Az ország legjobb akusztikájú hangversenytermét tervezik az új mega-kultúrközpontba. Csakhogy az ott lakók valamiért nem örülnek, hogy a rendezési terv lebontásra szánja a házukat, amelynek helyén az áll: Főbejárat.
Tehetetlen dühöt éreztek, amikor megkapták a levelet az új rendezési tervvel. Az egyik utcában, ahol már a kommunizmus alatt elvették egyszer a lakók kertjeinek a végét egy nagyméretű városfejlesztésért, a lakók ijedten látták, hogy egy vonal ismét levágja területük egyharmadát-egyötödét.
A másik utcában egy 81 éves bácsi, aki a kommunizmus alatt három kisajátítást már átélt, ijedten látta a térképen, hogy az ő házát bontásra jelölték be, és a háza helyén írja, hogy főbejárat. A legtöbben tudtak arról, hogy egy kulturális központot szeretnének oda építeni a hatóságok. De azt nem, hogy az ő területükből is le akarnak csípni ehhez.
Voltak olyanok is, akiket a polgármester és a püspök személyesen keresett meg másfél évvel ezelőtt, hogy megvásárolja a házukat. De nem sikerült megegyezniük az árban, és nem adták el. Most pedig a térképen lebontandóként szerepel a házuk.
A szörnyű az egészben az, mondják a lakók, hogy senki sem beszél tisztán velük, nem tiszta, hogy mit akarnak és mit nem, hogy kisajátítás lesz-e vagy sem. Bizonytalanságban tartják őket, senki nem akarja megmutatni a terveket, mindenki csak arról beszél, hogy ez még csak egy álom. Csakhogy ez az álom számukra rémálom.
A történet bevezető részét egyik olvasónk fogja tolmácsolni. Egyike annak a pár embernek, akik szeptemberben jelezték nekünk a problémát. Azt írta, hogy:
„Történt ugyanis, hogy a polgármesterünk gondolt merészet és nagyot, és elképzelt a már rég romos állapotban lévő Bodok szálló helyébe egy szép Nemzeti Ifjúsági Kulturális Központot. Erre a Sapientia alapítványtól ígéretet is kaptak, hogy azt ők majd felépítik. A polgármester előkészíttette a PUZ-t (a továbbiakban PUZ = övezeti rendezési terv, szerk. megj.) a majdani kulturális központhoz. Abban viszont az áll, hogy a kulturális központnak nagyobb telek kell, mint ami a város tulajdonában van. Így hát a polgármesteri hivatal lecsípett a környező telkekből egy keveset. Ezek tulajdonosait (kb. 50 személy) a hétfői nap értesítették.
Gyakorlatilag olyan telkek részleges kisajátításáról szól a dolog, melyek a városközpontban vannak, és igencsak kevés területtel rendelkeznek amúgy is. Zsúfolt, nagyon feldarabolt, gangos házakról és telkekről szól az egész. A tulajdonosok igencsak fel vannak háborodva, ugyanis erről őket soha senki nem kérdezte meg, illetve hogy lehetséges, hogy egy közérdekű dologról szól az egész, amikor is egy magánbefektetés történik (a város átadná a Sapientia Alapítványnak a telket, hogy meg lehessen építeni a központot.) Érdemes lenne utánajárni …”
Szeptember közepén, egy gyönyörű napfényes reggelen érkezem Sepsiszentgyörgyre, a Csíki utcában van találkám egy érintett férfival. Amíg ott álldogálok, mint egy karácsonyfa, nyakamban fényképezőgéppel, oldalamon két nagy fotós táskával, látom, hogy az optika ablakából nagyon bizalmatlan szemmel figyelnek, sőt, egy elkeseredett arcú feketeruhás hölgy még le is fotóz. Habár nem kellene, hogy feltűnést keltsen egy ekkora város történelmi központjában egy fényképezőgépes idegen, látszik, hogy ezek az emberek állandó készültségben vannak. Nem tudom, hogy melyik táborba tartoznak, szépen odébb sétálok, ott várom meg a kontaktemberemet. Később vele együtt térek vissza ide, ahol a feketeruhás hölgy, Damokos Hajnalka nyugodtan fellélegez, egyetlen hatalmas mosoly lesz, és megmagyarázza, miért volt olyan bizalmatlan és ellenséges.
Nagyon zavarta, mikor meglátta a hivatal által kiküldött térképen, hogy a területének egy része a piros zónába került. A térképen csak a telek volt feltüntetve, de azon a területen van egy ház is, ami nem szerepel a térképen. Az a ház kell neki, nagyon ragaszkodik hozzá. Lánya, aki most egyetemen van, majd haza szeretne jönni, s abban a házban rendelőt szeretne nyitni. Egyelőre abban bízik, hogy tényleg úgy lesz, ahogy mondják, hogy a házat még meghagyják neki, és csak a ház mögötti kertet, illetve melléképületeket veszik csak el.
