Rendezett körülmények között él, a ruhái tiszták, lakásuk ragyogó. Könnyed léptekkel táncol, okos, kedves, udvariasan beszél. Egy hibája van: rossz helyre született. A próbavizsgák utolsó napján találkozunk, azon a napon, amikor először tette be a lábát iskolája főépületébe. Mivelhogy addig ugyanabban az intézményben, de a telepi iskola sokkal egyszerűbb épületében tanult. 

Ennek már négy éve, de azóta sem felejtettem el a kislány tekintetét, ahogy az őt ért igazságtalanság miatt a kérdés hallatán befelé fordult, és kiült arcára a tehetetlen szomorúság. 

Laura székelyföldi, városi iskolájában, a „puccos Udvarhelyen” a mai napig szegregált oktatás folyik, ahogy Erdély- és Románia-szerte rengeteg tanintézményben. Annak ellenére, hogy a törvény tiltja a gyermekek bármilyen alapú szétválasztását az oktatási rendszerben, amennyiben az akaratuk ellenére történik.

De valami sokkal vidámabbról akartam ma mesélni nektek. Arról, hogy képzeljétek, van egy hely, ahol a Laurák is esélyt kapnak, és ebből mindenki profitálhat. Ez a hely a Székelyföld közepén van, a hegyek alatt, a bognyesők földjén, ahogy valaha nevezték, és úgy hívják ezt a világhíres falut, hogy Zetelaka. Persze, itt sem tökéletes minden, de Zetelakán a kényszer és az élet úgy adta, hogy hoztak néhány olyan okos döntést, amelyek nemzetközi viszonylatban is érdekesek lehetnek. 

Nem volt könnyű összeszedni ezt a mesét, mert a hétfejű elcsámborgott, a királykisasszony megsértődött, a kisgömböc elgurult, s a cigányasszonyok is hulltak az égből, úgyhogy jól figyeljetek!

A hétfejű szegregáció 

Egyszer volt, hol nem volt. Volt egyszer egy szegregáció nevű szörny. Mindenütt megjelent, ahol romák éltek, és hiába küzdöttek ellene tűzzel, vassal, törvénnyel, úgyis minduntalan felütötte a fejét. Főleg a városokat szerette meghódítani. Hargita megyében a büszke megyeszékhely Csíkszeredát, a puccos Udvarhelyt és a kevésbé puccos, de erősen feltörekvő Gyergyószentmiklóst. 

Hiába, hogy ezek a városok el voltak látva minden jóval, mert minden kiskirály igyekezett a kedvükben járni, mégis egy falu, egy község volt az, amelynek sikerült legyőznie a szörnyet. Erről szól ez a történet. 

Zetelakán sok-sok roma élt. Vagy nem is. Vagy na, nem tudom. Elmagyarázom: legtöbben a Gátmege vagy Gátmegett, esetleg Gátmögött (keresztúriak és szegediek kedvéért) nevű helyen laktak, amit egy legendás vízfolyás, a Nagy-Küküllő választott el a falu többi részétől. Igen ám, de ezek a romák addig mentek külföldre, hogy megszégyellték, hogy őket cigánynak nevezik, és elkezdték magyarnak mondani magukat, és úgy élni, mint a nem romák.

Ebben segítette őket, hogy azt hitték, aki magyarnak vallja magát, és nem romának vagy cigánynak, az több aranyat kap a Szülőföldön magyarul királyi kincstárból. Pedig ez nem így volt, Viktor király egyetlen feltétele az volt, hogy magyar iskolába járjanak. Biztos, ami biztos, ott, ahol ez írásba került, a legtöbben azért azt mondták, hogy ők nem romák. 

Így történt az a csudálatos dolog,

hogy amikor jött a 2021-es népszámlálás, csak 4-en vallották magukat romának, de amikor megkérdezték az iskolában, hogy a gyermekük milyen nemzetiségű, akkor 26 roma gyermeket írattak az iskolába. A kutatók szerint azonban legalább 400-450-en éltek a 4000 fős faluban. 

Attól, hogy magyarnak vallották magukat, és büszkén viselték a székely ruhát, amikor már megengedhették maguknak, még mindenki tudta a faluban, hogy ők cigányok, és ha nem kérdezte őket senki, saját magukat is cigánynak vagy romának nevezték.

Három különböző helyszínen éltek, és egymással sem igen barátkoztak. A legtöbben a Gátmegett telepen laktak. A Hegyben nevezetű helyen csak néhány család élt, róluk mondták, hogy balhésak. Azaz régebben voltak csúnya ügyeik, de újabban igyekeznek törvényes körülmények között vállalkozni. Igazából nem tudom, mert nem ismerem őket, én is csak úgy hallottam. 

A többiek a Cigány, mai nevén Szent Imre utcában éltek. Ez a kis kunyhókból, rögtönzött kalyibákból álló utcarész Zetelaka felső részében található, a főúttól kicsit bennébb, jobbra, a falu végén. Ők sátorosok voltak, de nem olyan gazdag sátorosok, mint akik palotákat építenek Etéden, a Nyárád mentén vagy az Aranyos partján. Bár Erdély többi részén a sátorosok és a gáborok valahol a cigány társadalmi ranglétra csúcsán vannak, Zetelakán és Csík környékén kevésbé gazdag réteget jelentenek. Ám a hagyományokat, a rokolya és kalap viselését ugyanúgy tartják. Na rájuk mondják a gátmegettiek, hogy cigányok, és mivel szegényebbek és más társadalmi rétegbe tartoznak, nem is nagyon akarnak barátkozni velük. 

S akkor most elmondom, hogy mire számíthatsz ebben a mesés történetben, amelyben kiirtották a szegregáció nevű sárkányt: 

1. Valaha három elemi iskola volt Zetelakán: az Alszegi, a Belső utcai és a Tófalvi. Az Alszegiben beszüntették az iskolai oktatást, mert kevés lett a gyerek. A legtöbb roma gyerek, mivel a Belső utcai volt közelebb hozzájuk, oda járt óvodába és oda járt iskolába is. Igen ám, de adott ponton fele-fele arányba kerültek, és ha ilyen sokan voltak, nem viselkedtek rendesen, a magyar szülők elkezdték a városba, vagy a másik iskolába vinni a gyerekeiket. 
2. A szegregáció próbálta a romákat a magyar gyerekektől elválasztani, de az iskola vezetői nem hagyták. Körzetesítették öt évvel ezelőtt az oktatást: a falu területén két körzetet hoztak létre, és úgy osztották el a falut, hogy a Gátmegett nevű részt is pont ketté osztották. A roma gyerekek egyik fele a Belső utcai iskolába került, a másik része a Tófalviba. 
3. A roma szülők nem mindig örültek ennek, mert a Tófalvi iskola egy kicsit távolabb van, és a gyerekek megszokták már óvodás korukban a Belső utcai épületet. 
4. A tófalvi iskola tanítói sem örültek ennek, mert ők azelőtt nem olyan sok roma gyereket tanítottak. 
5. A Belső utcai iskola tanítói azonban fellélegezhettek egy kicsit. Nem úgy értem, ezek a gyerekek nem büdösek, pont ezt szeretném kifejteni. 
6. Az uniós csatlakozás után nagyon sok roma külföldön talált munkát, jól keresnek, házat építenek, autókat vesznek, és minden erejükkel azon vannak, hogy úgy éljenek, mint a magyarok. Még nem mindig sikerül, de nagyon igyekeznek, és ezt a szegregáció nem bírja elviselni. 
7. Utoljára hagytam, de legalább annyira fontos tényező a történetben még egy dolog, amit utál a szegregáció. És ez nem más, mint a Caritas által működtetett afterschool. 
8. A szegregációt az táplálja, ha az emberek nem jönnek ki egymással, nem értik meg azt, hogy a másik ember honnan jön, milyen élete volt korábban. És folyton arra törekszik, hogy az emberek egyik része nagyon okos, nagyon tiszta és nagyon gazdag legyen, a másik része pedig szegény, műveletlen és koszos. 
9. Ezért vannak a Caritasnak programjai, amelyekkel összehozza az embereket, az időseket a fiatalokkal, a várandós anyukákat és a kismamákat egymással, és így megismerik, megértik és talán még meg is szeretik egymást. Ahhoz, hogy a Caritas programjai működjenek, pénz kell, és azt többnyire a magyarok vagy külföldiek kell kifizessék. Ezért szoktak morogni picit, de hát nem csak az számít, mennyi pénzünk van, hanem az is, hogy jóban vagyunk-e egymással, és jó hangulatban telnek-e a mindennapjaink. 

A szereplők:

Nagy Attila polgármester, Abrán Enikő iskolaigazgató, Sebestyén Elemér, a P. Boros Fortunát iskola igazgatóhelyettese, volt igazgatója és helyi tanácsos, Kacsó András volt aligazgató, Dimén Csilla angoltanár, a Tófalvi és a Belső utcai elemi iskolák pedagógusi közössége, a Gyulafehérvári Caritas munkatársai: Tókos Norbert, Sándor István, Varga Kinga Noémi, Benedek Alexandra, Simon család, gyerekek. 

A körzetesítés tabutéma Zetelakán. Sikertörténetről még sosem volt ilyen nehéz újságíróként beszámolnom. Bárkit kérdezek, vagy úgy tesz, mintha nem hallott volna a körzetesítésről, vagy nem akar beszélni róla, beleértve a döntéshozókat is. Az első ember, aki bátran elmondja, hogy mi történt és miért, az az igazgatóhelyettes, Sebestyén Elemér. 

Innentől ő folytatja a történetet: 

– Amikor a gyermeklétszám csökkenése miatt az alszegi iskola megszűnt, minden roma a Belső utcába akarta íratni a gyerekét, ahol olyan osztályok is voltak, hogy a fele roma volt. 

A magyar szülők elkezdték a másik iskolába vinni inkább a gyerekeiket. Persze, nem mondták ki nyíltan, hogy miért, különféle indokokkal, mint ott a nagyszülő, és oda megy délben haza a gyerek, vagy a testvér is oda jár már. Amikor olyan szülő jött, hogy a Belső utcai iskolával szemben lakik, és a Tófalvi iskolába kérette át a gyerekét, akkor már nyilvánvaló volt, hogy mi az oka. Néztük, hogy valamit itt tenni kell. 

Volt olyan időszak, hogy fele roma volt az évfolyamnak. Volt egy tanító néni, aki ivott, néha el-eltűnt hetekre, neki volt egy évig cigány osztálya. De a legjobban a romák voltak felháborodva emiatt, hogy szegregálták őket, nem akarják, hogy külön osztályban legyenek, ők azt akarják, hogy a Belső utcai iskolába járjanak a gyerekeik. 

Ha a roma gyerekek külön tanulnak, abból nem sok jó származik,

mert akkor nem alkalmazkodnak a többségi normákhoz, ami az iskolai követelményeket illeti, folytatja az aligazgató. A nehézségeket az alkalmazkodásban az jelenti, hogy nekik más az életritmusuk, tizenhét-tizennyolc évesen kimaradnak az iskolából a terhesség miatt, most is van egy diákunk, aki bejelentette, hogy nő a hasa, többet nem jön iskolába. 

Van egy program, amely 700 lejes ösztöndíjat biztosít az iskolába járó fiatalkorú anyáknak, de legtöbbször hiába próbáljuk rábeszélni őket, szégyellnek visszaülni az iskolapadba. 

Volt egy olyan ügyes leányunk, aki egy jó közepes tanuló volt úgy, hogy abból élt, amit az iskolában tanult. Otthonról semmilyen támogatást nem kapott, ötödikben azért bukott meg, mert májusban elvitték a szülők Lengyelországba. Nem tudta megírni a félévi dolgozatokat, anélkül nem lehetett lezárni, a következő évben ugyanúgy. Ha a szülők csak rendszeresen iskolába engedték volna, akár le is érettségizhetett volna, olyan képességei voltak a kislánynak, zárja gondolatát az aligazgató. 

Valamit tenni kell

Mint az iskola vezetői, Abrán Enikő igazgató és Sebestyén Elemér igazgatóhelyettes elmondják, 2019 volt az az év, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy itt valamit tenni kell. Az évfolyam közel fele roma volt, ami azt eredményezte, hogy az A osztályba 29, a B osztályba 13 tanulót írattak be. Megváltozott a törvény, azelőtt mindenki oda íratta a gyerekét, ahová akarta, most lehetővé vált a körzetesítés. Elindították a folyamatot, és a tanfelügyelőség engedélyezése után, 2020-ban tanácsi határozattal is megerősítették, hogy a Gáspárok hídjától felfelé, amely pontosan kettészeli a Gátmegett nevű romatelepet, a gyermekek a Tófalvi, a hídtól lefelé pedig a Belső utcába fognak járni. 

Ezt állítólag közölték a szülőkkel is, de a megkérdezett roma szülők nem tudtak erről. Nekik csak azt mondták meg a beiratkozásnál, hogy melyik iskolába, melyik tanítóhoz kerül a gyermekük, azt nem, hogy miért. Néhány roma szülő haragudott az elején, hogy miért kell a távolabbi iskolába járjon a gyermekük, amikor már óvodába is ide járt a Belső utcába, de aztán belenyugodtak. 

– Előd tanító bácsi erősen jól foglalkozott vele, most már azt mondom, jobb így. Az ő keze alatt még minden cigány gyermek megtanult írni-olvasni – mondta az egyik édesanya. Neki több gyermeke is van, korábban voltak gondjaik az iskolában amiatt, hogy romák. Az egyik tanítónő megalázta a leányát. A tiszta új, fehér nadrágjában súroltatta a petróleumos padlót, csúfolódott vele amiatt, hogy születésétől fogva a fél karja hiányzik.

A román tanárnő pedig mindenáron meg akarta buktatni a másik gyermekét. Közben kellett járjon többször az igazgatóságon emiatt. A most kilencedikes leánya elmeséli, hogy neki is voltak problémái, csúfolódtak vele, muszáj volt agresszíven fellépnie egyszer-kétszer, azóta nincs gond a zaklatókkal. Ő tervezi befejezni a tizenkét osztályt, turisztika szakon van. Édesanyja biztatja. Neki csak nyolc osztály jutott, mert az anyukája megbetegedett és onnantól „egy hetet jártam iskolába, egy hetet a marhákkal”.

Az etnikai konfliktusok az iskolában ma már elszigetelt esetek, 

számolnak be róla a tanárok, tanítók. Az is, hogy jellemzően a romák lennének a bajkeverők. Volt olyan durva eset évekkel ezelőtt, hogy egy roma gyerek lábon szúrt késsel egy magyar gyereket, de miután visszanézték a kamerafelvételeket, a magyar anyuka visszavonta a feljelentést, mert kiderült, hogy a gyereke már régóta bullyingolta, csúfolta a romát.

Mindkét etnikum között van problémás gyerek. Néha a magyarokkal több is van, mint a romákkal, csak a magyar szülőknek nehezükre esik ezt beismerniük – mondja Dimén Csilla angoltanárnő, akinek minden osztályában van jelenleg roma gyermek, átlagosan egy és három között.

Ő akkor kezdte másként látni a romákat, amikor a Gereben egyesülettel gyűjtést kezdett szervezni a számukra. Látja és értékeli az igyekezetüket, úgy látja, nagyon ambíciózusak, törekszenek az iskolai és közösségi életbe való beilleszkedésre. Tanulmányi szempontból azonban sokan közülük lemaradással küzdenek, és ezért a tanárnő nem is feltétlen híve a deszegregációnak. Szerinte egymással versenyezve jobban haladnának, jobban motiválhatók lennének, mint így, hogy sokan behozhatatlan lemaradással küzdenek. 

Viszont azt fontosnak tartja, hogy minél tovább az iskolai rendszerben maradjanak, mert így, ha a tananyagot nem is az elvárt mértékben, de a társadalmi élet szabályait el tudják sajátítani. Szerinte egyre inkább jellemző az, hogy legalább a szakiskolát elvégzik a roma gyermekek: az erdészeti szak olyan szempontból előnyös, hogy mivel hegyvidékről van szó, sok erdőmunkást keresnek, és már némi tudással, tapasztalattal fog neki a munkának, nem akkor jár először az erdőn az a gyerek, aki ezt végzett.

A szegregált oktatást is próbálta már az iskola, 

de az volt a tapasztalat, – számolnak be a tanítók egy sok évvel ezelőtti esetről –, hogy amikor a romák aránya meghalad egy kritikus számot, akkor etnikai alapon klikkesednek az osztályok, és elszaporodnak nem csak a gyerekek közti, hanem az akár a pedagógussal szembeni, fizikai agresszióig is eldurvuló esetek. 

Csak erről azért sem lehet nyíltan beszélni, mert hivatalosan nincsenek romák a községben. Mivel a törvény tiltja, szegregáció sincsen, ilyen alapon megoldani sem lehet. Innen szép nyerni.

A legutóbbi népszámláláskor Zetelaka faluban 4 személy vallotta magát romának, és Abrán Enikő igazgatónő szerint az iskolába iratkozásnál is csupán 26-an választották a roma etnikumot, szinte fel is pofozta némely szülő a titkárnőt, hogy ne sértegesse, mert ő nem cigány. – Hát milyen nyelven beszélünk? Magyarul, akkor magyarok vagyunk! 

Ezért nem pályázhatnak roma programokra sem.

Az igazgatónő elmondja, hogy ő nagyon küzd a lemorzsolódás ellen, a szomszédos Máréfalva községbe is elmegy, hogy diákokat toborozzon. 

A zetelaki iskola 8-ik osztályig viszonylag jó eredményeket produkál – a statisztikai adatokat és tanfelügyelőségi jelentéseket végigböngészve igazából csak románból vannak az átlagosnál nagyobb problémák. Utána azonban a jó tanulókat elszívja a közeli város, és ez egy ördögi kört generál: a sikertelen érettségi eredmények miatt még azok sem maradnak itt, akiknek egyébként az iskola szakmai kínálata megfelelne. 

A roma gyermekek számára lehet ez egy esély. 

Hargita megyében az Izsák-Székely Lóránt tanfelügyelő által rendelkezésünkre bocsátott adatok szerint összesen 3602 roma gyerek tanul az idei évben a megyében óvodától a középiskoláig, kétharmaduk vidéken. 19 tanintézményi helyszínen meghaladja a 60 százalékot az arányuk, ami szegregációnak minősül abban az esetben, ha ez nem tükrözi a település etnikai összetételét.

A csíkszeredai somlyói, erdőaljai, a gyergyószentmiklósi téglagyári elemi iskola és Pitypang óvoda, a székelyudvarhelyi Ficánka – Kézenfogva óvoda és Tompa László Általános Iskola budvári székhelye tartozik ide, összesen 330 diákkal. Ez az összes roma gyermeknek közel egytizedét jelenti.

Sólyom Andrea és Kiss Tamás szociológusok kutatásai alapján a roma családokat egyre inkább vidékre szorítják a városok a kilakoltatások és a drága megélhetés révén. Ezért tanul több mint 2000 roma gyermek falusi intézményben, ahol kétszeresen is hátrányt szenvednek. A pedagógusok képzettsége és az infrastruktúra fejlettsége általában fordítottan arányos a roma gyermekek számával.

Vidéken 421 roma gyerek tanul olyan intézményben, ahol 60 százalékosnál magasabb az arányuk, ez 16 oktatási helyszínt jelent. Székelykeresztúr vonzáskörzete és Alcsík, Kászon vidéke tartozik ide. A falun beiskolázott roma gyerekek közel fele (920) jár olyan tanépületbe, ahol több mint 30 százalék a romák aránya. Városon ez az arány több mint fele, azaz az 1092 gyermekből 659.

A magyar és román évfolyamokra egyaránt jellemző csökkenő gyermeklétszám arra kényszeríti az egyébként közömbös vagy akár rasszista gondolkodású döntéshozókat, intézményvezetőket is, hogy nyissanak a roma közösség irányába. És ha lassan is, de vannak eredményei a nyitásnak.

Külföldön dolgoznak meg az integrációért

Szerencsés együttállás, hogy a roma szülők anyagi helyzete hatványozottan javulóban van a külföldi munkának köszönhetően. Minden szereplő, az utcai járókelőtől a civil központ működtetőjén, a pedagógusokon és iskolavezetőkön keresztül a polgármesterig, elmondja, hogy az anyagi helyzetük javulása sokat változtatott a romák megítélésén.

– Nincsen semmi baj velük, ezek becsületes, dolgos emberek! – jelenti ki még kicsit fel is háborodva a kérdésen egy idősebb asszony, aki épp a kapukulcsot akasztja fel a hídon erről található utcában. Egy másik néni azt mondja, hogy „empatikusabbak lettünk, jobban toleráljuk egymást”. 

Úgy tíz-tizenöt éve még általános volt a romák és a bűnözés összekapcsolása a közbeszédben Székelyföldön. Most az tűnt fel sok-sok zetelaki magyar emberrel beszélgetve, hogy nem az etnikumot, hanem a szegénységet, esetleg a rossz családi hátteret kapcsolják össze a lopással. És azt is, hogy nem gonoszságból lop valaki, hanem azért, mert a létfenntartása érdekében kénytelen „szerezni”.

Olyan magyar szülővel nem sikerült beszélni, aki vállaltan a roma osztálytársak miatt vitte volna el másik iskolába a gyerekét. A tanítók elmondása szerint nem tiltakoztak a változtatás ellen, csak panaszkodtak, amikor a tízéves osztálytárs megverte hazafelé a kis hatéveseket.

Onnan indultak, hogy berúgták a községháza ajtaját

Az ő gyerekkorában a roma gyermekek koszosak voltak, a hátsó padban ültek és még elemiben lemorzsolódtak, a mai helyzet azonban teljesen más – kényszerítem ki a választ a polgármesterből, aki semmit sem akar mondani, aminek negatív felhangja van. Nagyon vigyáz a mostani, alapvetően jó helyzetre, amibe sok munkát fektettek. Pedig megoldás csak problémára születik. 

Elmondja, mikor 2012-ben elkezdte a polgármesteri munkát, voltak gondok. Mindennapos volt az, hogy csoportosan érkeztek be a községházára a romák, és hangoskodással igyekeztek nyomást gyakorolni, hogy az akaratuk érvényesüljön. Akkor szembesült egyáltalán a roma-magyar problémával, kulturális és társadalmi különbségekkel. 

Nem sok ismerettel rendelkezik a romákról, mondja, de belátja, hogy a békés együttélés érdekében polgármesterként felelőssége változtatni a helyzeten, nem lehet a szőnyeg alá söpörni a problémákat. De ráerőltetni sem lehet a többségre valamit, amire még nem érett meg. Két oldalról kell bontani a falakat, véli.

Ezért működnek együtt a Gyulafehérvári Caritassal, 

amelynek a munkatársai mediátorként is jelen vannak a két közösség életében. Sándor István programfelelős elmondja, hogy sok közös programot szerveznek, például amikor a roma telepen takarítják az ott élők az utcákat, a zetelaki idősek csoportja főz nekik, és utána közösen fogyasztják el az ételt.

Ennek az az üzenete a romák irányába, hogy a zetelaki magyarokat érdekli, hogy a romatelep környéke is szép, rendezett legyen, és hajlandó is tenni ennek érdekében. Vagy a Caritas munkatársai összegyűjtik, listázzák a romatelepen élők kéréseit, és elmondják azokat a polgármesteri hivatalban. Így egyrészt nem aprózódnak el a problémák, másrészt segítenek azoknak a megfogalmazásában is, hogy a felek ne csak hallják, értsék is egymást. 

De mit mondanak a tanítók?

Míg a Belső utcai tanítók helyzete látványosan javult, a Tófalvi utcai iskolában a tanítókat sokként érte, hogy hirtelen sok roma gyerek lett az osztályukban a körzetesítés után. Most végzett, ötödikes jelenleg az első évfolyam, és a tanítójuk szerint küzdelmes volt az együtt töltött öt év a 8 roma gyerekkel, akik közül kettő nem is velük kezdte az iskolát, hanem évismétlő volt. Egyikük újból évismétlő lett, a többiek mehettek tovább ötödikbe. 

Mivel a „Cigány” utca (Szent Imre utca hivatalos nevén) és a Hegy is hozzájuk tartozik, a körzetesítés óta előfordul, hogy több roma gyerekük van, mint a Belső utcaiaknak. 

A Belső utcai pedagógusok ezzel szemben megkönnyebbültek. Azt mondják, egyik oldalról nagyon jó, hogy a külföldi munkalehetőségek által a szülők anyagi helyzete sokat javult, és nincsenek már higiéniai problémák. 

Úgy tíz évvel ezelőtt az egyik kolléganő sárgaságot kapott, mert a szobatisztasággal is gondok voltak. Amikor csak gurult a széklet hagyján, de amikor hasmenése volt a gyermeknek, akkor katasztrófa volt – mesélik elborzadva. 

Azóta kitárult a romák előtt is a világ, igényesebbek lettek, már ugyanazt szeretnék megadni a roma szülők a saját gyerekeiknek is, mint amit a magyar gyerekek megkapnak. 

Mondd meg a tancinak, én elmentem Franciába!

Másik oldalról viszont a külföldi munka eredménye, különösen a sátorosok esetében, hogy a gyerekeket áprilisban elviszik magukkal Lengyelbe’, Franciába’ és sokszor csak november végén, december elején hozzák vissza. Addig nem járnak iskolába, nem lehet lezárni őket, emiatt visszabuknak az előző osztályba. – Tavaly az egyik kis elsősöm azzal fogadott, hogy itt járt a roma osztálytársa, és úgy búcsúzott, hogy: – Mondd meg a tancinak, elmentem Franciába’. Osztán jövök – számol be az egyik tanító.

A másik probléma a nagy korkülönbség, amit a törvény megenged. Az évismétlések miatt egy-egy gyereknek 470 hiányzása is van. Előfordul, hogy a hat évet alig betöltött gyermek csodálattal néz a tízéves osztálytársára, aki szinte kész férfi a kizselézett hajával, csillogó fekete cipőjével – meséli az egyik Belső utcai tanító. 

– Lehet, hogy a 10 és a 6 éves ugyanazon a tanulmányi szinten vannak, de egy hatévesnek még mesét kell mondani, a tízévesnek már a lányokon vagy a fiúkon jár sokszor az esze, két-három év, és házasítják össze őket. A tízéves már mutat ezt-azt a vécén a kicsi hatévesnek – panaszolja ugyanezt egy Tófalvi utcai pedagógus. Hozzáteszi: sok napjuk kézmosással kell kezdődjön, mert koszosan mennek a gyermekek iskolába.

A szegregációt sírják vissza

Az öt tanítóból a Tófalvi iskolában talán egy, akinek semmi gondja nincs a körzetesítéssel. Nála egy roma kislány tanul, aki maximálisan beilleszkedett és jó tanuló, a többi pedagógusnak nehezebb lett az élete. 

Az egyikük reménykedve meg is kérdezi, hogy vajon a cikk nyomán lehet-e valami hatósági intézkedésre számítani, mert az ő osztályában sok roma gyerek van és sok probléma. Ez azért lep meg, mert a roma szülők részéről sok pozitív visszajelzés érkezett róla. 

Egy másik tanító szerint, ha közel ezer év alatt nem tudtak integrálódni a romák, akkor talán nem is érdemes ezt a deszegregációt erőltetni. Jobb lenne, ha külön osztályba járnának, mint annak idején. Ő úgy érzi, irányukba csak az elvárások vannak: hogy kezeljék ugyanúgy a roma gyerekeket, mint a magyarokat, de a roma szülők meg se hallják a kéréseiket. Hogy semmi gond, ha beteg a gyerek, elutaznak, és hiányzik, de telefonáljanak be a tanítónak. Aztán egyszer csak megjelennek, és hozzák az igazolást. De az igazolás nem tanítja meg írni-olvasni őket! – mondja.

A szegregációval, amint azt az oktatási minisztérium erre vonatkozó keretrendelete is meghatározza, az a gond, hogy magas iskolaelhagyási, lemorzsolódási arányt, továbbtanulási nehézségeket okoz, fenntartja a társadalmi előítéleteket, fokozza a szociális költségeket, és csökkenti a gazdaság bevételeit. Az OECD adatai szerint a szegénységben felnövő, szegregáltan oktatott egyének életük során átlagosan 10-30%-kal kevesebb adót fizetnek be, mint az integráltan oktatott társaik, ami közvetlen bevételkiesés az államnak.

Coré Mária roma származású pedagógus arról beszélt az Átlátszó Airday podcastben, hogy csak akkor indokolt a szegregáció, ha nincs más megoldás, illetve ideiglenesen, amíg a nagy elmaradással rendelkező gyermekeket külön foglalkozások keretében felzárkóztatják. Ezután még fizikai távolság esetén is iskolabuszt kell indítani, és a gyermekeket deszegregált körülmények között kell oktatni. 

Inkább részt vesznek a szülők a közösségi tevékenységekben

Nagyon sok roma gyermeket látnak a tanítók elkallódni amiatt, hogy a szülők nem állnak melléjük. Többnyire azért, mert nem tudnak a tanulásban segíteni, vagy mert külföldön vannak, és a nagyszülők rendezik őket. Egy nagyszülő enni ad, tisztán járatja, de a tanulásban nem tud segíteni, és akkor a gyerek lemarad. Pedig kár értük, mert jó fejük van, az elsők között tanultak meg olvasni – meséli egy roma ikerpárról a tanítójuk. 

Ami különösen jólesett a tanítóknak, hogy a roma szülők is eljöttek az iskolai ünnepségekre, az ábécéünnepélyre például. Régebben ez nem volt jellemző. A gyermekek kimaradtak a kirándulásokból (ez most is előfordul, hogy ott alvós kirándulásra féltik elengedni a roma gyerekeket), az ünnepélyeken, ha részt is vettek, a szüleik nem voltak ott. A szereplést esetleg megnézték, de a teadélutánra nem maradtak. 

Most is sokszor félrehúzódnak, de ott vannak. Annál is inkább örvendenek a tanítók az együttlétnek, mert ezeket a szülőket már ők tanították kiskorukban. Ennek tulajdonítják azt is, hogy már jobban beilleszkednek a közösségbe, ismerik, természetesnek tartják a szabályokat. 

Ami még súlyos gondot jelent, 

és nem kizárólag, de hangsúlyosabban a roma családokra jellemző, az az, hogy sokat telefonoznak, túl későn fekszenek le a gyerekek, fáradtak, reggel már feszültek, némelyek be vannak energiaitalozva. 

Még mindig az átlagosnál több a roma gyerekek közt a rendezetlen családi háttér: az egyik vagy mindkét szülő külföldön van, krónikus beteg, pszichés beteg, mozaikcsaládban élnek. Ezek nyomot hagynak a gyerekek viselkedésén: amikor a szülők érkeznek, vagy elutaznak, a gyermekeik „meg vannak bolondulva”. 

Kevesebb ugyan a sokgyermekes család, mint korábban, de azért előfordul, hogy a nyolcadikos nagylányra és a beteg apukára van bízva hónapokig a két-három kisebb testvér gondozása, amíg az anya külföldön pénzt keres. Vagy a nagyobb féltestvérek állami gondozásban vannak, amíg felépül a ház, ahol mind elférnek. 

A tanítók egyedül vannak hagyva

Ezeket a hiányosságokat a tanítók nem képesek pótolni, ellensúlyozni, és mint kiderült, nem részesültek szervezett képzésben, ami a hátrányos helyzetű gyermekek oktatását és a roma kultúrát illeti. Például sok tanító haragszik, amiért egyik-másik szülő hazudik. 

Pedig az, ami a mi kultúránkban hazugság, az ő kultúrájukban udvariasság: azt mondani, amit elvárnak tőlük. Megtörténhet, hogy abban a pillanatban szentül meg van győződve, hogy igazat mond, amikor azt állítja, hogy jövő héten iskolába fog járni a gyereke, mert abban a keretrendszerben igazat ad a beszélgető félnek, azután pedig egy másikban elmegy a gyerekkel együtt pénzt keresni. Mert a betevő falat és a család felülírja a korábbi ígéretet, és nem is érti, hogy ezzel mi a probléma.

Egyetlen tanító van, aki délutáni oktatóként részt vett azokon a képzéseken, amit Kacsó András aligazgató idején szerveztek roma kultúra témakörben. Ezen kívül a Caritas szervezett előadást.

A megyei tanfelügyelőséget és az Apáczai Csere János pedagógusok házát kerestük meg, hogy vannak-e ilyen irányú képzések magyar nyelven. Az Apáczai rendszeresen szervez hátrányos helyzetű és speciális nevelési igényű gyermekek oktatása témában képzéseket. Idén kimondottan roma tematikájú is lesz, ám ezek a képzések fizetősek, körülbelül 300 lejbe kerülnek. Iskolai és egészségügyi mediátor képzés is indul, ide 2000 lej a belépő, derült ki. 

A polgármester nem tud a körzetesítésről,

így beszámolni sem róla, állítja a beszélgetésünkkor. Viszont nagy energiákat fektetett abba, hogy a roma közösség élete, és elsősorban a roma-magyar együttélés jobbá váljon. De nem akarja kisajátítani az érdemeket. 

Ő az infrastruktúra megteremtésében tud segédkezni: bevezették az ivóvizet a Gátmegett telepre, most az aszfalt és a szennyvíz elvezetése van tervben. Nagy Attila azt mondja, egyre többen tartják be az építkezési szabályokat, jogtiszta telekre építenek, és adót fizetnek a romák közül is, habár még mindig sok az adótartozás arról az oldalról. A roma-magyar együttélést a polgárőrség bevezetése és a mozgóárusok betiltása, valamint a lakhatási feltételek szigorúbb betartása is elősegítette: az költözhet Zetelakára, akinek nincs máshol adótartozása, és akinek megvannak a törvény által megszabott lakhatási feltételei.

Elsősorban ő karolta fel a Caritas munkáját, esetünkben a délutáni foglalkozást. Ez pályázati programból indult, majd a pályázat lejártával megkérdezte az iskola vezetőségét, hogy van-e eredménye, vagy szüntessék be. 

– Jaj, nehogy beszüntessék, mert nagyon jó!

– hangzott a válasz. A tanítók is arról számolnak be, hogy a Caritasszal nagyon jó az együttműködés, és ez kölcsönös, a civil szervezet részéről is pozitív a visszajelzés. Közösen tanítottak meg gyerekeket írni-olvasni, az iskolai tanítók örülnek, hogy segítségük van. És még jobb lenne, ha többen járnának ide, mondják.

A helyszín azonban nem ideális, nagyon nedvesek a falak, párás a levegő, tíz perc után ki kell jönnöm, mert nem kapok levegőt. Párátlanító készülékekkel próbálják megoldani a helyzetet. Később veszem észre, hogy a mosdó az egyik tanulószobában van elkülönítve, amit raktárnak is használnak. A polgármester állítólag próbálta többször elköltöztetni a központot, mert ő is látja, hogy nem egészséges, de több szempontból sem egyszerű, a lakosság határozott ellenállása miatt. Fontos lenne, hogy központi helyiséget találjanak, a bezárt alszegi iskola épülete meg is felelt volna, vagy a központban található iskolák, de nem egyeztek bele az érintettek.

Ennek ellenére a délutáni foglalkozásra mindig túljelentkezés van. A törvény előírja, hogy milyen prioritási sorrendben kell felvenni a gyerekeket, mutatja Kelemen Boróka a dokumentumot. Két teljes munkaidős és egy félnormás alkalmazott dolgozik itt. Tókos Norbert vezeti a foglalkozásokat, Varga Kinga Noémi a pszichológus és Kelemen Boróka a szociális munkás.

Boróka többek között a családlátogatásokat szervezi, a kapcsolattartásért felel. Norbi és Noémi reggel 8 és 16 óra között vannak a helyszínen, ami a P. Boros Fortunát iskola főépülete mellett, a könyvtár alagsorában található. 

Délelőtt papírmunka és felkészülés zajlik a délutáni foglalkozásokra, 12 után érkeznek a gyerekek. Ebéd, házi feladat megoldása és egyéni foglalkozások a program minden délután. Kivéve pénteket, akkor Superar kórus is van. Ez egy szocio-muzikális program, amely közösséget fejleszt, szórakoztat, sikerélményt nyújt, és közben a szabálykövető képességeket fejleszti, mondja Norbi.

De mik az eredmények?

2017 óta épp nyolc év telt el, most végzett az első évfolyam, akikkel első osztálytól együtt dolgoztak. Míg 2023-ban a diákok 29 százaléka, 2024-ben 28 százaléka, 2025-ben már csak 18 százaléka ért el ötös alatti átlagot. Tehát az alacsonyabb jegyek emelkedtek, és a képességfelmérőn elért átlagok is javuló tendenciát mutattak némely tantárgyakból. Míg 2017-18-ban 8 iskolaelhagyót számoltak, közülük 6 romát, a 2023-24-es tanévben már csak 4-en morzsolódtak le, igaz, mindannyian romák.

Úgyhogy a stratégia az érintettek beszámolói és a rendelkezésünkre álló számok alapján működik. Most nem mennék bele abba mélyebben, hogy kergettek a sírásba a hatóságok az adatokkal. Röviden: képként, értelmezés nélkül, rövidítésekkel, miniatűr méretben jöttek a táblázatok. Igazából a 2. és 4. osztályos országos felmérők eredményei lehetnének relevánsak, de azokról sem az iskola, sem a tanfelügyelőség nem tárol adatokat. A tanfelügyelőség éves jelentéseiben pedig minden évben más szempontok vannak, ami az összehasonlítást nem teszi lehetővé. A 2021-ben tárgyalt buszokat a gyermekek 2023-as nyolcadikos eredményével sajnos nem lehet összevetni.

Boldogan éltek, míg

A Hargita megyei romák helyzetét nem nagyon segíti, hogy a nemrég elhunyt roma szakos tanfelügyelő, Kari Attila helyére egy félnormában dolgozó volt polgármester, Izsák-Székely Lóránd került, és napi 4 órában, bármilyen jószándékú legyen is, nem tudja megváltani a világot.

Amit még Zetelakán tenni lehetne, az a roma kultúra értékeinek megismertetése, népszerűsítése, hogy ne asszimiláció, azaz beolvadás történjen, hanem inklúzió. Ezáltal a romák is felvállalhatnák az identitásukat, a pedagógusok pedig jobban megértenék, hogy miért viselkednek a roma gyermekek másként, mint a társaik.

