Működésképtelen az ellátórendszer, az állam a szociális szakemberek lelkesedését is letöri. Interjú.

Tíz hónappal ezelőtt az EVS program keretében Budapestről érkeztem Kolozsvárra önkénteskedni. Korábban több évig mint szociális munkás és programkoordinátor dolgoztam Pest megyei romatelepeken. Ezekben az években volt lehetőségem közelről megismerni a magyarországi ellátórendszer diszfunkcionalitását, és látni ennek hatásait a szegregátumokban felnövő gyerekek életére.

A Kolozsvár melletti pataréti telep számtalanszor felbukkant egyetemi tanulmányaim alatt mint a mélyszegénység és kirekesztettség állatorvosi lova, ám a romániai állapotokkal való szembesülésre a korábbi tapasztalatok és ismeretek sem készíthettek fel. Egy szamosfalvi iskolában önkénteskedve találkoztam Mădălin Herchivel, aki egy civil szervezet munkatársaként tanoda-jellegű délutáni foglalkozásokat tartott pataréti gyerekek számára.

Fiatal szakemberként rendkívül inspiráló kollégát ismertem meg Mădălin személyében, aki elhivatottsága, szakmai kompetenciája és embersége mellett azért is jelenthet követendő példát sokunknak, mert a szociális szféra lesújtó állapota ellenére – sőt talán épp amiatt – hazájában szeretne tenni a változásért. A hátteréről, a romániai rendszerről, a pataréti gyerekekről, a bizalomépítésről és a motivációról is beszélgettünk.

Kérlek, mesélj róla, honnan jöttél, és hogyan kerültél a szociális szférába!

Marosújváron, egy kis közösségben nőttem fel, a nagyszüleim neveltek fel. Nagyon sokszínű a családunk, vannak köztünk romák, románok, magyarok és nagyon sok vegyes hátterű ember. Amennyire románnak, annyira romának is tekintem magam.

Mikor elvégeztem a líceumot, gondolkodtam, mit csináljak, milyen úton induljak. Úgy éreztem, hogy segítenem kell az embereknek, mert én is kaptam segítséget, amikor szükségem volt rá. Az interneten nézelődtem az egyetemi szakok között, így találtam a szociális segítő szakmára, és rájöttem, hogy ez az, amit keresek. Úgyhogy 2016-ban beiratkoztam a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemre, ahol 2019-ben végeztem. Még egy vizsgám van hátra, utána hivatalosan is szociális munkás leszek.

Milyen volt neked az egyetem? Azt kaptad, amire számítottál?

Korábban is tudtam, hogy milyen fontos a szociális segítés, de azt nem, hogy milyen lesz az egyetem, vagy hogy működik a rendszer. Az alapokkal kezdtük, bizonyos helyzetekben, bizonyos kliensekkel hogy kell viselkedni, ilyesmik. Amit tanultam, részben tudtam hasznosítani, de a tanultak egy részének nem sok köze volt a valósághoz.

Az egyetemen a szociális munkát mint valami professzionális tevékenységet mutatták be nekünk, és az is, legalábbis annak kéne lennie. De Romániában, én úgy látom, nehéz profi módon csinálni, mert az állam részéről nincs bizalom a szociális szakemberek iránt, és működésképtelen az ellátórendszer.

Madalin Herchi
Mădălin Herchi szociális munkás

Annak ellenére, amit a tanulmányaink során hallottunk, a terepen azt tapasztaljuk, hogy hiába szeretnénk embereknek segíteni, csak papírmunkára vagyunk jók, meg, nem tudom, egy irodában ülni és nagyjából semmit nem csinálni. A szociális munkások hozzáállása pedig szorosan összefügg a rendszerrel. Ha a rendszer nem működik, lehetsz elkötelezett, lelkes fiatal – egy évig, két vagy három évig –, de mikor azt látod, hogy muszáj alkalmazkodnod… Meg kell változtatni a rendszert.