Kérdem tőle, hogy egyáltalán hogyan vehetnek el valamit tőle.
„Nem tudom. Nem tudom!” – mondja kétségbeesett arccal,
döbbenten a végtelenbe meredve. „Ugyanezt kérdeztem én is a polgármestertől, és azt mondta, hogy azt meg kell még nézni”. Azóta is csak jönnek, s fényképeznek, s nézik, hogy milyen anyagból is készült az a ház.
Ez az a ház, jelenleg egy kétgyerekes család lakik benne. Odabent valaki egy hangszert próbálgat, kiszabadul pár szívmelengető hang az utcára. A szeptember délelőtti meleg napfény szétspriccel a fehér falakon, és fürdeti az udvart. A feketeruhás hölgy a kerítésbe kapaszkodik.
„Félek, nagyon félek.
Nagyon meglepődtem, amikor megláttam azt a tervet. Jó, ha a kommunizmusban lennénk, kész, elveszik, kiszúrják az ember szemét nemtudommennyi összeggel, de most… nagyon meglepődtem. Elég sokat dolgoztunk, hogy ez meglegyen, s a gyerekeknek legyen. A lányom most egyetemen van, nagyon számít erre, orvosi rendelőt szeretne itt nyitni, és itt szeretne lakni is. Ez neki az álma, mint ahogy a polgármesternek is az az álma, hogy felépítse a kulturális központot.
Nem tudom, én úgy nem szeretem ezt az egész dolgot, s ragaszkodom, foggal-körömmel kapaszkodom ehhez a házhoz. A lányom nagyon ki volt borulva, mikor meghallotta. Hazajött Budapestről, hogy tudjon elmenni a közvitára. Amikor vége lett, mind mondogatta: anyu, anyu, miért nem szólsz hozzá, miért nem szólsz hozzá? Mondtam neki, hogy én nem tudom elképzelni, hogy tényleg ez van, amit ott látok.
Konkrét választ senki nem akar mondani nekünk, hogy mit szeretnének oda létesíteni, mintha a sötétben tapogatnánk, senki nem tud semmit. Úgy volt, hogy márciusban meglesz a látványterv, s mégsem lett meg. De azért mintha többen tudnának arról, hogy mi hol lesz, hogy lesz, de mindenki hallgat vele. Talán nagyon szép lesz. Én örvendek, hogy ilyen helyen lakom, csak azért jó lenne, ha tiszteletben tartanák a magántulajdonunkat. Én nagyon ragaszkodom ehhez, nem is tudom elképzelni, hogy kifizetnek valamivel. Azt hiszem, hogy nincs is az a pénz, amivel ki tudnának fizetni.
Szeretném, hogy tényleg szép legyen a kulturális központ, de nem tudom, hogyan mondjam: addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér!”
Pár házzal odébb Antalka Huba fogad. Megmutatja kertjük végét, ami most a vita tárgya. Az épületekkel agyonzsúfolt központi teleknek ez a kis csücske olyan, mint egy kis zöld oázis. Pihenő és szabadidős célokra használják ezt a kis sarkot, mondja Antalka, és hozzá is teszi: nincsenek ellene annak, hogy a jelenlegi dzsungel és hajléktalanszálló helyett modern épület legyen a szálloda helyén, de nem szándékoznak lemondani erről a területükről. Mindent megtesznek, hogy ne legyen területcsonkítás.
Antalkáék a legelsők között voltak, akik felemelték a hangjukat, mikor meglátták a rajzot. A felesége, Ágota felhívta a magyarországi tervezőirodát, hogy érdeklődjön, tudnak-e arról, hogy itt a szomszédok területére terveznek. Ott azt mondták, hogy kapcsolatba teszik az építésszel, de nem az építésszel tették kapcsolatba őket, hanem szóltak a szentgyörgyi polgármesternek, aki felhívta őket.
Aki mer, az nyer, ennek végül az lett az eredménye, hogy találkoztak a polgármesterrel, beszélgettek, és megígérte nekik, újragondolják és újratervezik az egészet. Megváltoztatják a PUZ-t, a vonalat odébb rakják, és a telkükből semmit nem sajátítanak ki. Ez nyilván politikusi ígéret, de Antalka bízik benne, hogy be lesz tartva, és nem kell nekik folytatniuk a harcot.
A demarkációs vonal sokuk telkét kettőbe szelte, ezért ijedtek meg az emberek, véli Antalka, aki segít megérteni az ijedtség történelmi hátterét is. A csíki utcai tulajdonosok telkéből már egyszer lecsíptek, mikor a Bodok hotelt építették, ez nekik kellemetlen emlék. És akkor most látnak egy újabb rajzot, ami ismét levág a telkükből. Ezért, mire bementek a közvitára, addigra már mindenki teli volt stresszel, mondja Antalka.
