Mit jelent az a gyakran hangoztatott kijelentés, miszerint az erdélyi magyar közösség a magyar kormány befolyása alá került? És milyen hatása van a könnyített honosításnak az autonómia-követelésekre? Ezeket a kérdéseket járjuk körül az Átlátszó Erdély által szervezett kerekasztal-beszélgetés első részében.
Informális beszélgetések során ma már rendszeresen felmerül az, hogy a magyar kormánynak egyre növekszik a hatalma az erdélyi magyar közösség, és kiváltképp az erdélyi magyar elitek fölött, tudomásunk szerint azonban ezt a kérdést eddig senki nem járta még alaposabban körül.
A NERdély projektünkkel arra vállalkozunk, hogy az Fidesz erdélyi terjeszkedéséről, és ennek a terjeszkedésnek a következményeiről írjunk, elemzőket, politológusokat, társadalomtudósokat megszólaltatva. A projektünk első része egy kerekasztal-beszélgetés, melyen Bakk Miklós, Kiss Tamás, Salat Levente, Székely István Gergő és Toró Tibor elemez. A beszélgetés szerkesztett átiratának első része alább olvasható.
Pontosan mire gondolunk akkor, amikor azt mondjuk, hogy az erdélyi magyar közösség a magyar kormány befolyása alá került? Miben különbözik a második és harmadik Orbán-kormány határon túli építkezése a 2010 előtti időktől?
Kiss Tamás: A kérdést három szinten érdemes megvizsgálni. Egyrészt ott van az úgynevezett virtuális nemzetegyesítés. Vagyis az első Orbán-kormány egy sor intézményt hozott létre, amelyek az erdélyi magyarokat a magyar(országi) politikai közösség részévé teszik. Másrészt, meg kell vizsgálni, hogy a Fidesznek és a magyar kormánynak milyen közvetlen befolyása van az erdélyi magyar politikára. A harmadik szint pedig a támogatáspolitika.
Persze ezek a szintek összefüggenek, én most csak azért választom őket szét, hogy jobban rendszerezzem, amit mondani akarok. Első körben az utolsó kettőről, vagyis a közvetlen politikai befolyásról és a támogatáspolitikáról beszélnék. Majd a következő körben térhetünk rá arra, hogy az állampolgárság és a szavazati jog milyen újdonságot hozott.
A kérdés tehát az, hogy a Fidesz mostani befolyása mennyiben különbözik a korábbi korszakoktól, az első Orbán-kormányétól és a baloldali kormányokétól. Azzal kezdeném, hogy ez nem vizsgálható önmagában, hanem csupán a bukaresti hatalmi centrumban történő mozgásokat figyelembe véve.
Innen nézve elmondható, hogy a rendszerváltást követő 25 évben a magyar nemzetpolitika szerepe marginális volt. Mit jelent ez? Azt, hogy Markó Béla, Borbély László vagy Frunda György számára Budapest soha nem volt kiemelt igazodási pont. Az általuk dominált RMDSZ a romániai politikai mezőn belüli folyamatokban volt érdekelt. Ehhez képest az, hogy Budapesten mi történik, sokkal kevésbé volt fontos.
A kilencvenes években ki is alakult egy integrációs modell, amit mi és mások (csúnya idegen szóval) kontroll-kooptációnak neveztünk. Vagyis a romániai magyar politikai elit betagolódott a román politikai mezőbe, és, ami a legfontosabb, részt vett a végrehajtó hatalomban, anélkül azonban, hogy a magyar közösség számára elérte volna az önrendelkezés bármilyen formáját, vagy, hogy az etnikai hatalommegosztást (a magyarok hatalomban való részvételét) a törvény garantálta volna.
Ebben a rendszerben minden (vagy nagyon sok minden) az aktuálpolitikai folyamatok függvénye. Ez befolyásolja, hogy az RMDSZ-nek éppen milyen az alkupozíciója. És ettől függenek az eredmények is. A középpontban a többségi és kisebbségi politikusok közötti folyamatos alku áll, ami azonban a magyar közösség szempontjából nagyon aszimmetrikus.
Miközben az RMDSZ rendelkezik valamiféle monopóliummal a neki juttatott erőforrások elosztása felett, folyamatosan ott lebeg a veszély, hogy ha az RMDSZ nincs kormányon, az alkupozíciói gyengülnek, az elért eredmények semmissé válnak.
