Az Orbán Alapítvány segítségért kiált, a hatóságok egymásra mutogatnak. Mi lesz a fogyatékosokkal, ha elfogy a pénz?
Orbán Ágnes, a székelyudvarhelyi Orbán Alapítvány vezetője keresett meg panaszával: be kell, hogy zárjanak, ha ez így folytatódik.
Az alapítvány fogyatékos gyerekekkel foglalkozik. 35 udvarhelyi és környékbeli gyerek jár az alapítvány rehabilitációs és fejlesztő központjába.
Eddig inkább magántámogatásokból tartották fent a központot. Főleg külföldiek adományoztak, illetve helyi cégek az adójuk leírható százalékából. De ezek az összegek egyre fogynak.
„Amióta beállt a korona, katasztrófa” – mondja Ági. Két külföldi támogatójuk meghalt covidban, meséli szomorúan. Az egyikük egy olyan csoportnak a vezetője volt, amelyik 22 éve támogatta az alapítványt. A helyi vállalkozásoknak sem megy olyan jól, mint eddig, onnan is csökkent a támogatások összege.
14 munkakönyves alkalmazottja van az alapítványnak. Többek között két gyógytornász, két gyógypedagógus, egy pszichológus, egy általános asszisztens, két gondozó. Őket nem tudja kifizetni abból a havi 4000 lejből, amit a városháza akar adni nekik, mondja Ági.
Több alkalmazottjuk hónapok óta nem kapott fizetést.
Havi 50 000 lejt kell minimum előteremteniük a különféle költségekre a fizetésektől, lakbértől és a villanyszámlától az eszközökön keresztül a speciális cipőkig.
A súlyosabb esetek kerülnek ide, akiket más nem szívesen vállal el, mert kevés a sikerélmény. Minden gyerekkel külön kell foglalkozni, annyira súlyos esetek. A fejlesztő egy óra alatt taccson van, meséli Ági. Jelenleg 35 gyerek jár ide, és 10 van várólistán. 2020-ban jött a covid, már nem lehetett több gyerekkel egyszerre foglalkozni, időt kellett szakítani a fertőtlenítésre, nőttek a költségek, egyre több lett az ellenőrzés. Egyre több lett a gyerek is.
„Belehalunk abba, hogy látjuk, hogy a gyereknek szüksége van fejlesztésre, de nincs hova beszúrjuk” – mondja Szidi, az egyik gyógypedagógus. Majd hozzáteszi szomorúan: „nehéz kimondani a szülőnek, hogy nem”.
Szülőkkel is elbeszélgetek. Megkérdem tőlük, hogyan fogja érinteni őket, ha bezár az alapítvány.
Hajni, Gergő anyukája kicsit gondolkodik, majd azt mondja, nagyon nincsen ahova menjenek. Még járnak egy helyre Vojta-terápiára, de az másabb jellegű tevékenység, inkább kiegészítik egymást, nem helyettesítik.
Ezen kívül minden fizetős.
Nehéz a pénzt előteremteni, Gergő gyógyszerei is sokba kerülnek, szinte 1000 lejbe havonta, ez anyagilag megterheli a családot.
Erzsike, Dávid anyukája azt meséli, hogy ők járnak máshova is, de minden egyes hely és minden egyes alkalom fontos. Öt éve járnak ide, mikor ide kezdtek jönni, a gyereknek a keze sem volt kinyitva. Nemrég Dávid megtanult ülni is, ami nagy eredménynek számít.
Ez a szép ebben a munkában, megtanulni örülni a kis dolgoknak, mondja az egyik fejlesztő. Nehéz ez a munka, mesélik egy szünetben, beőrli az embert.
Nem tudsz tíz évet lehúzni egy olyan munkahelyen, ahol két évet vársz egy kis eredményre.
Sok itt az alapítványnál a nehéz eset.
Nehéz váltani egyik gyerekről a másikra is. Egy autista után jön egy Down-szindrómás, nehéz az átállás.
Közben a szülővel is kell dolgozni, végig kell kísérni ezen a gyászfolyamaton.
S erre még rájön a papírmunka, ami egyre több. A szülőnek alá kellene írnia a papírokat, tehát addigra elő kell készíteni, mire a szülő jön vissza a gyerekért. De nem lehet egyszerre a halmozottan fogyatékos gyerekkel is foglalkozni, és a papírokat is írni.