Mehedinţi Liviuval az utcán találkozom. Siet nagyon valahova, de leszólítom, mert mondják, hogy ő az egyik szomszéd épület tulajdonosa, a Szorgalom szövetkezeté. Mehedinţi gyorsan kijavít, ő csak az egyik tulajdonos a négyből. Látszólag szívesen panaszkodik nekem, és rajta jelét sem látom az ijedtségnek, inkább ironikus humor jelemzi a pillanatnyi kedélyállapotát.
„Toată lumea nu-i de acord. Nu s-a făcut nici o ofertă, nu s-a spus nimic, nu ştim dacă se demolează, nu se demolează, va fi un drum aici. Ei vor să facă un drum pe-aicia, acces secundar.” Magyarán: mindenki nem ért egyet a rendezési tervvel. Nem tettek ajánlatot, nem mondtak semmit, nem tudják, hogy bontanak, nem bontanak. Az épületük helyén a terv szerint egy út lesz, egy másodlagos bejárat.
De őket nem kereste meg senki ezügyben.
Mehedinţi szerint egy PUZ-t nem így kell csinálni.
Közben megjelenik még egy szomszéd, aki nem szeretné adni a nevét, immár hármasban beszélgetünk. „Eu în 1979 am făcut o recartare pe Lázár Mihály, acolo trebuia să fie Casa Poporului pentru Sfântu Gheorghe. Şi de acolo venea un bulevard până-n gară. Trebuia demolat. Eu eram stagiar. Le-a fost frică să-şi trimită angajaţii, m-au trimis pe mine. Oamenii de acolo erau terminaţi. Acelaşi hei-rup, ca în ’79, este şi astăzi.”
Magyarul: 1979-ben Mehedinţi felmérést kellett végezzen a Lázár Mihály utcán, ahova a szentgyörgyi Fehér Házat akarták építeni. És onnan egy sugárút ment volna az állomásig. Mindent le kellett volna bontani. Ő gyakornok volt. Nem merték az alkalmazottakat kiküldeni, őt küldték. A lakosok ki voltak készülve.
Ugyanaz a hórukk, mint ’79-ben, van ma is”,
meséli Mehedinţi. „Ăi de sus hotărăsc, şi noi, ăştia mici ne conformăm.” Azaz a fentiek döntenek, mi, kicsik pedig alávetjük magunkat, teszi hozzá mosolyogva.
„Câinele ăla mare îl fute pe ăla mic” – toldja meg a gondolatot a Névtelen szomszéd. Azaz a nagyobbik kutya megb*ssza a kisebbet. Ezen mindketten nevetnek. Aztán hosszasan beszélgetnek.
A névtelen szomszéd folyton ismételgeti lemondó hangon: „N-are rost să discutăm. Este după lege, şi nu se întâmplă nimic. Legea zice aşa, codul civil: se poate expropria, pentru cauză de utilitate publică, cu o prealabilă şi dreaptă despăgubire. Te convoacă, îţi ia opinia publică, după aia îţi spune: îţi ofer atâta, dacă nu-ţi convine, mergi în justiţie. E ceea ce zice legea. Nu ne mai complicăm, n-are rost.”
Mehedinţi még elsüt egy szólást mosolyogva: „Aşa cum zic românii, vrei, nu vrei, bei Grigore agheasmă! Noi suntem o comunitate în România, 51 la sută comunistă, şi 49 la sută adventistă.” Azaz van egy olyan román mondás: akarsz, nem akarsz, Gergely, iszol szenteltvizet! Mi Romániában egy 51 százalékban kommunista, 49 százalékban adventista közösség vagyunk. Azzal a szövetkezeti épület társtulajdonosa elbúcsúzik és tovább rohan, ketten maradunk a Névtelennel.
Elmondja magyarul is, amit korábban románul ismételgetett a szomszédjának: „Mondom, nincs mit itt izélni. Ismerem a törvényeket,
ha ki kell sajátítani valamit, ami közérdek, a törvény megengedi.
Előtte ki kell, hogy fizessék a pénzt, amiben megegyeznek. Piaci áron. S ha nem egyeznek meg, ott a bíróság, aki kimondja, hogy mennyit kell, hogy kapjanak. De csak ha közérdek. Cauză de utilitate publică. Ennyit tudok mondani. Csak ennyit.”
Annyit azonban még elmond, hogy ő sem tudja, hogy mi lesz. Neki még nem ajánlottak fel semmit a házáért. A nemrég nyugdíjba ment szakember továbbindul hazafelé, két nagy necc dossziéval a kezében. Nem halad sokat, a Szorgalom szövetkezet épülete előtt megáll, és hosszasan, percekig bámulja a kirakatot.
Még mielőtt átmennék a Kőrösi Csoma Sándor utcába, ahol újabb ingatlanok érintettek, belépek a polgármesteri hivatalba. Megvizsgálom a hirdetőtáblát, hátha találok rajta valami közérdekű információt erről a PUZ-ról. Nem találok semmit, találok ellenben egy érdekes hirdetést.