Magyarországon is azt látom, amiről te beszámolsz, hogy a rendszer, amelynek meg kellene teremtenie a minőségi szociális munka kereteit, kizsigereli a szakembereket. Ilyen körülmények között, támogatás és megbecsülés nélkül az sem tud teljes értékű munkát végezni, aki még egyáltalán a pályán van, és vállalja az ezzel járó felelősséget és extrém érzelmi nyomást. Mesélj kicsit arról, hogy a romániai rendszer hogy működik most.

Hogy megértsd, hogy működik a rendszer, látnod kell Románia egészének működését is. Volt kommunista országról van szó, amely számos területen diszfunkcionális. A kommunizmus alatt nem létezett szociális ellátórendszer. Ceaușescu úgy gondolta, hogy Romániának nincs is ilyesmire szüksége, mert minden román jól van, az emberek semmilyen szociális segítségre nem szorulnak rá.

Ha egy ország nem helyez hangsúlyt a szociális ellátásra, nem lehet egészséges. Mindenhol vannak olyanok, akik képtelenek a társadalmi integrációra. Nekik felkészült szakemberekre van szükségük, meg egy rendszerre, amely megszervezi a profi segítségnyújtást. Nincs rendjén az, ahogy a kormányok ezt a kérdést kezelték.

Félre ne érts, nagyon szeretem a hazámat, ezért lettem szociális munkás. Szeretném látni, hogy a klienseim változnak és a társadalom valódi tagjaivá válnak.

Van konkrét példád arra, hogy mi nem működik?

Először is nincs elég pénz. És most nem arról van szó, hogy mennyit keresünk. Ha a szociális szférában dolgozol, nem a pénz motivál, ezt minden romániai szociális munkás tudja. De a szociális projektek fenntartásához finanszírozás kell.

Egy példa: Romániában nincs egyetlen állami fenntartású drogrehabilitációs központ sem. Ami van, azt civilek működtetik, nem az állam. Ha drogfüggő vagy, az állam szerint mehetsz a pszichiátriára. De most komolyan?! A fiatal függők befekszenek a kórházba, kapnak pár gyógyszert, aztán visszamennek az utcára, és folytatják azt, amit egész életükben láttak, csináltak.

Amikor kiderült számomra, hogy nincs egy rehabunk sem, az azért elég sokkoló volt. Mert szociális munkásként szeretnék ezeknek az embereknek segíteni, de fel kell tennem magamnak a kérdést, hogy hogyan. Ha én, Mădălin a román államnak szeretnék dolgozni, hova menjek? Igen, a magánszektorban találnék munkát, de ez nem elég! Egy civil szervezet pár embert ér el, az állam viszont tömegeket! Mert van hatalma, vannak erőforrásai, megtehetné. És mégsem teszi.

Az biztos, hogy jelenleg számtalan olyan állami feladat van, amelyet civilek látnak el, ez nálunk is jellemző. Az aktív civil társadalom persze jól működő demokráciákban is fontos. Viszont itt és otthon is tapasztalom, hacsak nincs kéznél egy civil szervezet, emberek tömegei maradnak ki az őket megillető, alapvető állami szolgáltatásokból: oktatásból, egészségügyi ellátásból, jogi képviseletből. Mi is hasonló helyzetben ismerkedtünk meg, te egy civil szervezet munkatársaként tartottál iskola utáni foglalkozásokat pataréti gyerekeknek, én pedig önkéntesen segítettem, leckét írtunk, készségfejlesztő tevékenységeket végeztünk. Mesélj kicsit az ottani tapasztalataidról!

Hét-nyolc hónapot dolgoztam eddig ezen a területen. Tudom, hogy nem sok, és mondhatják, hogy nem tudom, miről beszélek. De ahhoz, hogy bizonyos dolgok világossá váljanak, nem kell sok tapasztalat. Az egyetemi tanulmányaim alatt főleg a függők érdekeltek, de jött ez a munkalehetőség a gyerekekkel, és láttam, hogy így tudok tereptapasztalatot szerezni. Ez pedig nagyon fontos, függetlenül attól, hogy mely területen helyezkedem el később. 

