Kolozsvár ‒ a kincses város ‒ a jólét, a fiatalosság és a fejlődés bajnokaként hirdeti magát a városháza augusztus elején közzétett imázsvideójában. Megnéztük, hogyan teljesít a bajnokváros egyik legszegényebb közösségének felzárkóztatásában azután, hogy bő egy éve ért véget az eddigi legnagyobb integrációs kezdeményezés, a Pata-Cluj.

Hogyan köt ki valaki Pataréten, a kolozsvári szemétlerakó melletti gettóban? Ha egyenesen oda születik, milyen esélyei vannak jobb körülmények között élni? Mikortól működik a lerakó? A legszegényebbeket örök időktől fogva Patarétre űzték, vagy ez viszonylag új városvezetési stratégia? 

Ahogy a kolozsvári Mărăști negyedből kiérve elhagyjuk az utolsó lakóházakat is, egyre sűrűsödnek az ipari környezet épületei, az út töredezett, de mellette egy darabig kétsávos bicikliút vezet Kolozsvár szemétlerakója felé, ahol megközelítőleg 1500, többségében roma származású ember él.

Fényképezni és filmezni tilos táblák jelennek meg, aztán egyre több a szélfújta szemét, a távolban egyre csúcsosodik a szeméthegy. A szegényes házak és viskók közötti úton egyre nagyobb a mozgás: felnőttek beszélgetnek kisebb csoportokban, gyerekek bicikliznek, falkába verődött kutyák lustálkodnak, vagy sietnek a dolgukra. 

Sem a Cantonului utcánál nem állunk meg, sem a Dallas néven ismert legrégebbi telepnél, tovább hajtunk a 2010-ben erőszakosan, törvénytelenül kilakoltatottak konténerházainál, és csak a szemétlerakóhoz legközelebb élő közösségnél állunk meg.

A térképen feltüntetett övezetek fentről lefelé: „Cantonului”, „Dallas”, „Coastei” utcai konténer házak. A Desire Alapítvány vizuális anyagán az általunk megkeresett, rámpán élő család barakkjai a pirossal jelölt SALPREST tároló és a rózsaszínnel jelölt TERAPIA kémiai hulladéktároló között vannak

Ahol elsőre csak végtelen szemetet látni, ott valójában összekuporgatott, befektetett pénz és munka van. Ahol úgy tűnik, hogy a hulladékhegyek végtelenek, hogy az egy-két beszívott csípős levegő sohasem múlik el a torokból, ott emberek álmai, csalódásai, beletörődése ivódik a szemétlerakatba.

A hulladékkal borított domboldalakon leginkább a szélben úszó műanyag zacskók tűnnek fel, elszórtan a hétköznapi élet apró kellékei ismerhetők fel a tájban: fél pár cipő, plikkes kávé tasakja, egy fotel karfája, egy hűtőajtó, sok-sok játékdarabka. A varjak monoton károgása egybeolvad az improvizált kerítésekkel elválasztott udvarokról kiszűrődő beszélgetéssel, zenével. A kerítéseken, amíg vannak, száradó ruhák, kiterített szőnyegek. 

A pataréten élők történeteit leginkább a 2010-es kilakoltatást követő civil összefogás, utcai akciók, figyelemfelkeltő tüntetések tematizálták. A Mărăști és Györgyfalvi negyed között húzódó Coastei (Karjala) utcán lakó, főként roma családok Patarétre kényszerítése jól illeszkedett abba a több évtizedes gyakorlatba, hogy a nem kívánt embereket, akik „rontják Kolozsvár mint fejlődő város képét”, az önkormányzat a város peremére taszította. Az ortodox egyháznak adományozott Coastei utcai telken, ahol korábban a kilakoltatott családok éltek, az Ortodox Teológia és Tanárképző Kar működik évek óta az új épületében. 2012-ben még az utca nevét is megváltoztatták, ezzel pedig a Coastei utcaiak emlékét is eltörölték a helyről, amely ma Nicolae Ivan püspök nevét viseli.

A rámpások

Legkevesebbet talán a rámpásokként, rámpán élő közösségként (románul a rampa de gunoi szemétlerakót jelent) emlegetett családokról lehetett hallani. Ők azok, akik több évtizede a rámpán,  azaz a szeméthegy közvetlen közelében élnek. Törmelékből összerakott kalibákban húzták meg magukat kezdetben, hulladékot válogattak és adtak el, akárcsak a legtöbb pataréti. Iskolába egy gyermek sem juthatott el ekkora nincstelenségből.

Kik ők, akik a pataréti közösségek közül is a legesélytelenebbek? Lehet egyáltalán az esélytelenségben rangsorolni? Hogyan kerültek Patarétre, és álmodnak-e róla, hogy valaha kijussanak onnan?

Közvetlenül a legnagyobb szeméthegyen és környékén 2012-ben ötven, lécekből, kartonból, műanyagból készült kis barakk állt ‒ olvashatjuk az ENSZ Fejlesztési Programja (UNDP) és a BBTE közös, 2012 októberében készített felmérésében, amely a pataréti közösségek szükségleteit és erőforrásait tekintette át. 

„A rámpán élők közössége megnevezést kívülállók, szakértők kezdték el használni, hogy megkülönböztessék a szemétlerakón élőket a Dallas és a Cantonului kolóniáktól, de ők sohasem gondoltak magukra közösségként” ‒ magyarázza Alexandrina Kiss, a Fundatia Dezvoltarea Popoarelor kolozsvári fiókjának vezetője. Valójában több mikroközösségre utalnak a kifejezéssel: 

  • a Désről származó, roma nyelven beszélő, magukat sátorosokként azonosító (corturari) nagy család (két kisebb közösséggel), akik a szemétlerakó bejáratához élnek közelebb, 
  • és a többségében Szilágy megyéből származók, akik a szemétlerakó felső részén élnek. 

A Szilágy megyeiek „elrománosított” romák, akik korábban mezőgazdálkodással foglalkoztak, és akiket a Dallasban élő, újrahasznosítható hulladék válogatsávál foglalkozó rokonaik hoztak Patarétre. Kolozsvár 2000-es évek utáni növekedése a város termelte hulladék mennyiségét ‒ és közvetetten ‒ a munkaerő szükségletet is megnövelte ‒ tudtuk meg Cristina Raț szociológustól, aki a 2010-es kilakoltatás óta került szorosabb kapcsolatba a helyi közösségekkel. Néhányan a sátorosok közül is beházasodtak a fent élő családokhoz, egy időben pedig Hargita megyeiek is éltek a fenti részen.