A hirdetésben az áll, hogy a kommunizmus alatt visszaélésszerűen elvett ingatlanok tulajdonosait nincs amiből kárpótolják, mert nincs a városnak rendelkezésre álló java.
Kérem a kapunál, hogy beszélhessek valakivel a város részéről erről a tervről. Átküldenek az alig tíz méterre lévő információs irodába. Zseniális dolog ez az információs iroda, ami a földszinten van, az utcáról nyílik és az ember a legtöbb baját ott el tudja intézni, nem küldözgetik feleslegesen az épületben. Más polgármesteri hivatalokban is be lehetne vezetni.
Nekem nincs szerencsém, mert a rendezési terv dossziéját, ami hosszú időn keresztül odalent volt, a közmeghallgatás lejártával visszaküldték az urbanisztikai osztályra, így nem tudom odalent tanulmányozni. De kedvesen felirányítanak az urbanisztika osztályra, a kapus néni is nagyon segítőkész, útba igazít.
Az urbanisztikai osztályon is készségesen segítenek, azonnal előveszik a dossziét. Megengedik, hogy kiterítsem a térképet, hogy fellapozzam és végigfotózzam a rendezési terv írott részét, ami copy-paste-elt semmitmondó unalmas általánosságokkal van kitömve. Mikor pedig mondom, hogy szeretnék valakivel elbeszélgetni az ügyről, készségesen a főépítészhez irányítanak, aki azonnal fogad.
Birtalan Csilla főépítészt a térképen lebontásra kijelölt házakról kérdezem. Úgy érzem, fel volt készülve a kérdésre, határozottan jelenti ki: „Ilyen nincs. Nem arról van szó, hogy bontásra van feltüntetve. Van egy szabályozás a központban. Nyilván, amikor egy szabályozást elfogadunk, akkor az érint különböző ingatlanokat. Ez nem azt jelenti, hogy bontják, hanem azt jelenti, hogy szabályozzák.”
Tehát ne bontásnak nevezzük, hanem szabályozásnak. Nekem aztán tényleg mindegy. A térképen az a szó szerepel, hogy „desfiinţare”, és mindenki bontásról beszél. A főépítész határozott pozitivitásában: „Mikor egy környezetet fejlesztesz, vannak olyan ingatlanok, amelyek abba a környezetbe, abba a városképbe nem illenek bele, és mikor az ember rendezési tervet készít, akkor igyekszik, hogy összhangban legyen a környezet. Nyilván, ezek nem olyan helyzetek, amelyeket egyik napról a másikra meg lehessen oldani. Ez hosszabb folyamat. Ahhoz, hogy bármit is el lehessen kezdeni, és bármit lehessen csinálni, előzőleg meg kell a szabályozást alkotni. Ez egy folyamat, nem azt jelenti, hogy bármi is jóvá lenne hagyva.”
Kérdésemre, hogy a Csíki utcai lakók számára mit jelent az, hogy a telkük vége átkerült a piros zónába, azt feleli: „Semmit. Annyit, hogy a piros zóna az nem lakás, hanem szolgáltatás, közintézmény vagy ilyesmi. Azt a határvonalat pár méterrel odébb fogjuk tenni a lakók óhajára, tehát ez a kérdés elvesztette az érdekességét. Az emberek telkéből nem lesz kiszedve semmi, az övezeti szabályozási tervben bennébb lesz húzva a vonal, pedig fáskamra minőségű épületek vannak a rajzon, tehát nem lakóépületek.”
Arra a kérdésre, hogy van-e valamilyen terv már, hogy mi épül oda, hogyan fog kinézni a kulturális központ, azt válaszolja a főépítész, hogy „egyelőre nincs, először csinálod a szabályozási tervet, nem kerülheti meg a szekér a lovakat.
Először az ember álmodik valamit,
s ahhoz, hogy lehessen tervezni, előbb meg kell csinálni a szabályozási tervet. Nem lehet tervezni addig, amíg nem tudják, hogyan fogják tudni szabályozni.”
A főépítész megnyugtatásra játszik, semmi sem végleges, semmi sem biztos, semmi sem tiszta még. „A lényege ezeknek a közmeghallgatásoknak az, hogy megnézzük, mekkora az ellenszenv, hogy állnak hozzá az emberek, mit képzelnek, hogyan képzelnek.”
Szerinte mindenkinek jobb lesz, ha életbe lép a rendezési terv. „Jelenleg a Csíki utcában úgy van leszabályozva, hogy semmit nem lehet építeni, de semmit. Nem tudnak egy fürdőszobát vagy egy kamrát csatolni a meglévő ingatlanjaikhoz.”
Na de mi lesz azokkal a lebontandó házakkal, ha mégsem születik egyezség a tulajdonosok és az építeni vágyók között? „A Kőrösi Csoma Sándor utca elején díszeleg néhány ház, az a cél, hogy azok ne legyenek, de ha nem sikerül megegyezni a tulajdonosokkal, akkor a tervezés kikerüli őket. A polgármester abszolút nem híve a kisajátításnak. Az egyeztetésnek, a közös megegyezésnek a híve.”