Kutatásaim során többször felmerült, hogy az iskolai lemorzsolódás ellen hatékonynak bizonyult más településeken az iskolai mediátor alkalmazása. Jelenleg van is mediátorképzés a roma párt szervezésében – tájékoztatott a megyei roma tanfelügyelő. A zetelaki helyzet igazából más települések által is megvalósítható, különösen városon, de községekben is. Ott, ahol a Caritasnak, Máltainak vagy más civil szervezetnek vannak romákat is érintő programjai, csak az oktatási körzeteket kell újrarajzolni, hogy megszüntessék a szegregációt és a felzárkóztatás is elkezdődjön.

Az az érzésem, hogy a zetelaki mese szereplői kicsit mind félnek.

De nincs, amitől. Csehországban már több helyen is sikerrel is alkalmazták a szegregáció felszámolására ezt a módszert, adatokkal is alá lehet már alaposan támasztani az előrehaladást. 

Az ő tapasztalatuk mutatja, hogy három tényező szükséges ahhoz, hogy a szegregációt sikerüljön felszámolni. Az egyik a politikai akarat, a másik az oktatási körzetek átszabása úgy, hogy ne tudjon kialakulni a szegregáció, és a harmadik, a civil szervezetek közösségépítő, felzárkóztató munkája. Ezek mind megvannak Zetelakán, már csak a finomhangolások szükségesek, hogy a Superar kórussal együtt énekeljék: „Lekapcsolom a villanyt a fejemben, / Mécsest gyújtok a szívemben, fényeljen! /Ha a világ botránkozik énrajtam,/ Akkor tudom jófelé visz az utam”. 

A képeket Pál Edit Éva készítette, és Tóth Helga szerkesztette.

A cikk elkészítése során a cseh Okraj.cz és az olasz SlowNews portállal működtünk együtt.

A cikk elkészítését a Journalismfund Europe és a Transitions megoldásfókuszú programja támogatta.

The post Zetelakán legyőzték a szegregáció sárkányt appeared first on Átlátszó Erdély.

A koronavírus világjárvány miatt 2021 helyett 2022-ben lekérdezett népességi adatok ideiglenes összesítése szerint 2021. december elsején 19 053 815-en éltünk Romániában. A szakemberek szerint ez a szám jóval nagyobb, mint az ország reális lakossága. 

A 2011-es népszámlálással ellentétben most nem számíthatunk nagyobb változásra, miután az Országos Statisztikai Intézet (INS) véglegesíti az adatokat. Akkor a demográfusok az ideiglenes lakosságszámot, a 19,05 milliót tartották reálisnak, és a véglegesített 20,1 milliót túlzónak. 

Most viszont már nem lehet ugyanazzal az eszközzel tovább növelni a népesség számát, ugyanis ezt az eszközt az INS már az ideiglenes összesítésnél bevetette: egymillió személy adatait emelte át statisztikai és közigazgatási adatbázisokból.

Az adatbevitel három módon történt: otthoni önkitöltéssel, önkitöltéssel az állandó munkapontokhoz rendelt számlálóbiztosok segítségével, majd a számlálóbiztosok személyesen keresték fel a lakókat. Az INS pedig a népességi adatok egy részét adatbázisokból emelte át (imputálás). 

Online önkitöltéssel a lakosok 2022. március 14. és május 27. között regisztrálhatták magukat. Utána indultak meg a számlálóbiztosok, és július 31-ig személyesen keresték fel a lakosokat, de sok helyen nyitva maradtak az önkitöltési munkapontok is.

Az adatok pontossága sok szempontból megkérdőjelezhető:

• Ha a hazai népességhez hozzáadjuk a többi uniós országban állandó lakosként regisztrált román állampolgárok számát, vagy a Világbank és az ENSZ globális statisztikái szerint külföldön élő román állampolgárok számát, akkor irreálisan nagyra, akár 24 millióra kellene tenni az összes román állampolgár számát.
• A hazai adatgyűjtésre nem volt elég idő és számlálóbiztos.
• A kérdőívet hiányosan is le lehetett zárni.
• A kérdőívben nem volt olyan válaszlehetőség, hogy valaki nem akarja bevallani, milyen valláshoz vagy nemzetiséghez tartozik.
• Ha valaki hiányosan töltötte ki az online kérdőívet, nem feltétlenül keresték fel számlálóbiztosok, hogy újra lekérdezzék az adatait.
• Az online kérdőívet a tartósan külföldön élő román állampolgárok is ki tudták tölteni.
• A számlálóbiztosok sok embert nem kerestek fel a lakhelyén, illetve az informális telepeken élőket valószínűleg nem mérték fel teljesen.
• Az INS homályosan kommunikál arról, hogy amit nem tud, azt miért nem tudja.

Ami biztos, hogy emiatt 2,5 millió romániai lakosnak nem ismerjük a kulturális jellemzőit: nemzetiségi, nyelvi és vallási hovatartozását. Így a nyelvi és vallási közösségekre vonatkozó adatokat akár ki is dobhatjuk a szemétre, értékelte az előzetes adatokat Mircea Kivu bukaresti szociológus. Az is baj, írta a szakértő, hogy a statisztikai hivatal akkor még nem közölte, miért nem tudjuk minden hetedik lakosról, milyen nemzetiségű, mi az anyanyelve vagy a vallása.

Az előzetes adatokat és hiányosságaikat erdélyi magyar szociológusok is elemezték a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kolozsvári kerekasztal beszélgetésén. A nyilvános beszélgetés után igyekeztünk tőlük is további részleteket megtudni, valamint uniós joggal foglalkozó jogászt és közigazgatási szakértőt kérdeztünk arról, végtére is mire jó nekünk a népszámlálás.

Azon túl is, hogy a népszámlálás végleges adatai alapján állapítják majd meg, melyik településen melyik nemzetiség éri el a húsz százalékos arányt, amelynél már a hivataloknak kötelességük az adott kisebbség anyanyelvén is kommunikálni. 

A kerekasztal beszélgetés felvétele:

A jó kormányzáshoz ugyanis jó tudni, hányan vagyunk, milyen idősek, mennyire képzettek, mennyire zsúfolt lakásokban lakunk, mekkora a jövedelmünk. Például minden polgármestert kellene, hogy érdekeljen, mennyi és milyen épület után mekkora ingatlanadóra, mennyi fizetés után mekkora jövedelemadóra számíthat a következő években. 

Illetve működik Romániában egy Stratégiai és Előrejelző Országos Bizottság, amely félévente készít előrejelzéseket megyei bontásban is. Azt, hogy melyik megyében mekkora népességre, átlagbérre, munkanélküliségre, iskoláskorú népességre számíthatnak a döntéshozók most vagy éppen 2025-ben, azt ez az előrejelző bizottság a statisztikai intézet adataira alapozva mondja meg. Vagyis minden helyi vagy országos intézkedéshez, fejlesztéshez létfontosságú, hogy ezek az adatok megbízhatóak legyenek.

Nem vagyunk annyian

A hazai előzetes adatok túlzását a szociológusok a többi uniós ország előzetes népszámlálási adataiból, illetve globális statisztikákból látták. Mi magunk is hallottunk olyanokról, akik huzamosan külföldön élnek, de regisztráltak a romániai népszámláláson, hiszen érvényesek a hazai papírjaik. Vagy épp amiatt aggódtak, hogy megbüntetik őket, ha elmulasztják megszámolni magukat, ahogy ezt a népszámlálási törvény kilátásba helyezte.

Utólag viszont lehetetlen kiszűrni azokat, akiket több ország népszámlálásán is állandó lakosként regisztráltak, mondta el kérdésünkre Horváth István szociológus, a BBTE oktatója. A népszámlálás ideje alatt még Horváth István vezette a Nemzeti Kisebbségkutató Intézetet, így tagja volt az Országos Népszámlálási Bizottságnak is.

Itthon kevesen jelentik be hivatalosan, hogy külföldre költöztek, mert ez senkinek nem érdeke: aki román állampolgár marad, és meg akarja újítani a személyijét, az benne marad a hazai nyilvántartásban, magyarázta Horváth. 

Ehhez képest Veres Valér szociológus három millióra becsülte a nyugaton élő román állampolgárok számát az Eurostat adatai alapján. „De ez csak az Európai Unió országai, és nem számoltam a Nagy-Britanniába vagy Észak-Amerikába kiköltözött népességgel”, pontosította Veres a kerekasztal beszélgetésen. Ő 18,2 millióra teszi Románia lakosainak valós számát.

Ugyancsak 2022 végén az Erdélystat 3,99 millióra becsülte a 2020-ban külföldön élő romániaiak számát. Az Erdélystatnak ez a kerekasztalon is említett tanulmánya az ENSZ, az uniós Eurostat és az OECD kimutatásain alapul. Ezek a kimutatások nem saját adatokkal, hanem az egyes országok statisztikai hivatalai által beküldött adatok összevetésével készülnek, figyelmeztet a tanulmány. Legerősebb következtetése az, hogy az aktív korú romániaiak negyede él külföldön.

Ezek a becslések nagyjából egybecsengenek, mondta el a kerekasztalon Kiss Tamás, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa, tehát olyan nagyot nem tévedhetnek. Ő a Világbank migrációs becslését említette, amely 2017-ben 3,7 millióra tette a Romániából kivándoroltak számát.

Ha a hazai 19 milliós népességhez adjuk hozzá a legalább négy millió kivándoroltat, akkor az így kapott 23 milliós szám egészen biztosan nem reális. A népesség természetes fogyása miatt nem lehetünk annyian, mint a 33 éve elért demográfiai csúcson. A természetes fogyás ugyanis meghaladja az elvándorlás miatti fogyást, és egyre erősebb, nyilatkozta Vasile Ghețău demográfus a Szabad Európa portálnak:

A kolozsvári kerekasztal szociológusai egyetértettek abban, hogy a 2011-es népszámlálás előzetes összesítése, a durván 19 milliós népességszám reális volt 12 éve, a véglegesített 20,1 millió pedig már akkor túlzás volt.

Egy évvel korábban látszott, hogy nem lesz elég számlálóbiztos

A népszámlálást két évvel korábban kezdték szervezni. A Covid-19 járvány hazai kitörésével egyidőben, 2020. március közepén alakult meg az egész akció legfőbb irányító testülete, a Központi Népszámlálási Bizottság. Ennek a bizottságnak már a vezetése is sokatmondó: elnöke a belügyminiszter, a három alelnöke közül pedig csak egyiknek van köze a demográfiához: az Országos Statisztikai Intézet vezetőjének. A másik két alelnök belügyis-titkosszolgálatos: a prefektúrákkal kapcsolatot tartó belügyi államtitkár, illetve a Speciális Távközlési Hatóság (STS) elnöke. 

A legnagyobb újítás az egészben az online önkitöltés bevezetése volt. Ehhez az Országos Statisztikai Intézet (INS) a Világbank által fejlesztett Survey Solution platformot használta. Ez nem volt kötelező: míg Románia teljes mértékben átvette, addig Magyarország egyáltalán nem akart élni a lehetőséggel, mondta el Horváth István. Az INS azért is ragaszkodott a Világbank platformjához, mert ez benne volt egy uniós pályázatban, amelynek az INS volt a kedvezményezettje, derült ki a Központi Népszámlálási Bizottság üléseinek jegyzőkönyveiből.

Már a népszámlálás 2021. márciusi próbája azt mutatta, hogy nem lesz elég számlálóbiztos. A próbába bevett háztartásoknak nagyon alacsony hányadát, csak 4 százalékát tudták felmérni önkitöltéssel, állapították meg rá két hétre. Azaz jóval több háztartást kell majd számlálóbiztosokkal felmérni. A próbát értékelő jegyzőkönyvből az sajnos nem derül ki, hogy hány embert szerettek volna a biztosokkal megszámolni, csak az, hogy végül 68,8 ezer személyt sikerült. A számlálóbiztosok ugyanazt a felületet használták, mint az önkitöltők.

A próba ilyen kevés online önkitöltővel nem releváns, túl sokáig tart a kérdőív kitöltése, és kevesebb lesz a számlálóbiztos, mint 2011-ben, szólalt fel Laczikó Enikő Katalin, az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának (DRI) vezetője a népszámlálási bizottság említett ülésén (.pdf, 4-5. oldal). Soknak találta a 157 kérdést ahhoz képest, hogy Németországban 46, Nagy-Britanniában 65, Szlovákiában 26 kérdést szántak a lakosságnak. 

Élesben majd sokkal jobban reklámozzák a népszámlálást, és sokkal több idő, két-két hónap áll majd az önkitöltők, illetve a számlálóbiztosok rendelkezésére, vetette el a kifogásokat Tudorel Andrei, az INS elnöke. Szerinte a hazai kérdések megfelelnek az európai szabályozásnak, és Nagy-Britanniában is hasonló számú kérdés szerepel a kérdőívben.

A bizottság elnökét sehogy sem lehetett meggyőzni a kérdőív módosításáról, idézte fel Horváth István, aki szintén részt vett az ülésen. Az online platformot felhasználóbarátabbá kellett volna tenni, mondta, de a hibákat hiába jelezték a kormánynak, az a Világbankra mutogatott tovább.

Az online lekérdezésre használt platform jelentős hibák nélkül működik, áll az akkori jegyzőkönyvben. Alig egy évvel később a valóság durván rácáfolt erre az értékelésre.

A kérdőívek hossza és a túl kevés számlálóbiztos kérdése negyedévvel később ismét terítékre került. Nem lehet kevesebb a kérdés, mert az INS körbekérdezte a népszámlálás adatait hasznosítani kívánó minisztériumokat, és egyik sem volt hajlandó lemondani egyes információkról, válaszolta Tudorel Andrei a központi bizottság 2021. júliusi ülésén. 

Ezúttal Horváth István vetette fel (.pdf, 7. oldal), hogy ha az INS 30-40 százalékos önkitöltésre számít, akkor a lakosság 60-70 százalékát számlálóbiztosokkal kell felmérni, ennyi biztos megfizetésére pedig nincs elég pénz a népszámlálásra előirányzott büdzsében (.pdf, 2. oldal). Az INS elnöke teljesen másképp látta: szerinte a pesszimista forgatókönyvre, 15 százalékos önkitöltésre számolták ki a biztosokra szánt pénzt, és a lakosságnak legalább 25-30 százaléka fogja saját maga kitölteni a kérdőívet, számlálóbiztos nélkül.

A bizottság júliusi ülése a jóslások fényében már-már komikusan zárult. Ahhoz képest, hogy a népszámlálásban mekkora önkéntes munkára számítottak a lakosság részéről, két minisztérium képviselője el se ment erre az ülésre (.pdf, 8. oldal). Holott ekkor a bizottság már több mint egy éve működött.

2011-ben a számlálóbiztosok öt lépcsőházat kaptak, ahonnan minden lakó adatait fel kellett vegyék. 2022-ben sokkal nagyobb zónákra osztották be a biztosokat az online önkitöltés miatt. A lakások sokkal nagyobb távolságra voltak szétszórva egymástól. A kontaktoláshoz legalább másfél próbálkozásra van szüksége egy számlálóbiztosnak, ami azt jelenti, hogy a lekérdezéshez körülbelül kétszer kell elmenjen minden helyszínre, tudtuk meg Horváth Istvántól. 

Tényleg nem volt elég számlálóbiztos

A legnagyobb baj mégis a legtöbb lakossal rendelkező Bukarestben jelentkezett. Országosan 20 ezer számlálóbiztost terveztek alkalmazni, akiknek a képzését be kellett fejezni a népszámlálás kezdete, 2022 márciusa előtt. 

Viszont a Bukarestbe szánt 1650 biztos helyett csak 659 dolgozott ténylegesen, tudta meg a Szabad Európa portál  tavaly júniusban az INS szóvivőjétől. Egy részük rögtön a képzés után felmondott, egyesek a tanulmányaik miatt szakították meg a számlálást, mások azért, mert nem boldogultak a túl nehézkes online platformmal.

Végül a lakosság 46,8 százaléka töltötte ki érvényesen az online kérdőívet saját maga vagy biztos segítségével az önkitöltési munkapontokon. A digitális kompetenciák felmérésekor inkább erre az arányra lehetett számítani, utalt Horváth az előzetes kutatásokra, majd hozzátette: Bulgáriában „54 százalékban használták az online önkitöltést, ezért a románok azt mondták, hogy nekik hatvan százalék is menni fog”.

Hibás volt vagy épp lefagyott a kérdőív

A legnagyobb probléma az online kérdőívvel az volt, hogy le lehetett zárni anélkül, hogy a kitöltő minden kérdésre válaszolt volna. Ez ellentmond a népszámlálási törvénynek (III. Fejezet, 22. Cikkely, 7/c), amely szerint kivétel nélkül válaszolni kellett mindegyik kérdésre. 

Az önkitöltős szakaszban 2,1 millió hiányosan, vagy duplán, vagy lakatlan lakásokkal kitöltött kérdőív keletkezett, közölte a statisztikai intézet május végén. Később a számlálóbiztosok által kitöltött kérdőívek közül mintegy félmillió bizonyult hiányosnak, közölte az intézet Mircea Kivu szociológussal, aki nyilvánosan háborgott az ismeretlen nemzetiségű és vallású polgártársaink magas hányada miatt.

A hiányos kitöltés egyik oka az lehetett, hogy a kérdőív túl hosszú volt, a felhasználók egy része ráunhatott, és a felület megengedte, hogy hiányosan is lezárják, vélekedett a kolozsvári kerekasztalon Kiss Tamás. Emiatt nem lehet majd reálisan felmérni a nemzeti közömbösség arányát, magyarázta a szociológus. Azok, akik nem akarták közölni a nemzetiségüket, azért is mosódtak össze azokkal, akiknél lefagyott a platform vagy nem volt türelmük kitölteni a kérdőívet, mert a nemzetiség kérdésénél nem volt meg a Nem válaszolok lehetősége.

Másrészt az önkitöltők azzal szembesültek, hogy sokszor lefagyott az oldal, illetve hibákat adott. Például az egyik felhasználó észrevette, hogy az egyik orvosi egyetem szakirányai közül csak az építészetet lehetett kiválasztani. A családosok fennakadtak azon, hogy gyermekeik regisztrálásához azok e-mail címét is meg kellett adniuk, akkor is, ha csak hat évesek vagy még kisebbek voltak. 

Négy napig várták, hogy feltámadjon a platform

A biztosokat az általuk beküldött kérdőívek száma alapján fizették ki. Tudunk olyan biztosról, aki a népszámlálás legelején, március 16-án üzenetben küldte szét a saját azonosító kódját az ismerőseinek, hogy vezessék be a kérdőívbe. Így azok után a kérdőívek után is kaphat pénzt, amelyeket nem az ő segítségével töltöttek ki. Mindenesetre fél évvel később még egyetlen biztost sem fizettek ki.

Egy másik számlálóbiztos névtelenséget kérve osztotta meg velünk a személyes tapasztalatait. Ő Kolozsváron dolgozott az egyik önkitöltős munkaponton. „Az állandó munkapontokhoz az első hónapban szinte senki sem jött el, mivel kevés volt a reklám, az emberek nem is tudtak erről a lehetőségről. Az első hónapban főleg az ismerőseim kérdőívét töltöttem ki, sokszor munkaidő után, amikor ők is ráértek”, mesélte a biztos.

Nem volt minden munkapontnál ivóvíz, és olyan termekben is kellett dolgozniuk, ahol nyáron is hideg volt. Emiatt sok konfliktusuk volt a városvezetéssel, vázolta a számlálóbiztos.

A legnagyobb nehézséget mégis az online platform lefagyása okozta. Az applikáció napokig nem működött, amiről sem a biztosokat, sem a lakókat nem értesítették. „Volt olyan hét, amikor az emberek négy napon keresztül kerestek fel minket, és egyiken sem tudtuk regisztrálni őket. Máskor órákig kellett várjanak, ha lefagyott a rendszer. Ha akadozva töltődött be az oldal, akkor egyes adatok törlődtek, azokat újra be kellett vezetni. Ilyenkor próbáltam megnyugtató és türelmes lenni az emberekkel. De úgy gondolom, hogy az átlátható kommunikáció sokat javíthatott volna a helyzeten: ha értesítik a lakosságot, hogy épp nem működik a platform”, mesélte a számlálóbiztos.

Azt is elmondta, hogy a biztosok is nagyon nehezen találták meg az oldalon az egyetemi karok szakirányát és a munkahelyi beosztások elnevezéseit. Viszont kaptak egy listát az összes válaszlehetőség kódjával, és azt használták.

A számlálóbiztos olyan bérlőket is regisztrált, akik bérleti szerződés nélkül laktak a tényleges lakásukban. Ilyenkor gyors megoldásként a személyi igazolványukon szereplő állandó, de nem tényleges lakhelyüket vezették be a rendszerbe. 

Sok esetben kellett segítsen olyanoknak, akiknek nem sikerült az online önkitöltés. Olyanokról is tudunk, akik azért nem töltötték ki az online kérdőívet, hogy ne hibázzanak. Várták a kérdezőbiztosokat, de azok nem szálltak ki hozzájuk.

A kolozsvári számlálóbiztos nem találkozott olyan esettel, hogy valaki vegyes etnikumot akart volna bediktálni vagy vacillált, hogy melyiket válasza. Olyanokkal sem, akik a roma nemzetiség helyett a cigányt szerették volna bediktálni. Viszont úgy gondolta, hogy beszélt olyan romákkal, akik román etnikumúnak és anyanyelvűnek íratták be magukat.

A roma kisebbség sokkal nagyobb, mint a népszámlálási adatokban

Kiss Tamás elmondta, hogy a romák körülbelül harmada vallotta magát románnak a népszámláláson. Úgy vélte, „a romák aránya a népszámlálási adatok szerint csak 3,4%, de valójában tudjuk, hogy 8-9%-os ez az arány.”

A kataszteri nyilvántartásban nem szereplő informális telepeket és a kollektív szálláshelyeket a polgármesteri hivatalok kellett, hogy felleltározzák, és számlálóbiztosokat kellett küldeniük oda. Cătălin Manea, a Pro-Europa Roma Párt elnöke a TVR -nek adott interjújában arról beszélt, hogy tíz roma telepről is tud, ahova biztosan nem mentek el számlálóbiztosok.

„A számlálóbiztosok a roma lakóövezetekben nem végeztek alapos munkát. Többszöri látogatás és alapos adatfelvétel kell ahhoz, hogy a telepeken lakókat számba tudják venni”, mondta el Horváth István is.

Többen vagyunk, mint ahogy az INS gondolta?

Az Országos Statisztikai Intézet még a népszámlálás előtt közzétett egy listát a legális lakónépesség becsült számával. Bár feltúrtuk a népszámlálás honlapját, nem találtunk leírást arról, hogy ez a lista pontosan mi alapján készült. Az előzetes adatok tavaly decemberi közlésekor jegyezte meg az INS, hogy a népszámlálás 30 ezerrel több embert talált, mint a becsült célszám.

A valamivel több mint 19,02 millió fős listán azok szerepelnek, akik feltételezhetően Románia lakosságához tartoztak 2021. december elsején. Ők a legális lakónépesség, akiknek van romániai személyi számuk (CNP), és az utóbbi néhány évben adóztak vagy egészségügyi biztosítást fizettek itthon, magyarázta Horváth István. Ha például valaki külföldön él, nem mondott le a román állampolgárságáról, és utoljára 2007-ben adózott itthon, felvették erre a listára. Annyi is elég, ha a külföldön dolgozó román állampolgár fél évente hazalátogat, és amúgy is küld pénzt a rokonainak, írta körül Horváth.

Ezeket az adatokat az adóügyi, munkaügyi, egészségügyi, oktatási vagy más közigazgatási adatbázisokból rakták össze, magyarázta Veres Valér. A hazai népszámlálásra eleve azok regisztrálhattak, akik rajta voltak ezen a listán.

Ezekből az adatokból a népszámlálás kellene átszűrje, hogy valójában mekkora a reális lakónépesség Romániában: akik több mint 12 hónapja állandó jelleggel az országban élnek, magyarázta Horváth. A népszámlálási törvény szerint ide tartoznak azok a román állampolgárok is, akik kevesebb mint egy éve költöztek külföldre, és a külföldön dolgozó diplomáciai, katonai és tengerészeti személyzet is. Azokat is ide kellett számolni, akik 2021. decembere óta hunytak el, hisz a népszámlálás referenciadátuma 2021. december 1.

A statisztikai intézet homályosan kommunikál

A statisztikai intézet úgy tervezte, hogy a hiányosan beküldött kérdőíveket nem érvényesíti, hanem azoktól a személyektől újra bekéri az adataikat a számlálóbiztosok segítségével. Csakhogy ez nem mindig történt meg.

A 19,05 milliós népesség 4,8 százalékát egyáltalán nem érték el, derül ki az INS december végi közleményéből. Ez visszaszámolva 914 ezer olyan személyt jelent, aki nem töltötte ki a kérdőívet, és nem is keresték fel számlálóbiztosok. A következő bekezdésben jelzi az intézet, hogy körülbelül egymillió ember bizonyos adatait adminisztratív és statisztikai adatbázisokból emelte át. Azt nem jelzi egyértelműen a közlemény szövege, hogy ez a két csoport ugyanaz-e.

Ahogy azt sem jelzi, hogy eközött a kb. egymillió között volt-e olyan, aki elkezdte, de hiányosan töltötte ki a kérdőívet. Azt sem jelezte sem májusban, sem december végén, hogy a 2,1 millió önkitöltött, de nem érvényesített kérdőívből hány embert emelt át mégis a tényleges népesség számába, hány nem közölte a vallását, nemzetiségét, anyanyelvét, hány volt a duplán elmentett kérdőív. Ugyanígy nem közölt részleteket a számlálóbiztosok által hiányosan beküldött, mintegy félmillió kérdőívről.

„Az korrektnek tűnt, hogy milyen adatbázisokat használnak fel az imputáláshoz, de alapvetően mi nem voltunk beavatva abba, hogy ezeket hogyan kombinálják, ha ellentmondó adatok vannak bennük, melyik a prioritás” ‒ mondta el Horváth István. „A népszámlálási bizottság nem is kérdezett rá, hogyan egészítik ki a hiányos lekérdezéseket, mivel még úgy volt, hogy azokat nem fogadják el, hanem újra lekérdezik számlálóbiztosokkal” ‒ tette hozzá.

Horváth elmondta, a végleges adatoknál fogjuk majd látni, hogy hány kérdőívet érvényesítettek. Ki lehet majd következtetni a részletesen leírt háztartások számából is. Azaz ha egy kérdőívben szerepel, hogy a lakásnak jól szigetelő ablakai vannak-e, akkor azt a kérdőívet olyasvalaki töltötte ki, aki ott él, vagy számlálóbiztosként járt a lakásban.

A teljes mértékben adatbázisokból átemelt lakosságnál biztosan hiányzik a nemzetiség, anyanyelv és vallás, mert ezeket a román állam közigazgatása 2006 óta nem tartja nyilván. 

Egyébként egyes uniós országok a teljes népszámlálást imputálással oldják meg, tudtuk meg a kerekasztal beszélgetésen. Például Olaszország teljes mértékben a különböző nyilvántartásainak az összefésülésével határozza meg lakosságának 2021. decemberi számát.

A referenciaidőpont és a népszámlálás közötti hosszú idő, a lakosság nem megfelelő tájékoztatása arról, pontosan kiket kell megszámolni, az INS elavult imidzse keltette bizalmatlanság, a megcáfolatlanul hagyott híresztelések és az ideiglenesen migráló munkaerő bizonytalan élethelyzete miatt Mircea Kivu szociológus annyira bizonytalannak tartja a hazai adatok egy kisebb, de jelentős részét, hogy a Libertateának adott interjújában is megismételte év eleji javaslatát. Szerinte az adatok pontosítása érdekében nem tíz, hanem öt év múlva kellene Romániában újabb népszámlálást rendezni.

De mire jó a népszámlálás, ha nem pontos?

A népszámlálási adatok nem váltják ki az Európai Parlamentben az egyes tagországoknak járó helyek automatikus újraosztását ‒ nyilatkozta megkeresésünkre dr. Fábián Gyula jogász, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem, illetve a Sapientia jogi karának oktatója. 

Az EP-helyek számát a Lisszaboni Szerződés szabályozza, egy ekkora horderejű alapszerződést pedig az EU nem fog felülvizsgálni a belátható jövőben. Románia Horvátország csatlakozásakor veszített egy helyet, amit Nagy-Britannia távozásával visszakapott, így továbbra is 33 képviselőt küldhet az Európai Parlamentbe, részletezte Fábián Gyula. 

A tagállamok népessége ott számít igazán, ahol a fontos döntéseket hozzák: a legalább negyedévente összeülő Európai Tanácsban. A tagállamok kormányfőiből, államfőiből álló Tanácsban szavazáskor 2014 novemberétől a minősített többséghez három feltételnek kell egyszerre érvényesülnie, magyarázta a jogász: 

• a tagállamoknak legalább 55 százalékának, 
• és legalább 15 tagországnak a vezetője szavazhat meg valamit, 
• de csak úgy, ha országaikban él az Unió népességének legalább 65 százaléka.

A jelenlegi arányok szerint a román kormányfő, államelnök vagy ágazatonként valamelyik miniszter az Európai Tanácsban az uniós népesség 3,87 százalékát képviseli, mondta el dr. Fábián Gyula.

A statisztikai adatok, így a népszámlálás is kiemelten fontos, hogy tudjuk, mink van ebben az országban, és ez alapján fejlesszük az egész országot, nyilatkozta megkeresésünkre dr. Balogh Márton, a kolozsvári BBTE Közigazgatás és Közmenedzsment Intézetének docense. Közpolitikák biztosan nem, és tudomása szerint törvény sem írja elő, hogy kötelező a népszámlálás adatait használni egy-egy fejlesztés vagy stratégia megalapozásához.

Mivel Romániában ritkán előrelátható, hogy mikor milyen fejlesztési pénzek érkeznek egy településre, ezért a stratégiákba sokmindent beleírnak. Inkább kívánságlistákra emlékeztetnek, mintsem operacionális dokumentumokra, illusztrálta Balogh Márton. 

Viszont uniós finanszírozási programok tervezésekor a megalapozó tanulmányokhoz muszáj statisztikai adatokat használni. Például a megyei munkanélküli statiszikákból derül ki, hogy érdemes-e egy adott megyében munkahelyteremtési programot futtatni, magyarázta az oktató.

Diákjainak is azt tanítja, mondta, hogy minden döntés, terv, projekt megalapozásához, a problémák megértéséhez és megoldásához pontos és hiteles adatokra van szükség. Arra biztatja őket, hogy majdani hivatalnokokként az adataikat megbízható forrásokból vegyék. Például egy település fejlettségének felmérésekor ne csak a polgármester panaszaira figyeljenek, hanem arra is, mi áll a település évente frissített adatlapján, kérjenek ki adatokat a statisztikai hivataltól, és figyeljenek az eltérésekre, ha találnak ilyet például a mezőgazdasági hivatal és a kifizetési ügynökség adatai között.

Balogh úgy véli, a hazai közigazgatás is el kellene hogy jusson oda, hogy a döntések adatok alapján szülessenek és ne személyek szubjektív meglátásai alapján.

És hányan vagyunk mi, magyarok?

A 2022 december végén közzétett statisztikákból kiderült, hogy a lakosság 14 százalékának nem ismerjük a kulturális jellemzőit. A 19,05 milliós lakosságból 

• csak 16,56 milliónak ismerjük az etnikumát, 
• 16,55 milliónak az anyanyelvét 
• és 16,55 milliónak a vallását.

Azt nem tudjuk, hogy ezek között pontosan mekkora az átfedés.

Hogy hány magyar nemzetiségű ember bújik meg a közel 2,5 millió ismeretlen etnikumú között, arról eltérnek a szakértői vélemények: 4-6 százalék között ingadoznak. De a legkisebb aránnyal is számolva legalább 111 ezer magyar lehet közöttük, akik ha az országban élnek, akkor fel fognak bukkanni a magyar intézményekben, például a gyerekek az óvodákban, iskolákban, mondta Veres Valér a kerekasztal beszélgetésen.

A mintegy 16 568 900 millió lakosból, akik bevallották a nemzetiségüket, 1 002 151 személyt regisztráltak magyarként. A szociológusok elmondták, nem az összlakosság, hanem csak az etnikumát bevalló népességhez viszonyítva számolják majd ki, hogy mely településeken éri el a magyar kisebbség legalább a 20%-os arányt. Azaz ahol kötelező a hivatalokban is használni a kisebbségek nyelvét.

Településenkénti statisztikai adatok három-öt hónap múlva várhatók, jósolta Horváth István annak alapján, milyen gyorsan váltak véglegessé a 2011-es népszámlálás adatai.

Vegyük észre, hogy nemcsak a székelyek beszélnek magyarul

Romániában a magyarok aránya az 1992-es 7,1 százalékról a tavalyi adatok szerint 6 százalékra csökkent. Szám szerint 1,6 millióról 1 millióra. A félelmet, ami az erdélyi magyar közösség fogyása körül burjánzik, paradigmaváltással lehetne oldani, ajánlják a szociológusok. Kiss Tamás szerint a magyar közösség identitáspolitikáján kellene változtatni: új formában, multietnikus nyelvi-kulturális közösségként elképzelni az erdélyi magyarokat. 

„Az etnikumról fokozottan áthelyezném a hangsúlyt az anyanyelvre. Minden népszámlálással növekszik azoknak a száma, akik nem magyar nemzetiségűként, de magyar anyanyelvűként határozzák meg magukat”, mondta el Kiss Tamás. A legutóbbi népszámlálás kereszttáblái alapján 32 ezer roma etnikumú, de magyar anyanyelvű, illetve 24,6 ezer román etnikumú, de magyar anyanyelvű állampolgárt regisztráltak. 36 ezerrel több személy mondta, hogy magyar az anyanyelve, mint ahányat magyar nemzetiségűként regisztráltak.

A nem egy etnikumú, hanem multietnikus nyelvi-kulturális közösségbe beleférnének a vegyes családokban élők, a romák, illetve hosszú távon akár a bevándorló munkavállalók gyermekei is, érvelt Kiss az elképzelés mellett. 

„Például, ha lesz ezer migráns hátterű munkavállaló Sepsiszentgyörgyön, akkor az a kérdés, hogy ezeknek a gyerekei mind román iskolába fognak járni, vagy lesz valamilyen stratégiája a magyar eliteknek arra, hogy a magyar oktatást válasszák. Ha nem is közpolitikai elképzelések szintjén, de legalább legyen valami fantáziája a magyar elitnek, hogy ezzel a kérdéssel valamit kezdjen”, mondta Kiss.

A vegyes házasságokból nem egyenlő arányban kerülnek ki román és magyar nemzetiséget valló gyerekek, hanem átlagosan a negyedük fogja magát magyarnak tartani, a háromnegyedük románnak, illusztrálta Veres Valér egyúttal azt is, miért gyors az asszimiláció a szórvány vidékeken, ahol nagyon gyakoriak a vegyes házasságok.

„A magyarul beszélő romák a kisebbségi intézményeinkhez kapcsolódnak úgy, hogy közben nincs egyenlő társadalmi részvételük. Az RMDSZ-re szavaznak úgy, hogy az RMDSZ-es tisztségviselők között nincsenek romák. Magyar iskolákba járnak, de ez gyakran szegregált iskolákat jelent jóval alacsonyabb oktatási színvonallal. Közben nem szólhatnak bele az oktatási folyamatokba, például a magyar nyelv és irodalom tankönyvben sem jelennek meg roma költők és írók”, magyarázta Kiss a magyar anyanyelvű romák dupla marginalizációját. Szerinte mindenkinek az érdekében állna, hogy olyan magyar intézményeket működtessünk, amelyekben otthon érzik és meg tudják jeleníteni magukat a magyarul beszélő romák.

Mit képzel az RMDSZ az erdélyi magyarokról?

Azt Kiss Tamás is kétli, hogy az RMDSZ rendszerszerű családpolitikát tud építeni úgy, hogy nagyon kisebbségi koalíciós partnerként a szükséges politikai struktúrát nem birtokolja. Viszont az a pár ötlet, amit az RMDSZ családpolitikaként népszerűsít, nem az erdélyi magyarság többségének szól. 

Például a családi hitelopciókkal az RMDSZ a folyamatosan gyarapodó, középosztálybeli családokra fókuszál. „Ez abszolút kompatibilis a román középosztály önképével és a román politikai osztályon belül meglévő neoliberális konszenzussal is, csak kevésbé kompatibilis a magyar közösség társadalmi szerkezetével”, magyarázta Kiss.

Ugyanis az erdélyi magyar népességben nem a középosztálybeliek dominálnak, hanem a prekariátusra emlékeztető réteg van többségben. Dolgoznak, de nem feltétlenül formális alkalmazásban, hanem külföldi szezonmunkából és mezőgazdálkodásból élnek meg. A romániai szociálpolitikákban ezek az emberek elesnek az anyagi juttatásoktól, és a magyarok valószínűleg még nagyobb arányban esnek ki ezekből a közpolitikai elképzelésekből, mint a románok, vélte Kiss Tamás.

Ezt Veres Valér is megerősítette: „Aki nem alkalmazottként dolgozik valahol, az ezeket nem tudja igénybe venni. Ez a politika az alsó osztályok szaporodását nem akarja támogatni. Nem szoktunk ilyeneket mondani, de ez az igazság, és látni kell, mert hosszú távon lesznek következményei.”

A nyitókép forrása: Freepic.com. Grafika: Rawpic

The post A népszámlálás addig jó, míg nem nézünk a számok mögé. Jóvanazúgyis? appeared first on Átlátszó Erdély.

Cikkünkben végigvesszük, hogyan segített a sportcsarnokba menekített romákon a városvezetés erőfeszítése, a lakosság adományai és a tetemes kormánytámogatás, és hogyan akadályozták a város egyes hangadói, hogy a tűzkárosultak emberhez méltó lakásokba költözhessenek. Az integrálásukért tett látványos erőfeszítések és ígéretek mind elbuktak Csíkszereda egyes lakóinak ellenállásán. Akik inkább fizetnek azért, hogy eltűnjenek a romák, mint hogy segítsék őket beilleszkedni.

Kiderítettük, a romák helyzetén jelenleg közpénz nem, csak magánadományok javítanak. Megtudtuk, miért szakította meg az arénabeli együttműködését a Caritas és a városháza, mivel járultak hozzá a romák a mostani lakásukhoz, és hogy még a törvény is akadályozhatja Szereda nagyobbik telepének felszámolását a sokkal zűrösebb Tavasz utcában.

A városháza és a civil szervezetek a hátuk közepére se kívánják a sajtót. Azt állítják, így is nagy a helyiek ellenszenve, a cikk csak még több uszítást fog eredményezni. Úgy döntöttünk, mégis közöljük a romák otthonkeresésének történetét úgy, ahogy a főbb szereplők révén megismertük. 

