Önszerveződő fiatal tanárok próbálják felpezsdíteni a romániai közoktatást, hogy az ne mondjon le a diákok jelentős részéről, ne hagyja magára őket.
Románia hagyományosan a „legrosszabb tanulók” közé tartozik azokon a „vizsgákon”, amelyek azt mérik, mennyire hat az oktatási rendszer a tanulók képességeire. A hazai 15 évesek teljesítménye ugyanolyan gyenge lett a legutóbbi PISA teszten, amelynek eredményeit tavaly decemberben hozták nyilvánosságra, mint a Covid-járvány előtt tesztelt társaiké.
Mintha mindegy lenne, hogy a diákok járnak-e iskolába,
vagy improvizált online oktatásban kénytelenek eltölteni egy fél tanévet. A PISA-felmérések azt is mutatják, hogy az oktatásunk nemcsak hogy nem javította a 15 évesek szövegértési, matematikai és természettudományos képességeit, de nem tudta csökkenteni a szegények hátrányait sem. Nálunk jött ki az egyik legnagyobb különbség a diákok leggazdagabb negyedének és legszegényebb negyedének a teljesítménye között.
Romániában egyáltalán nem csökkent az oktatási egyenlőtlenség. Az etnikai (itt főleg a romákra kell gondolni, de a magyarul tanuló diákok is rendre az országos átlag alatt teljesítenek például az érettségin), gazdasági és regionális hátrányok miatt bizonyos csoportoknak kisebb az esélyük a sikeres iskolai pályafutásra.
Az országban magas az iskolaelhagyás aránya,
különösen a hátrányos helyzetű és etnikai kisebbségekhez tartozó diákok körében. Tíz év alatt mindössze két százalékponttal sikerült csökkenteni az oktatásból idő előtt kiesők arányát: 17,8%-ról 15,6%-ra, miközben ezt már 2020-ra 11,3%-ra szerettük volna leszorítani.
Ennek számos oka van, köztük a tanulási nehézségek, a családi problémák, a gazdasági nehézségek és az oktatási rendszer hiányosságai. Csak tavaly 4500 nyolcadikosról mondtunk le: nem jelentkezett a képességvizsgára 170 osztálynyi olyan gyerek, aki be tudott volna iratkozni a vizsgára.
Az sem segít, hogy az oktatási rendszer alulfinanszírozott, hiába mondja ki törvény, hogy a GDP 6 százalékát az oktatásra kell költeni, ez gyakorlatilag sosem történt meg. Ez természetesen kihat a tanárok fizetésére, az iskolák infrastruktúrájára és az oktatási eszközök beszerzésére.
Cikkünkben három olyan fiatal pedagógiaszervezetet mutatunk be, amelyek a maguk szűkös erőforrásaival küzdenek az oktatás reformjáért és a károk lokális enyhítéséért.
Mentés Másként: a kritikai pedagógia zászlóvivői
A kritikai pedagógia a kritikai gondolkodást szeretné fejleszteni az oktatás és tanulás terén. Felhívja a figyelmet az oktatási rendszerekben rejlő társadalmi egyenlőtlenségekre és diszkriminációra, és arra törekszik, hogy ezeket áthidalja.
A kritikai pedagógia lehetőséget teremt a diákok számára, hogy kritikusan gondolkodjanak környezetükről, társadalmukról és saját helyzetükről. Nem csupán tudást akar átadni, hanem segíti a diákokat a valós problémák felismerésében és megoldásában. A változásokban aktív részvételre ösztönzi őket, hogy tegyenek az igazságosabb és befogadóbb társadalomért.
A Mentés Másként csoport ezt a szemléletet propagálja. Kolozsváron működik, hat éve alakult, és öt konferenciát rendezett ebben a tematikában. Egyik ötletgazdája és alapítója, Jakab Villő Hanga felidézi, azért hozták az létre, mert kezdő pedagógusként azzal szembesültek, hogy nincsenek felkészítve például arra, hogy hátrányos helyzetű iskolában dolgozzanak.
Jakab már doktoranduszként csoportot szervezett: ifjúsági irodalom témában tartott műhelyfoglalkozást, és ez nagyon hamar átfordult abba, hogy
a hallgatókkal pótolni kívánták a pedagógiai hiányosságokat.