A beszélgetésünk vége ismét a megnyugtatás jegyében zajlik: „Ez az első javaslat, ez még sokat változik, míg elfogadják. Addig több közmeghallgatáson, egyeztetésen megy át a terv. Ez egy hosszú folyamat. Minden szabályozási terv egy álom.”
Kijövök a polgármesteri hivatalból, a hotel felé tartok. A szálloda előtti parkolóban delfinek cikáznak a hullámok között. A Bodok szálloda a múlt évszázad hetvenes éveiben épült. A kilencvenes években privatizálták. Tizenhárom éve zárták be. A romosodó épületet egy óriásbannerrel takarták le, hogy ne csúfítsa a városképet.
2011-től az épületet próbálta megvásárolni a város, ez végül 2014-ben sikerült. 2017-ben megpróbálták eladni, hogy egy befektető újítsa fel és üzemeltesse, de a második licitre már nem jelentkezett senki. Idén februárban Kató Béla püspök, Antal Árpád polgármester és Tamás Sándor megyei tanácselnök sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a szálloda helyére fog megépülni egy hatalmas kulturális központ, mely a város és a megye legfontosabb kulturális intézményeinek ad majd helyet, illetve itt lesz az ország legjobb akusztikájú terme is.
A parkoló délkeleti oldalán egy szocialista jellegű épület áll. Az emeleten a telekkönyvi hivatal, a földszinten egy vendéglő és egy kávézó található. Az új rendezési terv térképén ezt az épületet is lebontásra jelölték. Nem sikerül találkoznom a földszinti tulajdonosokkal, de a többi érintett beszámolójából megtudom, hogy ők is nagyon tiltakoztak a közmeghallgatáson az épület lebontása ellen.
Illetve azt is felvetették, hogy ha már az új kulturális komplexumban lesznek kereskedelmi felületek, akkor adjanak nekik cserébe a lebontandó épület helyett egy hasonló méretű kereskedelmi felületet az újban. Erre a polgármester azt mondta, hogy jogos a kérésük, emlékeznek a gyűlésen részt vevők, de azt nem mondta, hogy igen, kérésüket teljesítik. Egyikük arra is emlékszik, hogy végül felmerült, nem is kellene az egész épületet lebontani, csak a nagy lépcsőt, mert az áll útjába az új tervnek.
Ha a lebontandó kereskedelmi helyiségek tulajdonosaival nem is sikerült beszélnem, találkoztam a vendéglő bérlőjével és üzemeltetőjével. Dóci Lóránt nagyon reméli, hogy az épületet nem bontják le. Most kezdenek oda jutni, hogy a vállalkozás eléri a nullát, azaz kezd megtérülni a több tízezer eurós befektetés.
„Nem lehet épületeket lebontani a közjóra hivatkozva, mert a közjóban benne vagyunk mi is”
– mondja a fiatal vállalkozó, akiről rövid guglizással megtudom, hogy tavaly üzlettársával együtt elnyerte az év fiatal vállalkozója díjat ezért a vendéglőért. Mikor arról érdeklődöm, mit tud, akarják-e végül bontani vagy sem az épületet, Dóci felteszi a kérdést: „Ha nem akarják bontani, akkor miért beszélünk róla? Ha nincs meg az indíttatás, akkor nem születik meg a téma.”
„Egy kérdésem van csak. Több mint két éve harcolok, hogy megkapjam az építési engedélyt a teraszra, téliesíteni szeretnénk. Az épülethez mi nem nyúlhatunk hozzá, mert műemlékvédelmi zónában van. De lebontani azt lehet, ugye?”
Mikor szóba kerül, hogy ez a rendezési terv és az új komplexum a hatóságok szerint csak egy álom, akkor Dóci határozottan mondja: „Ha benne vagyunk az álmokban, akkor kellene tudnunk róla. S arról is, hogy kellemes vagy rémálomban leszünk benne.”
A Kőrösi Csoma Sándor utca sarkán álló épületen nagy szemek és fülek képei láthatók. Ezt az épületet megvette már a Sapientia Alapítvány, és lebontásra vár. Ez abból is látszik, hogy udvarán az ereszig ér a japán keserűfű, az elhanyagolt területek jellemző invazív növénye. Ez az egyike annak a három háznak, amelyről a főépítész azt mondta, hogy itt díszelegnek, és ezeket nem szeretnék ide. A harmadik ház már a város tulajdonában van, egyetlen egy ház akadályozza csak a nagy tervet, a középső.