Az alkalmazottak, Adél és Szidi beszélgetnek egy szünetben. Később Emese is csatlakozik hozzájuk. Szóba hozom a pénz kérdését. Ez az állapot, hogy azon kell aggódniuk, hogy holnap kinyitnak-e vagy sem, nem jó senkinek, sem az alapítvány vezetőségének, sem az alkalmazottaknak, sem a gyerekeknek, sem a szülőknek. Rossz, hogy feszülten vannak jelen a munkában, folyton csak a pénz jár az agyukban.
A kiégést az anyagi bizonytalanság is okozza, mondja egyikük.
„Aki idejön dolgozni, tudja, hogy nem azt a pénzt kapja, mint a magánszférában. De most hiányzik a biztonságérzet.”
Adél három hónapja nem kapott fizetést. Érzékenyen érinti ez a bizonytalan szituáció, ahogy fogalmaz, de délutánonként még dolgozik máshol is, valahogy túlteszi magát ezen az időszakon.
„Nem a pénz, ami itt tart” – mondja Szidi. De azért szeretné megkapni a fizetését. Albérletben lakik, és azt fizetni kell. Nem panaszkodik, mert nagyon szereti, amit csinál, mondja, de
ez a mostani helyzet egy edzőtáborral felér.
Orbán Ágnes a kép kedvéért mosolyog, de utána visszatér az arcára a krónikus szomorúság.
Úgy érzi, hogy amit a fejlesztők meg a csapat minden tagja tesznek a gyermekekért, azért
nem ezt érdemlik.
És a helyzet egyre kilátástalanabb. Mi lesz a gyerekekkel és az alkalmazottakkal, ha be kell zárni?
Tavaly az Orbán család eladott egy lakást és egy földet, hogy az alapítvány költségvetésében keletkező hiányt ki tudják pótolni, meséli Ági.
A szülőktől nem várhatnak el támogatást, mert egyébként is sok bajuk és sok kiadásuk van a fogyatékos gyerekekkel.
A külföldi támogatásokban még reménykednek, de
nem külföld feladata,
mondja határozottan Ági, hogy megoldja a mi fogyatékosaink problémáit a mi hatóságaink helyett.
Ági mindent megpróbált, meséli kétségbeesetten. N+1 levelet küldött Magyarországra is, kormányközeli helyekre, de még semmi válasz. „Ha valaki nem lobbizik az érdekedben, semmi esélyed. Ha pedig simulékony vagy és behódolsz mindenkinek, már nem vagy érdekképviselet.”
Írt a megyének is, onnan kapott egy szép elutasító választ, hogy forduljon a városhoz.
Aztán írt a városnak és a környékbeli községek önkormányzatának, amiben kéri, hogy a gyerekenkénti 14 313 lejes fejkvótát adják ki.
Az önkormányzatok még nem válaszoltak, hamarosan lejár a határidejük a válaszadásra. Az udvarhelyi polgármesteri hivatal munkatársaival személyesen is beszélt, de nem úgy tűnt, mintha több pénzt akarnának adni nekik idén, mint eddig. Havi 4000 lejt adnának, úgy értette Ági. Az alpolgármester pedig azt javasolta neki, hogy szervezzenek programokat és pályázzanak, mert azokat támogatják, mondja sértődött-belefáradt arccal. De hogyan lehet eltartani egy tizenvalahány alkalmazottas szervezetet pályázatokból, mikor a pályázatok általában fejlesztésre és eseményekre adnak pénzt, nem működtetésre?
A városháza azzal fényezi magát a neten, hogy továbbra is jelentősen hozzájárul az alapítvány tevékenységéhez, mondja Ági, olyan hangon, mint aki nem érzi azt a jelentős támogatást.
Hogy lássuk a számokat is, és matematikailag is értelmezni tudjuk a jelentős támogatás mértékét, kimutatást kérek az Orbán Alapítványtól az éves bevételükről forrásokra lebontva és a kiadásukról. Habár ezzel elég szépen munkát adok a könyvelőnek és Áginak is, belemennek, hogy összeállítsák a listát.
A táblázatból látszik, 2019-ben a bevételek 10,9 százalékát, a kiadások 9,8 százalékát tette ki a városházi támogatás. 2020-ban ez az arány csökkent, a bevételek 8 százalékát kitevő városházi támogatásból a kiadások 5,3 százalékát tudták fedezni. Hogy az 5-10% jelentős-e, ezt azért nehéz megítélni, mert az ember hajlamos ugyanazt az összeget nagyobbnak vagy kisebbnek látni annak függvényében, hogy az közeledik vagy távolodik. Hogy adja vagy kapja.
A táblázatból az egyértelműen kiderül, hogy a bevételek java támogatásokból és magánadományokból származik, nem a hatóságok vagy az állam felől. Ezt nehezményezi Ági, aki szemmel láthatóan belefáradt már a kéregetésbe.
Nem beszélve arról, hogy a Tompa iskola keretében működő speciális iskolát, ahol 21 fogyatékos gyerek tanul, szintén az Orbán Alapítvány termében működtetik, de arra nem fizet semmit a város. „A mi eszközeink, a mi termeink, a mi fűtésünk, a mi villanyunk, a mi vizünk.”
A városnak nincs egy öregotthona, sem egy speciális iskolája, sem egy rehabilitációs központja, rója fel,
a civil szervezetek csinálnak mindent.
De most ezek a civil szervezetek pácban vannak, és támogatásra van szükségük.
Támogatási kérést nyújtott be a polgármesteri hivatalba, s ha nem lesz kedvező a válasz, muszáj lesz perre menniük, mondja Ági bizonytalansággal kevert határozottsággal.
Mikor Ági nincs ott, megkérdem az alkalmazottakat, nekik mi a véleményük erről az egész pénzes történetről. Határozottan úgy érzik, hogy az alapítványnak bőven elég a nehéz munka a fogyatékosokkal és a sok bürokrácia és papírmunka, ami ezzel jár. Nem hiányzik még a pénzszerzés nehézsége is.
„Ági teret ad ennek a tevékenységnek, azzal a sok munkával, amit beletesz, de a pénzt nem neki kellene előteremtenie”.
Sajnos ez a világ errefelé tart, a szakembereknek nem elég a munkájukat végezni, folyton azon is kell gondolkodniuk, hogy milyen kamueseményt vagy kényszerrendezvényt találjanak ki és pályázzanak meg, amiből majd át tudnak csempészni valami pénzt a mindennapi munkájuk elvégzéséhez. Ez szinte minden területen kezd hangsúlyosabb lenni, mi, újságírók is érezzük a saját bőrünkön. És egyértelmű, hogy ha valakinek elő kell teremtenie a pénzt is a munkájára, majd ezzel nagyon alaposan el kell számolnia az egyre kekecebb hatóságoknak, akkor jóval kevesebb ideje és energiája marad a munkára, aminek kárát a munkája alanya látja, jelen esetben a fogyatékkal élő gyerekek.
Egy ismerősömmel beszélgetve az ügyről, felhívta a figyelmem, hogy itt politikai érdekek is lehetnek. Mint pénz esetében mindig, felmerül a kérdés, hogyan áll ez az ügy politikai szempontból. Orbán Ági a tavalyi helyhatósági választásokon az RMDSZ listáján szerepelt tanácsosjelöltként, és a POL, a Szabad Emberek Pártja nyerte a választásokat. Tehát most Ági pártja kisebbségben van a tanácsban, ahogyan az elmúlt négyéves ciklusban is kisebbségben volt, ezért muszáj megvizsgálnunk, hogyan alakultak a városházi támogatások az évek során.
A polgármesteri hivataltól is kimutatást kérek arról, hogy az elmúlt tíz évben hogyan alakultak az Orbán Alapítványnak és a hozzá hasonló, fogyatékosokkal foglalkozó szervezeteknek juttatott támogatások. Azért kérem tíz évre, mert annak az első hat évében még az RMDSZ volt többségben a tanácsban, tehát tisztán kellene látszani annak, ha a mostani többség visszaélne a hatalmával. Azért kérem a többit is, hogy esetleg látsszon az is, ha a jelenlegi hatalom átszervezi a fogyatékkal élőknek járó pénzeket egy másik, számára kedvesebb szervezetnek.
A számok egyértelműen cáfolják a politikai diszkrimináció gyanúját: az Orbán Alapítvány közel kétszer annyi támogatást kap most, mint az RMDSZ-többségű időkben. Az is látszik, hogy messze a legtöbbet kapja a fogyatékosokkal foglalkozó szervezetek közül.
A számoknál feltűnik egy kis különbség. A Városháza úgy tudja, hogy 2020-ban 66 310 lejjel támogatta az alapítványt, az alapítvány által küldött beszámolóban 38 440 lej szerepel. Valaki rosszul számol. Hogy ki, nem fogjuk kinyomozni, mert sajnos, a két összeg közötti különbség túl kicsi ahhoz, hogy számottevő változást eredményezzen, vagy megmentse az alapítványt a kiszáradástól.
Egy másik városházi táblázat mutatja a pályázatokból lehívott pénzeket, amelyek ugyanazt támasztják alá: nem diszkriminálták az alapítványt politikai alapon. Ugyanakkor ebből a táblázatból az derül ki, hogy az elmúlt években az alapítvány nem tudta elkölteni a pályázatokon megnyert összegeket.
A városházától azt is kértem a kimutatások mellett, hogy tudjak röviden elbeszélgetni valakivel, például az alpolgármesterrel, aki tisztában van a polgármesteri hivatal szociális ügyeivel és fogyatékosokkal kapcsolatos dolgaival, s el tudja nekem mesélni, hogy mi a jelenlegi helyzet, és mik a tervek ezen a téren.
Csak jó másfél hét múlva kapok időpontot, amit furcsállok, de megértem, hogy miért, mikor a találkozóra egy öttagú csapat vonul be, felkészülten, papírokkal. Pálfi Kinga alpolgármester mellett Fülpesi Gyula, a szociális osztály igazgatója és Venczel Attila jegyző ülnek le velem szembe, megfigyelőként jelen van még a teremben Zörgő Noémi sajtószóvivő és Jakab Attila volt városmenedzser, jelenleg tanácsadó az alpolgármesteri kabinetben.
Arra a kérdésre, hogy mennyit fog kapni idén az Orbán Alapítvány, nem tudnak még választ adni. Vagy nem akarnak. Hivatkoznak arra, hogy még várják a megyét, hogy fogadja el a költségvetését, és lássák, hogy mekkora lesz a városháza bevétele, csak akkor fognak tudni számot mondani. Szerintem pedig van már tervük, amit csak alig befolyásol majd a megye költségvetése, de hiába próbálom kiszedni belőlük, kötik az ebet a karóhoz, hogy nem látják még a jövedelmeket. Jó. Nem erőltetem.
Az Orbán Alapítvány gyermekszám-alapú fejkvóta-követeléséről azt állítják, hogy vannak olyan szolgáltatások, amelyek kötelezőek, de vannak olyanok is, amelyek nem kötelező jellegűek. És ez épp a második kategóriába esik. Ha tehát az önkormányzat él a lehetőséggel, és megrendeli ezt a szolgáltatást, akkor él vele, ha nem, nem. „Meg lehet nézni a kisebb településeken, hányan élnek ezzel a lehetőséggel.”
A fejkvótás összeg egyébként is napi 8 órás foglalkoztatásra szól, mondják, miközben a jegyző forgatja a kinyomtatott törvényt, amelyben markerrel ki vannak emelve a fontosabb részek. Ahhoz, hogy ezt ki tudják fizetni, kell egy alapos tevékenységi beszámoló az alapítvány részéről, amiből kiderül, hogy melyik gyerekkel mennyit foglalkoztak. Ha egy gyerekkel napi egy órát foglalkozik csak az alapítvány, ahogyan az most történik, akkor ennek a fejkvótának csak a töredékét tudják kiadni, mert ha nem, akármikor számon kérhetik őket az ellenőrző hatóságok.
Utólag pontosítanak egy emailben, hogy „a fejkvótát a megyei önkormányzat hatáskörébe tartozó fogyatékos védelemtől kell kérni (Direcția Generelă de Asistență Socială și Protecția Copilului), nem a helyi önkormányzattól ‒ ez nem a helyi önkormányzat hatásköre.”