A magyar nemzetpolitikában volt egy tartós törés. A baloldal alapvetően támogatta ezt a modellt, míg a jobboldali kormányok (kezdve Antall Józseftől) ellenezték. Ők folyamatosan azokat a szereplőket próbálták helyzetbe hozni, akik a többséggel való politikai kooperáció feltételeként az önrendelkezés elismerését szabták (volna).
A kérdés, hogy milyen eszközeik voltak (mármint a jobboldali kormányoknak), ha meg akarták „puccsolni” a kontroll-kooptációt elfogadó RMDSZ-vezetőket, illetve, ha az RMDSZ-t egy radikálisabb szcenárió irányába akarták eltolni.
Egyrészt, RMDSZ-en belüli csoportokat támogattak a központtal szemben. Másrészt, az RMDSZ-en kívüli alakulatokat hoztak létre. Ez utóbbi lényege az lett volna, hogy versenybe és valamiféle radikalizálódási spirálba kényszerítsék az RMDSZ-t.
Most miben sajátos ehhez képest a harmadik Orbán-kormány, vagyis a 2014 utáni periódus? Szerintem elsősorban abban, hogy Románián belül került válságba a korábban működő kontroll-kooptációs modell. Az én tételem, hogy
a Fidesz térnyerése alapvetően egy következmény.
Mégpedig a kilencvenes években kialakult politikai integrációs modell válságának a következménye. Az erdélyi politikai elit egész egyszerűen elveszítette a bukaresti azonosulási pontokat. Ennek következtében értékelődött fel Budapest.
A román politikai diskurzust immár 2004 óta uralja az anti-korrupciós populizmus. 2014-et követően pedig a korrupcióellenes harc (mintegy nem szándékolt) következményeként már nem működik az a fajta integrációs modell, ami a többségi és kisebbségi szereplők közötti partikuláris alkukra alapozott.
Amit korábban a kormányzati részvétellel el lehetett érni, az sokszor az erőforrás-allokációra korlátozódott, és nagyon erősen kötődött a politikai partikularizmus különböző formáihoz.
Itt most nem a korrupcióra, hanem például az irányított beruházásokra, vagy akár a javak visszaszolgáltatására gondolok. Most, hogy a DNA uralja a közéletet, egyszerűen nincs aki bevédje az ilyen típusú alkukban részt vevő szereplőket, például egy Hargita megyei út, kórház, egy egyháznak visszaadandó épület kapcsán. Ezzel pedig az RMDSZ magyar közösség fele történő erőforrás-allokációs képessége összeomlik.
Márpedig a korábbi integrációs modell alapvetően ezen alapult. A magyar nemzetpolitikának azért volt marginális a szerepe, mert a Bukaresten keresztül megmozdítható források mellett eltörpült az, amit Budapest Erdélybe juttatott. Csak így érthető meg a Fidesz térnyerése. Az RMDSZ erőforrás-allokációs képessége és Bukarest vonzása lecsökkent. És itt jön be a támogatáspolitika. A magyarországi támogatások ugyanis ebben a kontextusban nőttek meg: nagyságrendekkel.
Budapest egyszerűen képessé vált arra, hogy anyagilag felüllicitálja Bukarestet. Ma a Magyarországon keresztül elérhető erőforrások már nem marginálisak, hanem lehet, hogy fontosabbak, mint a Románián keresztül elérhetők. Ennek következtében az erdélyi magyar elitek klienteláris hálózatai átalakulnak, és egy Bukarest-centrikus patronázs-hálózatból egyre inkább egy Budapest-centrikus patronázs-hálózatba megyünk át, ami egy radikálisan új politikai kontextust hoz létre.
Nagyon fontos azonban, hogy a Fidesz és a magyar nemzetpolitika térnyerése ebben a modellben nem ok, hanem a kontroll-kooptációs modell válságának a következménye.
Székely István Gergő: Igazából csak azzal szeretném kiegészíteni, hogy mikor megy ez végbe. Kelemen Hunort a 2011-es kongresszuson választják meg, akkor a Fidesz még a régi stratégiát követi, ekkor még Pelczné Gáll Ildikó az RMDSZ kongresszusán egészen nyíltan célozgat arra, hogy kire kéne szavazni, aztán persze nem az az eredmény születik a kongresszuson.
A stratégiaváltás 2013 táján történik meg, amikor az RMDSZ előtt megnyitják azokat a honosítással kapcsolatos forrásokat, melyeket eredetileg az EMNT kezébe tettek le. Szerintem a váltás szempontjából kulcsfontosságú az, hogy világossá vált, hogy az EMNT-EMNP-be beleöntött magyarországi pénzek nem hozzák meg a várt eredményt. A honosítás két szempontból is nagyon fontos. Egyrészt azért, mert ezentúl kommunikációjában
az RMDSZ már nem tud a Fidesszel szembehelyezkedni.