Az elején kicsit izgultam, de amikor találkoztam a patai gyerekekkel… Nem tudom, hogy írjam le az érzést. Úgy éreztem, a lehető legjobb helyen vagyok, hogy szeretem ezeket a gyerekeket. A kezdeti időszakban persze teszteltek, kísérleteztek, hogy bízhatnak-e bennem. De miután sikerült bizalmi kapcsolatot kialakítani velük, megnyíltak, elkezdtek segítséget kérni és a tapasztalataimról kérdezni. Azt hiszem, volt hatásom rájuk.

Madalin Herchi munka közben
Mădălin Herchi munka közben

Aztán a pataréti roma közösségben, a szülők részéről is nyitottságot, bizalmat tapasztaltam. Az életkörülményeik ellenére szinte minden család, amelyikkel beszéltem, szeretné, hogy a gyerekek iskolába járjanak, megfelelő oktatásban részesüljenek, hogy mire felnőnek, a társadalom teljes jogú tagjaivá váljanak.

Amikor együtt dolgoztunk, láttam, hogy megvan az az egyensúly a gyerekekkel való kapcsolatodban, ami a hatékony és örömteli pedagógiai munkához kell: a tisztelet és a szeretet egyensúlya. A telepi gyerekekre különösen igaz, hogy fontos tisztázni a kereteket, amelyek között együtt vagyunk velük, viszont ha nem bíznak benned, nem fogsz tudni átadni nekik semmit. Mit tanácsolnál annak, aki a terepmunkásként szeretne bizalmat kapni?

Nagyon egyszerű. Azt gondolom, mindenki, főleg a gyerekek, tudják, hogy őszinte vagy-e. Tudják, hogy valódi vagy-e. Csak légy hiteles. Az egyetemen megtanultuk, hogyan kell profin viselkedni, dolgozni, rengeteg módját elsajátítottuk a kliensekkel való kommunikációnak, és ez hasznos tudás. Mégis azt gondolom, hogy a legfontosabb módszer az egyenesség.

A gyerekek próbára tettek, látták a nyíltságot, a szeretetet, hogy segíteni szeretnék. Picik voltak, mégis megértették, hogy bízhatnak bennem. Ez ennyire egyszerű. Azt kellett megtanulnom, hogyan legyek igazán őszinte. Mert szakemberként igyekszel nagyon profinak tűnni, profin beszélni, profin viselkedni, ami nem baj, mert tényleg segíti a munkádat, ha követed a szakmai protokollt. De a motor mindig a hitelesség legyen.

Azon túl, hogy minden tereptapasztalat hasznára válik egy pályakezdő szociális munkásnak, mit adott még neked ez a munka?

Azt hiszem, tényleg ezekkel a gyerekekkel kellett először tereptapasztalatot szereznem. Hogy később függőkkel dolgozhassam, előbb látnom kellett a gyerekek ártatlanságát. Hogy tanulhassak tőlük, mert – erről meg vagyok győződve – ahhoz, hogy függőkkel foglalkozz, muszáj valamilyen szinten ártatlannak lenned. Ha eredményeket akarsz, gyermeki hittel kell a függőhöz fordulnod, és tényleg elhinned, hogy képes változni. Én is voltam ebben a helyzetben, tudom, hogy milyen.

A jövőben szeretnék egy olyan központot létrehozni, ahol ezek az emberek nemcsak gyógyulhatnak, hanem valóban visszailleszkedhetnek a társadalomba. Azt szeretném, hogy amikor kijönnek a rehabról, ne csak annak örüljenek, hogy megszabadultak a függőségüktől, hanem álljanak készen arra, hogy hassanak a társadalomra. Én tényleg hiszek ezekben az emberekben, és abban is, hogy képesek változtatni a világon.

Mi jelentett számodra kihívást a munkád során?

Nagyon nehéz volt kimenni Patarétre és szembesülni a közösség által elszenvedett hiánnyal, nemcsak az élelmiszer vagy ruházat, hanem főként az oktatás és a társadalmi integráció hiányával. És tudni, hogy nem tudok annyit segíteni, amennyit szeretnék.

Amikor fiatal vagy, elkötelezett, azt hiszed, bármit meg tudsz csinálni, aztán szembejön a valóság, és… pofán vág. De hát mit lehet tenni? Megpróbáltam ezeket az érzéseket valami produktívba fordítani. Azt kérdeztem magamtól, én milyen szerepet játszhatok a változásban.

Én is azt gondolom, hogy ahhoz, hogy segítő szakemberként tartósan a pályán maradj, egy sereg romantikus illúzióval le kell számolnod már az elején, de úgy, hogy közben ne veszítsd el a hited, mert anélkül nem megy. A telepeken tapasztalt problémák méretén, mennyiségén, rendszerszintű jellegén túl engem az is próbára tesz, hogy folyamatos ellenszélben dolgozunk. A telepeken változást előidézni alapból kihívást jelent, de mindezt olyan társadalmi közegben igyekszünk elérni, amelyik meg van győződve róla, hogy a változás lehetetlen, és rendkívül elutasító a szegregátumokban élőkkel szemben. Kutatások szerint, és én magam is ezt tapasztaltam, az átlag kolozsvári vagy nem tud Patarétről, vagy teljes averzióval, távolságtartással tekint az ott élőkre. Mit gondolsz erről?

Szerintem a pataréti közösségnek nem is kéne léteznie. Sok ember a szemétdombon él, tehát konkrétan, szó szerint szeméten él. Ez egy fertőzött terület. Vannak gyerekek, akiknek nincs cipője, nincs ruhája, és a szemétben úsznak. Egy olyan városban, mint Kolozsvár… Azt mondjuk, Kolozsvár Románia egyik legfejlettebb, legbefogadóbb városa, és a központban ez igaz is. Aztán arrébb mész tíz kilométerrel, tizenöt perc kocsival, és ott egy másik valóság.

Valamit tenni kell, nem létezhet egy helyen két valóság. Először is az embereket el kell költöztetni a fertőzött területről, aztán segíteni kell nekik munkát találni. Mondható, hogy ez a saját felelősségük lenne, és rengeteg pataréti már most igyekszik az abnormális körülmények ellenére normálisan élni: bejárnak a városba dolgozni, próbálnak integrálódni. Sokan viszont nem tudják, hogyan kezdjenek hozzá.

Itt jön be a képbe a szociális munkás, aki segíthet a változásban, a beilleszkedésben. Ezért gondolom, hogy nagyon fontos a szociális ellátórendszer, mert sokan élnek közöttünk, akik nemcsak szegények, hanem az oktatásból is kimaradtak. Egy gyereknek, aki szemétdombon nő fel, nulla esélye van minőségi oktatáshoz jutni. Amit magad körül látsz, azzá válsz.

Úgyhogy azt gondolom, hogy a mi felelősségünk, állampolgárokként, szakemberekként, intézményekként, akik képesek vagyunk változásokat előidézni, hogy ezt megtegyük.

Mi motivál a munkád során?

Az az egyszerű tény, hogy tudom, ezt kell tennem. Hogy szeretnék hatást elérni, tényleg szeretnék. Tudom, hogyan kéne a dolgoknak mennie, és azt akarom, hogy úgy is menjenek. Látom, hogy egy csomó fiatal, a barátaim és kollégáim közül is, elhagyja Romániát, és ez nagyon szomorú. Én itt akarok maradni és itt akarok hatást elérni.

Azt is fontosnak tartom, hogy ne egyszerűen más országok szociális ellátórendszerét próbáljuk itt megvalósítani. Bár vannak jó, inspiráló példák, de én román rendszert szeretnék, az itteniek igényeihez illeszkedőt. Ami azokra lett kitalálva, akik Romániában élnek. Ez motivál, hogy folytassam, amit elterveztem, és amit meg is fogok valósítani.

A szerző a Centrul de Voluntariat Cluj-Napoca által koordinált EVS Seeds projektben önkéntes. A projektet az Európai Bizottság Erasmus+ programja támogatja. Az Európai Bizottság a publikáció tartalmáért és annak későbbi felhasználásáért nem vállal felelősséget, a cikk tartalma kizárólag a szerző álláspontját tükrözi.