Napsütéses hétvégét, kedves olvasó!
Már ahol nem várják az esőt. Mert elszórtan arra is lenne igény, különösen a veteményeskertekben. De most nem a veteményeskertekről akarok beszélni, sem az időjárásról, mert azt nem tudjuk befolyásolni. Vagy nem olyan mértékben, ahogy szeretnénk.
Húsz évvel ezelőttről indítanék. Benő Attila nyelvészprofesszor gondolata egyik előadásán szemléletformáló hatással volt rám: azt fejtegette, a nyelvek és kultúrák között nem állíthatunk fel hierarchiát.
Addig nyilván úgy tudtuk sokan, hogy a magyar a leg-leg-leg nyelv. És csodálkozva hallgattuk egy magyar nyelvésztől, hogy nem így gondolja. Minden nyelv a kommunikációt szolgálja, a felhasználói és a körülöttük lévő valóság kapcsolatát fejezi ki. Minden nyelv másként értelmezi a valóságot – folytatta a tanár.
Azóta – kiterjesztve a gondolatot – bárhová utazom, ezt figyelem. Hogy az ember és a táj hogy kapcsolódik össze. Mi az a mód, ahogyan elhelyezkedik benne, mit árul el az emberről a környezete, hogyan hatnak egymásra, és mi, különböző népek, mit tanulhatunk egymástól.
Klímaváltozás szorongás nélkül?
Abban a szerencsében volt részem, hogy elutazhattam március végén Lisszabonba. Egy újságíróknak tartott képzésen vettem részt a Display Europe szervezésében arról, hogyan lehet a klímaválságot újságírói eszközökkel megközelíteni, és hogy lehet arról úgy tudósítani, hogy az emberekben ne csak szorongást keltsünk, hanem azt érezzék, hogy 1. tehetnek a klímaválság ellen, 2. alkalmazkodhatnak hozzá.
Nemcsak tanultam, hanem egy napot el is tölthettem még a portugál fővárosban. Valamiért nem jött, hogy a legfőbb turistahelyeken zsúfolódjak. A turistalátványosságok közül, amit lehetett, kívülről megcsodáltam, és azután az utcán figyeltem az embereket meg a környezetet.
Futás közben találtam rá egy csodás parkra, és abban egy minierdőre, illetve João erdőőrre, aki elmagyarázta, hogy miről szól a városi erdő projektjük. Egyből a szívembe zártam a dolgot. Mert közösséget formálnak úgy, hogy nem pénzért, hanem szeretetből és tettvágyból cselekszenek, és mert tesznek azért, hogy minél több városi ember részesülhessen a természet jótékony hatásaiból, a városi gyerekek is megismerjék és megszeressék azt, ami az életet adja. Erdélyben is vannak ilyen emberek, bár kevesebben, és már kissé reménytelenebbül.
Nem is túl nagy, nem is túl gazdag
Ami a technológiát illeti: Portugália egy nem is nagy, nem is túl gazdag ország, de náluk található Európa egyik leghosszabb függőhídja. Ami nemcsak hasznos, hanem szép is: nagyon hasonlít a San Francisco-i Golden Gate-re, Április 25-e híd a rendes neve. A demokratikus államrendre való áttérés forradalmi napjáról nevezték el.
Ráadásul a hídlábakat turisztikai, illetve szórakoztató célra is használják: 3 euróért fel lehet mászni az autókkal egy magasságba, megcsodálva a szerkezetét, elolvasni az építéséről szóló technikai és ipar-, valamint művelődéstörténeti információkat. Tesztelni a tériszonyunkat. Illetve a híd egyik pillérénél falmászhatunk, ehetünk, ihatunk.
A másik dolog, amit Lisszabonból a szívembe zártam – az ételeiken és a kedves, közvetlen embereken túl – az a metróállomások, meg úgy általában a falak szépsége. Túl a közismert dekoratív csempéken, a metróállomások – és az ipari épületek falai – művészeti kiállító terek és alkotások is egyben. Az Olaias egyike Európa legszebb metróállomásainak. Ahol nem csak várakozol, hanem inspirációt is lelhetsz az élethez.
Még sok izgalom van Lisszabonban – néhol lépcső, mozgólépcső vezet át egyik utcából a másikba –, újságírás szempontjából például a járványidőszakban létrejött Mensagem de Lisboa helyi újságot említeném, akiktől példát vehetnénk, és ami rajtam múlik, fogunk is, de a kollégák is nagyon kedvelik, Sipi és Tünde tavaly jártak náluk.