Markó Béla azt még bevállalja nyilatkozatokban, hogy nem ért egyet a magyar állampolgársággal, de igazából a gyakorlatban ezzel már nem tudnak szembemenni, nem is igazán lehetne, kvázi politikai öngyilkosság lenne. Ettől kezdve tehát – és ez a második dolog –, az válik az RMDSZ fő céljává a honosítással kapcsolatosan, hogy rácsatlakozzanak azokra a forrásokra, melyek ebben a folyamatban elérhetők, és amelyek egyre inkább fontossá válnak a román oldalon kieső források pótlásaként is.
Elhangzott, hogy az erdélyi magyar elit klienterális hálózata megváltozik. Ugyanez igaz a Fideszre is, a Fidesznek is megváltozik az erdélyi kliensrendszere: a Fidesz ugyanis a honosítási források hozzáférhetősége szempontjából nyit, és nem csak az EMNT meg az MPP, illetve az RMDSZ-nek bizonyos, még a Reform Tömörüléshez köthető területi vezetői felé. Vannak források, és viszonylag nyílt, lojalitás alapú konkurrenciaharc kezdődik, amiben a Fidesz szempontjából nyilván nem mellékes, ki mit ad cserébe.
Toró Tibor: Van egy nagyon fontos előzmény, szerintem amiről eddig nem beszéltetek. 2008 után a decentralizációs törvény nagyobb mozgásteret és hatalmat adott a megyei tanácselnököknek és polgármestereknek, ami azt eredményezte, hogy
több erős ember az RMDSZ-en belül visszavonult a helyi közigazgatásba.
2011 után az RMDSZ-ben is történik egy decentralizáció, aminek az eredményeként egyes polgármesterek már a pártot megkerülve is próbálják kihasználni a román kapcsolataikat. Ez – a forrásokért folyó egyezkedés – azelőtt centralizáltan zajlott. Ugyanakkor a nem RMDSZ-es polgármesterek már eleve decentralizáltan végezték ezt a munkát. Úgy gondolom, hogy ők azok, akik könnyebben át tudnak kapcsolódni az új rendszerre.
A másik fontos előzmény, hogy a Fideszen belül is van egy generációváltás. Az újonnan bekerülők számára már nem evidens, hogy az EMNP-vel, MPP-vel kell jó kapcsolatban lenni. Azok, akik így gondolták, régebbi motorosok és háttérbe is szorulnak a párton belül. Az újonnan bejövők más típusú kapcsolatokat keresnek. Náluk a politikai és a gazdasági kapcsolatok összefonódnak.
Ez a típusú váltás jól látszik a határ mentén, ahol a Fideszes politikusok már eleve az RMDSZ-esekkel keresték a kapcsolatokat, velük voltak jó politikai és gazdasági kapcsolatban és őket támogatták nyíltan vagy burkoltan a 2012-es helyhatósági választásokon. Ami történik, az sok szempontból azt jelenti, hogy a Fideszes másod- és harmadvonalas vezetők számára a politikai és gazdasági érdek ugyanaz lett.
Salat Levente: Én hiányolom az eddig elhangzottakból egyfelől a felelősség kérdésének a felvetését, másrészt úgy látom, hogy a Tamás által megfogalmazott magyarázat elsiklik valami fölött, amit én különösen hangsúlyosnak gondolok. Nevezetesen azt, hogy a magyar kisebbségpolitika romániai kudarca lassan előkészítette a terepet annak a gyorsan terjedő meggyőződésnek, hogy a romániai magyaroknak nincs keresnivalójuk Bukarestben. Azok a kérdések, melyek megoldását hosszú ideig joggal várták Bukaresttől, fokozatosan át lettek hangolva, átkerültek egy magyar állami relációrendszerbe.
Ennek első jeleit én 2000-ben éltem meg nagyon intenzíven, amikor több éves, embert próbáló küzdelem után az RMDSZ csúcsvezetése levonta azt a következtetést, hogy a Bolyai Egyetem visszaállítására irányuló törekvésnek befellegzett, és el kell könyvelni, hogy erre már nincs reális esély. Akkor álltak át a magánegyetemi megoldásra az RMDSZ politikusai, és ezzel felkínálták az első nagy területet, ahol komolyabb magyar kormányzati beavatkozásra kerülhetett sor, amiről én azt gondolom azóta is, hogy kijelölt egy irányt, amit aztán lehetett követni a későbbiekben.