„A pataréti közösségeken belül a rámpán élő családok a legmegbélyegzettebbek. A többi pataréti családtól eltérően ők sátoros roma családok, roma nyelven beszélnek, ez az ő anyanyelvük. Egész generációk nem jártak iskolába. Kevésbé férnek hozzá az oktatáshoz, másképp tudnak tájékozódni a városban: a hatóságokkal, a különböző szervezetekkel szemben jóval kiszolgáltatottabbak, kevésbé tudják jól kezelni ezeket az interakciókat a többiekhez képest” ‒ vázolta a helyzetüket Raț.

A közösségről

„Öt éves lehettem, amikor anyámmal és a testvéreimmel Kolozsvárra érkeztünk, nem is tudom, hogy is volt pontosan” – emlékszik vissza a kezdetekre, saját élete kezdetére F., egy halk szavú, többgyerekes anya. Családja kicsit jobban boldogul a közösségben, ez látszik a részleteiben kidolgozott, szoba-konyhás lakásukon. Egyedül F.-el sikerül telefonon egyeztetnünk. Románul beszélgetünk, de elmeséli, hogy a gyerekeik anyanyelvükként roma nyelven tanulnak meg hamarabb. Ez fel is tűnik, hiszen míg velünk románul kommunikálnak, addig egymás között a felnőttek és a gyerekek is roma nyelven beszélnek.

„Anyámmal mentünk hulladékot válogatni, mert a testvéreim mind kicsik voltak még. Szegény egyedül maradt a sok gyermekkel… apánk hamar meghalt” – elcsuklik a hangja, rátör az érzés, amit gyerekként élt át. Könnyezik, nem tudja folytatni. Több asszony is egyedül marad gyermekei nevelésével: ez az egyik legnagyobb kihívás, mert a családfenntartóvá váló anya nem maradhat a kicsikkel. Ha elmegy dolgozni, a kicsik a szomszéddal vagy a nagyobb gyerekekkel maradnak.

F. a rámpán élő sátorosok minden családjához elkísér, és bemutat nekik. A többiek bíznak benne, ezért is fogadják el az érdeklődésünk. Harminc éve van úton, él barakkban vagy improvizált házban, és ennyi ideje lakoltatják ki, égetik fel a menedéket a feje fölött, költöztetik el. Még reméli, hogy van kiút Patarétről, az állandó bizonytalanságból, a félelemből, hogy újra elűzik őket, ahogyan korábban már többször is megtörtént.

F. apja testvéreivel és azok családjaival Kolozsvár környékéről érkezett a fejlődő városba, ahogyan a kilencvenes évek elején többen a mai közösség idősebb tagjai közül. Ami közös volt az első családokban, hogy a Monostor negyed szélén, a Bükk-erdőben húzták meg magukat szekereikkel, és a hulladék válogatásából, értékesítéséből próbáltak megélni. 2003-ban Patarétre kényszerítették őket a hatóságok és azt mondták, hogy ott húzhatják meg magukat.

Miután 2015-ben végül elkezdték a már túlterhelt és törvénytelenül működő tároló bezárását, az ott élő családok egy része a tároló bejáratától nagyjából 100 méterre fekvő telekre költözött, míg több család a szeméttároló fenti részén maradt. Kézzel írt elővásárlási szerződésük jogilag érvénytelen, így hiába fizették ki a tulajdonost, akinek csak a keresztnevét tudják. A Pata-Cluj projekt keretében sikerült a korábbiaknál ellenállóbb barakkokat építeniük többnyire préseltlemezből. A Fundatia Dezvoltarea Popoarelor finanszírozásával egy-egy kályhát is sikerült beszerelni, a barakokat pedig napelemmel látták el, amely családonként egy-egy villanyégő működését teszi lehetővé. A 18 családnak összesen négy, alapra épített téglaháza van, a többiek mind improvizált barakkokban élnek.

Annak ellenére mesélnek az életükről, hogy már annyi felmérést készítő szervezet vagy cikket író sajtós járt náluk, akiktől segítséget reméltek: többen panaszolják, hogy mindíg csak a kérdések, aztán a kérdező eltűnik, ők pedig maradnak. Az is kiderül, sokszor olyan sajtósokban bíztak meg, akik nyíltságukat ellenük fordították, szegénységüket számukra megszégyenítő módon mutatták meg. 

A helyzet nem fehér-fekete, hiszen ha kis eredményeket is érnek el, sokan próbálnak tenni a patarétiekért. Az olyan strukturális problémákat – szociális lakások, szociális szolgáltatások hiánya, az erőforrásokhoz való egyenlőtlen hozzáférés, a legszegényebbek kitaszítása a városból –, amelyek fenntartják és újratermelik a pataréti mélyszegénységet, állami, önkormányzati és közösségi akarat nélkül nem lehet megoldani, hiába a civil szervezetek jó szándéka.

„Itt mind rokonok vagyunk, és amikor mi meghalunk, itt maradnak a gyerekeink, és így tovább, és így tovább.”

A barakkok között füstölögve égnek a hulladékok, a levegő fullasztó, ahogy összekeveredik a szeméttároló szagával. Próbálják maguk körül rendben tartani a helyet, de a szél újra és újra szétfújja a szemetet az oldalon ‒ mondja az egyik asszony. Gyors mozdulatokkal helyre raknak még egy-két dolgot a barakkjaikban, házaikban, mielőtt beengednek, majd megosztják velünk élettörténetük töredékeit, mutatják az ideiglenes személyi igazolványuk, iratot a betegségükről, papírokat a telek megvásárlásáról.

Vannak, akik távolságtartóbbak: egy férfi fotelben ülve figyel minket, ő szkeptikus: „mindennek semmi értelme ‒ mondja ‒, eddig is csak meggazdagodtak a cigányokból.”

Beleegyeznek, hogy mutassuk meg Kolozsvárnak ‒ a fejlődőnek, a kincsesnek, a multikulturálisnak, az egyeteminek ‒ saját embertelenségét, hogy a város, amely tehetősebb és szakmailag felkészültebb, mint a legtöbb romániai város, mégiscsak hagyja, hogy emberek így éljenek.

A szemétlerakó bejáratával szemben élő, hagyományos roma közösségéhez becsléseink szerint 18 család tartozik. A köztük lévő enyhe feszültség ellenére szoros rokoni kötelék tartja össze őket, többen egy Désről kényszerből Kolozsvárra költöző család leszármazottai.

