Százezer egyesület egyenként fél napig kell bizonygassa, hogy nem terrorszervezet és nem pénzmosoda.

Van egy egyesületünk, aminek én vagyok az elnöke, habár két-három éve lobbizok, hogy váltsanak le, és ígéretet is kaptam már erre, többet is. Ez az egyesület kapott egy levelet, amin írja, hogy a PinkPost szállította ki, de én már startból láttam, hogy nem lesz olyan rózsaszín a történet.

A levél a banktól jött, és azzal kezdődik, hogy „NOTIFICARE”. Szépen vezeti be a rossz hírt: köszönik, hogy őket választottuk, és remélik, hogy minden ígéretüket teljesítették, és továbbra is szeretnék folytatni a „colaborare benefică”-t. A szokásos handabanda, amivel próbálják szépíteni a képet, amelyet a szerződésük kisbetűs részeinek cseleivel rendesen besaraztak az elmúlt években.

Aztán bő egy oldalon keresztül meséli, hogy nincsenek aktualizálva az adataink, és pénzmosás meg terrorizmus finanszírozása, meg minden szörnyűség, és letilthatják a számlánkat, ha nem intézzük el ezt az aktualizálást március közepéig. Menjek a bankkal egyet beszélgetni. „Actualizarea datelor presupune o discuţie cu banca.” Na!

Odamegyek a bankhoz, beszélek hozzá, de nem válaszol. Bemegyek.

Ül egy fiatalember az ajtóban, kérdi, hogy miben segíthet, odaadom neki a levelet. Nézegeti a számítógépet, s tesz fel butuska kérdéseket. Nyitottunk új számlát most januárban? Forintosat. Mondom, hogy nem tudok róla, elég furcsa lenne. Jaj, tényleg, az tavaly volt, s még ő csinálta. Kedves a srác, de látszik, fingja sincs, hogy mit kellene ezzel a levéllel kezdeni. Mondja, hogy meg fogja kérdezni, pontosan mit is kell eljárni azzal a levéllel.

Abban a percben véletlenül arra jár az igazgató, odajön kedvesen, kezet fogunk, kérdi, hogy mi járatban. Mondom, hogy kaptam a levelet. Igen, mondja, ez a Nemzeti Banknak a kérése, hogy aktualizálva legyenek az adatok. S mi lesz, ha nem aktualizáljuk, kérdem, levágják a számlát? Ők maguktól nem, mondja, de ha a Nemzeti Bank kéri, akkor kötelesek lesznek lezárni. Tehát meg kell csinálnom.

Át kell mennem a bíróságra, és kérnem egy igazolást, hogy az egyesület működik, mondja. Ott tudják, hogy milyet. Pár perc az egész.

Megköszönöm, s nagy lelkesen nekilendülök a bíróságnak.

Útközben gondolkodom, mekkora marhaság ez az egész egyesületes bürokrácia. Tavaly ugyanezért a pénzmosásos-terrorizmusos badarságért egy másik hatalmas kört kellett futnunk. Kitalálták odafent, hogy minden egyesület közjegyzőnél kell, hogy bevallja, hogy kik az egyesület valós haszonélvezői. „Beneficiarii reali”.

Adtak erre egy olyan rövid határidőt, hogy megijedtem, s elmentem gyorsan egy közjegyzőhöz. Már-már nagyon ott volt a határidő, de a közjegyző még nem tudta, hogy neki mit is kellene írnia ebbe, mert nem közölték ki ennek a módszertanát. Mondta, hogy nyugodjak meg, meg fogják hosszabbítani a határidőt többször is. Aztán a határidőt meghosszabbították, a közjegyzőnél lefutottuk a kötelező köröket, meglett a papír.

De senki nem tudta, mit kell vele csinálni, hova kell leadni. Barátom, aki jogot végzett, elkezdte futni a köröket, hogy vajon hova kell leadni, a bíróságra, ahova be lettünk jegyezve, vagy a fináncokhoz, vagy a cégbíróságra? Sehol nem tudtak róla, hogy náluk kellene leadni. Végül valahol ráakadt egy nyomra, s elküldtük ajánlott levélben a minisztériumnak. Hogy megkapták-e, vagy meg voltak-e vele elégedve, fogalmunk sincs. Olyat is hallottam, hogy aztán lefújták ezt a projektet, de ez sem biztos.