Ha tehetitek, utazzatok Lisszabonba: egyetek, igyatok finomakat, élvezzétek a balkánihoz hasonló vendégszeretetet, és hozzatok haza inspirációt és tanulságos élményeket.
Az olasz meló
Alig jöttem haza, Sipi jelezte, hogy továbbjutottunk egy pályázat következő szakaszán, és mivel nekem még nincs saját projektem, rám gondolt, hogy ezen a területen tevékenykedjek. Ráadásul a témakör kapcsolódik az előző képzéshez: klíma és megoldásfókuszú, konstruktív újságírás. Úgyhogy szombaton hazaértem, és hétfőn-kedden már kerestem a repülőjegyet és szállást a következő hétre Perugiába.
Olaszország és a perugiai nemzetközi újságírófesztivál is régi álom volt, úgyhogy elkéredzkedtem a családtól, és egy hét múlva ismét útra keltem. Milánóban futkostam a 20 kg-s táskával 20 km-t, majd este vonatra szálltam. Ezt a sok sztorit azért is írom le, hogy beszélhessünk kicsit erről a vonatról.
Arról, hogy nem mindegy, milyen vonatra szállunk fel.
Társadalmilag. Úgy döntöttem, megér nekem pluszba 20 eurót, ha esetleg a vendéglátók nem fizetik ki, hogy egy órával több időt tölthessek Milánóban, és egy órával hamarabb érkezzem este Perugiába.
Így a Frecciarossa szupergyors vonattal alkalmanként 300 km/órával szeltük át Olaszországot, 18.48-kor Milánóban felszálltam és 22:30-kor Perugiában leszálltam. Szűk 4 óra alatt utaztam közel 500 kilométert (összehasonlításképp Udvarhely-Kolozsvár 208 kilométeren kb. 7 órába telik), a Bologna és Firenze közötti 78,5 kilométerből 73,8 at az Appenninek alatt, alagútban. Nem olcsó, sőt elég drága mulatság, ha utolsó percben veszel rá jegyet, de környezetbarátabb, mint repülni, és gyorsabb is. Ráadásul, ami Románia és a Kárpátokon átívelő DN1, illetve A3 autópálya szempontjából a legfontosabb: lehetséges.
Pénzt, energiát kell rászánni, és lehetséges, hogy gyorsan, környezetbarátabb és civilizáltabb módon utazzunk. Mert az emberek még a személyvonaton is ügyelnek például a mosdók tisztaságára. Ez a fele a dolgoknak rajtunk múlik, nem csak az államon. Megkérdeztem a ChatGPT-t, elvileg Romániában is lehetséges lenne, hogy ilyen vonathálózat épüljön, bár költséges. Megtudtam tőle, hogy vannak jó kezdeményezések Romániában is, például Bukarest és Konstanca között. Hátha folytatják őket.
Visszafelé váltani kellett Firenzében: mivel a vonat a reneszánsz központban áll meg, egy óra alatt körülszaladhattam a firenzei dómot. Ami bámulatos. Az a gondosság, ahogyan évszázadokkal ezelőtt milliméterre pontosan megtervezték egy ilyen épületnek nemcsak a biztonságosságát és a tartósságát, hanem a dekoratív elemeit is. Hogy áldoztak pénzt, energiát arra, amit fontosnak találtak, és nem csak sopánkodtak, hogy ezt így nem lehet, azt úgy nem lehet, és ki a hibás érte, hanem dolgoztak. Miközben kismillió szoborábrázolást tartalmaz, minden apró minta ott ér körbe, ahol elkezdődött, állapítja meg futtában a laikus szem.
Elgondolkodtató ez a technológiai fejlődésnek a mai szintjén – egy mesterséges intelligencia-robot a leghűségesebb útitársam –, amikor Romániában vadonatúj hidak és alig 100 éves iskolai bentlakások omlanak le.
A sopánkodás luxusának vége
Valahol itt kapcsolódik be a történetbe három, viszonylag új fogalom a kelet-közép-európai újságírásban. Az egyik a Solutions Journalism, vagyis a megoldásfókuszú újságírás, a másik a közösségi újságírás, a harmadik a konstruktív újságírás.