„Tulajdonképpen egy kiterjedt családról beszélünk: a gyerekek más gyerekekről azt fogják mondani, hogy a testvérük, miközben valójában unokatestvérük ‒ példázza Raț a közösségen belüli kapcsolatokat. Ők egy kisebbségi kultúrát hordoznak magukkal, amelyet értékesíteni kellene. Sokkoló, hogy ezekkel a családokkal nyelvészeti szempontból senki nem foglalkozik, pedig ők anyanyelvükként beszélik a roma nyelvet, értékes kulturális ismereteik vannak.”

A történet a kilencvenes évekig nyúlik vissza, amikor Désről három testvér és családjaik a helyi viszályok miatt Kolozsvárra menekültek. Ők voltak F. korán elhunyt apja és testvérei. Az idősebbek visszaemlékezései szerint előbb Szászfenesen húzták meg magukat, de miután az ingatlant visszaigényelte az örökös, a Monostor negyed melletti erdőben, a Bükkben telepedtek le többedmagukkal. Szemetesekből válogatták a hulladékot, akkoriban még jóval több értékes vasat tudtak összeszedni és eladni. Szekereiket is használhatták még a szállításhoz – mesélik a legidősebbek. A Romani CRISS roma jogvédő egyesület egyik dokumentuma szerint hét évet éltek az erdőben. 

A Monostor negyed lakói is meg-megsajnálták őket, ruhát, ételt adtak nekik. Az ott töltött évekről olyan beszámolókat is olvashatunk, amelyek alapján időnként nem csak a helybéliek, de még egy-egy rendőr is segített nekik például abban, hová építhetik biztonságosabban a kunyhóikat. 

A közösségben van, aki még ma is ugyanott hagyja a hulladékválogatáshoz használt talicskáját, ahol a kilencvenes években is leadta, amit összegyűjtött. Sokan kisbabák, gyerekek voltak, amikor családjuk Kolozsvárra érkezett, és van, aki már Pataréten született, így csak az öregektől hallotta a régi történeteket.

A nyolcvanas, kilencvenes évekig visszanyúló emlékezésekre jellemző, hogy nagyon nehéz pontos időrendet felállítani az eseményekben: hol mennyi ideig éltek, mikor és miért kellett pontosan tovább menniük. Az biztos, hogy 2005-ben mindannyiuknak el kellett hagyniuk a Monostort.

KAPCSOLÓDÓ
Patarét: a kincses várost ellepi a szemete

 Amikor egyetlen megoldás a szeméttelep

„A monostori erdőben rendőrök és maszkosok többször minden holminkkal együtt ránkgyújtották a sátrakat, kalibákat. El akartak kergetni, de nem volt hová menjünk” – részletezi, amit még fel tud idézni F. Így emlékszik P. néni is, aki F. nagynénje: „șatra noastră”, azaz a „a mi családunk”, mondja, ahogy a népes közösségről beszél. 

2005-ben szekereiken vagy dubákban, villogó rendőrautó kíséretében a pataréti szemétlerakó távoli sarkáig „kísérték” őket, arra biztatva, hogy ott telepedjenek le. Akkor még jóval kevesebb családnak kellett volna segíteni, hogy beilleszkedjen a gyorsan fejlődő nagyvárosba, hogy biztos megélhetéshez jusson, és a gyerekek iskolába járhassanak. Hogy ne a város melletti szegregátumot növeljék. Mára a család népes közösséggé nőtt, fiatal felnőttekkel, kamaszokkal és olyan gyerekekkel, akik a szeméthegyre születtek. 

A kicsik víz és áram nélkül nevelkednek, születésük óta Patarét mérgező levegőjét szívják, és a gyerekek óvodai foglalkoztatásáról, beiskolázásáról sem a román állam vagy az önkormányzat valamelyik szerve gondoskodott, hanem a Fundatia Dezvoltarea Popoarelor, és a Norvég Alap támogatásával megvalósított civil kezdeményezésű, Pata-Cluj projekt.

„Hagyd, hogy égjen a cigányné lovakkal, mindennel együtt, mint a patkányok”

– vetette oda az egyik maszkos a 2006-os rendőri razzián, amikor egy asszony az égő ólból próbálta kimenteni a lovait. Alig egy évvel Patarétre költöztetésük után, 2006 novemberében két razziát tartottak a rámpán élők között, amelyek során verbálisan és fizikailag bántalmazták őket, elvették értéktárgyaikat, viskóikat felgyújtották.

A rendőri eljárás több túlkapását is rögzítette az áldozatok elmesélése alapján a Romani CRISS által összeállított dokumentum. A helyiek „bătaia mare”-ként emlegetik a brutális esetet, amelyben végül 12 év után, 2018-ban marasztalta el az Emberi Jogok Európai Bírósága Romániát, és kártérítés kifizetésére kötelezte.

„Utána szekérrel elmentünk a Monostorra, és ruhákat gyűjtöttünk a kukákból. Találtunk egy-egy paplant, pokrócot. Felégették a barakkjainkat, útra tettek, hogy ott többet ne maradjunk. Nem tudtuk, hova menjünk, annyi szerencsétlen gyermekkel. (...) Nem is aludtunk ott. Félelmünkben az erdőbe mentünk, és ott aludtunk inkább. Szekérrel mentünk, mert féltünk, rettegtünk, hogy jönnek éjjel, és megölik valamelyik gyermeket, mert ilyen ütlegelést nem láttunk. Ősz volt. (...)” – mesélte a történteket az egyik, kártérítésben részesülő férfi felesége.

 A panasztevők azután fordultak az Emberi Jogok Európai Bíróságához, hogy a hazai igazságszolgáltatási szervek sorra visszautasították az ügyet. Az Európai bíróság Románia elmarasztalását azzal indokolta, hogy a rendfenntartó szervek „a körülmények által nem indokolt és túlzott” erővel léptek fel néhány lopással gyanúsított állampolgár felkutatásáért, és a hatóságok nem vizsgálták ki megfelelően a rendőrségi akció esetleges „rasszista motivációját”.

Megfagysz éjjel, vagy eltüzeled a ruháidat?