A történet sok szereplős, nem tudtunk mindenkivel beszélni, és azoktól se került bele minden a cikkbe, akiket elértünk. És persze maga a fő történet ‒ a város és a romák integrációs törekvései ‒ sem ért véget a lendület kifulladásával: következik a kínkeserves aprómunka.

2021. január 7-én égett le a csíkszeredai Somlyó utca 33 szám alatti romatelep egy része: húsz faépület tíz ár területen. A katasztrófát egy szigetelés nélkül hagyott kályhacső okozta. A tűzeset éjszakáján a város polgármesteri hivatala a telep teljes lakosságát, 258 személyt (hatvankét családot) az Erőss Zsolt Arénába szállította át.

Az emberek megkapták az alapvető elsősegélyt, élelmet és szálláshelyet, a város lakossága rengeteg adománnyal segített. A tűzben huszonnyolc család lakása veszett oda. Összesen 119 személy (köztük 66 gyermek) háza égett le teljesen vagy részlegesen. 26 család még abban a hónapban visszaköltözött a somlyói telepre. Az utolsó családok 2022. november 14-én költöztek ki az arénából.

Költözés bírsággal és szétfoszló ígéretekkel

Közel két évvel később, november elején látogattam meg az aréna és a Somlyó utcai telep lakóit. A sportcsarnok mellett üres lovasszekér fogadott, amit nagyon gyorsan megpakoltak ruhákkal, ágyneművel. Az utolsó hullámban elköltöző egyik család szállította ki a dolgait Somlyóra. Nem azért, mert készen állt volna a lakása, hanem mert így állapodott meg a szociális munkásokkal: hogy hamarabb menjen majd a beköltözés, az ingóságaikat a telepen kell raktározniuk.

Csakhogy a városban nem szabad szekérrel közlekedni, és folyton megbüntetik őket a rendőrök, mesélték az arénás romák. Az egyik férfi az arénától megfenyegette őket, hogy ha nem pakolnak gyorsan, akkor a ruháikat kidobja a szemétbe, tették hozzá. Másnap megtudtam, hogy azt a szállítmányt is megbüntették, amelyiket láttam elindulni.

A sportcsarnoknál elég nagy forgatagba érkeztem. Zavartam azokat, akik csomagoltak, de más romák jópofán fogadtak a bejárat előtt. Ahogy be akartam volna menni velük, szociális munkások ugrottak szembe velem az ajtónál. A városháza engedélye nélkül nem léphetek be, mondták, és nem adnak interjút senkinek, mert legutóbbi interjú után is valótlanságokat írtak a Transtelexen.

A felháborodásuk okát firtató kérdésemre a szociális munkások csak annyit mondtak, hogy se a részükről, se a roma közösség részéről nem azok az információk hangzottak el, amelyet leírtak. Erre nyomatékosan helyeselt az egyik roma nő is.

Sógor Enikő, Csíkszereda szociális ügyekért felelős alpolgármestere később azzal magyarázta, hogy a kiköltözés nem volt ultimátumhoz kötve, szó sem volt soha arról, hogy bárkit kitegyenek az utcára. Mégis minden hétvégére kitűzték a költözés időpontját már legalább két hónapja, mert ezzel akarták motiválni a romákat arra, hogy haladjanak a teherautó utánfutók lakhatóvá tételével.

Viszont egy határidő leszögezése csak akkor működik, ha az egyezséget mindkét fél ugyanúgy betartja. Csakhogy a városháza és a romák között a tűzeset óta sokszor megtörtént, hogy ellenőrizetlen információkból hamis ígéretek születtek.

Ráduly Gábor és felesége, Júliána a helyszínen mesélte, hogy Júliána már hét hónapja munkát vállalt az Eco-Csíknál azért, hogy szociális lakást tudjanak kérvényezni. A városvezetés ígért is nekik egyet a Petőfi Sándor utca tetején, de kiderült, hogy az egy pincehelyiség, amibe a villany ugyan be van vezetve, de a falak mállanak, víz nincs, így nem lakható.

Sógor Enikő az esetről úgy nyilatkozott, hogy a Ráduly családnak nagyon szerettek volna segíteni kiköltözni az arénából. Meggyőzték őket, hogy legalább az egyikük dolgozzon, és az is siker, hogy a család meg tudott állapodni abban, hogy a nő vállaljon munkát. Az alpolgármestert felhívták a Vagyongazdálkodási Igazgatóságról, hogy találtak egy üres lakást a Ráduly családnak, a hírt tovább is adták az arénában dolgozó szociális munkásoknak, akik azonnal szaladtak Gáborhoz újságolva, hogy megvan a lakás. Az alpolgármester és munkatársai csak ezután nézték meg a helyet, mire kiderült, hogy egy pincehelyiségről van szó, amelyet nem lehet lakhatóvá tenni. A polgármester és az alpolgármester sajnálta, de elismerték, hogy megtörtént.

Ehhez hasonló félreértéseken csúszott el nagyon sok energia, jóindulat és pénz ebben a történetben.

Gáborékkal a gyerekeikről is beszélgettünk, akikre nagyon büszkék. „A zongorázásra és gitározásra szinte maguktól éreztek rá a fiatalok” ‒ mondták, és mosolyogva kihúzták magukat. Majd felkiáltottak, hogy már dél van, mennek ki ők is dolgozni Somlyóra.

Belakni az utánfutókat

Csíksomlyón örvendő gyerekek fogadtak, akikkel megismerkedtem már a Csíki Csobbanóban tartott úszóedzésük után. Hátravittek az utánfutókhoz, ahol a szüleik dolgoztak. 

A gyerekek csacsogva mesélték, hogy milyen jó volt nyáron a Máltai tábora (Mikóújfaluban) és a Superar tábora, amikor benéztünk Czinéékhez. A házaspár épp a falakat tapétázta, elpirultak, amikor megdicsértem a választásukat. Megkérdeztem tőlük, hogy ha egész nap kint dolgoznak, akkor hogyan kapják meg a napi meleg ebédjüket. Erre felkacagtak, hogy jó volna, ha megkapnák az arénában akár este is, de mire hazaérnek, már hűlt helye van csak. Pár nap múlva a fülembe jutott, hogy a következő napokban a szociális munkások kivitték Somlyóra a meleg ebédet azoknak, akik kint dolgoztak.

Egy másik látogatásomkor Lajosék büszkén mutatták, hogy a belső munkálatok nemsokára készen vannak, és a falakról már csak a szegőléc hiányzik. Ketten készítettek el mindent a feleségével, amit bent látok: szalagparkettát, a csempézést, a tapétázást, a kagylók felszerelését. A fürdőszobában már csak a tusolót és a vécékagylót kellett beszerelni. „A fürdőszobai csempéknek egyik reggel nekifogtam, s másnap reggel hétig raktam” ‒ újságolta Lajos.

Legalább két-három év kell ahhoz, hogy külföldi munkával annyi pénzt összegyűjtsenek, hogy tovább tudjanak lépni, például albérletbe költözzenek ‒ vázolták a kilátásaikat Lajosék.

A telep legszegényebb emberének, ahogy a társai nevezték, az utánfutóját öt férfi javította. Ez volt mind közül a legrosszabb minőségű, korábban lovakat szállítottak benne. Kint gödröt ástak a víz és a csatornázás bekötéséhez, bent a gipszkartont rakták fel. Napi bérért dolgoztak egymásnak is. A mester olyan kétszázötven lejt kap napjára, és megsaccolták, hogy egy utánfutó berendezése két-három ezer euróba kerül.

Kicsit kihúzták magukat, mikor mondták, hogy ők biza „ellopták” a mesterséget. Kértem, hogy magyarázzák meg, ez mit jelent. Előbb bocsánatot kértek, hogy le fognak tegezi, majd felharsantak: „Például ezt a gipszkartont felrakod te, látom, hogy hogyan raktad fel, s én is úgy csinálom! Így követjük a mesterembereket.”

Sokan örültek, hogy kiköltözhettek az arénából, végre lett saját lakásuk, nem mellesleg a rokonaik közelében. Itt vannak a „nyámjaik”, azaz a rokonok, komák, barátok, és ő is ott született, mondta az egyik nő.

De hiába volt jó hangulat kint, mára olyan híreket kaptunk a Somlyó 33-ból, hogy három konténer is beázott. Dezsőéknél, akik legelsőként költöztek utánfutóba, múlt héten berepedt a tető, és csepegő vízben állt az ágyuk. Kátránypapírt kaptak a befoltozáshoz, megcsinálták, ahogy tudták, de a szél hamar lerántotta a foltozást is.

Carmenéknél a vitrines szekrény háta és a szalagparketta megszívta magát vízzel úgy, hogy nem tudják, honnan jön a szivárgás.

Vissza a gettóba

A város sem így tervezte, a romák sem gondolták volna, hogy közel két évig az Erőss Zsolt Arénában élnek majd. Azt pedig a végsőkig ellenezte mindenki, hogy ezek az emberek visszakerüljenek a somlyói gettóba. Az egyik álláspont a társadalmi inklúzió reményében tartott ki, a másik számára viszont a romatelep felszámolása annyit jelentett volna, hogy a romák eltűnnek Csíksomlyóról.

Kevésbé gettókörülmények között, de a következő néhány évben a Somlyó 33 nevű telepen fognak élni az „arénások” (az utóbbi másfél évet az Erős Zsolt Arénában töltő családok ragadványneve) is, döntötte el a városvezetés 2022 tavaszán.

A helyzet kaotikusságát az idézőjelek is érzékeltetik. A tizennégy „arénás” család „konténerekben”, valójában teherautók utánfutókban alakította ki ideiglenes otthonát. Ezeket egy helyi vállalkozó szerezte be, tőle a Máltai Szeretetszolgálat vásárolta meg civil adományokból.

Az önkormányzat informális lakóövezetté nyilvánította a két csíkszeredai romatelepet, tizenöt éven belüli felszámolásukhoz pedig idén augusztusban intézkedési terveket rendelt. Többek között a telepek kataszteri felmérését, közművesítését rendelte el, közösségi terek és mosdók létesítését. Olyan szociális szolgáltatásokat fog megrendelni, hogy a lakosok egészségesebbek és képzettebbek legyenek, egyre többen szerezzenek munkát, és fokozatosan el tudjanak költözni a telepekről.

Csíksomlyón a Máltai Szeretetszolgálat 2021 májusa óta mentorálja az ott élő romákat. A Tavasz utcában még nem tudni, kik és mikor tudják elkezdeni a beavatkozást.

Az arénából idén november 14-én költöztek ki az utolsó családok is úgy, hogy akik nem tudtak időben vagy eleget befektetni az utánfutók kipofozásába, azoknál még nincs folyóvíz. Egy teherautó utánfutóban egy vagy két család lakik, körülbelül hat-tíz fő. Eddig nyolc utánfutó van teljesen berendezve, ezekre meg is kötötték a szerződéseket a családokkal. Jövő június 1-ig ingyen lakhatnak az utánfutók berendezéséért cserébe, utána bérleti díjat kell fizessenek. A lakbért minden esetben a családok jövedelméhez képest állapítják meg, mondta el Székely Róbert, a Máltai Szeretetszolgálat csíksomlyói koordinátora.

Felbuzdulás és előrelátható csapdák a tűz után

Az első hetekben az eset akkora társadalmi megmozdulást idézett elő – a civilek anyagi és szellemi felajánlásaitól a román kormány támogatásáig –, hogy a városházának esélye nyílt jobb lakhatási körülményeket biztosítani a mélyszegénységben élőknek, felzárkóztató programokat indítani és felszámolni a romatelepet.

Csakhogy a rengeteg felajánlás – használati tárgyak, pénz és ráfordított idő – mellett a társadalmi inklúzió irányába tett lépések nem vezettek eredményre. A romatelep felszámolása a legtöbb ember számára azt jelentette volna, hogy a romák eltűnnek Csíksomlyóról.

Vagyis Csíkszereda belesétált néhány csapdába, amelyről már közvetlenül a tűzeset után tudni lehetett:

• a tűzkárosultak ideiglenes elhelyezése akár több tíz évig tarthat;
• a romák anyagi támogatása és a konténerlakások elhelyezése lakossági ellenállást szíthat;
• ezt az önkormányzat azzal tudja kezelni, ha előre közli a stratégiáját a többségi lakossággal is;
• érdemes elkerülni, hogy „gyámsági” viszony alakuljon ki a romák (vagy mélyszegénységben élők) és a városvezetés (és a támogató lakosság) között azért, hogy a tűzkárosultak pontosan tudják, mihez van joguk és mit várhatnak el az önkormányzattól;
• ennek a jó és egyértelmű kommunikáció az egyik feltétele, 
• és hogy a közösséget olyan ember képviselje, aki vállalja a megbízható közvetítő szerepét a két fél között.

A Somlyó 33-ban élő romák körülményeit és elvárásait 2021. január 25-27. között mérte fel az önkormányzat kérésére Sólyom Andrea és Kiss Tamás szociológus a Máltai Szeretetszolgálat önkénteseinek segítségével. A kutatás gyorsjelentését a városháza küldte el az adatigényünkre adott válasz részeként (168-191. oldal). Szinte minden megkérdezett elvárta a városházától, hogy lakást és munkahelyet biztosítson vagy segítsen találni, és a közösség háromnegyede várta el, hogy ételt és anyagi támogatást is kapjon a városvezetéstől. A kutatók jelezték, hogy „ezeknek az elvárásoknak a tisztázása hozzájárulhat a potenciális konfliktusok elkerüléséhez”.

A romák zöme pedig azt jelezte, hogy a helyzete javítása érdekében dolgozni szeretne, és kivétel nélkül támogatja gyermekei oktatását. Túlnyomó többségük azt hitte, a szeredaiak minden gond nélkül befogadják őket, munkatársként mindenképp. Akár családtagként is, vélte a megkérdezettek fele. És csak egy-két ember gondolta úgy, hogy barátként vagy szomszédként nem.

Élet az arénában, 3,5 millió lejért

A sürgősségi helyzetben Csíkszereda önkormányzata az Erőss Zsolt sportcsarnokban rendezett be szálláshelyet a károsult családoknak a Városi Sportklub engedélyével. Az egyik szint előcsarnokában rendezkedtek be, előbb az adományként gyorsan összehordott matracokból, később paravánokkal elválasztva, ágyakkal és szekrényekkel (lásd a Transindex helyszíni riportját).

A krízisintervenció első három hónapjában az arénában naponta huszonöt-harminc szakképzett önkéntes dolgozott. András Lóránd szociális munkás, Hargita Megye Tanácsának mélyszegénységgel foglalkozó munkacsoportjának koordinátora sokat segített az önkéntesek toborzásában, mert korábban több szociális szervezetnél is dolgozott. Legtöbben a Gyulafehérvári Caritas-tól és a Máltai Szeretetszolgálattól érkeztek, de jöttek az unitárius Gondviselés Segélyszervezettől, valamint a Hargita Megyei Nevelési Tanácsadó és Erőforrás Központból pszichológusok és szociális munkások, a Xántus János Általános Iskola pedagógusai. Rajtuk kívül a helyszínen dolgoztak a város és a megye szociális igazgatóságainak munkatársai is, összesen körülbelül tizenöten.

A krízisintervenció a feszültségek csökkentéséről és az alapvető szükségletek kielégítéséről szólt. „Volt egy csomó ijedt, elbizonytalanodott, tanulatlan ember, akit meg kellett nyugtatni, biztatni. Plusz minden nap kiosztani a reggelit, vacsorát, ebédet és a segélyeket. Tehát irtózatos munka folyt ott” ‒ mondta Sógor Enikő.

Az emberek főként azért voltak nyugtalanok és idegesek az első időszakban, mert nem tudták, mi lesz velük, hol fognak lakni. Illetve amiatt is, hogy elterjedt, a gyermekvédelem elveszi tőlük a gyerekeket, tudtuk meg András Lórándtól. A gyermekvédelem több tucat munkatársát rendelte ki az arénához az első hetekben, ezt a tévhitet is ők oszlatták el sok beszélgetéssel.

A hatékonyabb munka érdekében legfeljebb tíz fős csoportokra osztották a bentlakókat, mesélte András. Mindegyik csoporttal külön pszichológus, szociális munkás és két önkéntes foglalkozott, hogy a családok őszintén el tudják mondani, mit szeretnének, mitől félnek, és a szakemberek fel tudják mérni, milyen segítséget tudnak nyújtani szociális, egészségügyi és oktatási téren.

Az első három hónapban az önkéntesek és a szociális szervezetek alkalmazottainak napi étkezését a városháza biztosította úgy, hogy ugyanazt a napi adagot kapták, mint amit a tűzkárosultak. A városháza idén augusztusig 811 ezer lejt költött a napi meleg ételre, derül ki az adatigényünkre küldött válaszból (159. oldal). 

Az erre szánt közpénzt a Caritas kiegészítette saját forrásaival, amikor az első fél évben ők vitték be a szociális konyhájukról a napi három étkezéshez szükséges ételt, tudtuk meg Péter Györgytől, a Caritas Szociomedikális Ágazatának igazgatójától. 2021 júliusától az étkeztetési közbeszerzést a Cornet vendéglő nyerte el, idén augusztustól újra a Caritas szociális konyhájával szerződött a városháza az arénából való kiköltözésig.

A Caritas maga tavaly több mint félmillió lej adományt gyűjtött a tűzkárosultaknak. Ebből 140 ezer lej értékű volt az élelmiszeradomány, és 290 ezer lej értékben főztek, küldte el nekünk a szervezet a tavalyi kimutatását. Jól látszik, hogy a legtöbbet a Heineken adakozta, a második legnagyobb összeg pedig a Caritas honlapján, illetve az egyházmegyében gyűjtött pénzadományokból állt össze.

A nem Szeredában élőket a városháza a tulajdonában lévő, régi Postabank épületében szállásolta el, amelynek egyik szárnyában szállodai szobák voltak kialakítva. Erre 2021-ben több mint 70 ezer lejt költött a város. A szociális szférában dolgozó egyik forrásunk úgy nyilatkozott a helyről, hogy nem volt mindig tiszta, de a célnak megfelelt. Viszont ezt a szálláshelyet az első három hónap elteltével a városháza már nem tudta biztosítani az önkénteseknek, így ha akartak jönni, a szállásukat más forrásból kellett fizetniük.

Az aréna rezsiköltsége a tűzkárosultak beköltözésétől idén augusztusig 1,15 millió lej volt, az őrzése közel félmillió, a közösségi, oktatási és szociális programok több mint 800 ezer lejbe kerültek a városháza összesítése szerint. A rászorulókkal dolgozók fizetésére 150 ezer lej ment a városi büdzséből ebben az időszakban.

Adatigényünkre küldött válasza szerint a város idén augusztusig 4,4 millió lejt költött a tűzkárosultak arénabeli ellátására. Ebbe beleszámolták a két romatelepre tervezett szaniter konténerek 900 ezer lejes értékét is azzal a megjegyzéssel, hogy a beszerzésük folyamatban van.

Zűrök az arénában

A szociális munkások és a romák együtt készítették el az aréna rendszabályzatát. Megegyeztek, hogy bent tilos a cigarettázás és az alkoholfogyasztás, kötelező a higiénia, rendben kell tartani a környezetet, tiszteletben kell tartani a csendórát. A gyerekeket iskolába kell küldeni és támogatni a délutáni foglalkozásokon, sőt a felnőttek is részt kell vegyenek a nekik szánt programokon. Az volt a megállapodás, hogy aki nem tartja be a szabályokat többszöri figyelmeztetés után sem, az el kell, hogy hagyja az arénát.

„Ilyen eset csak egyetlen egy volt a másfél év alatt. Egy férfi nagyon sokszor tartózkodott ittas állapotban az arénában, ezért őt a szabályzat miatt el is küldtük” ‒ idézte fel Sógor Enikő. „Csak azért voltam hajlandó erre, mert egyedülálló volt, és volt ahova menjen, de olyat sosem tettem volna, hogy elküldjek gyerekes családokat” ‒ tette hozzá.

Az arénások hetente kiértékelőt tartottak  a rendszabályzat alapján, és mindenki pontozta saját magát a közösség előtt. Nemcsak a házirend betartása ért pontot, hanem a munkavállalás is. A pontok alapján ranglistát készítettek a családokról, és olyan sorrendben kapták meg később a berendezésre váró utánfutókat, ahogyan ezen a listán szerepeltek. A szabálykövetők hamarabb nekifoghattak az utánfutók felújításának.

Panaszt hallottunk arra, hogy olyanok is bejártak, akik nem is laktak ott. A tömeges együttélés nehézségeit szóvá tette az egyik, névtelenséget kérő roma nő is, amikor már az új lakóhelyét mutatta. Elmondta, nagyon várta, hogy kiköltözzenek, mert nehéz volt odabent megegyezni és sok szemétkedés volt. 

Káosz alakult ki egyik este, amikor egy testvérpár dulakodni kezdett. Egyikük azt állította, hogy a másik nem gondozta kellő figyelemmel a haldokló apjukat. Ordibálásukra az őr kihívta a csendőrséget, de így is odáig fajult a dolog, hogy előkerült a bicska, és az egyik testvér megvágta saját magát ‒ mondta el egy másik forrásunk.

Az aréna mosdói sem működtek mindig. A földszinti mosdók vécéi, amelyeket a személyzetnek és az önkénteseknek tartottak fenn, két hét után felteltek. Kihívták a szerelőket, mire kiderült, hogy a földszinti mosdók sosem voltak összekötve a város csatornahálózatával. Ezt csak a tél elmúltával tudták megoldani.

Egyes gyerekcsínyek nagyobb károkat is okoztak. Például a gyerekek lenyomtak egy nadrágot az egyik emeleti vécécsészén, mire a csővezeték elrepedt és az emeleti fal teljesen átázott. Ezeket a helyi közműcég, a HARVíz Rt. javította meg. A javítási munkálatok idén október 22-ig közel 15 ezer lejbe kerültek.

A fűtéssel egyszer volt gond, de nagy port kavart. 2022. május elején elromlott a kazán, ezért egy hétig nem volt melegvíz az arénában. Azért tartott ilyen hosszan, mert Brassóból kellett megrendelni a speciális alkatrészt, magyarázta az alpolgármester. 

Betegségek is könnyen terjedtek az arénában. Előbb a Covid ütötte fel a fejét, majd himlővel, rühvel szembesültek. A legnagyobb baj később a poloska volt: időnként fertőtlenítették a teret, olyankor reggel mindenkit kiküldtek az arénából és csak este engedték be őket. De a poloska teljes kiirtásához olyan erős anyaggal kell fertőtleníteni, amely veszélyes lehet az emberekre. Ehhez a végleges költözés után fogtak neki.

Ezeken kívül nem esett nagy kár az arénában, a falak alsó egy méterén majd ki kell cserélni a gipszkartont és ki kell meszelni az épületet, tudtuk meg Biró Albin városi tanácsostól.

Pozitív elmozdulások

Az arénában töltött idő alatt számos pozitív irányú változás is történt az emberek személyes és szociális viszonyaiban. Nőtt a higiénia iránti igényük, csökkent a családon belüli agresszió mértéke, igyekeztek tudatosan kontrollálni az érzelmeiket és indulataikat. A szülők kezdtek figyelni a gyerekek érzelmi szükségleteire, megjelent a közösségi együttműködés igénye, valamint a tanulás és az új munkák megtanulásának igénye.

Az arénabeli életről az egyik bentlakó, Moldován Mária is beszámolt a Caritas honlapján, aki szeretne újságíró lenni.

Minden gyerek ellenőrzötten járt iskolába, és a felnőttek is újrakezdhettek tanulni: 47 személyt írattak be a Második esély programba. Megkeresték az iskolák archívumaiban, hogy ki hány osztályt fejezett be, és a megfelelő osztályba iratták be őket.

Esti tagozatra tizenegyen iratkoztak, őket mikrobusszal vitték át az órákra a szentegyházi szakközépiskolába. „A tizenegyből három most is végzi. Az egyharmad jó arány, hátha ezután egyre többen lesznek” ‒ mondta el Sógor Enikő.

Az általános iskolai tanulmányokat a csíkszeredai Székely Károly Szakközépiskolában tudták folytatni. Felnőtteknek szóló elemi oktatásra nem volt lehetőség, de a Xántus János Általános Iskola három tanára elvállalta a feladatot az arénában. A huszonegy beiratkozóból nyolcan végeztek, akik biztosan megtanultak írni és számolni, mesélte Sógor Enikő, aki boldognak és büszkének látta őket a nekik szervezett évzárón.

A tűzeset előtt két embernek volt helyben állandó munkahelye, az arénás időszakban tizenöten kezdtek dolgozni a városban: a köztisztasági vállalatnál, építkezésen és az útügy alkalmazásában. Az útügynél méltányos fizetést kapnak, a kezdeti háromból ketten most is ott dolgoznak.

Az EcoCsíknál már sokkal kisebb a fizetés és a társadalmi megbecsültség. Nem szeretik, ahogyan az ott dolgozó többségiek beszélnek velük, mondták el a romák az arénában. Sógor Enikő elismerte, az egy nagyon terhelt közeg, amelyben próbálnak mediálni, hogy az ott dolgozók ne bántsák a romákat.

A legtöbben külföldi munkát vállaltak, az számított a legjövedelmezőbbnek is. Idén tizenhárman mentek külföldre szezonmunkákra. Tavaly nyáron az is külföldre ment dolgozni, akit korábban a Caritas alkalmazott, hogy közvetítsen a közösség és az önkormányzat vagy a szociális munkások között. Három hónap alatt kiderült, hogy az illető nem volt alkalmas a közvetítői feladatokra.

Ezután a kapcsolattartást másképp oldották meg. Sógor Enikő hetente tárgyalt egy kilenc fős roma „bizottsággal”, akik között voltak az arénában lakók és a Somlyó 33 lakói is, hogy kétfelé vigyék a híreket, és mindig kellett köztük legyen legalább egy nő is.

„Az, hogy gyűlölöd bármelyik felet, nem működik. Érzékenyíteni kell – nem szeretem ezt a szót, de azt jelenti, hogy megismertetni mindkét felet a másikkal, a kultúráját, a motivációit, hogy mitől működik rosszul. Ez nem is roma kérdés, ami itt van, kiderült, hogy egyikük sem tud cigányul, nincs cigány identitásuk. Ők egy megrekedt társadalmi réteg, amelyik egyik napról a másikra él” – mondta az alpolgármester, amikor említette azokat a gyermekelőadásokat, amelyeken roma és magyar gyerekek egyaránt részt vettek.

Magánúton nehéz kitörni

Az Erőss Zsolt Arénából 2021 tavaszáig azok, akiknek épen maradt a háza, visszaköltöztek Csíksomlyóra. Pár család a környező falvakba és városokba költözött át rokonokhoz, néhány személy a Csíkszereda peremén fekvő másik romatelepre, a Tavasz utcába. A 2022-es tavaszi kiköltözések után az arénában hetvenkét személy maradt.

Az arénában élők közül három család együtt akart házat vásárolni a Csíkszeredához tartozó Zsögödfürdőn, de az ajánlat átverésnek bizonyult: többet kértek az eredetileg megbeszélt árnál. Néhányan megpróbáltak lakást bérelni a városban, de akár személyesen mentek, akár a Máltai Szeretetszolgálat munkatársai keresték meg a tulajdonosokat, az ingatlant romáknak nem adták ki.

A város közvetítésével csak pár személy tudott úgy kiköltözni az arénából, hogy ne az egyik gettóba kerüljön vissza. A hajléktalanszállón kapott egy szobát egy sokgyermekes család, illetve egy egyedülálló férfi. A szociális munkások nagyon jó visszajelzéseket adtak a családról, viszont a szomszédok panaszkodtak arra, hogy a gyerekek hangosak és neveletlenek, mondta el Sógor Enikő, Csíkszereda alpolgármestere.

Rajtuk kívül tizenketten nyújtottak be kérvényt szociális lakásra, de a városnak nincs kiadható ingatlanja. A kérvények megírásában Csata Orsolya segített a romáknak 2022 nyarán, amit a városháza nem nézett jó szemmel, mert tudták, hogy nincs szabad lakásuk, sőt az addigi várólista is hatalmas.

Szintén a városháza közvetítésével került be a kolozsvári Kozmutza Flóra hallássérülteket oktató iskola kollégiumába egy olyan család három gyermeke, amelynek többi tagja egy Csíkszereda környéki faluba költözött.

A kiköltözést segítendő olyan egyházi alapítványokat is megkerestek személyesen vagy közvetítő révén, amelyekről tudták, hogy rendelkeznek lakóépületekkel. Az egyiktől bontásra ítélt épületből lehetett volna építőanyagot elhozni, de az odaküldött emberek inkább ellopták a fémhulladékot, így az a szervezet megtagadta az együttműködést, a másik nem válaszolt a hivatalnak, tudtuk meg az alpolgármestertől.

Nem működött a kezdeti munkamegosztás és siettetés

A romák emancipálásának munkáját két nagy civil szervezet vitte a hátán, a Gyulafehérvári Caritas és a Máltai Szeretetszolgálat együtt a város és megye szociális munkásaival. Az arénában nagyon-nagyon sok ember fordult meg az első hónapokban, amelyből jól látszik a segíteni akarás mértéke, de az is érthető, hogy akkora kavalkádban a munkavégzés nem volt túl hatékony.

A városháza kezdetben, 2021 februárjában a Caritas-szal kötött szociális szolgáltatói szerződést három hónapra közel 135 ezer lej értékben, mivel csak a Caritas-nak volt munkapontja Szeredában. A Caritas 48 ezer lejt utalt át a Máltai Szeretetszolgálathoz, ugyanis az első időszakban felváltva egy-egy hetet dolgozott a két civil szervezet. 

A közpénzből mindkét szervezet az alkalmazottait és a járulékos költségeket fizette. De egyik civil szervezetnek sem volt a városban romaintegrációs projektben jártas szakembere, addig csak időseket és fogyatékkal élőket mentoráltak. 

„Úgy kell elképzelni, hogy egyik héten a Máltaitól jött egy kolozsvári csapat, a következő héten egy sepsiszentgyörgyi a Caritas-tól, utána a Máltainak a sepsiszentgyörgyi csapata, majd a székelyudvarhelyi Caritas-osok” ‒ magyarázta Ludescher László, a Caritas Szociális Gondozás ágazatának igazgatója. A szervezet munkatársai nyolc településről is ingáztak Csíkszeredába.

Nem működött ez a munkamegosztás, ezért 2021 márciusában, miután a romák fele visszaköltözött a somlyói telepre, a Máltai Szeretetszolgálat kiment velük Csíksomlyóra dolgozni, a Caritas pedig az arénásokkal maradt. A kiköltözött romáknak nem küldtek tovább anyagi juttatásokat, ők visszaálltak az addigi szociális segélyre.

Az első szolgáltatói szerződés lejártával, május közepétől augusztusig mindkét szervezet maga finanszírozta a csíki roma programját. Sógor Enikő kiskapukat keresett, hogy az önkormányzat támogathassa a munkájukat. Ezt a város kulturális alapjában találta meg, ide pályázott mindkét szervezet tavaly augusztus és december között, tudtuk meg az alpolgármestertől.

Így ment össze a tej a Caritas-szal

Sógor Enikő elmesélte, hogy már a beiktatása után, 2020 novemberében tárgyalt Ludescher Lászlóval és Péter Györggyel a csíki romakérdésről. Akkor gyerekprogramokkal és oktatással tervezték elkezdeni a munkát a telepeken. De jöttek az ünnepek, majd január elején a tűzeset, amely azonnal elindított minden szintű beavatkozást.

Tavaly augusztustól a Caritas nyolc alkalmazottal és egy koordinátorral kezdte újraszervezni a tevékenységét az arénában. Hiszen sikerült szociális szolgáltatói szerződést kössenek 2021. augusztustól 2022. márciusig. A bizalmas szerződésből Ludescher annyit közölt, hogy a két szolgáltatói és egy pályázati szerződéssel a Caritas összesen 545 ezer lej közpénzt kapott.

Sógor Enikő nehezményezte, hogy a Caritas csak akkor kezdett új munkaerőt keresni, amikor már biztos volt, hogy a város tud szociális szolgáltatásokra szerződni vele.

Ehhez képest Ludescher László úgy nyilatkozott, hogy eleve nagyon nehéz alkalmazottakat találni roma felzárkóztatásra: „A Csíki medencében akkora mértékű a diszkrimináció a roma közösség felé és akkorák az előítéletek, hogy a segítő szakmában dolgozók egy része sem hajlandó romákkal dolgozni. Alig voltak jelentkezők, mi is kompromisszumokat kellett kössünk.”

Egyetlen új alkalmazott sem volt jártas a roma felzárkóztatásban, de a krízishelyzetben azonnal várták volna tőlük az eredményeket. „A csapat nem tudta hozni azokat az eredményeket, amelyeket az önkormányzat elvárt volna” ‒ jelentette ki Ludescher László.

Szerinte „csodavárás” volt a városháza részéről az, hogy a romák érdeklődően részt vegyenek minden nekik szervezett programon olyan körülmények között, hogy teljesen bizonytalan volt a lakhatási kilátásuk. Az aréna közege egyre irritáltabbá vált, egyrészt mivel sok ember kellett osztozzon egyetlen közös téren, másrészt a számtalan határidőtolódás és ígéret miatt becsapottnak érezte magát a roma közösség.

„Nem mintha ők régen Somlyón olyan jó körülmények között éltek volna, de mégiscsak megvolt mindenkinek az intim tere. Nagyon nehéz volt úgy foglalkozni oktatási, egészségügyi, munkavállalási témákkal, hogy közben állandóan az volt a kérdés, meddig maradunk bent az arénában. A határidő minden egyes elnapolása után belső felháborodás, lázadás és reménytelenség vett erőt a romákon. Igazából már nem hittek abban, hogy elköltözhetnek olyan normális szociális lakásba, amiről az elején szó volt. Ennek a kezelése rengeteg energiánkat elvette” ‒ magyarázta Ludescher.

A Caritas mindvégig abban bízott, hogy a roma közösséggel átköltözhetnek a tervezett krízisközpontba, és biztonságos környezetben rendezkedhetnek be. Ezt a munkát viszont sehol sem lehet siettetni, tette hozzá az igazgató: „Kell tudni, hogy roma közösségekkel csak évek alatt lehet előrehaladni, sokkal lassabban, mint más közösségekkel. Hosszas, amíg a bizalmukba férkőzöl, amíg komolyan veszik azokat az ajánlatokat, amiket adsz nekik.”

Az arénában végzett felzárkóztató tevékenységekről itt mesélnek a Caritas munkatársai.

A szocmunkások és a városháza is elégedetlen volt

Elszámolási gondokból feszültségek alakultak ki a városvezetés és a Caritas munkatársai között. Például, amikor a Covid terjedése miatt nem mehettek be az arénába: „Magyarul mi ledolgoztunk egy hetet és a következő hét hétfőjén kaptuk meg, hogy előző héten nem dolgozhattunk volna az arénában. Ez azt jelentette, hogy a ledolgozott hétnek a költségeit nem számolhattuk el” ‒ mondta Ludescher László.

A városháza közben azt kifogásolta, hogy a Caritas nem papírozta le elég jól a foglalkozásokat. „Nem voltunk megelégedve azzal, ahogyan dolgoztak, mert állandó konfliktusok voltak. Főleg az elszámolásnál volt gond, mert nem értették meg, hogy mi hogyan tudjuk elszámolni. Le kellett volna írni pontosan, hogy milyen nap, melyik órában, hány emberrel, mit csináltak. És ez nem történt meg, tehát volt olyan, hogy nem tudtuk elszámolni a költségeiket. Millió egyszer elmagyaráztuk” ‒ mondta Sógor Enikő.

„Bizonyos tevékenységeknél a polgármesteri hivatal törvényi akadályokra hivatkozott, mi meg úgy éreztük, hogy nem is mernek rizikót vállalni ilyen szempontból” ‒ mondta Ludescher. Arra például, hogy a gyerekeket reggelente előkészítették és elkísérték iskolába, a városháza azt mondta, hogy nem lehet elszámolni. „Messziről nézve ez frusztráló volt. Sokszor úgy éreztem, nem úgy kezelnek, mint aki ott segítség akar lenni, hanem mint aki kerékkötő. Ezt volt, amikor sikerült átbeszélni, volt, amikor nem” ‒ véli Ludescher.

Ráadásul mindkét fél haragudott, ha önkéntesek tűntek fel az arénában, sokszor előzetes egyeztetés nélkül, és a roma gyerekeket elcsábították a Caritas-os oktatási tevékenységekről. Itt Sógor Enikő a Csata Orsolya által szervezett reggeli futóedzésekkel példálózott.

A többségi közösség érzékenyítésére is rákérdeztünk Ludeschernél. „Nem volt olyanra energiánk”, válaszolta, de hozzátette, hogy Székelyudvarhelyen van kidolgozott stratégiájuk erre és komoly kampányokat szerveztek már azért, hogy a közösségek közötti szakadékot szűkítsék.

Borult a segítő bili

Összességében a Caritas és a csíki városvezetés közötti arénás együttműködés 2021 végére kifulladt. Öt vállalkozó épp akkor indított pert krízisközpont kialakítása ellen a város ipari zónájában, így a megoldások egyre kilátástalanabbá váltak, és a városvezetés lemondott az együttműködésről a Caritas-szal. 

„Az állandó bizonytalanság, ami a romákkal volt, hogy ígértünk valamit, s nem tartottuk be, na ugyanúgy volt a Caritas-szal is. Mindenki azt várta, hogy a krízisközpontba kiköltöznek. Ott van terem, iroda, végre elindul a munka, de ez mind haladt, s maradt. Mindig jött a Caritas-tól a nyomás, hogy mikor lesz már meg, onnan is csak azt látták, hogy mi nem akarjuk és totál tökéletlenek vagyunk. Így nagyon megromlott a kapcsolat” ‒ mondta el Sógor Enikő.

Ludescher elmondása szerint a Caritas-osok azt nehezményezték, hogy a városháza egy formális telefonhívásban közölte ezt velük. Majd ők kérték arra a városvezetést, hogy tartsanak legalább egy kiértékelő beszélgetést az elköszönés előtt.

A Caritas szociális szolgáltatói szerződése 2022. március végéig tartott, de ők úgy döntöttek, hogy a projektek lezárásának érdekében ottmaradnak még áprilisban is. Távozásuk bejelentésekor a romák felháborodtak, és petíciót akartak írni a városházának, tudtuk meg, de aztán a Caritas-osok sokat beszélgettek velük, hogyan folytassák az életüket nélkülük az arénában.