A soron következő években tovább láttam gyűlni azt a tapasztalatot, amelynek egyik fontos konzekvenciája Markó Béla lemondásában fogalmazódott meg legvilágosabban, abban a formában, hogy Erdélyben magyar kisebbségpolitikát művelni a Fidesszel szemben nem lehet.
2011-gyel kezdődően kezdett egyre markánsabban jellemző lenni az erdélyi magyar politikai elitre, hogy az erdélyi magyarság problémáinak a kezelését nem Bukaresttől, hanem Budapesttől várja el egyre több területen, nem egy esetben azért, mert kényelmesebb, mint a román állami hatóságoktól igényelni azt, ami alanyi jogon járna egyébként a román állampolgároknak.
Én ezt a fokozatos reorientációt egy hibás döntésnek gondolom, mert nem hiszem, hogy abban a világban, amelyben élünk, egy állami apparátussal szemben egy másik állam bármilyen volumenű támogatását élvezve ki lehetne elégíteni egy 1,2-1,3 milliós kisebbség szükségleteit, vagy érvényesíteni lehetne akaratát. Ebben a támogatási rendszerben nehezen lehet elkerülni továbbá, hogy rövid távon megjelenjen egy törésvonal a magyar nemzetpolitika megítélése szerinti „jó erdélyi magyarok” és a tévelygőknek tekintett, rosszabb esetben nemzetárulónak kikiáltott romániai magyarok között.
Függetlenül attól, hogy én erről mit gondolok, ez a reorientáció bekövetkezett, és az egyik fontos eleme annak a folyamatnak, melyet Tamás leírt. Az általa elmondottakhoz még azt tenném hozzá, hogy ahhoz, hogy a dolgok így alakultak, az is jelentős mértékben hozzájárult, hogy
a romániai magyar politikai elit 2010-ig súlyosan alulteljesített:
nem tudta teljesíteni azt a legfontosabb feladatát, amire történelmi esélyt kapott 1989-ben, azt nevezetesen, hogy az erdélyi magyar közösségi egzisztenciát konszolidálja, szilárdabb jogi és politikai alapokra helyezze a romániai rendszerváltás sajátos körülményei között. Az pedig, ami 2010 után következik, félő, hogy ennek a maradék esélyeit is fölszámolja.
Bakk Miklós: Bárhogyan nézzük is: van e kérdésnek egy történeti dimenziója is… Mert mi volt a magyar nemzetpolitika és nemzetépítés eddigi pályaíve? Két világháború között Trianon reviziója, aztán a kommunizmus korszaka, amely a nemzeti kérdést a szőnyeg alá söpörte – természetesen diszkurzív értelemben, mert tulajdonképpen ezzel is egy nemzetépítés történt, ami a Kádár-korszakban bomlott ki –, és ezt követően a kisállami magyar nemzetépítés. Aminek az lett az eredménye, hogy amikor jött a rendszerváltás, és az első Antall-kormány, akkor gyakorlatilag két nemzetkoncepció versenye alakult ki, és ez rátelepedett a két politikai táborra. De mindezt már ismerjük, sokan leírták.
Az Orbán-kormánynál az én meglátásom szerint ez úgy alakult át, hogy miközben diszkurzív szinten fennmaradt a jobboldali nemzetkoncepció kontinuitása, a valóságban mégis az történik, hogy az Orbán-kormánnyal megy végbe az első alapvető és mélyreható jobboldali akkomodáció Trianonnal. Trianon elfogadásának a paradoxona az, hogy miközben a diszkurzivitás szintjén ennek talán az ellenkezője látszik, az Orbán-kormány politikája mégis az, hogy ebből a helyzetből − a magyar kisállamiságból − megpróbálja kihozni Magyarország számára a maximumot, azokkal a történelmi adottságokkal természetesen, amelyek a térségben léteznek.
Milyen hatása van a könnyített honosításnak, majd a szavazati jog megadásának (tehát a határon túli magyarság magyarországi politikai térbe való bevonásának) a hosszútávú erdélyi magyar projektekre, például az autonómiára?
Salat Levente: A kettős állampolgársággal úgy egészében és önmagában nem volna baj, Európa-szerte annyiféle változata van ugyanis a kettős vagy többes állampolgárságnak, hogy a könnyített honosítás lehetővé tétele Magyarország vonatkozásában sem kellene, hogy problémát jelentsen, még akkor sem, ha beleszámítjuk, hogy Magyarország helyzete a határon túli magyar közösségek miatt meglehetősen sajátos az Európai Unióban, és a földrajzi értelemben vett Európában is csak az orosz és az albán nemzetekéhez fogható.