A rámpán élők telepén, az arra vezető ösvényen nincs közvilágítás, a barakkokban nincsen áram, és az ivóvízellátás sem megoldott: esetleges, hogy tudnak-e a kapustól vagy egy másik közösségtől flakonokban vizet hordani. Nyitható ablaka is csak némelyik építménynek van –  igaz, a kinti levegő talán elviselhetetlenebb, mint a benti.

Bár a telkért, amin most élnek, fizettek, erről papírjuk is van, a kézzel írt szerződés jogilag érvénytelen, az áram és a víz bevezetése az informális házakba ezért sem lehetséges. Nem is lehet lakóterületként kezelni, hiszen ipari területen fekszik, a Terapia gyógyszergyár vegyi hulladéktárolójától körülbelül 50 méterre, a városi szeméttárolótól nagyjából 100 méterre.

Legtöbben alap és tetőzet nélküli, alig szigetelt barakkban laknak. A barakkok falait néhol deszkák erősítik, szőnyeggel vagy műanyaggal szigetelték, bent vagy a csupasz döngöltföld vagy linóleum és szőnyeg van a földön. A kis házak túlzsúfoltak, többségükben az ágyak elfoglalják az összes helyet. Mindez sokat jelent azoknak, akik hosszú ideig hulladékból, kartonból, nájlonból összerakott viskókban éltek. Az új, informális építményekbe a Fundatia Dezvoltarea Popoarelor egyik projektjével sikerült kályhákat szerelni, amelyek a korábbi, a bádogkannából improvizált  kályhákhoz képest biztonságosabbá tette a téli fűtést, és főzni is lehet rajtuk.

„Ezekben a kályhákban bármilyen tüzelő használható: mert nem tudtuk ellenőrizni a felhasznált fűtőanyagot, így ez volt a legjobb megoldás. A vállalkozó partnerünkkel is egyeztetve választottunk olyan típusú kályhát, amelynek főzőfelülete is van” – meséli Kiss Alexandrina, a FDP ügyvezető elnöke a pályázati úton beszerzett kályhákról. Nemcsak bármilyen fűtőanyag használható bennük, akár hulladék is, hanem főző és sütő részük is van. 

Akárcsak a kályhákat, úgy a napelemeket is pályázati úton sikerült felszerelniük minden család számára. Ezekkel barakkonként egy-egy égő működtethető, de konnektorokat nem képesek ellátni, így ez továbbra is problémát jelent, amelyet a helyiek generátorokkal igyekeznek pótolni, amelyek folyton elromlanak, és nagyon költséges a működtetésük.

„Ma rendes kapus van, ma kapunk vizet, hat bidonnal hoztam” – meséli az egyik fiatal apa, hogyan jutnak ivóvízhez. Az, hogy van-e főzéshez, tisztálkodáshoz víz, a szeméttároló kapusának jóindulatán múlik.

A vízért így is fizetniük kell, ezért a FDP most az ivóvíz elérhetővé tételén dolgozik. Alternatív megoldásként Hippo Water Roller hengeres vízszállító konténerek beszerzésén gondolkodnak, amelyekkel néhány tíz liter víz könnyen szállítható. A bidonokat egyébként olyan dél-afrikai közösségekben használják, ahol problémás a vízellátás – meséli Kiss az ötlet forrásáról.

Jövőkép a szeméttelepen

A csupasz domboldalon semmi sem védi az ott élőket az elviselhetetlen szagtól, az időjárás szélsőségeitől: nyáron a legrosszabb a terjengő bűz és a hőség. Ilyenkor inkább sötétedés után, fejlámpákkal dolgoznak a mérgező, de a túlélést biztosító körülmények között. Mégis van, aki nem tudja máshol elképzelni az életet, és miután sikerült itt felépíteni egy házat, a hulladékválogatásból beszerezni a napi betevőt, úgy gondolja, a városban vagy más településen nem tudná fenntartani a családját: 

„Itt szeretném megoldani a területtel, és maradni. Mérgező a szeméttől, de hová menjek? Itt szoktam meg, ez van” – magyarázza az idősebb nők egyike, aki úgy véli, a városban nem elég szociális lakást kapni, azt fenn is kell tudni tartani, munkát kell kapni, be kell illeszkedni a környezetbe. Olyan is van, aki attól tart, hogy egy tömbházban nem volnának biztonságban a gyerekek, hiszen kieshetnek az ablakon.

Kiss a 2015-ös esetet idézi fel, azt szemléltetve, mennyire nincs kapcsolatuk más életmóddal, a helyiekkel, mennyire kilátástalanok néhányan. Amikor két hétre leállt a szemétlerakat, az emberek egyszerűen éheztek, mert nem volt ötletük, hová mehetnének. Sohasem csináltak mást, csak hulladékot válogattak.

Főleg a fiatalok szeretnének új életet kezdeni, gyerekeiknek boldogabb jövőt biztosítani. Ez azonban közel sem annyira könnyű, mint azt sokan gondolják, hogy „bármit lehet, csak akarni kell”. Erről beszélgettünk az egyik fiatal apával, I.-vel, aki a Dallasból származik, de most feleségével a rámpán él. Erős testartású férfi, karján hegek, amiket korábbi összetűzésekben szerzett, ittak, verekedtek – magyarázza. Szívesen meséli, hogyan segített egyik asszony barakkját megépíteni, dolgozott építkezésen is, ezért tudja, hogyan kell. Fiatal felesége nem beszél, csak hallgat minket, kisfiuk bent alszik. Nemrég élnek együtt, esküvőjük nem volt, hiszen ahhoz pénz kell, legalább egy kis lakodalom nélkül nincs értelme – magyarázza.

A telepnek ezen a részén a nagyobb, téglából épült házak mögött egy vagy két kisebb barakk is van, ott élnek a fiatalabbak családjukkal. I. szabadkozik, hogy a préseltlemezből és egyéb anyagokból készült barakkjukat még nem sikerült befejezni, pénzre van szükség, hogy folytathassa, pedig télire meleg kell legyen: az első kisgyerek alig egy éves lesz addig, a télen érkező újszülött sem maradhat hidegben. 

„A szászfenesi Oncosban nagyjából egy hónapot dolgoztam, és rossz volt, mert a munka sok volt, a pénz kevés. Hetente fizettek, de keveset. Április-májusban dolgoztam a hűtőben, és 120 lejt adtak napjára. Reggel 6-tól este 10-ig dolgoztam, napi 16 órát, plusz még 2 óra az út. Igaz, egy-egy ebédet is kaptunk, és volt fél óra szünetünk 9-től. A Rosalnál kevesebbet adnak, de az Oncoshoz el kellett menni Fenes végébe, és már szállítás sincs: kelj fel 5-kor, hogy 6-ra érj oda” – magyarázza, miért szeretne inkább az egyik köztisztasági vállalatnál, a Rosalnál munkát kapni, ami helyben lenne.

A többi pataréti közösséghez képest a rámpán élők kaptak a legkisebb eséllyel állandó munkát a Rosalnál. Erre a problémára több szakértő, civil is kitért válaszában: az ok az lehet, hogy a Dallas és a Cantonului telepek jóval régebbiek és kiterjedtebbek, a rámpások pedig jövevények, akikre legelőször konkurenciaként tekintettek a már korábban Pataréten dolgozó családok. Nem kívántak voltak a városban, és nem nézték őket jó szemmel Patartéten sem.

„Jön a nyár, és itt halunk meg ettől a szagtól”

A Norvég Alap támogatásával 2014-2017 között futott Pata-Cluj projektben tizenkét különböző területen dolgoztak a pataréti közösségek inklúziójáért. A közösségek közötti kapcsolatokat építő kulturális tevékenységeket Szakáts István koordinálta az AltArt Alapítvánnyal. Elmondta, a helyiek igényeire válaszoló három lakhatási formában gondolkodtak:

„A pataréti projekt  nem előregyártott megoldásokat kínált, hanem arra alapozott, hogy az embereknek mire lenne szükségük. A Coastei utcaiak, akiket a városháza telepített Patarétre, városban, tömbházban képzelték el az életet. Voltak nagycsaládosok, akik társasblokkba mentek volna szívesen, mint amilyen utóbb megépült Szászfenesen is: ilyen körülmények között továbbra is támaszt tudnak nyújtani egymásnak. Például ha az egyikük elmegy dolgozni, rábízhatja a gyereket a szomszédban élő rokonra, máskülönben nem volna akire hagyja. A családok segítik egymást, ez Pataréten bevett gyakorlat. Ők úgy képzelték el, ha városba is költöznek, maradjon meg a Patarétre jellemző mikrotámogatási rendszer. A harmadik megoldás lett volna a legmegfelelőbb a rámpásoknak: kertes ház, mikrofarm-koncepció. Ebből végül nem lett semmi, de igényként megfogalmazódott” – tér ki  Szakáts arra a vidéki jellegű, de társas megoldásra.

„Szeretnék innen elmenni egy jobb helyre, de nincs ahová. Hová menjünk? Vajon találnának olyan helyet, ahová elköltöztethetnének minket innen?” – kérdezi I., ahogy többen is, akikkel szóba álltunk, hiszen más életmódot megismerni keveseknek volt lehetőségük. Akit életében többször kilakoltattak, elköltöztettek, akinek mindig megmondták, hol a helye, nem csoda, ha a megoldást, a jobb jövőt is mástól várja. Ezért is fontos szempont több civil kezdeményezésben, hogy ne a közösségek tehetetlenségét erősítsék kész megoldásokkal, hanem őket is bevonva, közösen gondolkodjanak, fogalmazzák meg, mire van szükségük, keressenek együtt megoldásokat. Hogy segítsék őket kézbe venni saját sorsuk irányítását, de ne irányítsák őket.

 

 

„A román rendszer hiányossága,

hogy gyakorlatilag az identitáshoz való jogot ahhoz köti, hogy képes-e vagy-e magadnak lakást biztosítani” – fogalmaz Cristina Raț a román állam bevett eljárásáról, hogy a személyazonossági kiállítását állandó lakhelyhez köti. Ezzel több probléma is van, például egy munkaadó egyből visszautasíthatja a munkakeresőt, ha látja, hogy nincs állandó lakhelye, vagy hogy az illető Pataréten él.

Ahogyan a többieknek, úgy I.-nek is csak ideiglenes személyazonossági igazolványa van, sokaknak születési bizonyítványt is csak a Pata-Cluj projektben sikerült kiállíttatni. I. azt is elmeséli, hogy állandó személyi hiányában az országot sem hagyhatja el. Hiába ment volna Nagy-Britanniában dolgozó testvérével külföldi munkát vállalni, szegénysége ellehetetleníti, hogy szabadon mozogjon.

„Találtam egy helyet, amit bejelenthetnék lakhelyként, de 600 lejt kértek érte. Egy másik pedig 1000 lejt” – meséli, milyen áron volna megoldható a helyzet. Ezt az összeget akár hónapokba is telhet összekuporgatni a hulladékválogatásból, napszámos munkából.

Raț Cristina arra is mond több államban működő példát, hogy az állandó lakhely nélkül élők személyijébe egy szociális központ címe kerül, így nem kerülnek hátrányos helyzetbe lakhatási körülményeik miatt, nem bélyegzik meg, és semmilyen állampolgári joguktól nem fosztják meg őket.

A szociális lakás nem a legszegényebbeknek való

A rámpán élők közül senki nem nyújtott be kérvényt szociális lakásért sem a polgármesteri hivatalnál, sem a Pata-Cluj keretében, ami érthető is, ha arra gondolunk, hogy Patarét kevésbé szegény részéből sem kapott korábban soha senki szociális lakást. Nem érték el a megfelelő városházi pontszámot. Azért is lehetséges, hogy a Pata-Cluj projektben sem igényelték, mert számukra más típusú lakhatás felelt volna meg, mint a városi életben jártasabb helyi közösségek számára – véli Raț Cristina. Úgy látja, az állam és a kolozsvári közösség felelőssége is segíteni a pataréti gyerekeknek, hogy más életet választhassanak, mint amilyet szüleik élnek.

Pata-Cluj dokumentumfilm

„Hiába a költségvetésből biztosított összeg szociális lakások vásárlására, ha az aktuális kritériumrendszer alapján a szeméttelepen élők nem kaphatnak ilyen lakást” – mutat rá Kiss a kolozsvári önkormányzat diszkriminatív eljárására, amellyel a legszegényebbek számára teszi lehetetlenné, hogy szociális lakáshoz jussanak. Ez ellen az eljárás ellen küzd évek óta a Desire Alapítvány is.

„Kolozsvár helyi tanácsának 434/16.12.2015-ös határozata a szociális lakások odaítélésének kritériumaira vonatkozóan nem tartja tiszteletben a 2000. augusztus 31-i, 137-es számú kormányrendeletet a diszkrimináció összes formájának megelőzéséről és büntetéséről, amelyet a 2002-i 48-as törvénnyel hagytak jóvá, és kiegészítették a 77/2003-as kormányrendelettel, amelyet a 2004-i 27-es törvénnyel hagytak jóvá. Továbbá ezek a kritériumok a marginalizált közösségekhez tartozó kérvényezőket nem jogosult pályázóként olyan indokok alapján zárják ki, amelyek nem jelennek meg a lakhatási törvényben. Ezek a kritériumok egyenlőtlen módon kezelik ezeket az embereket, nem számolnak pontot a krónikus betegségekért vagy nem veszik figyelembe, hogy lakhatási körülményeik az improvizált lakásokban bizonytalanok; közvetett módon diszkriminálja őket azért, hogy gazdasági helyzetük miatt nem volt lehetőségük felsőfokú végzettséget szerezni, amelyet a helyi tanács 434/2015-ös határozata túlzott mértékben értékel a többi kritériumhoz képest” – olvashatjuk az alapítvány honlapján a problémát tematizáló számos cikk egyikét. 

A Desire különböző formában tesz azért, hogy a szociális lakhatás a leghátrányosabbak számára is legyen hozzáférhető Kolozsváron: javaslatot tettek a kritériumok módosítására, petíciót terjesztettek az Emberi Jogok Európai Bírósága elé a szociális lakások diszkriminatív kritériumrendszerére figyelmeztetve a szervet, folyamatosan részt vesznek az önkormányzat nyilvános vitáin, köztéri akciókat, nemzetközi fórumokat szerveznek. 

A szociális lakások odaítélésének körülményei törvénytelenek és diszkriminatívak az önkormányzattal szembeni perben született 2017-es döntés szerint, ez Emil Boc polgármesternek 3000 lejes büntetést jelent. Az önkormányzat fellebbezett a döntés ellen, a Legfelső Semmítő- és Ítélőszék döntése novemberre várható.

Kolozsváron évente 300-400 kérvényt nyújtanak be szociális lakásra, ehhez képest a kiosztott lakások száma ennek tíz százalékát sem éri el. Évente egyre kevesebben igénylik a szolgáltatást, hiszen esélytelennek látják, hogy kapjanak. Az önkormányzatnak arról a szándékáról, hogy a piacról vásároljon szociális alapon kiosztandó lakásokat, a Desire Alapítvány megjegyzi, sokkal nagyobb igényről lehet szó, mint amit a kérvények száma mutat, hisz ez 2010-ben 3820 volt.

„Nem lehet pusztán a politikai nyomásgyakorlásra koncentrálni,

miközben a közösségnek a mindennapi szükségletei figyelmen kívül maradnak” – fogalmaz Raț, és azt, hogy a rámpán a legrosszabbak a lakhatási körülmények, kiegészíti a sátoros romák közösségének erősségeivel: „Van néhány tényező, ami miatt könnyebb ezzel a közösséggel dolgozni. Viszonylag kis közösség, mindannyiukat erőszakkal költöztették Patarétre, többségük a csendőrség egy 2005-ös akciója során a monostori Bükk-erdő környékéről, ahol hulladékgyűjtésből és -értékesítésből éltek. Jól szervezett családok, nincsenek elhanyagolva a gyerekek. Szegénység van, de nincsen családon belüli erőszak, szociális beavatkozásra lenne szükség. Nincsenek drogfogyasztási vagy más olyan problémák, amelyek összetett beavatkozást igényelnek. Szükséghelyzet van, de eléggé nyugodtan lehet dolgozni a gyerekekkel, családokkal.”

„Mivel térben is izoláltabbak, sokkal szorosabb családi kötelék tartja őket össze, de sokkal nehezebb körülmények között is élnek, sokáig kimaradtak a pataréti projektekből is. Nem azért, mert a szervezetek nem szerették volna bevonni őket, inkább mert kényelmetlenül érezték magukat, úgy élhették meg, hogy a többi pataréti közösség nem megfelelően viselkedik velük” – értelmezi a rámpások helyzetér Raț.

Hozzáteszi: mióta 2012-ben először alakítottak ki teret gyerekfoglalkozások számára katonai sátorból a közösség tagjaival és önkéntesekkel, sokminden változott úgy a rámpán élők jövőképében, mint a viszonyában a többi pataréti közösséggel.

A 2017-ben zárult Pata-Cluj projektben mind a négy pataréti közösség részt vett. A rámpán élők esetében a gyerekek beiskolázása bizonyult elsődlegesnek: „A többi közösségben már volt busz, amely a gyerekeket naponta iskolába szállította, volt iskolai mediátor, aki érdeklődött a gyerekek beiskolázásáról, voltak sokakat bevonó after school-programok, működött a Desire Alapítvány ROMEDIN projektje is, amelynek szintén volt after school része is, a ProRoma is szervezett suli utáni és második esély típusú foglalkozásokat” – fejtette ki a szakember.

A rámpás gyerekeket először kolozsvári iskolákban próbálták elhelyezni, de az inkluziós kísérlet nem volt sikeres, tudtuk meg Rațtól.

„Nagyon sok probléma adódott a kolozsvári közösség részéről, különböző magyarázattal a kolozsvári iskolák – kettő kivételével – nem akarták fogadni ezeket a gyerekeket.” Utólag, a többi tanuló szülei részéről jövő nyomás hatására, a pataréti gyerekeket átköltöztették két vidéki iskolába, amelyekben már tanultak roma fiatalok.

„Sokat változtak: például mióta oviba járnak a gyerekek, tiszta zoknit kérnek. Lassú a változás, de már jobb életkörülményeket szeretnének, mint korábban” – sorolja az FDP vezetője az apró eredményeket, és megmutatja az általuk beszerzett kályhákban sült kenyerek egyikét.

Patarét Kolozsvár rejtegetett arca

A pataréti marginalizált közösségek története összefonódik Kolozsvár fejlődésével, és az 1960-as évekig nyúlik vissza – áll a szemétlerakó kialakulását és jelenét dokumentáló kiadványban (Pata, 2016). 

„Ahhoz hasonló módon, ahogyan annakidején százezrek jöttek romániai falvakból a szocialista iparosítás hullámaival, és  Kolozsváron telepedtek le városi munkásként, a pataréti/dallasi „vidéki származású” lakosságot is a növekedésben lévő város erőforrásai vonzották. Személyes elbeszélések szerint annakidején a területen, ahol ma a Dallas nevű kolónia van, több szemétlerakó is volt, ahol a város gyárai a szocialista gazdaság sajátos hulladékait tárolták.” 