„Mi vagyunk egyedül a szálka a hivatal szemében” – kezdi mondanivalóját Józsa bácsi. 81 éves, a felesége 78. Ő már megélt három kisajátítást, meséli. Őt kirakták a házból, a tetőt leszedték fölüle, a golyózáporban, a forradalom alatt épp költözött. Neki is elvették a házát, az édesanyjának is, és a testvérének is. Három házat adtak a városnak városfejlesztés címen. Az öccse, akinek szintén lebontották a házát, kiment Németországba, és ott is maradt. Az édesanyja a tömbházba költözés után pár hónappal meghalt.
Arra a kérdésre, hogy ő hogyan bírná meg a költözést, az feleli, nem tudja, de nem könnyen. S a felesége talán még rosszabbul viselné. „A polgármester kijelentette, hogy hét hónap alatt fel lehet húzni egy házat. De nem ilyen korban, nem ilyen állapotban. Ilyen korban nem tudunk és nem is akarunk, de nincs is miből építkeznünk.”
A házat kölcsönből vették, lakhatatlan volt, hat hónapba telt, míg olyan állapotba hozták, hogy be tudjanak költözni. „Aztán harminc évet kínlódtunk, hogy pontra tegyük,
dolgoztunk rajta, mint a bolondok, mert nem gondoltuk, hogy az életünk utolsó részében ez fog történni.
Ez egy villámcsapás volt számunkra. Nem akarom támadni a polgármestert, de én másképp csinálnám a fejlesztést.”
Tavaly márciusban jött a polgármester a püspök úrral, mint befektetők, hogy megvennék a házat. 60 000 eurót ígért a polgármester a 140 négyzetméteres lakásért. A püspök azt mondta, hogy ők talán picivel többet is tudnak adni, de összeget nem akart mondani, meséli Józsa bácsi.
Utánanézek a szentgyörgyi ingatlanhirdetésekben, 60 ezer euróért lakónegyedben lévő 3 szobás, 65-70 négyzetméteres tömbházlakást lehet venni, nem ultraközponti helyen 140 négyzetméteres magánházat, kis udvarral, pincével.
Rákérdezek arra, amit a polgármesteri hivatalban hallottam, hogy Józsáék túl sokat kérnek a házért, piaci ár feletti összeget. Ezt Józsa bácsi nem tagadja. Azt mondja, nem akarnak innen elköltözni, nekik a ház nem eladó. Ha mégis meg akarják venni, ebben az árban benne van nemcsak az ingatlan, hanem minden, a harminc éves munkájuk, és az elköltözési fájdalomdíjuk is. „Ebben minden benne van, fájdalom, bontás, régi, új. Ha ezt az összeget megadják, én köpök s lépek!”
A polgármester kijelentette, meséli Józsa bácsi, hogy nem sajátítják ki a házat. De ez a rajz és ez a dokumentáció nem arra vall. Aztán olyat is mondtak, hogy kisajátításra van lehetőség. Fenyegetőznek? Nem tiszta számára, hogy mit is akarnak az elöljárók, nem kommunikálnak egyenesen.
Amikor megkapták a PUZ térképét a postán, szomorúan látták, hogy
a házukon van egy nyíl, amin írja, hogy „Acces principal”,
házuk szaggatott vonallal szerepel rajta, ami a jelmagyarázatban „construcţii existente propuse spre desfiinţare”. Azaz bontandók. És a dokumentáció szöveges részében olyan szakkifejezések vannak, hogy „chiuretare”. Utánanézett ennek a szónak, amit a háza alapjának eltávolítására használtak, ez egy orvostudományban használatos szó. Érdekességből utánanézek én is, a DEX alapján egyértelmű a főleg nőgyógyászati kifejezés, népiesen a „kaparás”.
Józsa bácsinak nem csak ennyi baja van a PUZ előkészítésével. Szerinte felületes munka. Elmeséli, hogy amikor megkapták a levelet a PUZ-ról, a térképpel, az állt benne, hogy a dokumentáció tanulmányozható a városháza információs irodájában. Odament, de a dokumentáció nem volt ott, csak a térkép, amit nekik is elküldtek. Írt egy kérést, hogy bocsássák rendelkezésére a dokumentációt, és heteket várt rá. Aztán megjelent a dokumentáció, amiben aláírás nélküli és hiányos dokumentumok is voltak. Ismét levelet írt, amiben jelezte a panaszait, és kért hozzáférést adott tanácshatározatokhoz, de arra a levélre azóta sem kapott választ.
Józsa bácsi egy halom papírt szed elő, törvények, kormányhatározatok kinyomtatott változatai. Itt-ott ez-az aláhúzva, mutogatja nekem, hogy nem tartották be a törvényes lépéseket a polgármesteri hivatalban. Két órát beszélgetünk, nagyon sok mindent elmond, de olvashatatlan lenne az anyag, ha minden részletbe belemennénk.
Ahogyan a többi érintett lakó, Józsáék sincsenek a városfejlesztés ellen, mondják. De nem szívesen mondanak le nyolcvanévesen a családi fészekről. Józsa bácsi szerint a hotel alatt van 1722 négyzetméter, a parkoló még legalább 500. Arra a területre lehet építeni kulturális központot, és ő nincs ellene.