Olyan, mintha egy halom papírt és egy adag pénzt bedobnál egy mély kútba, s várnád, hogy mi jön ki belőle, szívecskék vagy bilincs.

Nem jön semmi évekig, de meg sem nyugodhatsz, mert lehet, hogy egyszer, öt év múlva, meglepetésszerűen a kést belerakják a hátadba, mert neked nemtudommilyen elmaradásod volt. Ilyen a román állam, nem jelez vissza soha semmit, s egyszer csak, 5 év múlva, mielőtt elévülne az ügy, pontban karácsonykor kapsz egy levelet, hogy volt egy elmaradásod, erre a büntetés ennyi, a büntetésre az ötéves kamat ennyi, s nézed, hogy idén nem marad pénzed karácsonyi ajándékokra.

Elmélkedés közben megérkezem a bíróságra. Előttem egy ismerősöm áll a sorban. Nem tudom, milyen témában jár ott, csak azt látom, hogy próbálnak megoldást keresni a problémájára, de kilátástalan a dolog. Hosszú perceken keresztül gondolkodnak, de nem kapnak egy megoldást. Amit meg lehetne szerezni, az nem segít, ami segítene, azt nem lehet megszerezni. Csodálatos ország!

Odakerülök én az ablakhoz. A néni nagyon kedves és segítőkész, mondja, hogy ki kell tölteni egy űrlapot, amihez kell egy dossziészám, amit akkor adtak, mikor bejegyeztük az egyesületet, aztán ki kell fizetni a polgármesteri hivatalban 4 lej bírósági illetéket, aztán ezt be kell adnom, és másnap délre kész is van a papír, amivel mehetek a bankba.

Mondom is a néninek, kedvesen mosolyogva, hogy ugye, most szívatnak. Nem ők, hanem az állam, teszem hozzá, nehogy magára vegye.

Na, de honnan tudjam ott helyben a dossziészámot? Ahhoz elő kellene venni az egyesület dossziéját, amit az ember nem visz magával, mikor a bankba hívják. A néni nagyon rendes, felajánlja, hogy kikeresi ő azt a számot. Meg is találja pár percen belül, jön vele, azt fel is írjuk.

Kitöltöm az űrlapot, felajánlja a hölgy, hogy most elveszi az űrlapot, és ráér a 4 lejes papírt hoznom később is. Mert a polgármesteri hivatalban nagy sor lesz, mondja. Egy életem, egy halálom, teljesen mindegy, hogy mikor állom ki a sort a hivatalnál, most még időm is több van, ezért átvonulok oda.

Hát tényleg sor van a hivatalnál, kilóg az épületből. Körülbelül 15-20 emberes sort kell kiállni a kapun kívül, még 10 embernyit a kapun belül, aztán egy kisebb, 4-5 embernyi sor van a kasszáknál is.

Főleg öregek, a covidnak legkitettebb emberek állnak a sorban, egymás hegyén-hátán,

semmi távolságtartás, semmi rend, mindenki mászik a másik hátára, mert félti a helyét. A hangulat hol kabaré, hol tragédia. Mikor jön egy-egy ember, és megkérdezi, hogy miért állunk sorba, jókat mulatunk. „Lisztért, néni drága!” „Tejért állunk, én már reggel ötkor kijöttem ide a kisszékemmel, kezicsókolom.” „Azért állunk, csókolom, hogy elvegyék a pénzünket. Mert nem veszik el, ha nem állunk sorba, tetszik tudni?” Nagy a jókedv.