„A Mentés Másként Pedagógia olyan Romániáért dolgozik, ahol mindenki számára hozzáférhető közoktatás működik, amelyet a gondoskodó állam garantál. Kritikai tudatosságra, cselekvőképességre és fenntarthatóságra nevel. Esélyegyenlőséget teremt úgy, hogy szolidáris közösségekben, igazságos társadalomban éljünk” – ismerteti krédójukat Szabó Ivett. A szervezet célja összekötni a pedagógusokat, a segítő szakembereket, a kutatókat, az állami és civil szervezeteket.
Első konferenciájukon főleg a szűk baráti, ismerősi kör vett részt, és annyira jól sikerült, hogy a következő évre megsokasodtak az érdeklődők. Sokan jelentkeztek önkéntesnek, nagyon sok új műhelyötletük támadt. A harmadik konferenciát már bevitték az Apáczai Csere János Elméleti Líceum falai közé, mert fontosnak tartották, hogy olyan közintézményben tartsák, ahová azok a gyerekek is járnak, akikről gyakorlatilag szó van a konferencián. Az öt konferencia során egyre több tanárt sikerült bevonni.
A Mentés nem pusztán kiegészíteni szeretné az állami pedagógusképzést, hanem hatni is rá. „A legfontosabb eredménynek azt tartom, hogy a peda képzésen belül választhatóvá vált a gyermekvédelem tantárgy. Persze jobb lett volna kötelezőként, és azt hiszem, azóta alapképzésen meg is szűnt, csak mesterin lehet választani. Holott tanárként fontos tudnod, hogy milyen kötelezettségeid vannak ezen a téren, hogy felismerd, ha egy gyerek sérülékeny helyzetben van, és ilyen esetben kihez, milyen intézményekhez fordulhatsz” – meséli Jakab Villő Hanga.
Jakab úgy véli, a konferenciákon kialakult informális kapcsolatok rendkívül fontosak, és jobban is ki lehetne használni őket: „nem hiszem, hogy például ne lehetne elérni, hogy valaki egy modult tartson szexuális nevelésből, csak kell kapni valakit, aki menjen, és csinálja.”
Volt olyan is, meséli, hogy egy intézményvezető azért haragudott a Mentésre, mert a konferencián bírálták például azt, hogy nincs elég pedagógiai gyakorlat az egyetemen. „Tudom, hogy próbálkoztak, kérvényeztek tantárgyakat, meg egyebeket is léptek, de alapvetően többet is lehet csinálni, például a meglévő tantárgyak alatt tanítani releváns dolgokat, ha más is a neve. A bölcsészkaron legalábbis annak idején ezt gyakran megtették a tanárok” – mondja Jakab.
A tanárképzés üres, elavult, lelketlen
A pedagógusképzés jelenlegi állapotát a Mentés Másként egyáltalán nem tartja kielégítőnek. Szabó Ivett arról mesél, hogy már az egyetemen sincs az a légkör, nem azt érzik a diákok, hogy van értelme úgy csinálni, ahogyan azt a rendszer kéri.
„Az évfolyamunkban is többünket érdekelt a pedagógia, valószínűnek tartottunk, hogy szeretnénk gyerekekkel foglalkozni, de az a megközelítésmód, ami létezik, valójában nem elégít ki senkit, és nem érezzük, hogy az valójában arról szól, mint ami az iskolában történik. Sokkal ridegebb, üresebb az, amikről órákon beszéltünk, mint amit valójában a gyerekekkel való foglalkozás jelent” – mondja Szabó.
Jakab azt mondja, a pedagógusképzés nem kelti azt az érzést, hogy végső soron a pedagógia izgalmas és vagány dolog, ahol a legfrissebb tudást szerezheted meg. Így, amikor konferenciát kezdtek szervezni, olyan előadókat akartak meghívni, akik ezt érzékeltetni tudják. Felidéz egy esetet: egyik egyetemi dolgozatában említette, hogy a gyerekek kritikai gondolkodását fejlesztené. Mire a tanár, aki hallgatta, azt mondta, nézzen utána, mert a kritikai gondolkodás nem azt jelenti, amire ő gondol, azaz a társadalmi témákra nyitottabb gondolkodást, és egyáltalán nem indult diskurzus a kritikai pedagógiáról.
