A hálózati dossziéjában levő iratok az ő lejáratására készültek, állítja Frunda György, tagadva, hogy a Securitate beszervezte volna. Voşloban Emil-lel néhányszor futólag találkozott, Puskás Ferenc kapitánnyal pedig focimeccseken szurkolt, azonban egyik Securitate tisztnek sem adott információkat, állítja az Átlátszó Erdélynek adott interjúban Frunda.
Első anyagunkban a Frunda György megfigyelési és hálózati dossziéját dolgoztuk fel, melyből kiderül, hogy Frunda és az állambiztonsági szervek viszonya hullámzó volt: a „közeledés” időszakait minden esetben „elhidegülés” követte, és bár az ügyvéd soha nem utasította el egyértelműen az együttműködést, azonban vigyázott arra, hogy beszámolói mindig az általánosságok szintjén mozogjanak. A birtokunkban levő iratok szerint a Nyugatra utazni vágyó, a ’80-as években nagyvilági életet élő marosvásárhelyi ügyvéd egyszer biztosan, de talán kétszer is igényelte a Securitate segítségét, hogy külföldre utazhasson. Hazatérve azonban kijátszotta az „ellenszolgáltatást” váró kommunista titkosszolgálatot: ha jelentett is, az általa szolgáltatott információk elmaradtak a várakozásoktól, illetve egyáltalán nem is jelent meg a találkozókon.
Tudom hogy Önnek is megvan a dosszié másolata. Milyen érzés ezt így most, harminc akárhány év után lapozgatni, olvasgatni?
Frunda György: – Rossz érzés. Itt néztem végig az oldalakat, ahol most ülünk (a beszélgetésre Frunda vállalkozásának, az Ortoprofilnak a marosvásárhelyi irodaházában került sor – szerk. megj.), meglepő módon ugyanaz volt az érzésem, mint amikor bevittek a Securitatéra. Összeszorul az ember gyomra, az egész hangulatot elrontja.
A kezdetével szeretném kezdeni. Az apámat 1956-ban elítélték, a marosvásárhelyi Faliboga-ügyben volt a második vagy harmadik elítélt, 15 vagy 20 évet kapott. Később ezt a büntetést egy másik perben halálbüntetésre súlyosbították, de aztán 1957-től, nemzetközi nyomásra, a politikai elítélteket nem végezték ki.
Én ebben az időben öt éves voltam. Egy életre megbélyegzett az a jelenet, amikor hazajött hozzánk a Securitate, farkaskutyákkal, rabokkal és katonákkal, engem beállítottak az egyik sarokba, anyámat, nagyanyámat a másikba, és elkezdték ásatni az udvart, kerestek valamit. Sírtam, nem engedtek anyámhoz, utána éjjeleket nem aludtam.
Ez a jelenet folyamatosan jelen volt az életemben 1990-ig, a rendszerváltásig. Iskolában mindig kérdezgették, hogy megünnepeljük-e a karácsonyt, ketten vagy hárman voltunk az osztályban, akik azt mondták, hogy igen. Lehúzták a magaviseletünket.
Úgy neveltek, hogy ne politizálj, mert látod, mi van az apáddal. Középiskolában a Szabad Európát hallgattuk, érettségi előtt négy-öt kollégámat kizárták az érettségiről, mert levelet írtak a rádiónak.
Jogra mégis bejutott, méghozzá elsők között.
– Szerencsém volt. 1970-ben, amikor én felvételiztem, még nem voltak kizárva a felvételiről azok, akiknek a szülei politikai foglyok voltak. 1971-ben már tilos volt politikai elítéltek gyermekeinek jogra felvételizni. Így bejutottam, nagy médiával, az elsők között.
Másodévesen aztán megpróbáltak kizárni az egyetemről, mert egyik, afrikai országból származó kollégámmal baráti viszonyban voltam, együtt kosaraztunk, vele gyakoroltam a francia nyelvet, és bár ezt nem lett volna szabad, meglátogattam a külföldieknek fenntartott bentlakásban.
Egy feljelentés érkezett a dekanátusra, amiben konkrétan szerepelt, hogy javasolják a kizárásomat. Szerencsém volt, mert a dossziém a prodékánhoz került, aki nagyon rendes ember volt. Magához hívott, megkérdezte, mi van ezzel, én elmondtam, ő pedig azt válaszolta, hogy vigyázzak, mert ellenségeim vannak. Ezzel lezárta az ügyet.
Furcsamód ez nincsen benne az iratokban.
– Épp ezt akarom mondani, hogy ez nincsen benne. 1980-ig semmi nincsen benne. Kezdetben Szilágysomlyón, majd Zilahon voltam ügyvéd, mielőtt hazajöttem volna Marosvásárhelyre 1975-ben. Akkoriban kétszer-háromszor behívtak, először az volt, hogy külföldiekkel találkozom, azután hogy ügyvédként miért védem a homokosokat meg a Jehova tanúit olyan meggyőződéssel.
Az sincsen benne, hogy ’87-’88-ban behívtak, és le is akart tartóztatni egy Cherecheş nevű, nagyon rámenős ezredes azzal, hogy Csíkszeredában autóval elütöttem valakit. Mondom, ha elütöttem valakit Csíkszeredában, az nem magukhoz tartozik, vigyenek a forgalmi osztályra. Hagyja ezeket az ügyvédi húzásokat, tudjuk mi, hogyan kell, elkezdett tegezni, kiabálni.
És vajon miért nincsen ennek nyoma?
– Nem tudom, ha így kérdez. Én azt hittem, hogy elmondom, és utána tegye fel a kérdéseket. Amikor a CNSAS-nál voltam, pont ezt vetettem fel: miért nincsenek meg a dossziék arról a periódusról, amikor kiskorú voltam, se a középiskoláról, se az egyetemről, amikor megpróbáltak kirúgni. Az sincs benne, hogy 1985 után többször vittek be azért, mert Sütő Andrásról érdeklődtek.
A Securitate engem 1990-ig és aztán az egész életemen keresztül végigkísért. A kétezres években Görögországban nyaraltam a családommal, amikor felhívtak az Evenimentul Zilei-től, hogy megjelent egy bizonylat, miszerint én együttműködtem a Securitatéval.
Ne maradj le semmiről: iratkozz fel az Átlátszó Erdély hírlevelére!
Ez milyen évben volt? A CNSAS 2004-ben, 2005-ben és 2006-ban is kiadott egy bizonylatot, ami azt mondja, hogy a törvény értelmében nem működött együtt a Securitatéval.
– Nem tudom, nem szeretnék olyan éveket mondani, amibe aztán bele lehet kötni. Mindig azt mondták, hogy nem működtem együtt. Ez egy újságcikk volt, nem több. Rögtön hazajöttem, felmentem Bukarestbe, azokat a napokat nem kívánom senkinek, nem létezik, hogy ilyesmit kitaláljanak.
A CNSAS-tól kikértem a dossziémat, rendben van, miből gondolják azt, hogy együttműködtem a Securitatéval. Mutattak egy kötelezettségvállalást, amit én írtam, ha jól emlékszem, 1983-ban.
1987-ben írt.
– Nem, nem, nem. Amiről én beszélek, biztosan azelőtt volt. Volt egy dán barátnőm, akit a tengerparton ismertem meg, és aki meglátogatott. Akkoriban nem volt megengedve, hogy külföldiek nálunk lakjanak, így kivettünk egy szobát a Hargita szállóban, de egy hétig nálam lakott.
Miután elment, behívtak a Securitatéra – ezt nem felejtem el, Mărieş volt a (Maros megyei) Securitate főnöke abban az időben. Mellette volt 2-3 ember, akik előtt elkezdett dícsérni, hogy milyen jó ügyvéd vagyok, több nyelvet beszélek, véleményformáló vagyok, jó hírnévnek örvendek.
Azonban nem tartottam tiszteletben a törvényt, amikor a barátnőm itt volt, ettől azonban el tudnak tekinteni, ha velük együttműködöm. Mondom neki, vezető elvtárs, nagyon jól tudja, milyen a családi helyzetem, én tudom, mi a törvényes kötelességem. Tudom, mit mond a törvény arra az esetre, ha Románia-ellenes bűncselekményeket tapasztalok.
Mărieş erre a másik felé fordul, és mondja, hogy „mondtam, hogy ez nem fog akarni velünk együttműködni. Vidd és büntesd meg.”. Átvitt egy másik szobába, ahol a maximális pénzbüntetést, 10 ezer lejt szabták ki, 5000 lejt ki is fizettem.
Akkoriban érvényes volt egy olyan törvény, miszerint ami a Securitatén hangzik el, azt nem szabad nyilvánosságra hozni, azokat, akiket behívtak, írásban kötelezték, hogy az ott elhangzottakat ne hozzák nyilvánosságra.
Én azt le is írtam, hogy amit ott tárgyaltunk, azt nem hozom nyilvánosságra. Ez volt az a papír, amiből ők kiindultak, és amit a CNSAS bizottsága előtt is tárgyaltunk.
A dán lány 1982-ben látogatta meg. Azt a papírt, melyben ön vállalja a titkoktartást, öt évvel később, 1987. szeptemberében írta alá.
– Ez akkor volt, amikor azzal vittek be, hogy autóval elütöttem valakit. Ugyanerre a törvényre hivatkoztak.
1979-ben egy New York-i muzikológus Vásárhelyen jár, és ön kíséri, elviszi Kolozsvárra, Segesvárra, viszonzásképpen ő meghívja magához New Yorkba. Az első útlevélkérését visszautasítják. Azután mi történik?
– Nem egyszer, hanem kétszer vagy háromszor utasították vissza.
Ön pedig fellebbezett.
– Fellebbeztem. Kétszer vagy háromszor utasították el, tény az, hogy leveleztünk C.-val, ő írta, hogy barátja az ENSZ főtitkár kabinetfőnökének, és ha nem adnának útlevelet, akkor felvethetné a kérdést az ENSZ-ben. Én ezt a levelet bemutattam Buzogány elvtársnak, aki a (valószínűleg az ügyvédi kamarához kirendelt) szekus volt. Egy hét alatt megvolt az útlevél.
A hálózati dossziéjában ez a történet másképp szerepel. Volt egy iskolatársa, Puskás Ferenc, aki kapitány volt a Securitaténál.
– Nem volt iskolatársam soha, de nagyon jól ismerem.
Puskás Ferenc ír egy jelentést feletteseinek arról, hogy találkozott Önnel, elmondta, mi a probléma, azt javasolva, hagyják jóvá ezt a kérelmet, ugyanis később talán segíteni tudna információkkal.
– Megkérdezem magát, emlékszik arra, hogy mit beszélt Kovács Pistával nem 30, hanem 3 évvel ezelőtt? Én Puskás Ferit ismerem, egy nagyon jóképű szőke fiú volt abban az időben, Redfordhoz hasonlított. Futballmeccsekről ismertem, találkoztam vele, de ennyi. Én láttam ezt a levelet, szóról szóra nem emlékszem rá. Puskás Feri soha nem kérdezett tőlem egy szót sem, nem is apropózott, nem is sugallta, hogy én vele együttműködjek, információt adjak.
Marosvásárhelynek van egy szellemisége, amire mi, vásárhelyiek, nagyon büszkék vagyunk. ’90 előtt az akkoriban fiatal orvosok, színészek, ügyvédek, tanárok a Marosban találkoztak minden délben. Kellett lássa, hogy valamelyik dossziémban egy asztalnál ülök a Marosban, felveszem a sótartót, és bemondom, fiúk, több, demokráciára lenne szükség.
Igen, ez is benne van, de ez szintén a ’80-as évek vége.
– Én nem tudok éveket mondani. ’75-ben jöttem haza, a Marosba jártunk végig. Hogy ezt én ’75-ben vagy ’89-ben mondtam, nem tudom, nem is fontos, de egy dolgot elárul: hogy mi volt a hozzáállásom. Ott a Marosban mindig voltak szekusok, tudtuk is, azt is, hogy le vagyunk hallgatva. Ezt vállaltuk. Nem volt ezzel semmi gond.
Az, hogy Puskás Feri úgy ítélte meg, hogy információkat tudok adni, nem tudom, kérdezze meg őt. Így, ahogy megközelíti a dolgot, amit maga csinál, ez egy gyanúper, mert közvetít arról, hogy talán információkat fog mondani azzal, hogy én információkat adhattam.
Én rákérdezek dolgokra, melyekről nem beszél.
– Ebben rosszindulat van.
Miután az Egyesült Államokból visszatért, írt egy 2-3 oldalas jelentést arról, hogy mit látott.
– Igen, ez kötelesség volt abban az időben.
A tiszt pedig odaírta, hogy ezeket az információkat az indulás előtt kapott kémelhárítási kiképzés utasításai szerint szolgáltatta.
– Ezt én írtam?
Nem, ezt ők.
– Akkor miért kérdez engem? Legyen világos: abban az időben volt egy törvény, amely előírta, hogy mindenki, aki külföldön jár, kell írjon egy nyilatkozatot, hogy kivel találkozott, és mit beszéltek Romániáról. Amikor hazajöttem Amerikából, írtam egy ilyesmit.
Azt is láttam, hogy mit írtak rá nem tudom kik, én nem ismerem, hogy a Securitate hogyan volt felépítve, melyik volt a kémelhárítás… azt is láttam, amikor odaírták, hogy nem akar velünk együttműködni, nem is lesz informátor, látta maga is aláírva. Ebből nyilván lehet következtetni, mi volt.
Én azt tudom, hogy kétszer informáltam, egyszer amikor Amerikából jöttem haza, másodszor amikor Európában voltam, senkiről nem írtam semmi rosszat. Azt írtam, hogy találkoztam Marival, Pistával, Jánossal, és nem beszéltünk semmit.
Volt a torontói Csárda vendéglőben is, ami egy fontos pontja az amerikai erdélyi emigrációnak.
– Igen, voltam. És megmondom magának, keserű szájízet hagyott bennem. Egy marosvásárhelyi hölggyel voltam, akinek vendége voltam Torontóban. Olyan volt, mint a magyar társadalom, baloldalt ültek az ’56-osok, jobboldalt a másikok, és szidták egymást. Nem volt semmi a Csárdában.
1979. december 19-én szervezik be először. Az áll az erről szóló jelentésben, hogy ön nem hajlandó írásos kötelezettségvállalást aláírni, viszont belemegy abba, hogy információkat szolgáltasson a Securitaténak. Erre hogyan emlékszik?
– Soha. Nem volt ilyen. Láttam ezt a jelentést, egy Voşloban nevű szekus írta. Én őt onnan ismertem, hogy a felesége a katonai ügyészségen volt gépírónő. Becsületes, rendes nő volt, ezt a pasast, aki enyhén piás volt, abban az időben életemben kétszer vagy háromszor láttam a felesége körül. Soha nem beszéltem vele négyszemközt, mint magával.
A tartótisztje volt.
– Én életemben nem láttam többször, mint kétszer vagy háromszor. Nem mondtam neki semmit. Ha én mondtam volna neki valamit, akkor kellett volna legyen egy jelentés.
Abban egyeztek meg, hogy nem ír semmit, viszont az Ön által mondott dolgokat ő leírja. Nyolc jelentés van úgy, hogy azt az informátor, „Emil” jelentette.
– Nem tudom, én 15 nevet tudok, akik írtak rólam név szerint. Én nem voltam Voşlobannal többször, mint háromszor életemben. Nekem ő soha nem javasolta, hogy legyek az informátora, soha nem beszéltünk semmi konkrét ügyről.
Az Ön lakásán szervezték be.
– Soha az életében nem volt nálam.
Tehát ezt valaki kitalálta?
– Kérdezze meg tőle. De valami nem logikus: ha ő megkeres, és én azt mondom, hogy szóbelileg jelentek, akkor azt kellett volna írja, hogy Frunda ezt mondta. Ha Emilről írnak, akkor nézze meg mindegyik dossziéban, ha valakit elneveznek Emilnek vagy Hamupipőkének, az aláírja azt a papírt, hogy holnaptól Emil leszek vagy Hamupipőke.
Pontosan ezt utasította el Ön a beszervezése idején.
– Sipos úr, háromszor találkoztam vele. Ilyesmiről szó nem volt.
Miért találták ezt ki, kinek lenne érdeke ezt kitalálni?
– Kérdezze meg őket. Engem le akartak járatni, és meg is próbáltak, sokszor, nem egyszer.
1987-ben Nyugat-Európába szeretne utazni. Ismét csak vegyük a hálózati dossziét: ezúttal már nem véletlenül fut össze Puskás kapitánnyal, hanem megkeresi, és elhívja a lakására, ahol arról beszélgetnek, hogy szeretne útlevelet. A Securitate közreműködését kéri, hogy útlevelet kapjon.
– A Securitate hatásköre volt abban az időben útlevelet adni, tőlük kellett kérni, nem mástól. Nem emlékszem, hogy Puskás Ferivel találkoztam vagy sem. Azt tudom, hogy amikor elutasítottak, akkor mindent megpróbáltam megmozgatni, hogy kapjam meg az útlevelet, mint általában akkor az emberek.
Beszéltem ügyvéd kollégákkal, bíró kollégákkal, barátokkal, ismerősökkel, hogy segítsenek megkapni az útlevelet. Mindenki ezt csinálta abban az időben, megróbált útlevelet kapni. Nem próbáltak beépíteni. Hogy akkor megpróbáltam útlevelet kapni, és segítséget kértem ehhez, az így van. Semmi rossz nem volt ebben.
Miután visszatért, ismét elmondja, hogy útja során kivel találkozott. 1987. október 30-án szervezik be ismét. Erre emlékszik?
– Még egyszer mondom, engem nem szerveztek be soha. És kérem, hogy fogalmazzon pontosan, megpróbáltak beszervezni. Amit Voşlobanról mondott, az egy hazugság, meg sem próbáltak.
Tehát most nem lehet tudni, hogy ki hazudik, a Securitate talál ki teljesen légből kapott dolgokat?
– Ön most akkor a Securitaténak az ügyvédje?
Nekem az a dolgom, hogy kérdéseket tegyek fel.
– Csak rosszhiszemű. Nem korrekt. Magának kötelessége, az újságíró deontológia azt mondja, hogy legyen jóhiszemű, és ellenőrizze le két forrásból az információját, ha megnézett egy dossziét.
Ne tanítson engem arra, hogyan kell újságot írni.
– Mi Önnek a második információja a dosszién kívül?
A dossziéban benne van 8 jelentés. 1987. október 30-án szervezik be másodszor.
– Nem szerveztek be sem először, sem másodszor. Sose szerveztek be.
Tehát mindez kitaláció.
– Nem tudom.
1987-ben az ön álneve „Friciu”, illetve „Frend”.
– Volt „Friciu”, „Frend”, „Emil” és még egy csomó álnév, ezeken az álneveken írtak rólam, nem én írtam. Én úgy értelmeztem, amikor láttam.
Ez hálózati dossziéban van.
– Nem próbáltak meg, nem tudom, miről van szó. Engem azzal az egy alkalom kivételével, amikor a dán barátnőm miatt behívtak, soha meg nem próbált senki más beépíteni.
Ekkor, furcsamód, nincsen nyoma annak, hogy be szerették volna építeni. Egy büntetést kellett kifizessen, és onnantól kezdve jó néhány évig megfigyelték. Nem 1982-ben próbálták beszervezni, hanem 1987-ben.
– Ha behívtak, nem azért hívtak be, hogy büntetést fizess. Hogy ez az egész jelenet miért nincsen benne a Securitate dossziéban, ajánlom magának, hogy beszéljen azokkal, akik – léteztek, vagy nem léteztek, de – örökölték a dossziékat.
Puskás kapitánnyal beszéltem, nem tagad semmit.
– Én azt nem is tagadom, hogy többször találkoztam vele. Együtt drukkoltunk az ASA-nak, együtt voltunk a Maros vendéglőben. Ez az ember soha az életében nem kérte, hogy legyek neki bármilyen módon segítségére.
Tudta azt, hogy a Securitaténál dolgozik?
– Hogyne. Mindenki tudta. Nem volt akkor titok. Minden nap találkoztunk velük az utcán. A feleségem a Securitate kapujában lakott, én ’83 óta udvaroltam a feleségemnek. A kapuja előtt mentek el a Securitate-tisztek minden nap.
Mi lehet ez a kémelhárítás kiképzés, amiről szó van ezekben a dossziékban?
– Nem tudom, ilyesmit nekem soha senki nem javasolt, nem is beszélt erről. Egy alkalommal, amikor bevittek, kérdeztek B.P.-ről, aki egy vásárhelyi fiú, volt aki kiment Izraelbe. Amikor egyszer hazajött, odaadtam neki az autómat, ezért bevittek. Sugallták, hogy ő kém lenne, én azt mondtam, nem hiszem.
De a kémelhárítás nem így működik, kikeresik, leellenőrzik a múltját, a jelenét, a dossziéját elviszik, felkészítik, úgy lesz valakiből kémelhárító.
A ’70-es évektől figyelték Önt, számtalan jellemzés is van…
– Az ’50 es évektől, amikortól apámat elzárták, azóta figyeltek. És most is figyelnek. Engem az életem végéig fognak figyelni.
Kérdezett: Sipos Zoltán
Az Átlátszó Erdély működtetésében nagy szerepük van a közösség adományainak. Adakozz, hogy még több ilyen cikket írhassunk! Tudnivalók itt.
Bankszámlánk:
RO71OTPV200000913457RO01
SUC. CLUJ OTP BANK ROMANIA
Cod BIC: OTPVROBU
