A polgárpukkasztó szakállas motoros és a temetőképet védő keblitanács összecsapnak a gagyi temetőben.


Gagy. Gyönyörű kis falu a Székelykeresztúrt északról öntöző Gagy patak völgyében. Két éve tartó konfliktus miatt hívtak ki minket ide.


Gábor László helybéli lakos hónapok óta kitartóan hív, hogy foglalkozzak az ügyével. Röviden úgy fogalmazza meg, hogy ő nagyon beteg, halálán van, hozzátartozója nincs, szeretné a síremlékét felállítani a temetőben, de nem hagyják.


A síremlék két részből áll, az alja egy 4,2 tonnás kőből kifaragott téglaszerű test, négy oldalán feliratokkal. (Ez a Jézus-szobor nem az a szobor, ami ellen a keblitanács tiltakozik.)


A feliratok nem tipikus székely sírfeliratok. A képen látható például így szól: „Boldog, aki elhagyja a világot. Boldogtalan, akit elhagy a világ. De annyira ki fog fejlődni a világ, hogy elpusztítja saját magát.”
Vagy a frontján lévő:
„Amit láttok
nem látjátok
amit mondok
nem halljátok
amit tudtok
nem tudjátok
amit tesztek
nem hiszitek!!
Állíttatta a Polák család.”


A Polák név ragadványnév, a falubeliek így hívták a családot, mert a nagyapja lengyel volt. Polák Laci, ahogy hősünket a faluban ismerik, titokban költő is, például a sírkő frontján lévő, előbb idézett „Amit láttok…” kezdetű verset is ő írta. Mikor a verseiről kérdem, azt mondja, hogy ő tudna írni, de tépi el a papírokat. „Ha életemben nem tiszteltek, holtamban ne tiszteljen senki sem.”


Ha tiszteletet nem is akar magának post mortem, de emléket, azt igen. A síremlék felső része egy életnagyságú szobor. Ami őt ábrázolja. A szobor a talapzattal egy kőből van, tehát nem szobor, tiltakozik Laci bácsi, hanem síremlék.


Érzem, hogy görcsösen ragaszkodik a gondolathoz, hogy az nem egy külön szobor, hanem a síremlék része, és a síremléket egyben kell kivinni a temetőbe. Mert ott a helye, nem is itt az udvaron, mondja.


A temetőben már meg van öntve a családi sírnál a síremlék alapja, mutatja. Azért kellett ez az alap, mert ha most odarakják a síremléket, és utána majd a sírásók nekiállnak kiásni az ő sírját, akkor félő, hogy a soktonnás síremlék súlya alatt beomlik a föld a sírgödörbe, és agyonnyomja a sírásót.


A temetőbe egyedül megy ki Polák Laci. Szenved, kínlódik, de egyedül küzdi le az akadályokat. Segítséget hiába ajánlok, nem fogadja el. „A fönnmaradásért küzdeni kell!” – mondja. Mondom neki viccesen, hogy nem úgy néz ki, mint aki meg fog halni ma-holnap. És hogy februárban átvert, mikor telefonban azt mondta, hogy azonnal jöjjek a témájával foglalkozni, mert ha csak két hónap múlva jövök, ahogy ígértem, akkor már késő lesz, mert ő a halálán van. Erre elkezdi sorolni a halálos betegségeit.


Szívkoszorúér-elmeszesedés. Ez az első és legnagyobb baja. Még leírni is hosszú. Meg kellett volna, hogy műtsék ezzel, de nem volt annyi pénze, így hazaküldték. Most gyógynövényekkel él. „De a halál ellen nincsen gyógyír” – mondja.


A betegségek özöne folytatódik. A jobb lába trombózisos. A bal lábára nem tud ráállni. Egyik lába 15 centivel rövidebb, mint a másik.


Motoros volt. 10 éve volt egy stupid motoros balesete. Egy focimeccs után, enyhén illuminált állapotban átküldték a barátok a szomszéd faluba cigiért, mert itt nem volt. Hazafelé jövet egy kanyart levágó szembejövő haszonjármű utánfutója kilengett és egy kilógó alkatrésze elvitte a lábát. Az őt ellátó orvos a törött csontot kidobta, aztán átküldték más városba, ahol a meggondolatlanul kihajított csont helyett raktak egy vasat. Hosszú és érdekes a története az orvosokkal, de most ezt nem részletezem, mert túl sok lenne egy anyagban az egyházat és az egészségügyet is szidni.