De mikor jön valaki, és előremegy a sorban, azzal az érvvel, hogy ő más részlegre jött, vagy csak megkérdezne valamit a kapustól, akkor vért kíván a nyugdíjas-hadsereg. Főleg az előttem álló öregember vérszomjas, nem engedne előre senkit. Én mondom mindenkinek, hogy menjen előre, ha más dolga van, a bácsi folyton mutatja nekem felháborodva, hogy: ni, ugye, hogy ez is bentmaradt, az is bentmaradt, mi pedig állunk sorba, bezzeg. A városházi alkalmazottakat sem engednék be szívesen sorbanállás nélkül. Kicsit olyan a hangulat, mint amikor Nyuszika próbál elmenni a bezárt bolt előtt álló sor mellett, és folyton tolják hátra, mire kijelenti: „Jó, akkor ma sem nyitok ki”.

Ezen a három soron plusz egy tabletes hőmérésen kell átvergődnie az embernek, mire kifizetheti a 4 lejes illetéket. Nekem egy órámba került ez.

Hogy ez sok vagy kevés, nem tudom, mindenki döntse el. Nekem nem túl nagy az órabérem, nem tudom, hogy pontosan mennyi, de ejsze van vagy 3-4-szerese ennek a négy lejnek.

Tehát ami itt történik, az baromi nagy pazarlás, nekem ez a 4 lej 20 lejbe kerül.

Miért nem lehet rakni egy automatát a bírósághoz, amin megnyomsz egy gombot, odaérintesz egy bankkártyát, s kijön a cetli? Vagy egy kártyaolvasót az ablakhoz, s egyetlen érintéssel meg van oldva az illetékfizetés?

Jó, megvan az illetékbefizetést igazoló papír, visszaviszem a bíróságra. Az egyetlen jó dolog ebben a küldözgetésben az, hogy gyalogolni kell, ami jót tesz az egészségnek, és szeretném gyakrabban is, csak nem nagyon van rá időm a sok elfoglaltságom miatt. Persze, szívesebben gyalogolnék egy szép tájban, mint a bank-bíróság-városháza háromszögben.

Másnap délben nem tudok visszamenni a bíróságra a papíromért, mert terepen vagyok cégügyben, harmadnap nem megyek a városba, jön a hétvége, s az új hét. Hétfőn van egy órácskám, beszaladok a papírért, megvan, ideadják, köszönöm szépen.

Átmegyek a bankba, azaz átmennék, de a bank előtt a szokásos sor araszol. Beállok.

Mintha semmi mozgás nem lenne, évszázadoknak tűnik, mire egy-egy ember kijön. Szerencsém van, hogy a sorban állók közül is többen megunják a várakozást, s elmennek, mert dolguk van. Így előbbre és előbbre kerülök. A sorban mindenki a sorról beszél, senki sem pozitívan.

Mire beérek a bankba, úgy eltelik az idő, hogy tíz percem sem marad, amíg el kell húznom. Állok az ajtóban, immár a belső oldalon, és nézem, hogy egy bácsi, aki előrekérezkedett röviden megkérdezni valamit, már jó öt perce nyaggatja a bankos csajt, aki már ötödször ismétli el neki ugyanazt, hiába.

Miközben azon gondolkodom, hogy menjek-e oda és szóljak neki, hogy ha ezt sokáig szeretné folytatni, akkor legyen szíves és álljon sorba, ismét arra sétál az igazgató. Ismét odajön hozzám, és nagyon kedvesen megkérdi, hogy sikerült-e elintézni a papírt. Mondom neki, hogy igen, habár nem olyan könnyen, mint ahogy ő mondta. És most az a nagy kérdés, hogy öt perc alatt el tudom-e itt intézni az adatfrissítést. Nem fogom tudni, mondja, ez egy félórás procedúra.

Jöjjek vissza délután fél négy után, olyankor kevesebben vannak.

Megköszönöm és elhúzok. Rohanok, hogy érjek el a másik helyszínre időben. Közben veszek egy perecet is, mert nem sok időm volt ma még enni. A bankhoz vissza kell térnem egy másik nap. Délután nem tudok jönni, olyankor már otthon vagyok a gyerekekkel, és csak ezért bejönni a városba, még egy órát utazni ezért nem érdemes. Inkább kiállok még egy sort.

Idegesítő, hogy fizetjük az online bankinget, havi 29 lejt, amit szinte semmire nem használunk, azon kívül, hogy egy évben egyszer-kétszer kiszedjük a számlakivonatokat. És ilyenkor állhatunk sorba, mert ezeket a bürokratikus butaságokat nem lehet online megoldani.