A mentésesek arról is beszélnek, hiába van egy–egy iskolában valaki, aki saját szemléletet és módszertant dolgoz ki, és ezzel újfajta módon viszonyul a diákokhoz, mert ha azok csak egyetlen órán szembesülnek ilyen lehetőséggel, akkor nehéz nekik váltani.
„A konferenciák műhelyein próbálunk újfajta módszertanokat is bemutatni, de az első lépés a szemléletváltás kell legyen. Utána meg, ha a tanár elég bátor, elkezdhet módszert keresni, miközben sokszor a kollégák vagy akár a diákok is ezt rossz szemmel nézik” – mondja Szabó Ivett.
Természetesen a másik nagy probléma, hogy az oktatásban hatalmas a bürokrácia. Jelenleg egy pedagógusnak az órák magatartásán kívül számos más feladata van, ez is elveheti a kedvét a jóval időigényesebb új módszerektől.
A Mentés Másként két megszólalója abban is egyetért, hogy nem mindig a tantervekkel van baj. Alapvetően az a kérdés, hogy ha a tanár el akar térni attól, hogy csak ledarálja a tananyagot, ahogyan azt teszik körülötte, és ahogyan őt is tanították, akkor
a módszertani megújulásra nem kap segítséget az intézményrendszertől.
Nagy probléma az idő is, hiszen sokszor a hagyományostól eltérő pedagógiai módszerek többet emésztenek fel. És hiába vannak új módszerek, azoknak a valós alkalmazási módját sokszor a pedagógusok is félreértik. A párbeszédelmélet például sokszor arra van lebutítva, hogy a tanár kontextust teremt az órán, majd bevezeti az új információt, és utána megbeszéli a diákokkal. Holott eredetileg ez a módszer azt célozta, hogy a tanórákon a diákok társadalmi kontextusát is vegyék figyelembe, illetve azt, amit tanulni szeretnének.
A kooperatív tanulást egyenesen kudarcra ítélve tanulják meg. „Mi már egyetemen azt tapasztaltuk, hogy nem működnek a csoportfeladatok. Vagy az volt, hogy lusták voltunk, nem csináltunk semmit, a többiek elvégezték a feladatot, és úgyis megkaptuk a pontot rá, vagy mi oldottuk meg a feladatot, és azért éreztük magunkat hülyén, mert a többiek éppen nem csinálnak semmit. Ezt sokan interiorizálják, hogy lám, a kooperatív tanulás nem működik, de közben ennek megvan a jó módszere, ha tanárként a csoporton belül mindenkinek kiosztasz feladatokat, és te magad segíted elő a kooperációt” – mondják.
A Mentés Másként szeretne ugyan bővülni, de most a jelenlegi kapacitásait kívánja megtartani. „Elsősorban az erdélyi megyék pedagógusait, pedagógiahallgatóit kívánjuk továbbra is megszólítani. Akik eljöttek, azt mondják, ez elsősorban nem szakmai fejtágító, hanem olyan közösséggel találkoznak, amely megerősíti őket. Ha etikailag kötelességüknek éreznek bizonyos dolgokat, rájönnek, hogy nincsenek ezzel egyedül” – mondja Szabó Ivett.
A szervezet nem tartja feladatának, hogy megreformálja a politikumot, vagy megpróbáljon nyomást helyezni rá. Mindazonáltal a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségéről, amely az egyetlen ilyen jellegű romániai magyar civil szervezet, nincsenek túl jó véleménnyel. „Szerintem el vannak rugaszkodva a realitástól. Mintha nem érzékelnék, milyen hatást tudnának elérni. Nem képviselik azt az intézményi hatalmat, ami lehetőségükben állna. Másrészt valahogy a szervezet mintha öreges, az új információk nem jutnak el hozzá. Ugyanakkor néha vannak jó meghívottjaik a saját konferenciáikon” – mondja Jakab Villő Hanga.
A Mentés Másként évente szeretné megtartani a konferenciáját, illetve helyi csoportokat szeretne létrehozni a különböző városokban: „Ha valahol van öt-hat tanár, akik hasznosnak találják a kritikai pedagógiát, akkor beszélgethessenek. És hogy ne kelljen konferenciára utazni, szervezhetnénk előadókat más helyekre is. Mi eldöntöttük, hogy magunk nem akarunk képzéseket tartani, de hát a rendszerszintű változáshoz szükséges a tudás megosztása, ebben pedig hosszú távon szerepet akarunk vállalni” – mondja jakab Villő Hanga.
Social Fiber: élményeket adni a hátrányos helyzetű gyerekeknek
A Social Fiber két éve jött létre Kolozsváron. Madaras Dávid és Panek Zsuzsi fejéből pattant ki az ötlet, hogy hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatásával foglalkozzanak.
„Annak ellenére, hogy voltak tanáraim, akiket emberként nagyra tartok, és akiktől nagyon sokat kaptam, maga az oktatási rendszer nagyon sok csalódást okozott. Külföldön éltem egy ideig, és hazaérkezve amint világos lett számomra, hogy közösségépítéssel és kultúrateremtéssel szeretnék foglalkozni, adta magát, hogy a pataréti közösség legyen az, ahol megpróbálok segíteni” – meséli Panek.
Madaras, a Social Fiber másik alapítója arról számol be, hogy ő pszichológus hallgatóként választotta a gyermekvédelem tantárgyat, és rögtön eldöntötte, hogy hosszú távon is ezzel szeretne foglalkozni. Azt mondják, privilegizált helyzetben vannak, hiszen Kolozsváron jó kapcsolati hálóval rendelkeznek, és kezdetben nagyon sok ismerős segített nekik.
A pataréti gyerekekkel először a Khetane fesztiválon találkoztak. „Volt körülbelül 50-70 gyerek, több egyesület is kijött hozzájuk, aztán két-három óra múlva hazamentek, mert nem bírták. Volt egy kaotikus pillanat, amikor a gyerekek elkezdtek verekedni egymással, mert nagyon sok energia felgyűlt, de amint kiosztottunk rajzlapokat és írószereket, hirtelen mindenki elkezdett figyelni. Jó volt, hogy ott voltunk más programokon is, tehát nemcsak a gerekekkel vettük fel a kapcsolatot” – meséli Panek.
Többször kiemelik, mennyire fontos a rendszeresség, hogy minél többször vegyenek részt a közösség életében, hiszen csak akkor nyerhetik el a bizalmukat. Különösen igaz ez úgy, hogy Patarétre több figyelem fordul, mint más romatelepre, nagyon sokan odamennek segíteni, és rövid időn belül eltűnnek.
„Tartottunk több eseményt is, ahová nem csak a gyerekek jöttek, hanem más generációból is. Például nagy sikere volt egy hallowen-bulinak. Ilyenkor mindenki látja, hogy semmiféle megkülönböztetés nincs, ugyanúgy táncolunk, mint ők, együtt szórakozunk. Sőt ezekben a közvetlen szituációkban több mély beszélgetés is megtörténhet. Ahhoz, hogy valóban be tudjuk iktatni a kritikai a pedagógiát, a társadalmi felelősségvállalást, a terápiás módszereket, ahhoz az ő igényeikhez is alkalmazkodni kell” – mondja Madaras.
A csapatnak jelenleg három tagja van. Pataréten két éve kezdtek el dolgozni. Műhelyfoglalkozásokat tartanak pataréti gyerekeknek, de foglalkoznak egy kolozsvári gyermekotthon neveltjeivel, illetve ukrán menekültek gyermekeivel is.
„A gyerekeknek teljesen más igényeik vannak ezekben a közösségekben. Talán annyi a közös pont, hogy sehol nem a materiális segítség az, ami leginkább számít, hanem sokkal inkább a jelenlét a fontos, amellyel közös élményeket lehet teremteni. A gyermekotthon lakóinak például sokkal inkább megvannak a szociális kompetenciáik, mint a Pataréten élőknek, de nekik meg az állandó felnőtt jelenlét kell, vagy valaki, aki konstans visszatérő” – magyarázza Panek.