A Caritas kizárólag a bevált kórusprogramját vitte tovább önerőből. A Superar-kórus szociomuzikális foglalkozását Kostandi-Ferencz Kinga vezeti a csíkszeredai Szent Ágoston központban. Ukulelén tanítják játszani a gyerekeket és már számos fellépést szerveztek a kórusnak, „ennél jobb munka nem létezik”, mesélte a kórusvezető.

Elana Andrews, a Superar koordinátora felidézte, hogy kezdetben hetekig tartott, hogy a százas nagyságrendű gyereksereget rávegyék, maradjanak egy pillanatra csendben, amíg a kórusvezető megadja az alaphangot. Még a plafonon is gyerekek lógtak és ki-be szökdöstek az ablakon. Mára huszonöten járnak, de ők nagyon pontosan és lelkesen.

Végül pedig a jelenlegi helyzetről is kikértük Ludescher véleményét. „Azt kell tudni, hogy Somlyón önmagában nem számolták fel a gettót. A problémát nem oldotta meg, hogy végül nagyon sokan visszakerültek oda. Az elején azt hittük, hogy ez sikersztorivá válik, de nem” ‒ mondta el Ludescher, hogy mit gondol a jelenlegi megoldásról.

Kérdésünkre, hogy a városháza kereste-e a Caritast, hogy működjön együtt a másik romatelep, a Tavasz utcai felszámolásában, az igazgató azt válaszolta, hogy az áprilisi tárgyaláson úgy váltak el, hogy még bármiről lehet szó. Akkor a Tavasz utcát is említették, de még nem kereste meg őket a városháza. Ha megtenné, akkor ők is megint alkalmazottakat kell keressenek, „mert nincs helyben öt-tíz ember, aki csak arra vár, hogy kezdjék el a Tavasz utcai projektet” ‒ jegyezte meg Ludescher.

A városháza nem tudta pótolni a civil segítőket

Miután a Caritas „kiköltözött” az arénából, a városháza nem tudta pótolni terepmunkában járatlan személyzettel. Sógor Enikő elmondta, hogy 2022-ben fel szeretett volna venni a városi Szociális Igazgatósághoz hét új embert: szociális munkásokat és pszichológusokat. De ő is csak a tervei nyomán tudta meg, hogy idén a közalkalmazotti keret le van zárva, egyáltalán nem tud új embereket felvenni.

(A városháza idén februárban 12 helyi rendőri állást hirdetett meg. Az ehhez szükséges álláskeretet természetesen jóval korábban hagyták jóvá.)

A romák végleges kiköltöztetését az arénából, azaz a márciustól novemberig terjedő időszakot három emberrel vezényelték le: ketten a megyei szociális igazgatóság alkalmazottai, egy pedig a városé. Egyiküket, Bodor Emesét angyalként emlegetik a romák és a városvezetés is. 

Ebben a kritikus időszakban dőlt el, hogy az is kénytelen visszamenni a csíksomlyói telepre, aki azért maradt sokáig az arénában, mert azt remélte, a csíkiak összefogásával ki tud törni a gettóból. Annak története következik, hogyan tört meg ez a remény. A romák kiköltöztetése az arénából ugyanis már a tűz másnapján napirendre került.

Háromszázheten írták alá: kertvárosba ne jöjjenek a romák

A városvezetés költséghatékonyabban szerette volna elhelyezni a romákat. Az Erőss Zsolt Arénát eredetileg vészhelyzeti szállásnak szánták, mert kéznél volt a tűzeset éjszakáján. Másnap a városháza katasztrófa-bizottságot hívott össze. A városi, megyei tanács, prefektúra, katonaság, közegészségügyi, közoktatási és a civil szervezetek együtt keresték, hova költöztessék át a tűzkárosultakat.

„Nyilván ez volt a közös szál, amin elindultunk, hogy mindenki megnézi, van-e olyan ingatlanja a város szélén vagy a városon kívül, ahová esetleg be lehetne költöztetni őket. Igazából konkrét, írott ajánlat sehonnan sem jött: sem a katonaságtól, sem a prefektúrától, sem a közegészségügytől” ‒ idézte fel Sógor Enikő.

A prefektúra ugyan felajánlott egy marosfői ingatlant, de mire felmérték volna, a parlamentbe frissen megválasztott Dan Tanasă beszólt a csíki városvezetésnek, hogy „a román vidéket meg akarják nyomorítani” a romákkal, tudtuk meg Sógor Enikőtől.

Az első használhatónak tűnő ötlet a zsögödfürdői Caritas-ház volt, amelyre azonnal rábólintott mindenki, tudtuk meg Péter Györgytől. Az udvarra helyezték volna a lakókonténereket, a lakók használhatták volna az épület illemhelységeit, de maga az épület az oktatási és felzárkóztató programoknak adott volna helyet.

A városvezetés ekkor negyvennégy lakókonténert kért a kormánytól, de még nem volt világos, hogy a kormány kiutalja-e ezeket. De már január 12-én másik felajánlás is érkezett: az Oltmenti Vízügyi Hatóság összegyűjtötte a tulajdonában lévő lakókocsikat, amelyeket tüzetesebb ellenőrzés nélkül ki is szállított a zsögödfürdői területre. A városháza örült a gyors megoldásnak, de se a terület, se a lakókocsik, se a közhangulat nem állt mellettük.

A zsögödi lakosság ugyanis rögtön tiltakozni kezdett. Január 15-én petíciót indítottak, amelyet a Zsögöd a világ közepe nevű Facebook-csoportban népszerűsítettek. A petíciót már első nap aláírták százharmincöten, majd összesen háromszázheten. Erre a városvezetés még aznap közzétett egy űrlapot, amelyen javaslatokat várt a tűzkárosultak elhelyezésére. Az űrlapot január 17-ig tölthették ki a lakosok, mivel aznapra hívták össze a városházán a zsögödi tiltakozókat. A gyűlésen arra jutottak, hogy a romákat nem költöztetik át Zsögödfürdőre, és ennek bizonyítékaként el is szállították a lakókocsikat a helyszínről.

Gondolhatnánk, hogy itt a lakossági ellenállás győzött, de a városháza által kiküldött szakértők vizsgálata után kiderült, hogy a zsögödi villanyhálózat nem bírta volna kiszolgálni a negyvennégy konténert, amelyeket árammal kellett volna fűteni. Az Electrica nem vállalta a hálózatbővítést, valamint kanalizálásra is szükség lett volna, mert ott csak pöcegödör van, mondta el Péter György.

A vízügy lakókocsijai nem voltak szigetelve, és túl kicsik voltak, így télen egyáltalán nem, de huzamosabb ideig sem lehetett volna lakni bennük ‒ magyarázta Sógor Enikő alpolgármester: „Nem csak azért hiúsultak meg az előző próbálkozások, mert tiltakozott a lakosság. Túl egyszerű lenne azt mondani, hogy rasszisták vagyunk. Például itt kiderült, hogy a víz- és a villanyhálózat sem bírja meg annyi ember kiköltözését.”

Viszont a zsögödiek petíciójának csak egy mondata kifogásolja az infrastruktúra gyengeségét. A többi arról szól, hogy Zsögödfürdő turizmusa túl jó, kertvárosi hangulata és ingatlanai túl értékesek, kivilágítása pedig túl gyenge ahhoz, hogy ott mélyszegénységben élő közösséget integráljanak: „Zsögödfürdő népszerű turisztikai célpont, és rendelkezik gyógykezelő bázissal is, ami miatt nem alkalmas integrációs programok lebonyolítására”, illetve „Egy ilyen központ létrehozásával Zsögödfürdő elveszíti nyugodt kertvárosi jellegét, így az illetékes hatóságok anyagi kárt okoznak az ott lakóknak.”.

A romakérdésnek Zsögödfürdőn eléggé terhelt a háttere. 2004-ben több mint száz embert, 12 roma családot lakoltattak ki a Zsögödi Nagy Imre utca egy teljesen romos épületéből, amelyet még az 1970-es évektől bérelt egy roma család az önkormányzattól. Ezeket a családokat a Tavasz utcai szennyvíztelep mögé költöztették fémkabinokba. 

Az ideiglenesnek szánt elhelyezésből beláthatalan ideig tartó nyomornegyed lett, ahol jelenleg körülbelül már négyszázan laknak. Ezen a telepen nincs közművesítés, és a szomszédos szennyvíztisztító üzem miatt folyamatos a lég- és vízszennyezés. Ugyancsak a Tavasz utcában bérelt ki két szűk lakást az az öt roma család, akiket 2013-ban a zsögödi közbirtokosság bírósági úton lakoltatott ki a telkéről. 

Nincs telek: így bukta el Csíkszereda a kormány és a civilek lakásajánlatát

Csíkszeredában jelenleg csak harmincegy szociális lakás van, és mindegyikben laknak. Az igény viszont hatalmas, még a tűzesetet leszámítva is sokan vannak várólistán.

Az RMDSZ kérésére a kormány 2021 januárjában felajánlott a városnak hatvan darab lakókonténert a tűzkárosultak ideiglenes elszállásolására. „Az ideiglenes időszak másfél vagy két évről szólt, amely után vissza kellett volna küldeni a konténereket. Tehát az egy gyorsabb lefolyású megoldás lett volna” ‒ mondta Korodi Attila, Csíkszereda polgármestere.

Szigorú feltételként írták elő, hogy a konténereket csak betonozott, közművesített területre helyezhetik ki, amely a város tulajdonában áll. A város nem rendelkezett ilyen területtel, és hiába várta az ajánlatokat a lakosságtól is. Január végén kénytelen volt megüzenni a kormánynak, hogy nem tudja fogadni a konténereket. A kormány még egy ideig fenntartott negyven konténert a célra, de idén márciusban jelezte, hogy az ukrajnai menekültek ellátására használta fel őket.

Rá pár hónapra, 2021 áprilisában a Homes of Hope keresztény civil szervezet felajánlotta, hogy önerőből felépít öt szociális lakást, ha a városháza ad erre területet. Egy ház lakófelületét ötvennégy négyzetméterre tervezték, értékét pedig akkor 8500 euróra becsülték. Ez jelentős segítség lehetett volna a szociális lakások és megoldások hiányával küszködő városvezetésnek.

A városháza tavaly nyáron írta ki a közbeszerzést telekvásárlásra a Rét, a Hargita vagy a Hajnal utcákban, amelyek a város kvázi körgyűrűjén találhatók. Az utóbbi másfél évben egyetlen ajánlatot kaptak: több tulajdonos illesztette össze az eladható földterületét. De az urbanisztikai felmérésekből kiderült, hogy ennek csak a fele volt beltelek, a másik része mező, amelyre nem szabad építeni.

„Sajnos a közigazgatásban nem viselkedhetsz úgy, mint egy magánember. Gondoltam, hogy jó is lett volna egy olyan terület, amelynek a felén földet lehet művelni, de ezt a közbeszerzést nem engedte meg semmilyen törvény” ‒ mondta el Sógor Enikő. A tulajdonosok pedig nem akarták csak a beltelket eladni, mert úgy a megmaradt rész teljesen elértéktelenedett volna. 

A város továbbra is keres a magánszemélyek és ingatlanügynökségek ajánlatai között: „Most már van egy olyan lehetősége is az önkormányzatnak, hogy ha talál megfelelő telket, akkor azt megpróbálja kisajátítani” ‒ tette hozzá Sógor Enikő. Idősek otthonának építésére is keresnek telket, de még erre sem kaptak ajánlatot.

Újabb szociális lakások építéséért már tavaly tavasszal felvették a kapcsolatot az Országos Lakásügynökséggel (ANL) ‒ mondta el Korodi Attila. A Tudor negyedben akarnak négy tömbházat építeni, vázolta a polgármester. Az ANL-tömbházakban viszont nem lesznek szociális lakások, cáfolta a polgármestert Sógor Enikő alpolgármester. Ezek fiatal pályakezdőknek épülnek majd, etnikumtól függetlenül lehet majd pályázni rájuk.

A krízisközpont krízise

Tavaly év elején a költségvetés késése miatt sem tudott a város ingatlant vásárolni. Mivel az országos büdzsé jelentősen csúszott, így a város 241 millió lejes költségvetése is csak április 20-ra készült el. 

A kormány még március 25-én 4,4 millió lejt utalt ki a tartalékalapjából. A határozat szövege ugyan nem szögezte le az összeg célját (ahogy az októberi és novemberi 5-5 millió lejes költségvetéskiegészítésnek sem), de az utalást bejelentő RMDSZ-közlemény egyértelműen hosszútávú megoldásokat is ígért a pénzből: szociális lakások és iskola építését, konténerek kihelyezését és lakhatóvá tételét. 

A szeredai önkormányzat egyiket sem tudta megcsinálni ebből az összegből. A fél évvel későbbi ötmillió lejhez már általánosabb ígéretet fűzött az RMDSZ: a csíksomlyói tűzvész utáni költségekre is fordíthatta a város. Csíkszereda végül is vett ingatlant a kormánypénzből. De a krízisközpont terve egy év alatt elpárolgott arról a telekről: a környékbeli vállalkozók erősebbnek bizonyultak, mint a segíteni akarás. 

A városháza olyan területet szeretett volna vásárolni, ahová kihelyezhetik a kormány által ígért, és végül soha meg nem érkező lakókonténereket. Urbanisztikai felmérések nyomán a Hajnal utca 34-es számon találtak rá az alkalmas területre, amely ugyan belterület, de ipari zóna. A betonozott udvar és a hozzá tartozó épület az ingatlanközvetítő BRICO PRAKTIK SRL tulajdonában állt 2018 óta. Az udvarhelyi vállalkozás hajlandó volt felmondani a bérlőinek és tehermentesen eladni az ingatlant a városnak.

Korodi Attila azt nyilatkozta, hogy a környéken rengeteg eladó ingatlan volt, de egyik sem felelt meg a követelményeknek. Kaptak ugyan egy tippet az Eco-Csíktól egy felszámolás alatt álló felületről, de nem volt tiszta a jogi háttere, így nem is próbálkoztak vele, mondta el a polgármester.

A város tavaly nyári felmérése megfelelőnek találta a Hajnal utca 34 szám alatti ingatlant krízisközpont kialakításához. Az elképzelés szerint a betonozott területre helyezték volna a kormány által felajánlott konténereket, az épületben pedig foglalkoztatóközpontot hoztak volna létre. Az arénás romáknak és a Caritas munkatársainak is nagyon tetszett az ötlet. Csakhogy nem kérdezték meg a közelben működő vállalkozásokat, így végül ez a terv is dugába dőlt.

133 vállalkozó tiltakozott, heten pereltek is

A környék vállalkozói ugyanis megtudták, hogy a tűzkárosult romákat az ipari zónába akarják költöztetni. Július 19-én panaszlevelet küldtek a városnak százharminchárom aláírással, amelyben nehezményezték, hogy a Hajnal utcában krízisközpontot hozzanak létre „a tűzkárosult romák ideiglenes/állandó elszállásolásának céljából”. Burkoltan jelezték, attól is tartanak, hogy a roma közösség állandó jelleggel fog majd ott lakni.

A vállalkozók tiltakozó érvei között egyetlen objektív szempont volt: hogy az ipari zónában nem lehet lakókörnyezetet kialakítani. Megemlítették, hogy például a nagyüzemi szállítás, a por és a zaj miatt nem lehet ott lakni, de azt nem, hogy nincs a közelben óvoda, iskola, üzlet és tömegközlekedés. 

Ellenben kitértek arra, hogy „ilyen központ létrehozása, amely kétszáz roma polgárt látna el, akik többségének nincs állandó munkahelye, szabálysértési és bűncselekmény jellegű problémákat generálna a környéken, ahol sok a különböző tevékenységű jogi személy”. Ismert precedensként említették a közeli Tavasz utcai romatelepen élő közösséget anélkül, hogy pontosították volna, mit követtek el az ott lakók. „Levágják a lakatot, kiszívják az üzemanyagot, a szerszámokat elviszik. Többször volt precedens, hogy jött a másik és 100 lejért elárulta a többieket” ‒ vázolta később az egyik vállalkozó.

Kifogásolták, hogy a krízisközpont odatelepítésével a környék ingatlanjai veszítenének az értékükből. És felrótták, hogy a beruházás tervezése előtt a városvezetés hivatalosan nem konzultált velük.

A városvezetés nem reagált a vállalkozók panaszlevelére, hanem tartotta magát ahhoz, hogy minél hamarabb kiköltöztessék a romákat az arénából. Így 2021. november 26-án a városi tanács jóváhagyta a Hajnal utca 34 szám alatti ingatlan megvásárlását.

Az összesen 7478 négyzetméteren lévő terület és a többemeletes épület árát a szeredai városháza nettó 450 ezer euróra alkudta le a tulajdonos által kért nettó 638 ezer euróról. A közvéleményben felmerült, hogy nem fizetett-e túl sokat a város. Ellenőriztük: Csíkszereda ipari zónájában száz négyzetméter területnek átlagosan 2,5-3 ezer euró között mozog az ára. A 450 ezer euró + TVA ennek a piaci ársávnak az alsó negyedében helyezkedik el.

Ne költözzenek az ipari zónába se

A vállalkozók nem törődtek bele abba, hogy a városháza ignorálja őket. 2021. december 22-én hat vállalkozás (a HAJDU TRANS SRL, a SAVNELSON GSA SRL, az ING SERVICE SRL, a FERGUSON SRL, a RITAB TECHNICS & SUPORT SRL, az ELECTROMATIC SYSTEMS SRL) és Szőcs Dénes magánszemély beperelte a csíkszeredai önkormányzatot. Azt akarták elérni, hogy a bíróság érvénytelenítse az ingatlan megvásárlását jóváhagyó tanácsi határozatot.

A felperesek azzal érveltek, hogy ipari zónában nem lehet lakókörnyezetet létrehozni. A bíróság a per végéig felfüggesztette a városháza minden olyan határozatát, amely krízisközpont létrehozását célozta volna a Hajnal utcában. Korodi Attila szerint ha ragaszkodtak volna a krízisközponthoz, az ingatlan legalább három-négy évig használatlanul állt volna. „Az önkormányzat azt mondta, hogy ez nem út, mert rengeteg kritériumnak meg kell feleljünk. Ezért figyelembe véve a bíró felfüggesztési indoklását augusztusban úgy döntöttünk, hogy célirányt váltunk” ‒ mondta a polgármester.

Sógor Enikő szerint ők eredetileg is figyelembe vették, hogy ez ipari zóna, és azzal érveltek, hogy vészhelyzet esetén meg kellene engedni az ideiglenes lakhatást ipari zónában is. És arra sem várhattak, hogy az övezeti rendezési terv (PUZ) módosításával lakóövezetté nyilvánítsák, mert az is egy-két év.

Az október 12-i tárgyaláson a város elállt a szándékától, így a bíróság a pert lezártnak tekintette. A Hajnal utca 34 számon a mostani tervek szerint az Eco-Csíknak lesz hulladékgyűjtő lerakata.

Mivel így a krízisközpont terve is dugába dőlt, szeptemberben 13 jogvédő szervezet felszólította az ombudsmant, ellenőrizze, hogy az önkormányzat döntései mennyiben szolgálják a tűzkárosultak javát, és nem sértik-e az egyenlő bánásmód elvét. Az ombudsman kérdéseire nagyjából azokkal az adatokkal tervezte a városháza, hogy válaszol, amelyeket nekünk is elküldtek, tudtuk meg Sógor Enikőtől. 

A Székelyhonnak november végén azt nyilatkozta, terepszemle hiányában ezek a panaszok csak fölösleges elvárásokat és bizalmatlanságot keltenek az emberekben, akiken a városvezetés segíteni szeretne. A panaszokat a jogvédők azután fogalmazták meg, hogy eldőlt: akik nem tudtak önerőből máshova költözni, azok kénytelenek lesznek visszamenni a somlyói telepre kétes minőségű konténerekbe.

Előkerülnek az utánfutók

A per elindítása után a városvezetés felszólította a vállalkozókat, hogy ha elutasítják a Hajnal utcai krízisközpontot, akkor ajánljanak fel ők területet. „Ez több hivatalos helyen is elhangzott” ‒ mondta egy Fürdő utcai forrásunk. A kezdeti felhívásuk folyamatosan élt, mondta erről Sógor Enikő, de egyetlen ajánlat sem felelt meg azoknak a kritériumoknak, amelyeket a kormány szabott a konténerek kihelyezéséhez.

Kapva az alkalmon, a Ferguson szállítási cég tulajdonosa, Simon Szilárd egy ötven áras területet ajánlott fel az ipari zónától nem messze, a Tavasz utcában. A telekről kiderült, hogy egyenetlen talajú mező, ahol régen sínek futottak. Mivel nem beltelek, közművesíteni se lehetett volna, a polgármester nem fogadta el az ajánlatot.

Simon maga azt állítja, Biró Albin városi tanácsossal beszélt erről, majd egy lakásötlettel is előrukkolt. „Simon Szilárd mutatott nekem egy átalakított konténert, ami luxus minőségben volt berendezve, még jacuzzi is volt benne. Elmeséltem Csata Orsolyának, aztán Orsi saját ambícióból megkereste Szilárdot, és megbeszélte vele, hogy adna telket, és adja a konténereket” ‒ idézte fel Biró Albin.

Így jutott el az ötlet Csata Orsolya újságíróhoz, aki a tűzeset óta vette pártfogásába a roma gyerekeket, folyamatosan gyűjti a kisebb-nagyobb adományokat számukra. Futóedzésekre és versenyekre vitte a mellé szegődő húsz fős csoportot, majd úszóleckékre a Csíki Csobbanóban Túrós Endre edzőhöz. Online angolórára járatja őket, a Vámszer Géza Művészeti Népiskola tanárai pedig a zeneoktatásukat vállalták el. Bíró Albinnal is egy adományozás keretében ismerkedtek meg.

A romák állásszerzését megkönnyítendő támogatókat keresett ahhoz, hogy megtanuljanak vezetni. Húszan jelentkeztek jogosítványért, két nő és 18 férfi, de a MOL alapítványa csak öt személy oktatását tudta finanszírozni. „Gyönyörű volt látni, ahogyan az a húsz ember megvitatta, ki legyen maguk közül az az öt, aki elkezdi a sofőriskolát. Nagy volt a tét, olyanok kellettek, akikben megbízott a közösség, hogy sikeresen teljesítik a feladatot. Jól választottak” ‒ idézte fel Csata Orsolya. Az ötből négynek sikerült a vizsgája. Később Biró Albin Keresztény Segítség Alapítványától kapott pénzt arra, hogy tizenöt másik személy is be tudjon iratkozni a sofőriskolába.

A Tavasz utcai területvásárlás kapcsán Csata arról számolt be, hogy találkozásuk után Simon még a nevére is akarta íratni a telket, csak haladjon már a dolog. „Mondtam, hogy az én nevemre ne irasson semmi telket, hanem a Biró Albin egyesületére írassa rá, s akkor nézzük meg, hogy tovább mi van. Azzal én elmentem az Ultrabalaton versenyre” ‒ mesélte Csata, hogy miről tárgyalt Simon Szilárddal idén áprilisban.

Zsákutcák a Tavasz utcában

Simon Szilárd második telekajánlata jóval könnyebben közművesíthető. Az ő telkétől két háznyira, a roma utcasoron egy Csíkszeredában élő olasz állampolgár birtokolt huszonkilenc ár bekerített területet. A városháza terepszemléje után, közös megegyezéssel ezt meg is vásárolta a Biró Albin igazgatta Keresztény Segítség Alapítvány 13,5 ezer euróért. 

„Átmeneti helyzetet kellett volna megoldani, és erre volt ő nyitott. Az alapítvány most is fenntartja a szándékát, hogy olyan programot indítson a Tavasz utcai telepen, mint a Máltai Csíksomlyón, amelyen keresztül az emberek segíthetővé válnak” ‒ mondta Korodi Attila polgármester.

Simon a városházának szóban megígérte, hogy hoz a telekre tizenegy használt, de hőszigetelt utánfutót. Darabját akkor 4-5 ezer euróra becsülték, de ősszel már 5-7 ezer euróért lehetett beszerezni. Három utánfutót már azon a héten a telekre szállítottak, mire az arénások között kitört a pánik, hogy milyen pléh konténerekbe akarják őket költöztetni, tudtuk meg Csata Orsolyától.

„Pont a verseny napján kezdtek hivogatni az emberek, hogy nézzem meg, milyenek a konténerek, és hova akarják őket költöztetni. Nekem ennyi közöm volt a konténerekhez” ‒ idézte fel Csata Orsolya. A helyzetet súlyosbította, hogy a Caritas is ebben az időszakban távozott az arénából.

A városvezetés is átverve érezte magát: „Csomó buktató volt itt is, mert Simon Szilárd azt mondta, hogy ezek termoizolált hűtőkocsik, erre pont az első kettőről derült ki, hogy nem is hőszigeteltek” ‒ mondta el Sógor Enikő. 

Az összeset az internetről rendelte, mindegyiknél azt tüntették fel, hogy hőszigetelt, mondta a vállalkozó. Hat utánfutó már akkor Csíkszeredában volt, az ő tulajdonában, a többi ötöt pedig később hozatta Bukarestből, Marosvásárhelyről és Hollandiából. 

„Lehet, hogy volt, amelyik nem volt annyira (termoizolált – szerk.), hanem más jellege volt. Van, amibe ‒ teszem föl ‒ halat hordanak, az plusz negyven fokban csinál mínusz harminc fokot. Kívülről mindegyik egyformán nézett ki, de van, amelyik nem olyan” ‒ magyarázta Simon Szilárd. 

A HARVíz Rt. bevezette volna a vizet és csatornázást a város költségén a Tavasz utcának ebben a nyúlványába, de a kis utca nem közterület. Habár mindenki beleegyezett, ketten nem tudták engedélyezni, hogy a közműcég a területükön fektesse le a csöveket. Ugyanis adósság miatt zárolták a telküket, így nincs aláírási joguk, derítette ki a városháza.

Névtelenséget kérő forrásainktól megtudtuk, miért igyekeztek ennyire a vállalkozók szállást szerezni az arénás romáknak. Hogy gyermekeik jó körülmények között sportolhassanak, a sportcsarnok három évvel ezelőtti felújítását többen is előfinanszírozták a munkálatokkal, amelyeket a város később fizetett ki. 

„Mint csíki vállalkozó bevállaltam, hogy a későbbiekben fogom megkapni a pénzemet, de beköltöztették oda (a romákat – szerk.), onnan csak ki kellett valahogy kerüljenek. Nem? […] Addig bejárt abba a sportcsarnokba 50 ezer ember évente. Nem nézett ki közel se, a 3 százalékára sem volt úgy lelakva, mint itt egy év alatt” ‒ magyarázta egyik forrásunk.

Lakossági fórummá szelídítették a betiltott tüntetést

Az eseményekkel párhuzamosan a közeli Fürdő és Tavasz utcai lakosság is felfigyelt az utánfutókra. A Fürdő utcai nem roma lakosok 2021. decemberi beadványukban csendháborítás, szemetelés, rongálás, kéregetés, lopás miatt és ezek megelőzésére rendőröket és térfigyelő kamerákat kértek a polgármesteri hivataltól.

Arra kérték Korodit, javítsa a környék közlekedését, távolítsa el a Tavasz utcai telepről a szeredai papírokkal nem rendelkező romákat, és utcafórumon hallgassa meg a helyieket. A hivatal januári válaszában megígérte a kamerákat, és hogy több rendőr- és csendőrjárőrt kér a környékre. Igyekeznek városi tulajdonba venni a vasúttársasághoz és a szállítási minisztériumhoz tartozó területeket a forgalom rendezése érdekében, de ez sok időt igényel.

A helyi fórum kérdésére nem reagáltak, mire a helybéliek május elejére tüntetést hirdettek a városháza elé. Engedélyt kértek rá a hivataltól, amit a polgármester elutasított arra hivatkozva, hogy a tüntetés sértené a gyülekezési törvény mindenféle kirekesztést tiltó cikkelyét. Szóban is azt mondták a szervezőknek, hogy a felhívás diszkriminatív és rasszista kicsengése miatt nem engedélyezték a tüntetést.

„Oda akartuk hívni a PRO TV-t és a TVR-t, hogy nézzék meg, milyen körülmények között laknak a romák, nemhogy víz nincs, hanem még folyamatos szennyezésnek is ki vannak téve a közeli szennyvíztelep miatt” ‒ mesélte egy Fürdő utcai forrás. A helyi sajtóval nem akartak tárgyalni, tette hozzá.

Erre a Fürdő utcaiak szívatni kezdték Korodit, hogy összepótolnak és a csobotfalvi háza mellé telepítenek két roma családot egy konténerbe. „Akkor mondja, hogy ők is emberek, ha egy év alatt már hetvenen lesznek ott” ‒ mesélte egy Fürdő utcai lakos.

Másnapra a polgármester lakossági fórumot hívott össze a Fürdő, Tavasz, Hajnal és Baromtér utcák lakóit, beleértve a romákat is. Itt a tüntetők nyertek, a városháza eldöntötte, hogy elszállítják az utánfutókat a Tavasz utcából. 

Sógor Enikő így idézte vissza az ügyet: „Először jó ötletnek gondoltuk azt, hogy nem hozunk létre egy harmadik telepet, hanem marad a somlyói, ahol már dolgozik a Máltai Szeretetszolgálat, és a Tavasz utcai, ahová így szintén könnyebben el tudjuk juttatni a segítséget. Igazából engem az fordított meg, hogy maguk az arénás romák nem akartak a Tavasz utcába menni, és nem a konténerek miatt, hanem mert a közösségek szembenálltak egymással.”

Ezt viszont már közvetlenül a tűzeset után lehetett tudni. A 2021 januári felmérésben az 57 somlyói háztartás közül 48 ellenezte, hogy a Tavasz utcába költözzenek át.

Az arénában egy roma nő azt mondta nekünk, féltek volna a Tavasz utcába menni, mert ott a mindennapos ivás mellett összetűzések lettek volna: verekedés, késelés, kaszázás. Ezt a polgármesternek is így mondták el, hogy nem akarják, hogy minden héten verekedjenek a férfiak. De ugyanezt mondták nekünk a Tavasz utcában is: hogy az arénásokkal csak a baj lett volna, verekedés, sőt még a gyilkolás is elhangzott a beszélgetés hevében.

Egyik Fürdő utcai forrásunk azt állította, Simon Szilárd azzal győzködte őket, ne aggódjanak, ha még több roma költözik a Tavasz utcába, mert ő akkora falat húz oda, hogy a romák csak a Brassói úthoz tudnak majd kimenni, a többségiek által lakott utcákba nem. 

„Falat?! Ilyet nem mondtam, hogy falat húzzanak. De nyilván az embereknek fáj, hogy az utcán kijárnak (a romák – szerk.). Ott, ahol most élnek, van nekik nyolc kijáratuk” ‒ válaszolta a vállalkozó. Mindenki telkén átjárnak, és nyolc irányba tudnak elfutni, ha a rendőr keresi őket, vázolta, hogy miért kellene bekeríteni a telepet. Öt éve a város is azt tervezte, hogy telekkönyvezi, bekeríti és közművesíti a telepet, ha tud rá uniós forrást szerezni.

Mérgező, ezért illegális a szennyvíztelep mellett lakni

2004-ben a város a szennyvíztelep kerítése mellé telepítette a Zsögödről kilakoltatott romákat. A jogszabályok szerint a nyitott ülepítőmedencével rendelkező szennyvíztisztító állomás 300 méteres sugarú körzetében nem szabad lakhatási engedélyt kiállítani.

A rendszerváltás előtt disznópajták voltak azon a környéken, és az évek során azokat vásárolták fel a Tavasz utcába később beköltöző romák. Sokuk birtokolja a területet, amelyen lakik, de nincs lakhatási engedélye rá, mert azt tilos kiállítani ilyen közel a szennyvíztelephez. 

A helyszínen kiderült, hogy a Keresztény Segítség Alapítvány által megvásárolt terület zöme is beleesik a tiltott zónába, de évek óta ott él egy magyar család is két gyermekkel. Lakóautójuk, fészerük és tyúkóljuk van a területen. Ők tartották rendben a telket, a férj kerítette be. Azt ígérte az olasz tulajdonos, hogy nekik adja el, amikor összegyűjtik rá a pénzt. Most becsapva érzik magukat, hogy eladták a helyet a fejük fölül. Szerencsére Biró Albinnal is megegyeztek, hogy a rendbentartás fejében teljes mértékben használhatják az udvart.

Kérdésemre, hogy mekkora kellemetlenséget okoz nekik a szennyvíztisztító állomás közelsége, kivezettek a hátsó kapun, és megmutatták, hogy négy méter mély gödör tátong a kapujuktól körülbelül ötven méterre, amiből felbugyog a szennyvíz.

„Gondold el, hogy éveken keresztül szívjuk ezt a büdösséget, hát mennyire fertőző. Abba a gödörbe estek már bele lovak, de még gyerekek is. Szerencsére voltak felnőttek a közelben, hogy kihúzzák őket” ‒ mesélte a férj. 

Kiderült, hogy az eldugult csőrendszer miatt a mezőn is megáll a szennyvíz. A közelben lakó család előbb Borboly Csaba megyei tanácselnöktől kért segítséget, majd Korodi Attila polgármesterhez fordult. A városháza kiküldött egy szerelő csapatot, hogy új csövet fektessen le, de a hálózat dugulását ez nem oldotta meg. 

A gödröt lecsapolták, de az rövid időn belül újra feltelt szennyvízzel, mesélte a Tavasz utcai forrásunk. Megkeresésünkre Korodi azt mondta, a HARVíz uniós pályázatból felújítja a szennyvíztelep teljes infrastruktúráját, a gödröt annak részeként kezelik majd.

Megszüntetnék a gettót, de nem tudják, kivel és honnan kezdjék

A városháza a Tavasz utcai gettót is fel akarja számolni tizenöt éven belül, de Korodi még nem tudja, melyik nagy szociális szervezet segíti majd az ott élőket, hogy el tudjanak költözni. A Máltai Szeretetszolgálatnak nincs erre is kapacitása, de meg fogják keresni a Caritas-t, ígérte a polgármester.

Ahogy a somlyói telepre, úgy a Tavasz utcába is megrendeltek négy-négy darab, 12×3 métres konténert, amelyben fürdőszobákat és foglalkoztató helyiségeket fognak kialakítani, mondta Sógor Enikő alpolgármester. Ezeknek az árát, összesen 1,1 millió lejt a kormánytámogatásból fizetik ki.

Mindkét telepre visznek a konténerekből. A szaniter konténerekből telepenként egyet-egyet alakítanak ki női és férfi mosdónak, illetve mosókonyhának. Ezeket rotációban takarítják majd a közösség tagjai, mondta Székely Róbert, a Máltai csíkszeredai koordinátora. 

A másik két konténert egybenyitják oktatási központnak. Az alpolgármester azt tervezi, az egyik sarokban tanulórészt alakítanak ki a gyerekeknek asztalokkal, polcokkal, dobozokkal, hogy ne kallódjanak el a tanszereik és legyen egy csendes helyük figyelni.

Azt viszont nem tudják, hogy a Tavasz utcában ezt mikor tudják megcsinálni. A Keresztény Segítség Alapítvány telkére ugyanis nem lehet elhelyezni a konténereket, mert ideiglenes építkezési engedélyt kellene kérni rájuk, amit nem kaphatnak meg a szennyvíztelep közelsége miatt. A városvezetés arra is gondolt, hogy megvásárolná az ortodox egyháztól a szomszédos szabad területet, amelyen a romák lovai szoktak legelni. De annak is nagy része túl közel esik a szennyvíztelephez.

Lakossági fórum jöhet Csíksomlyóra, de romák nem

Ezután véglegesen eldőlt, hogy az arénában maradt romák a somlyói telepre költöznek vissza azokba a teherautó utánfutókba, amelyeket Simon Szilárd szerzett be. Így a következő lakossági fórumon már a csíksomlyóiakat kellett győzködni, de erre a beszélgetésre már nem engedték be sajtót.

A találkozó részleteit az alpolgármester osztotta meg velünk. A helyi lakosok azt panaszolták, hogy mindig büdös füst van, mert a telepen szeméttel fűtenek, az utcán emberi ürülék van, mert még fabudi sincs a telepen, és nagyon szemetes minden. „Ezeken lehet javítani: segítünk, hogy legyen tüzifájuk, mellékhelyiségük, tisztaság” ‒ igyekezett már ott nyugtatni a kedélyeket az alpolgármester.

Sógor Enikő felidézte, hogy a polgármesterrel együtt körülbelül két órán keresztül magyarázták, milyen terveik vannak a somlyói romákkal, és hogyan fognak együtt dolgozni a Máltai Szeretetszolgálattal. A beszélgetés viszonylag higgadtan zajlott, mire a fórum végén felállt egy férfi, feltartotta a mutatóujját, és kijelentette: „most megszavaztatok mindenkit, hogy nem akarjuk, hogy a konténerek oda kikerüljenek, nem akarjuk, hogy ez az informális telep be legyen azonosítva!”

Mint később megtudtuk, volt olyan szállítmányozási vállalkozó, akit ez a férfi indulatosan lehordott, hogy miért vontatta oda az utánfutókat. 

Civil adományok után fut a város, hogy kifizessék a vállalkozót

A tereprendezést a városháza állta: az Eco-Csík 34 kamionnyi szemetet szállított el a helyről, ahová később beállították az utánfutókat. Valószínűleg régen ott volt a falu szeméttelepe, magyarázta Sógor Enikő. Az így keletkezett gödröt 42 kamionnyi földdel és építkezési törmelékkel töltötték fel. A városvezetés nem árulta el, mennyibe került ez a munka, csak jelezte, hogy nagyon sokba.

A Somlyó 33-on végigvezető lekövezett utca a város tulajdonában van, így el tudták vinni az ivóvíz- és csatornahálózatot a telep végéig, ahol az utánfutók állnak. A hálózatra az utánfutókat darabonként 700 lejért kötötte rá egy vízszerelő.

A városháza az elején nem tudta, miből fogják kifizetni, felújítani és szigetelni az utánfutókat. Később szóban egyeztek meg Simon Szilárddal, hogy ő kifizeti az utánfutókat és a Csíkszeredába szállításukat, majd a Máltai Szeretetszolgálat visszafizeti neki az összeget, tudtuk meg az alpolgármestertől.