A problémát én abban látom, hogy a könnyített honosítás gyakorlatával párhuzamosan létezik Magyarországon egy nagyon hangsúlyos, az ország szuverenitásának a megőrzésére, illetve visszaszerzésére irányuló diskurzus. Szerintem ezt a kettőt egyszerre nem lehet akarni.
Nagyon röviden, a szuverenitás fogalma abban a formában, ahogy azt ma használjuk, és ahogyan az az 1648-as vesztfáliai béke óta fontos szerepet játszik a világpolitikában, a 16. század utolsó harmadában jelent meg Jean Bodin, neves francia politikai gondolkodó 1576-ban közreadott, az állam kérdésének szentelt értekezésében. A közkézen forgó értelmezések mellett ez a mű úgy is felfogható, mint a lokalitások forradalmának értelmet adó elmélet, a korábban bő 1500 éven keresztül uralkodó univerzalizmussal szemben, mely – érdekes módon – a római állampolgárságból indult ki.
A római állampolgárság igen látványos politikai innováció volt a maga idejében, amely a görög városállamokra jellemző állampolgárság intézményétől eltérően gyökeresen más célokat követett. Míg az utóbbi a lokalitás logikáját érvényesítve a hely jellemző életformájának a fenntartására irányuló kötelezettségre összpontosított, és szigorúan a helyben születettekre (azon belül a férfiakra) korlátozódott, a római állampolgárság intézménye a jogokra helyezte a hangsúlyt, és kiterjeszthető volt – bizonyos megszorításokkal – a meghódított területek népességére.
A politikai értelemben vett asszimilációnak ez a leleménye vezetett el az univerzalizmus eszméjéhez – „Civitatem omnibus datam”, áll a 212-ben Caracalla császár által kiadott Constitutio Antionianá-ban –, amely a 380-ban államvallássá előlépett keresztény vallásban, illetve az egyetemes egyház intézményrendszerében vált később a lokális identitásokat felülíró, a nyugati kultúrkört bő 1000 esztendeig meghatározó eszmerendszerré.
Ezzel az univerzalizmussal szemben az első markáns szembehelyezkedés a lutheri reform volt 1517-ben, amellyel kezdetét vette a lokalitások fokozatos felértékelődése. A Luther által valósággá tett alternatíva nagyon rövid távon létrehozta azt a problémát, hogy egy-egy herceg, fejedelem által ellenőrzött területen együtt éltek katolikusok és protestánsok is, és az a mód, ahogyan a kisebbségben levő közösséghez viszonyult egy-egy fejedelem, ürügyet szolgáltathatott más fejedelmeknek a beavatkozásra.
A bodini szuverenitás elmélet erre a problémára ad választ abban a formában, hogy három politikai entitás – a terület, a politikai szubjektum (alattvaló) és a szuverén – között kölcsönösen kizáró viszonyt tételez. Sok egyéb fontos konzekvenciája mellett ez az elmélet épp annak a problémának a megjelenését próbálta kizárni tehát, ami a kettős állampolgárság testesít meg: nevezetesen, hogy ugyanaz a személy két főhatalom jogalanyaként jelenhessék meg.
Ezek alapján gondolom én úgy, hogy feloldhatatlan ellentmondás van a magyar kormány két szimultán törekvése, egyfelől az állampolgárság letelepedéshez nem kötött kiterjesztése, másfelől a szuverenitás feladhatatlanságát hangsúlyozó diskurzusa között. Egy ilyen ellentmondás feloldására csak két alternatíva létezik véleményem szerint.
Vagy elkövetkezik egy új univerzalizmusnak a korszaka, amely felülír mindenféle szuverenitási törekvést, vagy a lokalitások politikai relevanciája fog egyre markánsabban érvényesülni. Az első azt jelentené, hogy az állampolgárság határon túli kiterjesztésével a magyar állam felzárkózott a politikai innováció élvonalához, ám erre kevés az esély, hiszen az univerzalizmusnak olyan szerény és regionális változatai is, mint a globalizáció vagy az EU, éppen most élik meg a legmélyebb válságukat.
A második, valószínűbb változatból pedig egy idő után az fog következni, hogy a szuverenitás-eszme és a kiterjesztett állampolgárság intézménye újólag szinkronba kerül abban a formában, hogy
a Trianon által szétszakított magyar nemzet újraegyesül Magyarország jelenlegi határain belül.