A csapat tudta, hogy sérülékeny fiatalokkal foglalkozni hosszú távú elköteleződést jelent, ők legalább húsz évre terveznek. „Csak úgy van értelme, és akkor tudsz igazán segíteni egy ilyen közösségnek, és akkor tudod igazán látni, hogyan működik a közösség, hogyha ezt hosszú távon csinálod. Hiszen csak akkor alakulhat ki biztonságos kötődés egy gyerek és közted. Másrészt ezt a modellt átadhatod a közösség már idősebb tagjainak is” – ecsetelik. Az is a céljuk hosszútávon, hogy páran a közösség tagjai közül vegyék át a facilitátori feladatokat.
A Social Fiber tevékenységeit nem nagy csoportok dinamikáira szabja. Azt vallja, hogy inkább
kis csoportokkal, aprólékos munkával lehet eredményt elérni.
Így a pataréti workshopokra körülbelül 15 gyerek, a gyerekotthonos foglalkozásokra 7-8 jár. A szervezet nyári táborokat is szokott szervezni, de itt is csupán húsz gyereket fogadnak. Ennek fényében nem is szeretnének nagy szervezetté nőni, hanem inkább olyan mintákat létrehozni, amit más szervezetek másolni tudnak, és ebben hálózatot tudnak alkotni.
A csapat Pataréten háromféle programot végez. Ezeket próbálták úgy kitalálni, hogy minél változatosabbak legyenek, így a gyerekek és a kamaszok minél inkább vissza akarjanak járni. Kritikai gondolkodással és pedagógiával kapcsolatos program például a szexuális nevelés, a romák nyelve és története. A fiatalok álláskeresését olyan műhelyekkel segítik, amelyeket a fiatalok maguk kérnek (autószerelés, horgolás, hairstyling), és harmadikként behozzák a közös szórakozást is.
A felmerülő költségeket vállalati támogatásokból fedezik, illetve vannak stabil adományozóik is, akik nagyobb összegekkel segítenek időről időre. Sok önkéntessel dogoznak, ezzel számos költséget megspórolnak. Az önkénteseket gondosan szelektálják, és felkészítik őket gyerekjogokból. Megkérdezem őket, mit gondolnak,
miért ennyire lassú a pataréti közösség reintegrációja,
és miért immunis a kolozsvári közösség a problémára. Madaras úgy véli, a kolozsvári lakosok nem is tudnak sokat a problémáról. „Patarét akkor jut az emberek eszébe, ha bejön a bűz a szeméttelepről, de van aki azt sem tudja, hogy onnan jön. Azt a legtöbben végképp nem tudják, hogy a szeméttelepek mellett emberek laknak. Jó, lehet hogy tudják, hogy van egy-két roma család, de azt nem, hogy kétezer ember. Szerintem állandóan bombázni kellene a városlakókat Patarét létezésével” – fejti ki.
Úgy vélik, egyrészt rendszerszintű rasszizmus van, másrészt politikailag a sikereket lehet kommunikálni könnyen, de Patarét egy problémahalmaz, amire nincs könnyű megoldás.
Madaras és Panek látja a javuló tendenciákat a közoktatásban, de még mindig óriási problémának tartja, hogy nincs például szexuális nevelés az iskolákban. Kiemelik, hogy a társadalmi olló tovább nyílik, a vidéki iskolák lemaradnak, és nincs arra stratégia, hogyan javítható a helyzet. Ugyanakkor az is aggasztó, hogy a vidéki iskolákból még mindig gyakran hallani, hogy teljesen természetes a gyermekbántalmazás az iskolai személyzet részéről.
Ők a pozitív példa felmutatásban hisznek, és abban, hogy idővel a közösség sok tagjára tudnak hatni. Ugyanakkor már több csoportnak, így pedagógusoknak is tartottak élménypedagógiai foglalkozásokat. Az erős közösség meg majd hathat a közpolitikára is.
Gizi és az akciópedagógia
A legfrissebb pedagógiai csoportosulás erdélyben a Gizi Akciópedagógia Platform. Tavalyi évben alakult az informális szervezet, idénre terveznek hivatalos formát adni neki. Elmondásuk szerint a Gizi Akciópedagógia fő szempontja a személyes és interaktív pedagógiai munka a gyerekekkel és fiatalokkal. Olyan hiánypótló és pedagógiai eszköztárat hasznosító akciókat szerveznek, amelyek célja, hogy a fiatalok tudatosabbá, elfogadóbbá és társadalmi kérdésekben tájékozottabbá váljanak.