Ez az a ház, aminek földszintjén Józsáék, az emeletén Bokorék laknak. Bokor Zitával hosszasan beszélgetek telefonon, rengeteg panasza van, de nem szeretné ezeket nyilvánosan vállalni a sajtóban. Egy gondolatát mégis beírom: „Ez nekünk nem egy lakás, hanem egy élettér. 28 éven keresztül alakítottuk ki. Lehet, hogy ez másnak nem számít, de nekünk nagyon. Akkor mennénk bele cserébe, eladásba, ha legalább egy ilyen életteret tudnánk kialakítani valahol.”
Ennyi a történet. Van egy egyébként szép gondolat és egy merész terv, azaz nem is terv, csak álom, és mellette van egy elsietett, az egyik lakó szerint „bullshit-generátorral írt” PUZ, egy rakás embertelenség és ehhez kapcsolódó emberi fájdalom, és van egy maréknyi undorodott, kiábrándult ember, aki harcol az otthonáért.
A feketébe öltözött Damokos Hajnalka, aki bevallása szerint túl sokat kapott az utóbbi időben az élettől, felteszi a kérdést: „A férjemet egy fekete zsákba tették, édesanyámat egy lepedőbe, nekünk csak az a két méter föld marad meg, s mégis ragaszkodunk a házhoz, miért? Mit ér az élet? Semmit! Miért ragaszkodunk, miért harcolunk, ha úgyis csak két métert kapunk? A gyermekeimért harcolok csak. Nagyon kapaszkodok ehhez a házhoz. Azt mondta Kinga lányom: »Hogyha ez így van, akkor miért jöjjek én haza Budapestről? Hát akkor ott maradok. Hát mire? A házamat elveszik, amiért ti, anya, annyit dolgoztatok?« Mondom neki, nem veszik el. De a rajz után csak úgy néz ki, nem?”
Damokos Hajnalka szemében könnycsepp csillog, arcán mégis mosoly ragyog, mikor elbúcsúzik, és visszamegy az optikába. Csodálom, hogy tud még mosolyogni.
Kató Bélát telefonon keresem, nagyon kedvesen és készségesen válaszol, de mikor mondom, hogy a sepsiszentgyörgyi kulturális központtal kapcsolatban lennének kérdéseim, szomorúbbá válik a hangja. „Hát, felteheti a kérdéseit, de nem fogok tudni semmit mondani abban a kérdésben, az teljesen le van állva. Most marad, halad minden ügy. Nekünk nincs most ahhoz közünk.”
Érzem, hogy hiába kérdezném a pénzekről és a felvásárlásokról. De szeretném, hogy ha van valamilyen terv vagy látványterv az épületről, akkor legalább mutassuk meg az olvasóinknak, mert lehet, hogy akkor valamennyire értelmet nyer az itt lakó emberek áldozata. Mert az éremnek másik oldala is van, és elképzelhető, hogy egy más szemszögből tényleg érdemes megépíteni ezt az épületet annak ellenére, hogy egy-két tucatnyi embernek fájdalmat okoz, vagy alapvető demokratikus jogokat sért.
A világban minden nagyszerű építészeti csoda áldozatokkal és adott szintű szenvedéssel volt megkenve, semmi sincs ingyen. Ezért kérdem püspök urat a tervekről. „Nincs semmi terv, semmi nincs, semmi, semmi, sehol semmi. Megállt ott a folyamat. Megállt.” Ezt az utolsó szót már nagyon elkenődött hangon mondja Kató. „Aztán hogy lesz-e új, vagy mikor lesz, vagy ki lesz benne, fogalmam sincs, a vírus most elvitt mindent. S egyébként is az egy hosszabb történet lett volna valamikor. De a városnak az ügye elvileg. Mi ebbe próbáltunk besegíteni, de most nem tudunk ebben részt venni. Szerettünk volna ebben segíteni, de egyelőre minden megállt.”
Antal Árpád polgármester derűlátóbb, építkezni szeretne.
Arra a kérdésemre, hogy az embereknek tényleg van-e miért félniük, vagy csak a polgármesteri hivatal szúrta el a kommunikációt, azt válaszolja, hogy az önkormányzat is hibázott. Elkészült a városrendezési terv, és ebbe a tervező betett néhány olyan dolgot, ami sajnos az ő figyelmét is elkerülte. Ő is a közmeghallgatáson szembesült ezzel. Meghallgatva az emberek panaszait és sérelmeit, gyakorlatilag lefújta ezt a városrendezési tervet.
Tehát
lesz egy új városrendezési terv,
annak később lesz egy újabb közmeghallgatása. A polgármester bízik benne, sőt, biztos benne, hogy az emberek mostani félelmeire ez az új terv megnyugtató választ ad majd.