Mert azt ugye nehéz feltételezni, hogy miközben Magyarországon korlátozások nélkül dívik a szuverenitás, és a magyar emberek döntik el, hogy kivel kívánnak együtt élni, a szomszédos, magyarok által is lakott államokban egy gyökeresen más, az állam semlegességét fenntartó logika fog érvényesülni.
Rátérve a kérdésnek arra a vonatkozására, hogy mit fog eredményezni a határon túli magyarok beemelése – a kiterjesztett állampolgárság révén – a magyarországi politikai térbe, én úgy látom, hogy ennek a folyamatnak a legsúlyosabb konzekvenciája az, hogy levette a napirendről azt a kérdést, hogy lehet-e a határon túli magyar közösségeket (kvázi)önálló politikai közösségeknek tekinteni.
Ez a dolog azért furcsa és különösen drámai, mert miközben a magyar kisebbségpolitika legfontosabb célkitűzése elérni azt, hogy a határon túli magyar kisebbségeket önmagukat megszervező, maguknak vezetőket választó, intézményrendszerüket fenntartó politikai közösségekként fogadtassa el az utódállamok hatóságaival, a magyar állam a maga részéről ezt a törekvést önhatalmúlag lenullázza.
Látni kell ugyanakkor, hogy az a nemzetpolitika, amely a több centrummal rendelkező szerződéses nemzet-fogalmat az egységes, Budapestről vezérelt nemzet képzetével helyettesíti, és a határon túli közösségeket a önálló, potenciális politikai közösség státuszából a diaszpóra állapotába fokozza le azzal, hogy az egyének szintjén teremt velük jogi kapcsolatot,
egyszerre két végzetes csapást is mér a határon túli közösségek autonómia-törekvéseire:
az autonómiát egyfelől a saját logikája, az egységes magyar nemzet fogalma szerint tekinti irrelevánsnak, másfelől felszámolja minden maradék esélyét annak, hogy például a román állam komolyan tudjon venni egy tetszőleges politikai szereplőt, amely kettős, magyar állampolgársággal is rendelkező román állampolgárok nevében áll elő az autonómia igényével.
Kiss Tamás: Ha itt most elsősorban az autonómiára fókuszálunk, akkor nekem teljesen más a véleményem. Viszont, ha az autonómia – az ebben a formájában merőben elméleti – kérdését az erdélyi társadalom- és identitás-építés – szerintem jóval gyakorlatibb – aspektusairól leválasztjuk, már jóval közelebb érzem magamhoz Levente álláspontját.
Vegyük előbb röviden az autonómiát. A kérdés, hogy mennyire érvényes a terület, a szubjektum és a szuverén hármasságán alapuló hagyományos vesztfáliai szuverenitás-koncepció. Rainer Bauböck-nek van egy olyan feltevése, hogy a többségi nemzet általában ragaszkodik annyira ehhez a területileg kötött szuverenitás-koncepcióhoz, hogy ne fogadja el egyszerre a kettős állampolgárságot és az autonómiát is. Merthogy – mondja Bauböck – ha ezt tenné, az állam szuverenitása a saját kisebbségi szubjektumai fölött annyira áttételessé válna, hogy szinte már nem is létezne.
Csakhogy, az, hogy a többség milyen szuverenitás-koncepcióhoz ragaszkodik, alapvetően egy empirikus kérdés. Szlovákiában például a többség vehemensen elutasítja mind az autonómia, mind a kettős állampolgárság gondolatát. Ezzel szemben például Észak-Írországban senkiben fel sem vetődik, hogy a kettő párhuzamos jelenléte bármilyen problémát okozna.
A kérdés tehát, hogy Romániában hogyan alakulnak a többség szuverenitással kapcsolatos elképzelései. A kutatások azt mutatják, hogy a többes állampolgárságot a románok többsége elfogadja, és igaz ez akkor is, ha kimondottan az erdélyi magyarok magyar állampolgárságára kérdezünk rá. Az arányok ráadásul folyamatosan növekednek időben. Az elfogadók aránya ma már kétharmad fölötti.
Az autonómia vonatkozásában azonban 15-20 éves időtávlatban sem látszik semmilyen elmozdulás, azt a románok nagy többsége elutasítja. A kettős állampolgárságot követően pedig sem elutasítottabb, sem elfogadhatóbb nem lett az autonómia a többség számára.