Ugyanakkor fontosnak tartják, hogy együttműködjenek a célcsoportjukkal, és partneri viszonyt alakítsanak ki velük, illetve szeretnék, ha az iskolák is partnerként tekintenének rájuk.
Azt mondják, azért választották az akciópedgagógia megnevezést, mert rövidebb és hosszabb távú akciókban gondolkodnak. Olyan hiánypótló témákkal szeretnének foglalkozni, amelyekre hagyományosan úgy szokás gondolni, nincsenek jelen az intézmények falain belül – pedig nagyon is ott vannak, intézményi keretek között viszont nincs lehetőség velük komolyabban vagy egyáltalán foglalkozni.
Az akciók eredményét az iskolákon kívüli terekbe, közösségekbe is szeretnék eljuttatni. „Ezt tevékenységtől függően konkrétan is, de főképp képletesen értjük: hiszen a megszólított diákok által akcióinkkal szeretnénk társadalmi hatást elérni” – mondják.
Bár frissen alakultak, egy sikeres pályázaton már túl vannak, ősszel a Com’ ON Cluj Ifjúsági részvételi költségvetés keretéből délutáni társasjátékos foglalkozásokat tartottak három kolozsvári iskolában. Ezeket workshopokkal kötötték össze. Volt vitaműhely előítéletek és rasszimus témában, volt ahol a szolidaritás témájára helyezték a hangsúlyt, volt ahol a hátrányos helyzettel és az esélyegyenlőséggel foglalkoztak.
„A célunk ezekkel az alkalmakkal az volt – amellett, hogy felhívjuk a diákok figyelmét társadalmi problémákra –, hogy motiváljuk őket a közösségi ügyek több szempontú vizsgálatára, illetve az aktív részvételre ezekben” – fogalmazták meg.
Egyelőre takaréklángon akcióznak, mert mindannyian teljes munkaidőben máshol is dolgoznak. Bár még az elején tartanak, már most látják, hogy sok energiát vesz fel egy-egy akció megtervezése és kivitelezése, és a finanszírozás is nagy kérdés számukra.
„Egyelőre csak a minimumon, a tartalékainkból tudjuk működtetni a projektet, ami azt jelenti, hogy nagyjából kéthavonta tudunk két-három tevékenységet bevállalni, és ez is a személyes határainkat feszegeti, ugyanis a családunktól, a barátainktól, sokszor a hivatalos munkánktól vonjuk el a felkészülésre, kivitelezésre szánt időt. Őszintén szólva nem könnyű feladat, és nagyon érezzük a kiégés veszélyét ebben a folyamatos zsonglőrködésben” – mondják. Sajnos itthon nincs hagyománya, hogy a tehetősebb réteg felkaroljon ilyen kezdeményezéseket, teszik hozzá.
Kérdés számukra, hogyan tudják a projekteket úgy kivitelezni, hogy nem csak a városi felső-középosztálybeli gyerekekhez jussanak el vele, hanem olyanokhoz is, akiknek nincs pénzük elmenni hasonló tudatosító és preventív foglalkozásokra.
Úgy gondolják, olyan tevékenységeket látnak el, mely az állam feladata volna, de azt is látják, hogy ezekre a tevékenységekre egyszerűen nincs kapacitás a közoktatásban a túlterheltség miatt.
„Rengeteg civil szervezet olyan szolgáltatást, munkát végez, amelyeket az államnak igyenesen kellene biztosítania az állampolgárai számára, hiszen ezekre a rendszerszintű egyenlőtlenségek, problémák miatt van szükség. Azt gondoljuk, hogy ezeknek a szervezeteknek már a puszta léte és a tevékenysége kritikai álláspontot közvetít függetlenül attól, hogy ezt explicite kimondják vagy nem” – vallják a pedagógiai platform tagjai.
A cikk elkészítését a Közösségi Kapcsolatokért Egyesület – Asociația Pentru Relații Comunitare támogatta.