Mindhárom egy-egy halovány, de a közösség szempontjából szívet-lelket melengető reménysugarat jelenthet az utóbbi időszakban agyonszorongatott média és a minőségi, előremutató tájékoztatásra szomjazó közösség számára.
Az egyre világosabb, hogy a hatalom soha nem látott mértékben próbálja elhallgattatni a szabad hangokat, hangzott el hétvégén a Transtelex születésnapi, független sajtóról szóló beszélgetésén. A mézesmadzagot Amerikában is leváltotta a korbács. Bármerre nézünk, korlátokat látunk. Magunkban is. Elsősorban a saját korlátainkat kellene felszabadítanunk. És valamerre el kell mozdulnunk.
Leginkább felétek, kedves olvasók. Vége a luxusnak, hogy kvázi ingyen tartalmakat állítsunk elő számotokra. Nem igaz, hogy minden lehetőség bezárult, de a fennálló lehetőségek sajnos egyre inkább eltávolítanak attól, ami a dolgunk: az újságírástól.
Minden más tevékenység: reklám, biznisz, adománykampány-szervezés attól veszi el az energiát, amire a legnagyobb szükségünk van erdélyi magyar társadalomként: az újságírástól. A nyilvánosság megteremtésétől és működtetésétől. A hatalom ellenőrzésétől. Az előremutató gazdasági-társadalmi jelenségek, mozgalmak bemutatásától. Ezért kell most minél inkább rátok találnunk, és veletek mozdulnunk.
A hétvégén választások lesznek.
A héten elég sokat olvasgattam a jelöltekről, azok céljairól. Kiss Anna a Miközöd Youtube-csatornán összefoglalta, hogy milyen esélyeink vannak, majd az uh.ro-n írásban is megjelentek ezek az összefoglalók. Ezekből az derül ki számomra, hogy nincs olyan jelölt, aki konstruktív üzenetet fogalmazott volna meg a társadalom kiszolgáltatottabb rétegei számára. Románia gazdasága nem állt olyan rossz lábakon 2024 előtt, jobban teljesített az elvártnál.
Csakhogy ez a teljesítmény nem kiegyenlített, a GDP növekvő számai elrejtik a mezítlábas gyerekeket és azokat a betegeket, akiknek nem jut ellátás, mert nincs még személyazonosságuk sem, nemhogy egészségügyi biztosításuk, vagy, ha jut, hónapokig kell rá várniuk. Elrejti a fogyatékkal élőket és családjaikat, a kiszolgáltatott időseket. Azt próbálják elhitetni velünk, hogy bárkiből lehet középosztálybeli, aki elég szorgalmas, de ez nem így van. Ha így lenne, akkor sokkal több középosztálybeli lenne.
Ebben a helyzetben, akár a szélsőséges, szuverenista jelölt nyer – mint Árpi kollégám nemrégiben rámutatott: az egyetlen, aki a szegényeket egyáltalán észrevette, bár megoldásokkal ő sem jött –, akár valamelyik européer, különösen szükség lesz a sajtóra és a civil összefogásra. Hogy nyomást gyakoroljunk a valódi képviseletünkért, hogy számonkérjünk. Hogy a környezetünkre, közvetlen társadalmi életünkre odafigyeljünk. És arra, hogy ami tőlünk telik, sk megtegyük az életünk javításáért.
Olaszország, bár nem mutatta annyira barátságos arcát, mint Portugália, elképesztően gyönyörű, az ételek finomak. Mégis, ami leginkább megfogott, és ami miatt nehéz volt hazajönni: a tömbházak látványa. Hogy milyen szépek, gondozottak. Nem ilyen foltos, leomlottak, mint itthon. És az erkélyek virágosak, főleg pozsgásokkal tele, mert a napsütésben a többi elégne. Hogy lehet tömbházban is szépen élni.
Úgyhogy nekem ez az ajánlatom erre a hétvégére: menjünk el választani, mert ezt megtehetjük. Tájékozódjunk előtte, mert megtehetjük. És utána takarítsuk ki az erkélyt, szelektáljuk ki a szekrényt, ültessünk virágot, zöldséget, kotlóstyúkot, minierdőt, építsünk fásszint, közösséget, hívjuk át a családtagjainkat, barátainkat, várjuk együtt a veteményre az esőt, és érezzük jól magunkat, mert megtehetjük.
Amíg megtehetjük.