Csak csendben jegyezném meg, hogy ez a DGASCP, akitől kérni kell a fejkvótát a városháza szerint, ugyanaz a hatóság, amely a fentebbi levélben azt írta az Orbán Alapítványnak, hogy a fejkvótát kérjék a várostól.
Tipikus balkáni helyzet, két hatóság mutogat egymásra, és közben a potenciális kedvezményezettjük éhenhal.
Mivel nem teljesen tiszta, hogy ez akkor hogyan is működik, hogy tényleg opcionális-e ez az államnak s a polgármesteri hivatalnak, vagy sem, megkérdem a jogászainkat. Azt válaszolják, hogy ezeket az összegeket legnagyobb részben az államnak kell finanszíroznia, illetve a helyi önkormányzatoknak szükség szerint ki kell egészíteniük. Az államnak az áfa-bevételekből kell erre pénzt fordítania. Tehát az állam küldi az önkormányzatnak, az önkormányzat pedig leosztja az intézményeknek. Nyilván az önkormányzatnak kell kidolgoznia saját költségvetését, és a pénzügyminisztérium elé terjesztenie. Adnak egy linket is, így csinálják ezt olyan helyen, ahol működik, Bukarest 2-es kerületében.
A polgármesteri hivatal szerint ez a példa a bukaresti kerülettel torzít: a kerület megyei feladatokat lát el, nem helyi feladatokat, tehát nem helyi önkormányzatnak számít, hanem megyeinek.
A városháza arra is felhívja a figyelmet, hogy az érintett gyerekek szülei kell, hogy kérelmezzék a hivatalban, hogy igényt tartanak az alapítvány szolgáltatásaira. Jelenleg az alapítvány szerint 15 udvarhelyi gyerekük van, de csak nyolcnak a szülei nyújtottak be kérvényt a hivatalban, a többieket szeretettel várják, hogy ezt megtegyék.
A szociális szolgáltatásokra sosem elég az összeg,
mondja a város jegyzője szomorúan. Az alpolgármester felvázolja az álláspontjukat: a város nem zárkózik el a támogatástól, de nem tudja egyedül működtetni. „Fontos ez nekünk, nem akarjuk elengedni. De nem tudjuk egyedüli finanszírozóként fenntartani.”
Ha fenn tudnának tartani egy ilyen szolgáltatást, akkor megcsinálnák ők, teszi hozzá a jegyző. De sajnos nincs erre elég pénz. A városban az összes szolgáltatást részfinanszírozzák, egyiket sem teljesen.
Az alpolgármester, aki egykoron önkéntese is volt az alapítványnak, együttérző hangon mondja az Orbán Alapítványról:
elérték ők is azt a kort, hogy elfáradtak a folyamatos kalapozásban.
Az elöljáró úgy látja, a megoldás erre a pénzhiányra a pályázás lehet.
Poénból, mosolyogva megkérdem, hogy ha a pályázás a megoldás a pénzhiányra, akkor miért emeltek adókat, miért nem pályáztak. Tudom, hogy hiába kérdem kedvesen, ezzel úgyis forgatom a kést a hátukban, hónapok óta mindenki ezzel az adóemeléssel támadja a városházát. Ekkor szólal meg a terem másik végéből az addig szótlanul ülő tanácsadó, volt városmenedzser: „Pontosan azért emeltük az adókat, mert pályázunk, s kell az önrész”. Jó válasz.
Utólag azt is pontosítják, hogy azért emelt adót az önkormányzat, mert van a városnak több mint tíz nyertes EU-s pályázata, azokhoz kell az önrész.
Nem lerázásból mondta Áginak, hogy pályázni kell, tisztázza Pálfi Kinga alpolgármester, és nem is akart bántani ezzel. Ő tényleg abban látja a kiutat, hogy partnerségben a szervezetekkel pályázzanak. Ebben ők is szerepet vállalnának, az önrészt is állnák. A vidék is szálljon bele! Működjenek együtt és pályázzanak! Ahhoz, hogy most pénzt lehessen szerezni, kell egy más gondolkodás.
Bukaresttől sokat nem lehet várni, meséli Fülpesi. Csak arra adnak pénzt, amire kötelező, erre nem. Az állam a 90%-át ígéri a kötelező költségeknek, aztán vagy teljesíti azt, vagy nem. Folyamatosan kell üzengetni nekik, s kérni, hogy küldjék már a pénzt. Akkor küldenek egy kicsit, de mindig csak töredékét a tartozásuknak. Többször kell kérni tőlük, mire megadják.
Még soha nem kérdezték meg fentről,
hogy van-e pénzük otthoni gondozásra, hajléktalanszállóra, integrációs programra, korai fejlesztésre. Soha.
Rákérdek, hogy abba a 65 000 lejbe, amit az Orbán Alapítvány kapott évente a városházáról, mennyit adott az állam. Semmit. Az mind a helyi költségvetésből ment. Évi 4 millió körülbelül a szociális osztály költségvetése, ebből 2 millió fölött megy a fogyatékkal élők illetékére. Összesen körülbelül 2 és fél milliót költenek saját forrásból a fogyatékosokra.
A polgármesteri hivatal személyzeti osztálya több mint 110 gondozót foglalkoztat minimálbérnél picivel több fizetésért. Őket a fogyatékosok vagy családjuk választja ki, és a hivatal alkalmazza.
A jövővel kapcsolatban a polgármesteri hivatal alkalmazottainak arcán nem látható a felhőtlen derű.
„Sajnos nem csak az Orbán Alapítvány, más egyesületek is jelezték, hogy a tavalyi év lenullázta őket.”
Szomorúan néznek, mint akiket bánt a dolog, de tehetetlenek. Érdeklődöm, hogy van-e esély, hogy a hivatal mélyebben zsebbe nyúljon, és megmentse ezeket az egyesületeket-alapítványokat. Ők szívesen megtennék, mondják, szívesen betennék a költségvetésbe a nagy számokat, de mikor a tanács elé kerülnek a számok, nem mennének át a szavazáson, mert nincs meg ehhez az anyagi fedezet.
Rákérdezek a jelenségre, hogy a jóléti társadalomban van pénz a fogyatékkal élőkre, míg egy szegényben nincs. Hogy a fogyatékosok valójában abból a pénzből részesülnek, ami a létminimum biztosítása után a társadalomban nyereségként megmarad?
Hát, mondja Fülpesi, az tény, hogy minél gazdagabb egy társadalom, annál több pénz jut a szociális ügyekre.
És mi lesz, ha a Covid miatt elfogy a pénz? A jegyző válaszol: az egyházak szerepe meg fog erősödni a szociális ügyekben. Régebb is az egyház segített, teszi hozzá a szociális osztály igazgatója.
Csakhogy az Orbán Alapítvány nem egyházi.
„Amit a törvény megenged, maximálisan odatesszük” – hangzik el a városháza részéről. Ami szépen szól, csak kérdés, hogy mire elég.
Ági kérdi messengeren, hogy mit mondtak nekem a városházi találkozón. Írom neki, hogy nincs időm bőven beszámolni róla, de röviden: „Nem akartak számokat mondani, mert még nincs kész a költségvetés, de azt elmondták, hogy szeretnek benneteket, s támogatnak, amivel csak tudnak, s amennyi pénzt tudnak, adnak, de csak ennyit tudnak.”
Ági válaszol:
„ ☺ ☺ ☺ A szeretetükkel tényleg sokra megyek.
És uhum, rengeteg segítséget is kapok, amit nem igazán érzek… de ez már másodlagos.”
Nehéz időszak előtt áll Ági, és talán az egész udvarhelyi szociális ügyekkel foglalkozó civil szféra. Nehéz megjósolni, hogyan fognak boldogulni ebben az időszakban.
A fentebbi képen Ági fölött a polcon testvére, Zsuzsa fényképe, aki Ági mostani teendőinek a javát ellátta öt évvel ezelőtti haláláig. Áginak most két ember helyett kell dolgoznia, és az idők járása sem kedvez ennek a munkának. Nem lesz könnyű dolga.
Amint fejezném be az anyagot, írja Ági messengeren: most jött egy levél Magyarországról, hogy egy szép összeggel támogatják a működést. Hurrá! Ezzel az elmaradt fizetésekből meg lehet adni, egy kicsit fel lehet lélegezni, de nem sokáig. A kálvária folytatódik.