„Láttam, hogy az önkormányzat maximum jövő nyárra tudott volna összeget elkülöníteni a konténerek megvásárlására. Ezért megkérdeztem Korodit, elmehetek-e vállalkozókhoz pénzt gyűjteni, főleg azokhoz, akik miatt meghiúsult a krízisközpont. Civil szférában dolgoztam, tudom, hogyan kell adományt gyűjteni. Harminchárom vállalkozót kerestem meg, tizenhat embertől kaptam pénzt, 2 és 75 ezer lej közötti összegeket. Sokan a barátaim voltak, nem mind szeredaiak, és többen mondták, hogy inkább nekem akarnak segíteni, nem a romákon” ‒ mondta el Sógor Enikő.

Kisebb összegeket adományozott a Magyar Református Szeretetszolgálat, a bukaresti Roma Education Fund és Csíkszereda testvérvárosának, Riehennek a ProCsík egyesülete.

December elején Sógor Enikő úgy nyilatkozott, hogy a várt 140 ezer euró nem jön össze, jó ha 80-100 ezer euró kigyűl év végére, amiből ki tudják egyenlíteni a Máltainál felgyűlt hiányt. Ugyanis nagy összegű hiány gyűlt fel, mióta a utánfutók felújításán dolgoznak, tudtuk meg Székely Róberttől. Ő december elején még úgy nyilatkozott, hét utánfutót fizettek ki Simon Szilárdnak, ezt Sógor Enikő is megerősítette. A vállalkozó azt állítja, az összes utánfutó árát megkapta a Máltaitól.

Raktérből lakás

A Máltai Szeretetszolgálathoz érkező támogatásokból vették meg a szigetelőanyagot, a fáskályhákat, valamint a gázkazánokat a fürdőszobákba. Az utánfutók leszigetelése a lakók feladata volt, ahogy a csapok, vécék, kagylók, padló és csempe beszerzése és felszerelése. Az alpolgármester hangsúlyozta, hogy nagyon odafigyeltek a kályhacsövek szigetelésére, ezért azt szakemberekkel végeztették el.

Az egyik utánfutót az Eco Tiny House cég szigetelte le kívül, belül gipszkartont és padlót szerelt be, mondta el Sógor Enikő. De több családnak helyi lakosok is segítenek, hogy meg tudják vásárolni a berendezést, mondta el Csata Orsolya.

A bútorokat a Gyulafehérvári Cartitas és a Benignitas Alapítvány használtbútor kereskedéseknél szerezte be. A roma családok a városi és megyei szociális munkásokkal választottak a bútorok közül. Ezek egy része adomány, egy részét a családok fizették ki.

Villany akkor is kell, ha nem lehet legálisan bekötni

Miután 2021 tavaszán több mint százan visszaköltöztek a somlyói telepre, rövidzárlat miatt leégett egy ház teteje. Sógor Enikő ekkor döntötte el, hogy a telepen legalább a villanyhálózatot rendbe kell tenni. Kiderült, hogy az önkormányzat nem tud beruházni ott, mert egyrészt nem az ő tulajdonában van a terület, másrészt a lakóknak sincs tulajdonjogi papírjuk, mert illegálisan építették a viskókat, házakat. 

Sógor Enikő magánszemélyként és egy évig keresett olyan villanyszerelőt, aki elvállalta a telep teljes újrahuzalozását. Végül minimális munkabérért egy fiatal németországi zenész vállalta, aki Sógorékhoz költözött albérletbe. A szükséges szerszámokat egy helyi cégtől kapta 25 ezer lej értékben, és az alkatrészeket is onnan szerezték a Máltainál összegyűlt támogatásokból.

A fiú idén nyáron nyolc héten át dolgozott a telepen. Barátnője főleg a fordításban segített, amíg harminchat házban teljesen kicserélte a villanyhálózatot. A városháza megegyezett a roma családokkal, hogy ingyen kapják a vezetékeket, házanként két csillárt villanykapcsolóval és két konnektort. Aki többet igényelt, az maga fizette. A romák a szerelő házanként 230 lejes munkadíját kellett, hogy kifizessék. Ezt részletekben törlesztik.

A házak áramfogyasztását jelenleg egyetlen villanyórán mérik, de ezen szeretnének változtatni, mondta el Sógor Enikő: „Az első háznál Czine Vili bácsinak van szerződése az Electricával, tőle jön a kábel a többi házhoz, és ő fizeti az összes fogyasztást. Most azt szeretnénk, hogy legyenek egyéni fogyasztók, csak az is nagyon lassú folyamat az Electricával.”

Mikor pár hét múlva a német fiú visszament, hogy az utánfutókba is beszerelje a villanyt, két háznál is kellett már javítania. Az egyiknél a lakók rosszindulatból belefúrtak a konnektorba, a másik ház teteje a szeptemberi nagy esőzések miatt beszakadt. A falak átáztak, javításukkor a kábeleket kitépték a falból. 

Az utánfutókba költöző családokat a szociális munkások nem tájékoztatták időben, hogy nekik kell fizetniük a villany beszerelését, ezért felháborodtak és becsapva érezték magukat. Ebben a helyzetben is az alpolgármester mediált.

Az utánfutókba költözők előre fizetik az áramot, amit majd felhasználnak. A Máltai Szeretetszolgálat szerződött az Electricával, közös órán mérik a fogyasztást, amit a Máltai fog kifizetni minden hónapban. Az utánfutókba viszont PrePay villanyórát kötöttek: a családok minden hónapban előre kifizetik az áramot, amennyit szeretnének felhasználni, és az óra ezt számolja visszafelé. Romániában ez még nincs bejáratva, de Magyarországon sikerrel alkalmazzák, tudtuk meg a Máltai Szeretetszolgálattól.

Egyesek ráfáztak a hőszigetelésre, másoknál még nincs víz

A romák az összes utánfutót leszigetelték, néhány mégis beázott. Székely Róbert elmesélte, hogy kétféle a szigetelőanyagot kaptak adományként, egyikkel a padozatot lehet szigetelni az épület alatt, másikkal a falakat és a tetőt. „Mi ezeket egyenként nem néztük meg, csak kiosztottuk a családoknak, ahogy kiszállítottuk, ők pedig elosztották maguk között” ‒ mondta a koordinátor. 

A romák közül páran Simon Szilárdot hibáztatták, hogy rossz minőségű utánfutókat adott el a Máltai Szeretetszolgálatnak. Simon viszont azt állítja, valószínűleg óvatlanul dolgoztak a romák az utánfutók tetején, és átfúrták. Végül nejlonnal, lécekkel, kátránnyal foltozták be, mondta el Székely Róbert.

„Menet közben derült ki, hogy ott valami repedés van, és beázik. Van, amelyiknek személyesen én vettem egy nagy darab nejlont, lécet, szeget, hogy ameddig gyűjtünk pénzt a javításra, legyen amivel leborítani, hogy ne ázzon. Mivel nem a városé  a terület, nem tudunk oda beruházni, ezért kell a Máltához forduljunk vagy a civil szervezetekhez és az emberekhez, hogy segítsenek” ‒ mondta Sógor Enikő a beázásokról.

Sok utánfutó bejáratától hiányoznak a lépcsők. A novemberi sárban már megtörtént, hogy az egyik terhes nő elcsúszott és kiesett. Sógor Enikő elmondta, hogy a lépcsőket rég megrendelték, de méretre kell szabni őket, és mindegyiket más dőlésszögben kell elhelyezni az egyenetlen talajon.

Novemberi ottjártamkor az első utánfutóba úgy költözött be két család, hogy még nem volt kész a fürdőszobájuk, mert arra már nem jutott pénzük. Sokaknak a gettó körülmények változatlanok, a vizet a telep egyetlen kinti csapjáról hozzák, és a kert végébe járnak elvégezni a dolgukat, mert még fabudi sincs. 

Jelenleg négy utánfutóban nincs még fürdőszoba, ezért ezekbe nem lehetett bekötni a vizet. Székely Róbert elmondta, a családok múlt héten is biztosították róla, hogy haladni szeretnének a munkával. Neki egyáltalán nem a pénzhiányra, hanem időhiányra hivatkoztak: mivel utolsókként kapták meg az utánfutókat, nem tudták a költözés előtt befejezni a fürdőszobákat. A szükséges anyagok a rendelkezésükre állnak, mondta Székely.

Részei vagyunk a mindennapjaiknak

A Máltai Szeretetszolgálat már 2021. májusában kiköltözött a Somlyó 33 mellé, hogy a telep lakóival foglalkozzon. A város oktatási alapjából nyert pályázati pénzen két fűthető konténert vett, és alkalmazott két szakembert. „Voltak előítéletek, de nem voltak elvárások” ‒ mondta Székely Róbert arról, hogyan fogadták a telepen a Máltai érkezését. Könnyebb egy olyan közösséggel elkezdeni a munkát, akikkel még senki sem foglalkozott, véli a szakember, aki a sepsiszentgyörgyi hajléktalanszállót is vezeti.

Jelenleg Szász Zsuzsa gyógypedagógus és Fehér Várhelyi Zoltán szociális munkás foglalkozik 150 gyerekkel reggel tíztől délután ötig. A tipegőktől a tizennégy éves kamaszokig mindenki részt vesz a programjaikon. A középiskolások úgy döntöttek, hogy ők otthon szeretnének tanulni. Tartanak korai fejlesztő programokat, ifi klubbot, női klubbot, tornaórát és egyéni felzárkóztatást is.

A Máltai még 2021 őszén vásárolt egy régi házat a Somlyó utcai telep mellett, hogy foglalkoztató központot alakítson ki benne, és oda jegyezze be a csíkszeredai székhelyét. A ház nemcsak a romáknak lesz, hanem például zarándokszobát is kialakítanak benne ‒ mondta el Székely Róbert. Az adásvétel után derült ki, hogy nagyon sokat kell befektessenek: teljesen le kellett bontsák a tetőszerkezetet és a falakat. A renoválással jól haladnak, a munkások igyekeznek még idén visszafödni az épületet. 

Habár a szervezet hosszú távon akar a helyszínen dolgozni a csíksomlyói romákkal, tavaly év végétől idén novemberig nem tudott szerződést kötni a városházával. „A támogató hozzáállás megvan a polgármesteri hivatal részéről, de a bürokrácia is. Idén január óta a Máltai, mondjuk úgy, hogy önerőből van jelen Csíksomlyón” ‒ nyilatkozta Székely Róbert.

A szociális igazgatóság végül idén októberben adta meg a működési engedélyt a Máltai nappali központjára, és novemberben kötött egy éves szociális szolgáltatói szerződést a szeretetszolgálattal. Ebből a somlyói alkalmazottaik számát is szeretnék legalább megduplázni, mert két emberrel nem tudják teljesíteni az elvárásokat.

A Máltai hosszú távon az oktatásra, a foglalkoztatásra és a higiéniára épít. „Nagyon sarkítva ez arról szól, hogy benne vagyunk a közösség körforgásában, jelen vagyunk az életükben, alapvetően a mindennapi rutinjuk részévé válnak a kollégák” ‒ mondta Székely Róbert.

Segíteni fogják az embereket abban, hogy lakásokba költözhessenek, ehhez munkahelyre és biztos jövedelemre van szükségük. A sepsiszentgyörgyi programjaikhoz hasonlóan a szakképzések felé irányítják majd a felnőtteket. „Azt a rést kell legelőször kitölteni, hogy írni, olvasni tudjanak az emberek. Aztán jönnek a továbbképzések, ami a munkaügyön, külső cégeken és pályázatokon keresztül történik” ‒ magyarázta Székely Róbert.

A kérdésre, hogy mivel tudják motiválni a telep lakóit, Székely az utánfutókra mutatott: „ Muszáj lesz, mert a lakásokat berendezték, de annak lesz villany-, víz- és bérköltsége. Azokat ki kell fizetni, a pénzt elő kell teremteni. Meg kell tanulják, hogy a pénzüket osszák be, plédául tudja előre, hogy a kifizetett villanyból egy órát tévézik és betesz egy mosást. Úgy gondolom, hogy ez hosszú munka eredménye lesz, de azt akarjuk, hogy megtanulják, hogy itthon kell megteremteni ezt a pénzalapot, nem a félévenkénti külföldi munkával.”

„Szegregációban élők kapják meg ugyanazokat a lehetőségeket, ugyanazt az információt, de ugyanúgy tudjanak a kötelezettségeikről is. Sok veszekedés árán, de ezek fognak tudni működni”  ‒ magyarázta a szakember.

A házakban és viskókban élő családok közül is sokan szeretnék, ha bevezetnék hozzájuk a vizet és a csatornázást. A városháza közművesítette a telep utcáját, de a házakat akkor tudják rákötni a hálózatra, ha van fürdőszobájuk, saját nevükön kérvényezik a bekötést a HARvíztől, és ki is tudják fizetni. Sógor Enikő elmondta, a szociális munkások már segítettek néhány családnak benyújtani a kérvényt, és várják a HARVíz jóváhagyását.

Legnehezebb az lesz, ami eddig nem sikerült: lakást bérelni a városban. A Máltai terve szerint ők vennék ki a lakásokat a főbérlőktől, majd ők adják ki a roma családoknak, akiknek a beilleszkedését a beköltözéstől egy évig utánkövetik és segítik a szociális munkások.

Címlapkép: Bilibók Karola

The post Tűzkárosult romák Csíkszeredában: a gettóba visszavezető út jó szándékkal van kikövezve appeared first on Átlátszó Erdély.

Vónya Dénes bácsi 81 éves. Elmeséli a támadást: „Hétfőn (június 13-án) este 10 óra után beállított hozzám egy cigány egy jó nagy késsel a kezében. Valószínűleg nem volt józan. Ahogy az ágyból felkeltem, próbáltam védekezni. Fiatalabb volt nálamnál. Amint dulakodtunk, a kés eltört. A markolat maradt az én kezemben, a penge nála.

Elvágta a kezem. Fenyegetett, hogy elvágja a torkom, ha nem adok pénzt, nyakláncot, aranyat vagy hasonlót. Nem volt honnan adjak, a feleségem halála után a lányomnak adtam az ékszereket.

A cigány kezdett kutakodni, fiókokat kiszedni, mindent összetört. Folyton jött vissza, hogy vágja el a nyakamat, ezért inkább leültem az ágy sarkára, s hagytam, hogy menjen. Közben véreztem.

Ez tarthatott 10-15 percig. Amit lehetett, széthányt, nem talált semmit. A rövidnadrágom zsebében talált 45-50 lejt. A telefonomat késsel szétszúrkálta. Ejsze el is vitte, mert mi sem találtuk, és a rendőrség sem.

Aztán átugrott a kerítésen, s elfutott lefelé, a szomszédasszony látta. A kapu be volt zárva, nem a kapun jött be és ment ki.

Átmentem a szembeszomszédhoz és hívattam a lányom és a rendőrséget. 10 perc alatt itt voltak. A mentő elvitt, a kezemet összevarrták.

Másnap délután 3-4 óráig ott voltam a rendőrségen. Behoztak a cigányokból 13-14 fiatalt, végigvezettek engem előttük. Este sokkos állapotban voltam, nem tudtam úgy megfigyelni a tettest, mégis sikerült azonosítani őt. A rendőrök által levett ujjlenyomatok találtak.

A szobát azóta már valamennyire összeszedtük, a konyha még szanaszét áll. A lányom segít takarítani, mert én nem is tudok rendesen fogni ilyen kézzel. Neki sem volt sok ideje, mert szombaton volt az unokám esküvője. Elmentem én is, habár enni sem tudtam jól bekötözött kézzel.

Régebb 11-kor zártam az ajtót, mikor lefeküdtem. Most már sötétedéskor zárom, és kamerákat is szereltek az unokáim, hogy biztonságban tudjanak. Az ember mindig buta, de amit a saját kárán tanul meg, sokkal jobban megtanulja. Esetenként még hallottam ilyen dolgokat, de a saját tapasztalat sokkal erősebb.

A rendőrség túl engedékeny ezekkel. Hiába büntetik is meg őket, mert nincs ahonnan behajtaniuk a büntetést. Ezért ezeknek mindent szabad.

A polgármester azt hirdette, hogy rendezi a vízen túliak kérdését, de azóta is csak egyre többen vannak.”

Kik ezek a „vizen túli cigányok” és mi a baj velük?

Betfalva egy 700 lakosú település, Székelykeresztúr városhoz tartozik.

Egy betfalvi lakos, aki előbb névvel vállalta panaszát, majd a megjelenés pillanatában névtelenséget kért, már egy éve kér arra, hogy írjak a betfalviakra nehezedő nyomásról. Az ő elmesélése szerint a következő a helyzet:

Betfalván egy cigány család volt, a malom mellett laktak, a Bíró-birtokon.

Mikor a Bíró örökösök a földeket visszakapták, építtettek nekik 3 házat a Küküllőn túl, és oda költöztették őket.

Nem is volt ezzel baj, de a környékbeli cigányok rájöttek, hogy ez egy Kánaán. Bárkinek gondja akad a törvénnyel akárhol, bárkinek bárhol szorul a nyakán a hurok, ide költözik. Most már vagy 200-an vannak.

„Hogyan kapnak annyian buletint? Talán Emilék (Rafai Emil volt keresztúri polgármester – szerk.) bazseváltak, hogy legyen szavazópolgáruk.”

Magánterületekre is építenek, és a tanács területére is. A régi iskolakertbe is. Van egy tanácshatározat 2014-15-ből, hogy az engedély nélküli épületeket le kell bontani. De azóta sem alkalmazzák. Miért?

A környékbeliek termelni nem tudnak semmit. Mindent ellopnak. Az emberek már nem is mernek a mezőre menni. A fiatalok traktorral még ki mernek menni valahogy, de az idősek már nem, gyalog, egyedül.

A gyerekek, a tizenévesek kikapják a cuccokat az emberek táskájából az utcán. Éjszaka házaktól lopnak, a betörések rendszeresek lettek. Meghalt a szomszédasszony, egyik éjjel bementek és kiürítették a házat.

Az a gond, hogy vannak páran a faluban, akik felvásárolják a lopott cuccokat. A lopott fát is van, aki megvegye tőlük. A túlsó határ össze-vissza van vágva, mindent kivágnak. Szekerekkel mennek mindenfelé, ami mozdítható, szénát, fát, mindent visznek.

A telepen van legalább 20 fogat. A lovaik honnan vannak? Szénájuk honnan van, ha kaszálójuk nincs?

Keresztúrra csapatostul mennek koldulni.

Keresztúron felvettek egy szem helyi rendőrt, de az nem bír velük. A keresztúri állami rendőrségtől, aki ismerte őket, s tudta őket kezelni, mind nyugdíjba ment. A fiatal rendőrök nem is mernek a cigánytelepre bemenni, csak a hídig mennek.

Bármilyen eset van, a rendőr összeállítja a dossziét, hónapokig dolgozik rajta, de az ügyész elengedi őket. Ha mégis büntetést kapnak, nincs amiből behajtani.

Van Keresztúron az önkormányzatnál valaki, aki tanítja őket. Amint valaki seggberúgja őket egy lopásért, azonnal az 112-t hívják. De ők bárkit büntetlenül bánthatnak. Két éve horgászott valaki a hídnál, kővel úgy megdobálták, hogy a mentő vitte el.

Apropó mentő, ezek kitalálták, hogy „mentőtaxit csinálnak”. Úgy szállíttatták magukat Keresztúrra, hogy kihívták a mentőt, az bevitte őket a kórházba, ahonnan ők lazán kisétáltak. Csifó doktornőnek meggyűjtötték a baját.

Az eredeti betfalvi cigányok és a jövevények folyamatosan balhéznak egymással. Heti szinten 2-3 balhé, verekedés van. Ha egy kis pénzt szereznek, segélyekből, lopott tárgyak eladásából, italra költik. A mostani, Vónya bácsis eset is úgy következett be, hogy délután a bolti kocsmában (Székelyföldön gyakori, hogy nincs kocsma a faluban, az emberek a bolt mellett isznak – szerk.) összevesztek, fejszével összecsaptak, aztán este mentek az öreghez pénzért.

Az emberek féltik a szüleiket, családjaikat. A Vónya-eset után bárhova bemehetnek, nem lehet tudni, hogy mi következik.

Éhező gazdagok

Meglátogatom én is a betfalvi vízen túli cigányokat. Beszélgetésünket egy hatalmas kettősség jellemzi: egyik pillanatban azzal dicsekednek, hogy nem kell lopniuk, dugig vannak pénzzel, nem szorulnak rá a lopásra, pár percre rá arról panaszkodnak, hogy éheznek a gyerekek, csak minden második nap esznek, ezért kell lopniuk.

„Most jöttünk haza Németbő, főnök, van pénz” – mondja Béni Ferenc, akit akkor vezetnek elém, mikor a közösség vezetője iránt érdeklődöm. „A gyerekek is kint vannak Magyarba.” Körülötte húszan helyeselnek, bólogatnak, bizonygatják, hogy ők nem lopnak, mert nem szorulnak rá.

Nem telik el fél óra, a nehézségekről beszélgetünk, már másképp adják elő magukat. Igen, a gyerekek felmásznak a falubéliek kerítésére és leszedik a fákról a gyümölcsöt, de csak azért, mert éhesek. „Ha nem lenne a gyermeksegély, éhen halnánk, főnök úr!” „Mikor eszünk, mikor nem eszünk.” „A gyerekek egyik nap esznek, a másik nap nem.”

Hogy mennyi pénzük van valójában, Isten tudja. Ahogy körülnézek, szegény gyerekeket tényleg nem veti fel a túltápláltság. De krónikus éhezésnek sem látom nyomait.

A kórus kedvenc dala: „Mi nem lopunk”

A vízen túliak kikérik maguknak, hogy ők nem lopnak. És ezt ottlétem alatt több százszor kikérik maguknak.

„Hallám, nézzük meg, mit loptunk el! Jöhet a katonaság, hallám, járjuk meg a határt, mi hiányzik? Ha valami is hiányzik, rakják rám a bilincset és vigyenek el a börtönbe!” – érvel színpadiasan Béni Ferenc.

Mikor említem, hogy az emberek panaszkodnak, hogy a mezőről a szénát s minden mozdíthatót visznek el, akkor meglepetésszerűen kibukik belőle egy „veszem a bálát, főnök!”, amin a többiek is meglepődnek. Azaz hogy ő vásárolja a szénabálát, nem lopja a szénát. Mindenki értetlenül néz, Monty Python filmbéli hangulata van az egésznek.

„Mi nem lopunk” – mondja többször is határozottan Béni a többiek felé fordulva, mint egy karmester, és erre tízen-húszan erősítik meg, hogy „mi nem lopunk”. Olyan, mint egy jól betanult lecke visszaböfögése, amit a tanár szigorúan elvár.

Amint a neten keresgéltem információkat erről a közösségről, belebotlottam a Mihir-en Lőrincz Csaba és Nagyálmos Ildikó 2015-ös anyagába, melynek a címe „Kapjuk a segélyt, s lopunk”. http://mihir.ro/honfoglalo-ciganyok Akkor még lazán beszéltek erről, ki merték mondani, hogy segélyekből és lopásból élnek. Ma már nem.

De az is lehet, hogy azért nem merik kimondani, hogy lopnak, mert félnek.

Meneküljenek 3 hónapra az erdőbe a bosszú elől

A félelem az, ami most uralja a nyomortelepet. A faluban az emberekkel beszélgetve mindenki óvatosságra intett, nehogy bemenjek közéjük, mert ezek nagyon agresszívek. De amint átmegyek a hídon, azt tapasztalom, hogy ezek az emberek jobban félnek tőlem, mint én tőlük. És mindenkitől félnek, aki fehér. Még be sem mutatkoztam, hogy ki vagyok és mit akarok, máris magyarázkodással kezdik.

Hamarosan bevallják, attól tartanak, hogy a magyar közösség összefog, rájuk ront és felgyújtja a házaikat.

„A rendőr azt mondta, segítséget nem kap Bukarestből, s nem fog tudni megvédeni minket. Azt mondta, vegyük a pokrócokat, s menjünk ki az erdőbe 3 hónapra.”

Ki is mentek, állítják. Csakhogy a gyerekek nem bírták a hideg éjszakákat, lebetegedtek. Nők mutogatják, hogy né, hogy csipázik a gyermek, milyen beteg lett az erdőn. Aztán fogták magukat, s hazajöttek. „Nem lehet kint aludni három hónapig.”

Szerencsére „az emberek nem rontottak még ki a faluból, nem volt még baj”. De azért még mindig félnek. Most szépen is viselkednek.

Miután megnyugtatom őket, hogy nem úgy tűnt, a falusiakkal beszélgetve, hogy támadásra készülnének, kicsit visszatér beléjük a keménység. „Főnök, ha bérontanak a házamba, akkor tudom, hogy hova kell kopogtatnom!” – keménykedik bőszen Béni, utalva arra, hogy van, ahova forduljon, valaki tartja nekik a hátát. Kérdem, ki az illető, szeretnék beszélni vele, adja meg az elérhetőségét. Hát, nem tudja, vesz visszább a nagy mellényből, de a „bulibásnál” megvan az elérhetősége. Kiderül, hogy Béni csak azért a közösség vezetője épp most, mert a bulibás épp nincs itthon. De pár perc múltán megérkezik a bulibás is, biciklin.

A gyerekekkel nem lehet bírni, annyit isznak, mint a nagyok

Barabás János, a bulibás, egyenes tartású, tiszta szemű szép cigányember. Bölcsen és megfontoltan beszél, nem bohóckodik és színpadiaskodik annyit, mint Béni. De szomorú, és látszik, hogy gyötri valami odabent.

A probléma javát a fiataloknál látja: „Vannak ezek a kiskorúak, nem lehet bírni velük. Mit tudjak velük csinálni?”

„A gyerekek fotballoznak, és annyit isznak, mint a nagyok” – hangzik el.

„A megoldás az lenne, hogy a szülő parancsoljon a gyereknek” – mondja, majd később elmeséli, szép szóval próbálta a szülőket meggyőzni, de nem megy.

Ezek után meglepődöm, amikor egyik szomszéd beszólásából hirtelen kiderül, hogy a késes támadás tettese pont az ő fia. A bulibás is pár centit összemegy szégyenében, de férfiasan megőrzi tartását.

A gyerek 20 éves. 13 éves korától már nem vele lakik, mondja magyarázatképpen, de nem magyarázkodva. Érezteti, hogy elfogadja és helyesnek tartja fia büntetését, de hozzáteszi: „az ember csak sajnálja, mert gyereke”.

Beszélgetünk gyerekekről a bulibással, érzem, hogy ez egyszer nincs könnyű szerepben, sem magánemberként, apaként, sem pedig a közösség vezetőjeként.

Kiderül, hogy a gyereket (a késes támadót) már elvitték a hatóságok, és börtönben ül Csíkszeredában.

Beszélgetésünk közben az emberek ilyeneket mondogatnak: „Ha bolond az agya, szenvedjen a börtönben, de ennyi ember ne szenvedjen egyért.” Vagy: „Az, hogy ez a bolondbuta megcsinálta, az ő dolga, Csíkban van hely neki. Ő vétkes volt, elvitték, bezárták. Megérdemelte. De minket ne bántsanak.” Kikérik maguknak, hogy kollektív bűnösség nem létezik, és ezt kollektív módon teszik, ugyanúgy közösen, kívülről fújva a betanult mondatokat, mint a „mi nem lopunk” téma esetében.

Nem könnyű a cigányélet Betfalván

„Semmi emberek vagyunk mi itten, a vizen túli cigányok” – mondják.

„Az a legnagyobb baj, hogy munkát egyáltalán nem lehet találni. Mesterségünk nincs, ezért csak a napszám maradna, de a mezei munkát a gépek elvégzik.”

Nagy a munkanélküliség, egy héten egyszer-kétszer hívják őket csak dolgozni. Pedig a napszámból, a gyermeksegélyből és a külföldi munkából élnek, állítják.

Sokszor nincs mit egyenek, mondják. Ha nem lenne a gyermeksegély, éhen halnának. De így is kevésre futja. „Mikor eszünk, mikor nem eszünk.” „A tanácsnál az alkalmazottak azt mondták, hogy együnk zöldet a mezőről!”

A polgármesteri hivatalra több panasz is van. „A tanácsnál kinyitják nekünk az ajtót, hogy büdösek vagyunk, és menjünk ki.” „A tanács nem segít nekünk semmit.”

„Akinek meg volt csinálva a szocsiálja, azt is elvágták. Ott van ni, nyolc gyermekes anyuka, egyedül neveli a gyerekeket, s elvágták a szocsiálját.”

El akart intézni egy támogatást a két kisgyerekére, meséli a bulibás, és mutatja is az iratcsomót, de nem vették el a dossziét tőle a tanácsnál. A története komplikált, a gyerekei nincsenek a nevén, vagy valami hasonló.

„Két évig jártam, hogy csináljanak nekem buletint.” Ezt ugyancsak a bulibás meséli. Hiába járt, nem sikerült elintéznie, hogy személyit kapjon. „Mikor jöttek a választások, megígértük a volt polgármesternek, hogy rá szavazunk, úgy csináltak buletint nekünk.”

Hányan laknak itt a vízen túl, kérdem őt. „Egy esztendeje összeírtam őket, 160-an voltunk. Azóta még születhetett vagy 6-7 gyerek.”

Itt két nagy család van, a Barabás és a Farkas család. Idegenek nincsenek, reagál arra a vádra, hogy a környékről mindenki ide menekül.

Nincsenek körülmények. A gyerekeket mosni kellene, mondja a bulibás, ölében egy kétéves leánykával. „4 esztendeje ígérték, hogy utat csinálnak, vizet és áramot vezetnek, mindent megígértek.” „Csíkból ki voltak szállva, mondták, hogy kicsi János, nyugodj meg, 9 házat építünk.” „Nem lett semmi!”

„A kamerát berakták, de a villanyt nem rakták be!” – csattan fel egy adott pillanatban egy fiatal lány. Térfigyelő kamerát bezzeg tudtak szerelni, de nekik a villanyt nem húzták be. 10 lejbe kerül egy aksitöltés a faluban, onnan van áramuk, hogy világítsanak és a telefonjukat töltsék.

„Elhagyott népek vagyunk mi erősen.”

Mit mondanak a rendőrök? Nagy semmit

Amint a cigánytelepet elhagyom, beülök az autóba, bekapcsolódok a mindennapos céggyűlésbe. Közben jön egy rendőrautó, megáll a hídnál. Pár másodpercet vár, majd megfordul és elmegy. Igaza lenne a falubelieknek, hogy nem mernek átmenni? Vagy felsőbb utasítás ez, valamilyen protokoll?

A rendőrautó megáll az autóm mögött. A rendőrök hallják, hogy valakivel beszélgetek, de csak megszólítanak, hogy menjek oda hozzájuk. Kilépek gyűlésből és odamegyek.

Ki vagyok és mit csinálok itt? Mondom a nevem, hogy újságíró vagyok hol, és hogy egy anyagot készítek. Igazoljam magam, mondják. Adom a személyimet. Vigyorognak. A sajtóigazolványt is kérik. Basszus, húsz éve nem kérte senki terepen a sajtóigazolványomat. Ezek tovább vigyorognak, mint vajasalma a fán. Mi van, cigányevő képem van?

Kérdem őket, miért nem mennek át a hídon? Mi ennek a magyarázata? Tovább vigyorognak. Nem tudnak erről nyilatkozni, kérdezzem a sajtószóvivőt. OK. Ha már ilyen szerencsésen találkoztunk, megkérdem, hogy ők helybéliként milyen megoldásokat látnak ezen közösség problémáira. Hogyan lehetne ezen segíteni? Tovább vigyorognak. Megvan a véleménye erről, mondja a rendőr, de nincs felhatalmazva, hogy elmondja, forduljak a sajtószóvivőhöz.

Írok is a sajtószóvivőnek. Habár kétszer is megnyitja levelem, egy hét alatt sem válaszol. Akkor megint ráírok, hogy kapta-e meg a levelemet, és meg tudja-e becsülni, hogy mikor tudnak válaszolni rá, mert határidőm van. Pár órán belül küldi a választ, amiben gyakorlatilag semmi nincs.

Igen, én vagyok a frájer, mert az utóbbi időben volt pár értelmes beszélgetésem pár értelmes rendőrrel, s az az érzésem lett, hogy változott a rendőrség, de rá kell jönnöm, hogy a rendszer ugyanolyan.

Megkérdeztem, hogy a vízen túli cigányoknak hány rendőrségi ügyük volt az elmúlt tíz évben, s milyen cselekedetekért. Erre azt válaszolják, hogy a rendőrség nem vezet statisztikát.

Megkérdem, hogyan látják a keresztúri rendőrök, mi lehetne megoldás erre az ügyre. Elvégre a rendőr, akivel ott beszéltem, azt mondta, hogy van véleménye, s kérjem a szóvivőn keresztül. És egyébként is, ki lenne a legodavalóbb, hogy közrendi problémákról véleményt mondjon, mint a rendőrség. Erre azt válaszolják, hogy ezek az információk nem hozhatók nyilvánosságra, mivel mentesülnek a polgárok szabad hozzáférése alól.

Gondolom, a polgárok szabad hozzáférése alól mentesülő információk közé tartozik a válasz azon kérdésemre is, hogy miért nem mennek a hídon túlra. Mert arra sem válaszoltak. De hogy miért kellett egy hétig várnom erre a semmi válaszra?

Az egyetlen értelmezhető válaszuk az volt, hogy egy 21 éves fiatalt 30 napra elzártak, bűnügyi dossziét indítottak az ügyben és nyomoznak. Ennyi.

Sör és kóla

A rendőrös kalandom után megállok a boltnál, mert éhes vagyok.

Miközben vásárolok, kérdem a boltosnőt, milyenek a vízen túli cigányok. Gondolkodás nélkül válaszol: „Annyit vesződünk, lopnak szét mindent. S szemetelnek.” Majd kibontja: „Lopnak az üzletből. Minden ki van készítve, hogy ne kelljen hátat fordítsak nekik, amíg bent vannak. Tessék elgondolni, mikor csordástól jönnek bé! Hiába mondom nekik, hogy csak egy jöjjön bé, jönnek mind, hogy tudjanak lopni.”

„Most egy kicsit visszahúzódtak, mert félnek, hogy a magyarok meg akarják verni őket, de ez csak 1-2 nap.”

A hölgynek megvan a véleménye a cigánykérdésről, ami körülbelül az egész falu véleményét összefoglalja: „A tanács kellene dolgoztassa őket, de ehelyett hozzák nekik a sok csomagot. A kisnyugdíjasokra nem figyelnek, de ezeknek hozzák a sok támogatást! Makkegészségesek, miért kell támogatni őket? Azok adják el a csomagokat, a bonokat, s italra és cigire költik.”

Amíg az autóban ülve csillapítom az éhségemet, figyelem, hogy a vízen túli vendégek mivel jönnek ki a boltból. Sört és kólát vesznek. Van, aki sört is és kólát is. Elgondolkodom, én vajon sört vagy kólát vennék, ha otthon éhezne a négy gyerekem?

Nem lehet termelni, a törzsválasztók lopnak

A betfalviak, akikkel akár az úton, akár az üzletben, akár otthon náluk beszélgettem, mind megerősítik, hogy az engem megkereső betfalvi által felvázolt panaszok valósak, és még ennél több is van.

Megkeresem Szécsi Dezsőt, aki állítólag ott gazdálkodik a nyomornegyed közelében. A kapuja zárva van, habár hárman-négyen is szorgoskodnak odabent a gazdaságban. Mikor kihívatom, szabadkozik, hogy sajnos az utóbbi időben muszáj, hogy kulcsra zárják a kaput. Ezek miatt.

Már az első mondatain is, de a beszélgetés alatt végig érződik, hogy Szécsi amolyan értelmiségi földműves, olvasott, művelt ember. Elvei vannak, tudatosan csinál mindent, neki a földművelés nem megélhetés, hanem tudatos életmódválasztás eredménye. Nyugodtan, bölcsen beszél, hangjából béke és szeretet árad. Ez inkább fájdalommal, mintsem gyűlölettel keveredik, mikor a cigányok kérdésére térünk.

„Ezt nehéz viselni. Nem azt mondom, hogy nekem a napomat az tölti ki, hogy mérgelődök, mert én ezt elengedtem valamilyen szinten. Mert ha nem, akkor nem tudsz a dolgaidra figyelni, nincs lelki békéd, nincs örömöd. Együtt kell élni ezzel a problémával.”

Majd hozzáteszi: „csak éppen akkor van a baj, amikor 500 lej egy mázsa műtrágya, ezrek az üzemanyag, a növényvédőszerek, hektárokat lekeríteni a vadak elől megint ezrek, és a végeredmény az, hogy amikor a cigány kilopta magát, akkor hazahozod azt, ami marad. S ehhez vágjál jó pofát, és tedd a dolgod.”

250 hektár területe van a falunak a vízen túl, ebből ma legfeljebb 25 hektár van művelve. Ő jelenleg 17 hektárt művel ott, de ez csökkenőben van, idén felhagyott a Csere dűlőben egy 2,5 hektáros területet, amit nem tudott már megvédeni.

Régebb tizentonnákat termelt petrezselyemből, murokból, káposztából, stb. Ma már ez lehetetlen. Csak a cirok és a kukorica az, amit valamennyire meg tudnak védeni. De azt is csak valamennyire, hangsúlyozza ki.

40 ezer forint 5 kiló cirokmag. Tavasszal, mikor kikel a cirok, vagy a kukorica, a cigányok beleengedik a lovakat. Kerítést épített hosszan, de szétszedték, a cserefa oszlopokat kivágták és eltüzelték, a vaskaput sarkából letörték.

Most a kapu bálakötözővel van bekötve, mert ha felteszel egy lakatot, 2 nap múlva le van verve, meséli Szécsi. Ha fel van szerelve a villanypásztor a vadak ellen, naponta 10-szer arra kell menni, hogy lássák, hogy mozgás van, mert ha nem, ellopják. Mindent ellopnak. Tavasszal az első kisarjadt lucernától ősszel az utolsó kinnfelejtett villanypásztor-drótig mindennek lába kél.

„Ha megsapkázok kettőt-hármat, akit elkapok lopni, akkor nekem lesz bajom. Semmiféle eszköz nincs, hogy hassunk rájuk.”

Ezekre a területekre mindenki kifizeti az adót, de semmiféle védelmet, intézkedést nem kapnak cserébe. Húsz éve semmi nincs.

„Nem is igazán érdekelte ez a régi városvezetést (Rafai Emil RMDSZ-es volt polgármestert – szerk.), mert volt egy olyan szlogen, hogy „aki nem velünk, az ellenünk”. És aki nem tud tapsolni ennek a székelyföldi kommunista pártnak, az nem megvédeni való állampolgár, annak vihetik a cirkát és a kukoricáját”, mondja Szécsi.