Az első önkormányzati területbérleti szerződés 1971 decemberében született, ekkor Pataréten, Kolozsvár központjától alig 6 km-re hivatalosan kezdetét vette a szeméttárolás. Az időközben 3,21 hektárról 8,94-re nőtt szemétlerakó területét Kolozsvár önkormányzata 1993-ban kisajátította.

Az évek során egyre magasabb szeméthegyek emelkedtek, közben a várostól elszakadva itt élő és dolgozó emberek száma is növekedett: egy részük a hulladékválogatás kínálta munkalehetőség miatt telepedett Patarétre, többeket pedig a különböző városvezetés kényszerített oda.

Az ország szeméttárolóinak működését szabályozó 2005-ös kormányrendelet a pataréti lerakatot B kategóriájú alkalmatlan tárolónak nyilvánította, működésének leállítását 2010-re tűzte ki -  2015-ig működött. A 2015-ben megnyitott, „ideiglenes” lerakó is csak 6-7 hónapig működött volna, amíg elkészül az új szemétfeldolgozó állomás, amelyre még ma is várnak a kolozsváriak. „Most épp nem késik az integrált hulladékfeldolgozó állomás (Centrul de Management Integrat al Deșeurilor) megnyitása, mert a legújabb határidőt az új kivitelezővel 2023-ra tűzték ki, de már idén elkészül az első része, ami használható is lesz” – próbálta 8 évvel az eredeti határidő lejárta után jobb fényben feltüntetni a helyzetet Alin Tișe, a Kolozs Megyei Tanács elnöke az áprilisi tanácsülésen

A sokat vitatott projekt milliós nagyságrendű európai uniós pénzeket nyelt már el, hiánya miatta a megyei tanácsot már több ízben megbírságolta a Környezetvédelmi Őrség (legutóbb 2018. márciusában 100 ezer lejre, a szeméthegy melletti mérgező csurgaléktó kialakulása miatt). A 4 éve működő ideiglenes tároló túlterhelt, emiatt az integrált szeméttároló elindításáig Marosvásárhelyre és Nagyváradra is szállítanak át Kolozsvár szemetéből. Ennek költségeit a kolozsvári lakosok fizetik ki megemelt szemétszállítási díj formájában.

Ironikus módon ugyanezen az ülésen arról is beszélt Tișe, hogy nagy problémák vannak az integrált állomással, ugyanis kiderült, hogy az egyik tárolórész falának szélessége nem megfelelő, így nem kaphat működési engedélyt:

„Persze, nagy bajok vannak az integrált szemétfeldolgozó állomással, nagyon jól tudják. Most fedeztük fel, hogy az egyik tároló falai nem megfelelőek, mert a Napoca cég az építkezés során hozott döntéssel lecsökkentette a falak vastagságát, az Országos Katasztrófavédelmi Felügyelőség nem akarja engedélyezni azokat a tárolókat, amelyek fala 4 cm vastag 6 cm helyett. Nem kapunk engedélyt az Országos Katasztrófavédelmi Felügyeléségtől! Most véleményeztetjük a tárolót, hogy lássuk, milyen módon lehet megszerezni az engedélyt.”

A megyei tanács július 23-i sajtótájékoztatójában az alkalmatlan szemétlerakó lezárásán kívül a földcsuszamlást visszatartó fal építésére térnek csak ki, arra nem, hogy kaptak-e végül engedélyt az integrált szemétfeldolgozóra.

A pataréti szeméttároló bezárása viszont szociális következményekkel fog járni: a főként hulladékválogatásból élő közösségek munkalehetősége jelentősen megcsappan. A folyamat már elkezdődött: megszűnt a hulladékválogatás lehetősége napszámosként, a hulladékfeldolgozást részlegesen automatizálták, kötelezővé vált a városi hulladék szelektív gyűjtése. A patarétieknek nincsen sok alternatívájuk: sokan nem ismernek más munkaformákat, nem jártasak a városban, és lakhatási körülményeik is megnehezítik az elhelyezkedésüket a munkaerőpiacon.

Az önkormányzat civilek munkájával ékeskedik

A kérdésre, hogy milyen programokat folytat Patarét leghátrányosabb közösségének támogatására, a polgármesteri hivatal a Fundatia Dezvoltarea Popoarelor munkáját is megemlíti. A válaszból úgy tűnhet, hogy a szervezetet az önkormányzat működteti, és a megfogalmazás módja olyan értelmezést sugall, hogy részük volt a kályhák és napelemek beszerzésében is:

„Szintén a pataréti családokért dolgozik a Fundaţia Dezvoltarea Popoarelor, amelyet az Egészségügyi és Szociális Igazgatóság támogat, a 1998-as 34-es számú és a 2005-ös 350-es számú törvény alapján. Az alapítvány szülőket és gyerekeket támogató programokat folytat, szülés előtti felkészítőket tart, támogatja képességeik értékesítését, segíti az anyákat, akiknek 2 év alatti gyerekük van, stb. Partnerségben az alapítvánnyal a rámpán élő családok menedékeit napelemekkel látták el, amelyek áramot biztosítanak. Ugyanakkor fáskályhákat is beszereztek.”

A szervezet képviselőinek elmondása szerint költségvetésük mindössze 25%-át teszi ki a hivatkozott törvények alapján folyósított támogatás, melyért minden évben pályázniuk kell, és amelyet támogatottjaik száma szerint kapnak. Az önkormányzat másik állításában is van igazság: az FDP valóban kötött együttműködési megállapodást a városháza Egészségügyi és Szociális Igazgatóságával azért, hogy engedélyt szerezzenek a napelemek felszereléséhez. A kályhák és napelemek beszerzését azonban másik pályázat tette lehetővé, az önkormányzat anyagilag nem finanszírozta a projektet.