Az autonómia kapcsán azonban van egy másik problémám. Szerintem ne tegyünk úgy, mintha az egy tényleges politikai célkitűzés lenne. Mert szerintem nem az egészen addig, ameddig az erdélyi magyar politikai osztálynak nincs erre vonatkozóan egy reális cselekvési terve.
De az autonómiának nem is ez a funkciója. Nem a többséggel akarják elfogadtatni, hanem egymással szemben pozícionálódnak rajta keresztül a magyar politikusok, miközben senki nem gondol arra, hogy a románokkal erről reálisan tárgyaljon. Ennek következtében én ezt a kérdést nem vagyok hajlandó komolyan venni.
Sokkal érdekesebb viszont a különböző identitás-projektek szintje. Mert itt van valamilyen realitása annak, hogy kétfajta identitás-projekt versenyez egymással. Az egyik az erdélyi magyar identitás-projekt, ami egy regionálisan is meghatározott kisebbségi identitás. Kulcsszavai: szubszidiaritás, decentralizáció és kisebbségi kompetenciák. Az előbbiek lényege, hogy – ha nincs is közjogi értelemben vett autonómia – a saját intézményeinket mégiscsak igyekszünk magunk irányítani. Ez utóbbiba pedig beletartozik az is, hogy – a többséggel szembeni aszimmetrikus viszony okán – az erdélyi ember folyamatosan szembesülni kénytelen azzal, hogy az ő igaza nem az egyetlen lehetséges igazság.
A másik oldalon pedig tényleg egyfajta diaszpóra-identitást találunk, aminek a központja az anyaország, illetve Budapest. Kulcsszavai: a szétfejlődés felszámolása, a centralizáció, az egységesítés, és hát mindez egyre inkább összekapcsolódik a vezérdemokrácia kérdésével is. Ez a kettő szerintem is üti egymást. A vezérdemokráciával, az újfajta magyarországi centralizmussal szerintem a kisebbségépítési projektben semmit nem lehet kezdeni.
Tegyük hozzá, hogy vannak bennem kétségek. Semmi sem áll távolabb tőlem, mint hogy valamiféle transzilvanista mítoszt építgessek magamban. Kérdés, hogy ez az egész erdélyi magyar társadalom-projekt, a kisebbségi kompetenciák és a szubszidiaritás mennyire valóságosak. Sajnos lehet, hogy csak így próbáljuk mitizálni saját magunkat.
Nézzük meg például azoknak az intézményeknek az állapotát, amelyeket mi teremtettünk meg, és amiket mi működtetünk. Patronázs-alapon működnek, nagyon távol állnak a teljesítmény-, vagy értékalapú kiválasztódástól. És most azokról az intézményekről beszélek, amiket nem a NER, hanem mi magunk hoztunk létre. Nem csak a politikáról, hanem például a kulturális és tudományos intézményeinkről. Elképzelhető, hogy a NER-nek a térfoglalása azért volt ennyire egyszerű, mert hiába beszélünk szubszidiaritásról, belső demokráciáról, erdélyi értékekről,
valójában olyan klienteláris rendszereket építünk, amelyek a NER-rel nagyon is kompatibilisek.
Toró Tibor: A kettős állampolgárság autonómiára és a hosszútávú erdélyi magyar projektekre gyakorolt hatásával kapcsolatban két fontos kérdést szeretnék még felvetni. A magyar külpolitikát elemző klasszikus elméletek azt mondták, hogy ennek három pillére van: az euroatlanti integráció, a szomszédos államokkal való kapcsolat, valamint a nemzetpolitika. A kormányokat az különbözteti meg, hogy tevékenységükben a három milyen arányban jelenik meg.
Úgy gondolom, hogy a 2010 utáni periódusban ez radikálisan megváltozott és a (realista értelemben vett) magyar nemzeti érdek maga alá gyűrte a többi dimenziót. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a határon túli magyar közösség jogai, projektjei és az autonómia jelentősen háttérbe szorult a jelenlegi kormány prioritási listáján, másrészt pedig megtörténhet, hogy a kettő egymással akár szembe is kerülhet.