„Ezek nagyrészének semmiféle tartózkodási engedélye nem volt, idevándoroltak, területet foglaltak. Buletint csináltak nekik ide választások előtt, ők lettek a törzsválasztók. Az én szavazatom 1, az övék 100. Érti, miről beszélünk.”

Kérdem tőle, ha már naponta látja őket, hányan vannak? 100, mondja. Csak 100? Hallottam 200-at is. 100+ van, aki veszélyt jelent, tisztázza. Mert a csecsemő nem lop még.

„A mindenkori hatóság hogy áll ehhez az egész dologhoz: ott van egy iskolakert. Ott tanultak a diákok a békebeli időben fát oltani, jószágot nevelni. Ezek, ami fa volt, mindent kivágtak, és a tanácsi területet privatizálták, pajtát építettek rá, lekerítették, taccsra tették. A tanácsi területnek a megvédése kb. ilyen szinten működik: a purdé ráépít, s mindenki vonogatja a vállát. Ha én akarnék építeni egy kukoricakast, nekem kellene építési engedély, 60 papír, tűzoltósági engedély.”

A vízen túli cigányok tevékenysége környezetvédelmileg is csőd. „A fél falut megtöltik mocsokkal, szeméttel.”

„Van ott egy holtárok, madárvédelmi terület, egy kis ökológiai sziget. Ezek onnan egész télen vágják, viszik a fát.” Jelezték a hatóságoknak, a helyi rendőr jött ki, a mai napig semmi nem változott.

„Hogy ez idáig eljutott, az annak a következménye, hogy látták, hogy bármit megtehetnek. A mi generációnk nem fogja megélni, hogy ezeknél változást lásson a nevelés hatására. Amikor barbárságban nősz fel, amíg csak ezt látod a szülődtől… Amíg a neveléstől ezek megváltoznak, addig csak a törvény az, amivel lehet hatni rájuk.”

Ez a generáció még a nagyapját sem látta dolgozni

„Ezekkel nincs mit kezdeni”, érvel hasonlóan egy másik falubéli, Szakács Domokos: „Ez a generáció még a nagyapját sem látta dolgozni. Lopnak, isznak, agresszívek, állandóan részegek.”

Az iskola jót tenne a gyerekeknek, hogy nyissanak a világ felé, mondja, de iskolába sem járnak. 2 évvel ezelőtt, amikor utoljára hallott erről, 36 iskolaköteles gyerekből csak 2 járt iskolába, az is rendszertelenül. A 16-17 éves leánykának már 2 gyereke van, férje nincs.

A gyerekeknek nincs jelenük, jövőjük. „Az egyik fele kukázik, a másik kéreget.” A tizenévesek lopnak és isznak. „Nem az a bánat, hogy van 1-2 ilyen. Hanem az, hogy 50 ilyen tizenéves purdé van, aki ezt fogja csinálni egy életen keresztül.”

„Feneketlen kút ez, bármennyi pénzt raksz bele, semmiféle javulás nincs.”

„Az uniós csomagokat eladják bagóért, hogy legyen miből inni. Ha segélyt adsz, annyi, mint a falra hányt borsó.”

„Nem tudnak semmire vigyázni. Raktunk nekik csapot, minden második nap a csap le volt törve, a víz folyt patakokban. Hiába raktunk nekik csapot, mert folyton járnak a faluban, kéregetik a vizet.”

Amikor Szakács Domokos udvarára megyek be, egy némaréce próbál kikergetni, sziszegve támad rám. „Jó házőrző, de a cigányok ellen nem tudott megvédeni” – mondja a gazda.

Április elsején betörtek hozzá a cigányok, 1000 euró értékben loptak el különféle gépeket és kaját. Flexet, pisztolyfúrókat, druzsbát, rengeteg villanykábelt, rézcsövet, rézfittinget és Haka press idomokat. A rezet különösen szeretik, mondja. De elvittek a hűtőből 4 csülköt, 2 hosszúhúst, egy hasszalonnát és 4 szál kolbászt is. „Pár hétig jól éltek.”

A rendőrök hamar azonosították őket, a lopott fejsze alapján. A tettesek azt vallották, hogy bedobták a gépeket a Küküllőbe, ijedtükben. De hiába úsztatták őket a rendőrök, mert nem találták meg a folyóban a gépeket, mondja Szakács, mert nem voltak ott. Szerinte akkor már el voltak adva a lopott tárgyak, majd a tettesek visszavásárolták őket, és aztán tényleg a Küküllőbe dobták, hogy a következő úsztatásnál megtalálhassák. És meg is találták másodikra, micsoda meglepetés. Ezt annak alapján következtette ki Szakács, hogy mikor ellopták a pisztolyfúrót, nem volt benne fúró, mikor visszakapta, akkor volt. Tehát valaki használta már időközben, és ejsze nem a cigányok, mert náluk nincs áram.

Sajnos, a folyóban töltött idő annyira megártott a gépeknek, hogy használhatatlanok és javíthatatlanok, hiába kapta vissza őket.

Az orgazdára, aki megveszi a cigányoktól a lopott árut, és továbbadja, a falubeliek még jobban haragszanak, mint a tolvajokra. Mert ő tartja működésben a rendszert. Az egyik orgazda nevét több embertől is hallom. Habár több történetük is van, ami azt bizonyítja, hogy az illető orgazda, még senki nem vállalta be, hogy nekimenjen nyilvánosan.

„Ez a gyerek volt már az egyetemen (értsd: börtönben), de ott csak még jobban kitanult”, mondja Szakács a tolvajról.

„Jött a gyerek apja, hogy vonjam vissza a feljelentést, mert adnak 2000 eurót. De ha ennyi pénzük van, akkor miért lopnak?”

Mindenütt ugyanaz, végtelenítve

Mikor a betfalvi lakos megkeresett, és előadta a panaszait, mondtam neki, hogy ebben semmi különleges nincs, szinte mindenütt ugyanezek a panaszok, ahol lepattant, a nyomor határán tengődő cigányközösség él itt a környékünkön.

Hogy lopnak. Hogy nem lehet tőlük termelni semmit. Hogy isznak, hangoskodnak és balhéznak. Hogy kéregetnek. Hogy agresszívek.

Hogy panaszkodnak, hogy nincs áramuk, de ha bekötik nekik az áramot, akkor nem fizetik, de legalább pazarolnak vele. Ha bekötik nekik a vizet, akkor nem fizetik, de folyatják el bolondul. A mentőt taxinak használják, a hívások 80 százaléka szakmailag indokolatlan (egy mentős forrásom szerint). Lopják a fát és a szénát, mindent, amit szekérrel vinni lehet, de nincs kaszálójuk, csak lovuk.

S ezt így folytathatnám minden egyes panaszra, ami itt az anyagban elhangzott. A panaszok mindenütt hasonlóak és kifogyhatatlanok. Van-e értelme még egyszer írni erről, miután ezt már mindenki tudja?

Mégis bevállaltam, hogy írok erről, mert kíváncsi voltam, hogyan látják az emberek a probléma megoldását. Ezért mindenkitől, akivel elbeszélgettem, megkérdeztem, hogyan látják a megoldást.

Megoldás van-e?

A székely ember hajlik a kemény megoldásokra. Sokan látják abban a megoldást, hogy nem kell nekik ide személyit adni, az illegális házaikat le kell romboltatni, mint ahogy arra tanácshatározat van, s menjenek Isten hírével. Igen, ez talán megoldaná a betfalviak problémáját, de a probléma áttevődne máshova, ahová ezek az emberek mennének. Mondjuk, ez a betfalviakat már nem érdekli. Nekik már annyira elegük van, hogy minden teljesen mindegy, ők már végre szabaduljanak fel, s hadd kapjon más is ebből a nagy jóból.

El lehet ítélni őket rasszizmusért vagy toleranciahiányért vagy akármiért, de valójában ők áldozatok, ez olyan, mint mikor egy bántalmazásokkal tűzdelt házasságból, vagy egy szenvedéssel bélelt munkahelyről próbál kiszabadulni az ember. Nekik már mindegy, csak fény legyen már végre az alagút végén.

Akik szeretnék a házak lerombolását, ugyanakkor azt is tudják, hogy a hatóságok nem fognak ilyen drasztikus megoldásokkal jönni, mert szavazatokról van szó.

A gyakoriságban következő, kevésbé durva, de határozott vélemény: legkézenfekvőbb megoldás az lenne, ugye, mondja a székely ember, hogy ők is dolgozzanak, s akkor csökkenne ez a mélyszegénység, amiben tengődnek.

Van is egy pár ember a faluban, aki a becsületesebbjét dolgoztatja időszakosan, napszámban. Csakhogy ez nem lesz megoldás hosszú távon, állítják. Egyrészt azért nem, mert egyre kevesebben akarják dolgoztatni már őket, mert félnek tőlük, másrészt pedig azért, mert a pénzt, amit napszámba kapnak, úgyis csak elisszák, így nem az életszínvonalukat növelik, hanem csak a balhészintet a faluban.

A másik lehetséges pénzszerzési módszer a külföldi munka, amivel a vízen túliak is hencegtek, csak ennek ismét van egy részleges akadálya, vélik az ügyet jobban ismerő helybéliek. Mégpedig az, hogy a cigányok egy részének még most sincsenek rendes irataik, így sokan közülük nem tudnak munkát vállalni odakint.

Szakács Domokos szerint az egyedüli megoldás: rákényszeríteni őket iskolába járni, s akkor 20-30 év után lehet, hogy lenne valami változás. „Lehetne kötni a segélyt az iskolába járáshoz, de sajnos nem vagyunk következetesek azt betartatni.” Amit a gyerekek koldulnak a városban, nem nagy pénz, meg kellene győzni a szülőket, hogy érdemesebb lenne iskolába járatniuk a gyerekeket.

A polgármesternek, a helyi önkormányzati tanácsosnak és a rendőrségnek elküldött kérdések között is szerepelt az, hogy milyen megoldásokat látnak.

A rendőrség válaszát fentebb már mutattam, nem akarják megmondani, hogy milyen megoldást látnak. Mert törvényesen megtehetik, hogy ne mondják el. Nem tudom, túl nagy elvárás a rendőrségtől, hogy legyen meglátása ezügyben, ha konkrét terve nincs is? Annak tükrében, hogy még statisztikájuk sincs, lehet, hogy tényleg túlbecsültem őket.

A polgármester szerencsére szóba áll velem, és vázolja a hivatal elképzeléseit, terveit. Beszélgetésünk elején kérdem, hogy tud-e olyan más példákat a cigányügyek megoldására itt a környéken, amelyek működtek. “Hát az a helyzet, hogyha szétnézünk, azt látjuk, hogy nincs” – mondja a polgármester.

Kérdem a vízen túliakat is, hogy szerintük mi lenne a megoldás erre a helyzetre. Csak állnak, néznek, és nem értik, hogy mit akarok. Ez a dolgok normális rendje, süt le a legtöbbjük arcáról, miért kell ide megoldás. Egyik-másik bepróbálkozik, hogy „segítsen többet a tanács”, vagy hogy „ne akarjanak a magyarok letámadni minket”, de az értelmesebbje csak áll és néz.

Ez már az a stádium, mikor az áldozat annyira megszokta, hogy áldozat, hogy már nem is gondolkodik azon, hogy miként lehetne szabad. A szabadságot leggyakrabban szabadosságként éli meg, emiatt lesznek a konfliktusok. Tudom, hogy olvasóink közül sokan nem fognak egyetérteni velem, de ebben a történetben a legnagyobb áldozatok a cigányok. A generációk óta beléjük ivódott áldozatszerepbe beleszületnek, belenevelkednek, és legtöbbüknek nem lesz ereje ebből önerőből kimászni, sőt még az igény sem születik meg bennük eziránt.

Mostanság elég sok indiános könyvet olvastunk a gyerekeknek, s miközben beszélgetek Betfalván a cigányokkal, kicsit olyannak éreztem magam, mintha amerikai indiánokkal állnék szemben, akik nem értik, hogyan működik a mi világunk, a fehér ember világa. Ez a kapitalista, kereszténynek nevezett, tulajdonalapú és hatalomalapú világunk, amelybe ők akaratukon kívül csöppentek bele.

A betfalvi magyarok és cigányok két párhuzamos világban élnek, aminek sajnos a valóságban van egy közös találkozási pontja, és ez mindkét félnek fáj.

Betfalvi magyar szemmel nézve ez a mi világunk, mert mi már lefoglaltuk. Nekik pedig nem marad más választásuk, csak az, hogy alkalmazkodjanak hozzánk. De az valamiért nem akar működni, ezért másodrangú emberként kezeljük őket, iratokat nem akarunk adni nekik, tulajdont nem akarunk adni nekik, csak közöljük velük, hogy nem kívánatosak. Ami részünkről jogosnak tűnik, mert teljesen másak, mint mi, így ha adnánk is bármit nekik, amire azért történtek próbálkozások az idők során, úgysem az történne, amit mi szeretnénk. Legtöbben a lakást lelaknák, a vagyont elkótyavetyélnék, az iratokat elvesztenék.

A betfalvi cigányok pedig már olyan mélyen érzik magukat, hogy „úgyis minden mindegy” alapon nincs veszítenivalójuk, bármit megtehetnek, mert az egyetlen fontos szerepüket, a választási ágyútöltelék szerepét nem fogják úgysem elveszteni.

A két szál nehezen akar közös érdekben találkozni. Egy betfalvi mondta: „annyi helyen annyi okos ember megpróbált megoldást találni a cigánykérdésre, s még senkinek nem sikerült.”

Helyi megoldások azért már léteznek különféle közösségekben, de ezeket nyilván nem könnyű máshol alkalmazni, mert egyrészt helyi sajátosságokra épülnek, másrészt a helyi cigány közösség irányából kell ezeknek jönnie, vagy legalább magukénak kell érezniük ezeket.

A betfalvi esetből a következőket tanultuk, illetve ezek a legjobb megoldásötletek, amiket Betfalván hallottam:

Szécsi Dezső talált egy részmegoldást, amit érdemes megemlíteni: olyant termeszteni, ami a cigányok számára nem annyira kelendő, és amit többé-kevésbé meg lehet védeni. Ő a kukoricát és a cirkot találta ilyennek, többéves tapasztalat alapján. Sovány vigasz, de egy problémára megoldás.

Szakács Domokos egy pozitív példát említ a közvetlen közelből: a kárahegyi cigányok (Fiatfalva, ugyancsak Keresztúrhoz tartozó falu) régebb kukáztak. Most iskolába adták a gyerekeiket, és versenyeznek, hogy kinek van nagyobb háza és nagyobb autója. Ők maguktól jöttek ki a mélyszegénységből, nem segítséggel.

Tehát ha megszületne a betfalvi cigányokban is egy igény, bármilyen igény, akkor az megoldás lehetne. Csak hogyan szülessen meg? És hosszútávon megoldás-e ez, vagy csak még tovább rontja a helyzetet, mert hajtanak egy elérhetetlen, álombéli jólét után, ami egy végtelen mókuskerékbe vezeti őket?

Érdekes választ ad Szécsi Dezső, mikor a lehetséges megoldásról kérdem. „A megoldás nem nálunk van”, mondja, s felfelé pillant. Hogy az égiekre gondol-e, vagy az elöljáróinkra, majd kiderül, mikor a probléma megoldódik.

A kampányígérettel hogy állunk?

Koncz Hunor János polgármestert három kérdéssel keresem meg: hogy milyen problémák vannak, milyen megoldást lát erre a problémára, és hogyan halad azzal a kampányígéretével, hogy megoldja a betfalvi cigánykérdést.

Nem akarok nagyon nekimenni a városvezetőnek, mert a faluból mindenki mondja, hogy a régi polgármester sara ez, amit az új csak megörökölt. Ezt igazolja az a bejegyzés is, amit a város régi Facebook-oldalán találok, amiben a régi polgármester, Rafai, átadja az újnak, Koncznak a város ügyeit, többek között a betfalvi cigányok oktatásának és integrációjának a feladatát, mert nekik nem sikerült.

Pedig nagyon próbálták, még a lakossággal is konzultáltak, derül ki egy pár éves, ugyancsak a Facebookon talált, eléggé vicces bejegyzésből.

Erről a szintről vette át az ügyet az új polgármester, aki válaszát egy pontosítással kezdi: nem csak a betfalvi cigánykérdés megoldásával foglalkozott a kampányában, hanem az egész város romaproblémájával. Mert a városban három olyan zóna is van, ami főleg romák által lakott, mondja a polgármester. És ezek annyira különböznek, hogy három különböző kategóriába is sorolhatók bele.

“Az első, a kárahegyi telep, akiken nagyon meglátszik, hogy elkezdtek menni külföldre dolgozni. Látványos a különbség, hogy egyrészt milyen házakban élnek, milyen igényeik vannak. Például engem kerestek meg tavaly azzal kapcsolatban, hogy külön új kukát szeretnének, egy ilyen nagyobb hulladékgyűjtő pontot, hogy ne az útra kerüljön a szemét, hanem hogy ők ott kulturáltan, civilizáltan tudják gyűjteni. Ez is annak a velejárója, hogy láttak egy valamilyen szintű kulturális oktatást külföldön. Ki is helyeztük a kukákat.”

“Ez a legutóbbi választásokkor meg is látszott. Az előző városvezetés ezeket a telepeket egy az egyben csak szavazóbázisnak használta. Nem foglalkozott velük, nem csinált ott semmit, hanem amikor a választások jöttek, kellő időben valamit csöpögtettek nekik. 2020-ban a kárahegyieknek ez már nem volt elég, hogy kimennek, s főznek nekik egy tokányt. Mert nekik már elvárásaik vannak, igényeik. Itt vannak a három telep közül a legtanultabb, és a külföldet leginkább látott romák. Ez akkor is meglátszott, mikor a pandémia miatt nem tudtak visszamenni külföldre, elkezdtek itthon dolgozni. Főleg a fiatalok nagyon megtalálták itthon a helyüket.”

A második keresztúri cigánytelep az a Zata utcai, az valahol középen áll, “a tanulás és az értelmiségi szint magasabb”. És akkor jön a harmadik kategória, a betfalviak, ahol “tényleg az van, hogy az egy speciálisabb helyzet.”

Betfalván azt látja a legnagyobb problémának a polgármester, hogy mindenünnen ide szivárogtak a családok, annak reményében, hogy itt majd kapnak házat, mint ahogy az a legelső családokkal történt, akiket a vízen túlra költöztettek.

“A kárahegyi telepen megnyitottuk a telekkönyveket, most készülünk bevezetni a kanalizálást, hogy az higiéniai szempontból legyen rendbe téve. Ez ott náluk működik is” – mondja a polgármester. A Zata utcában szociális házakat adnak át, amelyek egy állami program keretében épültek, bevezetik az áramot és közművesítik az utcát, hogy ők is legyenek bekapcsolva a városba.

“A betfalviaknál van egy picit nagyobb probléma, mert ott tényleg az van, hogy megszámlálhatatlan az, hogy hogyan kerülnek oda az emberek. A máshonnét elszármazott, akár a csíki tűzvész miatt elköltözött romák például, akik jönnek, azok többnyire a “vízen túlra” mennek. Na, az ő esetükben merül fel az a probléma folyamatosan, hogy valamerre mindig csak terjeszkednek, egyik napról a másik napra felhúznak oda egy vityillót.”

A helyzetet nem segíti, hogy tavaly jött egy olyan törvény, hogy a hivatalok kötelesek ideiglenes tartózkodási engedélyt csinálni azoknak, akik a rendőrség által igazoltan ott élnek. Ez jó az államnak, hogy tudja követni az állampolgárait, de nem jó Betfalvának, mert elősegíti az idegenek idevándorlását és honfoglalását.

“Van egy olyan helyi határozat, miszerint az illegálisan épített házakat el lehetne dózerolni. Én azt gondolom, hogy egyelőre még nem ez volna a megoldás, sőt.”

Mindemellett a legnagyobb probléma azzal van, hogy Keresztúron statisztikailag szinte nincsenek is romák. Tavaly megpróbáltak uniós forrásokból pályázni, közösen a szentegyházi tanáccsal, viszont ott lett volna egy olyan elvárás, hogy a lakosság közel 20 százalékát kellett volna kitegyék a romák. És habár a valóságban közelít az arány, a statisztikák ezt nem támasztják alá. A cigányok java székelynek adja magát a népszámláláson. Ez az egész országban probléma, pályázáskor, hogy a statisztikában többségiként szerepelnek, nem kisebbségiként. Ezért nehéz megfogni pályázati pénzeket.

Elég a pénz a felzárkóztatáshoz?

Nem elég, mondja határozottan Koncz. Nyitás is kell irányukba. Ő ezért folyamatosan egyeztet, tavaly is tartottak Keresztúron egy, a roma kisebbséggel foglalkozó egyeztető konferenciát, továbbá úgy a betfalvi közösséggel mint a egyházak képviselőivel egyeztettek, hogy nyissanak a romák irányába. Jó lenne, ha az egyházak magasabb szinten is nyitnának.

Van egy Gagy-menti fiatal roma, tanult ember, aki azt mondja, hogy mikor a romák kiszakadnak a közösségükből, akkor minden rendben van velük, de mikor visszakerülnek a közösségbe, akkor úgy viselkednek, mint a közösség, mondja a polgármester. Az ő személyes meglátása az, hogy ezeket a közösségeket úgy lehet felzárkóztatni, hogy közöttük élsz, és úgy mutatsz példát.

Erre nagyon jó példa, amit a betfalvi óvónők csinálnak. Amikor a vízen túli gyerekek bejönnek óvodába, megmosdatják őket, és egy tiszta ruhát adnak rájuk. Van felhalmozva ruha adományokból, gyűjtésekből. A gyerek tisztán van egész nap, és tiszta ruhában megy haza. Persze, másnap, ha oviba jön, meg kell ismételni ezt a procedúrát, de ennek hatalmas pozitív hatása van. Azoknak a fiataloknak, akik jártak oviba-suliba, azoknak például csak 4 gyerekük van, míg iskolázatlan szomszédaiknak 11, mondja Koncz.

“Ha van, aki ezt önfeláldozóan csinálja, akkor ez jó, és tud működni. Ellenkező esetben nem működik. Tehát ha nincsenek elhivatott pedagógusok, emberek, akik odaálljanak melléjük, akkor én a világ pénzét is behozhatom. Oda felhúzhatunk egy rendelőt, és egyszerűen az lesz belőle, hogy lelakják, tönkretszik, nem lesz, aki foglalkozzon vele, eltűnnek belőle dolgok.”

A polgármester azt is szeretné, ha minél több szociális juttatást tudnának kiadni, mert akkor jobban munkára tudnák bírni őket, és ki tudnák őket mozdítani a közösségből. A segéllyel együtt jár havonta néhány óra közösség javára fordítandó munka. Az nem igaz, hogy valakinek is jogtalanul elvágták a szociális segélyét. Sőt, most többnek adnak, mint két évvel ezelőtt. Az tény, hogy még mindig nagyon kevesen vannak ilyen szocisok, kevesebben, mint a szomszédos faluban, Siménfalván. Pedig Keresztúr város.

Felmérik a “szennyezett zóna” igényeit

Hogy a problémák megoldódjanak, ehhez a közösség is hozzá kell, hogy tegyen. Idén július 25. és 31. között egy közvélemény-kutató cég fog végezni egy felmérést a három romatelepen, megnézik, hogy az adott terepen konkrétan kik vannak, mit akarnak, hogyan élnek, mit szeretnének, és akkor az alapján lehet változtatni. “Ez azért baromira fontos, hogy egy: lássak egy átfogó képet, ami az ő tapasztalataikra fog épülni, és kettő: hogy a városnak a stratégiáját is lehessen felépíteni.”

A másik két közösségben már körvonalazódik, hogy a fiatalokat kell segíteni, “igény van rá, látszatja is van a segítségnek, és meg is fog történni”.

“A legnagyobb probléma itt van Betfalván, hogy nem is tudják elmondani, mit akarnak, és még nem elég az a hozzáadott munka, amit például a pedagógusok hozzátesznek. Van annak látszatja, mert van látszatja, viszont nem elég.”

Jó lett volna, ha már tavaly tudtak volna erre pályázni, akár rendelőre, akár betegellátásra, akár tisztálkodási konténerekre. Megegyeztek a pedagógusokkal, hogy az oktatásba besegítenek azzal, hogy tisztálkodási lehetőséget hoznak létre.

A vízen túl azzal is nagy baj van, hogy azok a területek magánterületek, ahová a város önmagában nem ruházhat be, mondja Koncz. De azt sem teheti meg, emberileg, hogy kiszakítja onnan az embereket, s beviszi a város központjába, csak mert ott van a városnak másfél hektár területe.

Azért is nagyon fontos ez a felmérés, mert a városnak az általános rendezési tervét most készítik. “Az unió nyomására a román állam is sokkal jobban odafigyel. Most ez nagyon csúnyán hangzik, ahogy ők megfogalmazták, de úgy veszik, ezeket az ilyen kisebbségi vagy kitagadott negyedeket, hogy “zonă contaminată”. (Szennyezett zóna -szerk.) Ez azért is fontos, hogy amikor a város felállítja a rendezési tervet, akkor ha valami olyan jelenik meg, hogy megpályázható, akkor valószínűleg erre megenged majd egy ilyen kiskaput, hogy ott egy picit másképp járjál el, vagy ne kelljen minden rendelkezést betartani. Nem tudom még pontosan, hogy ez mivel jár.”

Hogy ne veressék meg a papot

“De akadályoktól függetlenül lépésről lépésre haladunk minden egyes roma telepen, hogy ott megoldást találjunk. Amit egyszer lehet vagy pályázati úton, vagy saját erők bevonásával. Vagy van egy norvég cég is Keresztúron, aki segítene. Viszont tényleg azt kell megnézni, és ebben segít a felmérés, hogy a közösség is egyrészt mit szeretne, és hogyan lehetne ezt megoldani. Nem feltétlenül csak a roma közösségre értem, hanem a közösség egészére, a teljes székelykeresztúri közösségre.”

“Ehhez nem teljesen elég az, hogy két-három ember áll hozzá pozitívan. Azt gondolom, tényleg az egész közösség úgy kellene hozzááljon.

Hogy egyrészt ne engedd meg, hogy bizonyos dolgok megtörténjenek, és másfelől pedig valamilyen szintű közösségi megoldást találni arra, hogy ne attól kelljen féljen a betfalvi református pap, hogy sötétben kapával fejbe vágják. Mert az egyház területén megszólította őket, hogy hohó, mit csináltak. Mire ezek azt mondták, hogy: Maga vigyázzon, me’…”

The post Késsel támadt a 81 éves bácsira a 21 éves „purdé”, a cigánykolónia félelmében az erdőre menekült. Miért? appeared first on Átlátszó Erdély.

A Budvár utca kanyarában álló négy, kétszintes tömbházban a legfrissebb adatok szerint 501 ember él, akik közül 491 roma nemzetiségű. A romos állagú tömbházak a város felől érkezve csak a kitartó érdeklődőnek mutatják magukat, hiszen előbb lakóházakat, majd a fejlődő ipari zónát kell elhagyni, hogy végül a kanyarnál befordulva feltűnjenek az épületek.

Amikor odaérek, már délután van: sokan kint ülnek az utcán, a kocsma környékén, a gyerekek lomokat gyűjtögetnek játékhoz, egy kissrác pedig pórázra kötött kutya után lohol. „Ne kínozzad, te!” – hallom a távolból, ahogy többen rendre utasítják.

Leskó Barbara, a Gyulafehérvári Caritas székelyudvarhelyi romaprogramjának szakmai irányítója a helyi szociális központban vár, ahonnan majd elkísér a helyi szegregált roma iskolában tartott Caritas-foglalkozásra is. Kevés pénz és sok igyekezet – ez látszik a szociális központ felszereltségén, amely ugyanolyan tömbházban működik, amilyenben a budvári romák élnek, csak jobb állapotban van.

Konferencia a székelyek fővárosában

A székelyföldi romák többsége szűkös körülmények között él, és bár általában alig pár kilométer választja el őket a települések központjától, nagyon ritkák a találkozási lehetőségek. Mintha párhuzamos világokban élnénk: miközben a feléjük történő nyitásról alig hallani, kiszolgáltatottságukról, szegényes életkörülményeikről gyakran látni döbbenetes képeket.
A székelyföldi konferencián olyan sikeres romaprogramokat mutattak be, amelyek a helyi hátrányos helyzetű csoportokkal együttműködő szakembereket megerősítik abban, és a többségi társadalom felé is közvetítik, hogy vannak működő módszerek, érdemes dolgozni, mert lehet változást elérni.
A három megcélzott megyéből tíz állami intézmény igazgatója, öt szociális inspektor, harminc pedagógus, hét iskolai mediátor, öt gyermekvédelmi szakember és négy pszichológus vett részt. A rendezvényt a United Networks projekt keretében a Gyulafehérvári Caritas – Szociális Gondozás szervezte, partnereként a helyi önkormányzat is beszállt.
A Caritas 2015 – 2017. között indított United Networks nevű projektje (integrált kezdeményezés hátrányos helyzetű közösségek felzárkóztatásáért) három megye (Hargita, Kovászna, Maros), huszonegy települését vonta be a szociális kirekesztés veszélyeinek feltérképezésébe és hálózatépítésbe. Ennek a munkának a folytatásaként valósulhatott meg az udvarhelyi konferencia is.

A székelyföldi feszült hangulat, a hátrányos helyzetűekkel szembeni néha csak előítéletes, máskor tettlegességig fajuló kirekesztés olyan tragikus etnikumközi konfliktusokban csúcsosodott ki, mint a csíkszentmártoni eset, ahol villákkal, fejszékkel űzték ki viskóikból a roma helybélieket (Hargita megye, 2009), a gyergyószentmiklósi gyújtogatás (Hargita megye, 2016), a kecseti traktoros házrombolás (Hargita megye, 2017), de ide sorolhatjuk azt is, hogy a szotyoriak elutasították, hogy településükön árva vagy elhagyott gyermekek számára befogadó otthon épüljön. Arra hivatkoztak, hogy az intézetbeli tinédzserek ártanának a fiataljaiknak (Kovászna megye, 2018).
„Nem szavazatgyűjtő munka a szegények segítése” – fogalmazott a konferencia egyik meghívottja, L. Ritók Nóra. És valóban: a romák szociális helyzetének javítására irányuló kezdetleges törekvéseket a többségi társadalom egyes tagjainak előítéletekre épülő erős ellenállása árnyékolja be.
Ennek a feszült, konfliktusokkal terhelt viszonynak a javításában az sem segít, hogy sokkal nagyobb a sajtóvisszhangja egy negatív hírnek, mint a közösségi kis sikereknek, így ezek gyakran el is sikkadnak. A Caritas udvarhelyi romaprogramjának felelőse, Leskó Barbara a Romák vertek sajtósokat című cikk sikerét idézi fel (amely valójában egy focibajnokságról számolt be), szemben azzal az írással, ami arról szólt, hogy a cigánytelepen élő felnőttek írni-olvasni tanulnak.

„A nyomor és a szegénység a társadalom szervi betegsége, amit látszatintézkedésekkel éppúgy nem lehet meggyógyítani, mint a test nyavalyáit babonás ráolvasásokkal” – idézte a Gyulafehérvári Caritas Szociális Gondozás Ágazatának igazgatója, Ludescher László Révay József piarista tanárt. A szegénységben élők lehetőségeinek javítása rázós és megosztó téma, de ezernyi „szakértője” van, többen értenek hozzá, mint a focihoz, véli Ludescher: „leegyszerűsítik, tudják a tutit, hogy csak dolgozni kell és iskolába járni.” Ezek egyszerű, de rossz válaszok, fogalmazott.

A sikertelenség oka, hogy mind a politikusok, mind a többség gyors eredményeket vár, holott több generáción keresztül kialakult állapotot nem lehet egyetlen választási ciklusban helyreállítani. „Olyan, mint a forró krumpli, sokáig senki sem szereti a kezében tartani” – magyarázta L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány igazgatója, hogy miért nem érdemes állami szintű beavatkozásra várni, miért kell helyben lépni.
Egy csírázó összefogás jele lehet, hogy Székelyudvarhely MPP-s alpolgármestere végig jelen volt a konferencián, ahogy Bíró Barna Botond, Hargita megye tanácsának RMDSZ-es alelnöke sem maradt távol.

Tévhitek az együttműködésről a romákkal

A United Networks tagjai korábban tanulmányúton vettek részt, a meghívott civil szervezetek némelyikét látogatták meg. „Annyira tanulságos volt a tanulmányút, hogy úgy éreztük, minél több hazai döntéshozóval és fejlesztő szakemberrel szeretnénk megosztani a látottakat” – fogalmazott az egyik szervező.
Az előadást tartó szakemberek húsz-harminc évnyi tapasztalatukról, leküzdött akadályokról, újrakezdésről, bevált módszerekről, kis és nagy települések szegregáltan élő roma közösségeiben elért eredményekről beszéltek: kis lépésektől, mint a közös iskolai ebéd terített asztalnál az olyan megvalósításokig, mint a pécsi Martin Luther King Kollégium tehetséggondozó, ahonnan roma gyerekek a város különböző felsőtagozatú iskoláiba járhatnak.
Személyes tapasztalataik megosztásával számos tévhitre mutattak rá. Például arra, hogy a civil szervezetek nem adományosztással támogatják a szegénységben élőket, hogy generációk óta felhalmozódó hátrányt nem lehet egy-két év alatt lenullázni, hogy nem csak a gyerekeknek érdemes segíteni, mert a felnőttek is képesek változni, hogy az érintettekkel való sikeres kommunikáció nem azt jelenti, hogy elmondjuk, mi fog történni velük, hanem az, hogy meghallgatjuk, mire van szükségük.

Ellentmondó lépéseket tesz a székelyudvarhelyi vezetés

Az udvarhelyi szegregált iskolát éppen most hozzák létre egy állami intézmény részeként. Úgy kezdődött, hogy két éve a budvári szociális központból új helyre költöztették az óvodás és kisiskolás csoportokat, majd elkezdték létrehozni a felsőbb osztályokat is, miközben Udvarhely 2015-2020-as városfejlesztési tervében még erősségként említik, hogy ötödiktől a roma gyerekek együtt tanulhatnak a magyar gyerekekkel. Most ötödik és hatodik működik, de úgy tűnik, az a terv, hogy minden cigány gyereket ebben az alintézményben helyezzenek el
„Mindenki, aki megbukott a városi tanintézményben, ide került. Hetedik osztály még nem indult” – meséli Leskó. Szakemberként nem tudja elfogadni a szegregált oktatást, de megérti az iskola igazgatóját is, hiszen az „iskola is kiszolgáltatott amiatt, hogy a szülők egy cigány származású osztálytársat nem fogadnak el, inkább más iskolába viszik a gyermeküket”.
– És ha minden iskolában lenne cigány gyermek? – kérdezem.
– De nincs – feleli.
„Szenzációs pedagógusokat lehetne képezni, ha láthatnák, hogyan működik egy integrált oktatási intézmény, hogy képes a lehetetlennek tűnő munkát megvalósítani” – véli Leskó.

Az oktatási rendszer nem ismeri el, ha egy pedagógus hátrányos helyzetű gyerekkel ér el eredményt, megtanítja írni-olvasni, fejleszti a készségeit. Olyan pedagógiai munka, amiért nem jár ma dicséret. „A pedagógusokat a versenyek, versenyeken elért eredmények alapján értékelik, és ez a pedagógusok között is feszültséget vált ki” – érvel.

Mikor lesz a budvári Megasztár?

A Budvár-telepen élő gyermekek számára kialakított iskola a Babes-Bolyai Tudományegyetem udvarhelyi tagozata mögött van, egy valamikori szakiskola harmadik emeletén. Tágas, őszbe öltözött udvar, elhagyottnak tűnő épület, lezárt folyosók: így lehet eljutni az egyébként barátságosan berendezett osztálytermekig.
Amikor az udvarra érünk, apró gyerekek hada támadja le a Caritas-program koordinátorát:
„Mikor lesz a Megasztár, mi is mehetünk?” – faggatják a közelgő versenyről, amely láthatóan izgatja a kicsiket, és motiválja is őket a részvételre. A délutáni foglalkozást vezetőkkel nehezen lehet néhány szót váltani a szabadban, minden percben adódik megoldani való összetűzés a gyerekek között.
„Maga hány éves? Hogy hívják? Milyen szép neve van! Isten éltesse!” – áll szóba velem nagy komolyan az egyik rózsaszínbe öltözött kislány. Aztán már mutatja is be a családját: „az a kislány és az, és az a fiú. Ők a testvéreim, úgy szeretem őket.” – ha nem édestestvérei, ahogy mondja, gondolom, féltestvérek. Aztán elmagyarázza, hogy rosszul látom, ők unokatestvérek. És mesél tovább, hogyan választotta az apja a családja helyett az anyját, de aztán már a kedves nagyiról beszél.
Nincs megállás egy percre sem, csak a teremben nyugszik meg a hangulat, amikor mindenki megkapja a foglalkozás előtti ebédet.

Ahogy visszaérünk a szegregátumba, lassan érkeznek a „nagy fiúk” a délutáni foglalkozásra: komolyan játszanak. Nem házi feladatot oldanak, hanem készségfejlesztő játékokkal észrevétlenül tanulnak: monopoliznak, számolnak, stratégiáznak. Egy tetovált karú, nagyobb fiú, aki kicsit késik, a fiatalabbakkal kerül egy csoportba – ő lesz a játékvezető, felelősen írja az eredményeket. Nézem, ahogy a kis zöld falú, sötét, szegényes teremben a nyolc srác  figyelmesen, játszva tanul: nem tudom, miért nem elég ez ahhoz, hogy elhiggyük, meg lehet csinálni.

Egykor diákja volt, ma a főnöke

„Amit megvalósítottunk Pécsen, elképzelhetetlen Miskolcon” – árnyalta a konferencián a dr. Ámbrédkar Gimnáziumot és a Martin Luther Kollégiumot képviselő Derdák Tibor azokat a sajátosságokat, amelyek a különböző szegregált közösségek között kialakulnak a település gazdasági, szociális helyzetétől függően. Miskolcon hatalmas nehézipar dőlt össze, amely máig hatással van a térségre: számos olyan szegény iskola van a környéken, ahová szinte csak roma gyerekek járnak. Ez másféle kihívás, mint a pécsi terep, amely egy fejlődő város, Európa kulturális fővárosa is volt.
„Ma nem divatos szolidárisnak lenni” – fogalmaz Orsós János roma tanár, akit Derdák egy dokumentumfilm-részlettel idéz meg a konferencián:

„Van, aki valaha diákom volt, ma a főnököm” – meséli Derdák, és ezzel talán a lehető legérzékletesebben mutat rá munkájuk eredményeire. Nem ő az egyetlen a konferencián, aki úgy gondolja, hogy a roma közösség bekapcsolódása a közös munkába elengedhetetlen ahhoz, hogy saját sorsuk irányításának tudatában lévő, döntő- és cselekvőképes állampolgárokként élhessenek.