Oknyomozó újságíróként furcsának tűnik ez az egész. Mert az igazságügyi minisztérium hetente aktualizálja az adatbázisát az egyesületekről itt: http://www.just.ro/registrul-national-ong/ . Ez teljesen nyilvános, mi is használjuk. Pdf és Excel-táblázatokban szerepelnek az alapítók, a jelenlegi tagok, minden információ, amit ráírtak nekem a bíróságon arra a papírra.

Továbbá a pénzügyminisztériumnak teljes nyilvántartása van arról, hogy melyik egyesület mekkora pénzt forgatott meg az elmúlt években.  Tehát a Nemzeti Bank, azaz az állam bankja lazán letölthette volna ezt az állami adatbázist, és egy kis scriptet végigfuttatva ki tudta volna szűrni belőle azokat az egyesületeket, akiknél bármilyen változás állt be az elmúlt évben, években. Vagy azokat, akik akkora forgalmat bonyolítottak le, hogy pénzmosás- vagy terrorizmus-gyanúsak.

Békén hagyhatta volna azt a sok ezer kis egyesületet,

akinek tagsága és mindene változatlan az alapítás óta, tehát nincs amit aktualizálniuk. De azokat is, akiknek az éves forgalmuk nincs akkora, hogy a pénzmosásnak még csak a gyanúja is felmerüljön, de akkora sincs, hogy abból egy fél terroristát meg tudjanak fizetni egy fél órácskára.

Valószínű, hogy akik pénzt mosnak vagy terrorizmusban utaznak, azok tudják, milyen adatot hogyan frissítsenek, hogy ne lehessen elkapni őket. Mi pedig a becsületes kis egyesületeinkkel járjuk a felesleges utakat, sok százezer munkaórát pazarolva el feleslegesen. A mi időnkből, a bírósági alkalmazottak munkaidejéből, a városházi alkalmazottak munkaidejéből és a hivatal előtt sorban álló nyugdíjasok szabadidejéből, végül pedig a bank előtt sorban álló emberek és a banki alkalmazottak idejéből. Ha azalatt a fél óra alatt, amíg velem aktualizál, a banki alkalmazott kiszolgálna 5-10 embert a kisebb problémáikkal, elfogyna a sor a bank elől, vagy felére csökkenne.

Több mint százezer egyesület van az országban. A húszezer alapítványt és másfélezer föderációt nem számolom, maradjunk a százezernél, hogy kerek szám legyen. Ha csak az aktualizálás fél órát tart, az akkor több mint ötvenezer óra csak a banki alkalmazottak elpazarolt idejéből. Ha úgy számoljuk, hogy én eddig 3-4 órát áldoztam erre, s még 1-2-t fogok, akkor az kb. 5 óra. Lehet, hogy más hamarabb megússza, vegyünk átlagnak 2-3 erre pazarolt órát.

Az akkor is 200 000 – 300 000 óra országos szinten. Teljesen feleslegesen kidobva.

Emlékeznek kedves olvasóink arra az időszakra, mikor a határon mindenkinek minden csomagját átkutatták, és mindenkit bűnözőként kezeltek? Oszt eljutottunk oda, hogy manapság az ártatlan átlagpolgárnak csak épp ránéznek a csomagtartójára, vagy még annyi sem, csak intenek, hogy mehet. Mert eljutottak oda, hogy előre gondolkodnak, és előre tudják, hogy kit kell megállítani, kivel lesz a baj.

A Nemzeti Banknál mikor jutnak el ide? Nem hiszem, hogy ők ránézve egy egyesület számaira és adataira ne látnák egyből, hogy az gyanús-e vagy sem. S akkor miért járatnak mindenkit? Az a cél, hogy legyen elfoglaltságunk? Kell járatni az embereket, hogy ne legyen idejük élni, vagy ne legyen idejük gondolkodni?

Mire jó ez?

Egy átlátható, számonkérhető és demokratikus erdélyi magyar közösségért