Antal is azt mondja, amit Kató: nincs még semmiféle tervük az épületről. Csak egy tanulmányuk van, amely felméri a szentgyörgyi kulturális intézmények igényeit. Épületterv előtt meg kell, hogy legyen a területrendezési terv, aztán meg kell hirdetni a közbeszerzést az épület tervére, meg kell versenyeztetni, és akkor lesz majd egy terv.
Mivel még mindig nem értem, hogyan tudták szétkürtölni, hogy itt fog megépülni az ország legjobb akusztikájú terme, mikor még terveik sincsenek róla, a polgármester rövidre zárja: igen, ez a tervük. Az álom szót, amelyet oly sokat hallottam ennek az ügynek a kapcsán, Antal már egyetlenegyszer sem használja.
Azt sem értem, hogy ha nincs még tervük, honnan tudják, melyik házat kell lebontani, és melyik kert végét lecsípni. Antal megnyugtat, egyetlenegy házat akarnak csak lebontani, a többit nem feltétlenül. A vendéglő és a telekkönyvi hivatal épülete nem zavarja az építendő kulturális központot, mondja.
Az egyetlen ház, amit biztosan le szeretnének majd bontani, az a Józsáék és Bokorék háza, erre szeretnének megoldást találni. De ott sem a kisajátítást látja járható útnak. Azt meg akarták vásárolni, meséli, úgy mentek oda, hogy tudták, a földszint eladó. Csakhogy az eladó háromszorosára emelte az árat, mikor megtudta, hogy kinek kellene és mire. Erre bizonyítéka nincs a polgármesternek, csak az tudná ezt tanúsítani, akiktől ők is értesültek az eladási szándékról.
Antal határozottan kijelenti, kisajátítások nem lesznek az ügyben.
Ő 12 éve polgármester, az alatt semmit nem sajátítottak ki magánemberektől ebben a városban. Ha a tulajdonosok eladják az ingatlanokat, és a város meg tudja vásárolni, akkor lebontják. De az új városrendezési tervben ez már egyáltalán nem is szerepel, hogy ezeket az ingatlanokat le kellene bontani. Tehát ezek a félelmek gyakorlatilag meg kellene, hogy szűnjenek.
„Én el is mondtam a közmeghallgatáson, hogy én már azt hittem, hogy ezek a reflexek eltűntek, és a kommunizmus okozta traumákat kineveltük. Mert ha egy ilyen városrendezési tervet Svédországban hirdettek volna meg, akkor senkinek nem jutott volna eszébe, hogy jaj, akkor most ki akarja valaki semmizni az embereket. De itt ezzel kellett szembesülnünk, és
ez nekem is nagy tanulság volt, hogy sokkal jobban oda kell minden kis részletre figyelni.
Mert vannak ezek a régi reflexek és ezek a traumák, amik nincsenek még begyógyulva.”
Arra a kérdésre, hogy milyen felállásban társulna a város, a megyei tanács és a Sapientia Alapítvány, a polgármester azt válaszolja, hogy az alapítvány kellene, hogy finanszírozza azokat a részeket, amelyeket a román közbeszerzési törvénnyel minőség szempontjából tönkre lehet tenni. Például a hangosítás, vagy belső építészeti dolgok.
„Ha mi tényleg azt akarjuk hogy ez az ország legjobb terme legyen, azt ha mi most bevisszük a román közbeszerzési törvénybe, akkor kicsi a valószínűsége annak, hogy minőségben egy világszínvonalú termet tudjunk létrehozni, 21. századi technikákkal. Mert az épületet felépíti a város és a megye, de a belső finom dolgoknál nagyon nem mindegy a minőség, ezt a Sapientia alapítványnak kellene finaszíroznia. Ebből lesz egy társulási szerződés, ami nyilvános lesz, és a Sapientia Alapítvány a magyar államtól szerez erre forrásokat.”
A kulturális központ előtt a városrendezési tervnek kell elkészülnie, azután forrásokat kell szerezniük. Ideális esetben, ha 2021 elején elindul a tervezés, a közbeszerzés és az elsődleges dokumentációk megszületnek 2021-ben, és tudnak még pályázni is uniós pénzekre, akkor valószínűleg 2025-ben készülne el maga az épület.
Elképzelhető, hogy száz év múlva ezen a helyen olyan kaliberű épület fog állni, mint például ma a vásárhelyi Kultúrpalota. Turisztikai látványossága és dísze lesz a városnak a Kató Béla Kultúrközpont, rajta tábla fog emlékeztetni a vállalkozó püspökre. Az előtte elhaladó utcát már nem December 1-nek fogják hívni, hanem Antal Árpád utcának, az utcanévtáblán a név alatt pedig az fog szerepelni, hogy „városépítő polgármester”. A cikkben panaszosként szereplő emberek ükunokái pedig büszkén fogják mesélni, miközben sörüket iszogatják a komplexum valamelyik kultúrkocsmájában, hogy „az én ükapám nagyapja volt az utolsó, aki nem akarta eladni a házát, hogy lebontsák.”
Vagy nem.
Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép
