Az Átlátszó Erdély most induló videós sorozatában hat kisvárosba látogatunk el. Helyi fiatalok mondják el, mekkora fantáziát látnak a településükben, nem csak bírálják azt.

Első állomásunk a 15 ezer fős Gyergyószentmiklós. A városról a kívülállóknak az elmúlt évek politikai csatározásai juthatnak eszébe. Végül itt is beállt az RMDSZ-be az eredetileg függetlenként megválasztott polgármester. 

Gyergyó sosem szárnyalt, és elbukott egy orbitálisan nagy pert is. Sokan megjegyzik, hogy a körülötte lévő falvak sokkal sikeresebbek. De ha közelebb megyünk, kiderülhet, hogy kulturális választék azért van. Hogy a választék figyelembe veszi-e a célközönséget, az más kérdés. Szórakozni például nem igen van hol, legfeljebb hétvégén. Lovaglás, uszoda, helyi termék van, közösség és lehetőség előrelépni a ranglétrán alig. 

Miért jó, miért rossz fiatal felnőttként letelepedni Gyergyóban? Válaszol Móga Petra tanár, Gyulai Albert járműmérnök, Fórika Krisztina kultúraszervező, Fórika Sebestyén teológus, pasztorálasszisztens, Puskás Hunor vállalkozó, Antal Emese tanuló. 

Operatőr, vágó: Tóth Helga

The post Fiatalként Gyergyóban: mi oldja a kisvárosi szorongást? appeared first on Átlátszó Erdély.

Anyagunk párbeszédes formában elkészített kutatási jelentés, ami egyben az Átlátszó Airday podcast-beszélgetésének szerkesztett, számottevően kibővített, ábrákkal, táblázatokkal és hivatkozásokkal ellátott változata.

Rövid összefoglaló:

• Mi a különbség a Fidesz és a korábbi balliberális kormányok nemzetpolitikája között?

• A szocialista kormányok idején az RMDSZ határozta meg, ki részesüljön támogatásban; 2010 után már Orbán Viktor személyes döntése, mely projekt kap támogatást és melyik nem.

• Az RMDSZ felsővezetése mára csak egy szereplő az átláthatatlan, lojalitási versenyen alapuló kliensrendszerben.

• Az Erdélyi Református Egyházkerület és más szereplők időszakosan kiemelt helyzetbe kerültek, de valójában senkinek nincs stabil pozíciója, mert a támogatások kiszámíthatatlan politikai alkuk és személyes kapcsolatok eredményei. 

• A rendszerben nincsenek világos kritériumok és elszámoltathatóság, így a források elosztása sokszor informális lobbizáson, ígéreteken és ad hoc döntéseken múlik.

• 2010 után a határon túli magyarságnak juttatott támogatások jelentősen megnövekedtek 2020-ig, ezután azonban csökkenő tendenciát láthatunk.

• A támogatási rendszer is sokszereplős, azonban az évek során a Bethlen Gábor Alap Zrt. vált a legfontosabb szereplővé.

• A források döntően ingatlanberuházásokra, egyházakra, felsőoktatásra és sportra irányulnak, az interetnikus párbeszéd vagy társadalmi felzárkóztatás elvétve részesül támogatásban.

• A támogatások elsősorban elitintézményekhez jutnak, és ezzel erősítik a már meglévő társadalmi egyenlőtlenségeket.

• Arra ösztönzik az erdélyi magyar intézményeket, hogy erősítsék az etnikai határokat, miközben a többséggel való párbeszédet segítő intézményi „hidak” alig részesülnek támogatásban.

• Az utóbbi években egyre inkább előtérbe kerültek a gazdasági támogatások, melyek magáncégek beruházásait segítik. Vagyis magánvagyonok gyarapodását és profitszerzést támogatnak, közpénzből.

• A támogatások átvették Magyarország autoriter és klienteláris politikai logikáját, ami erdélyi intézményeket és szereplőket is jobban kiszolgáltatottá tett a NER-nek és az RMDSZ-nek. 

• Ha ezek a támogatások csökkennek vagy megszűnnek, leginkább a kolozsvári értelmiségi elit intézményei kerülnek válságba.

Az anyag alapjául szolgáló kutatások elvégzését a Wilfried Martens Centre for European Studies és a Kós Károly Alapítvány (2017), a Csergő Zsuzsa vezette Marie Sklodowska-Curie ösztöndíjprogram (2019-2020) és a New Europe College ösztöndíja (2022) tették lehetővé. A BGA Zrt. egyedi támogatásait tartalmazó adatbázis összeállításában Lambing Ármin nyújtott segítséget, a támogatások területi megoszlását megjelenítő interaktív térkép Csata István munkája.

Ez a projekt az Átlátszó Erdély és az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom – Akciószociológiai Munkacsoport együttműködésének eredménye.

A riport .pdf formátumban alább letölthető.

1. Kutatási háttér

Sipos Zoltán: – Hogyan kerültél kapcsolatba a határon túli támogatások kérdésével és milyen jellegű kutatásokat végeztél ebben a témában?

Kiss Tamás: – Több hullámban végeztem ezzel kapcsolatos kutatásokat. Első fázisban, ami 2014-2015-ben kezdődött, az erdélyi magyar intézményrendszert és a magyar közösség kollektív cselekvőképességét kutattuk Toró Tiborral és Székely István Gergővel. Az érdekelt, hogy hogyan szerveződik az úgynevezett etnikai párhuzamosság, vagyis az a kisebbségi intézményrendszer, ami a magyarok számára lehetővé teszi a többséggel szembeni határfenntartást. 

Ezt egészítette ki a politikai folyamatok elemzése, hogy hogyan történik a többségi szereplőkkel folytatott alku és hogyan tartható fenn a kisebbségi közösség etnikai mobilizációja. A romániai keret mellett azonban egyértelmű volt, hogy figyelembe kell vegyük a magyar-magyar viszonyrendszert is, ami alapjaiban befolyásolta a kisebbségi intézmények működését és a magyar közösségen belüli politikai folyamatokat, különösen 2010 után. Ennek a vizsgálatnak lett az eredménye az Unequal Accommodation of Minority Rights kötet.

A vizsgálat következő fázisára 2019-től kezdődően került sor. Csergő Zsuzsa vezetésével újra a kisebbségi intézményeket vettük górcső alá, de immár összehasonlító keretben. Ebben a vizsgálatban az anyaországi nemzetpolitika hatása már kiemelt szempont volt. Ebből született a nemzetpolitika és a biztonságpolitika kapcsolatára vonatkozó összehasonlító elemzésünk, illetve ezt a témát vittem tovább a New Europe College ösztöndíjasaként. Itt az orbáni nemzetpolitika erdélyi és kárpátaljai hatásait hasonlítottam össze. A vizsgálat keretében Lambing Ármin segítségével egy adatbázist szerkesztettünk a BGA Zrt. egyedi támogatásaiból. 

A harmadik fázis akkor kezdődött, amikor az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom keretében egy támogatáspolitikával és magyar-magyar kapcsolatokkal foglalkozó munkacsoportot hoztunk létre. Nyilvánvaló ugyanis, hogy 2010, az Orbán-rezsim hatalomra jutása intézményes fordulópontot jelentett a magyar-magyar kapcsolatokban. 

A munkacsoport célja, hogy megfogalmazzuk, hogy milyen támogatáspolitikát és magyar-magyar kapcsolatrendszert képzelünk el az Orbán-kormány távozása esetén. Erről egy szakmai anyagot készítünk majd, amit a mozgalmon belül, majd a szélesebb erdélyi és magyarországi nyilvánosságban is meg szeretnénk vitatni. Így a korábbi kutatások is hasznosulhatnak közpolitikai szempontból.

2. Nemzetfelfogások, nemzetpolitikai paradigmák

Sipos Zoltán: – A magyar kormányok a rendszerváltás után mindig is támogatták pénzzel meg egyéb eszközökkel a Magyarország határain túl élő magyar közösségeket. A második Orbán-kormány egyik első intézkedése is a nemzetpolitikával volt kapcsolatos, gondolok a kedvezményes honosításra. Emellett a támogatási rendszert is alaposan átgondolták. Ekkor, 2010-ben jött létre a Bethlen Gábor Alap, és azt látjuk, hogy az éves támogatások évről évre növekedtek, legalábbis 2020-ig. Ha össze kellene hasonlítani az Orbán-kormányok nemzet- és támogatáspolitikáját a korábbi magyar kormányokéval, akkor mi az, amit kiemelnél?

Kiss Tamás: – Lényeges, hogy a támogatáspolitika a magyar-magyar viszonyrendszernek csupán egy eleme, így érdemes tágabb perspektívából vázolni a Fidesz és a „balliberális” elitek elképzelései közötti különbségeket. Ezeket a különbségeket három pontban tudnám összefoglalni. 

Az első pont a nemzetmeghatározás kérdése, amiben a jobb- és a balliberális oldal szögesen ellentétes nézeteket vallott az 1990-es és 2000-es években. Mindkét oldal át szerette volna alakítani a magyar nemzetre vonatkozó elképzeléseket, amelyeket a magyar társadalom az államszocializmusból, a Kádár-rendszerből örökölt. 

A balliberális oldal már az 1990-es évektől kezdődően az úgynevezett alkotmányos patriotizmus irányába tolódott el. Ennek az elsősorban Németországból származó, de az Európai Unió identitáspolitikájában is kulcsszerepet játszó elképzelésnek a jegyében a liberális értelmiségiek úgymond de-etnicizálták volna a magyar nemzetet, persze nyilvánvalóan egy igen szűk értelemben. Fel sem vetődött bennük az ország monokulturális jellegének, vagy a magyar nyelvi hegemóniának a megkérdőjelezése. Így a „de-etnicizálás” leginkább a származás alapján történő megkülönböztetést akarta kiküszöbölni, a kisebbségi magyar közösségek (etnikai-kulturális) nemzettagságához pedig ennek a veszélyét társították.  

Ez az elképzelés bizonyos értelemben folytonosságot mutatott az államszocializmus alatti folyamatokkal. Ekkor alakult ugyanis ki az az elképzelés, hogy az tartozik a magyar nemzethez, aki Magyarország határain belül él. A Kádár-rendszer ezt propagálta nem is annyira ideológiai, vagy eszmei szinten, hanem a leghétköznapibb társadalmi és területi reprezentációkon keresztül. 

Korábban, a két világháború között, meghatározó volt a revízió gondolata, amit a hivatalos propaganda is táplált. Ez 1945 után megváltozott, ami a legbanálisabb dolgokban is megnyilvánult. Hogyan néz ki a televízióban az időjárás-jelentés? Hogyan szerveződik, hogyan reklámozzák a belső turizmust? Milyen keretben teremtődik meg a szociális állam vagy a jóléti állam? Ezekben mind a jelenlegi államkeretnek volt meghatározó szerepe, így megkezdődött a „Kis-Magyarország” hétköznapivá válása, rutinizációja. 

Sipos Zoltán: – Tehát most arra kell gondolnunk, hogy az időjárás-jelentésekben határon túli területek nincsenek benne?

Kiss Tamás: – Igen. Arra, hogy a Magyarország határain kívül lévő területek egyszerűen nem léteztek ezekben a reprezentációkban. A nacionalizmuselméletekben az egyik klasszikus megközelítés a modernista elképzelés. E szerint a nemzetet a modernizáció teremti meg, például a tömegtájékoztatási eszközökön, vagy a nemzetállami szinten szerveződő bürokrácián keresztül, amelyek egy elképzelt közösséget, a különböző földrajzi helyek egyidejűségét hozzák létre.

Ez történik az államszocializmus alatt, ami tetszik, nem tetszik, a magyar modernizáció egyik meghatározó periódusa. Nyilván a magyar nemzettudat alakulása szempontjából fontos a XIX. század, amikor popularizálódik az ezeréves határ és a Kárpáthaza képzete. De az államszocializmus ugyanúgy egy formatív periódus, amikor például kialakul a tömegtájékoztatás, tömegessé válik a turizmus. 

És milyen területről szólnak a hírek? Hova utaznak nyaralni a magyarok? Ha nincs is kimondva, sok szempontból ma is ezekben a keretekben formálódik a nemzeti identitás. Az államszocializmus alatt persze a közoktatás is ignorálta azt, hogy a határokon túl is vannak magyar közösségek.

Mindenesetre részben erre épített, részben ennek akart valamifajta ideológiai keretet adni a liberális értelmiség, amikor az állampolgári patriotizmus irányába fordult. Ebből a kísérletből nem lett domináns nemzeti ideológia, de ebben az értelemben az egész elképzelés nem volt teljesen légből kapott. Ezt jól mutatja, hogy 2001-ben a státusztörvénnyel, majd 2004-ben a kettős állampolgársággal kapcsolatos politikai vita kapcsán a magyarok jelentős része rezonált a Magyar Szocialista Párt kampányával. Ennek természetesen más összetevői is voltak (mint a jóléti uszítás, vagy a bevándorlástól való félelem), de ami lényeges, az a magyar nemzettudat, illetve hazafogalom eredendő kettőssége.

Eközben a Fidesz által vezetett jobboldal az úgynevezett ’virtuális’ nemzetépítésben volt érdekelt. Eszerint nem területi revízióval, vagy nem a határon túli magyaroknak a repatriálásával, kivándoroltatásával, hanem egy nem területi alapú intézményes szerkezettel kell a magyar nemzet egységét újrateremteni, egyszersmind a Kádár-rendszerben rutinizálódott nemzetfogalmat újraírni. 

Ennek az eszköze a státustörvény, ami 2001-ben először teremtett közjogi köteléket a magyar állam és a kisebbségi magyar közösségek tagjai között. Ezt követően jött 2010-ben a könnyített honosítás, illetve 2011-ben a szavazati jog, ami közvetlenül bekapcsolta a kisebbségi magyar közösségek tagjait a magyar politikai közösségbe. Egy szó mint száz: az első töréspont 

az alkotmányos patriotizmus és a virtuális nemzetépítés közötti ellentét.

A második vitapont, hogy a magyar állam hogyan viszonyuljon a kisebbségi elitek aszimmetrikus integrációs törekvéseihez. Lényeges, hogy a ’virtuális’ nemzetépítési stratégia eredetileg – a magyar állammal való közjogi kapcsolat kiépítése mellett – az autonómiatörekvések támogatását is magába foglalta. Ezek azonban nem igazán vezettek kézzelfogható eredményhez és a reálpolitikai folyamatok már az 1990-es években elmentek mellettük. 

Az RMDSZ esetében a 1990-es évek közepén zajlott le egy fontos vita: lehet-e kormányra menni úgy, hogy nincs rendezve az autonómia kérdése, amely legalábbis deklaratív szinten a magyar politikai elitek fő törekvése volt? Az erdélyi magyar politikai osztály válasza egyértelmű igen volt, még ha az autonómiatörekvés formálisan az etnikai keretprogram része maradt is. 

Vagyis a magyar elitek – megőrizve az etnikai politizálás és az etnikai szavazat intézményeit – úgy tagozódtak be a román politikai mezőbe, hogy az etnikai hatalommegosztásnak nem jöttek létre formális-jogi garanciái. 

Ez a helyzet 2010-ig, vagy talán 2014-ig egy újabb töréspontot hozott létre a jobboldal és a baloldal között. A balliberális oldal egyértelműen támogatta ezeket az aszimmetrikus integrációs törekvéseket, mondván, hogy a kisebbségi magyarok elsősorban a román, szlovák, szerb politikai közösségekbe kell betagolódjanak, még akkor is, ha nem adatik meg számukra az autonómia. 

Ezzel szemben a Fidesz jó ideig elég konzekvensen az úgynevezett „autonomista” ellenzéket támogatta. Gyakorlati, napi-politikai szinten mindez úgy nézett ki, hogy a balliberális oldal (az MSZP és az SZDSZ) a status quót, Erdély esetében a Markó Béla által fémjelzett RMDSZ-vezetést támogatta, velük alakított ki szoros szövetséget, vagy legalábbis egymás mellett élési viszonyt. Ezzel szemben 

a Fidesz aktívan beavatkozott az erdélyi politikai osztály hatalmi viszonyaiba

azzal, hogy az RMDSZ-en belüli (Tőkés-frakció, Reform Tömörülés), majd az RMDSZ-en kívüli (MPP, EMNP) ellenzéket támogatta. Ezt tette több-kevesebb meggyőződéssel talán 2014-ig.

A harmadik töréspont a támogatáspolitikában és az intézményépítésben fedezhető fel. A balliberális kormányok számára a status quo elfogadása azt is jelentette, hogy a forráselosztással kapcsolatos döntéseket ráhagyták a domináns kisebbségi politikai elitekre. Emögött az is ott volt, hogy ők maguk nem akartak új intézményes folyamatokat generálni, nem törekedtek a kisebbségi intézményrendszer radikális megváltoztatására. A magyarországi támogatásokat kiegészítő jellegűnek képzelték el. 

Orbán viszont drasztikusan szakított ezzel a gyakorlattal már 1998 és 2002 között, például azzal, hogy megalapította a Sapientia Egyetemet, ami teljesen átalakította az erdélyi magyar felsőoktatást. Ugyancsak ebben a periódusban kezdődött meg a sajtóviszonyok átalakítása.

Ez az tehát, amit a 2010 előtti periódusból örököltünk. Ami azonban lényeges, hogy ezekben kérdésekben az addigi jobboldali irányvezetést a Fidesz már nem vitte tovább 2010 után. Ennek a legfontosabb eleme, hogy az autonómiatörekvések egyszerűen lekerültek a politikai napirendről. 

Ez azt jelenti, hogy az Orbán-rendszer bukása után nem lehetséges a korábbi status quóhoz való visszatérés. Az egyik szempont, hogy az autonómiatörekvések az Orbán-kormányok szemében is kiürültek. Ma már Budapesten nem tekintik relevánsnak, hogy hogyan viszonyuljanak az autonómia kérdéséhez. Számukra ma lényegtelen, hogy integrálódik, vagy nem integrálódik az adott ország politikai életébe a kisebbségi magyar közösség. 

E helyett az vált központi célkitűzéssé, hogy a magyarok a virtuális nemzeti térbe integrálódjanak, mégpedig nem csak szimbolikus és politikai, hanem egyre inkább gazdasági szempontból, vagyis hogy a határon túli magyarok egy Budapest-központú erőforrás-menedzsment alanyai legyenek. 

Ebben a keretben a kisebbségi intézmények támogatása befektetés, amivel a kisebbségi magyarok a magyar gazdasági tér és humánerőforrás-menedzsment vonzásában tarthatók. Ezt a képletet bonyolítja majd tovább az, amikor a magyar elitekre mint a magyar tőkekihelyezés közvetítőire kezdenek tekinteni. Majd látni fogjuk, hogy e két utóbbi politikai gazdaságtani elképzelés között az intézmény-fejlesztési irányok tekintetében is ellentét feszül: a Budapest-központú humánerőforrás-menedzsment etnikai határfenntartást, a közvetítői szerep bizonyos típusú nyitást igényel a többség irányába.

3. Támogatáspolitikai periódusok, gyakorlatok és szereplők

Sipos Zoltán: – Térjünk kicsit vissza a múltba, a támogatási döntésekre. Nekem nagyon erősen ott van a lelki szemeim előtt, amikor a támogatási listák Markó Béla akkori RMDSZ-elnök elé kerülnek, Markó pedig a maga akkurátus módján golyóstollal végigmegy, javítgat ezeken. Én úgy képzelem el, hogy a szocialista kormányok ideje alatt ez alapvetően így működött, tehát az RMDSZ döntött, majd Erdélyből ment Budapestre a döntés jóváhagyásra. Ehhez képest a Fidesz-kormány radikális változást hozott azzal, hogy a döntések, sőt valószínűleg már a javaslatok sem az RMDSZ-ben születnek. A kérdés az, hogy ez a rendszer hogyan működik. Rengeteg szóbeszéd van arról, hogy akkor hogyan lehet kijárni egy nagy összegű támogatást. Te mit tudsz erről? Mit eredményez az, hogy ezek a döntések, főleg a nagy összegű döntések, azok politikai döntések, politikai kijárás eredményei?

Kiss Tamás: – Nagyon jól látod. Amit érdemes leszögezni, hogy semmilyen értelemben nem volt demokratikus az a rendszer sem, amikor Markó Béla golyóstollának a hegyén dől el, hogy milyen támogatások lesznek. 

Azt lehet mondani, hogy a 2010 előtti időszakban az RMDSZ-nek nemcsak a román állam irányából érkező erőforrásokat elosztását sikerült monopolizálnia, hanem a magyarországiakat is. Törzsök Erika, akinek nagy szerepe volt a határon túli ügyekben a Gyurcsány-, illetve a Bajnai-kormányok alatt, Markóra, Bugár Bélára és Kasza Józsefre a „választott fejedelmek” kifejezést használta. 

A paradoxon abban állt, hogy a „magyar egység” kényszere alatt megrendezett országos választások biztosítottak számukra valamiféle legitimitást, de hatalmuk, a belső demokrácia hiányában, csak a legszűkebb formális-procedurális értelemben nyugodott tényleges demokratikus legitimáción. 

Sajnos nagyon nagy annak az esélye, hogy Orbán bukását követően ehhez a rendszerhez térünk vissza. Az RMDSZ jelenleg az egyetlen szervezett politikai erő, ami ráadásul időközben sikeresen gyarmatosította a kisebbségi intézményrendszer jelentős részét. 

Ma a kulturális, tudományos, szakmai vagy egyházi intézményeknek, de akár a lokális társadalmaknak 

jóval kisebb a politikával szembeni mozgástere,

mint Markó idejében volt. Mára egy sor kulturális rendezvényt az RMDSZ maga szervez, az oktatásban teljesen maga alá gyűrte a pedagógusok érdekvédelmi szervezetét, az alárendeltségében lévő médiát kézileg vezérli, az értelmiség jelentős részét (például az irodalmi mező szereplőit) „kézből eteti”, a székelyföldi önkormányzatok nagy többségében pedig még formális értelemben sincs semmilyen ellenzéke. 

Így amikor arról gondolkodunk, hogy hogyan lenne érdemes a Fidesz után átalakítani a támogatási rendszert, jól az eszünkbe kell véssük, hogy visszafele, a korábbi status quo irányába nincs út. Amit meg kell próbálni elkerülni, hogy az RMDSZ elosztási monopóliuma visszaalakuljon, ez ugyanis az etnikai autoritarizmus már meglévő tendenciáit erősítené tovább. 

De a kérdésedre visszatérve: onnan indulhatunk, hogy 2010 előtt az erőforrások elosztása fölött volt az RMDSZ felső vezetésének egyfajta monopóliuma, még ha abban az időben a szakmai szempontokat és logikákat a politikai osztály jobban tisztelte is, mint manapság. Ez azonban radikálisan megváltozott Orbán 2010-es hatalomra kerülésével. 

Az első kormányzati ciklus alatt, 2010 és 2014 között az RMDSZ, illetve az RMDSZ-hez kötődő különböző alapítványok, civil szervezetek és „társult cégek” szinte teljes mértékben ki voltak zárva a támogatottak köréből. 

Első lépésként az Iskola Alapítványtól elvették az oktatási-nevelési támogatás adminisztrálását, illetve megszüntették az RMDSZ által működtetett státusirodákat. Az RMDSZ-hez kötődő szereplők sem versenyezhettek a támogatásokért 2014-ig. Az első kormányzati ciklusban az RMDSZ holdudvarába tartozó szereplők közül a Székely Istvánhoz (a Fidesz RMDSZ-en belüli egyik kapcsolatemberéhez) kötődő Jakabffy Elemér Alapítvány szerepel a BGA Zrt. egyedi támogatási kérelmein a legnagyobb (összesen mintegy 60 ezer eurós) összeggel, mellette a Bernády Alapítvány és az Erdélyi Magyar Adatbank minimális (6-6 ezer eurós) összegekkel. 

Szintén ebben a periódusban alakították meg az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által működtetett Demokrácia Központokat. Miközben az EMNT, illetve a frissen megalakított Erdélyi Magyar Néppárt a BGA Zrt.-n kívülről kaptak jelentős összeget, az egyedi támogatási kérelmek fő kedvezményezettjei már ekkor sem az RMDSZ ellenzékéhez tartozó „civilek” (Áldás Népesség, EMNT, Házsongárd Alapítvány, Kincses Alapítvány, Magyar Civil Szervezetek Szövetsége, MIT, Marosvásárhelyért Egyesület, MÜTF Egyesület, Siculitas Egyesület, Székelyudvarhelyi Ifjúsági Alapítvány, UFF). Ők összesen mintegy 335 ezer euróval szerepelnek a támogatottak között, miközben – a támogatások mintegy háromnegyedét megkapó Sapientia mellett – az egyházi szereplők (az Erdélyi Református Egyházkerület – EREK, a Szent Ferenc Alapítvány, a Protestáns Teológiai Intézet), a sportklubok (köztük 3,7 millió euróval a Csíkszeredai Futball Klub) és az egyéb szervezetek (köztük 1,9 millióval a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség, 300 ezer euróval a Kallós Alapítvány és további 220 ezerrel a Bástya Egyesület) ennél jóval magasabb összegeket kaptak (lásd a lenti ábra).

A második kormányzati ciklus kezdetén, 2014-ben történt egy egyértelmű váltás azzal, hogy a támogatási rendszerbe beengedték az RMDSZ holdudvarát. Ennek keretében az EuroTrans Alapítvány (a BGA Zrt.-n kívüli keretből) bekapcsolódott a honosítással kapcsolatos ügyintézésbe. 

A második kormányzati ciklusban jelentős támogatáshoz jutott többek között az Iskola Alapítvány (mintegy 10,7 millió euró ingatlanfejlesztésre, az egyetemi tanárok lakhatási programjára és különböző programokra), a Hegedűs Csilla RMDSZ-főtitkárhelyetteshez köthető Transylvania Trust (1 millió euró a bonchidai Bánffy-kastély felújítására), illetve az Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármesterhez köthető Pro Regio Siculorum (484 ezer euró a Székelyföldi Közpolitikai Intézet és a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat beindítására és működtetésére). A második kormányzati ciklus 

egyértelmű nyertese azonban a református egyház, ezen belül az EREK. 

A reformátusoknak kiutalt összeg 2015 és 2018 között 166,2 millió euró, ezen belül az EREK 145,6 millió eurós támogatást kapott. A legnagyobb tételeket ingatlanépítésre és -felújításra, illetve a Kárpát-medencei Óvodafejlesztési Program beindítására fizették ki. 

Az ingatlanberuházások nagymértékben Kolozsvárra koncentrálódtak: kiemelhető a kolozsvári Református Kollégium, az Apáczai Líceum, a Teológiai Intézet, Bornemissza-Szilvássy Ház és a Babos Palota felújítása, a Collegium Iuridicum (jogász szakkollégium) épületének megvásárlása, illetve az ajtonyi lakóingatlan-fejlesztési projekt. Kolozsvár mellett Marosvásárhelyen történnek még nagyobb beruházások, ilyen a Marosvásárhelyi Református Kollégium (vagyis a Bolyai Farkas Líceum főépülete), illetve a Gecse Dániel Orvosi Kollégium felújítása.   

Sipos Zoltán: – Mi az oka annak, hogy a Kató Béla által vezetett Erdélyi Református Egyházkerület ilyen kiemelt szerepbe került?

Kiss Tamás: – Több lehetséges magyarázat adható. Az első egy, a magyar kormánnyal nagyon empatikus, racionális döntéselméleti magyarázat. Eszerint Romániában a korrupció, jogi bizonytalanság és egyebek okán van egy bizalomhiányos intézményi környezet, és ebben a helyzetben támaszkodik az Orbán-kormány a „megbízható” református egyházra. 

Azonban hasznosabb, ha az Orbán és Kató közötti személyes viszonyból bontunk ki valamilyen, az esetleges személyi kötelékeken is túlmutató logikát. Ez a logika pedig szerintem a lojalitási verseny. Ez egy hatalmi technika, amit amúgy Hannah Arendt is leír a Totalitarizmus gyökereiben. 

A rendszer arról szól, hogy a legfőbb vezető, vagyis Orbán különböző erőcsoportokat versenyeztet folyamatosan egy adott terület irányításáért. Ez történik más területeken is és a kisebbségi magyar közösségeket érintő támogatáspolitikában is. Ha visszamegyünk időben mondjuk 2010-ig, akkor ez egy viszonylag kevés szereplős rendszerben történt. 

Ekkor három szereplőnek volt jelentős befolyása a magyar-magyar kapcsolatokra: Kövér Lászlónak, aki Szász Jenőt és az MPP-t preferálta, Németh Zsoltnak, aki az EMNP-t, Toró Tibort és körét patronálta, illetve Semjén Zsoltnak, aki az RMDSZ-en belüli érdekcsoportokat, így Olosz Gergelyt, kisebb mértékben Tamás Sándort és Antal Árpádot részesítette előnyben. 

Miután a Fideszen belül sem volt egyezség arról, hogy milyen politikai frakciót támogassanak, ez a fajta lojalitási verseny és az RMDSZ ellenzékét képező szereplők egymás elleni játszmái okozták, hogy végül nem jöhetett létre 2010 után sem az RMDSZ-el szemben ütőképes ellenzék. Idővel aztán a Fideszen belüli szereplők köre jelentősen bővült azzal, hogy újabb és újabb politikusok kialakították az egymással is versengő klienterális hálózataikat.

A 2. ábra a 2020-as támogatáspolitikai szerkezetet mutatja az 2020-as költségvetési évre vonatkozó zárszámadási törvény alapján. Csak azok a tételek és intézmények szerepelnek rajta, amelyek a határon túli magyaroknak nyújtott költségvetési támogatásokat osztottak tovább. 

Az alsó sor a kiutalt támogatások jellegét mutatja, a felette lévő sorokban pedig az egymásnak alárendelt szereplőket látjuk. A rendszer elvben központosított, hisz a különböző összegek elviekben a BGA Zrt.-n keresztül történnek kifizetésre. Mégis, ez az intézmény 2020-ban az összes kifizetések csupán 48 százalékáért felelt, amiből 43 százalék (343 millió euró) volt úgynevezett egyedi támogatási kérelem (vagyis nem nyílt pályázaton keresztül kiosztott pénz). 

Mellette ott vannak a gazdasági támogatások, amik a Szijjártó Péter vezette Külügyminisztériumon keresztül zajlanak, és jelen van egy sor kisebb szereplő, akik azonban szintén jelentős összegekkel gazdálkodtak. Így a Rogán Antal által vezetett Miniszterelnöki Kabinetiroda 6,1 millió eurót költött turisztikai támogatásokra, a Gulyás Gergely által vezetett Miniszterelnökség 16,2 milliót utalt vallási és további 20,1 milliót nem vallási szervezetek számára. 

De a minisztériumok közül külön határon túli alapja volt a Fazakas Sándor által vezetett agrár, a Palkovics László által vezetett innovációs és a Varga Judit által vezetett igazságügyi tárcának, valamint a Kásler Miklós vezette EMMI-nek is. A Szász Jenő által vezetett NSKI, illetve a BGA alá tartozó Rákóczi Szövetség a zárszámadás szerint külön költségvetéssel gazdálkodott, de az olyan intézmények, mint a Kántor Zoltán vezette NKPI, vagy a Csóti György vezette KJI szintén futtattak saját programokat. Az ábra ráadásul nem tartalmazza a nem költségvetési pénzekből működő szereplőket, amelyek közül a legjelentősebb (vagy legalábbis a leglátványosabb) a Mathias Corvinus Collegium, aminek erdélyi szárnya közvetlenül a Mol- és Richter-részvények 10%-nyi osztalékából gazdálkodó magyarországi MCC alá tartozik. 

Az erdélyi szereplőknek, beleértve az RMDSZ felső vezetését, ebben a rendszerben kell pozicionálódniuk úgy, hogy 

valójában senkinek nincs bérelt helye. 

Erre amúgy talán az MCC a legjobb példa, aminek az erdélyi vezetője Talpas Botond lett, aki köré az RMDSZ-en belül egy generációs erőcsoport szerveződik. Tudvalévő, hogy Talpas annak ellenére kapta meg ezt a pozíciót, hogy a döntést megelőzően Kelemen Hunor, illetve az RMDSZ felsővezetése jelentős lobbitevékenységet fejtett ki, az MCC „megszerzésében” reménykedve. Talpas és Kelemen között természetesen nincs nyílt ellentét, de amennyiben a Talpas vezette generációs csoport irányítja az MCC-t, a budapesti függés mértéke jóval nagyobb, mintha közvetlenül az RMDSZ felsővezetése irányítaná. 

A kérdésedre visszakanyarodva: ebben a lojalitási versenyben volt egy ideig kitüntetett szerepe az Erdélyi Református Egyházkerületnek és Kató Bélának. Ez a pozíciója részben az Orbánnal való személyes viszonyából fakadt, részben azonban a rendszer logikájából, ahol Orbán az RMDSZ felsővezetésével bizony az EREK-et is versenyeztette.

Sipos Zoltán: – Kató Béla nyugdíjba ment, és ha most megnézzük a támogatási listákat, akkor a helyzet egyáltalán nem úgy néz ki, mint ezelőtt 4-5 évvel.

Kiss Tamás: – Persze, ebben igazad van. A személyes viszony mindenképpen fontos. Katónak az volt a nagy adu a kezében, hogy neki közvetlen bejárása volt Orbán Viktorhoz, míg más erőcsoportok csak közvetve tudtak helyezkedni a klienteláris (vagyis alapvetően személyes viszonyokon alapuló) rendszerben. Nem voltak olyan pozícióban, hogy közvetlenül Orbánhoz tudjanak kapcsolódni. 

Ez a harmadik ciklusra megváltozott, és most már Kelemen Hunornak van leginkább bejárása Orbán Viktorhoz. De ez nem volt mindig magától értetődő, nem így indult a dolog. Tehát ebben a személyessé tett viszonyrendszerben volt Kató Bélának egy erőpozíciója, ami ma nincs meg a református egyháznak. Azonban a változás már Kató hivatali ideje alatt megkezdődött (lásd 1. ábra). 

Sipos Zoltán: – Visszatérve egy kicsit a támogatási döntésekre: azt látjuk, hogy a Bethlen Gábor Alapnak van egy éves költségvetése, tematikus programokat hirdet meg, amelyek nyilvánosak, ahova bárki pályázhat. Azonban itt viszonylag kevés, néhány millió, esetleg néhány tízmillió forintos nagyságrendű támogatásokat lehet megszerezni. Ezzel párhuzamosan pedig ott vannak a nagy pénzek, ezekről a miniszterelnökség szintjén történik döntés. Rossz nyelvek szerint maga Orbán Viktor dönt egy bizonyos összeg fölött. Nyilván nem tudjuk, hogy ez pontosan hogyan működik, de azt látjuk, hogy egy-egy ilyen miniszterelnöki döntéskor a Miniszterelnökség beteszi a forrásokat a Bethlen Gábor Alapba. Ez a sok pénz, itt vannak a nagy ingatlanfejlesztések. Miért működik ez így? És hogyan látod, milyen következményei vannak annak, hogy ez alapvetően kiszámíthatatlan rendszer, tehát nem lehet tudni azt az év elején, hogy akkor a Bethlen Gábor Alap melyik nagy projektet fogja támogatni?

Kiss Tamás: – Ezzel kapcsolatban interjús vizsgálatot végeztem. Erről természetesen csak anonimizált formában tudok beszámolni, de ennek alapján azt hiszem, elég jó rálátásom lett arra, hogy a gyakorlatban hogyan történnek ezek a döntések. Ténylegesen az van, hogy attól függően, hogy az egyes szereplők a klienteláris struktúrában hol helyezkednek el, lobbiznak. Ki, ahol éri. Ki, ahol kapcsolódni tud. 

Olyan szereplőknél, akiknek formálisan semmi közük nincs a támogatáspolitikai rendszerhez, a BGA Zrt.-hez vagy a formális támogatáspolitikai organigramhoz. De ha van valamiféle alkalom, ami lehet egy látogatás, egy közös vacsora, valamilyen rendezvény, egy ünnep, egy szoboravatás, egy vadászat, egy közös borozás, megy a lobbi. 

Ilyenkor születik valamilyen szóbeli megegyezés, elhangzik egy ígéret. Ezt követően a magyarországi fél beterjeszt egy döntést, vagy elkezd lobbizni valakinél, hogy terjesszen be egy döntést. Vagy lehet, hogy ígérete ellenére nem kezd el lobbizni valójában semmiért. Majd a BGA Zrt. kap egy felszólítást, hogy küldjön ki felkérést arra, hogy a kedvezményezett vegyen részt egy egyedi támogatási kérelemre szóló felkéréses pályázaton. 

Ekkor az erdélyi szereplő kitölti és visszaküldi a pályázatot, majd szerencsés esetben kap egy értesítést arról, hogy nyert. De olyan is van, hogy nem nyer, erről azonban nem kap semmilyen értesítést. Mert lehet, hogy mégsem volt eredményes a lobbitevékenység, vagy pedig időközben, miután beküldte a pályázatot, valami megváltozott. Ilyen esetben 

a pályázat gyakorlatilag nem is létezik. 

Ennek a rendszernek nincs sem átláthatósága, sem elszámoltathatósága. Nincsenek kritériumok, nincsenek világos előfeltételei a sikernek vagy a kudarcnak. Az se transzparens, hogy egyáltalán milyen szinteken, kinél, miért születik az adott döntés. Lehet, hogy Orbán Viktornál, vagy az Orbán Viktorhoz közel állóknál. De az is lehet, hogy máshol. Mindenesetre mindenki onnan próbál sikert elérni, ahol éppen áll, mert semminek nincs meg a formális ügymenete, az átláthatósága, senkinek nincs fellebbezési lehetősége.

Sipos Zoltán: – Egy, a Bethlen Gábor Alap dolgaira rálátással bíró forrásom mesélte, hogyan született meg az óvoda- és bölcsődeprogram a 2016-os karácsonyi nagy osztogatás idején, amikor a BGA Zrt.-s támogatások látványosan a csúcson voltak (3. ábra). Nyilván készültek ezt a programot előterjeszteni, és egy 1-2 milliárdos keretösszegre számítottak, illetve ezért lobbiztak. Közvetlenül karácsony előtt az utolsó munkanapon ment be a döntés Orbán Viktorhoz. Valamiért Orbán Viktornak nagyon tetszett ez az ötlet, és jóval több pénzt ítélt meg erre a projektre. Kétségbeesett telefonálgatás kezdődött a Bethlen Gábor Alapnál, határon túli egyházakat hívogattak karácsony előtti utolsó munkanapon, hogy nagyon sürgősen adjanak be pályázatot, mert a pénzt le kell szerződni minél hamarabb. Ezt azért mesélem el, hogy legyen képünk arról, hogyan hoznak meg ilyen fontos közpolitikai döntést.

Kiss Tamás: – Igen, én is hallottam különböző beszámolókat erről az esetről. Itt alapvetően ugye a református egyház, illetve a Kató Béla által vezetett EREK volt a fő kedvezményezett. Orbánnak tényleg tetszhetett az ötlet, de közben jött egy impulzus a katolikusok részéről, hogy nem lehet mindent a reformátusoknak adni, és részben emiatt emelkedett a keretösszeg. De a katolikus egyház valójában nem akart óvodákat adminisztrálni. Így került képbe a pedagógusszövetség (RMPSZ). 

A probléma azonban, hogy itt már a pletykaszociológia területén vagyunk, ami számomra egy nagyon ellenszenves műfaj. És pont ez a baj, hogy abban a helyzetben vagyunk, hogy ülünk itt ketten és anekdotáznunk a támogatáspolitikáról, mert maga a rendszer működése tényleg ezt a fajta döntéshozatalt generálja, és ezt a fajta transzparenciahiányt termeli ki.

4. Összegek, prioritások, kedvezményezettek

Sipos Zoltán: – Ha megnézzük a nagyobb összegű támogatásokat, hogy milyen témában, milyen célra adott a magyar kormány támogatást, illetve megnézzük, hogy mi az, ami teljes, vagy szinte teljes mértékben hiányzik ezekből a támogatásokból, akkor hogyan tudnánk meghatározni, hogy melyek a prioritások a magyar kormány számára? Illetve mi az, ami egyáltalán nem támogatandó vagy támogatott?

Kiss Tamás: – Érdemes ezen a ponton szisztematikusan végig venni, hogy mit látunk ténylegesen a számok szintjén. Én a New Europe College keretében végzett kutatásomban két adatforrásból dolgoztam. Ezek:

• A 2010 és 2020 közötti zárszámadási törvények, aminek a segítségével a határon túli magyarokkal kapcsolatos tevékenységekre és támogatásokra elköltött költségvetési tételeket tudjuk számszerűsíteni.
• Emellett Lambing Ármin segítségével a BGA Zrt. egyedi támogatási kérelmeit tartalmazó adatbázist szerkesztettünk, amiből az egyes kifizetések összege, a pályázó jogi személyisége, illetve a kifizetett összeg célja derül ki. Itt a BGA Zrt. honlapján szkennelt formában meglévő támogatási döntésekből válogattuk ki az egyedi támogatási kérelmeket, vagyis nem egy eleve meglévő, hanem általunk összeállított adatbázist használtunk.  

A 2021-et követő periódusra már nem szerkesztettünk adatbázisokat, ezeket nem dolgoztam fel ilyen részletezettséggel, így erre csak az Átlátszó Erdély által készített anyagokon keresztül van rálátásom. A zárszámadások alapján egyrészt az országos költségvetésben szereplő összegeket (3. ábra), másrészt az ezeket adminisztráló szereplők súlyának a változását (4. ábra) követhetjük nyomon. Eszerint a támogatások a harmadik Orbán-kormány alatt, vagyis 2014 és 2018 között kezdtek jelentősen növekedni, 93 millió euróról 439 millió euróra, majd 2020-ban újabb csúcs következett 826 millió euróval. Ez a növekedés 2011-es reálértéken is jelentős. 

A BGA Zrt.-t már 2010-ben létrehozták, de a Bajnai-kormány örökségeként a határon túli magyarokkal kapcsolatos támogatások zöme ekkor még az Igazságügyi és Közigazgatási Minisztériumnál összpontosult, amit a „határon túli” klientúraépítési ambíciókkal nem rendelkező Navracsics Tibor vezetett, és ahonnan így ezek kivezetésre kerültek (lásd 4. ábra). 

A támogatáspolitika első ciklusban történő átalakítása nyomán a BGA Zrt. felértékelődött, ekkor azonban a kiutalt összegeknek „csak” a 45 százalékát tették ki az egyedi támogatási kérelmek. Ez nem azért történt, mert a nyílt pályázatok súlya lett volna nagyobb, hanem mert az egyéni támogatások, mint az oktatási-nevelési támogatás ekkor még nagyobb hányadát tették ki a kisebb keretösszegnek.

A BGA Zrt. és az egyedi támogatási kérelmek súlya a második kormányzati ciklusban volt a legnagyobb, amikor a kiutalt több mint 1,2 milliárd euró 64 százaléka folyt át a BGA Zrt.-n. Ennek az összegnek a 85 százaléka egyedi támogatási kérelemként került kifizetésre. A harmadik kormányzati ciklusban a BGA Zrt. súlya ismét csökkent, ekkor elsősorban a gazdasági támogatások rovására, ami a Külügyminisztériumon keresztül kerül folyósításra, és amit Erdélyben az RMDSZ-hez kötődő Pro Economica Alapítvány adminisztrál.

Érdemes a BGA Zrt.-n kívüli intézményes szereplők súlyát is áttekinteni (4. ábra). Szintén a Gyurcsány-Bajnai korszak öröksége, hogy a magyar igazolványokkal, majd a könnyített honosítással kapcsolatos ügyintézés a Belügyminisztériumon keresztül zajlott az első ciklusban, ami külön költségvetési tétellel szerepelt (és külön ügyosztályt jelentett). 

Emellett a különböző „határon túli” klientúraépítési ambíciókkal rendelkező szereplők súlyának a növekedése/csökkenése is jól követhető. Az első ilyen szereplőnk Balog Zoltán püspök-miniszter, aki a 2014-2015-ös csúcséveiben a támogatások 8,5, illetve 11,1 százaléka fölött rendelkezett, és azt elsősorban saját egyházi klientúrájának juttatta. 

Vele párhuzamosan emelkedett fel Lázár János, aki ugyanebben a periódusban a kisebbségi magyarokra költött összegek 23,6, illetve 22,1 százaléka fölött rendelkezett. 2018-tól Balog és Lázár szerepkörét is a Miniszterelnökséget vezető Gulyás Gergely „örökölte” meg, aki mind egyházi, mind világi szervezeteknek juttatott összegek felett diszponált. Végül 2016-tól 

jelentős fejlemény Szijjártó Péter „felemelkedése”, 

akinek a gazdasági támogatások elosztásában jutott kulcsszerep. Ez a folyamat Kárpátalján és a Vajdaságban kezdődött, Erdélybe csak 2020-tól gyűrűzött be jelentős mértékben. 

A harmadik és negyedik Orbán-kormány legjelentősebb fejleménye a gazdasági támogatások megerősödése, amit akár egy új nemzetpolitikai koncepcióként is értékelhetünk. Ha ugyanis a mai struktúrát nézzük, azt mondhatjuk, hogy a gazdasági jellegű támogatások jelentik a fő tételt. Ezt tekinthetjük a (felhalmozó) állam által irányított tőkekihelyezésnek, aminek a kedvezményezettjei az erdélyi magyarok mellett elsősorban magyarországi nagyvállalkozói körök, az autochton tőkések, vagyis a honi klientúra. 

Ez egy olyan támogatási forma, ahol a magyarországi közpénzek közvetlen módon extra profitként csapódnak le for-profit vállalkozásoknál. Ezt magunk nagyon problematikusnak tartjuk, de létezik a folyamatnak egy empatikusabb értelmezése is, például Csata Zsombor gazdaságszociológus részéről, aki szerint az eleve „paternalisztikus” intézményes támogatásokhoz viszonyítva „a magyarországi cégek jelenléte […] a magyar–magyar együttműködésnek sokkal elegánsabb, polgáribb, szimmetrikusabb módja.”

A Bethlen Gábor Alap Zrt. egyedi támogatásait (amit a céges támogatásokkal szemben részletesen tudunk adatolni) több szempontból elemezhetjük. A szempontok a következők:

• Milyen országban kerülnek elköltésre a támogatások, vagyis hol van a kedvezményezettek székhelye? Illetve, a romániai támogatások esetében milyen településeken, régiókban vannak bejegyezve a kedvezményezettek?
• Mi a kedvezményezettek tevékenységi területe? Milyen jellegűek a támogatások?

A 2011-2021 közötti periódusban a BGA Zrt.-n keresztül egyedi támogatásként érkező összegek 53 százaléka került Romániába. Szerbiába, Horvátországba és Szlovéniába összesen az összeg 14, Ukrajnába 13,5, Szlovákiába 10 százaléka érkezett. Az összeg 9 százaléka Magyarországon, 1 százaléka pedig a diaszpórában került elköltésre. 

Lakosságarányosan nézve egy erdélyi magyarra körülbelül 640 euró támogatás jutott. Ez az összeg a vajdasági magyarok esetében 900, a Kárpátalján 1900, Horvátországban 2400, Szlovéniában pedig 4400 euróra tehető, míg Szlovákiában 260 euróval elmarad az erdélyi szinttől. Az Erdélybe érkező támogatások aránya 2017-ben volt a legmagasabb: a teljes összeg 69 százaléka.

A Romániába érkező támogatások esetében jelentős területi egyenlőtlenségek figyelhetők meg, ugyanis a teljes támogatási összeg 60 százalékát kolozsvári székhelyű szervezetek kapták, a Székelyföld (Hargita, Kovászna és Maros megyék) 24, a Partium 8, a szórványtelepülések pedig szintén 8 százalékkal részesültek a támogatásokból. Közben Kolozsváron a magyarok csupán 3,4, a Székelyföldön 53, a Partiumban 24, a szórványtelepüléseken pedig 19 százaléka él. 

Kolozsvár kedvezményezett helyzetét természetesen felnagyítja, hogy itt van sok országos intézmény központja, így a protestáns (köztük a református) püspökségeké, vagy az RMDSZ alapítványaié. Ha azonban megnézzük az ezek által megvalósított ingatlanberuházásokat, vagy arra gondolunk, hogy e szervezetek ténylegesen Kolozsváron működnek (foglalkoztatnak embereket stb.), akkor a város kedvezményezett helyzetét ténylegesnek értékelhetjük. A falusi jellegű településeken bejegyzett szervezetek az támogatások 4 százalékát kapják, miközben az erdélyi magyarok közel fele falvakon él.

Az egy főre eső támogatások összegét tekintve a kiemelkedő Kolozsvárt Csíkszereda, Szamosújvár, Déva, Nagyvárad és Temesvár követik. Déva azért jelenik meg a toplistán, mert itt van a székhelye a Böjte Csaba szerzetes által vezetett Szent Ferenc Alapítványnak, azonban ennek az alapítványnak a tevékenysége értelemszerűen nem korlátozódik a településre.

Ha a szervezetek jellegét nézzük, akkor a vallási szervezetek, egyházak kapták a legtöbb támogatást, a BGA Zrt. egyedi támogatásainak 40 százalékát. Ahogy már érintettük, a fő kedvezményezett a református egyház, ezen belül az Erdélyi Református Egyházkerület (191,7 millió euró), amit a Királyhágómelléki Református Egyházkerület követ (18,6 millió euró), majd a Szatmári és Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegyék (14,7 és 11,7 millió euró). Az Evangélikus Lutheránus Egyház 7,4, az Unitárius Egyház 4,6, a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség pedig 5,7 millió eurós támogatásban részesült.

 A támogatások zöme épületfelújításokba ment, de az óvodaprogram nagy része is itt található. Az épületfelújítások sok esetben oktatási intézményeket érintettek, ami az egyházak oktatásban betöltött szerepét növeli. Ki kell emelnünk azt is, hogy ezek a felújítások döntően városi elit gimnáziumokat érintettek, amelyek amúgy is a leginkább privilegizált oktatási intézmények. Így az oktatási egyenlőtlenségeket valójában növelték a református egyházon keresztül kiutalt épületfelújítási támogatások és eszközbeszerzések.

A támogatások 25,3 százalékát kapták felsőoktatással kapcsolatos intézmények, amelyek között a magyar állam által fenntartott Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem a konstans szereplő (164 millió eurós támogatással). 

Itt a működési költségek mellett Sepsiszentgyörgyön került sor fejlesztésre, illetve a Sapientia keretében került megvásárlásra az Erdélyi Hagyományok Házának otthont adó egykori Melody szálló Kolozsvár főterén (a kb. 25 főt foglalkoztató Erdélyi Hagyományok Házát a Kulturális és Innovációs Minisztérium tartja fenn). A Sapientia mellett a marosvásárhelyi orvosi képzést segítő, orvosi lakásokat építő Studium Prospero Alapítvány kapott jelentős összeget (10,1 millió euró).

A támogatások 11,6 százalékát emésztette fel a sport, ahol a Sepsi OSK (30,1 millió euró), a Csíkszereda FC (30,1 millió euró) és a Mens Sana Alapítvány (18,8 millió euró) a jelentős szereplők. 

Érdemes megjegyezni, hogy a BGA Zrt. által kiutalt összegek a sporttámogatásoknak csak egy részét teszik ki. Nem szerepel például itt a jelenleg a Duna Aszfalt Zrt. által működtetett 8500 férőhelyes sepsiszentgyörgyi stadion, ami (úgymond) „magánbefektetésként” került kialakításra. Az Orbán-rezsim által Magyarországon is preferált sporttámogatások első számú erdélyi kedvezményezettje mindenesetre a futball és a hoki volt. 

A támogatások 6,4 százalékát kapták közoktatással foglalkozó szervezetek. Ezek közül 29,1 millió euróval a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége emelkedik ki, amely az óvodaprogram egy részét bonyolította, és 2023-ig az oktatási-nevelési támogatásokat is adminisztrálta. 

A közoktatás súlyát növeli, hogy a református egyház ingatlanfejlesztései és eszközbeszerzései szintén jelentős részben közoktatási feladatokat céloztak. Ki kell emelni, hogy a táblázat nem tartalmazza az oktatási-nevelési támogatást, az a BGA Zrt. által folyósított egyéni támogatások kategóriába esik (lásd 2. ábra).

A 6,2 százalékos kultúra és művészet kategóriában a Székelyföldi Legendáriumot futtató Visus Kulturális Egyesület (7,4 millió euró), a temesvári Várbástya Egyesület (3,3 millió euró), illetve az erdélyi arisztokrácia „műemlékvédelmi” (valójában kastélyszálló) projektjei emelkednek ki, nevezetesen a Roy-Chowdhury-Mikes Alapítvány 2,8 millió és a Kálnoky Alapítvány 2,7 millió euróval. 

A közvetlen politikai holdudvarba tartozó szervezetek közül az Iskola Alapítvány 24,7, az EuroTrans Alapítvány 1,6 millió, az EMNT 2,2 millió eurós támogatásban részesült. A médiatámogatások nagyrésze (14,9 millió euró) az Erdélyi Médiatér Egyesülethez érkezett. 

A szociális szolgáltatásokat végző szervezetek közül a Szent Ferenc Alapítvány (3,1 millió euró), a Gyulafehérvári Caritas (1,1 millió) és a Csibész Alapítvány (900 ezer euró) emelkedik ki. 2011 és 2021 között összesen 642 erdélyi magyar kisebbségi szervezet kapott a BGA Zrt.-től támogatást, közülük 56 szervezet részesült több mint 1 millió euróban.  

Sipos Zoltán: – Ha egy kicsit elvonatkoztatunk a konkrét támogatottaktól, akkor azt mondhatjuk, hogy igazából betonba, téglába, ingatlanba megy ennek a pénznek a nagyon nagy része. Viszont oktatás vagy felzárkóztatás, interetnikus párbeszéd meg a hasonló “szoft” programok alulreprezentáltak.

Kiss Tamás: – Persze, ezt jól látod. A teljes 2011 és 2021 közötti összeg 28 százaléka ment ingatlanfelújításba és további 26 százaléka ingatlanok építésébe vagy vásárlásába, ami így 54 százalékot jelent. Ehhez még hozzávehetjük a 2 százaléknyi eszközbeszerzést. 

Jelentős tételként, 26 százalékkal jelennek meg a működési támogatások is, ami elsősorban abból adódik, hogy a Sapientia Egyetemet, illetve a sportakadémiákat a magyar állam tartja fenn. A támogatási összegek 10 százaléka jelenik meg oktatási programként, itt azonban érdemes kiemelni, hogy az ingatlanberuházások jelentős része oktatási célokat, még ha nem is “szoft” projekteket szolgál. 

A valódi “szoft” programok, vagyis a projektalapú támogatások az összeg csupán 7 százalékát teszik ki és további 1 százalék a rendezvénytámogatás.

Újra kiemelném ugyanakkor, hogy az utóbbi években a rendszer a gazdasági támogatások felé tolódott el, ami újabb problémát jelent, mert az gyakorlatilag magáncégek profitját növeli.

5. A nemzetpolitika politikai gazdaságtana

Sipos Zoltán: – Végső soron ez is ingatlanba megy, mert ezek a fejlesztések általában csarnokot, hotelt, vagy gyártósort jelentenek.

Kiss Tamás: – Igen, persze, viszont amit ki akartam emelni, hogy ez már semmilyen értelemben nem lesz közvagyon, vagy az erdélyi magyarság közösségi tulajdona. A többi támogatást, ami még mondjuk az egyházak által birtokolt iskolaépület, valamilyen egyesület által fenntartott magyar ház, vagy a Sapientia Egyetem tantermei esetében még értelmezhetünk így. A kastélyszálló, a szálloda vagy a gyártósor már valakinek a magántulajdona. 

Vagyis magyarországi közpénzen romániai és magyarországi üzleti körök magánvagyonának a gyarapodását, illetve a nagyobb mértékű profitszerzését támogatják. Az is egyértelmű, hogy ezek sok esetben még csak nem is a munkahelyteremtést szolgálják. Én például egy nagyon beteg elképzelésnek tartom azt, hogy az erdélyi arisztokraták magánvagyonának a gyarapítása, egykori kastélyaik fényének a visszaállítása, majd üzleti haszonszerzésbe fordítása bármilyen értelemben közérdek lenne. Ez szolgálhatja a szimbolikus revíziót, a magyar jobboldal köreiben elharapódzott birodalmi grandeur-t, de nekem ne mondja senki, hogy vannak olyan családok, akiknek 

a magánérdeke egyenlő az erdélyi magyarok érdekével 

csak azért, mert mondjuk a nevüknek van valamilyen történelmi patinája. A szimbolikus kötődések ilyen torz formáitól és az erre épülő támogatáspolitikai gyakorlattól fel kell szabadítsuk végre magunkat. 

De a közpénzből való profitszerzéssel és az arisztokratikus fantáziákkal szembeni mély ellenszenvemtől térjünk vissza a támogatáspolitikát működtető logikák tárgyilagosabb elemzéséhez. A nemzetpolitika döntéshozói a sporttámogatásokra és a gazdasági támogatásokra mint valamiféle nagy innovációra tekintenek. És valóban, az utóbbi 5-10 évben megfigyelhető egyfajta szemléletváltás. 

A Csergő Zsuzsával és Kristina Kallas-al közös tanulmányunkban a nemzetpolitika (aminek az összetettségét az angol kinstate policy sokkal jobban visszaadja) két alapvető motivációját különböztettük meg. Az első a virtuális nemzetépítés, ami a magyarországi törekvésekben nagyon erőteljesen megnyilvánult. Olyannyira, hogy a magyar esetet a virtuális nemzetépítés paradigmatikus példájaként tartják számon a nemzetközi szakirodalomban. 

A második ilyen motiváció, ami más esetekben – mondjuk az oroszban – sokkal evidensebb, a geopolitikai és gazdasági befolyásszerzés. A lényeg, hogy úgy tűnik, a magyar nemzetpolitika (vagy kinstate policy) egyre kevésbé sorolható be egyik vagy másik kategóriába. 

Ha elfogadjuk, hogy Magyarország a Fidesz köré szerveződő üzleti-politikai körök és klientúra profitérdekeit kiszolgáló felhalmozó állammá vált, akkor világossá válik, hogy miért csinál „nemzetpolitika” címszó alatt (is) egyre inkább hasonló dolgokat, mint amiket például a Nyugat-Balkánon már korábban is csinált. 

Mármint, hogy a domináns politikai-üzleti körök az úgymond támogatáspolitikán keresztül a magyar államot és 

az erdélyi magyarságot is gazdasági befolyás- és profitszerzésre használják. 

Maga a gazdasági szemléletmód nem teljesen új, hisz, ahogy érintettük, Orbán már 2010-ben is úgy tekintett a „nemzetpolitikára” (ezen belül az állampolgárságra), mint amivel a kisebbségi magyarok a magyar humánerőforrás-gazdálkodás alanyaivá tehetők. 

A nemzetpolitika politikai gazdaságtanában ott történt elmozdulás, hogy a nemzetpolitika és a magyar tőkekihelyezés közötti határ is elmosódott. Ez azt is jelenti, hogy az erdélyi magyarokra osztott szerep is változik. A humánerőforrásra fókuszáló modell ugyanis a zártságban, az etnikai határfenntartásban érdekelt, hogy a magyarok Bukarest helyett Budapesthez kapcsolódjanak, hogy arra gravitáljanak, vagy legalábbis a magyar intézményes téren belül mozogjanak. 

A tőkekihelyezésre fókuszáló modellben az erdélyi magyaroknak, vagy leginkább a magyar eliteknek egyfajta közvetítő szerep jut, ahol a magyar cégek piac és profitszerzését támogathatják Romániában, akár ügyintézőként, akár fogyasztói szegmensként. Nem véletlen, hogy ez ideológiai szinten is megjelenik, például a román nyelvtudás fontosságának a hangsúlyozásában, amit például az MCC-ben nem győznek eleget ismételni. 

A román nyelvtudás fontossága egyébként egy olyan kérdés, amellyel kapcsolatban az erdélyi magyar közösségen belül (minden ellenkező híreszteléssel ellentétben) konszenzus van. Amikor azonban paradox módon a NER funkcionáriusai kérik ezt számon az erdélyi magyarokon, az nem a gazdasági marginalizáció feletti aggodalmukról szól, hanem arról, hogy immár a magyar tőkekihelyezésnek akarnak közvetítő réteget kinevelni.

A gazdaság mellett a sportot tekintik innovatív területnek, 

aminek Orbán Viktor Magyarország vonatkozásában nagy szerepet szán a nemzetépítésben, vagy a politikai többség megteremtésében. Mára ezzel kapcsolatban is inkább a befolyási övezetszerzés mint a nemzetépítés logikája dominál. Az elképzelés az, hogy a sporttámogatásokon és fociakadémiákon keresztül majd organikusan kiterjesztik a magyar sport merítőterületét egy 20 vagy 30 milliós területre Eszéktől Csíkszeredáig. 

Engem különösebben nem érdekel a versenysport, vagy ha igen, csak azért, mert az aktuális kapitalista működési módok disztópia-szerű karikatúráját látom benne. Az azonban határozottan irritál, hogy „támogatáspolitika” címszó alatt ekkora mennyiségű közpénzt tesznek ebbe a szintén kapitalista működési logikákat követő iparágba.

A gazdaság és a sport mellett az oktatás a harmadik olyan “szoft” terület, ami a támogatáspolitika homlokterében van.  Itt az alapprobléma az, hogy a NER-es döntéshozóknak, de sajnos az erdélyi magyar eliteknek is leginkább az van a fejében, hogy a magyar és a román középosztályok valamifajta versenyben vannak, és a támogatáspolitikának azt kell elősegítenie, hogy 

a magyar középosztály ne maradjon alul a román középosztállyal szemben. 

Bárdi Nándor szokta például mondani, hogy Erdélyben van 10 középiskola, ami „számít”, merthogy ezekből jön a magyar elit. Ez a mondása jól illeszkedik azokhoz az elképzelésekhez, amelyek a támogatáspolitikán keresztül is az elitképzést erősítenék, így például úgymond „oktatási teljesítményhez” kötnék a támogatásokat. 

Ez a nézőpont azonban a társadalmi igazságosság és méltányosság szempontjából nagyon súlyos kérdéseket vet fel. A román oktatási rendszeren belül hihetetlen belső egyenlőtlenségek vannak, mondhatni az egyik legegyenlőtlenebb oktatási rendszer egész Európában, miközben Romániában a közoktatás elviekben ingyenes, mindenki számára hozzáférhető. 

Ha a legutóbbi PISA adatfelvételt megnézzük (aminek volt az erdélyi magyarokra reprezentatív almintája is), azt látjuk, hogy a résztvevő államok közül Románia az, ahol a diákok társadalmi-gazdasági háttere a leginkább meghatározza az iskolai teljesítményt, és ez (még ha egy árnyalattal kisebb mértékben is) de az erdélyi magyarokra is érvényes. 

Ráadásul a magyar nyelvű oktatási rendszerben messze az országos átlag fölötti a lemorzsolódás és korai iskolaelhagyás. Ezeket a problémákat 

a középosztályra fókuszáló szemléletmód teljesen ignorálja

és az egyébként is privilegizált helyzetben lévő, felső középosztálybeli és elit gimnáziumokban tanulókat segíti meg ezeken a támogatásokon, például a célzott épületfelújításokon keresztül is. És erre még ráépítik az MCC-t is, ami hihetetlen mértékben szelektív osztályszempontból. 

Sajnos nem tudok nyilvánosan hozzáférhető adatokat idézni ebben a tekintetben, de tisztában vagyok vele, hogy az MCC programjaiba csak a „megfelelő” hátterű (középosztálybeli, értelmiségi, vállalkozói, politikai kapcsolatokkal rendelkező stb.) gyermekeknek van esélyük bekerülni. 

Vagyis a kő és tégla tényleg egy szimptomatikus dolog. Az is igaz, hogy van egy rakat presztízsberuházás, hogy műemlék- vagy más emblematikus épületeket akarnak megszerezni, amin keresztül a magyarság úgymond újra birtokon belülre kerül Erdélyben. De azt hiszem, hogy ez csak a kisebbik gond. Sokkal nagyobb probléma, hogy a kulcsterületeken a támogatáspolitika milyen elvekre épül, milyen célokat szolgál.

6. Torzulások

Sipos Zoltán: – Nézzük meg azért ezeket a támogatásokat, vagy a virtuális nemzetépítést egy átlagos középosztálybeli erdélyi család szempontjából. Az első dolog, amivel szembesülnek, hogy amikor gyerek születik, akkor babakötvény, azután az oktatási-nevelési támogatás, azután az óvodát, iskolát jó eséllyel a magyar kormány újította fel, vasárnap abba a templomba mennek, amit szintén a magyar kormány újított fel. Hogyha vállalkozást szeretnének, akkor nyilván a Pro Economica támogatásai felé kacsintgatnak. Miféle torzulásokkal jár az, hogy igazából akárhova lép az ember, valamilyen szinten köze lesz a Nemzeti Együttműködés Rendszeréhez?

Kiss Tamás: – Na hát ez az. Az első probléma ugye, hogy az átlagos erdélyi család nem középosztálybeli, nem azokban a terekben él, ahova a támogatások jutnak, hanem mondjuk faluhelyen vagy kisvárosban. A gyermekei jó eséllyel nem azokba az iskolákba járnak, amiket a NER felújított, mert a NER és a református egyház csak azokat az épületeket újította fel, amelyek elit oktatási intézmények és valamilyen szempontból szimbolikus értékük van. 

Az óvodaprogramban persze tényleg vannak jó elemek, de ez is nagyon szelektív. Néhány kivételtől eltekintve (mint például Székelyudvarhely) az egyház és az óvodaprogram más szereplői kínosan kerülték a roma oktatási helyszíneket, de ezen túl is lehetőleg a nagyobb presztízsű helyszínekre koncentráltak. Az első torzulás tehát, hogy a NER támogatásai növelik a meglévő egyenlőtlenségeket, például az oktatási rendszerben, de más intézményes területeken is, mint például a kulturális fogyasztás.

Másodszor, például akármilyen jelentős az óvodaprogram, az óvodahálózatot továbbra is a román állam tartja fenn. Az óvodáknak 90-95 százalékához így kevés köze van a NER-es támogatásoknak, még ha az oktatási-nevelési támogatást valóban meg is kapja a többség. Vagyis a második torzulás szerintem pont ebben a percepcióban van, hogy a NER-es támogatás mindenkinek (magyarországiaknak, erdélyieknek is) többnek tűnik, mint amennyi valójában. 

Mert valójában a közoktatást a román állam tartja fenn, 

és noha vannak egyenlőtlenségek, a magánoktatás még így is csak mintegy 3 százalékot tesz ki a rendszerben. Nehéz ezt pontosan adatolni, de a kisebbségi intézmények működésének szerintem még a 10 százalékát sem fedezik a magyar források, főként ha az önkormányzatok által erre fordított összegeket is beszámoljuk. Ezek a román költségvetési források, amik román állampolgárként rendelkezésünkre állnak, azonban leértékelődnek, és felértékelődnek, nagy szimbolikus súlyt kapnak azok a támogatások, amelyek Magyarországról érkeznek. 

A harmadik torzulás, hogy fokozzák az erdélyi intézményes szerkezetekben már amúgy is meglévő autoriter tendenciákat. Ha most a rendszert jellemző politikai gazdaságtani jellegzetességektől elvonatkoztatunk és pusztán a politikai mezőre koncentrálunk, az Orbán-rezsimet plebiszciter vezérdemokráciaként, illiberális demokráciaként (ami leginkább a rendszert működtetők önértelmezésében jelenik meg), vagy kívülről korlátozott hibrid rezsimként értelmezhetjük. 

Ezek a fogalmak mind arra utalnak, Magyarország nagymértékben eltér a liberális demokráciákat jellemző intézményes kerettől, leginkább abban, hogy az egyre inkább monopolhelyzetbe kerülő pártpolitika sorra gyarmatosította a különböző, korábban nem politikai szférákat: az igazságszolgáltatást, a közmédiát, a kulturális, illetve a tudományos mezőt. 

Ez a logika a támogatásokkal együtt Erdélybe is átszivárgott, ami – ahogy azt érintettük – a Markó-érához viszonyítva mára egy jelentős eltolódást okozott, a különböző elit és értelmiségi csoportokat a korábbinál jobban kiszolgáltatva nemcsak a Fidesznek, hanem az RMDSZ-nek is. 

Persze rögtön hozzá kell tennünk, hogy az autoritarizmusnak (vagy illiberalizmusnak) ez az iránya a korábban már meglévő „autochton” (hamisítatlanul erdélyi) autoriter tendenciákra tevődött rá. 

Ezt nevezhetjük etnikai autoritarizmusnak, 

ami alapvetően az etnikai határfenntartással függ össze és olyan tekintélyelvű működési módokat termel újra az intézményeinken belül, amelyek nem a NER-ből erednek.

A negyedik dolog, hogy a klienteláris és politikai patronázs-logika a korábbinál is elterjedtebbé válik. Ez persze Románia vonatkozásában is nagyon erős, az ország sok szempontból maga is patronázs-demokráciaként jellemezhető. 

Mindezzel együtt az a leplezetlen és egyközpontú politikai klientelizmus, ami ma Magyarországot és ezen keresztül az erdélyi magyar intézményrendszert jellemzi, az Európai Unión belül példa nélküli, az ezzel való analógiákat pedig leginkább a posztszovjet térség monopiramidális rendszereiben kereshetjük.

Magam nem vagyok sem a meritokratikus ideológiának, sem az antikorrupciós kampányoknak kritikátlan híve, de a jelenlegi elosztási rendszernél sokkal jobb lenne 

egy standardizált, elszámoltatható pontozási rendszer, 

még ha ennek kialakításakor (leginkább a közpolitikai prioritások meghatározásakor) nagyon oda is kell figyelni, hogy ne a társadalmi privilégiumokat termeljük újra.

Végül az ötödik dolog a kisebbségi intézmények funkcióira és az etnikai határfenntartásban betöltött szerepére vonatkozik. A már említett, Csergő Zsuzsa által vezetett kutatásban két funkciót és két intézménytípust különítettünk el: ezek a belső szolidaritás (és egyben a többséggel szembeni határ) termelése (bonding) és a többség irányába történő kötések, hidak megteremtése (bridging). 

Az erdélyi magyar intézmények 99 százaléka belső szolidaritást és egyben etnikai határt termel, miközben az intézményes hidak szinte teljes mértékben hiányoznak. Akad egy-egy többnyelvű színház, irodalmi projektek, néhány balos rendezvény, interetnikus táborok és kerekasztalok, de ezek csepp a tengerben. 

A magyar nemzetpolitikában a híd mint kifejezés és metafora is kiveri a biztosítékot, mert a szlovákiai magyarok multietnikus pártjára, a Most-Hídra utal. Amit mi értünk alatta (és valójában a Most-Híd is ezt célozta), hogy olyan intézményes terek jöjjenek létre, amelyek a többséggel való párbeszédnek a terepét adják, mégpedig úgy, hogy ezeken belül a többség és a kisebbség egyenlő(bb) félként tud részt venni. 

Így a szereplők meg tudják fogalmazni, ki tudják alkudozni, hogy hogyan kellene kinézzen ez a viszonyrendszer a teljes társadalomban. Az intézményes hidaknak abban is szerepük van, hogy a kisebbség ne marginalizálódjon, vagy, ahogy ez a vajdasági magyar köznyelvben szerepel, 

ne kerüljön intézményes gettóhelyzetbe.

Az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom programjának fontos eleme az intézményes hídépítés, de természetesen nem csak nálunk van meg ez a felismerés. Mindenesetre a híd típusú intézményeket, vagy a román-magyar párbeszéd tervezett újraindítását egyáltalán nem támogatja a nemzetpolitika. 

Persze az erdélyi magyar politikai osztály még a NER-nél is nagyobb mértékben ellenérdekelt. Ez utóbbi ugyanis, ahogy már érintettük, részben tőkehihelyezésre törekszik, amihez kellenének a hidak. Az RMDSZ felső vezetése viszont maga is egy nagyon fontos híd a többség irányába, mondhatni az egyetlen, hatalmi és strukturális értelemben jelentős híd. 

Mint ilyen, nagy sikerrel alkudozik a román szereplőkkel, politikai pártokkal. Ők maguk jól be is vannak integrálva a román politikai mezőbe, miközben egy sor társadalmi területen a gettószerű működés a jellemző. 

Az RMDSZ monopolhelyzete egészen addig tart, 

amíg nem jönnek létre a kisebb, közvetlen hidak, megteremtve a románok és magyarok közötti horizontális párbeszéd lehetőségét, ami így kikerüli a pártpolitikát. Oktatási szereplők oktatási szereplőkkel, tudományos vagy kulturális szereplők egymással, és így tovább. 

A lényeg, hogy itt az RMDSZ az, ami ebben a leginkább ellenérdekelt. A magyar kormány esetében ambivalens a helyzet. Szüksége lehet közvetítő rétegre, de abban is érdekelt, hogy az erdélyi magyarok nagy tömegei mégis a Budapest központú humánerőforrás-menedzsment rendszerébe integrálódjanak, hogy ebben a magyar hálózatban mozogjanak, még akkor is, ha nem költöznek feltétlenül Budapestre. 

7. Következmények, várható fejlemények

Sipos Zoltán: – Mi történik akkor, ha ezek a támogatások elapadnak? Márpedig azt látjuk, talán 2020-ban volt az utolsó csúcsa ezeknek a támogatásoknak, azóta a trend csökkenő, és van esély arra, hogy ha Magyarországon kormányváltás történik, akkor ezek vagy megszűnnek, vagy pedig számottevően csökkennek. Milyen hatással lehet ez az erdélyi magyar intézményrendszerre?

Kiss Tamás: – Azt kell megnézni, hogy mi volt 2010 előtt. Ahogy azt vázoltuk, alapvetően egy klientelisztikus típusú integrációról beszélhetünk, legalábbis a politikai osztály tekintetében. Politikusaink nem csak a NER-be, hanem a román politikai mezőbe is klienteláris alapon integrálódnak és ide kapcsolják be a szélesebb kisebbségi intézményrendszert is. 

Ahogy láttuk, a magyarországi támogatások volumene a 2014-gyel kezdődő kormányzati ciklusban növekedett meg. Ez Romániában turbulens politikai periódus volt. Klaus Iohannis elnökké választását követően, egészen 2017-ig volt ugyanis a korrupcióellenes kampány csúcsa, ami – tegyük hozzá – messze túlment a jogállami kereteken és egy nagyon káros antikorrupciós populizmusba fordult. 

Ennek hatására lecsökkent a Bukarest irányából megmozgatható pénz, mégpedig annak az összefüggésében, hogy az antikorrupciós harc nem pusztán a korrupciót, hanem a politikai partikularizmus számos más formáját kriminalizálta, amin keresztül az erdélyi magyar politikai osztály a román politikai mezőbe integrálódott.

Sipos Zoltán: – Tehát lényegében ez arról szólt, hogy nem mindig konkrétan korrupcióról volt szó, hanem egyszerűen az az informális mód, ahogyan kijárták a helyi szinten szükséges dolgoknak a kivitelezését – egy hidat, egy útépítést stb. – hirtelen korrupciónak minősült.

Kiss Tamás: – Igen. Ráadásul a különböző döntések vagy akár jogszabályok végrehajtásának is kialakult az informalitásra és politikai alkura alapuló módja. Gondoljunk például a visszaszolgáltatások kérdésére. Elvileg volt egy jogi döntés és létezett egy közpolitikai irány, ami alapján a visszaszolgáltatások nagy volumenben elindultak. 

Egyes visszaszolgáltatási ügyeket azonban utólagosan kriminalizáltak. A Székely Mikó Kollégium épületének a visszaszolgáltatása az egyik ilyen emblematikus példa, ahol Markó Attilát érte korrupciós vád, miközben ő egy politikai szereplő volt a visszaszolgáltatási folyamatban. 

Általánosan az látszott, hogy az RMDSZ nem tudja már a korábban természetesnek tűnő alkufolyamatokban szereplő politikusait megvédeni. Ez pedig gyakorlatilag lebénította a rendszert, nagyon nagy mértékben csökkentve az RMDSZ erőforrás-allokációs képességét. 

A NER gyakorlatilag ebbe az űrbe lépett be. 

Egészen eddig a pontig a magyarországi erőforrások marginálisak voltak az erdélyi magyar politikai osztály számára. Most az feltételezhető, hogy ha újra megtörténik a váltás – és ez bizonyos értelemben szerintem már megtörtént –, akkor a klienteláris kapcsolódások újra irányt váltanak. Budapest veszít a jelentőségéből. 

Az RMDSZ számára azonban ott marad Bukarest, a jelen állás szerint intakt módon, úgy, hogy ebben a tekintetben nincs is semmilyen vetélytársa. Még egyszer, ez a változás már zajlik. Ha megnézzük például a parajdi sóbányával kapcsolatos hírek médiareprezentációját, látszik, hogy hogyan csapódott le Nicușor Dan államelnök látogatása. A magyarországi politikusok ez alkalommal vizet nem vihettek a román elnöknek.

Amúgy rendszeresen járok Székelyföldre interjúzni, beszélek intézményes és önkormányzati szereplőkkel, vagy fejlesztési politikában érdekelt emberekkel. Számukra elég egyértelmű, hogy Bukarest legalább annyira fontos, mint Budapest. 

A magyarországi források Kolozsvárról jelentősebbnek látszanak, mint a magyar tömbterületekről, ami annak is köszönhető, hogy ott sokkal kevésbé érezhetők a támogatáspolitika hatásai. 

Másrészt Székelyföldön a magyar elitek egy sor közintézményt birtokolnak és területi alapon tudnak különböző romániai forrásokra pályázni. Így a kolozsváriak sokkal inkább „ráfüggtek” a magyarországi pénzekre, miközben ennek a kérdésnek a jelentősége sokkal kisebb a Székelyföld vagy a Partium szempontjából. 

A fő vesztes a Kolozsvár központú intézményes struktúrát működtető és a NER-rel is összefonódott politikai és értelmiségi elit lesz. 

Paradox, hogy az értelmiség önmagát sokszor a románokkal való kommunikáció úttörőjének tartja. Közben azonban az ő intézményei fogják leginkább megsínyleni a NER kimúlását, nem pedig a Székelyföld, nem az erdélyi magyarok általában véve, de még csak nem is az RMDSZ. 

Az erdélyi magyar értelmiség és különösen a kolozsvári értelmiség intézményeinek a gerince roppanhat meg ettől. Számukra valóban nehéz lesz a váltás, de ezt ne vetítsük ki az erdélyi magyar társadalom egészére, mert a székelyföldi falusi vagy vidéki önkormányzatok sokkal jobban fogják ezt lemenedzselni, mint a kolozsvári elitek.

Borítókép forrása: Orbán Viktor Facebook-oldala

The post Ilyenné préseltek minket a magyar kormány forintmilliárdjai appeared first on Átlátszó Erdély.

Mi történt az elmúlt tíz évben, hogy már nem üti meg ingerküszöbünket egy szélsőjobbal kapcsolatban álló zenekar fellépése, akár nagy létszámú közönség előtt? A Kárpátia az a zenekar, amely egy évtizede még egy csíkszeredai fellépésével olyan botrányt kavart, ami miatt kitiltották három évre a frontemberét Romániából. Arra is keresem a választ, miként ment végbe az a folyamat, melynek során a szélsőjobboldali zenekarok a mainstreambe vándoroltak.

De mi is a Kárpátia?

A Kárpátia 2003-ban alakult magyar „nemzeti rock” műfajú zenekar, melynek dalszövegei gyakran utalnak a magyar történelem fájdalmas pontjaira, így a trianoni békeszerződésre és Erdélyre mint magyar területi veszteségre.

Az együttest a nyilvánosságban gyakran szélsőjobboldali és revizionista nézetekkel azonosítják. Sokáig szoros kapcsolatban állt a Jobbik párttal, valamint a már feloszlatott Magyar Gárda paramilitáris szervezettel, amelynek az indulóját is ők írták. Zenéjük, amelyet úgy jellemeznek mint küzdelem „a magyar nemzet önrendelkezéséért és a történelmi igazságosságért”, érzékeny témákat érint Romániában.

Az együttes legnagyobb botránya

a 2014. június 6-i csíkszeredai koncert után dagadt, ahol az együttes frontembere, Petrás János László olyan kijelentéseket tett és olyan dalokat adott elő, amelyeket a román hatóságok gyűlöletkeltésnek és a fasizmus népszerűsítésének minősítettek. A per során kiemelték, hogy Petrás a trianoni szerződést igazságtalannak nevezte, és a krími eseményekhez hasonló akciókra sarkallta a közönséget az „elveszett területek visszaszerzésére”.

Emellett a románokat „elnyomóknak” címkézte, ezáltal sértette a faji, etnikai vagy xenofób ideológiák terjesztése ellen hozott romániai jogszabályokat. A legfelsőbb bíróság 2017-ben kitiltotta három évre, és 9000 lej büntetés megfizetésére kötelezte a frontembert.

Volt más botrányuk is. 2011-ben a magyar uniós elnökség a magyar pálinkát a zenekar Pálinka című dalával népszerűsítette. Emiatt sokan kiakadtak, mivel a dal utolsó szakaszában revizionista üzenet hangzik el: „Erős, mint a háromszor varrt / Csizma szára / Csizma szára / Amiben bemasírozunk Kolozsvárra / Kolozsvárra / Szilva, körte, cseresznye / Éljen a haza! / Egészségünkre!”. A felháborodás hatására a szervezők előbb megpróbálták védeni a zenekart, később aztán mégis törölték a Facebook-oldalról a Kárpátia dalát és annak angol fordítását tartalmazó videót.

Pikáns revizionizmus

A Partiumi Magyar Napokat elég sok magyar és román közpénzből szervezik. Utóbbi különösen pikáns, hiszen a zenekar repertoárján számos revizionista dal található, és ezáltal az a helyzet áll elő, hogy román közpénzen támogatják az alkotmány szerint egységes román nemzetállamban az olyan üzenetek hangoztatását Szatmárnémeti központjában, amelyek Trianon igazságtalanságát vagy egy esetleges határmódosítás fontosságát hangsúlyozzák. 

Mit mondanak, akik idehozták?

Nem sokat. 

A Partiumi Magyar Napokat támogatja többek közt a Szatmár megyei tanács, Szatmárnémeti önkormányzata, az RMDSZ alapította Communitas Alapítvány és az RMDSZ is. 

A hivatalok közül a megyei tanácsnak küldtünk kérdéseket. Azt szerettük volna megtudni, mennyi pénzt áldoztak az eseményre, mi a véleményük az együttes vitatható üzeneteiről, és miért tartják jó ötletnek, hogy a román szélsőjobboldal megerősödése közben magyar szélsőjobboldali zenekar lépjen fel. Az RMDSZ-es vezetésű megyei tanács nem méltatott válaszra. A Communitas jelezte, hogy felel a kérdésekre, de az általunk megadott határidő után három munkanappal sem érkeztek a válaszaik meg. Amennyiben a válaszokat akár a megyei tanácstól, akár az alapítványtól megkapjuk, a cikket frissítjük.

Csoma Botond, az RMDSZ szóvivője megkeresésünkre azt mondta, nem kívánja kommentálni a kérdést. Annyit elmondott, hogy tudomása szerint nem volt semmi probléma a szatmári fellépéssel.

A körösfői eseményt az Itthon Kalotaszegen Egyesület szervezi. Péter Ferenc elnököt telefonon értük el, azt mondja, a háromnapos esemény költségvetésében nincs közpénz, azt teljes mértékben a MOL finanszírozza. Elmondása szerint eszébe sem jutott, hogy ebben a politikai környezetben ez milyen üzenetet képvisel, egyszerűen az együttes nemrég koncertezett Szatmáron, és „jóval olcsóbb, mint más, hasonló nagyságú rockzenekarok”. 

De mennyi?

Megkérdeztünk néhány rendezvényszervező munkakörben mozgó szakembert, akik üzleti titokra hivatkozva nem árulták el, hogy pontosan mennyibe kerül listaáron a Kárpátia szerepeltetése. Ám az egyik név nélkül nyilatkozó megszólalónk fél–egymillió forint (körülbelül 1250–2500 eurónak felel meg) közötti összegre becsülte a haknit, a nagykoncertet pedig 1–2 millió forintra.

Ugyanezt állította két további erdélyi művelődésszervező is, akik az alsó kategóriás zenekarok közé sorolták a Kárpátiát, és 1–2 millió forintra saccolták a fellépési díját. Egyikük elmondta, hogy a csúcskategóriát a Bagossy Brothers Company és Rúzsa Magdi jelentik, esetükben 8 millió forintnál kezdődik az élő koncertek ára.

A DMF Music rendezvényszervező cég nyilvános listáján nem szerepel a Kárpátia, a fennebb csúcskategóriásként megnevezett előadók 9,5 és 10,1 millió lépnek fel, rajtuk kívül Quimby és Majka, valamint a Valmar ütik még ezt a szintet; a Margaret Island, a Blahalouisiana és a Honey Beast jelentik a középkategóriát, ők 4–5 millió forint közötti áron koncerteznek.

A jegyek árából is lehet egy előadó pénzben kifejezett „értékére” következtetni. A 2014-es botrány után 2023. május 27-én, a pünkösd előtti szombaton lépett fel Romániában a Kárpátia együttes, „9 év után újra Erdélyben”. Az időzítés fontos, hisz akkor nagyon sok magyarországi résztvevővel is lehet számolni. A nagykoncertet az RMDSZ-es szenátor, Antal Lóránt befolyása alatt levő Star Rádióban reklámozták. Egyik főszervezője feltehetően Bögöz község jelenlegi alpolgármestere, Istók Róbert volt, aki a szervező Agyagfalvi Ifjúsági Klub kapcsolattartója. A jegyeket 100–120 lejes áron lehetett megvásárolni. Istók azt nyilatkozta, hogy a bögözi önkormányzatnak nincs köze a koncerthez, nem közpénzből szervezték.

A Fidesz, a szubkultúrák átalakulása és a családiasodás

A Fidesz és a jobboldali politika általános stratégiája kulcsszerepet játszott abban, hogy a szélsőjobb szubkultúrái miként oldódtak fel és váltak mainstreammé. Patakfalvi-Czirják Ágnes szociológus szerint e folyamat jól nyomon követhető a Kárpátia vagy az Ismerős Arcok felemelkedésén.

Patakfalvi-Czirják Ágnes kutatásai a 2010-es évek elején arra fókuszáltak, mi történik a szubkultúrákkal, amikor rajongóik kiöregszenek. Míg más zenei terekben – például az elektronikus zenében vagy akár a drogokhoz kapcsolódó közegekben – a közönség valóban szétszóródott, a radikális jobboldali színtér stabil maradt. A motoros találkozók, az EMI-tábor vagy a Magyar Sziget fesztivál megmutatta: ezek a közösségek képesek generációkon át fennmaradni. A rajongók gyerekeinek fokozatos bevonása vezetett a „családiasodás” folyamatához, amely a 2010-es évek közepére egyre erőteljesebbé vált.

A fesztiválok különleges olvasztótégelyekké váltak, ahol a nemzeti radikális zene mellett minden generáció megtalálta a helyét. Gyerekek hagyományos mesterségeket próbálhattak ki, a nők és férfiak egyaránt részt vettek a programokon, sőt a maszkulinitás új formái is megjelentek. Patakfalvi-Czirják hangsúlyozza: Kelet-Európában kevés más szubkultúra biztosított ilyen sokrétű élményt.

A zenekarok színpadi kommunikációja tudatos volt: amit jogi következmények nélkül nem mondhattak ki, azt a közönséggel mondatták ki. A szélsőjobboldal parlamenti képviselőinek köszönhetően erős jogi támogatásuk is volt: a dalszövegeket szakértők ellenőrizték, mielőtt a nyilvánosság elé kerültek volna.

A Jobbik legyőzése

A nemzeti radikális közösségek szervezőereje hamar potenciált jelentett a Fidesz számára. A 2010-es évek közepéig legfőbb riválisuk a Jobbik volt, ezért fontos volt a Jobbikhoz kötődő szubkulturális terepek – például a Magyar Sziget – „meghódítása”. Elsőként az Ismerős Arcok csatlakozott, akik 2010 körül már felléptek fideszes rendezvényeken. Bár ekkor még árulással vádolták őket, a kulturális finanszírozás állami központosítása gyorsan eldöntötte a kérdést: hosszú távon csak az államhoz közeledve lehetett fennmaradni.

Patakfalvi-Czirják Ágnes szerint a szélsőjobboldali életforma önmagában gazdaságilag is veszteséges volt. A „szkítia boltok” és a radikális jobboldali–ezoterikus kiadványokat árusító hálózatok rövid időn belül kifulladtak. Bár látszólag erősnek tűntek, az állami erőközpont megjelenése gyorsan „leszalámizta” őket, és a Jobbik politikusai körül is elfogyott a levegő.

A fordulópont az Ismerős Arcok Nélküled című dalának második himnusszá válása volt. Ettől kezdve a radikális zenekarokat már nemcsak szélsőjobboldali, hanem „nemzeti” előadókként is értelmezték. Erdélyi szervezők és magyarországi iskolák is átvették repertoárjukat: a Kárpátia népdalfeldolgozásai például tananyagként is megjelentek. A Fidesz irányítása alatt a „magyarság megélésének” keretei átalakultak, és a katonalét, valamint a határvédelem témái újra felértékelődtek.

Végül a szociológus arra mutat rá, hogy a zenekarok politikai eszközként is működhettek. Egy Kárpátia-koncert meghívása politikusok számára stratégiai lépés: ha botrány tör ki, akkor az adott politikus áldozati pózban jelenhet meg, „ellenállóként” a külső nyomással szemben.

Tehát a Kárpátia beemelése a mainstream előadók közé politikai és társadalmi alapon is történt. Ami továbbra is kérdéses, hogy amikor Romániában ismét magyarveréstől hangos a sajtó, a mindennapokban egyre agresszívabb a román szélsőjobb, hiszen etnikai alapon bántalmaznak bevándorlókat, mennyire ésszerű döntés szélsőjobboldali, nemzeti radikális húrokat pengetni. 

The post Ezt is megértük: román közpénzből koncertezik Erdélyben a szélsőjobboldali Kárpátia appeared first on Átlátszó Erdély.

Aki régóta követi az Átlátszó Erdélyt, valószínűleg találkozott már a magyar kormány támogatáspolitikájáról, a határon túli magyar közösségekbe irányuló különféle támogatásokról, valamint a Bethlen Gábor Alap által kiosztott pénzekről szóló anyagainkkal.

Talán az is feltűnt, hogy két éve nem közöltünk összefoglalókat a Bethlen Gábor Alap támogatásairól. Ennek jó oka van: bár a BGA honlapján, a bizottsági határozatok között továbbra is elérhetőek a támogatásokról szóló döntések, ezek összesítését egyre problémásabbnak láttuk.

Az történt ugyanis, hogy néhány éve a bizottsági határozatok között feltűntek a korábbi határozatok módosításai. Ezek lényegében korábbi bizottsági döntéseket bírálnak felül, gyakran az eredetileg megítélt pénzösszeget is módosítják. 

Annyit módosítgatják, hogy alig lehet követni

Az utóbbi években ezek a módosítások annyira gyakorivá váltak, hogy problémássá vált az egyes támogatási döntések követése. Amellett, hogy az egyes döntések esetében nehéz megmondani a megítélt összeget, a támogatások összesítését – tehát azt, hogy Erdélybe összesen mennyi támogatás érkezett egy adott évben – sem lehet pontosan kiszámolni a bizottsági döntések alapján.

Így más forráshoz folyamodtunk: a Bethlen Gábor Alap által évente elkészített, és az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottsága elé terjesztett beszámolókban közölt sarokszámokra támaszkodva dolgoztunk.

A 2023-as beszámolóból kiderül, hogy 81 milliárd forint (körülbelül 200 millió euró) összegben hagyott jóvá támogatásokat az alap felett rendelkező, négytagú Bizottság. Ebben az összegben benne vannak 

• a jogszabály alapján nyújtott normatív támogatások (ezek közül a legfontosabb a Szülőföldön magyarul program, ismertebb nevén az oktatási-nevelési támogatás);
• az általában nem túl magas keretekkel rendelkező nyílt és a meghívásos pályázatok; 
• valamint a legérdekesebb tételnek számító, egyedi döntés alapján nyújtott támogatások.

Egyedi döntések: így kapnak pénzt a csókosok

Az egyedi döntés alapján nyújtott támogatások azért tarthatnak számot kiemelt érdeklődésre, mert ezek esetében nem a Bizottság, hanem a Miniszterelnökség hozza meg a támogatási döntést. Egybehangzó értesüléseink szerint a nagyobb összegű döntéseket maga Orbán Viktor miniszterelnök hagyja jóvá (noha forrásaink más-más összegeket emlegetnek küszöbértékként). 

Akár Orbán dönt, akár nem, az biztos, hogy ezek azok a támogatások, melyekről politikai döntés születik, és melyekre a Miniszterelnökség forrást biztosít, a BGA pusztán lebonyolítója ezeknek a projekteknek. A BGA beszámolója így fogalmaz ezekről a támogatásokról: 

„Az egyedi támogatások eljárásrendjüket tekintve a pályázati rendszeren kívül biztosított, a támogatandó cél speciális körülményeit, finanszírozási szükségleteit kiemelten kezelő támogatások. (…) A támogatási kérelmek Államtitkársághoz kerülnek benyújtásra. Az Államtitkárság a szakmai javaslatával ellátott kérelmet továbbítja az Alapkezelő részére a döntéshozatal előkészítése, a támogatási ügylet lebonyolítása céljából.”

A tavaly megítélt támogatásoknak bőven több mint fele, 52 milliárd forint (127 millió euró) volt ilyen „pályázati rendszeren kívül biztosított” támogatás. Ez az összeg valamivel több, mint az utóbbi két év 30-40 milliárdja, azonban messze elmarad a 2020-as csúcstól: ebben az évben 117 milliárd forintot osztottak ki „rendszeren kívül”. Így is a tavalyi össztámogatás 63 százalékát teszi ki az egyedi döntések.

Vége a szűkös éveknek?

A 2018-as, majd 2020-as bőséget két szűk esztendő követte: a pályázati rendszerre rálátó forrásaink szerint „elzárták a pénzcsapot” – erről az Átlátszó Erdély itt írt. Úgy tudjuk, ebben az időszakban a magyar kormány ugyan támogatta a már megkezdett ingatlanfejlesztési projekteket, de új, milliárdos nagyságrendű projektek nem indultak (erről az időközben elhunyt Potápi Árpád államtitkár is beszélt 2023 márciusában). 

A mélypont 2022-ben jött el: ekkor nagyjából 40 milliárd forintnyi támogatásról született döntés. Igaz, ennek a háromnegyede, 31 milliárd egyedi döntésekre ment.

A Bethlen Gábor Alap kiadásai, az alap által összeállított éves jelentések alapján. Az összegek millió forintban, és a kurzorral a grafikán további adatok jelennek meg.

A BGA éves beszámolóiban közölt sarokszámokon jól látszik, 2023-ban a támogatások újból növekedtek. Az egyedi támogatások összege növekedett leginkább, 22 milliárd forinttal. De az össznövekedésbe belejátszik 18 milliárd forinttal az is, hogy az oktatási-nevelési támogatás összege majdnem megötszöröződött: a korábbi, diákonkénti 22 400 forintról százezer forintra emelkedett.

Az oktatási nevelési támogatást tavasszal kell megpályázni, és ősszel kapják kézhez a szülők. Célja a magyar iskolaválasztás ösztönzése és a magyar nyelvű oktatás megerősítése a külhoni területeken. Összege a 2022-es 5 milliárd forintról tavaly 23 milliárdra (56 millió euróra) nőtt, erről az emelésről is a Miniszterelnökség döntött.

Tavaly az oktatási-nevelési támogatás az össztámogatás több mint 28 százalékát tette ki. Összeadva a Miniszterelnökségen születő egyedi döntések 63 százalékos arányával az látszik, hogy a BGA által utalt támogatások

bő 90 százalékáról nem a BGA dönt. 

A határon túlra szánt támogatásoknak a tizedéről sem dönt az a szervezet, ahol elméletileg a legtöbb tudás és tapasztalat halmozódott fel a határon túli közösségek önszerveződéséről, civil szférájáról, intézményes igényeiről. A támogatások túlnyomó többsége egyedi intézményes szereplőkhöz, nagy beruházásokhoz irányul, illetve az oktatási-nevelési támogatás több mint kétszázezer egyéni igénylőjéhez. 

Az alulról jövő kezdeményezésekre, a kisebb közösségek önszerveződésére alig jut pénz. A rájuk szánt támogatások táblázataiból az látszik, hogy a határon túli civilek működésre fél-másfél millió forintot kaptak, programjaikra pedig alig 300-600 ezer közötti forintot úgy, hogy a pályázatoknak eleve csak a kétharmadát támogatták. Ezeknek az összegeknek a nagyságrendje sok-sok éve változatlan, miközben a forint értéke a felére csökkent az elmúlt tizenöt évben.

Keresünk ezer szabad erdélyi embert

Baj van. Szeptemberben muszáj volt a vésztartalékainkhoz nyúlnunk. Ezért keresünk ezer szellemileg és anyagilag független személyt, aki segíti az Átlátszó Erdélyt oknyomozó műhelyként fenntartani.

Ami az egyedi döntések területi megoszlását illeti, 

nincsenek meglepetések: Erdély a közel 25 milliárdos összeggel (61 millió euró) magasan vezet, a vajdasági (5,3 milliárd, 13 millió euró) és felvidéki (5,3 milliárd) összegek enyhén emelkedtek 2023-ban. A növekvő trend Kárpátalján hangsúlyos még, érthető módon. Ebbe a régióba összesen 8,8 milliárd forintot (21,5 millió eurót) ítéltek meg.

A Bethlen Gábor Alap kiadásai területi bontásban, az alap által összeállított éves jelentések alapján. Az összegek millió forintban, és a kurzorral a grafikán további adatok jelennek meg.

A BGA 2023-as beszámolójából kiderül még, hogy a 2022 decemberében visszavont erdélyi meghívásos pályázat miatt kiesett forrásokat pótolták. (A sok intézményt kínos helyzetbe hozó döntésről a Transtelex itt számolt be). Tavaly januárban ismét meghirdették a kiírást 280 millió forintos kerettel, melyre 139 szervezetet hívtak meg. 

Augusztusban aztán meghirdették a „rendes” pályázatot az erdélyi nemzeti jelentőségű programok támogatására 681 millió forintos keretösszeggel. Ebből összesen 638 millió forintot ítéltek meg 162 pályázatra.

Miért fontos a Bethlen Gábor Alap?

Bár a magyar kormány több minisztériumának is van határon túli támogatásokra szánt költségvetési előirányzata, ezek nem jelentős összegek. A legnagyobb, határon túli támogatásokat folyósító alap a Bethlen Gábor Alap. A határon túlra szánt pénzek túlnyomó többsége a BGA-n keresztül érkezik.

Erdélyben a külügyminisztériumi forrásokat elosztó Pro Economica Alapítvány a magyarországi támogatási rendszer másik számottevő szereplője. Ez az alapítvány mintegy 100 milliárd forintot (kb. 250 millió eurót) osztott ki az évek során Erdélyben különféle gazdaságfejlesztési programokra. 

A Pro Economica idén szeptemberben nyitotta újra támogatási programját tízmilliárd forintos kerettel. Az alapítvány évekig takaréklángon üzemelt, ugyanis a magyar kormány nem tudott megegyezni a románnal a gazdaságélénkítő pénzekről. 2020 márciusában a román külügy arra kérte a magyar kormányt, hogy kössenek egyezményt a Romániába irányuló gazdasági támogatásokról.

The post A csókosok és a diákok a határon túli támogatások legfőbb célcsoportja appeared first on Átlátszó Erdély.

Mindannyiunknak van olyan rokona, barátja, ismerőse, akivel „vigyázni kell”: elég egy figyelmetlenül elejtett félmondat, beszélgetést kezdeményező gesztus, máris félórás kiselőadást kapunk az élet legfontosabb kérdéseiről: a nyugati „no go” zónákról, a Kanadában nemváltó műtétre kényszerített óvodásokról, vagy akár az ukránokról, akik galádul rátámadtak a nyaralni érkező orosz katonákra.

Noha sok empirikus tapasztalatunk van a dezinformációs narratívák erdélyi terjedéséről, és azt is sejtjük, hogy ezek terjedésében nagy szerepe van annak, hogy az erdélyi magyarság lényegében a magyarországi médiatérben él, meglepően kevés konkrét adattal rendelkezünk arról, hogy a magyarországi kormánypropaganda hogyan férkőzik be mindennapjainkba.

Egyáltalán, az erdélyi magyarok médiafogyasztásáról szóló, valamennyire friss kutatásokat fél kezünkön lehet megszámolni. Az egyik ilyen a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet 2015-ös kutatása, melyből kiderül, hogy leggyakrabban a magyarországi televízió-csatornákat – RTL Klub, Duna TV, TV2, M1 – nézik az erdélyi magyarok.

Arról nincsen adat, hogy a médiafogyasztási preferenciák hogyan változtak 2015 óta. Valószínű, hogy a kedvelt csatornák tekintetében voltak változások, de minden bizonnyal továbbra is elsősorban a magyarországi médiatér jelenti az erdélyi magyarok tájékozódási alapját.

A magyar kormány paneljeit mondják fel az erdélyi magyarok

Ezzel magyarázható annak a felmérésnek az eredménye, amit 2022-ben, az ukrajnai háború kitörése után készített a Bálványos Intézet, és amely nem kis megrökönyödést okozott szakmai körökben.

Kiderült ugyanis, hogy két éve az erdélyi magyarok percepciója az ukrajnai háborúról számottevően eltért a román többségtől, és leginkább a magyarországi kormány narratíváját tükrözte. (Az erről szóló online előadás itt tekinthető meg.)

Mikor a kutatók rákérdeztek az ukrajnai háborúval kapcsolatos hírforrásokra, kiderült, hogy az erdélyi magyarok többsége (61%) a magyarországi közmédiából, illetve a román televíziókból (51%) tájékozódik. A román online portálok és a nemzetközi hírforrások a preferenciák végén szerepeltek.

Bizalom tekintetében is a magyarországi hírforrások vezettek: a válaszadók mintegy 50%-a mondta azt, hogy „nagy mértékben” vagy „eléggé” bízik a magyarországi közmédiában, míg a román televíziók esetében ez az arány 23-26% körül volt.

Az első kutatás, amely a magyar kormány propagandájának terjedését vizsgálja a határon túli közösségekben

Ezt a két korábbi kutatást egészíti ki a Political Capital Médiahegemónia és propaganda a határon túl című projektje, mely a magyar kormány narratíváinak határon túli terjedését vette szemügyre, és melyben az Átlátszó Erdély is részt vállalt.

A kutatás 2023. január 1. és július 15. között vizsgálta a magyar kormányhoz köthető dezinformációt és propagandát a Magyarország határain kívül – Felvidéken, Kárpátalján, Vajdaságban és Erdélyben – működő médiaorgánumokban.

Négy fő dezinformációs narratíva megjelenését vizsgálták: az ukrajnai háborúval, az Oroszország elleni szankciókkal, az illegális migrációval, valamint a gender témakörrel kapcsolatos narratívákat.

Első körben a Political Capital kutatói a helyi partnerek – Gyurkovics Virág (Átlátszó Vajdaság, Szerbia), Kőváry Sólymos Karin (ICJK, Szlovákia), András Soltész és Dmytro Tuzhanskyi (Varosh, Ukrajna) valamint Sipos Zoltán (Átlátszó Erdély, Románia) – segítségével beazonosították a legfontosabb helyi online médiaorgánumokat, valamint a legnagyobb követőszámmal és befolyással rendelkező Facebook-oldalakat.

Ezután a kutatók kulcsszavas kereséseket folytattak a médiaorgánumok Facebook-oldalain a CrowdTangle és SentiOne eszközökkel. Az így nyert, 1245 sort tartalmazó adatbázisban felbukkanó anyagokat kvalitatív elemzésnek vetették alá: a kutatók minden anyagot elolvastak, azokban további al-narratívákat azonosítottak be, és azt is megvizsgálták, hogy az egyes tartalmak milyen hálózatok révén terjednek.

A narratívaelemzés fontos része volt a helyi szereplők politikai, gazdasági, szervezeti kontextusának felvázolása. A propaganda hatását három további dimenzió befolyásolja:

• Mennyire erős az Orbán-kormány kontrollja az adott közösség médiaorgánumai fölött?
• Mennyire beágyazott a kisebbségi média a többségi médiatérbe?
• Mennyire szabad és versenyalapú a többségi médiatér?

A romániai magyar média esetében ugyan erős a magyar kormány kontrollja, azonban a kitettséget csökkenti a romániai politikai tér erős euroatlanti irányultsága, amellyel az RMDSZ sem igazán megy szembe.

További tényező, hogy a többségi médiatér tulajdonosi szerkezete a magyarországihoz képest sokszínűbb, a piaci verseny erősebb, és az elérhető információk sokszínűbbek. Itt azonban azt is meg kell említeni, hogy az erdélyi magyarok elsősorban magyar nyelvű sajtótermékeket fogyasztanak, így a román nyelvű médiatér milyensége másodlagos szerepet játszik.

Az erdélyi magyar média túlnyomó többsége a magyar kormány pénzén él

A vizsgált erdélyi magyar médiaorgánumok túlnyomó többsége az Erdélyi Médiatér Egyesület köré tömörül, ez a projekt a magyar kormány támogatásából működik.

Ezekre a médiaorgánumokra eddig nem volt jellemző az a szigorúan központosított, uniformizált üzenetekkel operáló propaganda, ami a magyarországi kormánymédia sajátja, azonban a magyar kormány narratíváját tükröző anyagok megjelennek.

Az RMDSZ kisebb, de szintén fontos szereplője az erdélyi magyar médiatérnek: a Progress Alapítvány az egyik legnagyobb internetes hírportál, a maszol.ro kiadója, a Janovics Jenő Alapítvány pedig az ETV-t, valamint az Erdély FM-et működteti. Mindkét alapítványt az RMDSZ finanszírozza.

Itt időről időre szintén megjelennek a magyar kormány narratíváit tükröző anyagok, noha az RMDSZ hivatalos kommunikációja – főként az ukrajnai háború kapcsán – a kezdetektől fogva megfelel az euroatlanti konszenzusnak az orosz agresszióval kapcsolatban.

Mit mutatnak az adatok?

A vizsgált tartalmak 40%-a a háborúval, 29%-a a migrációval, 19%-a a genderrel és 12%-a a szankciókkal kapcsolatos dezinformációt tartalmazott. Noha Erdélyben él a legnagyobb magyar közösség Magyarországon kívül, a manipulatív narratívákat tartalmazó anyagok száma alapján Szlovákia vezeti a toplistát. A vizsgált narratívák alapján a sorrend: Szlovákia (57%), Románia (24%), Szerbia (11%), Ukrajna (8%).

Az erdélyi magyar médiatér volt a második legaktívabb a magyar kormányhoz kapcsolódó dezinformáció terjesztésében. Az adatbázisban szereplő tartalmak nagyjából negyede származik innen.

Ez nem meglepő, lévén hogy Erdélyben él a legnagyobb határon túli magyar közösség, az erdélyi magyar sajtót nagyrészt a magyar kormány finanszírozza, az RMDSZ pedig szorosan együttműködik a Fidesszel. A propaganda terjedését olyan, a magyar kormány üzeneteit felerősítő rendezvények is segítik, mint Tusványos vagy a csíksomlyói pünkösdi zarándoklat.

A vizsgált időszakban a háborús dezinformációs narratívák domináltak (sárga görbe), a migrációs narratívák (szürke görbe) növekedése elsősorban a magyar kormány menekültek elosztására vonatkozó, új uniós mechanizmust ellenző kommunikációjának köszönhető.

A háborúval kapcsolatos narratívákat tartalmazó anyagok többsége azt hangsúlyozta, hogy (1) azonnali tűzszünetre és békére van szükség, valamint hogy (2) a fegyverletétel csak meghosszabbítja és fokozza a konfliktust. Kisebb mértékben megjelentek azok a narratívák, melyek a háborúpárti Nyugatot hibáztatják a háború kirobbantásáért és fenntartásáért, de előfordult az is, hogy orosz állami vezetők kritikátlan nyilatkozatait vették át.

A béke és a tűzszünet sürgetése elsősorban a magyar kormány és Ferenc pápa békepárti üzenetein keresztül jelent meg. Jó példa erre Szijjártó Péter nyilatkozata, miszerint „Magyarország és a Vatikán egyetért abban, hogy a háborúnak és az emberi szenvedésnek Ukrajnában minél hamarabb véget kell vetni”.

Erősen jelen voltak az illegális migrációhoz kapcsolódó narratívák. Az „illegális migráció” (43%) és a „migránscsempészet” (35%) mellett a harmadik domináns al-narratíva „Brüsszelről” szól (13%), amely alapvetően az Európai Uniót és az Európai Bizottságot okolja az illegális migrációért és annak minden negatív kulturális és gazdasági hatásáért.

A migrációról szóló véleménycikkek az erdélyi mintában voltak a leggyakoribbak. Szinte mindegyik ilyen anyagnak a szerzője Bíró Béla, a maszol.ro főmunkatársa volt. Ezek a cikkek gyakran kiemelték „Európa hanyatlásáról”, a menekültek befogadását és integrációját támogató „Wilkommenskultur” kudarcáról szóló szubnarratívákat is a nyugat-európai országok politikájának kritikáján keresztül.

A felvidéki és vajdasági magyarság a legsérülékenyebb

Az elemzés a határon túli közösségeket rangsorolja is, aszerint, hogy mennyire sérülékenyek a dezinformációs narratívákkal szemben. A Political Capital szempontjai szerint a Szerbiában és Szlovákiában élő magyar közösség bizonyult a legsérülékenyebbnek: a szlovák és szerb kormányfő egyaránt Orbán Viktor szövetségesei közé tartoznak, akik a magyar kormányfőhöz hasonló retorikával rendelkeznek.

Ukrajnában és Romániában a magyar közösség könnyebben hozzáfér elfogulatlanabb információkhoz, ugyanis a többségi médiatérben több a tényalapú anyag és kevesebb a dezinformáció, illetve a helyi politikai elitek nem szövetségesei az Orbán-kormánynak.

The post Mint forró kés a vajban, úgy terjednek a magyar kormány dezinformációs narratívái Erdélyben appeared first on Átlátszó Erdély.

Az átlagember még mindig úgy gondol a vállalkozóra, hogy az gazdasági szakember vagy mérnök, és férfi. Jobban ad a férfi vezetők szavára, holott a nők kimutathatóan képzettebbek. Hogy ez miért van így egy annyira meritokratikusnak hitt terepen is, mint a vállalkozói szféra, arra a szoptatás világhete és a fiatalok világnapja között induló cikksorozatunkkal keressük a válaszokat.

Sorozatunk első részében szociológusokkal beszélgetünk a nők irányította vállalkozásokról. Kiderül, miért több a munka és kevesebb a tőke az ilyen cégekben, és miért a családjáért túlórázó férfi az ideális munkavállaló. A sorozat következő részeiben interjúkat közlünk női vállalkozókkal, és azt feszegetjük, miért kisebb a nők jövedelme, mint a férfiaké.

Se a vállalkozó, se az alkalmazott nők nem tudják újraosztani a gondoskodói feladatokat a családban, és a gyengeség jelének veszik, ha panaszkodnának, derült ki, amikor a romániai vállalkozónők helyzetéről beszélgettünk Geambașu Réka szociológussal, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatójával, valamint Gergely Orsolya szociológussal, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatójával.

Gergely Orsolya fő kutatási terepe Székelyföld, ahol 2010-ben kezdte felmérni a magyar anyanyelvű vállalkozónők helyzetét. 2018-ban Geambașu Rékával együtt újabb kutatást végeztek, a mintát ezúttal kiterjesztették Erdélyre és a román anyanyelvű lakosságra is. A 2018-as kutatás egyik online felmérése kifejezetten a vállalkozó anyákra koncentrált. 

A koronavírus világjárvány az iskolák bezárásával és a gondoskodási feladatok gyarapodásával a női vállalkozókat terhelte jobban, derült ki a 2020-ban több európai országban végzett felmérésből, amelyben Geambașu Réka is részt vett. Ebben 2019-es európai uniós statisztikákat (Labour Force Survey) is felhasználtak arról, hogy a vállalkozói ágazatok szerint hogyan oszlanak el a nők és a férfiak.

Milyen területeken magas a női vállalkozók aránya, és melyeken a férfi vállalkozóké?

Gergely Orsolya: Nem akarok ilyen nagyon banális dolgokat mondani, hogy a kézművesek körében nyilván sokkal magasabb a női vállalkozók aránya, és a mezőgazdaság vagy építőipar területén magasabb a férfi vállalkozóké. Vannak ilyen nemzetközi trendek, amikbe illeszkednek azok a számok, amiket Romániára vonatkozóan tudunk. A 2019-es európai uniós statisztikák alapján például a szolgáltatások, a tanácsadás és a turizmus területein magasabb a női vállalkozók aránya, mint a férfiaké. Az ingatlanpiacon és az építőiparban a férfi vállalkozók aránya nyolcszoros a nőkéhez képest. Lehet, hogy van frissebb felmérés is a női és férfi vállalkozókról.

Léteznek a hagyományosan női tevékenységekhez kapcsolódó vállalkozások, de erre vonatkozóan látok egyfajta változást a startupoknál. Ezek két-három évig finanszírozott projektek, amire pályázni lehet. A vállalkozók 28-35 ezer eurós támogatásokat kapnak, és a cégüket minimum három évig kell működtessék. A pályázat elbírálásakor plusz pontot kapnak a női vállalkozók, vagy akik idősebbeket alkalmaznak, vagy akik vidéken működtetik a cégüket. Tudnék sorolni a térségben kézműveseket, akik olyan gépeket tudtak ebből a pénzből beszerezni, amit egyénileg nem tudtak volna, vagy iskola utáni oktatásban dolgozókat és táboroztatókat, akik így indították a vállalkozásukat.

Geambașu Réka: Alapvetően két dolog képez kötött pályát a nők számára a tevékenységi területük kialakításában, amikor vállalkozást indítanak. Az egyik az, ami általában a nők pályaválasztásakor is látunk, hogy nagyobb valószínűséggel választanak maguknak olyan szakirányt, amit a társadalom nőiesnek gondol, ami valamiféle összhangot mutat a gondoskodással, az emberekkel való együttműködéssel, vagy ami könnyebben összeegyeztethető a magánélettel. A második, amit minden kutatás megerősít, hogy a női vállalkozók tőkeszegényebben indulnak, emiatt vállalkozásuk munkaintenzívebb is. Olyan területeken vállalkoznak, ahol nincs nagy szükségük arra, hogy tőkét mozgassanak, vagy beruházást eszközöljenek az elején, inkább a munkaerejükkel tudnak számolni.

Mitől függ, hogy a nők milyen területen kezdenek el vállalkozni?

Gergely Orsolya: Nagyon mélyen beágyazódott a társadalmunkba, hogy a nőknek mi a dolga, és a férfiaknak mi a dolga. A pályaválasztást is a közeg határozza meg, ahol élünk, ahol a pedagógus azt mondja a nyolcadikos lánynak, hogy hát nem hiszem, hogy matek-infó osztályba szeretnél menni, az nem olyan lányos dolog.

Egy Erasmus projektekben dolgoztunk Rékával, ahol hét európai országban készítettünk interjúkat női vállalkozókkal. Az interjús tapasztalatom az, hogy amikor megkérjük a női vállalkozókat, hogy meséljék el annak a történetét, hogy ők hogyan indították a vállalkozásukat, akkor ezek a történetek nem úgy kezdődnek, hogy én már nyolcadikos koromban tudtam azt, hogy vállalkozó leszek, vagy már az egyetemet úgy választottam, hogy tanuljak menedzsmentet, marketinget. Nem azt mondom, hogy a férfiaknál másképp kezdődnek, csak azt mondom, hogy a nőknél ezt nem hallani. Nagyon sok nő úgy kezdi a vállalkozását, hogy volt egy szakmai tapasztalata azon a téren, amiben dolgozott, egyszer csak kilép, és önállóan kezd vállalkozni. 

Geambașu Réka: Úgy vagyok vele, hogy nagyon szimpatikus a nyolcadikos lány, aki informatikára fog menni, de a társadalom mindent meg fog tenni, hogy az informatikán belül egy nőies trekken maradjon. A nőies trekk alatt azt értem: a munkahelyemen annyira vágyom, amennyi mellett gondoskodni tudok a gyerekekről. Ilyen szempontból valójában azt látjuk, hogy nincsen nagy különbség a vállalkozónő és az alkalmazott nők között. A társadalom sugall egy ilyen képet, hogy vállalkozónőnek lenni megnyitja a perspektívákat, azonban azt látjuk, hogy nem nyitja meg.

Miért indítják átlagosan a nők tőkeszegényebb háttérből a vállalkozásukat, mint a férfiak?

Geambașu Réka: Biztos, hogy nem amiatt, amit a társadalom előszeretettel gondol, és nagyon sok tanulmány is, hogy valamiféle pszichés jellemzői vannak a nőknek, amelyek miatt nem mernek nagyban gondolkodni, nem mernek bekopogni a bank ajtaján, és nem mernek kockáztatni. Ezt egy szociológus kevésbé tudja igazolni. Nem állítom, hogy nem lehetne valamilyen személyiségjegyeket vizsgáló kutatásban ezt kimutatni, de egy társadalomkutató azért elsődlegesen inkább a társadalmi kontextusban keresi a válaszokat.

Gergely Orsolya: Gyakori, hogy a nők a gyermeknevelési szabadság (GYES) után úgy látják, nem tudnak visszalépni abba a típusú munkaütembe, iramba, amit korábban végeztek, és akkor indítanak egy saját vállalkozást. Sokan azt is elmondják az interjúkban, hogy nagyon komoly családi döntés volt, azt mondták: megbeszéltük a férjemmel, hogy úgy lesz, hogy ez a család kárára ne menjen, a családi költségvetésben ne okozzon deficitet. Készítettem egy interjút egy startupper vállalkozóval Brassó megyéből. Elmondta, hogy most négy éves a vállalkozása, és fele annyit keres vele, mint amennyit nyolc éve, a gyereknevelési szabadságok előtt keresett a munkahelyén. Ezeket le kell menedzselni otthon a családban, például neki az volt az ütőkártyája a férjével szemben, hogy így nem kell bébiszittert fizetni.

Tehát a kérdésedre a válasz, hogy a nők nagyon aprólékosan megtervezik azt, hogy a munkaerejüket mennyire tudják beletenni, de ennyi minden mellett nincs lehetőségük nagy beruházásokra és tőkevisszaforgatásra.

Az a nő, akinek például még nincs gyereke, nincs sok gondoskodói feladata, hátrányból indul a vállalkozói szektorban a neme miatt?

Gergely Orsolya: Az az érdekes, hogy amikor konkrétan megkérdeztük, akkor a nők azt mondják, hogy nem hátrány az, hogy valaki nőként tevékenykedik vállalkozói területen. Sőt van, aki hangsúlyozza, hogy inkább az előnyeit élvezi, hogy nőként a konfliktusokat jobban tudja kerülni vagy oldani, és jól kommunikál. Viszont ha nagyon-nagyon piszkáljuk a dolgot, akkor azért előjönnek azok a történetek, ahol az üzleti tárgyaláson titkárnőnek nézték a cégtulajdonost, és a másik cég vezetője kiküldte kávét főzni. Mire magyarázkodnia kellett, hogy mégiscsak ő a cégtulajdonos, úgyhogy nem kéne kimenjen a megbeszélésről. 

Geambașu Réka: A korunkat domináló liberális feminizmus szerint nincsenek különbségek, az esélyek kiegyenlítettek. Egyrészt ez azért is van, mert egy nagyon erős individualista értékrend szerint éljük az életünket, amelyben a kudarcainkért is mi vagyunk felelősek, és az emberek nem szívesen helyezik magukat vesztes csoportokba. Másrészt meg nagyon társadalmi keretezése sincsen ennek, hogy a nők hátrányban lennének. Az emberek inkább self-made woman, self-made man-ként szeretik magukat bemutatni, akiknél a gyengeség jele, hogyha a hátrányokra panaszkodnak.

A nagyon férfias ágazatokban vállalkozni próbáló nők mégis hozzák ezeket a történeteket. Például ha egy mérnökkel készítünk interjút, akinek ki kell mennie az építőtelepre, olyankor nagyon kérdezni se kell, és jönnek a hátrányos tapasztalatok. Nekem van egy ilyen munkahipotézisem, hogy a másik ok, ami miatt szívesebben mennek a nők nőies pályára, az az, hogy ezektől a feszültségektől megkíméljék magukat. Nem feltétlenül tudatos döntés ez, de olyan stressztörténetek jönnek erről, amit minden áldott nap megvívnak: minden áldott nap nem jutni szóhoz a megbeszélésen, mert meg sem kérdezik őket. Az is tény, hogy a társadalom felhúzott szemöldökkel hallgatja ezeket a történeteket, és azt sugallja, hogy aki strukturális korlátokra panaszkodik, az valójában csak a saját szakmai inkompetenciáját próbálja másra fogni.

Milyen történeti háttere van annak, hogy a vállalkozói szakmát férfias foglalkozásnak tartjuk, alapvetően maszkulin szerephez kötjük?

Geambașu Réka: Romániában a történet a kilencvenes években úgy indult, hogy a vállalkozó egy simlis, „descurcăreț”, inkább az informalitás, a csalás határán billegő, nem rokonszenves figura. Ez eléggé jelentősen átalakult az elmúlt évtizedekben. Az angolszász szakirodalomból inspirálódva én azt feltételezném, hogy mivel a román állam fokozatosan vonta vissza a szociális kiadásait, emiatt sokkal közkedveltebb lett vállalkozni. Egyfajta követendő példaként mutatták fel a vállalkozót, aki nem függ az államtól.

Van két jellemzője a vállalkozónak, ami biztosan férfias. Egyrészt a vállalkozó valamilyen szinten vezető, lehet, hogy csak magát vagy kis csoportot vezet.

Továbbá egy jó vállalkozó rengeteget dolgozik, messze a napi nyolc órán felül. Ha egy nő csinálja ezt, a társadalom gyanakvóvá válik, hiszen működése azon alapszik, hogy a nők ellátják-e a gondoskodói munkát.

Gergely Orsolya: Még a 2010-es években kérdezték le Romániában a vállalkozók megítélését, és abból az derült ki, hogy az átlag lakosság szemében a vállalkozói szerep férfias szerep. Tehát az átlagember úgy tekint egy jó vállalkozóra, hogy az vagy gazdasági szakember vagy mérnök, és férfi.

Történetileg nézve nem olyan régi terület, hogy a nők kezdhetnek önállóan anyagi döntést hozni, befektetni és kockáztatni. Például a női vállalkozók az interjúkban elmondják, hogy tanulni akarnak, mert hiányosnak érzik a tudásukat, és emiatt kevesebbnek érzik magukat. Nagyon sokan azt mondják, hogy nem értenek a pénzügyekhez, bátortalanok ezeken a területeken: menedzsment, kalkuláció, kockázatmérlegelés. 

Ellenben a férfi vállalkozói fókuszcsoportos interjún soha nem hozta fel senki, hogy nem értene a pénzügyekhez. Ha megkérdeztük, hogy mit tanultak, kiderült, hogy szinte senki sem tanult pénzügyet vagy menedzsmentet. Mégsem gondolják azt, hogy ők ebben kevesebbet tudnának, hanem hogy időközben meg fogják tanulni.

A vállalkozó szakmában a nők találnak maguknak követhető mintát, aki jó példa lehet számukra? 

Gergely Orsolya: Sok helyen leírtam 2010 óta, hogy a női vállalkozóknak Erdélyben nincs sok mintája, akiket követni, utánozni tudnának. Ezt most már árnyalnám, mert 2023-ban ez már nem releváns. Számszerűen lehet, hogy nincs sokkal több női vállalkozó, de kicsit nagyobb reflektorfényt kapnak a tevékenykedők.

A rendezvényeken, amit férfi vállalkozók vagy vállalkozói szövetségek kezdeményeznek, a nők is részt vesznek. Elég sok van már térségünkben is: Bizniszvitamin, vállalkozói reggelik, vállalkozói beszélgetések. Ezeken a részvételi arány körülbelül 80 százalék férfi, 20 százalék nő. Mondhatni nem nagyobb a férfi vállalkozói körökből az odafigyelés, de kicsit a téma generálta azt, hogy a minták láthatóbbá váltak. Például a Romániai Magyar Közgazdász Társaság az éves konferenciájára biztos, hogy legalább egy női vállalkozót meghív a panelbeszélgetésre.

Az sokkal kevésbé jellemző, hogy a női vállalkozók által kezdeményezett eseményeken megjelennének a férfiak is. Például nemrég Szentgyörgyön tartottam előadást női vállalkozók témában a Sepsiszentgyörgyi Közgazdász Társaság meghívására. A közönségben volt harminc nő és két férfi, az egyik a fotós, és a másik elment az előadás első negyedórájában.

Miért ad a közvélemény a férfi vállalkozónak nagyobb presztízsértéket?

Gergely Orsolya: Ha megnézzük, akkor alapvetően nagyon sok szakma története hasonlít. Székelyföldön mai napig tapasztalom azt például, hogy a férfi orvos szakértelmét sokkal jelentősebbnek tartják, mint a női orvosét. Ezt hallom akár a velem egykorú, hozzám hasonló helyzetben és iskolázottsággal rendelkező nők körében is. Nőként már mondják is az indokokat, hogy a férfi orvosnak több ideje van a kutatásokra, konferenciákra, mert nem volt gyereknevelési szabadságon. Annak ellenére, hogy ezzel foglalkozom, ténylegesen megütődöm ezen, hogy a szakértelem még mindig szervesen kapcsolódik a férfiassághoz. Nem azt mondom, hogy minden területen, nagyon sok olyan női terület van, ahol ez már nem vetődik fel.

Geambașu Réka: A nők minden interjúban, akár kérdezzük, akár nem, szükségét látják annak, hogy valahogy reflektáljanak rá vagy „magyarázkodjanak”, hogy ők miért vállalkozók. Ebből ilyen közvetett módon azt sejteném, hogy nem annyira komfortos nekik ez a szerep. Azt, hogy anyák vagyunk, nem szoktuk magyarázni, mert ez a társadalom által is elvárt szerep. De ha nőként gyermektelenek vagyunk, azt mindig magyarázzuk valahogyan. Tehát mindig azokat a szerepeinket próbáljuk meg jobban megindokolni, amelyek a társadalom szemében is egy picit vitatottabbak, én ezt sejteném mögé. Viszont nem készítettem férfiakkal ilyen interjút.

Miért szerveződnek szívesebben külön vállalkozói csoportokba a nők? Miért nem csatlakoznak a férfiak által létrehozott csoportokhoz?

Geambașu Réka: Ezt nem kutattuk, de én azt feltételezném, hogy ez azzal függhet össze, amit az előzőekben mondtam, hogy nem érzik társadalmilag elfogadottnak ezt a pozíciót: a társadalmi elvárásokkal szemben vagyok én vállalkozónő. Nagyon sokszor felmerül a női vállalkozós beszélgetésekben a safe space-nek a fogalma. Ebből én azt gondolnám, hogy egy ilyen csoport egyfajta otthonosságot ad annak a folyamatnak a során, amelyben a vállalkozónőséget kell „kitalálniuk”, megtölteniük tartalommal és megélniük. Jó olyanok között kitalálni és közben belakni ezt a szerepet, akik hasonló cipőben járnak. Lehet, hogy vannak ennek sokkal prózaibb magyarázatai, hogy például kézműveseket, akikkel együtt akarnak dolgozni, sokkal nehezebben találnak férfiak között.

Gergely Orsolya: Tavaly egy hallgató erről írt államvizsga dolgozatot, hogy megkérdezte a Női vállalkozók Erdélyben nevű Facebook-csoportban a tagok motivációit. Engem meglepett, hogy első helyen a gazdasági szempont volt, hogy partnereket és kollaborációs lehetőségeket keresnek. Nem a safe space az elsődleges motiváció. Ha például anyavállalkozóról beszélünk, aki több olyan típusú terméket értékesít, amelyet a gyermekes anyáknak akar eladni, akkor ilyen szempontból is jó egy ilyen közeg, mert sok a kollaboráció. A kézművesek körében látom, hogy az árazás, a COVID utáni időszak, a válságok mind téma.

Milyen okai vannak Romániában annak, hogy a nők átlagosan alacsonyabb jövedelemmel rendelkeznek, mint a férfiak?

Geambașu Réka: A bérkülönbség vagy jövedelmi különbség egyértelműen kimutatható férfi és női vállalkozók között az eddigiekben felsorolt okok miatt. Egyrészt a nők nagyobb valószínűséggel építenek maguknak karriert nőies ágazatokban, ahol általában alacsonyabb az átlagbér is: az oktatásban, kulturális, szociális területen, stb. Másrészt, a nők alkalmazottként is általában a másodlagos keresőnek a pozíciójába helyezkednek családon belül, pontosan amiatt, mert belekalkulálják azt, hogy nekik gondoskodniuk is kell a családról. Ezt hívják a karrier alultervezésének. Sokszor vállalkozóként sem kívánnak elsődleges keresőjévé válni a családnak. 

Ez annak ellenére eredményez bérkülönbségeket a nők kárára, hogy a nők összességében képzettebbek, mint a férfiak, tehát kimutatottan magasabb arányban végeznek egyetemet. A diplomás vállalkozónők körében látjuk, hogy nagyon nagy bennük a képzések iránti igény. Folyamatosan törekednek arra, hogy a humán erőforrásaikat gyarapítsák, mert azt észlelik, hogy ők nem elegek. Valójában csak arról van szó, hogy kevesebb idővel gazdálkodnak.

„Ki marad otthon, ha beteg a gyerek?” Miért ezt a kérdést tettétek fel az interjúalanyaitoknak, amikor a családi feladataik megosztására kérdeztetek rá?

Gergely Orsolya: Azért ezt kérdeztük, mert az egy olyan szorított helyzet, amiből nincs kiút. A gyerek beteg, óvodába, iskolába nem lehet vinni, valamit kell vele kezdeni. Szerda reggel hét óra van, egész éjjel lázas volt. Mit kezdek vele? Ha üzleti megbeszélésem van, indulok és kész? Azt látjuk, hogy a nők nem indulnak és kész. Fel tudok idézni interjút, ahol mikrovállalkozást működtet a feleség, és középvállalkozást működtet a férj. A nő elmondja, hogy mind a ketten vállalkozók vagyunk, de amikor a gyerekek betegek, akkor mégis én maradok otthon, mert nekem kisebb a vállalkozásom, és kevesebbet keresek. Tehát meg van érvelve a döntés, hogy a férj nem maradhat otthon, mert nála hatvan embernek a fizetése múlik ezen. A feleség vállalkozásán meg négy embernek a fizetése múlik.

Geambașu Réka: A központi állításunk az, hogy nincs nagy különbség a nők által belakott vállalkozói szerep és alkalmazotti szerep között abból a szempontból, hogy nem nagyon kapnak lehetőséget arra, hogy újratárgyalják a családon belüli munkamegosztást, és újratárgyalják az elsődleges gondoskodói szerepüket. Ahogy mondta Orsi, a nőnek azért kell otthon maradnia a lázas gyerekkel, mert kicsi a cége, de azért kicsi a cége, mert ő tudja pontosan már gyermektelenül is, hogy neki olyan céget kell majd építeni, ami mellé belefér a lázas gyerek ápolása is. 

Nagyon sok kórházban az apa nem maradhat benn a gyerekkel, ha be kell fektetni. Gondoljunk bele, van egy darab kórterem, a kicsik mellett ott vannak az anyák, akik levetkőznek, szoptatnak. Meg lehetne oldani, de nem nagyon van rá szándék, hogy apás kórtermet is kialakítsanak.

Még mindig nem látunk olyan tendenciát, hogy a gondoskodói feladatok jobban megoszlanak a férfiak és nők között?

Geambașu Réka: Kétféle adatforrásból táplálkozhatunk. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy az ollónak a bezáródása nagyon-nagyon lassú. Ez összefügghet azzal, hogy valójában egyre több időt gondoskodunk. Mi tanítjuk a gyerekeinket románra, angolra, egy csomó olyan feladatot elvégzünk, amelyből a közösség is kivehetné a részét. Ez a társadalmi elvárás. Lehet, hogy úgy érezzük, hogy ez belülről fakad, nyilván én ezt nem vitatom, de a társadalom azt várja el, hogy egyre több időt fordítsunk a gyerekeinkre. Ez különösen igaz a középosztályra. A szakirodalomban ezt hívjuk gondoskodási válságnak vagy a gondoskodás refamiliarizációjának, hogy egyre több reproduktív munka hárul a családokra, és ezek nagyrészét a nők végzik el.

Ennek ellentmondhatnak a kvalitatív adatok, hogy például Facebookon látunk involved dadeket, akik mindenhova cipelik a családjukat, és nagyon sok posztjuk van gyereknevelésről. Tehát van egyfajta új társadalmi apaság, de ez társadalmi léptékkel mérve nem túl gyakori jelenség.

Mi akadályozza meg az apákat, hogy belépjenek a gondoskodásba?

Gergely Orsolya: Trendi gondoskodó apának lenni, de ez nem az üzletemberek világa, nem a vállalkozói szférának a jellemzője. A nők tekintetében nem látunk ilyen szektorális elkülönülést, hogy a vállalkozónő másképp anya, mint a tanítónő. Azt látjuk, hogy abban van a különbség az anyák között, hogy ki mennyit keres: aki többet keres, az több fizetett segítséget tud igénybe venni. Továbbá másfajta segítséget tud igénybe venni, aki jó családi hálóval rendelkezik. Ugyanakkor azt is halljuk, ahogyan az anyáknak mondják: nem hiszem, hogy a gyerekedet bölcsődébe akarod adni, azt az anyák nem úgy szokták.

Geambașu Réka: Semmi szín alatt nem akarom azt kijelenteni, hogy ez egyéni karakterhiba lenne. Itt nem a férfiaknak felróható mulasztásról van szó, hogy karba tett kézzel néznék, amíg a nők dolgoznak. Komoly társadalmi akadályai vannak annak, hogy a férfiak be tudjanak lépni ezekbe a munkákba.

Nemcsak a szocializáció és az értékrendünk a baj, hanem az intézményeink. Például a kétéves GYES, ami Romániában van, összeurópai és nyugati összehasonlításban nagyon hosszúnak számít. Ez megágyaz annak, hogy a nők válnak a szakértőivé a gyereknevelésnek. Ugye mindannyian ismerjük a sztereotip képeket, hogy a férj kérdi: Drágám, hol a lázcsillapító? Drágám, hogy hívják a gyerekorvost? Viccen kívül, ezt a szociológia ezt kényelmes inkompetenciának nevezi. Másrészt tényleg egyre rosszabbak a reálbéreink, tehát egyre többet kell dolgoznunk egy bizonyos életszínvonal fenntartásához. Ezek mind megakadályozzák a férfiakat abban, hogy belépjenek a gondoskodásba.

Orsinak igaza van, hogy a bölcsőde stigmatizált, de közben nincs is bölcsőde. Most néztem meg egy statisztikát: Romániában a bölcsődei férőhelyek az adott életkorú gyerekpopuláció két százalékát fedik le. Ha lenne bölcsődei férőhely, akkor a stigmatizációja is kezdene feloldódni, mert látnám, hogy a szomszéd gyerek is járt, és attól még nem lett gond a gyerekkel.

Miért van az, hogy egy kisgyerekes anyát nem szívesen alkalmaznak a munkáltatók, míg egy kisgyerekes apát sokkal inkább?

Geambașu Réka: Van ez a fogalom: az ideális munkavállaló neoliberális normája. Ez ugye a korunknak az egyik meghatározó alapképe, ez uralja a nyugati, mai kapitalista társadalmunkat, hogy az számít jó munkavállalónak, aki rugalmas, de nem az ő érdekei szerint rugalmas, hanem a cég elvárásai szerint, akár önkizsákmányolástól sem riad vissza, és valójában nincsenek gondoskodási feladatai. Ez is egyfajta ilyen kötött pálya a férfiak számára, hogyha jövedelmet szeretnének, ha helyt szeretnének állni, hogyha sikeresek szeretnének lenni a karrier, az anyagiak, vagy bármilyen szempontból, akkor kénytelenek ennek a normának megfelelni. Egy kisgyerekes apa valószínűleg emiatt nagyon terhelhető, merthogy rá hárul az a felelősség, hogy a családot eltartsa. 

A cégnek is a versenyképessége múlik azon, hogy hány ilyen nagyon odaadó, nagyon elkötelezett munkavállalója van. Lehet ez buszsofőr, lehet ez informatikus, bárki, aki hajlandó túlórázni, aki mozgósítható erőforrást jelent. A férfiaknak általában nő a fizetésük statisztikailag, ha gyerekük születik, megbecsültebbé válnak, ők a megbízható munkavállalók és az anyák a megbízhatatlan munkavállalók, de ez nem értékítélet, hanem olyan szociológiai fogalom, amely az eltérő mértékű rendelkezésre állást írja le.

Miért jelenthető ki a kisgyerekes nők vállalkozásainak zöméről, hogy kényszervállalkozás?

Geambașu Réka: Nagyon sok vállalkozónő a vállalkozására egyfajta egérútként gondol. A 2018-as anyavállalkozós kutatás ezt teljes mértékben igazolta. Miután lejár a GYES, a nők annyira nem látnak lehetőséget a munkaerőpiaci pályájuk folytatásában, és egyfajta kényszermegoldásként tekintenek a vállalkozásra.

Czirjék Katalin, a Női vállalkozók Erdélyben mozgalom vezetője a konferenciájukon elmondta, hogy ő is azt látja, hogy a női vállalkozások jelentős zöme ilyen értelemben kényszervállalkozás. Egy kisgyerekes anya azt a fajta ritmust nem tudja már hozni, amit megkövetel a munkaerőpiac, és amit a férje tud csinálni, mert a társadalom az intézményei révén sem segít.

Családi vagy olyan vállalkozás esetén, amelyben nő és férfi is tulajdonos, az alkalmazottak és az ügyfelek ugyanakkora súlyt adnak a női és a férfi vezető szavának?

Gergely Orsolya: A családi vállalkozásban a munkamegosztás érdekes. Például amikor interjúban rákérdezek, akkor nagyon gyakran kiderült, hogy a nő maximálisan része a munkának, de amikor a vállalkozást kell reprezentálni, akkor a férj az arc. Ha vállalkozói fórum, klub vagy bármilyen résztvétel van, akkor oda általában a férfi megy.

Egy fókuszcsoportos interjúban beszélt egy Kovászna megyei vállalkozónő, aki gyakorlatilag belenőtt és beletanult a szülei mezőgazdasági vállalkozásába, majd vezetni kezdte. Férjhez ment közben, és a férj is belépett a vállalkozásba. A nőt az alkalmazottak, az üzlettársak húsz éve ismerték, a tulajdonosoknak a lánya, de amikor belépett a férje a képletbe, akkor ő kezdett el járni üzleti megbeszélésekre, és az alkalmazottaik is rá hallgattak jobban. A nő elmondta, hogy az elején nagyon sokat aggódott. Végül az lett az egyéni stratégiája, hogy minden reggel elmondja a férjének, hogy mi lesz a napirend, mit kell elmondani az alkalmazottaknak. A férj pedig megy, és kommunikál az alkalmazottakkal.

Geambașu Réka: Idén egy diákom inaktív kutatási alanyokat keresett, akik nem munkanélküliek, hanem nincsenek jelen a munkaerőpiacon. Került a mintába olyan, akiről az interjúk során kiderült, hogy a könyvelést végzi a férjének a cégénél, de mégis inaktívnak tekintette magát.

Kimutatható, hogy a női tulajdonosok több nőt alkalmaznak a céghez, és nem rettennek vissza kisgyermekes anyákat alkalmazni? Látható egy ilyen szolidaritás a nők között?

Gergely Orsolya: Pont ebből a munkahipotézisből kifolyólag kérdeztük, hogy vajon működik-e ez a női empátia: ha én vagyok az alkalmazó, akkor lejtem-e a pályát más nők fele, mondjuk kisgyerekes nők fele. Megkérdeztük a férfi vállalkozókat és a női vállalkozókat is, és abszolút számokban azt találtuk, hogy a női vállalkozók egy picit gyakrabban alkalmaznak nőket. Viszont ezt mi úgy írtuk le, hogy ez a szektoriális hatásnak betudható. Mondok két példát, velük az elmúlt hetekben interjúztam. Az afterschool programot működtető vállalkozónőnek van három, részmunkaidős alkalmazottja pedagógiai képzettséggel, mind a három nő. A cukrászatot működtető gyergyószéki vállalkozónőnek mind a négy alkalmazottja nő. A nők főleg olyan szektorokban vállalkoznak, ahol a munkavégzésre jelentkezők is nagy százaléka nő. Valószínű, hogy erősebb a szektoriális hatás, mint ez a női empátia hatás.

A férfiaknál nem merült fel, ami a nőknél viszont felmerült, hogy az alkalmazottairól is kell gondoskodjon. Ha nehéz helyzetben van a cég, nem akarja elengedni, vagy nem akarja munkanélküli segélyre küldeni, mert az alkalmazott egy kicsit családtag is. Látom ezeket a jó gyakorlatokat szinte mindenhol, ahol női vállalkozó vagy női társvállalkozó van. Például, ha az egyik alkalmazottnak esküvője van, bezárják a céget, hogy mindenki elmenjen a kollégájuk esküvőjére.

Geambașu Réka: Az a feltételezésem, hogy nem épül be, mert nekik is a gazdasági versenyben kell helytállniuk. A gazdasági verseny olyan cégek között zajlik, amelyek mind-mind a terhelhető munkavállalókat részesítik előnyben. Vannak szigetszerű kezdeményezések, hogy az emberek altruistábbak legyenek, szociálisan érzékenyebbek legyenek, hogy eszükbe jusson a saját korábbi helyzetük, de az biztos, hogy ennek ára van. És én azt gyanítom, hogy ezt az árat kevesen hajlandóak megfizetni.

Volt egy hozzászólás a Női vállalkozók Erdélyben találkozóján, hogy időnként egymás figyelmét fel kell hívják arra, hogy hétvégén ne dolgoztassanak. Vagy a háromgyerekes vállalkozónő szót kapott, és elmondta, képzeljük el, hogy az állásinterjún egy nő azt kérte, hogy hat órában dolgozhasson. Mire a vállalkozó azt reagálta, hogy köszöni, de ebből nem kér.

A fejlettebb nyugati országokban másfajta akadályokkal kell megküzdjenek a női vállalkozók?

Gergely Orsolya: Nálunk a vállalkozói szféra csak a ’90-es évektől indult, és csomó minden nem úgy működik, mint nyugaton. Ettől függetlenül engem mindig meglep, hogy a nyugat-európai vállalkozónők is hasonló problémákról számolnak be. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez csak Kelet-Közép-Európában van így. Követem az osztrák vállalkozónők egyik Facebook-csoportját. Érdekes, hogy ott is ugyanazok a témák elő-előjönnek, mint az erdélyi vállalkozónők csoportjában. Valószínű, hogy azzal a különbséggel, hogy a magán intézményhálózat talán máshol másképp működik, nálunk még az sincs.

Hogyan befolyásolja a nőket a vállalkozásindításban a kormányzatok kommunikációja? Például a magyar kormány a korai gyermekvállalás felé tolja a fiatal nőket a kedvező hitelkeretekkel. Mi a helyzet Romániában?

Geambașu Réka: Egyébként a magyar kormány is kettős szerepben látja a nőket. Korunknak nem a kizárólag gondoskodó anya az ideálképe, és ez a magyar kormányra is igaz. De az, hogy milyen intézkedései vannak a magyar kormánynak, valójában az erdélyi magyar nőknek a helyzetét abszolút nem befolyásolja.

Orsi a legelején említette a pályázati kiírásokat, amelyeknél plusz pont jár azért, ha valaki nőként indít vállalkozást. Ha ezt a román állam üzenetének tekintjük, akkor ebből azt szűröm le, hogy az állam alapvetően ösztönzi a nőket, a fiatalokat, hogy vállalkozzanak. A középiskolában nagyon sok profilú osztály számára kötelező a vállalkozásismeretek nevű tárgy. Az egyetemen választható tantárgy minden szakon a vállalkozási ismeretek. Civil szervezetek egész sora nyújt vállalkozásösztönző szolgáltatásokat, képzéseket. 

Ugyanakkor a fiatalok nem kedvezményezettei a munkaerőpiacnak. Az államnak bizonyos értelemben kényelmes azt az elvárást támasztani a fiatalokkal szemben, hogy gondoskodjatok ti saját magatokról ahelyett, hogy mi gondoskodnánk rólatok. Ezt a retorikát nem biztos, hogy kísérik olyan valóságos intézkedések, amelyek tényleg megkönnyítenék a cégalapítást vagy csökkentenék az adminisztrációt. 

Egy másik indikátora annak, amit kérdezel, a koronavírus járványkor ütötte fel a fejét. Mennyire állt az állam a megnehezedett helyzetben lévő vállalkozók mögé? A vállalkozók önhibájukon kívül kerültek válságos helyzetbe, mert egy járványra senki sem számított. Kaptak-e valós támogatást az államtól?

Gergely Orsolya: Annyit tennék hozzá, hogy a sok startup program uniós modell és kezdeményezés. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez a nagy tudatosság a román állam részéről jönne. Valószínű, hogy hatással volt rá az EU-s modell és támogatási kampány is. Úgyhogy teljesen egyetértek azzal, hogy gyakorlatilag 1990-től kevesebb egészségügyi biztosítást kell fizessen az állam, minél több vállalkozó fizeti ezt maga után. Viszont nincsenek olyan kormányprogramok, ahol a női vállalkozók mint entitás megjelennének.

A román állam is egyszerre biztat arra, hogy fiatalként vállalkozz és alapíts családot?

Geambașu Réka: A romániai politikai diskurzusokban egyáltalán nem hangsúlyos a termékenység kérdése. Az utóbbi három évtizedben egyetlen băsescu-i kijelentésre emlékszem, ahol azt mondta: még a végén a cigány asszonyok többet szülnek, mint a románok. Tehát nem szabad a magyarországi politikai retorikából kiindulni, a román társadalomban a kivándorlás témája sokkal jobban dominálja a demográfiai kérdéseket, mint a gyermekvállalásé. 

Van egy nagyon jó tanulmány, ami arról ír, hogy minden olyan korszakban, amikor a társadalomból kivonul az állam, tehát egyre kevesebbet fordít GDP-arányosan különféle reproduktív feladatokra, lásd oktatás, egészségügy stb., olyankor felértékelődik a vállalkozás. Azért, mert a vállalkozás lényegében a társadalmi-gazdasági kockázatoknak az individualizálása. Vagyis ne legyél munkanélküli, ne kelljen szociális transzferekkel segíteni az egyéneket, hanem ahogy a román mondja, „deszkurkálódj”. De ez a deszkurkálódás lényegében azt jelenti, hogy egy vállalkozónak nincsen munkanélküliségi időszaka, nincsen szabadsága, csak ha magának ad, nincsen betegszabadsága. Tehát teljesen magára veszi az összes olyan kockázatot, amelyet éppen szét is lehetne osztani a társadalomban. 

Nagyon felértékelődik az válság idején, hogy ne legyél az állammal szemben bármiféle igényekkel fellépő állampolgár, hanem vállald magadra az összes kockázatot. Ez a nők esetében még egy plusz szempontot is rátesz, a gyermekvállalás és a gondoskodási munkák problémáját, ami legyen a te dolgod, és azt ne kérd számon a társadalmon. A vállalkozás nagyon vonzó alternatívaként jelenik meg a társadalom tagjai számára, de közben valós megoldást nem hoz azokra a problémákra, amelyek miatt a legtöbb ember vállalkozni kezd.

A nyitókép forrása: pexels.com. Fotó: Tatiana Syrikova.

The post A nők képzettebbek, mégis a férfiaknak lejt a vállalkozói pálya appeared first on Átlátszó Erdély.

Térképre tette Csata István szociológus, adatvizualizációs szakember a 2016-os és a 2020-as parlamenti választásokon az RMDSZ-re adott erdélyi szavazatok számát. Jól nyomon követhető, melyik településen tudott jobban vagy gyengébben mozgósítani az RMDSZ a négy évvel ezelőtti választáshoz képest, miközben parlamenti mandátumainak számát megőrizte.

Mind a két adatsor a képviselőházi listára adott szavazatokat veszi figyelembe. A 2020-as számok a szavazatok több mint 99 százalékának feldolgozása utáni adatok. A térképek csak azokat a településeket tüntetik fel, ahol legalább 20 szavazatot kapott az RMDSZ.

A térképadatok csak az erdélyi településeken RMDSZ-re leadott szavazatokat tartalmazzák, a Kárpátokon és a határon túliakat nem. Így jön ki a 98 ezres szavazatcsökkenés a térképen. A mindenhol leadott szavazatok összesen 97 ezerrel csökkentek 2016-hoz képest. Azaz Erdélyben hangsúlyosabban veszített voksokat az RMDSZ, mint máshol: 23,2 százalékkal kapott most kevesebbet.

2016-ban országos szinten a választók 39,4 százaléka ment el szavazni, idén december 6-án a választók 33,2 százaléka.

Az első térkép azt mutatja, hogy az egyes településeken az összes szavazaton belül mekkora hányadot képviselnek az RMDSZ-re adott szavazatok. Ha szürke a települést jelző kör, akkor a ott a szavazatok negyedét sem kapta az RMDSZ.

Minél sötétebb zöld a település, annál nagyobb arányban szavaztak ott az RMDSZ-re. A zöld színekből egyből szembeötlik az RMDSZ két fő bázisa, Székelyföld és Partium. A települést jelző kör nagysága az RMDSZ-re érkezett szavazatok számával arányos: minél több szavazatot kapott a Szövetség, annál nagyobb kör jelzi a települést.

Abszolút számokban Hargita megyében kapta a legtöbb szavazatot, majd Maros, Kovászna, Bihar, Szatmár, Kolozs és Szilágy megye következik.

A második térkép színei azt jelzik, mennyivel kevesebb szavazatot kapott az RMDSZ most, mint négy éve. A néhány zöld településen idén több voksot gyűjtött be, mint 2016-ban. A sok-sok drapp színű településen legtöbb 20 százalékos a szavazatvesztés, a tüdőszínű településeken 20 és 40 százalék közötti.

A bánsági megyékben sok a bordó színű község, ahol most feleannyian vagy még kevesebben szavaztak az RMDSZ-listára, mint négy éve.

Kiugró, hogy a legtöbb közepes és nagyvárosban 25-35 százaléknyi szavazót veszített az RMDSZ négy év alatt. Kolozsváron és Nagyváradon együtt 12 ezer szavazatot, ami 20-30 községnek felel meg. A százezer lakos fölötti nagyvárosokban a négy évvel ezelőtti szavazóinak 32 százalékát veszítette el idén a Szövetség, közepes és kisvárosokban a 26 százalékát, községekben átlagosan a 18 százalékát a két választás között, magyarázta az Átlátszó Erdélynek a szociológus.

Temesváron idén kevesebb szavazatot kapott az RMDSZ, mint Gyergyóremetén, illusztrálta Csata István. Bár tény, hogy az elmúlt húsz évben Temes megye az egyik, ahol leginkább csökkent a magyarság aránya, ez a demográfiai változás nem indokolja teljességében a szavazatszám csökkenését.

Megyei bontásban Hargita megyében a legkisebb, 16 százalékos az RMDSZ-szavazatok erodálódása négy év alatt, ami megfelel az országos szavazatcsökkenésnek, illetve jóval kisebb, mint az RMDSZ erdélyi szavazatainak 23 százalékos csökkenése.

A harmadik térkép azt mutatja, hogy az RMDSZ általános szavazatvesztése nyomán melyik településen hogyan változott az RMDSZ részesedése az összes szavazaton belül. A halványzöld szín 0-4 százalékpontos, a sötétzöld 4-8 százalékpontos erősödést jelez. Azaz ezeken a településeken bár kevesebben szavaztak az RMDSZ-re, mint négy éve, de az RMDSZ-szavazatok aránya az összes szavazaton belül nőtt. Például Székelyudvarhelyen közel kétezerrel kevesebb ember szavazott az RMDSZ jelöltjeire idén, arányuk az összes szavazó között mégis 93,4 százalékra nőtt a 2016-os 92,4 százalékról.

A tüdőszín az RMDSZ súlyának 0 és 4 százalékpont közötti csökkenését, a bordó szín a 4 és 8 százalékpont közötti csökkenést jelzi. Nagyszalontán például 1200 szavazattal kapott kevesebbet a Szövetség, ezzel 58,9 százalékról 51,2 százalékra csökkent a súlya. Bár a település szavazóinak többsége idén is az RMDSZ-re voksolt, arányuk a többi szavazóhoz képest közel nyolc százalékponttal csökkent. A körök nagysága ezen a térképen is az adott településen RMDSZ-re szavazók számával arányos.

Kiköltözés az elővárosi falvakba

Érdekes Vásárhely, Várad és Szatmárnémeti, illetve a szomszédos településeik esete, hívja fel a figyelmet a kutató. A szomszédos községekben az RMDSZ-re érkezett szavazatok száma nem csökkent annyira, mint a nagyvárosban, de az arányuk jobban csökkent, mint a városban.

A Vásárhely melletti községekben például négy éve 48,5 százalékot kapott az RMDSZ, most pedig csak 42,7 százalékot. Miközben Vásárhelyen az ötezerrel kevesebb szavazat alig egy tized százalékpontos csökkenést jelentett: 42,47%-ról 42,34%-ra. Elképzelhető, hogy a magyarok kevésbé érintettek a szuburbanizációban, és ez csökkentette az RMDSZ szavazóbázisának relatív súlyát, de az is lehet, hogy az egyéb pártok jobban mobilizálták a szavazóikat, véli Csata István.

Ahol az RMDSZ-nek nagyon meg kell vizsgálnia a mozgósítást, az a Kovászna megyei községek, ahol szintén roppant jelentős az RMDSZ-szavazók arányának csökkenése. Főként a szomszédos Hargita megyéhez képest, ahol jóval több a zöld színű község, azaz a kevesebb szavazó nem vezetett az RMDSZ súlyának csökkenéséhez. A két megye annyira hasonlít, hogy ezt az aránycsökkenést nem magyarázza demográfiai vagy más, strukturális jellegű eltérés a két magyar többségű megye között, mutatott rá az adatvizualizációs szakember.

Ezzel együtt Kovászna megye idén négy képviselőt küld a parlamentbe, míg négy évvel ezelőtt csak három mandátumot szerzett.

Kattintható, interaktív

A térképre vitt adatokat Csata István a tableau.com interaktív felületén jelenítette meg, ahonnan könnyen be lehet ágyazni bármilyen honlapra:

A három térképet a bal oldalon megjelenő nyilakkal vagy a bal felső sarokban, a kereső fölötti füleknél lehet váltogatni.

Ha a kurzort egy adott településre visszük, megjelenik mellette a megye és a település neve, a 2016-ban és 2020-ban RMDSZ-re érkező szavazatok száma és aránya, valamint a különbség a szavazatszámokban és az arányban.

Ha rá is kattintunk, akkor ezek a számok és arányok jelennek meg a minitáblázatban a jobb felső sarokban, amely eredetileg az Erdélyben RMDSZ-re adott szavazatokat összesíti. Egyszerre több kiválasztott település adatait is összesíti, ha a településekre a Ctrl billentyűt lenyomva kattintunk.

Emellett úgy is ki tudunk választani több szomszédos települést vagy tetszőleges nagyságú régiót, ha a kurzorral körberajzolunk egy adott területet. Az egér görgetőjével bele tudunk nagyítani a térképbe, illetve ki tudunk jönni a nagyításból. Ezt a plusz és mínusz gombbal is meg tudjuk tenni a bal felső részen látható függőleges menüben. Itt a ház ikonra kattintva a térkép eredeti nagyságára áll vissza.

A ház alatti háromszög előhozza a több település vagy régió kiválasztásának három módját: négyszög, kör vagy tetszőleges alakú régiót tudunk rajzolni és ezzel kiválasztani.

Hol vesztek el a szavazatok?

A választási részvétel városon jobban csökkent, mint vidéken. A részvételi adatokból a szociológus azt is látja, hogy idén a nagyvárosokban főként az 50 év fölöttiek maradtak el az urnáktól. Mivel a magyar népesség a nagyvárosokban inkább elöregedett, mint Székelyföldön vagy mint a nem magyar népesség a nagyvárosokban, ezért az általános városi részvétel visszaesése az RMDSZ-t jobban érinthette. Hogy ez mennyire választható szét a távolmaradás egyéb lehetséges indokaitól, az alaposabb elemzést igényel.

Más kutatók is hasonló megállapításokra jutottak a gyorselemzéseikben. A távolmaradás egy részét mindenképp a járványhelyzet, a félelem a vírusfertőzéstől indokolja, másik részét a demográfia: kevesebb a magyar. De nem akkora a fogyás, mint amilyen arányban elpártoltak most az RMDSZ szavazói, magyarázza Székely István Gergő politológus a Krónikának adott nyilatkozatában.

Politikai ok is közrejátszott: a választópolgároknak nem tetszett a kínálat, és vagy nem mentek el szavazni, vagy más, román párt jelöltjeire szavaztak, valószínűsíti a politológus.

Nyitókép: Kelemen Hunor Csíkkarcfalván szavaz az idei parlamenti választáson. Fotó: Gábor Lajos. A kép forrása Kelemen Hunor Facebook-oldala.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post Így fogytak Erdélyben az RMDSZ-re adott szavazatok appeared first on Átlátszó Erdély.

A történészek egyetértenek abban, hogy az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés már csak rögzítette a történelmi Magyarország szétesését. Maga az ország legalább másfél évvel korábban szétesett. Mire a nemzetközi jog is elismerte Erdély, Bánság és a Partium Romániához csatolását, addigra az itteniek már átéltek legalább két, ha nem három rendszerváltást, amelyek egyike teljes impériumváltás volt.

Mit csináltak az erdélyiek, miközben többszörösen felfordult az életük? Leginkább kényszerpályákon mozogtak, és közben rengeteget improvizáltak, derült ki azokból a hosszas beszélgetésekből, amelyeket a korszakot kutató történészekkel folytattunk a trianoni centenárium utáni egy hónapban.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

A román egyesülés, majd a békeszerződés századik évfordulója sok új kutatásra adott alkalmat és pénzt, amelyből egyaránt született számos tudományos publikáció, illetve a korszak eseményeit a nagyközönségnek bemutató könyv, előadás, podcast, dokumentumfilm. Míg a felelősség kérdését az elitnek a dualista monarchia összeomlásában játszott szerepére, döntéseire koncentráló kutatások hivatottak eldönteni, a tömegek tapasztalatait előtérbe helyező kutatások révén válik megfoghatóvá száz év után,

mit jelent átélni és túlélni Trianont.

Az 1918 októbere és 1919 áprilisa közötti hat hónap Erdély politikailag egyik legsűrűbb fél éve volt. Október 16-án az uralkodó, IV. Károly kihirdette, hogy a dualista monarchia szövetségi állammá alakul, és felszólította a nemzeti közösségeket, alakítsanak nemzeti tanácsokat. Budapesten egy hétre rá alakította meg a Magyar Nemzeti Tanácsot három párt Károlyi Mihály vezetésével, de az uralkodót helyettesítő József főherceg csak még egy hét elteltével nevezte ki Károlyit miniszterelnökké.

Októbernek ebben az utolsó hetében kivált a Monarchiából és önálló országgá nyilvánította magát Csehszlovákia, Horvátország és Ausztria. A magyarországi Román Nemzeti Párt és a romániai szociáldemokraták fele-fele arányban megalakították Budapesten a Központi Román Nemzeti Tanácsot, amely november 2-án Aradon kezdett működni.

Budapest utcáin közben munkások és hazatérő katonák tüntettek azonosulva Károlyiék pacifizmust, valós demokratizálódást és a nemzetiségekkel történő kiegyezést hirdető programjával. A katonák letépték sapkájukról a Monarchia jelvényét, és őszirózsát tűztek a helyére, megakadályozták újabb századok frontra küldését, és politikai foglyokat szabadítottak ki.

Károlyi végül október 31-én kapta meg a miniszterelnöki kinevezést. Ugyanazon a napon Tisza István volt miniszterelnököt valószínűleg katonák agyonlőtték. November 3-án a Monarchia küldöttsége aláírta a fegyverszünetet az antanttal.

Hogyan zajlott a rendszerváltás Erdélyben?

A budapesti Nemzeti Tanács táviratozott vidékre, hogy megalakult a kormány, és Budapest mintájára a települések is hozzák létre a nemzeti tanácsokat, mert ez a politikai megújulás formája, vázolta a folyamatot Fodor János történész, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatója. Vidéken viszont csak a nagyobb városokban rendelkezett helyi tagsággal a három párt, amelyik átvette a hatalmat: a Károlyi Mihály vezette Függetlenségi és 48-as Párt, a Jászi Oszkár vezette Polgári Radikális Párt és a Szociáldemokrata Párt.

A kisebb városokban az addigi tisztviselők korábban politikailag kevésbé exponált emberekkel közösen hozták létre a nemzeti tanácsokat. Székelyudvarhelyen például így választották a tanács elnökéve Paál Árpád addigi alispánt, illusztrálta a történész a helyi elitcserét.

Román településeken román nemzeti tanácsok, a Szászföldön szász nemzeti tanácsok jöttek létre, vegyes lakosságú településeken párhuzamos nemzeti tanácsok. Egyedül Brassóban alakítottak közös nemzeti tanácsot a szászok, románok és magyarok. Ugyancsak nemzeti alapon jöttek létre a különböző nemzet- és polgárőrségek, gárdák.

De közben a régi struktúrát sem számolták fel. A mai városi tanácsnak megfelelő törvényhatósági bizottságok, polgármesterek a helyükön maradtak, és a nemzeti tanácsokkal egymás hatásköreit kiegészítve vagy épp összezavarva igyekeztek megoldani a legsürgetőbb gondokat: a közélelmezést és segélyezést, a szénhiányt, magyarázta Fodor János. (A közellátás csak 1923-ra kezd valamennyire normalizálódni, addig a hivatali sürgönyök jelentős részét teszi ki a közszükségleti cikkek igénylése.)

Ezzel egy időben a háború végére elszegényedett, néhol az alapvető ellátást is nélkülöző lakosság Erdély számos kisebb településén utcára vonult, nem ritkán elkergette a helyi hatalom képviselőjét (jegyzőt, csendőröket), kifosztotta a boltot, raktárakat, a helyi arisztokrata rezidenciát.

Az erőszakos cselekményekhez sok helyen csatlakoztak a helyőrségekből és a frontról hazaözönlő, néha le sem szerelt katonák, írja Romsics Ignác történész az Erdély elvesztése című könyvében. Krassó-Szörény főispánja november 6-án azt jelentette Budapestre, hogy a megye szinte minden településén zavargások folytak. Arad, Szatmár, Kolozs, Maros-Torda és Csík megye területén is történt fosztogatás, a megtorlás pedig helyenként több tucat áldozattal járt.

Hogy az atrocitásoknak minél hamarabb véget vessenek, Jászi Oszkár nemzetiségügyi miniszter kezdeményezte, hogy a magyar, román és szász nemzeti tanácsok, illetve a fennhatóságuk alá tartozó nemzet- és polgárőrségek közösen lépjenek fel a fosztogatók ellen. A tanácsok és a fegyveres alakulataik csak ebben működtek együtt, a román többségű helységekben pedig a román nemzeti tanácsok már ekkor át akarták venni a közhatalmat, idézi Romsics a Krassó-Szörény megyei főispán jelentését. Szatmár megye egyik járásában át is vették.

A Központi Román Nemzeti Tanács november közepén közölte a magyar kormánnyal, hogy átveszi a teljes hatalmat Erdély és Kelet-Magyarország 26 vármegyéjében. Jászi Oszkár hiába utazott Aradra tárgyalni, a román Nemzeti Tanács (természetesen a román kormánnyal egyeztetve és ismerve a román egyesítést támogató amerikai álláspontot) akkor már a teljes elszakadás pártján állt. A hónap végén arra szólította fel az Arad megyei községeket, hogy sehol ne hagyják hivatalban a községi jegyzőt, írnokot, alakítsanak községi tanácsokat, és esküdjenek fel a Román Nemzeti Tanácsra.

Azokban a napokban és hetekben, amikor Jászi néhány erdélyi magyar politikussal Erdély nemzetiségi kantonokra osztásával és autonómiával lobbizott a román politikusoknál, hogy azok mégis inkább a magyar államot válasszák, mintsem az elszakadást, a megyékben egymásra tevődött két rendszerváltás.

„Alul” a román nemzetőrségek és gárdák fokozatosan lefegyverezték a magyar és szász nemzetőrségeket, a nemzeti tanácsok pedig elkezdték szervezni az elszakadást kimondó gyulafehérvári nagygyűlést és előkészíteni a hatalomátvételt.

A falvak jelentős részéből a jegyzők elmenekültek, a járási szolgabírók se mind maradtak az állomáshelyükön. Székelyföldön a magyar katonákat és a nemzetőrségeket a bevonuló román hadsereg fegyverezte le.

Eközben „felül” a pár hete hatalomra került magyar kormány a saját rendszerváltását próbálta érvényesíteni az erdélyi megyékben új főispánok kinevezésével. Ez azonban a kormánykoalíciót alkotó három párt rivalizálása miatt november közepétől december végéig húzódott el úgy, hogy közben a román hadsereg a decemberi hónap során elfoglalta a történelmi Erdélyt, derül ki Pál Judit történész Főispánok és prefektusok 1918−1919-ben. A közigazgatási átmenet kérdése Erdélyben című tanulmányából. A december 2-án megalakult erdélyi román Kormányzótanács 1919 januárjában leváltotta a főispánokat a saját prefektusaira az erdélyi megyék több mint felében.

1918-ban már nem volt újdonság a háborús erőszak

1916 nyarán betört a román hadsereg. A támadás a déli megyéket és Székelyföld egy részét érintette, azt a részt viszont erősen, vázolta a háborús erőszak megjelenését Fodor János. Románia ugyanahhoz a katonai szövetségi rendszerhez tartozott, mint a Monarchia, így ez utóbbi nem számított támadásra Erdélyben. Mivel nem tudták, hogy Románia meddig nyomul előre, ahogy azt sem, hogy pár hét alatt német segítséggel feltartóztatják őket, ezért három székelyföldi vármegyébe az a parancs érkezett, hogy a településeket teljesen ki kell üríteni.

Aki tehette, szekérre pakolt, és elindult. A több tízezer család gyakorlatilag lefoglalta az utakat, ez hátráltatta az ellentámadást is. A menekülés nagy anyagi veszteséggel járt: aki haszonállatot vitt magával, vagy eladta élelemért, vagy otthagyta útközben, mert nem tudta megoldani a takarmányozását, magyarázta Fodor János.

Annyira nyomott áron vették át az állatokat Marosvásárhelyen, mondta, hogy botrány tört ki, mert még a katonaság is uzsoráskodni akart a kiszolgáltatott menekvőkkel.

Mire a mai Magyarország területére értek, már indulhattak is vissza, a román katonaságot ugyanis az osztrák-magyar és német csapatok bő egy hónap alatt kiszorították Erdélyből. A visszatelepülés viszont lassabban zajlott, volt aki csak 1917-18-ban érkezett vissza. A két évvel korábbi rossz tapasztalatok miatt sem indult újabb menekülthullám a székelyföldi falvakból 1918 novemberének végén, amikor a román csapatok újra megjelentek Erdélyben.

Ekkor már senki nem lepődött meg az ostromállapot és cenzúra bevezetésén, a rekvirálásokon. Ráadásul akkoriban ért Erdélybe a spanyolnátha-járvány. Vásárhelyen a főispán a spanyolnátha miatt betegen feküdt, amikor december 2-án a román katonaság bevonult a városba, mondta a vásárhelyi impériumváltást nagyon alaposan ismerő Fodor János.

A sajtón keresztül is felkészítették a lakosságot,

hogy ne csúfolkodjon a román katonákkal, és jelentkezzen, aki tiszteket szállásolna el. A bevonuló hadakat nem ünnepélyesen, de fogadták a városvezetők, a tisztek átvették a kulcshivatalok irányítását, a katonák kicserélték a zászlókat a hatósági épületeken, de nem erőszakoskodtak a városi lakossággal, amely teljesen ideiglenesként fogta fel a hatalomcserét, magyarázta a történész.

Bár késve, de tudomást szereztek a románok december elsejei gyulafehérvári nagygyűléséről (Marosvásárhelyre pedig másnap vonult be a katonaság), és nagyjából ismerték az erdélyi románok nemzeti céljait is, az elszakadást és csatlakozást Romániához. A közfelfogásban viszont az élt, hogy majd a békekonferencia dönt, addig is ki kell tartani, ez a román berendezkedés csak rövid ideig tart majd, vázolta az általános közhangulatot Fodor.

Ugyancsak december 2-án, a nagygyűlés nyomán létrejött az erdélyi román Kormányzótanács, a Consiliul Dirigent azzal a céllal, hogy korlátozott jogkörű kormányként igazgassa a katonailag megszállt erdélyi területeket. Prefektusokat nevezett ki a megyei főispánok helyére, majd a magyar polgármestereket is leváltotta román személyekre.

Miközben a magyar katonai vezetés elkezdte a toborzást a Székely Hadosztályba, a Consiliul Dirigent román személyeket igyekezett toborozni a közigazgatás átvételéhez. A városi lakosság még bízott a belgrádi katonai konvencióban, amely kimondta, hogy a Magyarország területére bevonuló antant hadak nem mozdítják el a helyi közigazgatást, és Erdélyben nem vonulnak a Maros vonalán túl. Ezt a román csapatok a francia Henry Berthelot tudtával már december közepén megszegték. Karácsonykor vonultak be Kolozsvárra, január közepén pedig minden addig megszállt városban lecserélték a közigazgatás irányítását.

Marosvásárhelyen például kinevezték a román polgármestert, de nem váltották le a magyart. Mindkettő hivatalban marad 1920 januárjáig, a magyar nyilván nem kapott fizetést a román államtól, illusztrálta Fodor

az átmenet furcsaságait.

1926-ig minden pozíciót kinevezés alapján töltöttek be, a jogi helyzet ugyanis évekig kaotikus. A Kormányzótanács meghagyta az osztrák-magyar jogrend számára kedvező részét, és igyekezett a bukaresti rendeleteknek is érvényt szervezni, magyarázta Fodor János. Majd csak az 1923-as új román alkotmány célja az államszervezés szinkronizálása, és csak 1925-ben jelent meg az erre vonatkozó közigazgatási törvény, `26-ban tartották az első helyhatósági választásokat.

Parlamenti választásokat már 1919-ben tartottak, de hiába vezették be az általános titkos választójogot, az erdélyi magyarokat ez nem mozgatta meg. A választókörzetek többségében román jelöltek indultak, ahol valaki egyedül indult, ott automatikusan nyert.

Ahhoz, hogy valaki bekerüljön a választói névjegyzékbe, „optálnia” kellett a román állampolgárságot, amit az erdélyi magyarok közül 1919-ben még nagyon kevesen tettek meg, a békeszerződés aláírásáig gyakorlatilag hazaárulásnak tekintették.

Közvetlenül utána mintegy százezer erdélyi magyarnak vált rendezetlenné az állampolgársága, és majd csak az 1922-ben alakult Országos Magyar Párt évekig tartó lobbija nyomán rendeződik a húszas évek végére.

Az 1919 őszétől Budapesten egyre inkább megerősödött Bethlen István köre Szellemi Frontnak nevezett „földalatti” ellenállási formát szervezett, amelyről kevés a történeti forrás. Azt lehet tudni Fodor szerint, hogy Budapest és az erdélyi közigazgatás helyén maradt tagjai között vasutasok csempészték az iratokat és fizetéseket.

Az anyakönyvek és más hivatalos űrlapok cseréje még évekig tartott. Ha egy hivatal épp kifogyott adott román űrlapból, akkor a régebbi magyaron folytatták a nyilvántartást, amíg újat küldött a román minisztérium.

Rendszerváltás a köztereken

A román közigazgatás egyik első ténykedése az utcanévbizottságok felállítása volt. Az általános gyakorlat az volt, hogy a közneveket, mint Búza vagy Dohány utca, lefordították, a magyar személyiségek neveit viselő utcákat pedig hozzájuk hasonló státusú vagy tevékenységű román személyiségekről nevezték el.

Az utcák átnevezése másképp zajlott a német, illetve magyar többségű nagyvárosokban, mutatott rá Egry Gábor történész, a budapesti Politikatörténeti Intézet főigazgatója. Nagyszebenben az új utcanevekről olyan bizottság döntött, amelynek szászok, románok és magyarok is tagjai voltak. A románok ki akarták zárni a magyarokat belőle, de a szászok, lényegében a városvezetés nem engedte. Hogy mit mire nevezzenek át, arról lényegében a román és a szász tagok vitatkoztak.

A hónapokkal később elkészült utcanévjegyzék tükrözte, hogy Nagyszebenben korábban is voltak román intézmények, értelmiség, középosztály és helyi román hagyomány, amelyet lehet ápolni, azaz helyi román személyiségekről tudtak utcákat elnevezni.

Ehhez képest Kolozsvárra egy kizárólag románokból álló bizottságot küldtek. A tagjai gyorsan át akartak nevezni vagy húsz utcát, hogy megmutassák, ez már román város. Az elkészült utcanévjegyzék azt mutatja, keresték, hogy a korábbi magyar neveknek különböző párhuzamok alapján mit lehetne megfeleltetni: Hunyadi Jánosnak Ștefan cel Marét, a kuruc brigadérosoknak román tábornokokat, 17. századi erdélyi krónikásnak 18. századi moldovai krónikást. Ez alapján egyedül az nem igazán érthető, hogy a Jókai utcából hogyan lett Iorga utca, jegyezte meg a történész.

Ha valaki nem követte a sajtóban, épp hogyan változik körülötte az állam, 1919 márciusában a köztereken is szembesülhetett vele. Ekkor történtek ugyanis a szoborincidensek elég sok erdélyi városban, nagyjából szinkronban, mesélte Fodor János.

Zömében 1848-as emlékműveket, Bem-, Kossuth-, Petőfi-szobrokat rongáltak meg vagy döntöttek le. Az akkori román hatóságok vállalták a rongálások kivizsgálását, de tettesek végül nem kerültek elő. A korabeli magyar sajtó sejttette, hogy esetleg ittas román katonák voltak.

Megóvás címén viszont a szobrok lekerültek addigi helyükről, a húszas évektől pedig a román adminisztráció felállította a saját hősi alakjait: Avram Iancu-szobrokat, Lupa Capitolina-másolatokat.

A szoborrongálások nyomán olyan felhívások jelentek meg a sajtóban, hogy a kizárólag magyar cégérrel rendelkező boltosok is nevezzék át vagy kétnyelvűsítsék a feliratokat az üzleteiken. A kereskedelemben hosszan megmarad a kétnyelvűség.

Az ortodox templomépítések egyaránt elégítették ki a helyi hívek templomigényét és váltak a szimbolikus térfoglalás eszközeivé az erdélyi városok központjában. Ez hosszas folyamat volt, mert az állam nem tudta mindenhol finanszírozni, gyűjtéseket szerveztek, és a húszas évek végére vagy a harmincas években készültek el, mondta Fodor János.

Partium nem Erdély

Az impériumváltás Erdélyen belül sem egyforma. Bár a román hadsereg a történelmi Erdély zömét egy hónap alatt elfoglalta, a csíkszeredai és szatmárnémeti bevonulása között közel öt hónap telt el. Szatmár így átesett még egy rendszerváltáson, de a fosztogatásokat megúszta, tudtuk meg Sárándi Tamás történésztől.

Márciusra Párizsban megrajzolták a szakértői bizottságok a román-magyar határvonalat. A magyar vezető politikusok erről azonnal tudomást szereztek, és nem fogadták el, hogy ez legyen a végleges határ. Ugyanígy a partiumi városok lakói is változást reméltek a béketárgyalásoktól, amikor a sajtó 1919 nyarán megírta, hogy az észak-déli irányú vasút miatt a területet valószínűleg Románia kapja. Az etnikai elv érvényesülésében reménykedtek, illetve abban, hogy sikerül népszavazást kiírni, taglalta Sárándi Tamás történész, aki részletesen kutatta a szatmári impériumváltást a Trianon 100 kutatócsoport keretében.

A helyi köztudatban az élt, hogy a városban és a megyében nincs nemzetiségi probléma. Az akkor mintegy 35 ezer fős városban 1500-2000-re volt tehető a románok száma. Akkor szembesült a magyar közvélemény azzal, hogy a helyi románságnak is vannak követelései, amikor a szatmári román nemzeti tanács alakuló ülését a polgármesteri hivatal nagytermében tartották meg, magyarázta Sárándi.

Egy hónapos tanácsuralom

A Székely Hadosztály 1919-es ellenállása miatt és mindkét oldalon előforduló atrocitások közepette az erdélyi front január végén beállt a Vaskoh – Csucsa – Zilah – Nagybánya – Máramarossziget vonalon, azaz levágta Szatmár vármegye keleti részét. A megye kétharmadnyi része továbbra is Magyarországhoz tartozott, amikor 1919 márciusában Budapesten kikiáltották a Tanácsköztársaságot.

Másnap a helyi lapok megírták, hogy Szatmáron, Nagykárolyban és a megyében is megalakult a hat-hét fős direktórium, átvette a hatalmat, és értesítette a megye többi települését, hogy ott is hozzák létre a munkástanácsokat, és vegyék át az adminisztrációt. Nehézipar nem volt akkoriban Szatmáron, az ipari munkásság pár száz főt tett ki.

Arra utaló jelet azonban nem talált Sárándi, hogy helyi szinten megalakult volna a kommunista párt. A munkástanácsokat a szociáldemokraták szervezték meg. A Szociáldemokrata Párt addig a helyi nemzeti tanácsban is részt vett, azaz a helyi közigazgatásban is. Annak sincs nyoma, hogy lemondott volna a polgármester, de a várost a direktórium irányította rendeletekkel.

Például újabb és újabb hétre tolják ki az oktatás újraindítását, mert az a spanyolnátha miatt épp szünetelt. Ugyan államosítják az összes iskolát, de bármilyen hatás nélkül, mert a tanácsuralmat Szatmáron megdöntötték nem egészen egy hónap múlva. Annak volt érezhető hatása, hogy a munkástanács kölcsönt vett fel a bankoktól és gazdag polgároktól, ebből adtak fizetést és működtették az adminisztrációt, de ezeket az összegeket soha senki nem fizette vissza.

Szatmár viszont ugyanúgy szenvedett a szénhiánytól 1918 telétől, mint a többi erdélyi város, amelyet korábban a front elvágott a Zsil-völgyi szénbányáktól. Ezért a széntüzelésű kazánokat átállították fára, mivel a városnak több száz hektárnyi erdője volt az Avasi medencében, és úgy jutottak fűtéshez és villanyáramhoz.

A város minden közszükségleti cikkből hiányt szenvedett, a szén volt a legsúlyosabb és legszimbolikusabb. Viszont rendszeres és súlyos éhezés nem sújtotta a lakosságot, magyarázta a történész. Egyrészt a város földbirtokán még tudtak élelmet termelni, másrészt a korban teljesen általános volt, hogy a városok egymástól lopkodtak készleteket.

Ha például a magyar kormány lisztet utalt ki Nagykárolynak, és az a szatmári állomáson ment át, akkor ott egyszerűen lefoglalták egy részét. Vagy rekviráltak attól a malomtól, ahol volt. A város mintegy száz fős rendőrséget tartott fenn, így ott nem pusztított az Erdélyen végigsöprő fosztogatáshullám.

A tanácsuralmat Szatmáron a Székely Hadosztály katonái döntötték meg április 17-én teljesen helyi kezdeményezésre, mesélte Sárándi. Amikor értesültek róla, hogy érkeznek a román csapatok, letartóztatták a direktórium tagjait, átadták őket a magyar közigazgatás embereinek, majd egyszerűen feltették őket a vonatra és elküldték a városból.

Április 19-én a román hadsereg már a korábbi polgármestertől vette át a várost, miután küldöttség jelezte, hogy a Székely Hadosztály kivonult a városból, és nem kell ellenállásra számítson. (A Székely Hadosztály egy hónapra rá tette le a fegyvert, úgy döntött, inkább senki oldalán nem harcol.)

A helyi elit az impériumváltáson is átmentette magát

A román parancsnok megüzente, hogy üljön össze a polgármester és a törvényhatóság, mert majd a városban veszi át tőlük az irányítást. Az egész nagyon békésen, egyszerű helycserével zajlott. A tanácsülésen lemondott az addigi polgármester, Lénárd István arra hivatkozva, hogy nem tud románul, így nem tudja ellátni a feladatát, és javasolta, hogy a román származású alpolgármester, Ferencz Ágoston avagy Augustin Ferențiu legyen a polgármester. Ezt mindenki elfogadta, és onnan az ülés ugyanúgy magyarul zajlott, mint korábban. Románul például csak a prefektus öt-hat fős hivatala működött, illetve a rendőrség soraiba elsősorban románokat toboroztak.

A szatmári bevonulás részletes leírása annak a beszédnek az írott változatában maradt fenn, amelyet Augustin Ferențiu tartott egy 1924-es megemlékezésen. A román csapatok bevonulása viszont nem oldotta meg automatikusan az ellátási gondokat, a jegyrendszer még hónapokig megmaradt. Az ellátás csak 1920-21-re állt vissza a korábbi szintre.

Asszimiláció, hűségeskü, románosítás

A közigazgatási tisztviselők a magyar kormánnyal egyeztetve nem tették le egyből a hűségesküt, hogy ne rontsák a magyar fél majdani pozícióit a béketárgyaláson, ahova a magyar küldöttséget akkor még nem engedték ki. A prefektus azonban a 3-4. ülésen már azzal forszírozta, hogy ha nem teszik le, akkor mindenkit testületileg leváltanak a közigazgatásban és a bíróságon, mire Szatmáron mindenki felesküdött a román államra. Sárándi szerint épp azért tekintették ezt a túlélés és alkalmazkodás jó eszközének, mert az uralomváltás nem volt olyan drasztikus, mint máshol, ugyanaz az elit maradt a város élén, amely addig is vezette, és amelynek Ferencz Ágoston is akkor már húsz éve részese volt.

Szatmári sajátosság az is, hogy míg máshol a dualizmusban elsősorban a zsidókat és a svábokat érintette az asszimiláció, a románokat kevésbé, addig itt a románok körében is erős volt a görögkatolikus vallásnak köszönhetően. A szűk helyi román elit magyar színházba járt, magyar misét hallgatott, magyar újságokat olvasott, és legtöbbször egymás között is magyarul beszélt.

Emiatt a prefektus, a román közigazgatás, később a Siguranța is sürgetni kezdte a románosítást, és arra akarta rávenni Ferențiut, hogy vegyen fel több román személyt a helyi hivatalokba, mert nem tudják bevezetni a román nyelvet, ha az alkalmazottak sem beszélik. A váltás fokozatosan ment végbe: előbb a napirendi pontokat jegyezték románul, de az ülések még magyarul zajlottak, és csak 1925-ben jelent meg először románul az ülések jegyzőkönyve.

Ferențiu folyamatosan ígérte a románosítást, de közben a szakértelemre hivatkozva csak akkor volt hajlandó román személyt felvenni, ha egy megürült állásra volt megfelelő román jelentkező. Emiatt a magyar tisztviselők is inkább elkezdtek megtanulni románul, hogy megtarthassák az állásukat. Az 1924-es nyelvvizsga után viszont mintegy száz hivatalnokot kénytelen elbocsátani, mert elbukott a vizsgán.

Ferențiu népszerű maradt a helyi lakosság körében, nem iratkozott be egyik nagy pártba sem, mégis megnyerte az 1926-os választást, így tíz évig töltötte be a polgármesteri tisztséget Szatmáron.

Az impériumváltás az oktatásban hozta a legtöbb korlátozást

Szatmárnémetit kifejezetten rosszul érintette, ugyanis ott korábban fenntartási nehézségek miatt a katolikus és a református egyház is átadta az iskoláit a magyar államnak. Az állami iskolák viszont az impériumváltással fokozatosan román tannyelvűekké váltak.

A helyi, magyar anyanyelvű zsidóságnak még rosszabb opciói voltak, mivel a romániai törvények szerint csak úgy hozhatott volna létre felekezeti iskolát, ha abban mindent héberül tanítanak. A magyar anyanyelvű zsidók így inkább az állami román oktatást választották, vázolta Sárándi.

A román állam nemcsak a zsidóságot igyekezett leválasztani a magyarságról, hanem állami propaganda indult a szatmári svábok visszanémetesítése érdekében úgy az oktatásban, mint a népszámlálásokkor. A román, illetve német nyelvű oktatás választása elé tett svábok inkább a németet választották. Így történt meg, hogy míg 1918-ban egyetlen német elemi iskola sem volt Szatmár vármegyében, a húszas évek végére 13-14-re nőtt a számuk.

Iskolákra vonatkozóan is hatályban maradt a lex Apponyi a nyelvek szerepcseréjével: a román nyelvet kötelezően tanítani kellett, de ettől még nem kellett egyből az iskolát román tannyelvűvé alakítani, magyarázta Egry Gábor. Részben Budapest ösztönzésére az egyházak elkezdték szaporítani a felekezeti oktatási intézmények számát, ez főképp az elemi oktatásban sikerült. Próbálták a román államtól megtagadni a tanfelügyeleti és más ellenőrzési jogköröket, de nem igazán sikeresen.

Az elemi iskolák alapítása helyi egzisztenciális kérdés is volt, hiszen állásokat kínált, illetve riválisként lépett fel a településeken működő állami iskolákkal szemben.

A spanyolnátha járvány és az ellátási problémák (nincs tűzifa) miatt szünetelt az oktatás a hatalomátvétel időszakában.

A hűségeskü kérdése az oktatásban annyival volt komplikáltabb, hogy a felekezeti oktatásban is kérték, és nem volt egyértelmű, mivel járt az, ha valaki nem tette le a magánnak tekintett intézményrendszerben. Egry úgy látja, a középiskolákban tovább ellen lehetett állni a hűségeskü letételének valószínűleg azért, mert egy középiskolai tanárnak más volt a presztízse, mint egy elemi iskolai, főleg felekezeti iskolai tanítónak. Azok a nagybányai tanítók, akik a békeszerződés aláírása és ratifikálása előtt nem tették le a hűségesküt, utána már nehezen tudták letenni, illusztrálta Egry a lojalitás és megélhetés dilemmáját.

A román állam 1919-től a ’30-as évek végéig folyamatosan változtatja meg az állami iskolák tannyelvét. Először a román nyelv oktatását vezették be, illetve a nemzeti tárgyakat, a történelmet és földrajzot kellett románul oktatni. Ezekhez új tankönyv kellett, hisz a román állam szempontjából nem volt értelme románul tanítani például a honfoglalást vagy Magyarország földrajzát.

Nagyon gyorsan írtak új tankönyveket, a szerzők között voltak magyar tanárok, a magyar oktatási rendszerben végzett és ott dolgozó román tanárok. Az erdélyi Kormányzótanácsnak fontos volt, hogy ne a Regátból hívjanak tankönyvszerzőket, hanem az erdélyi román elit jusson ezáltal is jövedelemhez. A közoktatás egységesítése után használhatták a regátiak által írt tankönyveket is.

[wp_ad_camp_1]

Az oktatás mint a nemzetépítés eszköze

Később a többi tantárgyat is románul kellett tanítani, a ’30-as évek végéig pedig folyamatosan csökkentették a magyar tannyelvű iskolák számát. Ezt kellett volna pótolnia a megugró számú felekezeti iskolának, amelyet a közoktatás egységesítésével a román állam magániskolának nyilvánított, és működése elé adminisztratív és gazdasági akadályokat gördített, magyarázta Egry.

Az egyházi oktatási rendszer 1918 előtt is jelentősen támaszkodott az állami támogatásra (ezen keresztül tudott a magyar állam beleszólni a román felekezeti oktatásba), 1918 után viszont a román állam nem volt hajlandó folyósítani az államsegélyt, az 1921-es román földreformmal pedig elvették a felekezeti oktatást részben finanszírozó egyházi erdő- és földbirtokokat.

A földreform látványosan eltérő módon érintette a magyar, illetve az ortodox egyházi vagyont. A magyar felekezetek kisebb helyi földjeit, erdőit beszámították a teljes egyházi birtokba, és kisajátították, az ortodox plébániák helyi birtokait nem adták össze, így nem estek a reform hatálya alá.

A magyar egyházi iskolákat így tandíjakból kellett fenntartani, a községek pedig – ha volt helyben állami iskola, akkor – nem támogathatták a felekezetit olyan mértékben, mint korábban. Szegényebb vidékeken jelentős vonzerőt gyakorolt az állami iskola ingyenessége.

Az állam nem ismerte el a felekezeti iskolák által kiadott végbizonyítványt vagy a középiskolák érettségi bizonyítványát, ha ezeket a vizsgákat a felekezeti iskola egyedül bonyolította le. A nyilvánossági jog feltételeivel visszaéltek, az ezzel nem rendelkező középiskolák diákjai nem jelentkezhettek automatikusan érettségire, hanem különbözeti vizsgát kellett tenniük. Ha valaki nyilvánossági jog nélküli egyházi tanítóképzőben végzett, akkor legfeljebb az adott felekezet iskoláiban taníthatott, vázolta a korlátozásokat Egry.

A felekezeti oktatás visszaszorítása mögött a szekularizált nemzetállam elképzelése húzódott, amelyet Románia meg akart honosítani. Az erdélyi görögkatolikus és az ortodox egyház sem önszántából, hanem valójában politikai nyomásra ajánlotta fel 1923-24-ben az iskoláit a román állam számára, vázolta a történész. A szekularizáció mellett pedig a román nemzetépítési törekvések játszottak alapvető szerepet az oktatás egységesítésében és modernizálásában, magyarázta Egry. A liberális nacionalizmus alapvetése szerint az iskolákban egyszerre kell okítani, felvilágosítani az embereket és a nemzet hűséges tagjaivá nevelni őket.

Egyéni szinten is igyekeztek a diákokat a román oktatás felé terelni. Ha az úgynevezett névelemzéssel úgy találták, hogy a családneve román eredetű, akkor a diákot román anyanyelvűnek tekintették, bármilyen nyelven is beszélt volna, és kizárólag román tannyelvű iskolába engedték járni.

A legfontosabb erdélyi felsőoktatási intézmények – a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem, a Gazdasági Akadémia, a nagyváradi Jogi Akadémia – tannyelvét románra változtatták, ahogy átvette ezeket a román állam, és már csak a nyelvismeret miatt is azonnal megfordult a diákok etnikai aránya, derül ki Gidó Attilának az Oktatási intézményrendszer és diákpopuláció Erdélyben 1918-1948 között című könyvéből.

Az 1918-ig ide járó diákok mintegy 80 százaléka volt magyar, az átvétel utáni években a román diákok aránya 65-75 százalék között mozog. Az 1919 utáni első években a magyar egyetemi diákság 90 százaléka vagy Románián kívüli egyetemekre iratkozott be, vagy nem tanult tovább, idéz Gidó korábbi becsléseket.

A kolozsvári egyetem átvételéről lesújtóan nyilatkozott Lucian Nastasă-Kovács történész két okból is. Egyrészt az átvételt lebonyolító, nacionalista Onisifor Ghibu teológus arroganciáját emelte ki: magának vindikálta az egyetem megszerzésének érdemét, ezért végig különböző előjogokra (lakásra, állásra) tartott igényt, és botrányt csapott, ha nem kapta meg.

Másrészt a Regátból verbuvált tanári kar, főleg a bölcsészek felkészületlenségét ostorozta, akik sokszor érdemtelenül követeltek maguknak egyetemi tanári posztot, majd meghonosították azt a máig élő gyakorlatot az egyetemen, hogy a családtagjaiknak is ott szerezzenek állást. Korábbi tanulmányai alapján Nastasă-Kovács úgy becsülte, az új kolozsvári román egyetem tanári karának mintegy kétharmada érkezett a román királyságból.

A román diákok jelentős hányada Besszarábiából érkezett állami ösztöndíjjal, azt a régiót ugyanis nem fejlesztette a román állam annak ellenére, hogy az ottaniak kifejezetten egyetemet kértek, magyarázta Nastasă-Kovács. A román állam mindössze egy teológiai fakultást és egy agráriskolát hozott létre abban a régióban.

A posta stratégiai intézmény,

működtetése alapvető fontosságú, és hozzáértő postai tisztviselőket igényelt. Többek között a távírót és a telefonhálózatot is a posta üzemeltette. Ezért inkább megvédték a kisebbségieket a politikai támadásoktól, minthogy ne működjön a posta.

A temesvári regionális postaigazgató explicite megírta egy kekeckedő főszolgabírónak, aki különböző ürügyekkel le akarta váltatni a resicai német postamestert, hogy még 20-30 év kell ahhoz, hogy minden postai pozícióra megbízható és felkészült román személyt tudjanak kinevezni, addig kisebbségiekkel kell a postát üzemeltetni, mesélte Egry Gábor.

Történeti forrásokkal igazolható, hogy még a `30-as évek végén, sőt a `40-es években is nagyon nagy számban dolgoztak kisebbségiek és nemcsak beosztottként, hanem postamesterként, igazgatóként, igazgatóhelyettesként. Még az Antonescu-korszakban sem rakták ki őket, pedig éltek a gyanúval, hogy egyesek talán kémkedésben vesznek részt.

A vasút sokkal több embert foglalkoztatott, mint a posta, a tízezret is meghaladhatta a számuk, ezért elbocsátásokra és a szakemberek megtartására is bőségesen volt példa. És rengeteg, több ezer vasúti alkalmazott menekült Magyarországra, mondta Egry. A vasút vezetőségét fokozatosan, felülről lefele szervezték át. Ismert, hogy 1919-20-ban még a vasutasok biztosították a kommunikációt a magyar állam és az erdélyi magyar közösségi vezetők között. Nemcsak iratok, de pénz szállítását is rájuk bízták.

Az fel sem merült, hogy a kivonuló magyar hadsereg közúti, vasúti vagy postai összeköttetést rongáljon meg, mert eleve nem tekintették háborús helyzetnek, és teljesen ellentétes lett volna a politikai céllal is, miszerint a terület tartozzon Magyarországhoz.

A Monarchia hadseregének felbomlásakor a készleteket csak nagyon lazán őrizték. Az újraszervezés persze ezekre a készletekre épült, de ahol a magyar hadsereg nem szerveződött újra, ott vagy a helyi közigazgatás ellenőrzése alá kerültek, vagy a nemzeti gárdákat fegyverezték fel velük, részben pedig a bevonuló román hadsereg szerezte meg. A román hadsereg Magyarországról jelentős mennyiségű, nem csak katonai készletet hozott el, hanem vasúti gördülőanyagot, élelmiszert, és nemzetközi botrány keletkezett belőle.

[wp_ad_camp_2]

Nem siránkozni kell

1919-ben vált a román lej Erdélyben is fizetőeszközzé, de fizikai valójában csak később terjedt el. Addig a koronabankókat pecsételte le a román közigazgatás, de folyamatos volt a bizonytalanság az átváltási arányban. Vásárhelyen például 2:1 arányban váltották a koronát lejre, természetesen a lej javára, mondta Fodor János. A lakossági kereskedelem egy része ezért közvetlen árucsere formájában zajlott, ráadásul az infláció is nagyon elszabadult a húszas évek legelején.

Bár a háborúban egyáltalán nem viselkedett tisztességesen, utána Románia elképesztően nagyot nyert: megkétszerezte a területét és a népességét, vázolta Lucian Nastasă-Kovács. Politikusainak kritikán aluli teljesítménye viszont négy-öt év alatt szörnyű gazdasági válságba sodorta az országot, értékelte a kolozsvári történész.

A trianoni békeszerződés aláírásával egy időben, 1920. június 3-án és 4-én Nagyenyeden gyűltek össze az erdélyi Hangya szövetkezetek vezetői, és megalapították az erdélyi Hangya Szövetkezetek Központját arra hivatkozva, hogy most nem keseregni és siránkozni kell, hanem meg kell fogni az eke szarvát.

Egy évvel előzték meg Kós Károly munkára, önszerveződésre felszólító kiáltványát, a Kiáltó szót, vezetett be Hunyadi Attila történész, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatója abba, hogyan érintette a trianoni döntés a többségében gazdálkodással foglalkozó erdélyi magyarok anyagi helyzetét.

A Hangya szövetkezet agrártermékek, háztartási cikkek forgalmazásával, illetve mezőgazdaságban használatos eszközök, gépek beszerzésével és területi értékesítésével foglalkozott az egyszerű kaszáktól, kapáktól a bonyolult gépekig. Mivel ezeket a budapesti központ nagy tételben vásárolta meg, ezért olcsóbban tudta értékesíteni a Hangya boltokban.

Az 1898-ban alakult „Hangya” fogyasztási, értékesítő és termelőszövetkezetek Központja és a Hitelszövetkezeti Központ hálózatai lefedték Magyarország korabeli területét. A szövetkezetek a vasúti infrastruktúrát használták árumozgatásra: a naposcsibét Gödöllőről 24 óra alatt szállították ki az ország bármelyik sarkába, illusztrálta a történész.

Nagyenyeden 1905-ben nyílt meg a Hangya regionális kirendeltsége és elosztóközpontja raktárépülettel, szárnyvasúttal, pincészettel. Mellette jéggyár működött, amely a friss élelmiszerek szállítását és raktározását segítette elő. Ennek a szervezettségnek köszönhetően tudtak például a Maros-Torda megyei gazdák vagonszám tojást exportálni Németországba.

Az első világháborúig Erdélyben majdnem ezer szövetkezeti egység alakult. A szövetkezetek községi székházai több funkciót láttak el: a gazdakörnek, az ifjúsági egyletnek, a hitelszövetkezetnek, a gépkörnek, a Hangya fogyasztási szövetkezetnek egyaránt helyet adtak. Fenntartásukat negyed-negyed arányban finanszírozta az egyházközség, a hitel- vagy a fogyasztási szövetkezet, a szakminisztérium és a települési önkormányzat.

A szövetkezetek abban különböznek a profitorientált kereskedésektől,

hogy a helyi tagok egyben üzletrészt is tulajdonolnak a szövetkezetben. Az év végi profitból pedig egyrészt részvényesként részesülnek (de itt a hozam korlátolt), másrészt vásárlásarányosan visszatérítést kapnak. Vagyis minél többet vásárolt a Hangya boltban a Hangya szövetkezet egy tagja, annál nagyobb részesedést kapott év végén a profitból, magyarázta Hunyadi a hűségkártya egyik előfutárát.

Alapelv volt az is, hogy a profit egy részéből a szövetkezet tartalékalapot képezzen, illetve áldozzon kulturális és szociális célokra. Nyugaton manapság is ezeknek az elveknek az alapján működnek a fogyasztási szövetkezetek.

A hitel- és a fogyasztási szövetkezet mellett biztosítószövetkezetek is alakultak gazdák számára, ahol a terményekre és a haszonállatokra lehetett biztosítást kötni.

A Hangya szövetkezet erdélyi szervezeteinek nem az új országhatár (amely egyúttal vámhatárt is jelentett) okozta a legnagyobb kárt, hanem a román hadsereg 1916-os betörése nyomán támadt fosztogatás, vázolta Hunyadi Attila. Amikor a magyar közigazgatás kiürítette a székelyföldi, barcasági és Szeben környéki falvakat és városokat, még a legnagyobb erdélyi román bank, az Albina is az összes készpénztartalékát és aranykészletét Budapestre menekítette.

A polgári lakosság Kolozsváron keresztül Debrecenig és Karcagig menekült, csak a lumpen- és szegényréteg maradt a településeken, nekik nem volt mit veszíteni, magyarázta a történész. Annyi biztos, hogy a szövetkezeti raktárakat kifosztották.

Nincsenek rá források, így máig nem tudni, hogy a helyben maradt szegény lakosság fosztotta-e ki vagy az átvonuló román hadsereg, de a történész azt feltételezi, hogy inkább az előbbiek használták ki a menekülés körüli káoszt.

Az még a szerencsésebb eset volt, ha csak kifosztották, mert a brassói Czell sörgyárat például fel is gyújtották, illusztrálta a történész azt, hogy városon általában nagyobb károk keletkeztek, mint vidéken. Az élet csak 1918-ra tért vissza a polgáribb kerékvágásba, és akkor is döcögve, például a Csíki Lapok is majdnem egy évig szünetelt.

A Hangya a háborúban

A monarchia hadigazdálkodása addigra megroppant a totális háború és az ellenség embargói miatt. A Hangya 1917-18-ban hozta létre a hadianyagellátó Fructus gyümölcs- és zöldségértékesítő, valamint a Hangya Ipar részvénytársaságot azzal a céllal, hogy lássa el a lakosságot, a hadsereget és az állami közigazgatást minimális élelemmel, illetve hadianyaggal.

Áruhiány lépett fel, a lakosság jegyrendszerben jutott korlátozott mennyiségű élelemhez. A részvénytársaságot 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején a kommunisták megpróbálták kisajátítani, de 1919 őszére minden visszarendeződött. Kivéve azt, hogy új vámhatár jött létre az Alföld és az alföldi mezőgazdasági terményeket addig feldolgozó Szatmárnémeti, Nagykároly, Nagyvárad, Szalonta, Arad, Temesvár között. Ezeket a partiumi városokat az őket összekötő vasút infrastrukturális és geostratégiai jelentősége miatt a Franciaországgal szövetséges Romániának ítélték már 1919 február-márciusában.

[wp_ad_camp_3]

Az 1920-as nagyenyedi újraindításkor

feleannyi szövetkezet vezetőjét tudták összehívni, mint ahány a háború előtt működött. A hitel- és a fogyasztási szövetkezetek fele megszűnt, a terményfeldolgozó szövetkezetek, például a korábban akár exportképes tejszövetkezetek teljesen felszámolódtak. A munkaképes embereket elvitték katonának, nem volt, aki működtesse őket. Az otthon maradtak közül sokan betegedtek meg és haltak meg a spanyolnátha járványban. A tehén- és lóállományt az éhínség és rekvirálások tizedelték.

A szövetkezeti egységeket tanítók, lelkészek, bankárok, arisztokraták kezdték újraszervezni Erdélyben. Részben nem erdélyi származású tisztviselők is szerepet vállaltak az újraindításban, például Rohay László, a nagyenyedi kirendeltség vezetője. Az volt a stratégia, hogy a nem életképes, kis falusi szövetkezetek helyett községközpontokban működtessék őket, hogy legalább egy boltost, könyvelőt meg tudjanak fizetni. Gyakran a tanító könyvelte a szövetkezet kereskedését, aki így mellékkeresethez jutott.

Mivel a szövetkezetek adófizetőkként gazdasági hasznot hajtottak a román államnak is, és nem voltak politikailag exponáltak, nem akadályozta a működésüket, 1922-től pedig engedéllyel is rendelkeztek, magyarázta Hunyadi Attila. Az EME sokáig nem kapott működési engedélyt, az Erdélyi Gazdasági Egylet is csak 1929-ben, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület csak 1935-ben kapott minisztériumi engedélyt.

A szövetkezetek a nyilvánosság fórumaivá is váltak.

A Hangya Szövetkezeti Központ átvette az EGE-től az Erdélyi Gazda kiadását, amelyhez Hangya mellékletet készített. 1924-től saját naptárat adott ki 25 éven keresztül, 1925-től saját lapott adott ki Szövetkezés címmel, a gazdasági mellett kulturális tartalommal.

A Hangya igyekezett munkahelyeket teremteni, majd egyre inkább diverzifikálni a termelést. 1929-től indította újra a tejszövetkezeteket, mert ezeket volt a legolcsóbb felszerelni, tizenegy év alatt 140-et létesített. 1936-ban tejgyárat hozott létre Marosvásárhelyen, két évvel később Székelykeresztúron, amelynek termékeit Bukarestben és külföldön is értékesítették. Ez a szövetkezeti rendszer a kommunista államosításig maradt fenn.

Emellett román és szász szövetkezetek is működtek,

a román szövetkezetek főleg a Bánságban, Beszterce, Nagyszeben, Szászváros környéki, hagyományos román falvakban. 1914-től a mintegy száz román szövetkezetnek saját központja volt Nagyszebenben, az Înfrățirea. (Itt működött a legnagyobb román bank, az Albina központja is.) Trianon után a számuk látványosan, hat-hétszáz körülire növekedett, utolérte a magyar szövetkezetek számát, vázolta Hunyadi Attila. Több szövetkezeti központot is létrehoztak Besztercétől a Szilágyságon át Aradig.

A szászok megőrizték mind a 42 bankjukat, takarékpénztárukat és földhitelintézetüket. Nagyszeben mai polgármesteri hivatalának szecessziós épülete eredetileg az 1873-ban alapított szász földhitelintézet székháza volt. Transilvania nevű biztosítójuk 1868-tól 1948-ig működött folyamatosan.

Hitelszövetkezeteik szerves egységben működtek a szász bankokkal, még ha jogilag nem is tartoztak a bankfiókok közé. Egyes években a szász hitelszövetkezetekben több takarékbetétet helyeztek el, mint amennyi hitelt igényeltek. A magyar szövetkezeti rendszerben sokkal nagyobb volt a hiteligény, mint a takarékosság, magyarázta Hunyadi Attila. Saját szövetkezetekkel rendelkezett még az erdélyi zsidóság, Bukovinában a németek, románok és rutének.

Gazdát cserél az állami vagyon

A trianoni békeszerződés értelmében az összes német, illetve osztrák-magyar állami érdekeltséget Erdélyben a román állam, illetve franciák és belgák vették át kártérítésként. A szerződés 161. paragrafusa ugyanis Magyarországot is felelősnek nyilvánított minden, a szövetséges és társult hatalmak területén bekövetkezett kárért, vázolta a történész.

Amellett, hogy Magyarország elveszítette az erdőségei és bányái zömét, a szerződés öt éven át épületfa és szén szállítására kötelezte Ausztria és Jugoszlávia számára.

Az 1921-es romániai földreform Erdélyben

főként a nagybirtokosokat, az egyházakat és a közbirtokosságokat érintette. Domborzattól függően 50, illetve 100-500 hold feletti birtokrészek mellett az állam kisajátította a beépítetlen városi telkeket és a több mint tíz évre haszonbérbe adott birtokokat.

Így veszítette el a katolikus Státus a monostori uradalmát, amelyet az 1869-ben Kolozsváron alapított Gazdasági Akadémia bérelt. A magyar egyházi birtokok 85%-át, a községi tulajdonú területek több mint felét sajátította ki az állam. (Mivel 1919 után visszaesett a Gazdasági Akadémia magyar végzőseinek száma, és a négy magyar mezőgazdasági szakiskolát is átvette az állam, a történelmi magyar egyházak sorra alapítottak mezőgazdasági továbbképzőket a `30-as években, magyarázta Hunyadi.)

A földreform további vesztesei voltak a közbirtokosságok és azok a telepesfalvak Déva környékén vagy a Mezőségen, ahova korábban székely és bukovinai nincstelen nagycsaládokat telepítettek pár holdas kisbirtokokra. Az ő földjeiket is kisajátították arra hivatkozva, hogy a magyar állam biztosan azért telepítette őket oda, hogy ott a román etnikai egységet megbontsák.

A Népszövetség főtitkársága a telepesek és a Csíki Magánjavak közbirtokosság panaszait fogadta be. A dévai telepesek ügyében kárpótlásról döntött a Népszövetség, a csíki közbirtokosság ügyét pedig addig húzta Románia, hogy végül az 1940-es bécsi döntés változtatta meg a tulajdonviszonyokat, részletezte Hunyadi Attila.

A kisajátított földnek (mintegy 1,6 millió hektár) nem egészen a felét osztották ki az arra jogosult igénylőknek. Az igénylők abszolút többsége erdélyi román földműves volt, a földosztás kedvezményezettjei között elenyésző kisebbséget alkottak a magyarok és szászok, mondta Hunyadi. A legnagyobb haszonélvezői a román többségű községek voltak, a kisajátított föld egy része pedig állami tartalékalapba került.

A földreform ugyanakkor nem vonzott át lakosságot a Regátból, ott is földosztás zajlott ugyanebben az időszakban, csak már középtávon is más eredménnyel, hangsúlyozta Lucian Nastasă-Kovács, a Román Akadémia történésze.

[wp_ad_camp_1]

Románosítás az iparban

A földreform után három évvel jelent meg a bányatörvény, amely az altalajkincseket, többek között a borvízforrásokat is kisajátította. A földgázmezők kisajátítása nagy érvágás volt a Küküllő menti, Maros-Torda megyei magyarságnak, vázolta Hunyadi Attila. A törvény a bánya- és nehézipari nagyvállalatok románosításának is az eszköze volt, előírta, hogy ezek igazgatótanácsában román tagok kell, hogy többségbe kerüljenek.

De minden vállalatnál elvárták, hogy a vezetőségnek legalább egy tagja román legyen. Ennek következtében egyre több román liberális és parasztpárti politikus került be az erdélyi vállalatok igazgatótanácsába. Egyrészt kijáró, a bukaresti minisztériumokban kilincselő szerepet töltöttek be, másrészt a honorárium mellett részvényeket is kaptak, magyarázta a történész.

Az erdélyi iparosegyletek korábban tanoncotthonokat, idősotthonokat, klubokat működtettek, székházakat építettek. Ezeket később sajátította ki a román állam az 1934-es iparoktatási törvénnyel.

Románia a két világháború között a világpiacon a kőolajjal tarolt, belföldön pedig az 1922-től pénzügyminiszter Vintilă I. C. Brătianu és a liberális párt hirdette gazdasági nacionalizmussal próbálkozott.

A mezőgazdaságot alárendelte a városi iparosításnak, azaz lenyomta a mezőgazdasági árakat azért, hogy a falusi lakosság gyári munkásként áramoljon a városokba, ahol olcsó élelemmel lássa el őket, illetve alapanyaggal a könnyűipart.

Mindennek etnopolitikai célja is volt,

magyarázta Hunyadi Attila: az abszolút többségben román etnikumú falusi lakosság városiasításával igyekezett az állam megfordítani a városi etnikai arányok megfordítását. Erre erősített rá a közigazgatási személyzet cseréje, amellyel már 1920-21-ben a román lakosság aránya a többszörösére nőtt az erdélyi városokban. A románosítás Moldvában is szempont volt, ahol a nagyvárosokban a románság szintén etnikai kisebbségnek számított.

A folyamatot a korabeli román sajtó is románosításnak hívta, még ha ezt a megnevezést szentségtörésnek is tartja ma néhány újságíró, hangsúlyozta Lucian Nastasă-Kovács is.

Nyugdíjak

Akkoriban nemcsak az állam biztosított nyugdíjat, de ez nem jelentette azt, hogy az impériumváltás csak az állami nyugdíjasokat érintette. Működtek megyei, magán- és egyházi nyugdíjbiztosítók, tisztviselői és más testületi nyugdíjpénztárak, de ezek együtt is csak az idős lakosság töredékének a megélhetését biztosították. A megyei nyugdíjasoknak inkább kifizették a járandóságukat, mint az állami nyugdíjasoknak.

A békeszerződés ugyan kimondta, hogy a nyugdíjalapokat valahogy el kell osztani, de a kisebbségi nyugdíjasoktól legtöbbször azzal az indokkal tagadta meg Románia nyugdíj folyósítását, hogy az ehhez szükséges tőke nincs Románia birtokában. Sokszor pedig nem ismerték el az 1918 előtti jogviszonyt, és csak az utána munkában töltött évek alapján állapították meg a nyugdíj összegét, magyarázta Egry Gábor.

Azaz ha valaki 1928-ban református középiskola tanáraként nyugdíjba ment, és egyházi nyugdíjra volt jogosult, az alap, amely finanszírozta volna az ő nyugdíját, már nem volt meg. Ha valaki a magyar állam alkalmazottjaként és a nyugdíjalap befizetőjeként szerzett több évnyi vagy évtizednyi jogosultságot, ezt nem tudta Románián számonkérni, mert Románia nem rendelkezett azzal a tőkével, amely a nyugdíjakat fedezte volna, magyarázta a történész.

Az még nem túlzottan kutatott terület, hogy mi történt a háború előtti nyugdíjalapokkal, hogyan működtek az impériumváltás után, de az ismert, hogy a háború után jelentős mértékben elveszítették a tőkeértéküket. Ha a tőkéjüket hadikölcsönbe fektették, sok jóra nem számíthattak, de más típusú értékpapírok vagy az ingatlanok valamivel többet hoztak.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

Az alkalmazkodás és elfogadás gesztusai

A trianoni békeszerződés aláírásával sokkal több erdélyi magyar számára tűnt ha nem is véglegesnek, de hosszú időre eldöntöttnek Erdély Romániához csatolása, mint az akkor már másfél éve tartó katonai megszállás alatt.

A véglegesség percepcióját abból lehet valamennyire lemérni bizonyos társadalmi közegben, hogy ki mikor tette meg az alkalmazkodás és az elfogadás gesztusait. Ilyen volt a hűségeskü a közigazgatásban és az oktatásban, magyarázta Egry Gábor történész, a budapesti Politikatörténeti Intézet főigazgatója.

Egy kisebb csoport már a katonai megszálláskor letette, a többség csak a békeszerződés aláírása, 1920. június 4. után, bár a passzív beletörődés korábban is megtörténhetett sokaknál. Azok közül, akik nem azonnal esküdtek fel a román államra, voltak, akiket eltávolítottak a tisztségükből, de olyanok is, akiket hűségeskü nélkül is visszatartott a rendszer, mert szükség volt a szakértelmükre. Közülük néhányan közben letették az esküt, 1920. június 4. után pedig olyanok is, akiket az eskü megtagadása miatt korábban elbocsátottak. Arra is van példa, hogy az utóbbiak közül nemcsak visszakérték, de néhányan vissza is kapták korábbi posztjukat.

A hűségeskü nyilvántartása nagyjából az első széleskörű kimutatás, amely azután született, hogy a románok átvették a megyei közigazgatás irányítását. Az eskü letételéről szóló jegyzőkönyveket el kellett küldeni az erdélyi román Kormányzótanácshoz (Consiliul Dirigent), így annak a levéltári anyagában is követhető, utalt a forrásokra a történész. Az már szórványosabban maradt fenn, hogy mikor hányan próbáltak visszatérni az adminisztrációba, az pedig nem ismert, hányan szolgáltak tovább hűségeskü nélkül.

Az eskütételnek nemcsak az érzelmi és morális tétje volt magas, hanem kőkemény egzisztenciális kérdésként is felvetődött. Ha valaki a közigazgatásban nem esküdött fel a román államra, könnyen állás nélkül maradt egy gazdaságilag egyébként is roppant nehéz időszakban. Ha felesküdött, azzal megszegte a magyar államnak tett esküjét, és elveszítette a nyugdíjjogosultságát, holott akár évtizedeket is ledolgozott magyar állami alkalmazottként.

Alsó-Fehér és Kis-Küküllő vármegyében a megyei közigazgatás még az elején, a katonai megszálláskor letette a hűségesküt. Később az a rituálé alakult ki, hogy erőszak hatására adják át a közigazgatást, mert így nem minősül esküszegésnek a magyar állammal szemben. Az erőszak eleinte tényleges volt például letartóztatások formájában, később inkább szimbolikus.

A román hadsereg a székely vármegyékben jelent meg először, 1918. november végén, de az ottani vezetés még bízott a belgrádi katonai konvenció kitételében, miszerint a román hadsereg a helyén hagyja a magyar polgári közigazgatást. Udvarhelyen például másfél hónappal a bevonulás után tartóztatták le a helyi vezetést, és vették át a város irányítását. Miközben a román katonaság gyorsan halad előre, az állami és közigazgatási hovatartozás nem egyértelmű, Paál Árpád helyettes alispán például Udvarhelyen székely köztársaság kikiáltását tervezte.

A katonaság nyomán érkező román közigazgatás a megyei vezetés kulcspozícióit betöltőket cserélte le leggyorsabban. Egyrészt így szerezte meg az irányítást, másrészt ezekre a politika és a közigazgatás határán lévő posztokra voltak is jelentkezőik. Egyértelműen politikai tisztségnek számított a prefektus (akárcsak a magyar közigazgatásban a főispán), részben az alprefektus, illetve a járásokat igazgató főszolgabíró.

A megyehatárokon, a közigazgatás szerkezetén a románok nem változtattak, és az 1924-es közigazgatási reform is eléggé illeszkedett a meglévő szerkezethez. A fő különbség az volt a magyar és a román adminisztrációban, hogy az utóbbi első éveiben a hatalom nevezte ki a pozíciót betöltő személyt, illetve az adminisztráció egyre centralizáltabbá vált.

Erdélyit vagy regátit?

Az elején törekedtek arra, hogy a városok és megyék élére erdélyi és ne regáti román személyeket nevezzenek ki, hangsúlyozták a történészek. Fontos volt a hely-, nyelv- és jogrendismeretük, ahogy az is, hogy elkerüljék az esetleges ellenállást a beosztottak vagy a helyi lakosok részéről, mondta Fodor János.

Sok erdélyi román jött vissza a Regátból adminisztratív tisztséget betölteni, mutatott rá az új román adminisztráció egyik személyzeti forrására Lucian Nastasă-Kovács, a Román Akadémia kolozsvári fiókjának történésze. Ő nem zárja ki, hogy többen azért távoztak még fiatalon a Román Királyság területére, hogy ne kelljen bevonulniuk az osztrák-magyar hadseregbe.

Nastasă-Kovács a helyi lakosok mélyreható tapasztalataként említette, hogy a közigazgatás alsóbb szintjein, amelyekkel a helyiek gyakrabban találkoztak ügyintézéskor, hanyag és arrogáns regátiak jelentek meg, akik híján voltak a szervezési készségeknek, de magától értetődően kérték a baksist.

Egry Gábor viszont az általa megkutatott megyékben meglepő stabilitást talált. A legfelső vezetés 1919-1920-as cseréje után a megyei szakhatóságok (pénzügyigazgatás, községi igazgatás, közegészségügy, útügy, irattározás) élén álló tisztviselők stabilak, legfeljebb egymást váltják ezekben a pozíciókban.

Annak fényében meglepő ez a stabilitás, mondta a kutató, hogy a két világháború közötti Romániáról az a képzetünk, hogy a közigazgatása nem a szakértelemre, hanem az átpolitizáltságra épült, ahol a sűrűn cserélődő kormányok mindig lecserélték a prefektusokat, a prefektusok pedig a megyei tisztviselőket.

A megyék szakigazgatásában 1920-ra kialakul egy stabilnak mondható réteg a magyar közigazgatásból itt maradt, illetve a közigazgatásba újonnan belépett emberekből. Ennek a rétegnek a nagyobb része már román nemzetiségű. Főként helyi, erdélyi románokból áll, akiknek egy része korábban a magyar közigazgatásban dolgozott, vagy ügyvéd volt, és a politikán keresztül lépett be a közigazgatásba, magyarázta Egry. Regátiaknak egy vidéki közigazgatási tisztség nem igazán jelentett előrelépést, ők inkább a minisztériumok területi igazgatási szerveihez érkeztek.

Ugyanez a stabilitás mutatkozik az évek során a beosztott megyei és városi közalkalmazotti rétegben is. Egry Gábor ezt annak tudja be, hogy a felső szakigazgatás a megyében képes volt egyfajta védőernyőt teremteni a tisztviselők fölött. A három legfőbb megyei tisztségben gyors a váltás (bár néhány korábbi főszolgabíró is tisztségben maradt, és nem csak a román nemzetiségűek közül), de a megyei adminisztrációt a községekben végző

jegyzői kar meglehetősen stabil ahhoz képest, hogy mégiscsak impériumváltás zajlott.

Csík megyében például az 1921-ben szolgáló jegyzők több mint fele már 1918-ban is jegyzőként dolgozott, és a jegyzők kétharmada volt magyar nemzetiségű. Nyilván nehéz volt találni olyan román jegyzőt, aki Csík megyében szeretett volna elhelyezkedni, de emellett ragaszkodtak annyira a korábbi személyek többségéhez, hogy elfogadtassák őket a román politikummal és közigazgatással.

Tanulságos történet, hogyan került vissza a Gyimesekbe az 1918-ig ott szolgálatot teljesítő jegyző, akit Csíkszépvízre helyeztek át, mesélte Egry. A posztot 1924-ben hirdették meg, a pályázatokat a prefektusból, alprefektusból és jogtanácsosból álló megyei bizottság bírálta el. Az egyik tag hozta fel, hogy az egyik pályázó a korábbi jegyző, aki tulajdonképpen nem felel meg a kritériumoknak, mert románul sem tud rendesen.

Maga a prefektus viszont azt válaszolta, hogy ezt ő is tudja, de amikor Brătianu miniszterelnök a megyében járt, akkor a görögkatolikus pap vezette gyimesi küldöttség külön kérte a miniszterelnököt, hogy adják vissza nekik a jegyzőjüket. Mivel ezt a miniszterelnök megígérte, a megyei bizottság nem nagyon tudott másként dönteni. Ráadásul az egész egyből nyilvánosságra is került: a pályázatokat elbíráló bizottság ülésének jegyzőkönyve a vármegyei hivatalos közlöny címoldalán szerepelt, amelyet szétküldtek a főszolgabírói hivataloknak, mert ebben jelentek meg a megyei rendelkezések is.

Sok mindentől függött, mekkora mozgástere volt a megyei vezetésnek. Máramarosban a megye igazgatásában 1918-ig komoly szerepet játszó görögkatolikus nemesi családok százai mentették át magukat az új rendszerbe, ott nagyon stabil volt a közigazgatási személyzet.

A nemesek aránya a megyében megközelítette a húsz százalékot, sokan kétnyelvűek voltak. Messze esett a fővárostól, onnan nem is akarták a helyi viszonyokat megváltoztatni, inkább az erdélyi Román Nemzeti Párt és a Parasztpárt tekintette úgy, hogy az a nemesi világ nem elég román, sőt magyarbarát.

[wp_ad_camp_2]

Vagyis a közigazgatási személyzet tényleges vesztesége Erdélyben kisebb

annál, amit el szoktunk képzelni, állapította meg a történész, bár ezt nehéz számszerűsíteni, mert 1918 után már nincsenek éves statisztikák. Míg 1918 előttről létezik adat és statisztika a vármegyei közigazgatási személyzetről, a román irányítás alatt már csak rendszertelenül jelenik meg hasonló összesítés, ráadásul évekkel korábbi adatokat tartalmaz, és nem ugyanazt a kört öleli fel, mint a magyar nyilvántartás.

Krassó-Szörény megyében az 1922-ben szolgáló községi jegyzők kétharmada már a magyar közigazgatásban is jegyző volt. Biharban valamivel kisebb volt a tovább szolgáló jegyzők aránya. A csíki történet is azt jelzi, hogy valamilyen helyi sajátosságtól is függött, hogy mekkora a maradók és a távozók aránya, magyarázta Egry Gábor.

A főszolgabíróknál és a megyei központi tisztségek politikai jelentőséggel is bíró részénél (megyei jegyzők, jogtanácsos, levéltáros) viszonylag gyorsan lezajlott a váltás, magyarázza a történész, aki 15-20 százalékra teszi azon kisebbségi tisztviselők arányát, akik ebben a körben megmaradtak. Sőt volt olyan közülük, aki előrelépett, karriert tudott építeni az új rendszerben. Az ennél alacsonyabb beosztású tisztviselői karban jóval magasabb volt a korábbi hivatalnokok aránya.

A közigazgatásban dolgozóknak többször is nyelvvizsgát kellett tenniük,

először 1924-ben. Az impériumváltáskor általában egy évet tűztek ki arra, hogy a tisztviselők megtanuljanak románul, de többnyire megelégedtek azzal, ha valaki demonstrálta a jó szándékát. Vagyis tudta igazolni, hogy eljárt az általában a helyi középiskolában szervezett tanfolyamra, amelyet rendszerint olyan tartott, aki korábban is valamelyik középiskolában tanított, azaz tudott magyarul. Azt nem tudni, milyen hatásfokkal működtek ezek a helyi nyelvtanfolyamok, jegyezte meg Egry.

A helyi iratok között 1923-24-ig rendszeresen bukkannak fel olyan bukaresti körlevelek, amelyek figyelmeztetik az erdélyi hatóságokat, hogy vegyék komolyan azt, hogy az iratokat románul kell elkészíteni és így küldeni a felsőbb hatóságoknak. Vagyis a hivatali nyelvhasználat évekig visszatérő probléma volt, mutat rá a történész.

A román nyelv használatára rendszeresen felszólító dokumentumok ellenére a történész nem nagyon talált magyar nyelvű iratokat egy-egy város, megye dokumentációjában, ilyen csak az első néhány hónapban fordult elő. De az is lehet, feltételezi Egry Gábor, hogy ezeket a magyar nyelvű iratokat később leselejtezték.

A hivatali nyelvhasználat

A Kormányzótanács hatályban hagyta a magyar nemzetiségi törvényt, csak megfordította a nyelvek szerepét. A románt tette a magyar helyébe államnyelvként, és magyarból hivatalosan is kisebbségi nyelv lett. Ez alapján jól követhető, hogy a közigazgatásnak hol kellett volna többnyelvűnek lennie.

A román közigazgatási nyelv használata gyakran a román tisztviselőknek is komoly problémát okozott. A prefektusok igyekeztek stilisztikai és szaknyelvi utasításokat adni a beosztottjaiknak: leírták nekik, hogy az 1918 előtti magyar terminusnak mi a román megfelelője.

Csíkban például a marhaútlevelekben használt szakkifejezések fordítását jelentették meg a megyei hivatalos lapban, innen is látni, hogy akik helyben ki kellett állítsák ezeket az iratokat, alapvetően magyarul tudták, hogy mit kell beleírni függetlenül attól, hogy ők maguk magyarok vagy románok voltak.

Létezett egyfajta nyelvi bizonytalanság, de az állam elvárása már akkor az volt, hogy az írott dokumentumok románul készüljenek, vázolta Egry Gábor. Van, ahol a vármegyei hivatalos lap megjelent teljes magyar változatban is, máshol csak magyar nyelvű szövegek az egyébként román nyelvű közlönyben.

Az 1924-es nyelvvizsgáról a kutatók ma már azt feltételezik, hogy jóval kevésbé volt rosszindulatú, mint ahogy azt a kortársak beállították, bár kétségkívül diszkriminatív volt.

Míg a prefektusok a román beosztottjaikat is vegzálták azzal, hogy milyen rettenetes románsággal írnak, nyelvvizsgázni nekik nem kellett, csak a kisebbségi tisztviselőknek. Évtizednyi csend után 1934-ben sok olyan hivatalnokot újra nyelvvizsgára köteleztek, aki az 1924-es vizsgán átment – 1934-ben viszont megbukott.

1922-től az 1934-es nyelvvizsgáig szóban lehetett magyarul fordulni a román közigazgatás hivatalaihoz, vázolta a történész, hogy mivel találkozhatott Trianon után az erdélyi magyar polgár, ha hivatali ügyet akart intézni. Kivéve, ha az illető hivatalt kellően nacionalista személy vezette, aki akár botrányt is csinálhatott a nyelvhasználatból.

Ha írásban fordult valaki kisebbségi nyelven a hivatalokhoz, akkor ha nem is a szemétkosárban végezte a beadványa, biztos hogy nem magyarul vagy németül kapott rá választ, hanem románul. Sajtóban gyakran felrótták egyes községházáknak, városházáknak, hogy miért beszélnek ott magyarul, sok helyen kiírták a hivatalokban, hogy tessék románul beszélni. Az informális magyar nyelvhasználat a történész szerint azt jelzi, hogy a román adminisztráció keretei között szívósan élt egy másik nyelvi világ is.

A szász kisebbség vállaltan támogatta Erdély Romániához csatolását, ezért az ő településeiken nem történt olyan típusú váltás, mint a magyar többségű településeken. Városokban még a felső szinten sem cserélik az adminisztrációt. A jelentősebb szász városokban a ’20-as évek végétől, ’30-as évek elejétől kezdtek román polgármesterek hivatalba kerülni, az ekkor induló második románosítási hullám már jobban érintette őket.

A szászok Trianon után is a német nyelvet próbálták tovább használni a közigazgatásban, az első egy évben szinte demonstratívan németül kommunikáltak. Az erdélyi román Kormányzótanáccsal ez valószínűleg működött is, de Bukarest a német hivatali írásbeliséget a szászoknak sem engedélyezte. Nagyon gyorsan egyértelművé tette, hogy a közigazgatási dokumentációt az állam nyelvén, románul kell elkészíteni. A szász településeken tudatosan és hosszabb ideig tartják fent a hivatali kétnyelvűséget írásban is.

Kisebbségiek aránya a közigazgatásban

Az 1924-es vizsgák irataira még nem bukkantak rá a történészek. Az eredményeket töredékesen közölték az eleve töredékesen fennmaradt vármegyei hivatalos lapokban, országos statisztika pedig nem készült arról, hogy előtte és utána hány kisebbségi közalkalmazott volt a rendszerben.

Akik kifejezetten ezzel foglalkoznak, azok sem tudják megmondani, hogy Romániának hány állami alkalmazottja volt 1924-ben. A kormányzat mindig gyűjtött erről adatokat, de nem nyomtatták ki, nem készítettek statisztikai évkönyvet. Az adathalmaz vagy elkallódott időközben, vagy ott van valahol egy hatalmas irathalmaz közepén, és ma már senki nem tudja, hol keresse, magyarázta a kutató.

Az 1934-es nyelvvizsgák eredményei viszont jelentős számú megyében megmaradtak. Elvben mindenkit nyelvvizsgára kényszerítettek, akit a román kormányzat kisebbségiként tartott nyilván, hacsak nem igazolta, hogy ő román, bár ennek módozatai nem egyértelműek.

Mindenesetre olyan meglepő esetekhez is vezetett, mesélte Egry Gábor, hogy valaki elsőre megbukott a nyelvvizsgán, de az ismétlővizsgára már nem kellett, hogy elmenjen, mert időközben megállapították, hogy ő román nemzetiségű. Az illetőt egyébként Fóris István Zoltánnak hívták, jegyezte meg a történész.

Az 1934-es nyelvvizsgáig a megyei igazgatáson belül a községi jegyzők szintjén, illetve a vármegyei központi közigazgatásban dolgozó beosztottak (tisztviselők, irodisták, sofőrök, technikai személyzet) között a kisebbségiek aránya megfelelt az erdélyi lakossági számarányuknak. A felsőbb vezetésben alacsonyabb volt az arányuk, az igazgatás alsóbb szintjein pedig lehetetlen megállapítani, mert például a községek is rendelkeztek személyzettel, de azt országosan nem tartották nyilván.

Egry azt feltételezi, a közigazgatás minél alacsonyabb szintjét nézzük, ahol jóval gyakrabban kerül a személyzet közvetlen kapcsolatba a lakossággal, annál nagyobb arányban dolgoznak benne kisebbségiek. A teljes államigazgatásban kisebb volt az arányuk, mint a lakosságban, hisz egy sor központi, minisztériumi szerv – mint a rendőrség vagy csendőrség – csak elvétve foglalkoztatott kisebbségieket.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

Kisebbségtelenítés nyelvvizsgával

Az 1934-es nyelvvizsgából az is látszik, hogy a magyar beosztottakat gyakran a román feletteseik próbálták megvédeni a kirúgástól. A nyelvvizsga ugyanis lényegében arról szólt, hogy Bukarestben kitalálta valaki, hogy most már ki kellene rúgni a kisebbségieket a közigazgatásból, és ezt nyelvvizsgával a legkönnyebb, mert azt nem lehet olyan egyszerűen bepanaszolni a Népszövetségnél, magyarázta Egry.

A vizsgáztatás valószínűleg engedékenyen folyt, mert Bukarest utólag módosította a követelményeket. A vizsgán még mindenki úgy tudta, hogy az 5 már átmenő osztályzat. Újév körül körirat érkezett a belügyminisztérium államtitkárától, hogy csak a 6 fölötti jegy számít átmenőnek, aki annál kisebb jegyet kapott, azt ki kell rúgni. Végül a prefektusok kiharcolták, hogy aki 5 és 6 közötti jegyet kapott, azt újra vizsgáztathassák.

Néhány megyében ezt igyekeztek úgy értelmezni, hogy aki ötöst kapott, azt újra vizsgáztatják. A közalkalmazotti statútum szerint közalkalmazottat csak fegyelmi eljárás után lehet elbocsátani, ezért aki megbukott a nyelvvizsgán, azt egyes megyékben fegyelmi bizottság elé küldik. A fegyelmi bizottságok felülvizsgálták a nyelvvizsga eredményét, és kimondták egyes vizsgázókról, hogy ők márpedig tudnak románul, és megyénként tucatjával helyezték vissza őket korábbi állásukba.

Összehasonlítva a vizsgán és az újravizsgáztatáson kapott jegyeket (sok helyen a vizsgaanyag is megvan, esszét kellett fogalmazni) a kutató azt vette észre, hogy második alkalommal szignifikánsan nagyobb jegyet kaptak a kisebbségi közalkalmazottak.

A cél, hogy megtartsák őket, ugyanúgy látszik az írásbeli és a szóbeli vizsgára kapott jegy eltérésén is, és más trükköket is kipróbáltak. Háromszéken három jegyző újravizsgáztatását érték el, de ténylegesen nem vizsgáztatták őket újra, hanem a vizsgabizottság az előző vizsga jegyzőkönyveit vette elő, és kimondta, hogy tagjai nem azt az osztályzatot akarták adni, amit akkor adtak, hanem nagyobbat.

Ahol fennmaradt későbbi tisztviselői, megyei alkalmazotti jegyzék, ott az látszik, hogy 1937-ben is még szép számban dolgoznak olyanok, akiket az 1934-es vizsga után újravizsgáztatni sem lehetett volna, mert elsőre 3-ast vagy 4-est kaptak. Miközben arányuk nagyon gyorsan lecsökkent a felső pozíciókban, a kisebbség tagjai szakértelmüknek köszönhetőn helyet kaptak a közigazgatás belső világában. Eddigi vizsgálódásai alapján Egry Gábornak az a benyomása, a pénzügyi igazgatásban, az irattározásban és a technikai szolgálatokban maradtak bent sokan és sokáig a román közigazgatásban.

Az impériumváltás két ok miatt is hátrányosabban érintette azokat, akik magasabb pozíciót töltöttek be 1918-ban. Egyrészt más társadalmi közeghez tartoztak: a magyar közigazgatásban egy vármegyei jegyző karrierkilátásai akár minisztériumi felsővezetésig terjedhettek, míg ez korántsem volt elmondható egy községi jegyzőről, aki leginkább a szolgabíróságig vihette.

A magasabb pozíciót betöltő kisebbségi tisztviselők számára a román közigazgatás világa viszont felülről korlátozott: minisztériumi karrierek nem nyílnak meg számukra. Ezt gyakran meg is mondták nekik azok a románok, akik átvették a megyei felsővezetést, és akikkel legtöbbször személyes ismerősök voltak, rendszeresen találkoztak korábban is a városi kaszinóban vagy kávéházban. A repatriálási döntések mögött minden bizonnyal ilyen megfontolások is álltak, véli Egry.

Az első években inkább csak azok a testületek működtek, amelyek a tényleges igazgatással foglalkoztak. A mai megyei tanácsnak megfeleltethető a megyei törvényhatósági bizottság helyett inkább a megyei közigazgatási bizottság működött, amelyben eleve keveredtek a választott, illetve delegált tagok. Választások hiányában a választott tagokat kooptálták, a személyekről a prefektus gyakran egyeztetett Bukaresttel. Ugyanez játszódott le a városi testületekben is, ott még kevésbé cserélődtek maguk a személyek, főként ha ezekben a testületekben eleve román többség volt.

Azt nehéz megmondani, hogy ezekben a testületekben milyen módon jelentek meg kisebbségi tagok, mert más a működési logikájuk, mint a választott testületeké. Sokkal informálisabban működtek: ha bekerült egy kisebbségi, akkor ő érdekérvényesítőként, kijárószemélyként is tudott tevékenykedni.

Olyan nem történt, hogy 1922 után helyi magyar politikust vettek volna be egy-egy ilyen testületbe, de olyan bőven előfordult, hogy már eleve tagja volt egy magyar vagy német ember. Csak épp nem tudjuk, ott milyen szerepet játszottak: a szakértőét, az érdekképviselőét, kijáróét, magyarázta az informálisan kiépülő helyi politikát Egry Gábor.

Arra is látott példát, hogy a megyei felsővezetésből leváltott emberek egy szinttel lejjebb, például a városi közigazgatásba kerültek, de azt nem tudja megmondani, hogy ez tipikus jelenség volt-e. A román államigazgatásba alsóbb szinteken később olyan kisebbségiek is beléptek, akik 1918 előtt nem dolgoztak a magyar közigazgatásban.

Lugoson 1925-ben nyitottak jegyzői iskolát, az első öt évfolyam száz hallgatója közül 99 erdélyi, 30-35 százalékuk pedig kisebbségi fiatal, aki nem pályaváltóként kerül majd be a közigazgatásba, hanem eleve oda készül. A román diákok gyakran idősebbek, mint a magyarok, jelentős részük már 1918 előtt elvégezte a középiskolát vagy néhány középiskolai osztályt még a magyar oktatási rendszerben, azaz ők is tudtak magyarul kommunikálni, ha olyan faluba helyezték ki őket jegyzőnek, ahol magyarok is laknak.

[wp_ad_camp_3]

Akik inkább elmenekültek

A magyar Országos Menekültügyi Hivatal 1924-es zárójelentésében közölt statisztikát annak a 350 ezer személynek a foglalkozásáról is, aki az elcsatolt területekről menekült Magyarországra, tudtuk meg a történésztől. A Romániához került területekről 197 ezren menekültek el. Az adatgyűjtés dokumentációja viszont nem maradt fenn, vagyis az, hogy ki, mikor, hol gyűjtötte össze ezeket az adatokat, csak az összefoglaló statisztika. Magát a hivatalt is relatív későn, 1920-ban hozták létre, amire már a menekülés első nagyobb hulláma lezajlott a hivatal saját statisztikája szerint is.

Így nem tudjuk pontosan, hogy a hivatal hogyan találta meg azokat, akik már Magyarországon tartózkodtak. Az állam biztosított némi támogatást a menekülteknek, de valószínűleg nem tudott mindenkit ellenőrizni, aki jelentkezett. Ha a tanszemélyzetről volt is központi adatbázis, az aljegyzőknek például csak az elcsatolt megyei nyilvántartásban lehetett volna utánanézni. A másik hibalehetőség Egry szerint, hogy a menekültügy olyan adatsorral kezdte meg a működését, amelyet a megyék állítottak össze, de nem ismert, hogy a megyék hogyan írták össze a menekülteket, és a végső adatsorból kizárták-e a többes összeírás lehetőségét.

Ablonczy Balázs, a Trianon 100 kutatócsoport vezetője azt állítja, a 350 ezres menekültlétszám alulbecslés eredménye, és a legújabb kutatások inkább 450 ezerre teszik a számukat. Ebben a podcastben részletesen mesél a trianoni menekültek magyarországi helyzetéről.

A menekültügyi statisztika Egry szerint is nyilvánvalóan rossz, csak nem tudni, hol van a probléma. A menekültügyi hivatal foglalkozás szerinti összesítését (hogy hány tanár, hány hivatalnok stb. menekült el) összevetve az 1918-as hivatalos statisztikával arról, hogy ezeken a területeken hány állami alkalmazott volt ilyen pozícióban, az derül ki, hogy többen menekültek el, mint ahány embert hivatalosan alkalmazott 1918-ban a magyar állam, magyarázta Egry.

Azzal lehet majd korrigálni a korabeli összesítést, ha Romániában elkészülnek a helyi tükörstatisztikák évekre lebontva, mivel nem mindenki egyszerre érezte a kényszert, hogy áttelepüljön Magyarországra. A menekültügyi hivatal adatai is öt évet összesítenek.

Jelenleg épp készülnek a romániai tükörstatisztikák, árulta el a kutató, de ezek is hiányosak lesznek, mert a meglévő dokumentumok esetlegesek, sok helyen hiányzik a tisztviselők jegyzéke, pedig kellett volna legyen legalább egy névsor vagy fizetési jegyzék. Hiányosan ugyan, de ezeket a statisztikákat lehet aztán összevetni az 1918 előtti magyar jegyzékekkel.

A bíróságokon nagyobb volt a fluktuáció,

gyorsabb volt a kisebbségi bírók kiszelektálódása, bár a ’20-as évek közepéig még több településen dolgoztak magyar bírók. A korábbi magyar nemzetiségi törvény bíráskodásra vonatkozó nyelvi rendelkezéseit (a nyelvek szerepét megfordítva) 1920 tavaszáig tartották be, ameddig az erdélyi román közigazgatást a Consiliul Dirigent irányította, utána egynyelvűsítették.

Mivel a pereknél kiemelt jelentőségű, hogy a felek és a bíróság megértse egymást, ezért a tolmácsolás továbbra is bevett gyakorlat volt, de a jogi képviselő például nem járhatott el és nem szólalhatott fel kisebbségi nyelven, magyarázta Egry Gábor.

Lugoson például három bírói tanács működött 1925-ben. A háromfős tanácsok közül kettőnek volt kisebbségi tagja. A cégbejegyzési és csődügyek magyar bíróhoz tartoztak, azaz vélhetőleg a románul nem tudó kisiparos, vállalkozó is elboldogult a cégbíróságon. A magyar nyelv informális használata a bíróságokon valószínűleg attól is függött, hogy ezek földrajzilag hol helyezkedtek el, véli a kutató.

A civil egyesületek az élet minden területét lefedték,

kiterjedt volt az egyesületi mozgalom. Működtek klubok, kaszinók, antialkoholista mozgalmak, ipartestületek. Népszerűek voltak a dalárdák, nőszövetségek, jótékonysági egyletek, olvasókörök, tűzoltóegyletek, és ezek megmaradtak az impériumváltás után is, mondta Egry.

Amelyek a magyar törvények szerint belügyminisztériumi engedély alapján működtek, azokat újra kellett engedélyeztetni a román hatóságoknál. Be kellett nyújtani az alapszabályzatot és jegyzőkönyvet kellett csatolni a tisztviselők választásáról. Az esetek többségében ez inkább formaság volt, mint valós ellenőrzés, de az 1918 előtt született alapszabályokban maradtak olyan fordulatok, amelyeket az engedélyezési eljárás során a román hatóságok kihúzattak.

Volt néhány, politikai szempontból is jelentős egyesület komoly vagyonnal, mint például az Erdélyi Múzeum Egyesület, amelynek engedélyezésénél politikai megfontolások is érvényesültek. A tipikus egyletek működésében nem okozott jelentős törést az impériumváltás, de ha például fontos vezetőik Magyarországra települtek, akkor visszaesett a tevékenységük. A dalárdák között jelentős egyleti mozgalom alakult ki, még gyarapodott is a számuk.

A tűzoltóegyleteket megpróbálta feloszlatni a hadsereg olyan alapon, hogy ezek irredenta, vélhetően paramilitáris szervezetek, mert a Regátban nem voltak önkéntes tűzoltók, a hadsereghez tartozott, ahol egyáltalán volt tűzoltóság. A prefektusok és polgármesterek viszont szabályosan fellázadtak a megszüntetés ellen, magyarázta Egry Gábor.

A tűzoltóegyletek szimbiotikusan beépültek a települések életébe, tevékenységük nem korlátozódott a tűzoltásra. Jótékonykodtak, a gyakorlataik szórakozást jelentettek, a tűzoltóbál fontos esemény volt. Társadalmi presztízzsel járt, ha valaki önkéntes tűzoltó volt.

Gyakran a polgármester volt az egylet elnöke vagy tiszteletbeli elnöke, és a városi tisztviselők voltak a tényleges működtetői. Az önkéntes tűzoltóegyletek és társadalmi funkcióik megmaradtak. Eközben a tűzoltási tevékenység professzionalizálódott, ennek technikai feltételét zömmel a városháza finanszírozta, és több lett a hivatásos tűzoltó, akik a városháza egyik osztályává váltak.

Az egyesületi életben a támogatás forrása változott meg. Az egyletek korábban gyakran kaptak támogatást a településektől. Ha egy település például az EMKE helyi fiókját támogatta, megtörtént, hogy az impériumváltás után már az Astra vagy a Principele Carol alapítvány helyi szervezetét támogatta inkább.

Az a mértékű vagyonvesztés, amelyet az Erdélyi Múzeum-Egyesület szenvedett el, egyedi volt, hisz a vagyona is (óriási könyvtára, természettudományos, régészeti, néprajzi gyűjteménye) egyedi volt. Az egyesület évekig nem kapott működési engedélyt, tudományos gyűjteményeinek használatáért bérleti díjat sem a román állam, sem a magyar egyetem helyét elfoglaló román egyetem nem fizetett.

Az orvosi pálya viszonylag stabil egzisztenciát jelentett,

nem volt annyira kiszolgáltatva a politikának, ezért Egry Gábor azt feltételezi, az orvostársadalmat érintette a legkevésbé a kivándorlás. Úgy véli, főként karriercélok szerint döntöttek az orvosok, hogy maradnak Erdélyben, vagy átköltöznek Magyarországra. Az egyetemi karriert megcélzók egy idő után inkább Magyarország felé tekintettek azért is, mert a román orvosi körök ezen a téren erős érdekérvényesítő képességgel rendelkeztek.

A közegészségügyben a körorvosi hálózatot a megye működtette, a kórházak között volt állami, egyetemi és magánkórház is. Nem jellemző, hogy a kisebbségi körorvosokat és állatorvosokat elbocsátották volna, a megyei egészségügyi szolgálatnál is rendszerint dolgoztak kisebbséghez tartozó orvosok. Akkor is munkához jutottak, ha kikerültek az állami rendszerből, a privát praxisok ugyanis zavartalanul működtek nemcsak a szakorvosi, hanem az általános orvosi ellátásban is.

1919-20-ban viszonylag kicsi volt a törés, de természetesen ahogy a román felsőoktatás elkezdte jóval nagyobb létszámban kibocsátani az orvosi egyetemet végzetteket, úgy áramlottak egyre nagyobb számban erre a pályára, magyarázta Egry. A román orvosképzés már 1919-ben elindul Erdélyben többek között a román közegészségügy olyan alakjaival, mint Victor Babeș, akik még a magyarországi egészségügyi oktatásból kerültek ki. Az erdélyi orvosképzés mellett ezért a klinikák irányítását is viszonylag gyorsan át tudták venni.

Mit írt meg mindebből a korabeli sajtó?

Településenként akár több lap is megmaradt, illetve újak is indultak az impériumváltás után, miközben néhol alig sikerült román nyelvű sajtót alapítani, válaszolta Egry Gábor a kérdésünkre, hogy mennyire tudott tájékozódni akkoriban az, aki akart.

A cenzúra az újságírók szerint erős, a politikusok szerint nagyon erős volt, a témát kutatók szerint azonban nagyon esetleges, nem hasonlítható a kommunista időszak cenzúrájához, vázolta a történész.

Korrupció témájában szinte bármit meg lehetett írni, az erdélyi magyar sajtó a nemzetiségi sérelmekről is beszámolt. A sajtó mellett létezett filmcenzúra, könyvcenzúra, a politikai és morális szempontú cenzúra.

A magyar országos sajtó eltűnésével a helyi médiakínálat nagyot bővült a két világháború közötti Erdélyben. 1919-ben 108 sajtótermék működött, ebből 21 napilapként, 1940-ben pedig a 186 sajtótermék közül 33 volt napilap, idézi az adatokat Győrffy Gábor Monoki István 1941-es sajtóbibliográfiájából.

Ekkor vált népszerűvé a sajtóban futtatott hirdetés, így a mecenatúrára szoruló réteglapok mellett az általános jellegű kiadványok megéltek az eladásokból, előfizetésekből és a hirdetési bevételekből, vázolta Fodor János. A nagyobbak nyomdával és könyvkiadóval közösen működtek.

1919-ig román nyelven inkább kulturális és művelődési folyóiratok jelentek meg, gyakran a román királyság minisztériumainak nem átlátható támogatásával. Nemcsak anyagilag támogatta a kiadványokat, hanem nemzeti propagandát is kifejtett általuk főként Erdély déli megyéiben, ahol az ortodoxia erősebb volt, magyarázta Lucian Nastasă-Kovács. Ebből időnként botrány keletkezett Románia és Ausztria-Magyarország között. Ezek a kiadványok az erdélyi románok nemzeti kötődését a háború előtt még csak finoman pedzegették, a háború éveiben már nyíltan. Helyi román közéleti lapok 1919 után jelentek meg Erdélyben, amikor a nagyobb regáti pártok fiókszervezeteket hoztak létre az erdélyi városokban, és elkezdték a saját elképzeléseik szerint tematizálni a közéletet.

Nyitókép: Cipészet és szabóság Kolozsváron 1912-ben. A kép forrása a Fortepan.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post Trianon Erdélyben: át- és túlélni a nemzeti tragédiát appeared first on Átlátszó Erdély.

Hogyan viszonyulnak az erdélyi magyar politikai elitek a második és harmadik Orbán-kormányhoz? Hosszú távon milyen hatása lehet a civil szférára a több milliárd forintos, ötletszerűen megítélt támogatásoknak? Lehet-e fizikailag Romániában, fejben azonban Magyarországon élni? Többek között ezeket a kérdéseket járjuk körül az Átlátszó Erdély által szervezett kerekasztal-beszélgetés második részében.

Informális beszélgetések során ma már rendszeresen felmerül az, hogy a magyar kormánynak egyre növekszik a hatalma az erdélyi magyar közösség, és kiváltképp az erdélyi magyar elitek fölött, tudomásunk szerint azonban ezt a kérdést eddig senki nem járta még alaposabban körül.

A NERdély projektünkkel arra vállalkozunk, hogy az Fidesz erdélyi terjeszkedéséről, és ennek a terjeszkedésnek a következményeiről írjunk, elemzőket, politológusokat, társadalomtudósokat megszólaltatva. A projektünk első része egy kerekasztal-beszélgetés, melyen Bakk Miklós, Kiss Tamás, Toró Tibor, Salat Levente és Székely István Gergő elemez.

A beszélgetés szerkesztett átiratának első részét tegnap publikáltuk:

NERdély 1.: így hódította meg az erdélyi magyarságot a Fidesz

Az erdélyi magyar politikai elitek viszonya a második és harmadik Orbán-kormányhoz: hogyan alakította át a politikai erőviszonyokat a NER? Beszéljünk a mostanában elfojtott, de nyilvánvalóan létező feszültségekre úgy az RMDSZ-en belül, mint az RMDSZ és az EMNT/EMNP viszonylatában, illetve a Fidesz által felhalmozott politikai/kommunikációs know-how exportjáról.

Toró Tibor: A Fidesz, majd 2010-től az Orbán-kormány három stratégiát alkalmazott az erdélyi magyar politikai elittel kialakított kapcsolatában. Az első főleg a 2010-es évek elejére volt jellemző, és talán még visszanyúlik az ellenzéki éveire is. Ekkor valamiféle pluralizmust próbáltak létrehozni azzal, hogy az RMDSZ ellenzékét megpróbálták intézményesíteni és támogatni.

Fontos aláhúzni, hogy szerintem ez nem volt egységes Fidesz-politika, nem volt tiszta, hogy ennek a kérdésnek Fideszen belül ki a gazdája. Különböző Fideszes politikusok különböző pártokat és csoportosulásokat támogattak, de voltak olyanok is, akik továbbra is az RMDSZ-szel való partnerség megtartása mellett érveltek.

A második megközelítés a 2012-es választások következményeként a 2014-2016-os periódusban vált látványossá, amikor azt mondták, oké, ha az ellenzéket nem sikerül megerősíteni, akkor alakítsuk ki újra az egységes magyar képviseletet. Az RMDSZ szempontjából ez az egység egy kontrollált versenyként jelenne meg. A kisebb pártok, amikor lehet, például helyhatósági választásokon egyfajta szelepmechanizmusként működnek:

aki haragszik az RMDSZ-re, az szavazhat rájuk.

Azonban parlamenti választásokon egységesen indulnának. Ebbe az MPP úgy tűnik, belement, hiszen 2016-ban feltette jelöltjeit az RMDSZ-listára, azonban érdekes módon az EMNP elutasította, ami konfliktushelyzetet eredményezett úgy a Fidesszel, mint az RMDSZ-szel.

Ennek a játszmának több stádiuma van. Első körben az EP-választásokon Tőkés Lászlót felvették a Fidesz-listára. Ezzel meggátolták annak lehetőségét, hogy újra külön induljon. Második körben nyomást gyakoroltak az EMNP-re, hogy ne indítsanak elnökjelöltet a 2014-es elnökválasztáson. Szilágyi Zsolt mégis elindult.

Harmadrészt nyomást gyakoroltak az EMNP-re, hogy 2012 után ne induljanak külön a 2016-os parlamenti választásokon. Az EMNP végül nem indult el, és ez a Fidesz és a magyarországi közszolgálati média RMDSZ melletti nyílt kiállásának is köszönhető.

Egyesek azt vizionálták, hogy a Fidesszel való szembemenés miatt akár letekerhetik az EMNT magyarországi támogatásait, ami végzetesnek bizonyulna a szervezet számára. Ez azonban eddig nem valósult meg.

A harmadik stratégiát én szétdarabolásnak nevezném, ami nem más, mint amit az előzőekben lojalitási versenynek neveztetek. Itt gyakorlatilag már nemcsak a pártok versenyeznek egymással, hanem a pártokon belüli szereplők között is versengés alakul ki. Ez egyelőre az RMDSZ-en belül érdekes szerintem, mert az, hogy ki mennyire van rákapcsolódva a magyarországi hálózatokra, vagy hogy mennyi erőforrást tud lehívni, fogja meghatározni a párton belüli hierarchiákat is.

Például ebből a szempontból fontos elem lesz, hogy ki fogja működtetni a székelyföldi gazdaságfejlesztési programot, kinek a kezében lesz a falugondnok-hálózat, ki kap támogatást úgynevezett „jogvédelmi” tevékenységekre, stb. Egyáltalán nem mindegy, hogy hány szereplős ez a verseny, melyik programnak ki lesz a gazdája, kihez fognak kerülni ezek az erőforrások.

Sokan azt mondják, hogy vannak olyanok az RMDSZ-en belül, akik elvi szinten nem támogatják ezt a típusú politikát. Nem így képzelték el a magyarországi kapcsolatokat, vagy Markó Bélához hasonlóan az egyenlő távolságtartás hívei a magyarországi pártokkal szemben. Úgy gondolom, ilyen személyek egyre kevesebben lesznek, ha másért nem, akkor azért, mert kénytelenek instrumentalista módon rákapcsolódni az új típusú hatalmi hálózatokra, és beszállnak ebbe a versenybe.

Ami a know-how exportot illeti, hogy válaszoljak a kérdés ezen aspektusára is, szerintem fontos, hogy a budapesti politika úgy jelenik meg, mint követendő példa, egy jó recept. Ezzel szerintem az a probléma, hogy nem is nézünk másféle receptek után. Nem próbálunk körülnézni, hogy milyen típusú stratégiákat lehet esetleg követni. Jól látszik, hogy a pártok kommunikációjában is megjelennek Magyarországról átvett panelek, és ez szerintem nem feltétlenül szerencsés.

Bakk Miklós: A kontrollált versenyhez fűzném hozzá, hogy az az érzésem, gyakran esünk abba az elemzői vagy teoretizáló hibába, hogy különböző fejleményeket egy jól elgondolt, de rejtett – rejtegetett – törekvés eredményeként írjuk le. Ezzel szemben viszont úgy gondolom, hogy

a politikában sokkal gyakrabban érvényesül a nem szándékolt következmények logikája.

Amikor a Fidesz elkezdte támogatni az RMDSZ-szel szemben álló kis pártkezdeményezéseket, az MPP-t, majd az EMNP-t, akkor ezt az egészet fel lehetett úgy is fogni – most talán én is abba a hibába esek, amelyet az előbb leírtam! –, hogy itt tulajdonképpen belépett a román állammal szemben egy olyan nemzetépítési versenybe, amelyben a román nemzetállam az RMDSZ-t preferálta.

Tehát azt is lehetett volna gondolni, hogy míg az EMNP és az MPP különálló és az RMDSZ-szel szembenálló képződmény volt, e pártok harca, azaz az EMNP-éjé és az MPP-éjé az RMDSZ-szel szemben, tulajdonképpen a román és a magyar nemzetállam proxiháborúja volt az erdélyi magyar társadalmon belül. Aztán a Fidesz rájött arra, hogy ebben a háborúban nem kerülhet nyerésre, és akkor következett be, ugyebár, az átnyergelés az RMDSZ-re.

És úgy látom, kialakult menet közben egyfajta racionalitás. Jelen pillanatban, addig, amíg a román államtól és a magyar államtól kapott támogatások nagyjából egy komparatív tömeget alkotnak az RMDSZ számára, tulajdonképpen az RMDSZ egyfajta „kettős ügynöknek” tekinthető: mind a román nemzetállam „ügynökének” a romániai magyar társadalom felé, mind a magyar állam „ügynökének”, ágensének a román nemzetállam felé a szükséges közvetítések és kiegyensúlyozások tekintetében.

Aminek a haszna tulajdonképpen az, hogy van egyfajta stabilizáló kontrollja a két nemzetállam versenyének a verseny témája fölött. Ez relatív stabilitás, relatív egyensúly, hogy meddig áll fenn, azt én nem tudnám megjósolni. Az egyensúlyt történelmi szempontból nagyon nyitott helyzetnek látom.

Kiss Tamás: Mindenképpen az egyik lehetséges értelmezési keret, hogy a román és a magyar nemzetépítések között egyfajta verseny zajlik, és a bukaresti és budapesti központok különböző csoportokat preferálnak. A „kettős ügynök” szerep, ha jól értem, azt jelenti, hogy az RMDSZ valamiféle közvetítő szerepet játszik, ami csak akkor működik, ha mind román, mind magyar oldalról megerősítést kap.

Viszont a Fidesz térnyerése kapcsán én még visszatérnék a lojalitási verseny kérdésére. Azt gondolom, hogy itt az Orbán-rezsim által sokkal szélesebb körben és több szinten alkalmazott hatalmi technikáról van szó. A különböző szereplők versenyeztetése, a felelősök és hatáskörök lebegtetése úgy tűnik, meglehetősen általános.

De korlátozzuk magunkat a nemzetpolitikára. Amikor úgy tűnik, hogy nincs egységes Fidesz-stratégia, hogy nincs a nemzetpolitikának gazdája, az azért van, mert nem csak az itteni, hanem az ottani szereplők is meg vannak versenyeztetve. Nemzetpolitikai témában leginkább Semjén Zsolt, Németh Zsolt, Kövér László és Lázár János.

A diffúz hatalmi struktúrák szerepét Hannah Arendt is érintette a Totalitarizmus gyökereiben. Ezzel nem akarom az Orbán-rezsimet ebbe a körbe utalni, de maga a leírás meglehetősen plasztikus. Amellett, hogy a szereplők versengenek, a diffúz hatalmi struktúrák folyamatos bizonytalanságot tartanak fenn, ahol

sem a politikai szereplők, sem egyéb érintettek nem tudják, hogy éppen kinél van a marsallbot.

Ha pedig ez így van, akkor az RMDSZ vezetősége teljesen más helyzetben találja magát, mint amihez a románokkal való viszonyban hozzászokott. A kontroll-kooptáció lényege ugyanis, hogy az amúgy minden szempontból fölényben lévő többségi fél azt legalább elismeri, hogy az RMDSZ-központ az egyetlen legitim tárgyaló, és nem kezd el párhuzamosan más magyar szereplőkkel is alkudozni.

Tibi korábban azt mondta, hogy 2011 után a rendszer a románok irányába is decentralizálódott. Szerintem ez nem így van. Inkább azt mondanám, hogy Băsescu esetében volt egy kilengés. Két értelemben is. Egyrészt a volt elnök megpróbált a magyar választókkal direktben kommunikálni. Másrészt megjelentek a követei (például Elena Udrea) a székely lófőknél, akikkel úgy kezdett üzletelni, hogy az RMDSZ-központot kihagyta. De nem látom, hogy ebből rendszer épült volna. Viszont ami a bukaresti relációk esetében kilengés, az a budapesti relációk vonatkozásában főszabály.

Ugyanis a Fidesz (a NER, Orbán) az RMDSZ-t megversenyezteti az EMNP-vel, és az RMDSZ-en belüli érdekcsoportokat megversenyezteti egymással. És ebben a struktúrában az RMDSZ-központnak nincs semmiféle tárgyalási monopóliuma. Így teljesen más hatalmi struktúrába kerül.

Persze kérdés, hogy ez miért van így. Az egyik lehetséges olvasat, hogy Orbán a Bibó Szakkollégiumban Hannah Arendtet bújta.

A másik olvasat, hogy nincs semmilyen központi nemzetpolitikai tervezés, hanem pőre klienteláris logika van. Egyszerűen, aki az informális hatalmi hálóban személyesen jobban pozicionált, annak jutnak a források. Nincs mögötte semmi több. Így az egyes szereplők érdekérvényesítő képessége teljesen esetlegesen épül fel.

De az eredményt tekintve mindez tulajdonképpen lényegtelen. A lényeg, hogy a hálózatok és az alkuk struktúrája teljesen más, mint román viszonylatban. Itt igazából az 1990-es évek elejére tértünk vissza, amikor Domokos Géza idejében a magyar vezetők (egykori pártkáderek) személyes nexusainak volt döntő szerepe az ügyek „elintézésben”. Bizonyos értelemben ehhez hasonlít, ami most a Fidesz és az erdélyi magyar elitek között van.

Székely István Gergő: Az is benne van, hogy ez a rendszer sokkal kifinomultabb annál, mintsem csak úgy ki lehetne esni a kegyekből. Igazából a Fidesz szempontjából nagyon olcsó fenntartani, hogy legyen néhány olyan elit csoport, akik melegítenek a pálya szélén. Ezek az elitcsoportok – konkrétan az EMNP-re és MPP-re gondolok – nincs hová forduljanak. Igazából nekik vagy a Fidesz van, vagy semmi, ezért könnyű őket készenlétben tartani. Ebből a szempontból sokszor felmerült korábban a lélegeztetőgép metaforája.

Kiss Tamás: Amúgy meg Erdélyben nagyon szűk a káderállomány. Nem csak a Fidesznek számukra, hanem nekik a Fidesz számára sincs túl sok alternatívájuk.

Székely István Gergő: Ennek iskolapéldája a Vajdaságban Ágoston András (a VMDP korábbi elnöke), aki egy adott ponton, miután Orbán a VMSZ-t tette meg a Fidesz stratégiai partnerének, azt mondta, hogy Magyarország miniszterelnökének nem mondhatunk ellent, nem indulunk a választásokon, és szavazzatok úgy, ahogy a nemzet miniszterelnöke mondja, vagyis a VMSZ-re.

Erdélyben ilyen még éppen nem volt, de nem tudom, hogy a jövőben nem lesz-e ilyen. Az erdélyi magyar választási kínálatnak a kialakításában szerintem Budapestnek egyre fontosabb lesz a szava.

Mi a látszólag könnyen megítélt, nagy összegű támogatások, és ezek rövid és hosszútávú hatása az erdélyi magyar civil szférára, sajtóra valamint egyházakra? Hogyan lehet ésszerűen/fenntarthatóan építkezni egy olyan környezetben, ahol több milliárd forintos közpolitikai döntéseket ilyen-olyan lobbitevékenységek hatására, ötletszerűen, hatástanulmányok és szakértői elemzések nélkül hoznak?

Salat Levente: Én a magam részéről a magyar támogatáspolitikának a korábbi, 2010 előtti formáit is lélegeztetőgépnek tartottam, abban az értelemben, hogy azok, miközben a szülőföldön való boldogulást voltak hivatottak elősegíteni, módszeresen elmulasztották a fennen hangoztatott cél egy nélkülözhetetlen elemének, a többség-kisebbség közötti viszony javításának az elősegítését. A támogatások különböző formái tulajdonképpen a lojalitás-struktúrák kialakításának és fenntartásának a korai változatai voltak már akkor is, most pedig ennek a magasiskoláját látjuk.

Képletesen szólva, az egész magyar nemzetpolitikát úgy is fel lehet fogni, mint egy önmagát beteljesítő jóslatot a fogalomnak abban az értelmében, amelyet a kultúrák-közi pszichológia irodalmában használnak a sztereotípiás gondolkodásmód egyik jellemző mechanizmusának a leírására. Erre az jellemző, hogy létezik egy markáns elvárás arra nézve, hogy egy bizonyos embercsoport tagjainak hogyan kell viselkedniük, és egy idő után az elvárás elkezd valóságként visszaköszönni.

A jelenlegi magyar nemzetpolitikában nagyon nyilvánvalóan megfogalmazódik egy igen határozott elképzelés arra vonatkozóan, hogy nekünk, erdélyi magyaroknak mi jó, és hogy milyen kérdésekhez miként kellene viszonyulnunk annak érdekében, hogy jó magyarokként ítéltessünk meg. Ezen én mindig felháborodok, mert legalább három évtizede tapasztalom folyamatosan, hogy Budapesten egyszerűen nem értik Erdélyt, még azok a kiváló történészek és kutatók sem, akik egyébként sokat tudnak ennek a vidéknek a történelméről és jelenéről. Ezenkívül Ablonczy Balázs vagy Pál Judit írásait olvasva szerezhetünk tudomást arról, hogy

valahányszor Budapest saját logikája szerint avatkozott be az erdélyi viszonyokba, abból mindig baj lett utóbb,

leginkább azok kárára, akik itt éltek, és itt képzelték el gyerekeik jövőjét is. Nem alaptalan tehát azt feltételezni, hogy az a markáns beavatkozás az erdélyi magyarság jövőjébe, aminek ez idő szerint vagyunk tanúi, maga is elhibázott. Ennek ellenére és ezzel együtt az erdélyi magyarság egy ideje minden kétséget kizáróan úgy viselkedik, választott vezetőinek példáján is felbuzdulva, ahogy az elvárások vele szemben megfogalmazódtak.

Én folyamatosan annak a tapasztalatnak a súlya alatt élek, hogy egészében véve ilyen típusú megfeleléskényszereket produkál a magyar nemzetpolitika.

A NER-t én egy magas színvonalon üzemeltetett lélegeztetőgép-hálózatnak gondolom, amely révén nagyon hatékonyan lehet elérni, hogy az erdélyi magyarok tudják, hogy bizonyos dolgokról hogyan kell gondolkodni, hogyan kell helyezkedni, viselkedni ahhoz, hogy ne álljon le az „oxigén”.

Kiss Tamás: Levente, Te még jóval korábban használtad az erdélyi magyar civil szféra infantilizációja kifejezést. Ez azért volt akkor lényeges megállapítás, mert a magyar támogatáspolitikának is van története. Nem a mostani az első olyan periódus, amikor a Magyarországról érkező pénzek szerepe relatíve nagy. Például az első Orbán-kormány alatt a kilencvenes évek végén is egy ilyen korszakot éltünk meg. Az RMDSZ ekkor Bukarest felé orientálódott, és az erőforrás-allokációs képessége jóval a mostani fölött volt.

Azonban a Magyarország és Románia közti különbségek ekkor voltak a legnagyobbak. A román gazdaság a padlón volt. Ebben a helyzetben óriási dolog volt például a társadalomkutatók számára, hogy létre lehetett hozni a Jakabffy Elemér Alapítványt, vagy lehetett működtetni a Kriza János Néprajzi Társaságot. Ezek akkor a román kollégákéhoz képest többletlehetőségeket jelentettek.

Salat Levente azonban ekkor fogalmazta meg az infantilizációs elméletet, amit sajnos az idő vissza is igazolt. A lényeg, hogy a magyarországi támogatások nem teljesítmény-elvre épültek, hanem klienteláris struktúrákra. A pénzek reális tartalmi elszámolás nélkül lehívhatók voltak. Levente akkor mondta, hogy ennek nagyon nagy ára lesz, mert

az ebben a mezőnyben szocializálódott szervezetek egy más viszonyrendszerben életképtelenek lesznek.

Sajnos ez is lett, amikor az uniós források megnyíltak. A magyar szervezetek általában képtelenek voltak egy uniós pályázatot megírni vagy lemenedzselni. Most tegyük félre, hogy mekkora anomália, hogy az uniós pályázatok futtatására külön projektokrata réteg alakult, illetve, hogy az uniós pályázati rendszer maga is egy teljes képtelenség.

A lényeg, hogy a magyar szervezetek, de hasonlóan például a székely önkormányzatok komoly versenyhátrányba kerültek. A magyar támogatáspolitikához hozzászokott társaság semmilyen formában nem volt versenyképes.

Félő, hogy a mostani korszak is ebbe az irányba hat. A Magyarország és Románia közötti különbség ugyan nem olyan nagy, viszont a magyar támogatások összege ugrásszerűen megnőtt, emiatt megint olyan helyzetben vagyunk, amikor sok magyar intézményes szereplő számára a magyarországi támogatások perspektivikus dolognak tűnnek.

Viszont ezek a támogatások továbbra sem kompetitívek, kevéssé vannak tartalmi elszámoláshoz kötve. Így amellett, hogy a társadalmi hasznosulásuk kétséges, a klienteláris hálózatokat éltetik. A klienteláris alapú szerveződések természete pedig, hogy az eredeti inkubátor szerű közegen kívül, ahol létrejöttek, használhatatlanok. Nem lehet őket konvertálni.

Bakk Mikós: A hatástanulmányok és a szakértői elemzések kérdéséhez szólnék hozzá. Igen, jó lenne, ha lennének ilyen hatástanulmányok. De ezek a hatástanulmányok, elemzések is politikai eszközök általában, tehát úgy kell őket felfogni, mint bírósági tárgyaláson a vádiratot és az ügyvéd védőbeszédét. Mégis fontos, hogy a nyilvánosság számára legyenek ilyen elemzések, mert ezek racionalizálják a kérdést, és jelenítik meg olyan formában, hogy lehessen róluk tágabb körben érvelve beszélni, egyáltalán.

Miért nincsenek ilyen tanulmányok?

Úgy látom, nálunk a fő probléma az, hogy a civil és szakmai társadalmunk nem tud olyan legitim minősítő fórumokat hosszútávra létrehozni, amelyek el tudnák látni ezeket a funkciókat. Bizonyos értelemben még rosszabbul állunk, mint például a felvidékiek – náluk a kulturális téren, ahogy én látom, a CSEMADOK legitimebb, mint az EMKE nálunk.

Továbbá a felvidéki Kerekasztal – a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala – szintén sikeresebb tudott lenni, mint Erdélyben a hasonló elképzelések, amelyek jóformán még elindulni sem tudtak. Azt látom például – hogy egy egész konkrét kérdésre is utaljak –, hogy fél éve dolgozunk, eddig sikertelenül, a Székely Kongresszus meghosszabbításaként létrehozni valamiféle civil konzorciumot, amely olyan szakértői adatbázist működtetne, ahol a tudomány eredményei és a közpolitikai elemzések összekapcsolódnának.

Ugyanis a közpolitikának, pontosabban a szakmai tudományos eredmények politikai alkalmazásának egyik legfontosabb feltétele egyfajta nyelvi lefordítás: a tudomány nyelvéről a regnáló politikai célok nyelvére, az uralkodó politikai narratívák nyelvére való lefordítás. A közpolitikai elemzéseknek tehát tulajdonképpen ezt kell elvégezniük. De az ilyen típusú fórumokat, műhelyeket valahogy nem tudjuk előállítani, ha nem is mindenki, de legalább egy tágabb kör számára, hogy e körben legitim módon működjenek. Óriási problémának érzem ezt.

Toró Tibor: Úgy gondolom, hogy amennyiben képesek lennénk bizonyos esetekben előállítani – akár utólagosan – elemzéseket, közpolitikai szakértői anyagokat, megtörténhet, hogy lehetne ezeket a folyamatokat picit kontrollálni.

Nem hiszem, hogy ne olvasnák el, ha teszem azt leírnánk, hogy a kétszáz óvodából x számú befektetés olyan településre került, ahol pár éven belül nem lesznek magyarok, akkor ne módosulna a döntéshozatal. Valamilyen formában bele kellene folyni, mert ha nem is tudjuk a budapesti döntéseket befolyásolni, akkor legalább azt kellene megnézni, hogy a kivitelezést miként tudnánk befolyásolni.

Jelenleg sajnos az van, hogy ameddig eljutnánk oda, hogy hatástanulmányokról beszélgessünk, addigra már alá van írva a finanszírozási szerződés, és az is le van szögezve, hogy hová kell menjen a pénz. Úgy gondolom, hogy valamilyen formában szembesíteni kell ezekkel a problémákkal mind a döntéshozókat, mind pedig a végrehajtókat. A folyamatokra csak úgy gyakorolhatunk befolyást, ha leírjuk ezeket.

A Budapest központú médiatér kiterjesztése az erdélyi magyar közösségre: milyen hatása van annak, hogy jobban képben vagyunk a magyarországi politikával, mint a bukaresti történésekkel? Milyen hatása van a magyar közszolgálati médiában folyó menekült- és Soros-ellenes propagandának azokra a médiafogyasztókra (például a vidéken élő nyugdíjasokra), akik semmilyen más médiaorgánumot nem követnek?

Kiss Tamás: Nem csak a vidéken élő nyugdíjasokról van szó. Az erdélyi magyarok között például a menekültekkel kapcsolatban nagyon egységes álláspont alakult ki. Végeztünk olyan kérdőíves kutatást, ahol volt erdélyi magyar és teljes romániai mintánk is. Mi több, az eredményeket magyarországi mérésekkel is össze tudtuk vetni. Azt láttuk, hogy idegenellenességben az erdélyi magyarok mindenkinél „jobban teljesítettek”. De hasonló a helyzet például a romákkal szembeni előítéletek vonatkozásában is.

Azt hiszem, hogy magának az idegenellenességnek – és hát beszéljünk nyíltan, magának a rasszista diskurzusnak – kétfajta képlete van. Az egyik a teljesen reflektálatlan, kis iróniával „ártatlan” rasszizmus. Ez meglehetősen elterjedt Romániában, hisz itt még ma is hiányzik az a fajta polkorrekt kultúra, ami Magyarországon a kilencvenes években felfutott. Ez azt jelenti, hogy a román nyilvánosságban gyakran hiányzik a kérdéssel kapcsolatos reflektáltság.

Toró Tibor: A román sajtó például nyíltan kimondja valakinek az etnikumát.

Kiss Tamás: Igen, így van. Vagy azt hiszem, hogy egy átlagos vidéki polgármester esetében az, hogy miként viszonyul a cigányokhoz vagy a menekültekhez, nem képezi különösebben reflexió tárgyát. Mondhatni kulturálisan adott.

Magyarországon viszont ezt a reflektálatlanságot (nem magát a rasszizmust) a kilencvenes évek polkorrekt kultúrája kiölte. Ez a polkorrekt kultúra (vagy kísérlet) azonban 2006-ban nagyon látványosan összeomlott, amit a politikailag instrumentalizált rasszizmus korszaka követett.

Ez már nem az „ártatlanság” korszaka, amikor például a romák és nem romák közötti hierarchikus viszony mindenki számára mintegy magától értetődő („hisz azok csak cigányok”). Itt a rasszista beszédmód egyrészt a polkorrekt kultúra elleni lázadás, másrészt a szavazatmaximalizálás eszköze. Vagy mind a kettő egyszerre. Mármost az erdélyi magyaroknál ezt a kettőt kapcsolta össze az orbáni propaganda.

Az erdélyi magyarok úgy kapták nyakukba a politikailag instrumentalizált rasszizmust, hogy azt a politikai korrektség semmifajta kultúrája nem előzte meg. Az eredmény néha egészen komikus, alapvetően azonban eléggé elszomorító.

Ami az egységes médiateret illeti, a folyamat régebbi. A televíziózási szokások radikális átalakulása 2000 után kezdődött. Mára egyértelműen a magyar nyelvű csatornák dominálnak. Viszonylag új jelenség, hogy az írott sajtó is egyre inkább magyarországi (és a NER-hez köthető) kezekben koncentrálódik. A helyi kereskedelmi rádiók ezzel szemben a helyi RMDSZ-szervezetekhez kötődő vállalkozói csoportok kezében összpontosulnak. Az egységes médiatér leginkább a tévénézési szokásokon keresztül valósul meg.

Toró Tibor: Érdekes hozadéka a médiatér átalakulásnak és centralizálódásának, hogy gyakorlatilag sok esetben, ha az erdélyi magyar elit tagjai üzenni szeretnének a saját közösségük felé valamit, akkor ezt Budapesten keresztül kell megtenniük, és az M1-be, a Duna TV-be, a Kossuth Rádióba kell valamilyen formában bekerüljenek. Ezek azok a médiatermékek, amelyek segítségével globálisan juthatnak el az erdélyi magyarokhoz, és láttuk a 2016-os választásokkor, hogy nagyon érezhető hatásuk volt.

A gond viszont az, hogy ezeknek a termékeknek a szerkesztési logikája teljesen más, mint a helyi médiumoknak. Teljesen más napirend alapján működnek, az üzenetek teljesen más típusú szűrését eredményezik.

A politikusoknak olyan témákat kell felvetniük, amely illeszkedik a közszolgálati média szerkesztési logikájába. Például mindenki futott egy kört Gyurcsány Ferenc kapcsán, és ezek a megszólalások teret is kaptak, azonban mondjuk egy civil jogvédelmi siker már nem biztos, hogy érdekli őket. A lényeg az, hogy ebben a formában a közös médiatér a napirend központi politikai kontrollját is magával hozza.

Működni fog-e hosszú távon a jelenlegi, „fizikailag Romániában, fejben Magyarországon élünk” állapot?

Salat Levente: Hogy hosszú távon működhet-e, illetve ha igen, hova vezethet, az megint olyan kérdés, amellyel kapcsolatban csak találgatásokba bocsátkozhatunk. Én személy szerint azt gondolom erről, hogy egyre inkább indokolt azt feltételezni, hogy az erdélyi magyar közösség olyan helyzetben van, amelynek jellemzésére alkalmazni lehet – egy kisebb fogalmi erőszaktétel árán – a kognitív disszonancia fogalmát.

Ezt a kifejezést a pszichológusok használják azoknak az eseteknek a leírására, amikor egy személy, rendszerint egy nagyon invazív, huzamosan tartó információs leterheltség következtében tudatmódosulást szenved, és olyan képzetekre tesz szert, amelyek nem adekvátak azokhoz a körülményekhez, amelyekben az illető személy él.

Noha a fogalmat nem közösségek jellemzésére találták ki, én azt gondolom, hogy a Budapest-centrikus médiatér kiterjesztése az erdélyi magyarok egy igen jelentős hányadára, vagy a magyar állampolgársággal is rendelkező romániai magyarok beemelése a magyar politikai mezőbe például a jelenleg zajló választási kampány során egy ilyen invazív információs beavatkozás, amely azt az illúziót keltheti az érintettekben, hogy problémáik kulcsa máshol van, mint ahol azt keresni kellene valójában.

Noha nagyon nehéz dolog ezt kimondani éppen ezekben a hónapokban – lassan években –, amikor azt kell tapasztalnunk, hogy az erdélyi magyar közösség minden vállalható, szalonképes és kellő befolyással rendelkező politikai partnerét elveszítette, de látni kell, hogy bűnös illúzió azt elhitetni az itt élőkkel, hogy az erdélyi magyarság helyzetét konszolidálni lehetne a román közvélemény, a politikai elit, az államapparátus akarata ellenében vagy akár attól függetlenül.

Kiss Tamás: Abban egyetértünk, hogy a Románián belüli politikai jövőkép hiánya óriási probléma. Lehet, hogy ez a legnagyobb probléma. Én is úgy érzem, hogy a magyar politikai osztálynak ötlete sincs, hogy milyen irányba induljon el. Ugyanakkor a közösség szintjén a kép sokkal árnyaltabb és ezen a szinten óvnék például a kognitív disszonancia használatától.

Bakk Miklós: Annak idején, amikor jómagam, de még sokan mások is, benne voltunk az autonómia-tervezetek megfogalmazásának a versenyében, sokan azzal bíráltak bennünket, hogy – bibói kifejezéssel – túlfeszült lényeglátók vagyunk, állandóan jövőképet termelünk, olyan messzeségekbe tekintünk, amelyeknek a közvetlen holnapjáról, a most megtehető lépésekről nem sokat tudunk mondani. Most meg az a baj, hogy nincs, aki jövőképet termeljen.

Nem tudom, hol van a dolog optimális szintje, ki mondja meg, hogy mi a reális, milyen mércével, módszerrel döntöd el, hogy reális. A politikus azt látja reálisnak, amit egy-két év alatt el tud érni, egy kutató viszont azt, amiről történelmi ismeretei, habitusa alapján úgy gondolja, hogy hosszú távon hasznos lehet. Egyik sem igazán járható út. Itt ismét a hamis realizmus és a túlfeszült lényeglátás bibói ellentmondása van a kérdésben.

Kiss Tamás: Én ezt nem teljesen így látom. Ti ugye 1993-1995 tájékán foglalkoztatok komolyan az autonómia koncepciókkal. Ebben az értelemben tényleg termeltetek egyfajta jövőképet. Viszont nem gondolom, hogy itt a túlfeszült lényeglátás és a hamis realizmus konfliktusáról lett volna szó. Egyszerűen az volt, hogy

létezett egy másfajta jövőkép is, ami az RMDSZ akkori vezetőit mozgatta, amit azonban nem tettek explicitté.

Vagy legalábbis nem úgy tettek explicitté, hogy nyilvános vitákat folytattak volna veletek. Ez a jövőkép pedig a már említett kontroll-kooptációs modell volt. Egyfajta de facto etnikai hatalommegosztás, aminek lényege a kormányzati részvétel és a többséggel folytatott alku, nem pedig a különböző autonómia-statútumok elfogadtatása.

Ez a fajta politikai integráció akkor az Európai Unió és különböző nemzetközi szereplők részéről mint egyfajta modell fogalmazódott meg. Valójában ezt a modellt tette magáévá az RMDSZ vezetése, anélkül azonban, hogy ezt a választóik fele nyíltan kommunikálták, vagy veletek megvitatták volna. Így valójában az autonómia-koncepciók légüres térben maradtak, a reális politikai folyamatok elmentek mellettük.

Szerintem a reális politikai jövőkép azt kellene jelentse, hogy ha nem is a legapróbb lépéseiben, alapvonalaiban mégiscsak vezetnie kellene a politikai folyamatokat. Szerintem a kilencvenes években az RMDSZ-vezetőknek volt jövőképük. Ha megnézzük a neptuni dokumentumokat, onnan azért az jön le, hogy Borbély, Frunda és Tokay rendelkezett jövőképpel. Ezek az emberek valahonnan valahova akartak eljutni (még hogyha ez az irány nem is tetszett mindenkinek, vagy ha így utólag nem tűnik is valami nagy ötletnek).

Ma viszont nincs semmi ilyesmi. A DNA olyan szintű bizonytalanságot teremtett, hogy a kontroll-kooptációs modell légüres térbe került. Egyszerűen nem működik, mivel senki nem védi be azokat a szereplőket, akik az erőforrás-alkukat vagy egyéb partikuláris megállapodásokat megkötik. Azt mondhatjuk, hogy a kontroll-kooptációs modell annak idején ahhoz a realitáshoz igazodott, hogy Románia egy úgynevezett patronázs-demokrácia. Egy ilyen rendszerben inkluzíve a kisebbségi jogi keret alkalmazása is informális politikai alkuk folyománya.

Szerintem a PSD-hez való jelenlegi viszony csak részben vezethető le onnan, hogy az RMDSZ érdekelt az igazságügyi reformban, amin keresztül megakadályozhatók a DNA túlkapásai. Én személy szerint ezt egy jogos politikai célkitűzésnek tartom. Azonban sajnos az is benne van a pakliban, hogy az RMDSZ-nek nem igazán van más alternatív forgatókönyve, mint a kontroll-kooptációs modell helyreállítása, ahol újraindulhat a Dragneával vagy más politikai vezetőkkel folytatott, jegyzőkönyvek nélküli informális alkudozás. Ez pedig kevés ahhoz, hogy politikai jövőképnek nevezhessük.

Változott-e a magyarországi, határon túli magyarsággal kapcsolatos percepció a szavazati jog, valamint az utóbbi évek kiugró összegű támogatásainak tematizálásával?

Kiss Tamás: Megfordítanám. Inkább az van, hogy az állampolgárság és a szavazati jog (ami hivatalosan a magyar politikai közösség részévé emelte az erdélyi magyarokat) nem írta át a hétköznapi azonosulási sémákat. Megmaradt egyfajta kettősség. Adott kontextusban az erdélyi magyar az nemzettárs. Ki lehet állítani egy ünnepségen, vagy utalni lehet rá mint sokat szenvedett magyarra. Más kontextusban azonban idegen, például ha munkaerőpiaci konkurenciát jelent, vagy félő, hogy hozzáfér a jóléti ellátórendszerhez.

Ez a kettősség szerintem folyamatosan jelen van, és ezen alapvetően nem változtatott Orbán nyolc éves regnálása. Gyurcsány annyit tett, hogy ezt ismét instrumentalizálta politikailag, ahogy ezt már megtette 2001-ben és 2004-ben. A paradox az egészben, hogy mindenki az idegenellenességet próbálja instrumentalizálni, ki-ki a saját nemzetképének megfelelően. A Fidesz a szíriai menekültekkel, Gyurcsány a határon túli magyarokkal szembeni elutasításra és irigységre épít. Ahogy korábban a Jobbik a magyarországi romákra fókuszált. Ezeknek az érzelmeknek szerintem elég hasonló az eredetvidéke.

Székely István Gergő: Szerintem történt némi elmozdulás. Fontos, hogy abból, amit baloldali politikai pártok blokkjaként tartunk számon Magyarországon, azokból most már egyedül a DK az, amelyik ezt a dolgot tényleg nyíltan fel meri vállalni. Igazából szerintem ennek az instrumentalizációnak valószínűleg az volt az egyik fő oka, hogy Gyurcsány számára világos volt, ez egy olyan téma, amivel a baloldalon ki tud tűnni a többiek közül.

Hogyan látja most az erdélyi magyar közösséget a romániai politikai elit? Ez mennyiben változott a 2010 előtti időszakhoz képest? Hogyan alakult az RMDSZ bukaresti mozgástere a Fidesszel való kiegyezés után? Volt-e egyáltalán ennek a közeledésnek valamilyen kimutatható hatása az RMDSZ bukaresti politizálására?

Bakk Miklós: Én úgy látom, hogy a szemléleti alapállás, ahogy a román politikai elit, általában a román elit az erdélyi magyarságra tekint, alapvetően nem változott. Ennek az elitnek a fő problémája, a meghatározó szemléleti kerete egyben a román nemzetépítés alapvető történelmi kérdése is.

A román nemzetépítésnek két történeti modellje alakult ki. Az erdélyi modell, amely a XVIII. századtól kezdődően a kultúrára, a civil társadalomra, az „öntudatot ébresztő” román elitre alapozott, és az ó-romániai, amely viszont az állam bürokratikus eszközeire épített. Nagy-Románia megteremtésével igazából a bürokratikus nacionalizmus győzött, ez örökítette át mind a mai napig alapvető szemléletét, amelynek a fő kérdése az, hogyan tudnánk mi, románok az erdélyi magyarokból jó román állampolgárokat csinálni.

Korábban a román bürokratikus nacionalizmus abban a belpolitikai problémalátó közegben mozgott, hogy itt vannak ezek a magyarok, ezek az irredenták, akik ezt nem akarják, azt nem akarják, és időnként odaátról, Magyarországról kapnak támogatást. Most úgy tűnik, hogy ez a dolog kezd egy geopolitikai fenyegetettség-érzésbe átcsapni, melynek lényege, hogy Románia nem találja a geopolitikai helyét, nagy veszélyeknek van kitéve, és

ebben a veszély-összességben a magyar tényező komoly faktor.

Salat Levente: Én ehhez a kérdéshez még azt tenném hozzá, hogy a román politikai elitnek az erdélyi magyarságról kialakított megítélését nem elhanyagolható mértékben befolyásolta és befolyásolja jelenleg is az, hogy miket tud, illetve miket gondol ez az elit az RMDSZ szerepéről, politikai teljesítményéről. Ebből a perspektívából ítélve, kétségkívül voltak jó időszakai ennek a megítélésnek, leginkább az RMDSZ korai kormányzati szerepvállalásaihoz köthetően.

Ami még azt a fura körülményt is elfogadhatóvá szelídítette a román politikai elit mérvadó része számára, hogy az RMDSZ-t amolyan kétarcú politikai realitásként fogták fel, amelyik autonómiázik időnként a választók megszólítása céljával, de ezt a kérdést nem hozza soha szóba a politikai tárgyalások során, és azért egy viszonylag olcsó és kiszámítható politikai partner.

Az RMDSZ és ezzel párhuzamosan az erdélyi magyarság megítélése akkor kezdett el romlani fokozatosan, amikor az erdélyi magyarság képviseletét biztosító szervezet a politikai következetességet nélkülözve vállalt kormányzati szerepet a legkülönfélébb összetételű kormánykoalíciókban anélkül, hogy ennek az okait és indokait meggyőző módon el tudta volna magyarázni a román közvéleménynek, a koalíciós helyzetekben pedig egyre gyakrabban kényszerült arra, hogy céljai elérése érdekében a politikai zsarolás eszközeihez folyamodjék.

Az RMDSZ megítélésében fordulatot jelentett továbbá, hogy a szervezet 2014 őszén nyilvánosságra hozta a saját székelyföldi autonómia-tervezetét. Ez volt az a pillanat véleményem szerint, amikor az RMDSZ fokozatos elszigetelődésének a folyamata elkezdődött, és viszonylag gyorsan visszafordíthatatlanná vált, értelemszerűen nem függetlenül attól, hogy az RMDSZ egyre gyakrabban bukkan fel azóta a román nyilvánosságban a Fidesz-érdekek feltétlen kiszolgálójaként.

A politikai marginalizációból megítélésem szerint az sem jelent kiutat, hogy a jelenlegi kormánykoalíciónak több ízben is szüksége volt már az RMDSZ szavazataira a politikai stabilitás bebiztosításához. Ezekben a politikai játszmákban az RMDSZ rendkívül színvonaltalan kommunikációs teljesítménnyel lavírozta magát abba a pozícióba, hogy olyan politikai elemzők-kommentátorok, akik korábban nagy empátiával és adott esetekben akár elismeréssel írtak a szervezet teljesítményéről, most az RMDSZ-t a román demokrácia kerékkötőjének, egyenesen sírásójának látják. Érdekes egyébként, hogy ezekben a kontextusokban az a gondolat is felbukkan időnként, hogy az erdélyi magyarságról alkotott képet immár függetleníteni kellene az RMDSZ megítélésétől.

Nem itt van a helye annak, hogy elmélyedjünk az „ügyészállam vs. maffiaállam” dilemma részleteiben, de vitathatatlan, hogy az RMDSZ, amennyiben valóban jó oldalra helyezkedett ebben a vitában, nagy esélyt hagyott ki azzal, hogy nem sikerült a román közvélemény számára érthetővé tennie azt, amit a vezető kormánypárt nem tudott elég világosan elmagyarázni.

Bakk Miklós: Hát itt ugye az a probléma, most kicsit kiemelkedve az RMDSZ kérdéséből, hogy van egy olyan jogi kérdés, amely nem feltétlenül ellenségesít, nem antagonizál. A politikának viszont arra van szüksége, hogy mindent antagonizáljon. Én megpróbáltam megkérdezni néhány jogászt, és hát a szakmai válasz az volt, hogy ez a jogi módosító csomag olyan, hogy vannak benne jó dolgok, és vannak benne rossz dolgok.

Az nem egy kommunikálható dolog, hogy hát ebben vannak jó dolgok is, és vannak rossz dolgok is. Ha megmondod, hogy mi benne a jó dolog, akkor az azt jelenti, hogy csomó minden egyébről hallgatsz, tehát valamiféleképpen antagonizálod a problémát. Itt szerintem az nem megoldás a politika számára, hogy akkor ezekben a jogi részletvitákban elmerüljünk.

Kiss Tamás: Ahogy már mondtam, én nagyobbnak látom a bajt. Nemcsak a profi kommunikációs stratégia hiányzik, hanem a cselekvési stratégia, illetve a nyelvezet, amin keresztül az egész helyzet, mármint

az „ügyészállam vs. maffiaállam” kérdése megérthető volna.

Egyrészt nekem rettenetesen ellenszenves a professzionális városi középosztály antikorrupciós populizmusa. A DNA-val szembeni rajongást óriási problémának látom, és szerintem a román demokrácia legfontosabb kérdése, hogy a korrupcióellenes ügyészség ámokfutása valahogy véget érjen. A középosztály technokrata ideáljaitól és politikaellenes demokrácia-felfogásától is idegenkedem.

Másrészt azonban azt is problémának érzem, ha ezzel szemben egyedüli jövőképként a kontroll-kooptáció és a patronázs-demokrácia visszaállítása fogalmazódik meg. Ennél jóval több politikai innovációra lenne szükség ahhoz, hogy a román közvélemény az RMDSZ-t ne sorolja be a „retrográd” oldalra.

Kommunikációs szempontból pedig úgy érzem, hogy az RMDSZ egy lefele tartó spirálban van, amit a Horváth Anna elleni ítélet csak erősíteni fog.

Az Eckstein vs. más RMDSZ-es vezetők közötti értelmetlen vitában kiütközik például az adekvát fogalmi rendszer hiánya. Lehet valami abban, amit Eckstein mond, hogy az ügyészség működésében nincs közvetlen vagy szándékolt magyarellenesség. A korrupcióellenes harc (járulékos) következménye azonban mégis az, hogy tönkretette azt az integrációs modellt, ami a magyar elitek és a többség közötti alkufolyamatot az elmúlt 25 évben szabályozta. Jelenleg pedig nincs helyette semmilyen más integrációs modell. Ez pedig egy olyan probléma, ami miatt a korrupcióellenes harcnak mégiscsak van specifikus etnikai hatása (még ha nem is szándékolt).

Viszont az sem védhető és kommunikálható álláspont, hogy „a patronázs-demokráciát és a kontroll-kooptációt akarom vissza”. Hasonlóképpen a „szekusállamot”, mély államot sem tartom hatékony kommunikációs panelnek (anélkül, hogy az igazságértékébe belemennék). A magyar közösség irányába való mozgósító képessége kérdéses, román irányba vagy a nemzetközi színtéren pedig ebben a formában egyszerűen nem kommunikálható.

Toró Tibor: Nagyon fontos probléma ennek kapcsán, hogy olyan intézménnyel harcol, és az abba vetett hitet gyengíti ez a diskurzus, amelyet használni kellene alternatív stratégiaként. Jól látszik, hogy bizonyos kérdések (nyelvhasználati jogok végrehajtása, oktatási törvény bizonyos passzusainak végrehajtása) eseti alkuk segítségével nem megoldható, és az alternatív megoldási lehetőség az lenne, hogy megpróbáljuk igazságszolgáltatás útján érvényesíteni a jogok gyakorlatba ültetését.

Nem azt mondom ezzel, hogy bízni kell a román jogállamban, azonban differenciálni kell a különböző perek, esetek és célok között. A román jogállam nem egy egységes valami. Egyelőre úgy tűnik, hogy jobban működik mondjuk nyelvhasználati kérdésekben, mint korrupciós kérdésekben.

Nem tudom… ami biztos, hogy jogesetek kellenek, ami alapján fel tudjuk tárni a szisztematikus problémákat. A jelenleg folytatott kommunikációnak az a hátulütője, hogy megtörténhet, hogy az elkövetkezőkben meg sem próbáljuk az igazságszolgáltatást használni, mert hogy minek, úgyis tudjuk, hogy milyen döntés fog születni. Nem lesznek jogvédelmi perek, nem lesz min keresztül elmagyarázzuk a nemzetközi közösségnek a jogsértéseket.

Úgy gondolom, hogy annak a kijelentésnek, hogy a bíróságok etnikailag szelektív döntéseket hoznak, vagy hogy politikai kontroll alatt állnak, lehet létjogosultsága, azonban bizonyítani kell, és a korrupciós perek nem a legmegfelelőbbek erre. Főleg ha a politikai érdekképviselet politikai mobilizációs célokra is használja ezeket az üzeneteket.

A beszélgetést moderálta, és az átiratot szerkesztette: Sipos Zoltán

Fizess be az átláthatóságra, fizess elő az Átlátszó Erdélyre!

Havi 5 eurós rendszeres támogatás

Havi 10 eurós rendszeres támogatás

Havi 20 eurós rendszeres támogatás

PayPal azonosítónk: erdely@atlatszo.ro (erre akkor lehet szükség, ha nem az Átlátszó Erdély oldalon keresztül utalnál).

Ide kattintva tetszőleges, egyszeri összeggel is támogathatsz PayPalen keresztül.

Mégsem szeretnék PayPallel bajlódni. Más megoldás nincs?

Választhatod a banki átutalást is, ehhez az alábbi adatokra lesz szükséged. Fontos, hogy az internet banking felületen állítsd be a visszatérő (rekurrens) fizetési opciót, ha a bankod lehetővé teszi.

Lejes (RON) számla:
Asociaţia “Atlatszo Erdely Egyesulet”
RO71OTPV200000913457RO01
SUC. CLUJ OTP BANK ROMANIA
Cod BIC: OTPVROBU

The post NERdély 2.: hogyan alakította át az erdélyi politikát a Fidesz? appeared first on Átlátszó Erdély.

Mit jelent az a gyakran hangoztatott kijelentés, miszerint az erdélyi magyar közösség a magyar kormány befolyása alá került? És milyen hatása van a könnyített honosításnak az autonómia-követelésekre? Ezeket a kérdéseket járjuk körül az Átlátszó Erdély által szervezett kerekasztal-beszélgetés első részében.

Informális beszélgetések során ma már rendszeresen felmerül az, hogy a magyar kormánynak egyre növekszik a hatalma az erdélyi magyar közösség, és kiváltképp az erdélyi magyar elitek fölött, tudomásunk szerint azonban ezt a kérdést eddig senki nem járta még alaposabban körül.
A NERdély projektünkkel arra vállalkozunk, hogy az Fidesz erdélyi terjeszkedéséről, és ennek a terjeszkedésnek a következményeiről írjunk, elemzőket, politológusokat, társadalomtudósokat megszólaltatva. A projektünk első része egy kerekasztal-beszélgetés, melyen Bakk Miklós, Kiss Tamás, Salat Levente, Székely István Gergő és Toró Tibor elemez. A beszélgetés szerkesztett átiratának első része alább olvasható.
Pontosan mire gondolunk akkor, amikor azt mondjuk, hogy az erdélyi magyar közösség a magyar kormány befolyása alá került? Miben különbözik a második és harmadik Orbán-kormány határon túli építkezése a 2010 előtti időktől?
Kiss Tamás: A kérdést három szinten érdemes megvizsgálni. Egyrészt ott van az úgynevezett virtuális nemzetegyesítés. Vagyis az első Orbán-kormány egy sor intézményt hozott létre, amelyek az erdélyi magyarokat a magyar(országi) politikai közösség részévé teszik. Másrészt, meg kell vizsgálni, hogy a Fidesznek és a magyar kormánynak milyen közvetlen befolyása van az erdélyi magyar politikára. A harmadik szint pedig a támogatáspolitika.
Persze ezek a szintek összefüggenek, én most csak azért választom őket szét, hogy jobban rendszerezzem, amit mondani akarok. Első körben az utolsó kettőről, vagyis a közvetlen politikai befolyásról és a támogatáspolitikáról beszélnék. Majd a következő körben térhetünk rá arra, hogy az állampolgárság és a szavazati jog milyen újdonságot hozott.
A kérdés tehát az, hogy a Fidesz mostani befolyása mennyiben különbözik a korábbi korszakoktól, az első Orbán-kormányétól és a baloldali kormányokétól. Azzal kezdeném, hogy ez nem vizsgálható önmagában, hanem csupán a bukaresti hatalmi centrumban történő mozgásokat figyelembe véve.

Innen nézve elmondható, hogy a rendszerváltást követő 25 évben a magyar nemzetpolitika szerepe marginális volt. Mit jelent ez? Azt, hogy Markó Béla, Borbély László vagy Frunda György számára Budapest soha nem volt kiemelt igazodási pont. Az általuk dominált RMDSZ a romániai politikai mezőn belüli folyamatokban volt érdekelt. Ehhez képest az, hogy Budapesten mi történik, sokkal kevésbé volt fontos.

A kilencvenes években ki is alakult egy integrációs modell, amit mi és mások (csúnya idegen szóval) kontroll-kooptációnak neveztünk. Vagyis a romániai magyar politikai elit betagolódott a román politikai mezőbe, és, ami a legfontosabb, részt vett a végrehajtó hatalomban, anélkül azonban, hogy a magyar közösség számára elérte volna az önrendelkezés bármilyen formáját, vagy, hogy az etnikai hatalommegosztást (a magyarok hatalomban való részvételét) a törvény garantálta volna.
Ebben a rendszerben minden (vagy nagyon sok minden) az aktuálpolitikai folyamatok függvénye. Ez befolyásolja, hogy az RMDSZ-nek éppen milyen az alkupozíciója. És ettől függenek az eredmények is. A középpontban a többségi és kisebbségi politikusok közötti folyamatos alku áll, ami azonban a magyar közösség szempontjából nagyon aszimmetrikus.
Miközben az RMDSZ rendelkezik valamiféle monopóliummal a neki juttatott erőforrások elosztása felett, folyamatosan ott lebeg a veszély, hogy ha az RMDSZ nincs kormányon, az alkupozíciói gyengülnek, az elért eredmények semmissé válnak.
A magyar nemzetpolitikában volt egy tartós törés. A baloldal alapvetően támogatta ezt a modellt, míg a jobboldali kormányok (kezdve Antall Józseftől) ellenezték. Ők folyamatosan azokat a szereplőket próbálták helyzetbe hozni, akik a többséggel való politikai kooperáció feltételeként az önrendelkezés elismerését szabták (volna).
A kérdés, hogy milyen eszközeik voltak (mármint a jobboldali kormányoknak), ha meg akarták „puccsolni” a kontroll-kooptációt elfogadó RMDSZ-vezetőket, illetve, ha az RMDSZ-t egy radikálisabb szcenárió irányába akarták eltolni.
Egyrészt, RMDSZ-en belüli csoportokat támogattak a központtal szemben. Másrészt, az RMDSZ-en kívüli alakulatokat hoztak létre. Ez utóbbi lényege az lett volna, hogy versenybe és valamiféle radikalizálódási spirálba kényszerítsék az RMDSZ-t.
Most miben sajátos ehhez képest a harmadik Orbán-kormány, vagyis a 2014 utáni periódus? Szerintem elsősorban abban, hogy Románián belül került válságba a korábban működő kontroll-kooptációs modell. Az én tételem, hogy

a Fidesz térnyerése alapvetően egy következmény.

Mégpedig a kilencvenes években kialakult politikai integrációs modell válságának a következménye. Az erdélyi politikai elit egész egyszerűen elveszítette a bukaresti azonosulási pontokat. Ennek következtében értékelődött fel Budapest.
A román politikai diskurzust immár 2004 óta uralja az anti-korrupciós populizmus. 2014-et követően pedig a korrupcióellenes harc (mintegy nem szándékolt) következményeként már nem működik az a fajta integrációs modell, ami a többségi és kisebbségi szereplők közötti partikuláris alkukra alapozott.
Amit korábban a kormányzati részvétellel el lehetett érni, az sokszor az erőforrás-allokációra korlátozódott, és nagyon erősen kötődött a politikai partikularizmus különböző formáihoz.

Itt most nem a korrupcióra, hanem például az irányított beruházásokra, vagy akár a javak visszaszolgáltatására gondolok. Most, hogy a DNA uralja a közéletet, egyszerűen nincs aki bevédje az ilyen típusú alkukban részt vevő szereplőket, például egy Hargita megyei út, kórház, egy egyháznak visszaadandó épület kapcsán. Ezzel pedig az RMDSZ magyar közösség fele történő erőforrás-allokációs képessége összeomlik.

Márpedig a korábbi integrációs modell alapvetően ezen alapult. A magyar nemzetpolitikának azért volt marginális a szerepe, mert a Bukaresten keresztül megmozdítható források mellett eltörpült az, amit Budapest Erdélybe juttatott. Csak így érthető meg a Fidesz térnyerése. Az RMDSZ erőforrás-allokációs képessége és Bukarest vonzása lecsökkent. És itt jön be a támogatáspolitika. A magyarországi támogatások ugyanis ebben a kontextusban nőttek meg: nagyságrendekkel.
Budapest egyszerűen képessé vált arra, hogy anyagilag felüllicitálja Bukarestet. Ma a Magyarországon keresztül elérhető erőforrások már nem marginálisak, hanem lehet, hogy fontosabbak, mint a Románián keresztül elérhetők. Ennek következtében az erdélyi magyar elitek klienteláris hálózatai átalakulnak, és egy Bukarest-centrikus patronázs-hálózatból egyre inkább egy Budapest-centrikus patronázs-hálózatba megyünk át, ami egy radikálisan új politikai kontextust hoz létre.
Nagyon fontos azonban, hogy a Fidesz és a magyar nemzetpolitika térnyerése ebben a modellben nem ok, hanem a kontroll-kooptációs modell válságának a következménye.

Székely István Gergő: Igazából csak azzal szeretném kiegészíteni, hogy mikor megy ez végbe. Kelemen Hunort a 2011-es kongresszuson választják meg, akkor a Fidesz még a régi stratégiát követi, ekkor még Pelczné Gáll Ildikó az RMDSZ kongresszusán egészen nyíltan célozgat arra, hogy kire kéne szavazni, aztán persze nem az az eredmény születik a kongresszuson.
A stratégiaváltás 2013 táján történik meg, amikor az RMDSZ előtt megnyitják azokat a honosítással kapcsolatos forrásokat, melyeket eredetileg az EMNT kezébe tettek le. Szerintem a váltás szempontjából kulcsfontosságú az, hogy világossá vált, hogy az EMNT-EMNP-be beleöntött magyarországi pénzek nem hozzák meg a várt eredményt. A honosítás két szempontból is nagyon fontos. Egyrészt azért, mert ezentúl kommunikációjában

az RMDSZ már nem tud a Fidesszel szembehelyezkedni.

Markó Béla azt még bevállalja nyilatkozatokban, hogy nem ért egyet a magyar állampolgársággal, de igazából a gyakorlatban ezzel már nem tudnak szembemenni, nem is igazán lehetne, kvázi politikai öngyilkosság lenne. Ettől kezdve tehát – és ez a második dolog –, az válik az RMDSZ fő céljává a honosítással kapcsolatosan, hogy rácsatlakozzanak azokra a forrásokra, melyek ebben a folyamatban elérhetők, és amelyek egyre inkább fontossá válnak a román oldalon kieső források pótlásaként is.
Elhangzott, hogy az erdélyi magyar elit klienterális hálózata megváltozik. Ugyanez igaz a Fideszre is, a Fidesznek is megváltozik az erdélyi kliensrendszere: a Fidesz ugyanis a honosítási források hozzáférhetősége szempontjából nyit, és nem csak az EMNT meg az MPP, illetve az RMDSZ-nek bizonyos, még a Reform Tömörüléshez köthető területi vezetői felé. Vannak források, és viszonylag nyílt, lojalitás alapú konkurrenciaharc kezdődik, amiben a Fidesz szempontjából nyilván nem mellékes, ki mit ad cserébe.
Toró Tibor: Van egy nagyon fontos előzmény, szerintem amiről eddig nem beszéltetek. 2008 után a decentralizációs törvény nagyobb mozgásteret és hatalmat adott a megyei tanácselnököknek és polgármestereknek, ami azt eredményezte, hogy

több erős ember az RMDSZ-en belül visszavonult a helyi közigazgatásba.

2011 után az RMDSZ-ben is történik egy decentralizáció, aminek az eredményeként egyes polgármesterek már a pártot megkerülve is próbálják kihasználni a román kapcsolataikat. Ez – a forrásokért folyó egyezkedés – azelőtt centralizáltan zajlott. Ugyanakkor a nem RMDSZ-es polgármesterek már eleve decentralizáltan végezték ezt a munkát. Úgy gondolom, hogy ők azok, akik könnyebben át tudnak kapcsolódni az új rendszerre.
A másik fontos előzmény, hogy a Fideszen belül is van egy generációváltás. Az újonnan bekerülők számára már nem evidens, hogy az EMNP-vel, MPP-vel kell jó kapcsolatban lenni. Azok, akik így gondolták, régebbi motorosok és háttérbe is szorulnak a párton belül. Az újonnan bejövők más típusú kapcsolatokat keresnek. Náluk a politikai és a gazdasági kapcsolatok összefonódnak.
Ez a típusú váltás jól látszik a határ mentén, ahol a Fideszes politikusok már eleve az RMDSZ-esekkel keresték a kapcsolatokat, velük voltak jó politikai és gazdasági kapcsolatban és őket támogatták nyíltan vagy burkoltan a 2012-es helyhatósági választásokon. Ami történik, az sok szempontból azt jelenti, hogy a Fideszes másod- és harmadvonalas vezetők számára a politikai és gazdasági érdek ugyanaz lett.
Salat Levente: Én hiányolom az eddig elhangzottakból egyfelől a felelősség kérdésének a felvetését, másrészt úgy látom, hogy a Tamás által megfogalmazott magyarázat elsiklik valami fölött, amit én különösen hangsúlyosnak gondolok. Nevezetesen azt, hogy a magyar kisebbségpolitika romániai kudarca lassan előkészítette a terepet annak a gyorsan terjedő meggyőződésnek, hogy a romániai magyaroknak nincs keresnivalójuk Bukarestben. Azok a kérdések, melyek megoldását hosszú ideig joggal várták Bukaresttől, fokozatosan át lettek hangolva, átkerültek egy magyar állami relációrendszerbe.

Ennek első jeleit én 2000-ben éltem meg nagyon intenzíven, amikor több éves, embert próbáló küzdelem után az RMDSZ csúcsvezetése levonta azt a következtetést, hogy a Bolyai Egyetem visszaállítására irányuló törekvésnek befellegzett, és el kell könyvelni, hogy erre már nincs reális esély. Akkor álltak át a magánegyetemi megoldásra az RMDSZ politikusai, és ezzel felkínálták az első nagy területet, ahol komolyabb magyar kormányzati beavatkozásra kerülhetett sor, amiről én azt gondolom azóta is, hogy kijelölt egy irányt, amit aztán lehetett követni a későbbiekben.

A soron következő években tovább láttam gyűlni azt a tapasztalatot, amelynek egyik fontos konzekvenciája Markó Béla lemondásában fogalmazódott meg legvilágosabban, abban a formában, hogy Erdélyben magyar kisebbségpolitikát művelni a Fidesszel szemben nem lehet.
2011-gyel kezdődően kezdett egyre markánsabban jellemző lenni az erdélyi magyar politikai elitre, hogy az erdélyi magyarság problémáinak a kezelését nem Bukaresttől, hanem Budapesttől várja el egyre több területen, nem egy esetben azért, mert kényelmesebb, mint a román állami hatóságoktól igényelni azt, ami alanyi jogon járna egyébként a román állampolgároknak.
Én ezt a fokozatos reorientációt egy hibás döntésnek gondolom, mert nem hiszem, hogy abban a világban, amelyben élünk, egy állami apparátussal szemben egy másik állam bármilyen volumenű támogatását élvezve ki lehetne elégíteni egy 1,2-1,3 milliós kisebbség szükségleteit, vagy érvényesíteni lehetne akaratát. Ebben a támogatási rendszerben nehezen lehet elkerülni továbbá, hogy rövid távon megjelenjen egy törésvonal a magyar nemzetpolitika megítélése szerinti „jó erdélyi magyarok” és a tévelygőknek tekintett, rosszabb esetben nemzetárulónak kikiáltott romániai magyarok között.
Függetlenül attól, hogy én erről mit gondolok, ez a reorientáció bekövetkezett, és az egyik fontos eleme annak a folyamatnak, melyet Tamás leírt. Az általa elmondottakhoz még azt tenném hozzá, hogy ahhoz, hogy a dolgok így alakultak, az is jelentős mértékben hozzájárult, hogy

a romániai magyar politikai elit 2010-ig súlyosan alulteljesített:

nem tudta teljesíteni azt a legfontosabb feladatát, amire történelmi esélyt kapott 1989-ben, azt nevezetesen, hogy az erdélyi magyar közösségi egzisztenciát konszolidálja, szilárdabb jogi és politikai alapokra helyezze a romániai rendszerváltás sajátos körülményei között. Az pedig, ami 2010 után következik, félő, hogy ennek a maradék esélyeit is fölszámolja.

Bakk Miklós: Bárhogyan nézzük is: van e kérdésnek egy történeti dimenziója is… Mert mi volt a magyar nemzetpolitika és nemzetépítés eddigi pályaíve? Két világháború között Trianon reviziója, aztán a kommunizmus korszaka, amely a nemzeti kérdést a szőnyeg alá söpörte – természetesen diszkurzív értelemben, mert tulajdonképpen ezzel is egy nemzetépítés történt, ami a Kádár-korszakban bomlott ki –, és ezt követően a kisállami magyar nemzetépítés. Aminek az lett az eredménye, hogy amikor jött a rendszerváltás, és az első Antall-kormány, akkor gyakorlatilag két nemzetkoncepció versenye alakult ki, és ez rátelepedett a két politikai táborra. De mindezt már ismerjük, sokan leírták.

Az Orbán-kormánynál az én meglátásom szerint ez úgy alakult át, hogy miközben diszkurzív szinten fennmaradt a jobboldali nemzetkoncepció kontinuitása, a valóságban mégis az történik, hogy az Orbán-kormánnyal megy végbe az első alapvető és mélyreható jobboldali akkomodáció Trianonnal. Trianon elfogadásának a paradoxona az, hogy miközben a diszkurzivitás szintjén ennek talán az ellenkezője látszik, az Orbán-kormány politikája mégis az, hogy ebből a helyzetből − a magyar kisállamiságból − megpróbálja kihozni Magyarország számára a maximumot, azokkal a történelmi adottságokkal természetesen, amelyek a térségben léteznek.

Milyen hatása van a könnyített honosításnak, majd a szavazati jog megadásának (tehát a határon túli magyarság magyarországi politikai térbe való bevonásának) a hosszútávú erdélyi magyar projektekre, például az autonómiára?
Salat Levente: A kettős állampolgársággal úgy egészében és önmagában nem volna baj, Európa-szerte annyiféle változata van ugyanis a kettős vagy többes állampolgárságnak, hogy a könnyített honosítás lehetővé tétele Magyarország vonatkozásában sem kellene, hogy problémát jelentsen, még akkor sem, ha beleszámítjuk, hogy Magyarország helyzete a határon túli magyar közösségek miatt meglehetősen sajátos az Európai Unióban, és a földrajzi értelemben vett Európában is csak az orosz és az albán nemzetekéhez fogható.

A problémát én abban látom, hogy a könnyített honosítás gyakorlatával párhuzamosan létezik Magyarországon egy nagyon hangsúlyos, az ország szuverenitásának a megőrzésére, illetve visszaszerzésére irányuló diskurzus. Szerintem ezt a kettőt egyszerre nem lehet akarni.

Nagyon röviden, a szuverenitás fogalma abban a formában, ahogy azt ma használjuk, és ahogyan az az 1648-as vesztfáliai béke óta fontos szerepet játszik a világpolitikában, a 16. század utolsó harmadában jelent meg Jean Bodin, neves francia politikai gondolkodó 1576-ban közreadott, az állam kérdésének szentelt értekezésében. A közkézen forgó értelmezések mellett ez a mű úgy is felfogható, mint a lokalitások forradalmának értelmet adó elmélet, a korábban bő 1500 éven keresztül uralkodó univerzalizmussal szemben, mely – érdekes módon – a római állampolgárságból indult ki.
A római állampolgárság igen látványos politikai innováció volt a maga idejében, amely a görög városállamokra jellemző állampolgárság intézményétől eltérően gyökeresen más célokat követett. Míg az utóbbi a lokalitás logikáját érvényesítve a hely jellemző életformájának a fenntartására irányuló kötelezettségre összpontosított, és szigorúan a helyben születettekre (azon belül a férfiakra) korlátozódott, a római állampolgárság intézménye a jogokra helyezte a hangsúlyt, és kiterjeszthető volt – bizonyos megszorításokkal – a meghódított területek népességére.
A politikai értelemben vett asszimilációnak ez a leleménye vezetett el az univerzalizmus eszméjéhez – „Civitatem omnibus datam”, áll a 212-ben Caracalla császár által kiadott Constitutio Antionianá-ban –, amely a 380-ban államvallássá előlépett keresztény vallásban, illetve az egyetemes egyház intézményrendszerében vált később a lokális identitásokat felülíró, a nyugati kultúrkört bő 1000 esztendeig meghatározó eszmerendszerré.

Ezzel az univerzalizmussal szemben az első markáns szembehelyezkedés a lutheri reform volt 1517-ben, amellyel kezdetét vette a lokalitások fokozatos felértékelődése. A Luther által valósággá tett alternatíva nagyon rövid távon létrehozta azt a problémát, hogy egy-egy herceg, fejedelem által ellenőrzött területen együtt éltek katolikusok és protestánsok is, és az a mód, ahogyan a kisebbségben levő közösséghez viszonyult egy-egy fejedelem, ürügyet szolgáltathatott más fejedelmeknek a beavatkozásra.

A bodini szuverenitás elmélet erre a problémára ad választ abban a formában, hogy három politikai entitás – a terület, a politikai szubjektum (alattvaló) és a szuverén – között kölcsönösen kizáró viszonyt tételez. Sok egyéb fontos konzekvenciája mellett ez az elmélet épp annak a problémának a megjelenését próbálta kizárni tehát, ami a kettős állampolgárság testesít meg: nevezetesen, hogy ugyanaz a személy két főhatalom jogalanyaként jelenhessék meg.
Ezek alapján gondolom én úgy, hogy feloldhatatlan ellentmondás van a magyar kormány két szimultán törekvése, egyfelől az állampolgárság letelepedéshez nem kötött kiterjesztése, másfelől a szuverenitás feladhatatlanságát hangsúlyozó diskurzusa között. Egy ilyen ellentmondás feloldására csak két alternatíva létezik véleményem szerint.
Vagy elkövetkezik egy új univerzalizmusnak a korszaka, amely felülír mindenféle szuverenitási törekvést, vagy a lokalitások politikai relevanciája fog egyre markánsabban érvényesülni. Az első azt jelentené, hogy az állampolgárság határon túli kiterjesztésével a magyar állam felzárkózott a politikai innováció élvonalához, ám erre kevés az esély, hiszen az univerzalizmusnak olyan szerény és regionális változatai is, mint a globalizáció vagy az EU, éppen most élik meg a legmélyebb válságukat.
A második, valószínűbb változatból pedig egy idő után az fog következni, hogy a szuverenitás-eszme és a kiterjesztett állampolgárság intézménye újólag szinkronba kerül abban a formában, hogy

a Trianon által szétszakított magyar nemzet újraegyesül Magyarország jelenlegi határain belül.

Mert azt ugye nehéz feltételezni, hogy miközben Magyarországon korlátozások nélkül dívik a szuverenitás, és a magyar emberek döntik el, hogy kivel kívánnak együtt élni, a szomszédos, magyarok által is lakott államokban egy gyökeresen más, az állam semlegességét fenntartó logika fog érvényesülni.
Rátérve a kérdésnek arra a vonatkozására, hogy mit fog eredményezni a határon túli magyarok beemelése – a kiterjesztett állampolgárság révén – a magyarországi politikai térbe, én úgy látom, hogy ennek a folyamatnak a legsúlyosabb konzekvenciája az, hogy levette a napirendről azt a kérdést, hogy lehet-e a határon túli magyar közösségeket (kvázi)önálló politikai közösségeknek tekinteni.
Ez a dolog azért furcsa és különösen drámai, mert miközben a magyar kisebbségpolitika legfontosabb célkitűzése elérni azt, hogy a határon túli magyar kisebbségeket önmagukat megszervező, maguknak vezetőket választó, intézményrendszerüket fenntartó politikai közösségekként fogadtassa el az utódállamok hatóságaival, a magyar állam a maga részéről ezt a törekvést önhatalmúlag lenullázza.
Látni kell ugyanakkor, hogy az a nemzetpolitika, amely a több centrummal rendelkező szerződéses nemzet-fogalmat az egységes, Budapestről vezérelt nemzet képzetével helyettesíti, és a határon túli közösségeket a önálló, potenciális politikai közösség státuszából a diaszpóra állapotába fokozza le azzal, hogy az egyének szintjén teremt velük jogi kapcsolatot,

egyszerre két végzetes csapást is mér a határon túli közösségek autonómia-törekvéseire:

az autonómiát egyfelől a saját logikája, az egységes magyar nemzet fogalma szerint tekinti irrelevánsnak, másfelől felszámolja minden maradék esélyét annak, hogy például a román állam komolyan tudjon venni egy tetszőleges politikai szereplőt, amely kettős, magyar állampolgársággal is rendelkező román állampolgárok nevében áll elő az autonómia igényével.
Kiss Tamás: Ha itt most elsősorban az autonómiára fókuszálunk, akkor nekem teljesen más a véleményem. Viszont, ha az autonómia – az ebben a formájában merőben elméleti – kérdését az erdélyi társadalom- és identitás-építés – szerintem jóval gyakorlatibb – aspektusairól leválasztjuk, már jóval közelebb érzem magamhoz Levente álláspontját.
Vegyük előbb röviden az autonómiát. A kérdés, hogy mennyire érvényes a terület, a szubjektum és a szuverén hármasságán alapuló hagyományos vesztfáliai szuverenitás-koncepció. Rainer Bauböck-nek van egy olyan feltevése, hogy a többségi nemzet általában ragaszkodik annyira ehhez a területileg kötött szuverenitás-koncepcióhoz, hogy ne fogadja el egyszerre a kettős állampolgárságot és az autonómiát is. Merthogy – mondja Bauböck – ha ezt tenné, az állam szuverenitása a saját kisebbségi szubjektumai fölött annyira áttételessé válna, hogy szinte már nem is létezne.

Csakhogy, az, hogy a többség milyen szuverenitás-koncepcióhoz ragaszkodik, alapvetően egy empirikus kérdés. Szlovákiában például a többség vehemensen elutasítja mind az autonómia, mind a kettős állampolgárság gondolatát. Ezzel szemben például Észak-Írországban senkiben fel sem vetődik, hogy a kettő párhuzamos jelenléte bármilyen problémát okozna.

A kérdés tehát, hogy Romániában hogyan alakulnak a többség szuverenitással kapcsolatos elképzelései. A kutatások azt mutatják, hogy a többes állampolgárságot a románok többsége elfogadja, és igaz ez akkor is, ha kimondottan az erdélyi magyarok magyar állampolgárságára kérdezünk rá. Az arányok ráadásul folyamatosan növekednek időben. Az elfogadók aránya ma már kétharmad fölötti.
Az autonómia vonatkozásában azonban 15-20 éves időtávlatban sem látszik semmilyen elmozdulás, azt a románok nagy többsége elutasítja. A kettős állampolgárságot követően pedig sem elutasítottabb, sem elfogadhatóbb nem lett az autonómia a többség számára.
Az autonómia kapcsán azonban van egy másik problémám. Szerintem ne tegyünk úgy, mintha az egy tényleges politikai célkitűzés lenne. Mert szerintem nem az egészen addig, ameddig az erdélyi magyar politikai osztálynak nincs erre vonatkozóan egy reális cselekvési terve.

De az autonómiának nem is ez a funkciója. Nem a többséggel akarják elfogadtatni, hanem egymással szemben pozícionálódnak rajta keresztül a magyar politikusok, miközben senki nem gondol arra, hogy a románokkal erről reálisan tárgyaljon. Ennek következtében én ezt a kérdést nem vagyok hajlandó komolyan venni.

Sokkal érdekesebb viszont a különböző identitás-projektek szintje. Mert itt van valamilyen realitása annak, hogy kétfajta identitás-projekt versenyez egymással. Az egyik az erdélyi magyar identitás-projekt, ami egy regionálisan is meghatározott kisebbségi identitás. Kulcsszavai: szubszidiaritás, decentralizáció és kisebbségi kompetenciák. Az előbbiek lényege, hogy – ha nincs is közjogi értelemben vett autonómia – a saját intézményeinket mégiscsak igyekszünk magunk irányítani. Ez utóbbiba pedig beletartozik az is, hogy – a többséggel szembeni aszimmetrikus viszony okán – az erdélyi ember folyamatosan szembesülni kénytelen azzal, hogy az ő igaza nem az egyetlen lehetséges igazság.
A másik oldalon pedig tényleg egyfajta diaszpóra-identitást találunk, aminek a központja az anyaország, illetve Budapest. Kulcsszavai: a szétfejlődés felszámolása, a centralizáció, az egységesítés, és hát mindez egyre inkább összekapcsolódik a vezérdemokrácia kérdésével is. Ez a kettő szerintem is üti egymást. A vezérdemokráciával, az újfajta magyarországi centralizmussal szerintem a kisebbségépítési projektben semmit nem lehet kezdeni.

Tegyük hozzá, hogy vannak bennem kétségek. Semmi sem áll távolabb tőlem, mint hogy valamiféle transzilvanista mítoszt építgessek magamban. Kérdés, hogy ez az egész erdélyi magyar társadalom-projekt, a kisebbségi kompetenciák és a szubszidiaritás mennyire valóságosak. Sajnos lehet, hogy csak így próbáljuk mitizálni saját magunkat.

Nézzük meg például azoknak az intézményeknek az állapotát, amelyeket mi teremtettünk meg, és amiket mi működtetünk. Patronázs-alapon működnek, nagyon távol állnak a teljesítmény-, vagy értékalapú kiválasztódástól. És most azokról az intézményekről beszélek, amiket nem a NER, hanem mi magunk hoztunk létre. Nem csak a politikáról, hanem például a kulturális és tudományos intézményeinkről. Elképzelhető, hogy a NER-nek a térfoglalása azért volt ennyire egyszerű, mert hiába beszélünk szubszidiaritásról, belső demokráciáról, erdélyi értékekről,

valójában olyan klienteláris rendszereket építünk, amelyek a NER-rel nagyon is kompatibilisek.

Toró Tibor: A kettős állampolgárság autonómiára és a hosszútávú erdélyi magyar projektekre gyakorolt hatásával kapcsolatban két fontos kérdést szeretnék még felvetni. A magyar külpolitikát elemző klasszikus elméletek azt mondták, hogy ennek három pillére van: az euroatlanti integráció, a szomszédos államokkal való kapcsolat, valamint a nemzetpolitika. A kormányokat az különbözteti meg, hogy tevékenységükben a három milyen arányban jelenik meg.
Úgy gondolom, hogy a 2010 utáni periódusban ez radikálisan megváltozott és a (realista értelemben vett) magyar nemzeti érdek maga alá gyűrte a többi dimenziót. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a határon túli magyar közösség jogai, projektjei és az autonómia jelentősen háttérbe szorult a jelenlegi kormány prioritási listáján, másrészt pedig megtörténhet, hogy a kettő egymással akár szembe is kerülhet.
Jól látszik például a magyar-szlovák kapcsolatok esetében, ahol a magyar kisebbség jogai lekerültek a napirendről, és olyan kérdések szorították ki, mint például a V4-ek együttműködése, vagy a bevándorlási kvótán alapuló közös platform kialakítása. Én simán el tudom képzelni azt, hogy ha a helyzet úgy kívánja Romániával kapcsolatban is lekerülnek ezek a kérdések a közös napirendről. A másik fontos váltás, hogy az elmúlt években

sokkal nyíltabban beszélnek a határon túli magyarok Magyarországra való betelepítéséről,

míg ezelőtt tíz évvel ez a kérdés tabutémának számított, csak kocsmaasztaloknál beszélgettünk arról, hogy kik azok a magyar politikusok, akik ebben gondolkoznak, de nem mondják ki nyíltan.
Ezzel szemben most már a legmagasabb szintekről is olvashatunk olyan kijelentéseket, hogy Magyarországot határon túli magyarokkal kell feltölteni, továbbá több olyan közpolitikai program is születik, amely ebben a kontextusban is értelmezhető. Szerintem az egy nagyon fontos váltás, főleg azért, mert a határon túli magyarok – elsősorban talán nem elsősorban az erdélyiek, de még ők is – potenciálisan demográfiai szempontból is erőforrássá válnak.
Bakk Miklós: Az egész kettős állampolgárság program, amely ebben a térségben – most már nem csak Magyarország tekintetében – megfigyelhető, sokkal inkább aszerint értelmezendő, hogy van egy európai – mondhatni uniós – mozgástér, és ebben a civilizációs térségben emberek jönnek-mennek.
Az állampolgárság immár nem a lojalitás egyetlen és legfontosabb fókusza egy állam irányában, hanem az említett európai mozgástér tágulásának az iránya is. Az a fajta virtuális előkészítése e mozgástérnek, amely megmutatja, hogy az esetleg vándorló személyek és tömegek mobilitási képzelőereje milyen irányba terelheti őket. Az identitás tekintetében pedig az állampolgárság csupán az egyik modern identitásalakító eszköz mások mellett. Én úgy látom, hogy ilyen értelemben a kettős magyar állampolgárságnak is ilyen funkciója van.
Székely István Gergő: Továbbmennék egy picit – bár lehet, ez már nagyon spekulatív –, de belelátom azt is, hogy az, hogy meglett az állampolgárság, és meglett a szavazati jog, akár azt is jelentheti, hogy az erdélyi magyar politikai elit – legalábbis egy része – érezheti úgy, hogy mégis letett valamit az asztalra.

Hát oké, nem lett autonómia, de van kettős állampolgárság, amihez ugye mi is hozzájárultunk, ha nem másképp, akkor úgy, hogy űrlapokat segítettünk kitölteni. Belelátom azt, hogy a nagy koncepciótlanság és jövőképhiány közepette ebből el lehet éldegélni még egy tíz évig.

Viszont az, hogy a magyarországi centralizáció beszippantja a különálló politikai közösség mítoszát dédelgető erdélyi magyar politikai közösséget, azt is jelenti, hogy innentől kezdve sokkal nehezebb bármilyen fajta politikai iniciatívának a felvállalása, amire egyébként Budapesten lehet, hogy nem bólintanak rá. Tehát én belelátom egy olyan gondolkodásmód kialakulását is, hogy nem kell sok mindent csinálni, hiszen valami történt azért az elmúlt évtizedekben,

az iniciatíva legyen csak Budapesten, és mi itt megvagyunk,

még valami pénzt is kapunk, és köszönjük szépen. Amúgy meg ha autonómiáról beszélünk, van egy olyan fogalom is, hogy a politikai pártok autonómiája. Eredetileg a fogalmat a nyolcvanas években javasolta egy Panebianco nevű olasz politológus, a nyugat-európai kommunista pártok helyzetének leírására.
Az a lényeg, hogy ezek a pártok nem önálló szereplők voltak, hanem mindenki tudta, hogy Moszkvából pénzelték és irányították őket, és ennek az lett a következménye, hogy belpolitikai mozgásterük nem igazán volt, mert ugye a többi párt nagyon jól tudta, hogy honnan fúj a szél. Hacsak nem volt nagyon nagy kényszer, nem álltak velük szóba.
Én ezt a gondolatot korábban az MPP és EMNP kapcsán vetettem fel, hogy itt van egy nagy probléma azzal, hogy ezeknek az alternatív magyar pártoknak nem igazán van politikai autonómiájuk. Ennek ékes példája volt az, amikor az EMNP nem indult el a 2016-os parlamenti választásokon. Most az van, hogy ez a dolog most már lassan az RMDSZ kapcsán is tételeződik, legalábbis számításba kell venni.
A beszélgetést moderálta, és az átiratot szerkesztette: Sipos Zoltán
A szöveg második részét holnap publikáljuk.

Fizess be az átláthatóságra, fizess elő az Átlátszó Erdélyre!

Havi 5 eurós rendszeres támogatás

Havi 10 eurós rendszeres támogatás

Havi 20 eurós rendszeres támogatás

PayPal azonosítónk: erdely@atlatszo.ro (erre akkor lehet szükség, ha nem az Átlátszó Erdély oldalon keresztül utalnál).

Ide kattintva tetszőleges, egyszeri összeggel is támogathatsz PayPalen keresztül.

Mégsem szeretnék PayPallel bajlódni. Más megoldás nincs?

Választhatod a banki átutalást is, ehhez az alábbi adatokra lesz szükséged. Fontos, hogy az internet banking felületen állítsd be a visszatérő (rekurrens) fizetési opciót, ha a bankod lehetővé teszi.

Lejes (RON) számla:
Asociaţia “Atlatszo Erdely Egyesulet”
RO71OTPV200000913457RO01
SUC. CLUJ OTP BANK ROMANIA
Cod BIC: OTPVROBU

The post NERdély 1.: így hódította meg az erdélyi magyarságot a Fidesz appeared first on Átlátszó Erdély.