Itt tudtok feliratkozni:
Bakó Kari már kilenc hete dolgozott a KIVÉGZŐOSZTAG Kft.-nél, amikor egy nap eszébe jutott, hogy szabadságot kellene kivennie. A disznóvágás miatt.
A Kivégzőosztag Kft.-nél az volt a szabály, hogy minél többet teljesítesz, annál több szabadnap jár. Bakó Kari elfáradt már a különböző, fegyver általi halálnemek kiosztásában. Izomláza lett a haláltól. Az életek úgy pörögtek ki a keze alól, mint a kukoricaszemek a vályúba, amikor enni adott a malackájának, amit most épp le akart vágni. Bakó Kari nem gondolkozott a munkája értelmességén, csak tette azt, amit kértek tőle. Egyre többször sújtott le, hogy mihamarabb szabadnaphoz jusson, és mihamarabb elvághassák otthon a malacka torkát.
Akkora túlórát vállalt be a szabadnapért cserébe, hogy nem volt ideje ellátni az állatait. Hogy ne kelljen a sírásukat rövid éjszakai pihenője alatt hallgatnia, szabadon engedte őket. Ám hideg, téli időszak volt, és a malackák visszatértek az ablak alá.
– Elég a szabadságból, rabságot akarunk – sírták a malackák.
Bakó Kari felmérgelődött, amiért nem hagyják aludni, és agyoncsapta az összeset. Így már nem volt szüksége szabadnapra sem. Elfogytak kezei között az életek.
Alkotmányba foglalják a Bibliát
Az abszurditások világát éljük, amikor olyan korlátozó intézkedéseket vezetnek be, melyeknek nem látjuk az értelmét. Alkotmányba foglalják a Bibliát. De még véletlenül se a tízparancsolatot, hanem azt, hogy az ember vagy férfi vagy nő. Ebben a sorrendben. És az ezen felháborodók esetleg elfeledkeznek arról, hogy a többi módosítás mit tartalmaz. Az autokrácia, sőt immár teokrácia újabb szintre emelését, a lopás törvényesítését. Mivel lehet ezt megtromfolni? Azzal, hogy törvénybe foglaljuk, a férfi öltözzön férfiként, a nő pedig nőként? És vele együtt a gyilkolást?
Bár jólesik határon túli dolgokon felháborodni, – a más felháborodnivalója mindig zöldebb – ne menjünk ennyire messzire.
Az erdélyi magyar kommentelők viszonylag nagy része felháborodással fogadta, hogy Călin Georgescut kizárni készültek az elnökválasztásról.
Az erdélyi értelmiség döbbenten figyelt.
Mi lesz most? A liberális demokrácia- és Nyugat-ellenesség el van vetve. Az erdélyi magyarok lassan egy évtizede arra vannak kondicionálva, hogy a Georgescu által terjesztett rendszerellenességgel kevert ideológiai zagyvaságot egyék, mint a cukrot. Mint éhes malackák a moslékot.
És hát a mainstream pártok se tettek meg mindent, hogy ne legyen jogos a nép felháborodása. Eltaknyolták a tavalyi évet rendesen: sikerült megrendíteni a gazdaságot, és egy olyan politikai-társadalmi konstrukciót összegányolni a saját rövidtávú politikai érdekeik mentén haladva, amelyben a legjobb kilátás az, ha máma már nem romlik tovább.
A román értelmiség még vitázott, publikált, szervezkedett.
Az erdélyi magyar értelmiség elkezdett pszichológushoz járni.
Vagy legalábbis megfordult a fejében, hogy kellene.
Az RMDSZ a közösségi oldalakon próbálta meggyőzni az erdélyi magyarokat arról, hogy Georgescu nem a helyes választás. Ismét az etnopolitikai kártyát húzta elő. A vitatott elnökjelölt magyarellenességére apellált. Az elején nem sok sikerrel, de ha sokat mondunk valamit, azt előbb-utóbb sokan elhiszik alapon lassan eltünedeztek a lázadó hangok, és a Georgescu kizárását támogatók, az RMDSZ-propagandát visszhangozók is bekerültek a kommentelők közé. Georgescu magyarellenes, utáljuk. Most következik a kommunikációs kampánynak az a része, és csütörtökön már el is kezdődött, amikor Székelyföldön a liliomot magyar kenyérre lehet kenni románul.
A propaganda működik. A közösségi oldalak demokratizálták a médiát, azaz bárkinek megjelenhet a véleménye, mindenki információközlővé vált. Ez az újságírók legnagyobb frusztrációja. Hogy mindenkinek egyenlő esélyei vannak. Annak is, aki ezt tanulta, és ez a munkája évek óta, és annak is, aki csak ráült a billentyűzetre, és bejegyzés lett belőle.
A demokratikus értékek felfalták önmagukat,
és a demokrácia legkifinomultabb eszközei, amelyek elérték az információs szabadságban közel a teljes esélyegyenlőséget, a diktatúrák, a populizmus, a rendszerellenes megmozdulások eszközeivé váltak. A rendszerellenesség szitokszó lett azokban a körökben, amelyek egyébként a forradalmi változásokat szokták csíráztatni. A lázas ifjúságban.
A szabadság és a lehetőségek hazája a diktatúra barátjává vált.
Ebben a kifordított, abszurd világban az embereket pont azon az eszközön keresztül vezették az orruknál fogva, amely a teljes tájékozódási szabadságot biztosította számukra. És az emberek tapsoltak ennek. Az elnyomóval hirdették a független média felszámolásának fontosságát.
És az értelmiség még mindig nem jutott el addig, hogy tükörbe nézzen.
Mert akkor talán felismerné, hogy tévedett,
hogy új utakat kell keresnie. Mert ezt az abszurd világot nem lehet a régi módszerek és a lineáris logika szerint megmagyarázni. Bár a tudomány szeret ok-okozati viszonyokat felvázolni, nem feltétlenül így működnek az emberi preferenciák. Próbáljunk csak egy négyzethálós füzetbe embert rajzolni úgy, hogy a körvonalakkal végig a négyzetháló vonalain haladunk. Nem érvényes az, hogy ha x-et választom és x szereti y-t, akkor vele együtt y-t is választom.
Robi, a párom szokta mondani, hogy amikor egyetemistaként versenyeken vitázott, azzal tarolták le csapatával – Szabó Tünde munkatársammal – a mezőnyt, hogy ugyanazzal az érvrendszerrel tagadtak és állítottak.
Jelenleg is hasonlók zajlanak a világban és sokszor a mindennapi életünkben is.
El tudják hitetni velünk,
hogy az agresszor valójában békét akar, de a fegyvertelen áldozat nem engedi. El tudják hitetni velünk, ugyanazokat az érveket felsorolva, éppúgy azt, hogy valami fontos és szükséges, mint azt is, hogy nem fontos, sőt adott ponton káros.
Mert az ember az az abszurd, amorf élőlény, akit nem lehet négyzethálóra feszíteni. Az emberi lélek nem feltétlenül lineáris. Egyszerre érik különböző, akár ellentétes hatások. És végső soron a fő ösztönelv, hogy túléljünk. Vészhelyzetek jönnek-mennek, rendszerek jönnek-mennek, és mi valahogy túlélünk.
Miközben alapvetően elfogadásra, biztonságra vágyunk. Ha pedig elég nagy a káosz, akkor könnyű az orrunknál fogva vezetni bennünket. Ehhez mindig jól jönnek a gonosztól megváltó messiások, az örömhír. Megerősítésre vágyunk. A vágyainktól és a félelmeinktől – nem annyira az éleslátó intellektusunktól – fogva befolyásolhatók vagyunk.
Március 15-én fel fognak állni a dobogóra azok,
akik 35 évvel ezelőtt szabadságot ígértek nekünk. A hőseinkre hivatkozva újból ezt fogják tenni, csak épp teljesen más fogalmi (harc)mezőt rajzolnak neki, mint amit 1848-ban, illetve 1989-ben hirdettek. Mi pedig nem csodálkozunk azon, hogy a hatalom dicséri a hatalom ellen lázadókat. Tapsolni fogunk. Mert szeretünk összetartozni és felhőtlenül ünnepelni.
Szeretjük a rózsaszín filtereket, amelyeken keresztül eladják nekünk azt, hogy egy buborékban vagyunk, a külvilág gonosz, veszélyes, de mi megvédünk titeket. (Itt illik érezni némi nosztalgiát azoknak, akik tudják, mi az a kenyérjegy és látogatták páros vagy páratlan heteken a nagymamát). Az összetartozás és a felhőtlen ünneplés iránti vágyban el lehet hitetni velünk akár azt is, hogy az igazi szabadság a rabságban fogan.
És mi kívánni fogjuk a láncot.
A közösségi médiafelületeken, ahol az információközlés lehetőségét megkaptuk, megkaptuk a vele járó érzelmi és szellemi leterheltséget is. A folyamatos egyéni döntéshozás leterheltségét. Míg korábban erre fizettünk embereket, hogy ellenőrizzék egy információ valóságtartalmát, összeválogassák és keretezzék, ami ránk tartozik, ma – ha akarjuk a posztolás jogát –, már nekünk kell elvégeznünk ezt a feladatot is.
Ezen a szemüvegen keresztül a valóság kegyetlen, félelmetes, és magunknak, magunkban kell megtalálni benne a táplálékot, a védelmet, a biztonságot. Inkább az oda nem nézést, az elkerülést, a tagadást választjuk. A tevékeny, bátor, empatikus és okos kiállás helyett. És innentől kezdve nincs szükségünk szabadságra. Csak meleg ólra és egy vályúra.
A következő szombat reggeli mEmber hírlevelünkre itt tudtok feliratkozni:
