Múlt héten még sokkal vidámabb témákkal voltunk el, és a hét elején, amikor eldöntöttem, hogy hírlevelet fogok írni a választás kapcsán, úgy voltam vele, hogy nem szeretnék sok szót vesztegetni arra, mekkora politikai katasztrófa előtt állunk. Simán benne van a pakliban, hogy hamarosan a szélsőjobb áttörés megtörténik, és veszélybe kerül minden demokratikus konszenzus.
De azóta megjelent olyan cikk is, amely, legalábbis címben (dehát tekintve, hogy az olvasók egy tetemes része csupán címeket olvas, elég baj ez így is), azt üzeni, hogy nem kell félnünk az „alternatívától”. Alapjáraton Kustán Magyari megállapításaival egyet lehet érteni: ha Simion nyer, Románia valóban megérkezik abba az Európába, ahol számos társadalmi kérdésben már most a szélsőjobb határozza meg a diskurzust vagy a közpolitikákat.
Ezt Romániában mindeddig megúsztuk, hiszen ez volt az az ország, amelyben megkérdőjelezhetetlen volt a globális, északi típusú liberális demokráciákhoz való tartozás konszenzusa. Másrészt, a NATO keleti bástyájaként, kevesen tudták elképzelni, hogy orosz proxy pártoknak valós esélye lehet hatalomközelbe kerülni; mindeddig az Egyesült Államok a maga soft power eszközeivel gondoskodott is, hogy ez ne történhessen meg, hiszen Oroszországgal szemben pozicionálta magát. Mióta Trump az elnök, bármi megtörténhet.
Jöjjön a katasztrófa, hogy utána építkezhessünk?
Az a problémám nekem is, hogy nem tudom, ameddig ki nem próbálódik a szélsőjobb, hogyan leszünk túl ezen a borzasztó folyamaton, amely egyre inkább a társadalmi árkok elmélyüléséhez, a gyűlölet és a harag növekedéséhez, a neoliberális építmény legalján levők végső bebetonozásához, a középen lévők lecsúszásához vezet.
Ha a választási térképet nézzük, azt figyelhetjük meg, hogy minél szegényebb települést vizslatunk, annál nagyobb lesz az AUR-szavazók aránya. A másik szempont az iskolázottság, csakhogy ez ugyanúgy vagyoni kérdés: az iskolázottabbak általában többet keresnek, és másként szavaznak.
Egyáltalán nem látom, hogy ennek a neoliberális gazdaságpolitika következtében örvénylő feszültségnek hogyan lesz vége, ha nem úgy, hogy előbb-utóbb meg kell tapasztalnunk a szélsőjobb hatalomátvételt. És nem kívánom, egyáltalán nem, és a Kustán-cikk által sugallt cím ellenében én igenis félek attól, hogy kiken fog csattanni a régóta fortyogó, és eleddig elfojtott harag.
De attól is szorongok, hogy ha jövő vasárnap sikerül valahogy mégiscsak (ideiglenesen) megfékezni a román szélsőjobbot, akkor lenne-e valós szembenézés a képviselőink (gondoljunk itt magyar, román mainstream politikusokra) részéről.
A felelősségvállalással az RMDSZ amúgy is hadilábon áll:
Kelemen Hunor gyorsan ki is jelentette a választás másnapján, hogy botorság lenne most felelősöket keresni, hát most más dolgunk van. Egyrészt persze igaza van, sokkal fontosabb lenne megállítani Simiont, mint egymásra ujjal mutogatni. Másrészt minden pártban volt valamiféle felelősségvállalás, csak éppen az RMDSZ–ben nem, holott állítólag magának Kelemennek a fejéből pattant ki a zseniális ötlet: a levitézlett, semmiben nem hívő, és ebből fakadóan messzemenően hiteltelen karrierpolitikus, Crin Antonescu jelölése.
Harmadrészt egy másik RMDSZ-közelinek mondható figurának is van némi szerepe abban, hogy a kormánykoalíciónak a második helyet sem sikerült megcsípni: mégiscsak Porcsalmi Bálint zsenije lengte be a koalíciós internetet. Gondolom, ő meg jól felmarkolja a pénzt, és stand by-ban várja, mikor lesz szüksége rá megint valamelyik NER-lovagnak.
Szóval oké, nem most, de VALAMIKOR beszéljünk erről. Mint ahogy ne most, de VALAMIKOR beszéljünk arról, hogy a politikai pártok mindig a befektetők vagy a vállalkozók érdekében politizálnak, és hogy eltávolodtak a saját választóik érdekeitől. VALAMIKOR beszéljünk arról, hogy a vékony középosztály nem érezheti biztonságban magát jelenleg ebben az országban, mert nincs védőháló. VALAMIKOR beszéljünk arról, hogy az adónkért szinte semmit nem kapunk cserébe.
Remek időszak lenne mégiscsak arra az RMDSZ-nek, hogy szembenézzen azzal a ténnyel, hogy hiba volt a kritikus hangokat elhallgattatni, kigúnyolni, azok hallatóit marginalizálni. Hiszen évek óta léteznek olyan független hangok, akik a baloldali közgondolkodás hiányát próbálják számon kérni a párton (tudom, ők azt mondják magukról, nem párt).
A magyar szuverenista jó, a román szuverenista rossz
Az RMDSZ-nek remek alkalom lenne most elszakadni a Fidesztől is, különben ebbe a skizofrén állapotba bele fog előbb-utóbb szakadni. Lám, egy-egy Orbán-influenszer már el is kezdte pedzegetni, hogy nem is lenne rossz, ha a szomszéd ország elnöke egy szuverenista államfő lenne. Gulyás Gergely meg kijelentette, hogy hát semmi dolga nincs a magyar kormánynak a romániai választásokkal. Ha én lennék az RMDSZ vezetőségéből valaki, eléggé elárulva érezném magam, hogy miközben kétségbeesetten próbálom rávenni a szavazókat, hogy menjenek és szavazzanak a soft- vagy posztfasiszta ellen, jönne Budapestről az üzenet, hogy hát nekünk tök mindegy, ki lesz Románia elnöke.
Az RMDSZ persze magának is köszönheti ezt az egész helyzetet: az nem lehet, hogy egyik széljobb a barátunk, a másik az ellenségünk. Az nem lehet, hogy hallgatunk akkor, amikor embercsoportokat dehumanizálnak a szövetségeseink, majd amikor mi kerülünk a dehumanizáló politikai erők célkeresztjébe, akkor meg mindenki szaladjon, és mentsen meg minket meg magát.
Nem tudom, mennyire gondolják, hogy ezt a kétkulacsosságot lehet még viselni, főleg amikor elég világos jelei vannak, hogy a magyarországi szövetségeseiket jó eséllyel egy év múlva elkergetik. Persze azt látom, egyéni szinten sem nagyon működik a felelősségvállalás, hosszú út lesz, míg közösségileg fog.
De mit lehessen csinálni, és mit nem, amikor közel a katasztrófa?
Erre Kulcsár Árpád a szombat reggeli mEmber hírlevélben válaszol. A hírlevélre itt tudtok feliratkozni:
