösség adományainak. Adakozz, hogy még több ilyen cikket írhassunk! Tudnivalók itt.

Bankszámlánk:

RO71OTPV200000913457RO01

SUC. CLUJ OTP BANK ROMANIA

Cod BIC: OTPVROBU