„Mégis hová fognak önök innen kilakoltatni?”

A kérdésre már a kolozsvári PataCluj (Patarét és Kolozsvár nevének összevonása) projekt bemutatói emlékeztek annak illusztrálásaként, mennyire nehéz a szegregációban élők számára, hogy saját életükre úgy tekintsenek, mint amit maguk alakíthatnak.

Nun András, az Autonómia Alapítvány igazgatója is kitért a szakemberek által tanult tehetetlenségnek nevezett pszichológiai folyamatra, amelynek lényege, hogy sorozatos negatív események hatására az egyén feladja a küzdelmet, elveszíti az önmagába vetett hitét, hogy bármit is érdemes tenni. Ezt a folyamatot nagyon nehéz visszafordítani, az önbecsülés újraépítése szükséges hozzá. A  függőségi viszonyok fenntartásával – azzal, hogy gyerekként kezeljük a hátrányos helyzetűeket ahelyett, hogy komolyan vennénk őket, hogy adományokat adunk nekik – nem megvalósítható a tisztességes együttműködés – fogalmaz Nun.
A legtöbb romaprogram gyenge pontja, hogy hiányzik belőle az egyeztetés az érintett közösséggel. Nem könnyű kérdés, de a tapasztalatok azt mutatják, megkerülhetetlen. A székelyudvarhelyi roma közösségeket azok hangadóival folytatott beszélgetéssel vonták be, hogy az ő következtetéseiket is beépíthessék a 2017-ben elkészített, 2018-2020-ra vonatkozó szociális stratégiába.

„Szülők és gyermekek egyaránt védett és támogatott közegben merik elmondani a véleményüket” – válaszol a helyi szociális szakember a kérdésre, miért nem álltak ki a véleményük mellett a telepi szülők, akik ellenzik a szegregált iskolát. „Nagyon félnek a konfliktusoktól, a következményektől. Mi lesz, ha ezt az iskolát is bezárják? Vagy ha a véleményük miatt megbüntetik őket valamilyen módon?” – mutatott rá Leskó.

A budváriak lakáshelyzetük miatt is kiszolgáltatottak, hiszen a tömbházak közül, amelyekben élnek, kettő életveszélyessé vált, a felújításukkal pedig az is együtt jár, hogy a lakcímmel nem rendelkezőket kilakoltathatják. Az alpolgármester júliusban a helyszínen megjegyezte: „Már most azt ajánlom, hogy keressenek új lakhelyet, akik illegálisan költöztek be a lakrészekbe, csak úgy önkényesen, papírok nélkül elfoglalva egy-egy helyiséget. Persze azok is gondolkodhatnak ezen, akik legálisan vannak itt, és van hová menniük. Ez biztonsági szempontból is fontos.”
A város fejlesztési stratégiája ugyanakkor világosan mutatja, hogy a település legnagyobb gettójában élők több mint nyolcvan százaléka nem legálisan lakik a tömbházakban, így egy lehetséges kilakoltatás akár négyszáz embert is érinthet.

A sötét szegénység

„Nem tudom, hogy ez a térkép a lakhatási vagy az iskolai szegénységet mutatja, vagy a szegregátumok számát, de a sötét részek a szegénységet jelölik” – mutatta Magyarország térképét, rajta fehérebb, szürkébb és egészen sötét részekkel L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány igazgatója, a Nyomor széle blog szerzője. Úgy véli, a folyamatosan növekvő szegénységi mutatókra oda kellene figyelni.

„Soha nem beszélünk a romákról a romák nélkül” – mondta. Nem elég a jó iskola, a magas szintű oktatás, ha az otthoni közeg, a társadalom visszajelzése nem erősíti meg az iskolában tanultakat, vagy az egyik tanár a másik tanár munkáját porig rombolja. Ezért előfeltétel a család, a különböző állami intézmények, a civil szervezetek együttműködése – véli a szakember.
A Berettyóújfalu környékén hat telepen folyó projekt igazgatója elmondta, az iskola utáni foglalkozásokon, a tanodában nem házi feladatokat oldanak, nem az iskola dolgát végzik el, hanem készségfejlesztést végeznek, hogy így egészítsék ki az iskolai munkát. „Az iskolapedagógus, aki féltékeny a tanoda pedagógusára, el kell gondolkodjon, hogy miért szeret a gyermek a tanodába járni” – érvelt a különböző civil és állami szervek együttműködése mellett L. Ritók.
Az Igazgyöngy Alapítvány fejlesztő támogatását az állandó iskolalátogatás feltételéhez köti: egyáltalán nem úgy, mint a román állam, amelyik ad ugyan szociális segélyt, de ezzel párhuzamosan nem működik együtt a hátrányos helyzetű közösségekkel, nem figyel a valós igényeikre, hogy megtanulhassanak kilépni a nyomorból. A büntetés logikája pedig, hogy attól a kevéstől is megfosztjuk őket, amijük van, nem működik a nincstelenséggel szemben.
Az együttműködés, a kölcsönös megértés alapvető fontosságú azok között, akik segíteni akarnak. „Az állami rendszerben dolgozók nem gonoszak, hanem kiégettek” – mutat rá L. Ritók arra, hogy sikerélmények nélkül, leszűkült lehetőségek között mennyire kilátástalan a szociális munka.

Az állami intézmények, a civilek és a közösség akkor tud együttműködni, ha egy nyelvet beszélnek, és tisztázzák az alapfogalmakat. Annak is meg kell értenie, hogy miről döntenek, akiről szó van. Épp ezért az Igazgyöngy Alapítvány munkájában alapelvnek számít, hogy:

• nem létezik „cigánybarát rendőrség”, hiszen ez az intézmény csak bűncselekmények kapcsán találkozik a közösséggel, nincsen ahogy barátok legyenek [Romániában ilyen fogalom szóba sem jön – szerk. megj.];
• az iskolában, ünnepeken ne maradjanak ki a gyermekek az élményekből szegénységük miatt;
• az iskola és a család között kapcsolatot kell fenntartani, „utána kell menni a gyermeknek”;
• támogatja a jogkövető magatartást, együttműködik a rendőrséggel a kiskorú prostitúció, a droghasználat, az uzsora megszüntetése érdekében;
• civilként rangsorolhatja a bűncselekményeket: a falopás nem olyan bűn, mint a drog, az uzsora vagy a futtatás, hiszen ha nincs tüzelő, elvehetik a családtól a gyermeket.

Ahol az élet a szemét körül forog

Az együttműködést az érintett közösséggel és annak aktív részvételét a PataCluj projekt két szakembere mutatta be lépésről lépésre. Patarét Kolozsvár metropolisz övezetében, hatalmas szeméthegyek lábánál húzódó szegregátum, ahol néhányan egyenesen a szeméthegy tetején élnek. A megközelítőleg 1500 pataréti ember felét a kolozsvári önkormányzat sorozatos kilakoltatásokkal juttatta ide, közülük sokan hulladékgyűjtésből, válogatásból élnek.
A 2014-2017. között zajlott PataCluj feltevése az volt, hogy a lakhatási problémák megoldása javít az érintettek oktatási, egészségügyi és munkaerőpiaci helyzetén is – számoltak be a projekt menedzserei.
A pataréti életbe és az ott megvalósított szociális munkába Pepe (Alex Fekete) vezette be a konferencia résztvevőit – nem személyesen, hanem a projektről készült kisfilmben. Őt szociális lakásból lakoltatták ki Patarétre, később maga is dolgozott a PataCluj projektben.

A részvételi beavatkozás hatékonysága az alapos, ezért lassú munkán alapul. Adorjáni Júlia és Tonk Gabriella elmondta, hogy a közösség bizalmának elnyerése volt a leghosszabb folyamat. Saját kirekesztettségük tudatosítása az érintettekben feltépi a sebeket, a felszínre jövő frusztrációk megbeszélésének időt és teret kell adni.
A projektben 35 szociális lakást adtak át a helyiekkel egyeztetett kritériumok alapján, közösen készülve a szeméttelep mellőli elköltözés kihívásaira. A PataCluj célja nem az volt, hogy átvegye az állam szerepét, és integrálja a patarétieket, hanem hogy olyan módszert dolgozzon ki, amelyet aztán az önkormányzatok is átvehetnek. Átvehetnék, ha akarnák.
A 35 elköltözött család közül egy tért vissza Patarétre, a többiek beilleszkedésében semmilyen probléma nem adódott – mondta el Tonk.
Szociális lakásokra vagy éppen a PataCluj projekt modelljének alkalmazására Udvarhelyen is szükség volna, hiszen a lakhatási körülmények mind az iskolalátogatást, mind a munkavállalást megnehezítik. Ahogyan Kolozsváron, úgy Udvarhelyen is nehezen adnak munkát, ha pataréti vagy budvári cím szerepel az állásra pályázó gyakran ideiglenes személyazonossági igazolványában.

„Bűnözés, drog, prostitúció, alkoholizmus”

a falak, amelyek elválasztanak, ezt a szegregátumokban élők számára láthatóvá kell tenni – mutatott rá Both Emőke, a  BAGázs Közhasznú Egyesület elnöke. De van egy másik fal is, amit a többségi társadalom épített előítéletekből jó magasra, vaskosra. A fal e másik oldalán a megértés hiánya van, hogy a kisebb lépéseket, próbálkozásokat elismerje, értékelje a többség, és ezzel motiválja a leszakadó közösségek továbblépését.

„Földút van, bűnözés is van, de az elindult szellemi változás javítani fogja a környezetet is. Amit mi nem látunk, az nekik nagy eredmény” – foglalta össze a bagi helyzetet az elnöke.

„Csak esélyt adunk” – hangzik a szervezet mottója utalva arra, hogy ők sem adnak adományt, hanem a közösséget saját céljaik megfogalmazásában és azok elérésében erősítik. A gyermekeknek szóló programokon kívül felnőttoktatással is foglalkoznak, hogy a telepen élők befejezhessék a nyolc osztályt, ugyanakkor adósságkezelésben vagy álláskeresésben is támogatják a közösség tagjait.
„A háromosztályos droghasználónak hosszú az út a munkavállalásig” – ezt kell megérteni, magyarázta Both, és értékelni, kiemelni az olyan sikert, amikor egy függő anya leszokik a szerről, visszakaphatja gyermekét, és tovább tud élni. Ezek a jó példák motiválhatják mind a marginalizáltak közösségét, mind a többségi társadalmat.
A BAGázs önkéntes programja az elválasztó fal mindkét felét bontja: a programba belépő telepi fiatalok segítettből segítővé válnak, de saját közösségükön kívüli példákat is látnak, új szakmákat, emberi viszonyulásokat ismerhetnek meg – tudtuk meg.

Konténer iskola, síp és az utca törvénye, ajtóban állva kaja, sáros udvaron ebéd – mutatta képekben a mélyszegénység ördögi körét Lantos Szilárd a Magyar Máltai Szeretetszolgálat romaprogramja kapcsán.
Minimális, „filléres megoldásokról” beszél, amelyek otthonosabbá tehetik a helyet, ahová a gyerekek tanulni járnak, magát a tanulást pedig emberségesebbé. „Le tudunk-e hajolni a problémához, közelről – nem hűvösen, távolságtartóan szemlélődni?” – ez a kulcs a megközelítésben, mutat rá.
Majd a mentőhasonlatot említi: ha a mentőorvost sürgős helyzethez hívják ki, nem azzal kezdi a munkát, hogy a beteg miért nem vigyázott magára, hanem azzal, hogy ellátja a sérülést. „Miért tennénk másképpen a szociális munkában?” – teszi fel a költői kérdést. Újrafogalmazza a gyakran hangoztatott szegényellenes felvetést is, hogy „miért szülnek annyi gyermeket”: „Nem a megszületett gyermekekkel van a baj, hanem azzal, hogy magukra vannak hagyva.”
Rosszul segíteni bűn, mondja, a hatékony segítség pedig a változásba, a jövőbe, a társadalomba, embertársainkba vetett hiten alapul, magyarázza egyszersmind a szeretetszolgálat mottóját is: „A hit védelme és a szegények szolgálata.”

The post Csak dolgozni és iskolába járni: egyszerű, de rossz válasz appeared first on Átlátszó Erdély.

„Eddig csak leszigetelték a házakat, de már most rendezettebben néz ki az utca, hogy ők nincsenek benne” – fogalmazott a város alpolgármestere, Lőrincz Helga.

A Fehér megyei kisvárosba érkező busz a központban, a felújított nagyenyedi vár lábánál áll meg: körös-körül szépen felújított épületek, köztük a tekintélyes Bethlen Gábor Kollégium, majd a városháza következik. Számos kis borpince jelzi, hogy Enyed hagyományos borvidék.

A Bethlen utca a tájékozatlan látogató figyelmét is felkeltheti, hiszen a vár bejáratával szemben nyíló macskaköves utca többemeletes ódon lakóházai hívogatják a kíváncsi tekintetet. A Bethlen utca csendje, az elhagyatott romos épületek, a betört ablaküvegek mondhatnák el az itt élt családok és a szomszédokban felgyűlt düh és harag történetét, mesélhetnének az elszabadult indulatokról, az esti mulatozásokról és azoknak a szülőknek a próbálkozásairól, akik évekkel ezelőtt megpróbáltak kiköltözni a református egyháznak visszaszolgáltatott épületekből, de a szociális lakásra benyújtott kérésükre nem kaptak választ.

Határ utca hány szám?

Ha valaki nem ismeri Nagyenyedet, és térképen keresi az új, épülő szociális lakónegyedet, ami mellé a konténerlakásokat is helyezték, hamar rájön, hogy valóban határon van ez a terület: itt ér véget ugyanis a városból kifelé vezető mezei út, a Határ utca.
Aki saját szemével fedezné fel a vidéket, és a helyiektől érdeklődik a Határ utcáról, azt készségesen a Bufa, azaz a legrégebbi cigánytelep felé fogják irányítani. Ide tervezik a szociális negyedet, és itt kaptak helyet a központból konténerlakásokba kiköltöztetett családok is a város két romatelepe, a Bufa és a Poligon mellett.

„Én örülök, hogy jöttek, már kevesen voltunk. Legalább a mieinkkel vagyunk egy helyen” – magyarázza egy Bufa felé igyekvő nő, hogy miért örvend a szomszédságukba telepített jövevényeknek.
A fiatal, napbarnította arcú nő, amint észrevesz, egyből kiszúrja, hogy nem vagyok helyi – így kezdünk beszélgetni. A Bufán született, egyedül neveli a kisfiát. „Holnap jönnek értünk, visznek kocsival a szőlőbe. Nem nehéz munka, de vigyázni kell, hogy a szőlőt meg ne sértsük” – meséli az alkalmi munka részleteit.
Még a szocsiálba dolgozik, mondja, mintha a segélyért elvégzett közmunka valódi munkahely lenne. Más napszámos munkalehetőségről nem tud: majd szüretkor lesz még rájuk szükség, teszi hozzá.

Poros út vezet a Bufa felé: házak és egy gyár mellett halad, majd lassan véget ér. Újabb házak tűnnek fel a távolban – ez már a telep, de csak egy-két téglaház és pár viskó látható a sűrű fáktól. Itt mutatják a „bufások”, merre találom a szükséglakásokat, egy öregasszony pedig még az utolsó tíz méteren is elkísér.
„Érdemes egy fotót csinálni a telepről, vannak putri vályogházak, és vannak szép teraszosak is” – hallom Lőrincz Helga alpolgármestert, amint az irodájában ülve a telep „érdekességét” leírja.
A Bufa telep történetét is ő meséli el: „Egy Bufa nevű cigány népes családjával élt ott: vécekihordással foglalkoztak. Annak idején, amikor még a cigányok is rendesebbek voltak, valamiféle mesterséget is ismertek. Persze ez mindenhol eltűnt, ahogy a cigányoknak is a vállalkozó kedve. Sokan oda költöztek időközben.”

Akik nem költöztek maguktól, azokat odaköltöztették – folytathatnánk a történetet, hiszen a Poligon is kilakoltatással jött létre 2010-ben – ők élnek a legtávolabb a várostól, a legnagyobb szegénységben és teljes iskolázatlanságban.
„Ha egyszer valami beavatkozás történik, egységesen fog történni” – kezdi magyarázatát zavart tanácstalansággal a városvezető a Poligon jövőjéről „Ők a legvisszamaradottabbak, kijár a szociális osztály, de nincsen bennük együttműködési szándék – mondja az iskolázatlanság okáról. – Senki nincs, aki minden reggel elmegy, megfogja a gyermek kezét és elhozza az iskolába, fizikai képtelenség egyelőre. Felszólítást kapnak állandóan” – részletezi az önkormányzat álláspontját.

A kerti sütések illatát érezni a levegőben, egy nő a háza előtti kályhán készíti az ebédet – mintha egy nagy piknikezés folyna, csak nem olyan vidám, és soha sincs vége.

A szükséglakások inkább konténerek, mint otthonok

A konténerlakások környéke a forró déli órákban csendes, a Bethlen utcaiak közül sokan nincsenek új lakóhelyükön. A szükséglakások körül rend van, a lakók láthatóan alternatív megoldásokkal próbálják a szűkös lakásokat kiegészíteni: bútorok hevernek letakarva, improvizált fészerben biciklik, még egy kisebb szükségkonyha is van az udvar egyik részén berendezve.

Nem férnek el a hat négyzetméteres (családok esetén tizenkét négyzetméter) szükséglakásokban, de ha a vaskályha be is férne a konyhába, akkor sem használhatnák, mert tűzveszélyes. Nem tudják, mi lesz télen: a falak vékonyak – mondják –, a fűtés elektromos árammal pedig drága.
„A lakást fotózza nyugodtan, de engem ne, mert ismernek a városban” – mondja az idősödő férfi, aki diabéteszes, így kaphatott volna szociális lakást a városban: „Negyedik emeleti garzonba nem tudok felmenni, inkább költöztem ide.” Ő egy konyhányi részt épített kívülről az „egyszobás” konténerhez. Itt állnak – inkább felhalmozva, mint elrendezve – a régi lakása emlékei, egy aragáz, egy felakasztott csillár, a falakon fényképek.

Egy konténerben nagyjából egy kétszemélyes ágy fér el,

van aki egész szobabútort kellett a városban hagyjon – nem volt hová tennie. „Bezsúfoltak minket ide és itt hagytak” – mondja az üzletből két gyerekkel érkező, ideges nő: szerinte nagyon messze van az állomási kisbolt, nincs akire hagynia a gyerekeket, amíg az üzletbe megy. A férje dolgozik az autópálya építésénél, nem fog itt maradni – ismételgeti hol határozottabban, hol elbizonytalanodva.
„Az éjjel is ránktörtek, nem volt, aki megvédjen, itt voltam a gyerekekkel” – panaszolja a nő, milyen éjszaka az új szomszédsággal. Szerinte szemben azzal, amit a Bufában mondtak, és amit az alpolgármester asszony is mesélt, nem békés az együttélés a két roma közösség között. „Rossz példát látnak itt a gyerekek, a ház elé sem engedhetem ki őket.”

Az alpolgármester ellenben úgy látja, a kitelepítéssel nem romlott a közösség helyzete, nem marginalizálták őket, hiszen szerinte az új hely nincs is sokkal messzebb a várostól, van víz, villany, csatornázás, és még pozitív példát is láthatnak, hiszen a Bufában van, aki külföldön dolgozik, és saját házat épít.

„Amikor kiderült, hogy ki az, aki házba, tömbházba költözik, kik azok, akik konténerekbe, akkor jöttek olyan panasszal, hogy nem tudnak gyalog feljönni a városba, mondtuk, hogy maradhatnak ott lent, nem kell feljönniük a városba, és ha fel kell jönni, megoldják. Buszjárat nincs, mert van egy másfél kilométeres útszakasz, amin nincs aszfalt. Nem ez az egyetlen lakónegyed, ahol nincsen aszfalt.”

Érdekes kontraszt, hogy míg megjegyzi, milyen jó hatással van a város különböző pontjain szociális lakásokban elhelyezett romákra az új környezet, hogy Felenyeden a szomszédok jó példája és a biztonságos lakhatás miatt sokkal inkább beilleszkednek a roma családok, később mégis azt állítja, hogy a kilakoltatás a város szélére, a már meglévő két romatelep mellé jó hatással lesz az oda költöztetettekre, hogy nem rontottak, hanem javítottak a lehetőségeiken.
„Gond a távolsággal nem kéne legyen. Iskolabusz eddig is járt oda, a távolság nem nagy. Normális lakónegyedet akarunk kialakítani. A Bufa negyed elején is modern házak épülnek. Nem akartuk mi a világ végére küldeni őket” – fejti ki Lőrincz, és hozzáteszi, az önkormányzatnak itt vannak telkei, csak így tudtak segíteni.

Nulla felé tart a kommunikáció kirekesztett közösségekkel

„Bárcsak volna valaki, akivel úgy tudnék beszélgetni, mint S.-szel, mert ők eljöttek hozzánk, a régi lakásunkban fogadtuk őket. Látták, hogy mi is rendes emberek vagyunk. Mindenben próbáltak segíteni” – idézi fel a kilakoltatott nő azt, amikor évekkel ezelőtt néhány kolozsvári jogvédő megpróbált a visszaszolgáltatott épületekben élő családokon segíteni, hogy rendezzék a papírjaikat, és szociális lakáshoz jussanak.
Nagyenyeden sok más erdélyi településhez hasonlóan nincs olyan jogvédő szervezet, amely kiállna a sokszor írástudatlan emberekért. Bár néhány karitatív szervezet Enyeden is tesz kisebb lépéseket a helyi roma közösségek érdekében, jogvédelemben jelentős beavatkozásra nincs helyi civil törekvés, sem érdekképviselet. Minél kisebb egy település, annál erősebbnek tűnik a tehetetlenség, a marginalizált közösségek iránti szolidaritás hiánya.

A város elöljárója szerint, aki a konténerlakások ötletgazdája is, sikeres módszer volt, hogy a kilakoltatás előtt állókat utolsó pillanatban értesítették a végrehajtásról, hiszen ezzel megelőzhették az értelmetlen vitákat. Elmondta, hogy évek óta tudható, hogy a kilakoltatásra sor fog kerülni, mert az ingatlanok már újra a református egyház tulajdonában vannak.
„Mi nem kommunikáltunk velük. A püspökséggel többször egyeztettünk. Médiába sem jelentünk meg, nem kekeckedtünk azzal, hogy úgyis ki fogunk lakoltatni benneteket, elkészültek a szociális ankétok. Csak akkor akartuk jelezni, ha már megérett rá a helyzet. Elkezdtük a vásárlást, meghoztuk a határozatokat, ellenőriztük a törvényes keretet” – meséli Lőrincz, aki szerint, bár kezdetben volt néhány elégedetlenkedő azok között, akik nem a városban, szociális lakásban, hanem a konténerlakásokban kaptak helyet, mára szinte mindenki elfogadta a helyzetet.
A város határában elhelyezett családokat folyamatosan ellenőrzi a rendőrség és a szociális osztály, főleg a Bufában élőkkel való összetűzések elkerülése miatt – tudtuk meg. Maguk az érintettek ezt másképpen látják, ők úgy érzik, nem érdeklődik felőlük az önkormányzat.

„Szegénynek lenni nem jó”

Szinte nem telik el úgy hónap, hogy ne hallanánk hírt egyik vagy másik önkormányzat olyan lépéséről, amely megnehezíti a nehéz sorsú közösségek életét. Nem ritka ennek a szélsőséges formája, egész közösségek kiköltöztetése a település perifériájára.

„Vannak pozitív példák, de nem ez jellemző. Vidéki önkormányzatok esetében gyakoribb a forráshiány, a bénultság, a tétlenség. Van Nemzeti Roma Integrációs Stratégia, vannak intézmények, de az integrációt szolgáló közpolitikák finanszírozása hiányos, hatékonyságukat, eredményeiket nem monitorizálja senki következetesen. Ezeken kellene javítani. Ebben nemcsak az önkormányzatok tétlenek” – válaszolt az Átlátszó Erdély kérdésére Fosztó László, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa a főként roma családokat sújtó eljárások hátteréről.

A marginalizáció megfékezését előíró törvények megkerülése, elhanyagolása mögött összetett okok állhatnak: a szűkös forrásokon és adminisztratív kapacitáson kívül a politikai akarat hiánya jelenti a legnagyobb gondot.

„Az akarat hiánya a legproblémásabb – fejtette ki a kutató –, hiszen a források leginkább pályázathoz kötöttek, szóval oda, ahol nincs akarat, biztosan nem fog jutni. Maga a pályázati rendszer is felvet sok kérdést, mert az önkormányzatok közt nagyok az egyenlőtlenségek, a kicsiknek nincs kapacitásuk, bár lehet, hogy a nagyobb problémák éppen ott vannak.”

Elmondta, ez az oka, hogy a források nem mindig oda kerülnek, ahol legnagyobb a szükség. A kilakoltatások amoralitásán és jogtalanságán kívül a szakértő azt is hangsúlyozta, hogy a társadalmi polarizáció káros, mert gazdasági és demográfiai szempontból hosszú távon fenntarthatatlan egy olyan társadalom, amely ahelyett, hogy eltörölni igyekezne, fokozza az egyenlőtlenségeket.
„Egy önkormányzat vagy egy egész társadalom nem háríthatja el a problémát azzal, hogy ez a piac természete, aki nem bírja tartani a lépést, vagy lemarad a versenyben, álljon félre, költözzön ki a központból, gazdaságilag virágzó régióból, menjen falura, stb.” A gazdasági szempontok mellett a roma családok esetében az ellenük irányuló diszkriminációval vagy éppen rasszizmussal is számolni kell, hívta fel a figyelmet.
„Szükségünk van azokra az emberekre is, akik most nehéz helyzetbe jutottak” – véli a szociológus, aki úgy látja, a társadalmi integráció eszközeivel lehet segíteni abban, hogy a szegény családok hatékonyan kapcsolódjanak be a produktív és reproduktív folyamatokba.

„Nem minden roma szegény, de a szegények közt nagyon nagy arányban vannak a romák. Szegénynek lenni nem jó, különösen nem olyan időszakokban, mint amiben most is élünk, amikor a jóléti állam struktúrái, a szociális rendszer leépül, egyre kevesebb jut az adókból a társadalmi integrációra, és így a társadalom egészében a kirekesztési tendenciák erősödnek” – fogalmazott Fosztó.

Civil összefogás nélkül esélytelen kijutni a telepről

A Helyi részvétel a roma integrációban (LERI – Local Engagement for Roma Inclusion) kutatás 2015-2016. között folyt az Európai Unió Alapjogi Ügynökség megbízásából: Romániából Nagyenyedet és Kolozsvárt célozta meg a kísérleti jellegű projekt.
A LERI programban a roma közösségek helyzetének javítását 2020-ra tűzték ki célként. A nagyenyedi kutatás mindhárom, többségében roma közösséget bevonta, létrehoztak egy helyi akciócsoportot is, ami azóta támogatás hiányában már nem működik.
A program főként a lakhatási körülmények biztosítására összpontosított, és kiemelten fontos kérdésként kezelte az akkor még csak kilátásban lévő kilakoltatás megelőzését.
A LERI program keretében Enyeden, a Bethlen utcából tizenhárom háztartás részéről nyújtottak be kérvényt az önkormányzathoz szociális lakásra. Az alacsony pontszámok miatt senki nem kapott lakást, holott köztudott volt, hogy a református püspökség visszakapta az épületeket, és a lakóknak már nincs bérleti szerződésük. A következő évben immár segítség nélkül meg sem próbálták benyújtani a kérvényeket.

„Nagy igény van szociális lakásokra. Hála Istennek, megmaradt néhány szociális lakás, amelyeket a korábbi vezetőség nem osztott ki, így legalább most tudtuk használni őket. Voltak páran, akikben megvolt az igény, hogy elköltözzenek a Bethlen utcából, de vagy a szociális ankét vagy az iskolai részvétel miatt nem kaphattak lakást” – válaszolt Lőrincz Helga az Átlátszó Erdély felvetésére, hogy miért nem támogatták a korábbi elköltözési kísérleteket a visszaszolgáltatott lakásokból. „Ha volna reális igényük és dolgoznának, akkor ki tudnák fizetni a lakbért, nem olyan nagyok” – véli az elöljáró.

A nagyenyedi albérletek (online elérhető) piacának gyors feltérképezése alapján: garzon típusú egy szobás lakások ára 86-193 euro, a kétszobás lakások pedig 150 és 214 euro között alakulnak, ami tekintettel arra, hogy szociálisan hátrányos helyzetű családokról van szó, nem tűnik könnyen kifizethetőnek.

„Nem tartom feltétlenül igazságosnak, hogy aki semmit nem tanul, az előnyben részesüljön, mert sok a gyereke. A gyerekek ártatlanok, de aki tanul, azt is értékelni kell. Egyensúlyt kell kialakítani” – magyarázta az alpolgármester a szociális lakásokért benyújtott kérvények elbírálásának kritériumait.
A város határában ugyan várhatóan folytatódik a szociális negyed építése, arról nincs szó, hogy a most kilakoltatottak előnyben részesülnének ezeknek a felépítendő lakásoknak a kiosztásakor. A Bethlen utcaiaknak a szociális lakások odaítélésének kritériumrendszere szerint – ahogyan korábban is – elégtelen pontszámuk lenne, ha segítség nélkül egyáltalán próbálkoznának az iratcsomó benyújtásával. Így nincs más hátra: maradnak a konténerlakások a Határ utcában, a Bufa és a Poligon mellett.

The post Visszaszolgáltatták a várost azoknak, akik erre érdemesek appeared first on Átlátszó Erdély.

A koldulás felszámolását célzó sepsiszentgyörgyi kampány három hónapos eredményei mögé nézve koldulást alig találtunk, viszont egy kétezer főnél is több tagú, hihetetlenül rétegzett gettót igen. A város határában húzódó, Őrkő nevű romatelepen járva egyre érthetetlenebb, hogy Sepsiszentgyörgyön miért támadják a koldulni kényszerülőket, ha olyan kevesen vannak, hogy akár segíthetnék is őket.

Három hónap telt azóta, hogy Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere – civil szervezetekkel vagy a megyei gyermekvédő igazgatósággal való egyeztetés nélkül – arra kérte a város lakóit, jelentsék, ha kolduló gyermeket látnak. Októberre ígérték a városban kolduló gyermekek és szüleik azonosítását, amely alapján további lépéseket terveznek.

Romániában általános az önkormányzatok részéről, hogy időnként bejelentik a koldulás megszüntetését, és rövid lejáratú hadjáratba fognak az utcán élőkkel, kéregetőkkel szemben. Ahogyan arról korábban beszámoltunk, Szentgyörgyön sem ez az első alkalom, hogy a lakosságtól azt kérik, jelentsék fel a koldusokat, és ne nyújtsanak nekik segítséget. Kérdés, hogy ha ezek a fellépések nem tesznek a szegénység valós visszaszorításáért, milyen motiváció állhat a koldulás- és koldusellenes fellépések mögött.

Számos további kérdés is felmerül: lehetséges-e a gyermekek jogvédelme a családokkal való együttműködés nélkül, mikor emelhető ki egy gyermek a családból, miért nincsenek felkészítve a pedagógusok a hátrányos helyzetű, gettóban élő gyermekekkel való munkára.

Három hónap, tizenhárom gyermek mínusz öt

A sepsiszentgyörgyi koldulás felszámolását célzó kampány összesítése:

– egy sajtótájékoztató;

– egy Facebook-bejegyzés;

– egy már működő zöldszám (a telefonszám, amin bejelenthető az utcán egyedül levő vagy kolduló kiskorú);

– terv arra vonatkozóan, hogy a szegény családok munkát kapnak, hogy ne küldjék koldulni a gyereket;

Nem része a kampánynak:

– egyeztetés a hátrányos helyzetű családokkal dolgozó civil szervezetekkel;

– egyeztetés a megyei gyermekvédelmi igazgatósággal;

– közvetlen kommunikáció az érintett családokkal (van, aki nem is hallott a felhívásról);

– közvetlen és azonnali segítségnyújtás a krízishelyzetek kezelésére.

Augusztustól november közepéig tizenhárom kolduló gyermeket azonosított a helyi rendőrség, közülük öten nem sepsiszentgyörgyiek – tájékoztatott a projekt jelenlegi állásáról a polgármester.

A Kovászna Megyei Szociális Ellátási és Gyermekvédelmi Igazgatóságtól ugyanakkor azt az információt kaptuk, hogy augusztusban tizenhat, októberben két gyereket vittek be a sürgősségi ellátó központba (szeptemberben egyet sem) – szülői felügyelet hiánya és/vagy koldulás miatt. A megnövekedett számot a polgármesteri felhívás következményének tekintik.

Korábbi anyagunk:

A rendőrség menti a Sepsiszentgyörgyön kolduló gyermekeket?

„Ha egyedül vannak a gyerekek az utcán, akkor a sürgősségi elhelyezési központba szállítják be őket a rendőrök. A helyi rendőrség bele kellene írja a jegyzőkönyvbe, hogy mi az oka a bevitelnek, hogy szülői felügyelet nélkül vagy koldulás közben találtak rájuk. Így tudnánk mi is lépni az elhanyagolt gyerekek esetében. Ez eddig nem történt meg: csak bevitték és átadták a kiskorúakat” – mondta Szász Katalin Melinda ügyvezető aligazgató arról, miért nem egyértelmű, hogy milyen okból kerültek hozzájuk a gyerekek. A gyermekvédelmi igazgatóság egyik esetben sem tett további jogi lépéseket.

Az Őrkőn tett látogatásunk alapján a szentgyörgyi gyermekszegénység valós probléma, de sokkal szélesebb és összetettebb, mint ahogyan azt a koldulásellenes felhívás mutatja. A város központjában csak egy-két kéregető fiatal látszik a telepi vagy a környező falvak mélyszegénységéből, de azok a gyermekek nem, akik üres gyomorral fekszenek le esténként.

A fenyegetés nem ért el az érintett családokhoz

Bár nem jellemző, hogy az őrkői gyermekek koldulni járnak, találtunk olyan kilenc fős családot, melynek gyermekeit többször is bevitték már a sürgősségi ellátó központba. Velük beszélgettünk az őrkői életről, a koldulást tiltó kampányról, arról, hogyan élik meg, amikor beviszik a kicsiket az intézetbe.

„Nem hallottunk a polgármester felhívásáról, nekünk ilyet nem mondott, amikor itt járt” – felelik a szülők. Hozzájuk sem a fenyegetés nem jutott el, hogy elvehetik a gyerekeket, ha hagyják őket koldulni, sem az ígéret, hogy munkát kapnak, ha dolgozni szeretnének.

Személyesen is ismerik az érintett családokat – nyilatkozta korábban az Átlátszó Erdélynek Antal Árpád. Ezért is fogalmazódik meg a kérdés, miért nem nyújtanak azonnali és célzott segítséget a város lakóinak megszólítása, a szegényekkel szembeni előítéletek növelése nélkül.

„Cigányiskola és cigánybolt már van…”

Az Őrkő nevű roma gettó mellé 1989 előtt építettek néhány új tömbházat: az épületeket beton fallal vették körül, hogy elkülönüljenek a teleptől. Az Őrkő felé tartva az út közepén álló falmaradvány egészen a közelmúltig a roma és a magyar lakosság között húzódó szakadékra emlékeztett.

Ahogy egyre közeledünk a lakótelephez, eltűnik a beton, és jön a sár. A látványos, élénkpiros háztetők alatt gyakran hiányos a szigetelés. A telep középső részén tágas közkút áll. Itt előbb lovat itató srácokkal találkozunk, később tizenéves lányok visznek haza ivóvizet. Áram csak a jobb módban élők házaiban van.

„Cigányiskola és cigánybolt már van, még a cigánykórház hiányzik, és akkor senki sem kell bemenjen a városba” – mondják keserű szájjal a helyiek. Az őrkőiek csak akkor érintkeznek a városiakkal, ha kórházba, postára vagy bankba mennek – erősíti meg a telep elszigeteltségét Fekete Zsolt színész, a 2016-os Manus cigányfesztivál egyik szervezője, aki három éve kezdett önkéntes munkába az Őrkőn.

Fizess be az átláthatóságra, fizess elő az Átlátszó Erdélyre! http://bit.ly/szabadsajto

A muszájság nem szégyen

Az önkormányzat augusztusi felhívása arra irányítja a figyelmet, hogy a kiskorúakat koldulni küldő/hagyó szülők szándékosan hanyagolják el a gyerekeiket, és bár megtehetnék, nem dolgoznak. „Nagyjából tudjuk, hogy nem dolgoznak [a kolduló gyerekek szülei]. Elég kicsi a város ahhoz, hogy nagyon sok kolduló gyerek szüleit ismerjem” – fogalmazott Antal szeptemberben. Kifejtette, hogy arra a válaszra számítanak a szülőktől, hogy azért koldulnak a gyerekeik, mert nekik nincs munkájuk. Erre az önkormányzat közmunkaajánlattal készül.

„Nem szégyenlem a muszájságot. Lopni nem mehetünk. Napról-napra élünk a szocsiál segélyből (szociális juttatás), a gyermekpénzből” – meséli a telep Dallas nevű részén élő anya, aki barátsággal fogad az otthonában. A hétgyerekes család egy szobában él. Piros cserepek alatt rózsaszín falak, a bejárati ajtót ökölnyi rés szegélyezi. „Hideg lesz a télen” – mondják. A szobában kályha, két kétszemélyes ágy, alacsony asztalkán száraz kenyérhéjak, pár lejes üdítő.

Televízió is van, mutatja az anya, de áram nincs, hogy bekössék. Vannak tisztán eltett szőnyegek, azt is mutatja, de nem használják, mert sár van az utcán, nem lehet így tisztaságot tartani. Mindkét szülő fiatal, írni, olvasni nem tudnak. Szeretnének dolgozni, mondják mindketten, de a városi köztisztasági vállalatnál, ahol a legtöbb telepit alkalmazzák, nem kaptak munkát. Hét gyerekük közül hatan tanulnak a telepi, szegregált cigányiskolában. Az anya szeretné, ha a gyerekek nyolcadik osztály elvégzése után is folytatnák a tanulást „odabé”, a városban .