Kolozsvár önkormányzata, annak ellenére, hogy saját forrásaiból is megoldhatna pontszerű problémákat, külső forrásokból igyekszik finanszírozni a pataréti közösségeket megcélzó projekteket, érvel Raț: „Támogathatná azoknak a patarétieknek a tömegközlekedését, akik bejelentkeztek a Megyei Foglalkoztatási Ügynökségnél, támogathatná a bérletüket az egyetlen, Patarétig közlekedő vonalra. Ezzel ösztönözhetné és támogathatná a közszállítási vállalatot is, hogy gyakrabban és szombat-vasárnap is működtesse a járatot, amellyel a Pataréten élők ki tudnak mozdulni a telepről, ahol nincs orvosi ellátó egység, csak néhány bolt, amelyekben magasabbak az árak, mint Kolozsváron (...). Van egy sor nagyon konkrét dolog, amelyek nem igényelnének nagyobb ráfordítást a költségvetésből, mint a város karácsonyi díszkivilágítása (...), vagy egy projektbemutató esemény költségvetése… Tehát kis ráfordítással jelentős változásokat hozhatna a patarétiek életében.”

„Ha van rá akarat, meg lehet változtatni a helyzetet”

– véli Kiss. Szerinte a fennálló helyzet oka az előítéletekben és diszkriminációban keresendő: „Nem látjuk a szegénységet. Ha nem laksz megfelelő körülmények között, nehéz iskolába küldeni a gyerekeket. Ha magad nem jártál iskolába, nem tudsz más munkát végezni, mint amit megtanultál, a hulladékválogatást. Jó lenne a társadalmi-szakmai integráción is dolgozni, de hogy ennek eredménye legyen, türelemre is szükség van a többség részéről” – mutat rá Kiss egy hosszútávú szociális program szükségességére, amelyre Kolozsvárnak van elegendő anyagi és szellemi erőforrása:

„A város megoldhatná a patarétiek helyzetét, nem kell az államra várni. Elég gazdag, hogy megtehesse. Nem tudom, hogy a tanács szintjén szeretnék-e megoldani. Tökéletes kifogás, hogy minket, civil szervezeteket támogatnak, így senki sem mondhatja, hogy semmit nem tesznek. Valamit tesznek, de ahhoz képest, hogy mennyire lennének képesek, ez kevés. Attól függ, mire akar fordítani a város, az utolsó városimázs-videóból is látszik, hogy mi a prioritás: varázslat, előadások, fesztiválok.”

Az FDP fundraisere arról is beszámol, hogy a kolozsváriak előítéletei a patarétiekkel szemben az adománygyűjtést is megnehezítik: oktatásra, a szegények segítésére szívesen adnak, de ahogy meghallják, hogy Patarétről van szó, elzárkóznak. Általában két típusú reakcióval találkoznak: vannak, akik örömmel hallanak munkájukról, szívesen bekapcsolódnak önkéntesként is, a legtöbben azonban érdemtelennek találják a patarétieket a segítségükre.

A patarétiekkel szembeni diszkriminációnak két vetülete van, magyarázza Raț Cristina: az egyik etnikai színezetű, a másik magukkal a szegényekkel szemben elutasító. Életkörülményeik miatt nincs lehetőségük más munkát végezni, mint amit senki más nem vállal, de ezt a munkát a közösség nem ismeri el hasznosként, így éppen az általuk végzett munkával bélyegzi meg őket:

„Úgy mutatják be a patarétieket, mint akik a szeméten élnek, abból esznek, nem mint olyan emberek, akik 7-kor kelnek és dolgoznak, nyáron pedig, amikor elviselhetetlen a szag, éjszaka válogatják a hulladékot.”

A kirekesztés másik vetülete a szociális juttatásoktól való függőség mítoszára épül: „Amikor azt hallom, hogy ne adj halat, hanem tanítsd meg horgászni, felháborodok, mert igazságtalan, hiszen ők nem férnek hozzá a munkaerőpiachoz. Tíz év alatt nem lehet egy több évtizedes problémát megoldani, ez az elképzelés veszélyesen illuzórikus” – teszi hozzá. 

„Azt gondolom, hogy a kolozsvári közösségnek és az államnak is vállalnia kell a felelősséget azoknak a családoknak a helyzetéért, akik történeti diszkrimináció áldozatai. Nem várhatjuk, hogy ezek a családok maguktól integrálódjanak a munkaerőpiacra, miután évtizedeken keresztül a társadalom peremén éltek megbélyegezve, olyan munkát végezve, amelyeket senki nem vállalt. Ezeket a családokat kárpótolni kell azért, ahogyan személyes életük megtestesítőjévé vált egy történeti jellegű diszkriminációnak” – véli Raț. 

Ahhoz, hogy a pataréti szegregált telepek megszűnjenek, szükség van politikai akaratra, és a szakmai hozzáértésen kívül – amelyet több kisebb-nagyobb civil projekt is bizonyított – a kolozsváriak támogatása is elengedhetetlen. Mindez annak belátásán is múlik, hogy egy marginalizált közösség tagjai nem képesek egyik napról a másikra életmódot változtatni.

Júliusban négy kisbaba született a pataréti sátrasok közösségébe. Még nem tudják, hogy jobb helyen is élhetnének, mint Patarét, nem tudják, hogy a kolozsvári szülészeten velük egyszerre világra jövő csecsemőknek jobb esélyük van a boldoguláshoz, nem tudják, hogy felnőttként nagy valószínűséggel a hulladékválogatás vár rájuk, kirekesztés és megbélyegzés, amiért egy szeméthegyre születtek. Mi tudjuk. Kérdés, hogy mit teszünk.

 

A riport feltáró munkáját a Jogi Erőforrásközpont Alapítvány (CRJ) finanszírozta a romák lakhatási viszonyait és a nyilvános elszámoltathatóságot vizsgáló projekt részeként. A cikk tartalma nem feltétlenül tükrözi a CRJ álláspontját. A teljes felelősség a cikk tartalmáért, beleértve az információk pontosságát és koherenciáját kizárólag a szerzőre és a megjelentető sajtóorgánumra hárul.

Documentation for this article was supported by the Foundation Centre for Legal Resources (CLR), as part of a project looking at Roma housing and public accountability standards. The content of this article does not necessarily represent the position of the CLR. The whole responsibility for the article, including regarding the accuracy and coherency of the information, solely belongs to the author of the article and the media outlet which publishes or re-publishes the article.

Documentarea pentru acest articol a fost sprijinită de Fundația Centrul de Resurse Juridice (CRJ), făcând parte dintr-un proiect ce analizează situația locuirii romilor și standardele de responsabilitate și răspundere publică. Conținutul acestui articol nu reflectă în mod necesar poziția CRJ. Întreaga răspundere pentru articol, inclusiv din perspectiva acurateței și coerenței informației aparține în exclusivitate autorului articolului și instituției media ce publică sau preia articolul.