Nyomorékon is tovább dolgozott, 15 000 szál kardvirággal foglalkozott egyedül. „Küzdeni kell az életért!” A küzdés gondolata verseiből is vissza-visszaköszön, az időnként furcsa csengésű rímek között a féllábú ember folyamatosan harcol és győzni fog.

Sokat gondolkodott, hogy milyen munkát végezzen, míg rájött, hogy ezt sem tudná egyedül csinálni, azt sem, de a virágtermesztést igen. Csinálta is. Virágokkal teli autóval ment fel nagyobb városokba, nyomatta a légkondit, hogy a virágokat frissen tartsa, közben a tisztítatlan légkonditól felszedett egy krónikus tüdőbetegséget, ami miatt most is szenved, naponta kétszer be kell fújnia magának.

A nehéz munka közben a toldás a lábában többször is sérült, azt mondták az orvosok, ha még egyszer eltörik, ismét rövidíteniük kell a lábán. Aztán tavaly lemondott a kardvirágokról. Másképp nem tudott lemondani róluk, hagyta őket megfagyni.

A halálos betegségek sorozata nem ér itt véget, krónikus prosztataproblémája is van, az is elképzelhető, hogy rákos. Ezért gondolta, hogy a síremlékét megcsinálja, mivel a családban nincs már senki, ő az utolsó. Azért csinálta a síremléket, mondja, hogy maradjon meg egy emlék a családról. „Mert utólag minden elfelejtődik.”

Eladott 3,4 hektár földet, plusz 12 ár bennvaló helyet, abból csináltatta meg a síremléket. És eladott motorbiciklit, kocsit is. „A temetőbe nem viszünk semmit sem magunkkal, de legalább marad egy emlék.”


Miután megöntötték a temetőben az alapot, és hazahozta a faragótól a síremléket, kitört a botrány. Egy jóakaró szomszéd kezdeményezésére összeült a keblitanács, hogy eldöntse, ki lehet-e vinni a síremléket a temetőbe. Az unitáriusoknál a keblitanács a helyi döntéshozó szerv, az éves közgyűlések között ők irányítják a falu életét.

Gábor László visszaemlékszik a gyűlésre: „Ők voltak heten, mi ketten.” Hogy ne legyen egyedül, megkért valakit, hogy menjen vele. Egyetlen pontja volt a gyűlésnek, a síremlék sorsának megtárgyalása. A tiszteletes elkezdte a gyűlést, elmondta, hogy ő utánanézett, utánakérdezett, járt sok más temetőben, többek között a máramarosi vidám temetőben, semmilyen akadályát nem látja a síremlék felállításának. A keblitanácsból volt még, aki felszólalt mellette, meséli Gábor László, de aztán ellene is szólaltak fel. Hárman voltak nagyon ellene.

Az ellenzők közül volt, aki azzal érvelt, hogy ha most beleegyeznek, akkor jövőben valaki víkendházat fog építeni a temetőben. Volt, aki azt kifogásolta, hogy miért van így a karja a szobornak, mert törékeny.

Ő is felszólalt, elmondta az egyik versét is. Aztán egyszer csak a tiszteletes mondta, hogy na, szavazzanak. A síremléket ellenzők közül az egyik javasolta, hogy őket küldjék ki a gyűlésből, hogy ne hallják, ki hogy szavaz. Ki is küldték. Miután kijöttek, „olyan hangos beszéd kezdődött odabent, mintha hajtóvadászatra indultak volna”. Sokat vitatkoztak. Mikor aztán kijöttek, az ellenfelek úgy mentek el mellette, mint a kutyák, morogtak. Kérdezte a tiszteletest, hogy mit döntöttek, kiviheti-e a síremléket, mire az azt válaszolta, hogy „sajnálom, de nem”.

A döntés után Gábor László megkereste panaszával az esperest. Aki azt javasolta neki, hogy egy finom újratárgyalást kellene csinálni.

Írt a püspökségre is, ahonnan az alábbi választ kapta.

Nem élt az óvás lehetőségével, mondja, de utólag rájövök, hogy nem is élhetett volna vele.

Nézegetve a levelek keltezését, egyből szembeugrik, hogy a püspökség milyen gyönyörűen lepasszolta az ügyet. Decemberben „atyafiságos üdvözlettel” közli az „atyánkfiával”, hogy a szeptemberi keltezésű keblitanácsi döntést 15 napon belül, tehát október elejéig megóvhatja. És tisztelettel kéri, hogy járjon el így. Csak épp időgépet nem küldenek neki ehhez. Döglött lóra köpönyeg. Pontosan valami ilyesmiben reménykedik az ember, amikor a püspökséghez fordul segítségért.


Gábor László ekkor nagyon kiábrándult. Mivelhogy nincs örököse, az egyházra akarta hagyni házát és vagyonát, már meg is volt beszélve a tiszteletessel, hogy mennek majd a közjegyzőhöz. De miután ez megtörtént, azt mondta neki, hogy ”tudja mit, Tiszteletes úr, az én vagyonomból az unitárius egyház keblitanácsosai nem kávéznak”.


Az emberekből kiveszett a szeretet, mondja. A csűrkapura és a szomszéd ház falára felírt dalszöveg is hirdeti nála a szeretet fontosságát. Hit, remény, szeretet az alapja mindennek, a hit és a remény még megvan az emberekben, de a szeretet már nincs, mondja az öreg motoros.

„Írtam is erről egy verset.” Ez a mondat gyakran elhangzik. Szinte minden fontos gondolatáról írt már verset Polák Laci. Verseiben gyakran visszaköszön saját sorsa, saját sérelmei. De ez ejsze költői gyengeség, még József Attila sem bírta ki, hogy ne írja meg a sérelmeit. Gábor László megzenésítette a saját verseit, és énekli őket, azzal vigasztalja magát.


Eddig csak a történet egyik felét hallottuk. Hogy a másik felét is lássuk, felkerestem a tiszteletest. Gál Zoltán lelkész meglepődve fogad, és csak annyit mond, csendesen, hogy nem szeretne nyilatkozni. Ezt meg is értem, nem is erőltetem a dolgot, hisz ha ő eddig is középen volt a két fél között, nyilván nem túl kellemes a helyzete. És nekem is sokkal fontosabb, hogy az ellenzőket szólaltassam meg. Elkérem a paptól a gondnok telefonszámát, amit készségesen meg is ad.

A gondnok, Nagy István érezhetően nem örül a hívásomnak. Ő most munkában van, csak délután ér haza, de otthon egyébként sincs telefonjel, és egyébként is mezőgazdasági munkálatok vannak, szóval nem ér rá velem beszélni. Jó, nem erőltetem. Felajánlom neki, hogy ha mégis meggondolja magát, két napig még hívhat.

Harmadik nap szól a telefon. A gondnok az, mondja, hogy beszélt a tiszteletessel is, és elmondaná az álláspontjukat. Nagyon örülök ennek, hisz enélkül teljesen egyoldalú lett volna a történet.

Nagy István elmondja: nem egy gyűlésük volt már ezzel a témával kapcsolatosan, hanem több is. Elég kellemetlen ügy, már amikor belevágtak, tudták, hogy nem lehet úgy dönteni, hogy az jó legyen. Viszont akkora a felháborodás a hívek között is a faluban, hogy ezt nem fogják megengedni. Van egy temetői rendszabályzatuk, és ebbe beleszólhatnak. A temető az unitárius egyház tulajdona, telekkönyvileg is az egyház nevén van, így a keblitanács eldöntheti, hogy mit és hogyan enged felállítani.

Mi a kifogásuk ez ellen a síremlék ellen, kérdem a gondnokot, mert a Gábor Lászlónak írt levelükben ez nem szerepelt, a döntés nem volt megindokolva. A döntés indoklása az volt, mondja a gondnok, hogy nem illik bele a temető összképébe. Nem volt bosszúskodás vagy rosszindulat, egyhangúlag az volt a keblitanács döntése, hogy ilyen szobrot nem engednek a temetőbe. Normális síremléket bárki fölállíthat, de ilyen szoborról szó sem lehet.

Rákérdek, hogy az, hogy „egyhangúlag az volt a döntésük”, az azt jelenti, hogy mindenki arra szavazott, hogy „nem”? Hát, végül is nem mindenki, vallja be a gondnok, de utólag aztán ők is megváltoztatták a véleményüket. Miután látják, mit művel Laci a háza előtt a síremlékkel.

Jelenleg úgy látja, hogy a döntésük végleges, és nem fogják megváltoztatni. Mindhárom eddigi gyűlésnek az volt a végeredménye, hogy nem fogják megengedni a felállítást.

Ő sajnálja Lacit, mert jóban voltak. És elég normális egyháztag volt. De ez most éket ütött a barátságukba. Ha tudta Laci, hogy mire készül, előbb meg kellett volna kérdeznie őket. Ez nem személyes döntés volt, és ezt Laci is jól tudja, mert nem buta ember.

`90 előtt mondhatni a mindenkié volt az a temető, habár akkor is az unitárius egyházé volt. S most az emberek nehezen akarják elfogadni azt, hogy az valakié, hogy nem csinálhat ott bárki, amit akar. Vannak illetékesek, akik megmondják, hogy azt csinálhatja-e vagy nem. Ezt itt nagyon nehéz elfogadtatni.

Mondom a gondnoknak, hogy szeretném megnézni a temető szabályzatát. A tiszteleteshez irányít, aki készségesen át is küldi nekem a dokumentumot. A hétoldalas, nagyon részletes dokumentum, mely alapján akár a világ legnagyobb temetőjét is lehetne működtetni, tisztán kimondja, hogy egy ilyen síremlékhez, mint amilyet Gábor László szeretne felállítani, a temető fenntartójának engedélye szükséges, és az engedélyt a fenntartó megtagadhatja.

Az a gyanúm támad, hogy ezt a temetői szabályzatot a szakállas motorosnak dedikálták, ezért megkérdem a tiszteletest, hogy mikor fogadták el a szabályzatot, és hogy ez az eset tette-e szükségessé ezt a szabályzatot, vagy már régóta létezik. A tiszteletes azt válaszolja, hogy „rendszabályt így is, úgy is kellett volna hozni, nyilván ez az eset megsürgette a szabályzat meghozatalát.” A szabályzatot 2020-ban fogadták el.

Tehát 2019-ben, mikor Gábor László síremlékének elhelyezését megtiltották, nem tehették ezen szabályzat alapján. Hogy minek alapján tették, ez nem derült ki, de nem is akarok ezen lovagolni, mert az alapelvet értem: a temető összképébe nem illőnek, tájidegennek tartják a szoborral megspékelt síremléket.

Környékünkön nem ez az első ilyen típusú botrány, sőt, ez kicsi is másokhoz képest. Néhány évvel ezelőtt egy óriási inox Jézus-ábrázolást, hivatalos nevén Jézus Szíve Kilátót, népies nevén Pléhkrisztust emeltek a szomszédos völgyben, a Nyikó-mentén. Habár a főépítészi hivatal tájidegennek és giccsesnek találta az alkotást, és a törvénytelen építkezést le is állították egy időre, a szobrot megálmodó üzletembernek volt annyi pénze és politikai befolyása, hogy maga mellé állította a politikusokat, különféle trükkökkel kikerülték a jogi akadályokat, és a kilátó megépült.

Akkor a Jézus-kilátó támogatói azzal érveltek, hogy igen, tájidegen, de valami újat, érdekeset hoz, ami izgalmas a turistáknak, és fontos látványossága, illetve viszonyítási pontja lesz vidékünknek. Igazuk is lett.

Ugyanez kisebb léptékben Gábor László szobráról is elmondható. Egész biztosan érdekessége és viszonyítási pontja lenne a gagyi temetőnek, és mindenki a „szakállas törpe” szobrához képest adná meg a tájékozódási utasításokat. Mint ahogy a nagyobb erdélyi temetőkben is tájékozódási pontnak használják a furábbnál furább szobrokat.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a gagyi temetőben szükség van egy ilyen tájidegen tájékozódási pontra. Az is kérdés, hogy mennyivel tájidegenebb egy ilyen természetes kőből készült szobor, mint egy csillogó műmárvány tucat-síremlék, amelyik egyre nagyobb teret hódít magának temetőinkben. Nehéz kérdés.

Miért akar feltétlenül szobrot állítani magának, kérdem a nárcizmus-gyanúsnak tűnő öreg féllábú motorostól. „Így jött az ötlet, s kész”, mondja olyan természetességgel, hogy minden előítéletem elszáll. Az a fajta ember, aki gondol egyet, s megvalósítja. Még akkor is, ha a társadalom elítéli, vagy ha az egész élete harccá válik emiatt. Az ilyen emberek viszik előre ezt a világot. Vagy hátra, mert az is benne van a pakliban. De ha ilyen emberek nem lennének, az egész világ egy langyos pocsolya lenne.

A 67 éves Polák Lacinak hihetetlenül tiszta az agya. Kérdem tőle, hogy azért tisztában van azzal, hogy a szobra nem hagyományos székely sírkő, és hogy a talapzatra felvésett társadalomkritika sem ugyanolyan kaliberű, mint a hagyományos székely „itt nyugszik, béke poraira” felirat. Igen, válaszolja, tisztában van ezzel.

Hogy ez a polgárpukkasztó nárcisztikus projektje nem csak a halálkomoly önimádatból táplálkozik, hanem öniróniából és humorérzékből is, az egyértelműen kiolvasható a szobra hátán lévő felirat első sorából: „nevessetek”.

Hogy a keblitanács komoly tagjai mindezt nem érzik humorosnak, és harcolnak ellene, mint az ördög ellen, érthető. A székely társadalom soha nem a humorérzékéről volt híres, és a furfangos székely öregember imidzse is hamis kép, mert soha senki nem mondja el, hogy az a falunkénti egy-két száraz humorú, furfangos dumájú öreg székely mit kellett, hogy elszenvedjen a szabados szája miatt a falunak a mindennapi életbe belesavanyodott, céltudatosan szenvedő, ön- és közösségsanyargató, viccet nem értő és komolykodó részétől.

Az nevet legjobban, aki a végén nevet: Gábor László nem fogja hagyni magát. Ha nem engedik, hogy a temető unitáriusok által telekkönyvezett részébe felállítsa a síremlékét, máshova fogja. Van a temetőnek egy része, ami magántulajdonban van, és motorosunk megbeszélte annak a tulajdonosával, hogy oda felállíthatja az alkotást, szobrostul. Amint kimegyünk az utcára, úgy adja a szerencse, hogy éppen arra biciklizik a tulajdonos, és igazolja is, amit Polák Laci mondott: az egyik telkük vége a temetőbe nyúlik, már több embernek adott engedélyt, hogy oda temetkezzenek, és Lacinak is megengedte, hogy felállítsa oda a szobrát, ha túl nem engedik.

Tehát Laci bácsinak van megoldása, hacsak időközben a keblitanács tagjai csupa jóindulatból meg nem zsarolják ezt az embert, hogy vonja vissza adott szavát. De ez csak a végszükségleti megoldás, mert motorosunk azért még mindig bízik benne, hogy hátha megengedik, hogy a családi sírhelyére temetkezzen, szobrostul, mert ott szeretne nyugodni szülei és testvére mellett.

A sors iróniája, hogy ha ide, az új helyre, a magánterületre temetkezik, akkor közelébe kerül a szobrát legádázabban ellenző falustársa sírjához, mutat Katona Péter családi sírhelye felé.

„Ezekkel a betegségekkel akármikor felfordulhatok. Ezt a síremlék-ügyet szerettem volna befejezni, hogy nyugodtan haljak meg. De akkora vagyok én ezek előtt, a hatalom előtt, mint egy véka búzában egy szem búza.” – mondja a szakállas öreg motoros, akinek derékig ér a szakálla, csak gondosan eldugja a ruhája alá, hogy az emberek ne szólják meg érte.

Búcsúzunk innen Gagyból. Ha pár év múlva utunk lesz erre, tudósítani fogunk arról, hogy a temető vagy a falu melyik részében található a leghíresebb gagyi szobor, a féllábú szakállas motoros szobra.

Egy átlátható, számonkérhető és demokratikus erdélyi magyar közösségért