Jól látszik például a magyar-szlovák kapcsolatok esetében, ahol a magyar kisebbség jogai lekerültek a napirendről, és olyan kérdések szorították ki, mint például a V4-ek együttműködése, vagy a bevándorlási kvótán alapuló közös platform kialakítása. Én simán el tudom képzelni azt, hogy ha a helyzet úgy kívánja Romániával kapcsolatban is lekerülnek ezek a kérdések a közös napirendről. A másik fontos váltás, hogy az elmúlt években
sokkal nyíltabban beszélnek a határon túli magyarok Magyarországra való betelepítéséről,
míg ezelőtt tíz évvel ez a kérdés tabutémának számított, csak kocsmaasztaloknál beszélgettünk arról, hogy kik azok a magyar politikusok, akik ebben gondolkoznak, de nem mondják ki nyíltan.
Ezzel szemben most már a legmagasabb szintekről is olvashatunk olyan kijelentéseket, hogy Magyarországot határon túli magyarokkal kell feltölteni, továbbá több olyan közpolitikai program is születik, amely ebben a kontextusban is értelmezhető. Szerintem az egy nagyon fontos váltás, főleg azért, mert a határon túli magyarok – elsősorban talán nem elsősorban az erdélyiek, de még ők is – potenciálisan demográfiai szempontból is erőforrássá válnak.
Bakk Miklós: Az egész kettős állampolgárság program, amely ebben a térségben – most már nem csak Magyarország tekintetében – megfigyelhető, sokkal inkább aszerint értelmezendő, hogy van egy európai – mondhatni uniós – mozgástér, és ebben a civilizációs térségben emberek jönnek-mennek.
Az állampolgárság immár nem a lojalitás egyetlen és legfontosabb fókusza egy állam irányában, hanem az említett európai mozgástér tágulásának az iránya is. Az a fajta virtuális előkészítése e mozgástérnek, amely megmutatja, hogy az esetleg vándorló személyek és tömegek mobilitási képzelőereje milyen irányba terelheti őket. Az identitás tekintetében pedig az állampolgárság csupán az egyik modern identitásalakító eszköz mások mellett. Én úgy látom, hogy ilyen értelemben a kettős magyar állampolgárságnak is ilyen funkciója van.
Székely István Gergő: Továbbmennék egy picit – bár lehet, ez már nagyon spekulatív –, de belelátom azt is, hogy az, hogy meglett az állampolgárság, és meglett a szavazati jog, akár azt is jelentheti, hogy az erdélyi magyar politikai elit – legalábbis egy része – érezheti úgy, hogy mégis letett valamit az asztalra.
Hát oké, nem lett autonómia, de van kettős állampolgárság, amihez ugye mi is hozzájárultunk, ha nem másképp, akkor úgy, hogy űrlapokat segítettünk kitölteni. Belelátom azt, hogy a nagy koncepciótlanság és jövőképhiány közepette ebből el lehet éldegélni még egy tíz évig.
Viszont az, hogy a magyarországi centralizáció beszippantja a különálló politikai közösség mítoszát dédelgető erdélyi magyar politikai közösséget, azt is jelenti, hogy innentől kezdve sokkal nehezebb bármilyen fajta politikai iniciatívának a felvállalása, amire egyébként Budapesten lehet, hogy nem bólintanak rá. Tehát én belelátom egy olyan gondolkodásmód kialakulását is, hogy nem kell sok mindent csinálni, hiszen valami történt azért az elmúlt évtizedekben,
az iniciatíva legyen csak Budapesten, és mi itt megvagyunk,
még valami pénzt is kapunk, és köszönjük szépen. Amúgy meg ha autonómiáról beszélünk, van egy olyan fogalom is, hogy a politikai pártok autonómiája. Eredetileg a fogalmat a nyolcvanas években javasolta egy Panebianco nevű olasz politológus, a nyugat-európai kommunista pártok helyzetének leírására.
Az a lényeg, hogy ezek a pártok nem önálló szereplők voltak, hanem mindenki tudta, hogy Moszkvából pénzelték és irányították őket, és ennek az lett a következménye, hogy belpolitikai mozgásterük nem igazán volt, mert ugye a többi párt nagyon jól tudta, hogy honnan fúj a szél. Hacsak nem volt nagyon nagy kényszer, nem álltak velük szóba.
Én ezt a gondolatot korábban az MPP és EMNP kapcsán vetettem fel, hogy itt van egy nagy probléma azzal, hogy ezeknek az alternatív magyar pártoknak nem igazán van politikai autonómiájuk. Ennek ékes példája volt az, amikor az EMNP nem indult el a 2016-os parlamenti választásokon. Most az van, hogy ez a dolog most már lassan az RMDSZ kapcsán is tételeződik, legalábbis számításba kell venni.
A beszélgetést moderálta, és az átiratot szerkesztette: Sipos Zoltán
A szöveg második részét holnap publikáljuk.