„Hazajönnek az iskolából, és nincs mit enni. A felnőtt még bírja az éhséget, de ezeknek a kicsiknek hogy mondjam, hogy ne menjenek ételt keresni?” – kérdi az édesanya, miközben azt meséli, hogyan kapták kolduláson és vitték be gyerekeit a sürgősségi ellátó központba.

A nagyobb fiú is hozzászól a beszélgetéshez: amíg nem tudott dolgozni, ő is „gyulázott” (koldult), hogy legyen ételre – mondja.

Sajnálják a gyerekeket a sürgősségi ellátó központban

„Volt, hogy este hat-nyolc óra között vártam őket haza, senki nem értesített, a cigányságok szóltak, hogy a leánykákat bevitték a sugási útra” – részletezi az anya a legutóbbi esetet, amikor hiába várta haza két kisebb leányát.

„…az árvaintézetbe!” – kiált közbe mosolyogva a legkisebb fiú, mikor rákérdek, hogy pontosan hová vitték a lányokat.

Az anya szerint a befogadóközpontban jól gondozzák a kicsiket. „Nagyon jól bánnak velük az intézetben, megfürdetik őket, enniük adnak. Még sajnálják is a gyermekeket.” A szülőket a központban nem fenyegetik, hogy elvehetik a kiskorúakat koldulásért.

A rendőrök viszont tapasztalatuk szerint „nem úgy viselkednek, mint kicsi gyermekkel kellene: megcsípik a karjuk, kiabálnak velük” – panaszolják.

A gyermekvédelmi igazgatóság nem értesült a koldulás felszámolásáról

Hivatalosan nem értesült az önkormányzat augusztusi felhívásáról, de az sem tűnt fel, hogy az elmúlt hónapokban jelentősen megnövekedett volna a felnőtt felügyelet nélkül utcán talált kiskorúak száma – számolt be az Átlátszó Erdélynek a Kovászna Megyei Szociális Gondozási és Gyermekvédelmi Igazgatóság ügyvezető aligazgatója.

A sürgősségi elhelyező központba viszik a kolduláson kapott gyerekeket, ugyanis ennek az intézménynek az egyik célja az utcagyerekek segítése.

„Ha a helyi rendőrség bevisz egy gyereket, megfürdetik, megetetik, és átadják a szülőknek. Egyéb beavatkozás nem történik” – erősítette meg Szász, amit az érintett családtól is hallottunk.

Törvényszéki eljárás csak akkor indul, ha fennál a gyermek súlyos bántalmazásának lehetősége. Ilyenkor az önkormányzat által készített kivizsgálás, törvényszéki eljárás alapján bíróság dönt a gyermek elhelyezéséről.

„Vannak családok, ahol a koldulás kiegészítő megélhetési forma: hat-hét tagú család nem tud megélni a koldulásból. Ezekben az esetekben a koldulás szokássá válik: hétvégenként több család is bejön a Szentgyörgy körüli falvakból, mert ilyenkor forgalmasabbak a piacok, áruházak. A megyeközpontban próbálnak megélhetést keresni” – magyarázza a helyi viszonyokat az illetékes.

Szász szerint sem a megyében általában, sem a megyeközponban nem jelenségszintű a koldulás, inkább néhány család esetében fordul elő. Leginkább a szomszédos települések mélyszegénységben élő lakói azok, akik hétvégenként koldulással próbálják kiegészíteni a keresetüket.

A kolduló ember bűnöző

Legalábbis az 1991/61-es törvény szerint, amely alapján 100 és 500 lej közötti bírsággal sújtható az a munkaképes ember, aki ismételten a nyilvánosság sajnálatára apellál, vagy másokat erre kényszerít. (Vajon egy depressziós, fizikailag legyengült, drogfüggő vagy lakcím nélküli ember munkaképesnek számít?)

„A városvezetések által meghirdetett kampányok azt váltják ki a többségben, amit ki akarnak váltani: ellenszenvet a szegényekkel szemben. Álmegoldások, amelyek a többség elutasítását váltják ki azokkal szemben, akik »nem dolgoznak, akik kihasználnak minket, és a gyermekeiket a mi pénzünkből nevelik fel«. Azt hinnénk, hogy már túl vagyunk ezen az állásponton” – fogalmaz Roth Mária, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Szociális Munka tanszékének kutatója.

Az „érdemtelen szegények” megkülönböztetése azoktól a szegényektől, akik megérdemlik a segítséget, egy 19. századi mentalitás csökevénye. Roth emlékeztet, hogy az „érdemtelen szegényeket” a múltban (is) erőszakkal dolgoztatták, vagy egyáltalán nem törődtek velük:

„Volt, amikor a szegény gyermekeket deportálták Angliából ausztráliai gyarmatokra kényszermunkára. Feszültséggel teli időkben a politikusok keresik a többség szimpátiáját, szítják a gyűlöletet a szegénységgel szemben.”

A szegények hibáztatásának kártyáját játsszák ki

„Befektetünk a szegénységbe azért, hogy megszűnjön” – összegzi röviden a működőképes modellt a szakember, amivel egyszerre utal az anyagi ráfordításra és szakértelem bevonására.

„A hatalom próbálkozik a számára legmegfelelőbb eljárásokkal: »elegünk van a koldulásból és rövidített eljárással fogjuk elintézni«” – fogalmaz. Szerinte a telepen dolgozó civil szervezeteknek juttatott minimális támogatás a könnyebb út, és sokkal nagyobb horderejű projektekre volna szükség.

Ha strukturális, társadalmi egyenlőtlenség áll a koldulás mögött, akkor ennek megfelelő megoldást kell találni: nagyon gyakran a lakásfeltételek állnak a szegénység mögött, amely a szülők alacsony iskolázottságával jár együtt, a biztos jövedelem hiányával.

Szakértők szerint gyakran a szegénység vezet oda, hogy a gyermekeknek hozzá kelljen járulniuk a család jövedelméhez. Ha így van, és nem általános rossz bánásmód áll a kéregetés mögött, össze kell fognia a gyermekvédelmi igazgatóságnak, az önkormányzatnak, hogy a család helyzetét javítsák, ne a gyermeket emeljék ki.

Körültekintő munkával lehet segíteni a családokon. „Nem lehet úgy, hogy eldöntöttem, hogy adok munkát és kész”, véli az egyetemi tanár. Tapasztalatai szerint mind a munkaadó, mind a munkavállaló részéről nagy a bizalmatlanság hasonló esetekben: „Ahhoz, hogy sikeres legyen a beiskoláztatás, a munkába állás, a fiatalok képzése, nagyon sok befektetés kell. Felkészítés és odafigyelés. Az ajánlott munkahelyek esetén olyan alacsony szokott lenni a fizetés, hogy nem fedezi az alapszükségleteket. »Mi éri meg nekem jobban: ha kapom a munkanélküli segélyt és magánmunkákat vállalok, gyűjtök üveget, kartont és értékesítem, vagy az ennél kevesebb fizetés?« – fogja feltenni a kérdést az érintett. Megemelték a minimálbéreket, de nem fizetik ezt ki, inkább feketén dolgoztatják az embereket, mert hatalmas az adó.”

A rászorulókkal folyamatosan és sokat kell dolgozni

„Nem lehet kevés befektetéssel sok eredményt elérni” – jegyzi meg Roth. Szerinte jó irány, hogy közbe akar lépni az önkormányzat, de a valós segítségnek szakmailag is megfelelőnek kell lennie. Ehhez nem elegendő egyetlen bejelentés vagy rövid távú kampány. „Folyamatos munka kell. Úgy tudnak kitörni a gyermekek ebből a ciklusból, ha elvégeznek egy olyan iskolát, ami megengedi, hogy jobb munkahelyet vállaljanak. Befektetni a fiatalokba. A szülőkbe is, ők is fiatalok. Több befektetés kell” – szorgalmazza a szakértő.

Ha kevesebb kolduló gyereket szeretne a városvezetés, jóval több támogatást kell nyújtani azoknak a szervezeteknek, amelyek meleg ebédet tudnak biztosítani a rászorulóknak. A problémát szélesebb kitekintéssel kell megközelíteni. Példaként állhat előttünk sok más mellett az amerikai Head Start program, amikor többek között a korai óvodai felzárkóztatást úgy támogatták, hogy nem csak az óvodásoknak nyújtottak ebédet, hanem a nagyobb testvéreknek is küldtek haza, hiszen előreláthatóan nekik sem volt mit enniük, így kétszeres volt a család motivációja.

Inkluzív oktatás: az oktatás alkalmazkodik a gyermekhez

A minőségi oktatás azt jelenti, hogy elhanyagolás helyett jóval nagyobb figyelmet és több pénzt fektetünk azokba az oktatási intézményekbe, ahol inkluzív nevelés folyik.

„Az intézmény is alkalmazkodik, az iskola, a tanári közösség, az egészségügyi intézmény is megváltozik, hogy a gettóknak több tagja, szülője értse meg, miért fontos az oktatás. Ehhez más beszédmódot, módszereket kell használni” – magyarázza Roth Mária az inklúzió kölcsönösségre épülő elvét, ami nálunk inkább csak elmélet, mint gyakorlatba ültetett módszer.

„A gettók más világ”

– ezt kellene megérteniük és megtanulniuk a pedagógusoknak, hogy szakszerűen tudjanak bánni a hátrányos helyzetű gyerekekkel és családjaikkal.

„A pedagógusok nagyon keveset tudnak arról, hogyan kell kezelni a speciális igényű gyerekeket, a fogyatékos gyerekeket, szegény gyerekeket, viselkedészavaros gyerekeket vagy a tehetséges gyerekeket. A pedagógusnak a gyerekek erőfeszítését kellene modellálnia” – mutat rá Roth. Az egyetemi tanár szerint a pedagógusképzésből fakad ez a hiányosság, a tanárjelöltek oktatásának nem hangsúlyos része a hátrányos helyzetű gyerekekkel való bánásmód: nevelésszociológiát igen, de gyermekvédelmet, gyermekjogokat vagy szegénységszociológiát nem tanulnak.

A sepsiszentgyörgyi önkormányzat intézkedése, amellyel a gyermekkoldulás visszaszorítását célozza, kezdeti fázisban van, hiszen a polgármester ígérete szerint a következő lépés, hogy az érintett családoknak munkaajánlatot tesznek, és követik, hogy a gyermekek járnak-e rendszeresen iskolába.

Figyelembe véve a szakértői véleményeket, munkával és a lakhatási körülmények javításával rövid időn belül nyújthatna segítséget az önkormányzat a koldusként azonosított gyerekek családjainak. Ha a helyzethez a segítő szándék felől közelítünk, értelmét veszíti a riogatás a gyermekek családból való kiemelésével.

Továbbra is megválaszolatlan a kérdés, hogy a városháza mikor bonyolít olyan projektet, amely a szegregáltan élő roma közösséget hosszú távon vonja be a város kulturális, szociális életébe. Mikor fogunk őrkői gyerekeket látni a bábszínházban, a város szakiskoláiban, líceumaiban, vagy csak játszani a parkban?

Jakab Villő Hanga

Fizess be az átláthatóságra, fizess elő az Átlátszó Erdélyre!

Havi 5 eurós rendszeres támogatás

Havi 10 eurós rendszeres támogatás

Havi 20 eurós rendszeres támogatás

PayPal azonosítónk: erdely@atlatszo.ro (erre akkor lehet szükség, ha nem az Átlátszó Erdély oldalon keresztül utalnál).

Ide kattintva tetszőleges, egyszeri összeggel is támogathatsz PayPalen keresztül.

Mégsem szeretnék PayPallel bajlódni. Más megoldás nincs?

Választhatod a banki átutalást is, ehhez az alábbi adatokra lesz szükséged. Fontos, hogy az internet banking felületen állítsd be a visszatérő (rekurrens) fizetési opciót, ha a bankod lehetővé teszi.

Lejes (RON) számla:
Asociaţia “Atlatszo Erdely Egyesulet”
RO71OTPV200000913457RO01
SUC. CLUJ OTP BANK ROMANIA
Cod BIC: OTPVROBU

The post Egy zöldszám nem számolja fel a mélyszegénységet appeared first on Átlátszó Erdély.

Érdekek és a politikai tehetetlenségi erő szövevényes hálója köti össze a Galambfalván élő magyarok és a falu melletti telepen élő romák közösségét. A galambfalvi roma közösség kétharmada óvodás- vagy iskoláskorú gyermek, gyakran maguk a szülők is 14-15 évesek. Az egészségtelen életkörülményeknek, iskolázatlanságnak és munkanélküliségnek 10-20 éven belül beláthatatlan következményei lesznek. A galambfalvi kérdés egyben Székelyföld sürgető problémája: hogyan vonjuk be a roma közösséget?

A Galambfalván folyó intenzív fejlesztés és kulturális élet, valamint a tőle 2 km-re fekvő Puszta nevű roma telep közötti látszólag áthidalhatatlan távolság döbbenetes. Galambfalva példaértékű székelyföldi község, Székelykeresztúrtól 10 km-re fekszik (Kis- és Nagygalambfalva tartozik hozzá). A településen folyamatos a fejlesztés, és ennek nyomai mindenütt láthatóak: felújított és karbantartott épületek, aszfaltozott utcák, járda, virágok a villanyoszlopokon, sportpálya komplexum, sátortábor nyaranta a faluból elszármazott gyerekeknek, ötszázezer eurós iskolafejlesztési projekt.

Ezzel szemben a roma telepen se ivóvíz, se villany. A tapasztott házakban improvizált kályhákon főznek, a tetőzet sokszor hiányos, és kémény is alig van. A néhány éves új aszfaltút a telepig vezet, korábban a telepen élők maguk vertek ösvényt a faluig.

„Arra ráhajtottam, hogy a községünk minden téren fejlődjön. Eddig össze is jött. Állandóan vannak tervek, elképzelések. A cigánykérdés az egyik legnagyobb problémája a községnek. Még valamennyire kordában tudjuk tartani, de ez sokáig nem fog tudni menni” – foglalta össze a galambfalvi helyzetet Gyerkó Levente polgármester.

Galambfalván az utolsó népszámlálási adatok szerint 9 roma él. A papírforma szerint nem létező, a Puszta nevű „senkiföldjén” élő 230-270 fős roma közösség a falu talán egyetlen megoldásra váró és megoldást sürgető problémája. A község két falujában, Kis- és Nagygalambfalván nagyjából további 100 roma fő él, akiket elsősorban az különböztet meg a telepiektől, hogy nem vállalnak napszámos munkát, és hagyományosan kereskedéssel (például lovakkal) foglalkoznak.

Kapcsolódó:

Szegregáció: mumus vagy dementor?

Gyergyói gyújtogatás: évek óta csak tűzoltás folyik – integráció helyett

Iskola a határon. Vaskos oktatási szegregáció, csírázó deszegregáció Erdély leggazdagabb városában

Az egyetlen szolgáltatás számukra a temetkezés

A Puszta valójában nem senki földje, hanem 17 kisgalambfalvi lakos tulajdonában levő telek. A Pusztán élők nem foglalták el a telkeket, hogy illegális házakat építsenek, hanem a rendszerváltás előtti időszakban több lépésben, fokozatosan telepítették őket egyre távolabb a falu határától. A helyi református lelkész, Kányádi György szerint már 1862-ben több roma család is lakott a környéken. Erre bizonyíték a korabeli egyházközség ülésén készült fotó, ahol a roma nemzetiségűek a hátsó sorban ülnek.

Az 1960-1970-es években még három családot telepítettek távolabb a falu határától, majd Sándor Samu párttitkár ismét kinnebb „rakatta” a közösséget – tudtuk meg a lelkésztől. Az itt élő romák az évek során folyamatosan gyarapodtak.

Vadgalambfalva?

„Így van kiírva, nem tudom. Nem tudom elolvasni. Közbeeső Kisgalambfalva, úgy hívjuk” – meséli az egyik telepi lakos. A férfi mégis leginkább az „odabé” kifejezéssel utal a telepre. Nem csak a telepnek nincs hivatalos neve, az ott élőkre is gyakran csak úgy hivatkoznak: „ezek”.

Felháborodva meséli Béni András, aki a teleptől kicsit távolabb eső, saját tulajdonú telken él, hogy néhány évvel ezelőtt a polgármester Vadgalambfalvának nevezte a Pusztát. Az elnevezés alapján a Kis- és Nagygalambfalva közötti kolónia a közösséghez képes vadhajtás, az ott élőkre leginkább a civilizáción kívüliség jellemző. Kevésbé sértő a Puszta telep megnevezés.

A falubeliek nem ajánlják, hogy kíséret nélkül kimenjünk a telepre, viszont szívesen jönnek el velünk, kalauzolnak a kis vályogházak között, és mesélnek a telep kialakulásáról. Kísérőink (a református lelkész, egy tanító és egy helyi tanácsos) láthatóan ismerik a helyieket, tudják, hogy ki mivel foglalkozik, milyen nehézségeik vannak. A roma közösség tagjait panaszaik sorolásában nem zavarja a hivatalos személyek jelenléte.

„Aztán kitesznek az internetre, hogy mindenki lássa, milyen szegények vagyunk” – mondják néhányan, és mindenki beleegyezik a fényképezésbe.

„Néztem az interneten, hogy miket beszélnek a polgármesterék a cigányokról. Mi ahogy megvagyunk, megvagyunk, a világ ne röhögjön rajtunk. Falubeli is kiteszi az internetre, ahelyett hogy segítene” – magyarázza András.

A szabadság terhe

A román fejedelemségekben 1856-ban szűnt meg a roma rabszolgaság (rabság) intézménye, Romániában 2011-től vált február 20. a roma rabszolgaság megszüntetésének emléknapjává. A rabszolgaság nyomai, az intézményeken kívüliség nem szűnt meg azóta sem, ennek tünetegyüttesét hordozza Galambfalva.

„Gyerekkoromban – én kolóniának mondom őket – három családra emlékszem személyesen: Gyula Sándor gyepmester volt. Nagyra értékelte a mesterségét. Jelzem, hogy valamelyik felmenője magyar volt. Az az öreg cigány mindig székelyharisnyában járt, komolyan is tudott viselkedni. Édesapám asztalos mester volt, senkinek nem engedte meg, hogy a műhelypadra felüljön, »ahol ő a kenyerét keresi, oda fel ne tegye senki a fenekét«. Egyedül Gyula Sándor volt kivétel: II. világháborút, hadifogságot megjárt ember. Ruzsa Béla és Vak Berci voltak még. A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején sok új lakás épült a faluban, kalákával. Ezek a cigányok vetették a téglákat” – idézi fel enyhe nosztalgiával Kányádi György lelkész a korabeli viszonyokat.

A három roma család résztvett a falu életében, és hasznos munkát végeztek, amelyre szüksége volt a székelyföldi magyar közösségnek. Az elbeszélések alapján a romák gyakorolta szakmák elértéktelenedése és az ezzel párhuzamosan folyó térbeli és intézményi eltávolítás vezetett a mai telep kialakulásához.

Aki a Küküllő vizét issza, annak szíve

A Pusztán nagyjából 27, egy- vagy kétszobás vályogház van. „Van személyigazolvány, van keresztlevél. Van a házaknak száma: nem téglaházak, de tetettek egy házszámot. Sárházak, s tettek számot, hogy lehessen tudni, megszabályozták” – meséli László Tibor pusztai lakos, aki épp Kisgalamfalvára készül, mert megbízhatósága miatt évek óta rendszeresen kap munkát egy helybélitől, a „patróntól”, ahogy ő nevezi.

A magyar közösség tagjainak elbeszélésében visszatérő elem, hogy „végül is mind egyformák” a pusztaiak. És viselkedésükben még a faluban élő roma nemzetiségű családok is alig különböznek a telepiektől – mondják, még ha hagyományosan más roma csoporthoz tartoznak is (a faluban élnek, és viszonylag jobban járatják a gyerekeket az iskolába).

Megyünk Németországba dolgozni: spárgával dolgozunk. Utazás, papírok, szerződés – pénzbe kerül, mához egy hét megyünk. Eladtam egy lovat, abból fizetem a kiadásokat. Az esztenán vannak állatok, vannak juhok, bárányok, négy ló. Az asszony intézi itthon a dolgokat. Két hónapot maradok, s utána ősszel a széna, jönnek haza az állatok” – sorolja a tennivalókat az egyik roma férfi, aki fiával készül nyári munkavállalásra. Nem először mennek ki Németországba.

A telepen az tűnik fel, hogy vannak igényesebben, rendben tartott házak kerítéssel elválasztva, és van olyan is, amely a fizika törvényeit meghazudtolva áll. A Pusztán élők közül egyesek próbálkoznak külföldi munkavállalással, és van, aki disznót tart, lókereskedéssel foglalkozik, vagy veteményez.

„Nagyon jó elnökünk van, nem panaszkodunk, mert utat csinált. A faluban mindent rendbe szedett, s majd idővel reméljük, hogy itt is rendezkedik” – meséli reménykedve egy helyi nő a polgármester tevékenységét dicsérve. A telepen nincs áram, ivóvíz. Sokan a Küküllő vizét isszák, de olyan is van, aki a faluból hoz ivóvizet. Nyáron a Küküllőben fürödni és mosni is lehet.

„Villanyt nem lehet bevezetni,

mert ezekre a házakra kell legyen építkezési engedély, telekkönyv. Egy közösségi ház lehetne megoldás. Nem adtam fel ezt a tervet. Azon is gondolkozom, hogy ezeknek egy része 30-40 évvel ezelőtt cigánytéglát vetett, s itt megvan a helyük. Gondolkoztam, hogy szocsiba vetnénk két-háromezer téglát, akár még tudnánk értékesíteni is. Vagy apránként kiöntenénk legalább mindeniknek egy házra valót. De ha elkezded, az egyik a másikra irigy lesz. Ezekkel nem lehet beszélni” – meséli terveit hivatalában Gyerkó Levente, aki a telep mellé szánt közösségi házban látja a romák oktatásának, a villany és víz bevezetésének lehetőségét.

Mindennek az az akadálya, hogy a telek tulajdonosai nem adják el pusztai földjeiket: „Az egész putrit tudom odaki, hogy melyikbe ki lakik. Azt mondták (a galambfalvi tulajdonosok), inkább el sem adják cigánynak. Ezt az ember kell kezelje.”

Fejlesztés a Pusztán: volt kút, nincs kút

A telepi fejlesztések között az út leaszfaltozása mellett fontos helyen szerepel, hogy készült egy kerekes kút is az ott élők számára. A kút használhatatlanná vált, és ezzel példaként hozzák fel arra, mennyire igénytelenek az itt élők: nem becsülik meg a segítséget, nincs szükségük ivóvízre, hiszen a gyermekek betömték a kutat.

Nehezen állt össze a kép, mert nem volt érthető, hogy miért tömnék be a kutat a telepen élők. A történetből gyakran kimarad ugyanis, hogy a kutat használták a telepiek, és csak akkor tömték be, amikor elapadt belőle a víz.

„Műanyag palackba töltötték a vederből a vizet, átfolyt a kezén vissza a kútba. Akkor éreztem, hogy valamit kell tenni, megcsináltuk a kutat. S amikor a hidat készítették, a víz elment. Szó volt róla, hogy mélyítjük a kutat. Van mit mélyíteni? Széthordták, megtömték” – idézi fel a telep mellé épített kút történetét a lelkész, amelynek elkészítésében egyszerre fogalmazódik meg a falubeliek érdeke, hogy a romák ne használják a falubeli kutat, és az, hogy jó volna megoldani a telepen az ivóvízellátást.

Ahogy a Pusztán beszélgettünk, többször szóba jött a kúthistória, s időközben egy férfi, talán nem függetlenül a jelenlétünktől, neki is fogott közvetlenül a folyó mellett megásni egy új kutat.

A telepen élők körülményeinek javítására tett kísérletek között a telephez vezető út leaszfaltozása mellett szerepel az a tizenöt udvari vécé is, amelyet közmunkával, a helyiek bevonásával építettek. A vécéknek azóta nincs nyoma: téli hideg idején fontosabb volt a tüzelő melege, ha csak egy napra is volt elegendő. A különböző próbálkozások támogató és hosszútávú háttérprojekt nélkül nem fenntarthatóak.

„Én még olyan cigányt nem láttam, amelyik szeret dolgozni”

„Ott dolgozok, ahová rak a polgármester: sánctakarítás, bokorvágás. Nehezen viselkedik a polgármester. Kiadják a munkát fél 9-kor. Mondtuk, hogy le van járva a nyolc óra, de ő mondta, hogy még kell. Nem tudom, mennyit kellene dolgozni igazságosan egy nap, nem tudok írni, nem tudok olvasni. Nem tudom kinézni, hogy mennyit kell dolgozni. Fogalmam sincs. Sokan vagyunk, az egész szocsiálos (szociális segély), odabéről beszélek (a telepről). Az utcán is kellett, de kellett téglát rakni építkezésen, az saját ház” – sorolja László Tibor a közmunka körülményeit.

Személyazonosságival és a szociális segéllyel lehet igénybe venni az egészségügyi biztosítást. Az állami támogatások közül társadalmi segélyt („szocsit”, „szocsiált”) ötvenhárom, családi pótlékot huszonkét család kap. A segély („venit minim garantat”) mértékét és a ledolgozandó órákat az alapján számítják ki, hogy mekkora a család, és milyen tulajdonnal rendelkezik, tudtuk meg a falu szociális referensétől. A családi pótlék összege a gyermekek számától függ: egy gyerek esetén 142 lej, a legtöbb pedig – 13 gyermek esetén vagy afölött – 637 lej. A szociális támogatás és a családi pótlék akkor vonható meg, ha az igénylők nem dolgozzák le a megadott óraszámú közmunkát, vagy ha a gyermeknek félévente 21 óránál több hiányzása van. A gyermekpénz alanyi jogon jár, nem vonható meg. Az állami támogatások a telepen élők túlélését teszik lehetővé, de a fennálló helyzeten nem javítanak.

A romák és a falubeli magyarok közti viszony kettőssége az államtól kapott segélycsomagok, de még a lopott mezei termények értékesítésekor is kitűnik. A szociális támogatásként kapott ételcsomagot értékén alul veszik meg a falubeliek azoktól a telepiektől, akik inkább eladják, mert nem tudnak hosszú távra tervezni. De hasonló érdek fűződik ahhoz is, amikor lopott kukoricát vagy más terményt vesznek meg a romáktól. A lopást elítélik, de az olcsó lehetőséget kihasználják, cinkosságot vállalnak velük.

„Az apjuk dolgozni van: szénára, kocsira rakja a fát, kaszál. Mennek a boltnál, s a népek hívják. Szólítsa meg valaki munkára, hogy legyen a gyermekeknek, amit egyenek” – meséli a telepen Tibor felesége, Kati, aki öt gyerekre vigyáz otthon. Itt ez a szokás: reggelente a központban gyülekeznek, hogy napszámos munkát vállaljanak. Munkakönyves állásról szó sem lehet.

„Jobb volna a faluban lakni, de ahhoz pénz is kell. Jobb volna munkahely, mert a napszámba elmész, s ha lesz egy eső, akkor nincs munka, kell számítani, ha tíz napig fog esni, nincs pénz” – írja körül a napszámos munkához köthető bizonytalan életformát László Tibor.

A közmunka és a napszámos munka összeköti a falubelieket és a telepen élőket. A helyi lakosoknak szükségük van a munkaerőre, a romáknak pedig ez az egyetlen munkalehetőség. A helyiek kifogásolják, hogy az 50-60 lejes napszám étkezéssel, cigarettával, itallal túl magas ár.

„Ekörül járja, ha egész nap dolgoznak. Más faluból is ide járnak, kocsival viszik el őket. Reggel kimennek nyolc óra körül a központba, ki hová merre, akinek nem jut, az jön haza. Ki hol kap munkát, van aki el van ígérkezve előre három napra” – magyarázza kérdésemre Sándor György (helyi tanító és megyei tanácsos), hogy máshol mennyibe kerül a napszám.

Aggodalomra adhat okot a Kányádi György által megfogalmazott gondolat, miszerint 10-15 év múlva már nem lesznek olyan kis gazdaságok, ahol ne géppel dolgoznának, és így kapásokra, kaszásokra sem lesz szükség. A helyi romák munka nélkül fognak maradni.

A telepen élők látszólagos szabadsága valójában röghözkötöttség és kiszolgáltatottság: mivel nem tudnak írni, képtelenek eligazodni az írásalapú intézményi rendszerben.

Hála istennek tartanak még tőlem

„Hívattak a gyergyószentmiklósi, a homoródalmási történet után. Hívattak engem, hogy itt van-e ilyen. Itt azért nincs ilyen, mert a cigányok tartanak tőlem, tudják, hogy a társadalmi segélyt innen kapják. S ha nem úgy viselkedik, ahogy kell, akkor nem kap pénzt” – fejtette ki a polgármester. Elmondása szerint egyedül tőle tartanak a telepen élő romák, ezért nincsenek nagyobb összetűzések a faluban. Ha kezelhetetlen a helyzet, és a rendőrség is tehetetlen, akkor is őt hívják.

„Ha pofot kér, azt kap, ha munkát kér, azt kap, s ha pénzt kér, hogy segítsek, azt adok. Ha valamelyik odajött, hogy a receptjét ki kell vegye, adok neki rá pénzt, ha nem is kapom vissza, akkor is” – ismerteti módszerét Gyerkó, aki büszke rá, hogy ellentétben Gyergyószentmiklóssal vagy Homoródalmással, itt a romák nem okoznak gondot.

„..folyamatban van a rendőrségi ügy, mert mertem szocsiba – így mondják ők – társadalmi segélyre dolgoztatni őket a falu határában. Nem úgy, hogy valakinek. Nem tetszett, hogy rondán nézett ki a határ. Mező bolondja vagyok, nagyon szeretem az embereket, akik gazdálkodnak, s igyekszem, hogy ami tőlem telik, azt adjam meg” – mesélte a polgármester. Azt mondták neki a rendőrségen, hogy az állam pénzén dolgoztatott az embereknek a falu határában. A DNA-t is megjárta az ügy, ők visszaküldték a rendőrségnek. Döntés még nem született.

„Siralmas a helyzet. Sokszor elgondolom, hogy az ember törekszik, hajt. Mi 13 éve vagyunk község, 2004-től. 13 év alatt törekszel, hogy újabbnál újabb dolgokat csinálj meg a faluban, a községben, mégis van, amikor gondolkodóba ejt, hogy egyáltalán megéri-e. De ha pár magyar család marad évtizedek múltán, s azok fogják élvezni, akkor is azt mondom, hogy megérte” – mondja Gyerkó.

A romák helyzetéről úgy gondolja, helyi szinten nem megoldható. Szerinte a helyzet nemcsak Galambfalvára, hanem egész Székelyföldre jellemző.

Heti egy sör árából te is médiatulajdonos lehetsz. Támogasd az Átlátszó Erdélyt!

Havi 5 eurós rendszeres támogatás

Havi 10 eurós rendszeres támogatás

Havi 20 eurós rendszeres támogatás

Kisgalambfalvára lemegy a kocsi, ide is tudna

A lakhatás szempontjából izolált roma közösséget nem csak a napszámos munka, az áron alul eladott termékek, termények kötik a szomszédos falvak lakóihoz. A se veled se nélküled viszony az állami oktatási rendszer útvesztőjében csúcsosodik.

A falubeli általános iskola igényesen felszerelt vidéki tanintézmény, ahová a szomszédos falvakból is hoznak kisbusszal tanulókat. Nemcsak az iskola udvara rendezett, hanem a folyosók is diákbarátok, hangulatosak. Még kisebb falumúzeum is működik az iskolában. Teljesen elfogadhatónak találom Bálint Hajnal igazgatónő álláspontját, miszerint vidéki iskola is lehet jó iskola.

A községben élő romák jövőjének szempontjából az egyik legfontosabb kérdés a részvételük az oktatási rendszerben.

„Az óvodát nem tartják kötelező oktatásnak. Néhány gyerek stabilan jár az Ovidiu-program indulása óta (Fiecare copil in grădiniță / Minden gyermek óvodában), ami 50 lejt jelent havonta. Azóta három kislány stabilan jár, meg is kapja a pénzt. Kisgalambfalván is van két ilyen gyermek. Az előkészítőt nem tartják kötelezőnek. Első osztálytól tartják úgy, hogy az már iskola. (…) A beírt gyerekek fele roma, változó arányban az osztályokban. I-IV. osztályig végigvezetjük őket, ötödiktől maradnak ki” – ismertette az iskolaelhagyás nem csak Galambfalvára jellemző állását az iskola igazgatónője.

Az iskolába (Kis- és Nagygalambfalva) nagyjából 130 gyermek jár. A roma tanulóknál az I-IV. osztályos arányok lehetnek iránymutatóak, hiszen nagyon kevesen jutnak el az V. osztályba. A II. osztály tanítója, Sándor György elmondása szerint papíron az I-IV. osztályos tanulók nagyjából 60%-a roma, akik közül 40% telepi gyermek.

„Járnak iskolába a gyermekek, mégis elvágták a szocsiált”

– halljuk egy faluban élő roma családfő panaszát. Az „iskolába járni” ilyenkor azt jelenti, hogy jár a gyermek iskolába, de a megengedettnél többet hiányzik (a családi pótlékot 22 órányi hiányzás – nagyjából 4-5 nap – után felfüggesztik). Mást jelent a roma közösség tagjai számára a rendszeres iskolalátogatás, mint azt az intézményes keret megkívánná, és ami a folyamatos fejlesztést lehetővé tenné.

A helyzet azért ellentmondásos, mert az igazgatónő és a tanító is beszámolt több kísérletről, próbálkozásról a telepi gyerekek bevonására, az iskolabusz mégsem megy ki a Pusztára.

„Iskolába követelik a gyerekeket a tanárok, de az út azért van megcsinálva, hogy az iskolabusz, ha cigány gyermek, ha magyar, mindeniket szedje fel. De nem szedi fel, csak a magyar gyermekeket. Ha a busz kijönne, akkor a gyermekek mennének, innen a falu 2 km” – foglalja össze a helyzetet Béni András, aki sokáig volt a telepiek bulibasája, vezetője.

András lemondott a feladatról, mert elmondása szerint túl nagy volt a felelősség: „Nincs mit kezdeni se a rendőrséggel, se a tanáccsal. Nem éri meg foglalkozni a telepiekkel, írástudatlanok, buták. Minden nap legyek a rendőrségen, hogy kacagjanak a népek? Verekedtek, veszekedtek, volt amelyik lopott a magyaroktól, engem hívtak elő, hogy keressem ki az igazat. Akkor az volt a baj, hogy volt amelyiket bezárták.”

A tanító bácsi szerint „minden próbálkozás megszakad valami miatt. Azt mondják, azért nem jönnek, mert nincs iskolabusz, azelőtt azt mondták, azért nem, mert nincs út, máskor a kutyákra fogják. Csak nem jönnének, ha jönne is a busz.”

Korábban próbálkoztak azzal, hogy szekérrel vigyék be a gyerekeket a településre. Megközelítőleg egy évig tartott, jártak is a gyerekek, de végül a szülők közötti kezeletlen konfliktusok ellehetetlenítették a folytatást.

„Volna legalább 10 gyermek, aki jár, de a többi szülők nem egyeznek bele, vagy nem tudják felöltöztetni. Járatnák, de nem tudunk összebeszélni: van, amikor részegek, van, amikor józanok. Mennek napszámba, nem érdekli őket a gyermek, a nagyobbak vigyáznak a kicsikre, magukra vannak” – mutat rá a helyzet összetettségére a roma közösség egyik tagja. Tibornak öt gyereke van, a legidősebb 7 éves, és ősszel pár hétig bevitték iskolába. Ő is elmaradt, mert a család elszegődött két hónapra az esztenára juhokat őrizni az „elnökhöz” (a polgármesterhez).

Kulcsszó: bizalom

„A most lezárult kolozsvári Pata projekthez hasonlóra volna szükség. Volt tapasztalatcsere, olyan helyeken, ahol működnek oktatási, nappali központok, és sikerült elnyerni a közösség bizalmát” – számolt be az igazgatónő a hátrányos helyzetűek bevonásának tervéről.

Elmondta, az inkluzív, felzárkóztató programokban való részvételt az is akadályozhatja, hogy a népszámlálási adatok szerint nem létezik a községben roma közösség. Az iskola 2014-2015-ös tanévre vonatkozó hivatalos beszámolójában (ARACIP) – szemben a népszámlálási adatokkal – már feltüntetik a roma tanulók arányát, és hogy gazdasági-szociális szempontból hátrányos helyzetű csoportok is élnek a térségben.

Az iskolában ősztől két évig tartó délutáni iskola indult, ami a szegény és szociálisan hátrányos helyzetű gyermekeket célozta meg, fele-fele arányban választottak magyar és roma gyerekeket a projektbe. A telepi gyermekeket nem sikerült megszólítani, megtartani a csoportban.

Az igazgatónő elmondása szerint az állhat a lemorzsolódás mögött, hogy technikai okok miatt márciusban indult a foglalkozás, amikorra a telepi gyerekek már kimaradtak az iskolából. Ősszel újra próbálkoznak.

Félő, hogy a magyar gyermekeket elvinnék az iskolából

„Ha fele az osztálynak roma, félő, hogy a magyar gyermekeket elviszik városba iskolába, van rá példa a szomszédos falvakban” – fogalmazta meg az iskola presztízsvesztésének kockázatát Sándor György tanító, aki egyben megyei tanácsos is.

Egyrészt nehézségbe ütközik a roma gyermekek megtartása az iskolában, másrészt a létszámhiány miatt mindenki érdeke az lenne, hogy ők is részt vegyenek az oktatásban.

„Azokat, akik első osztálytól rendszeresen járnak, elfogadják – jellemezte a falusiak romákhoz való viszonyát Bálint Hajnal. Ha ott van, jár, és rendesen viselkedik, elfogadják. De ahogy szeptemberben behoztunk egy csoportot, látták, hogy milyen ruházatban vannak, milyen a viselkedésük, és ez pánikot keltett. Ha fokozatosan történik, el tudják fogadni. A környező falvakban azt látom, hogy ott megfordult az arány, és akkor elkezdik elvinni a gyerekeket a városba.”

Sokat kellett mi is tanuljunk

„Hatalmas ellenszenv van a falu részéről irányukba. Tíz éve lesz annak, hogy elkezdődött ez a cigánymisszió. A lényege, hogy bibliai témát viszünk be, szórakoztató előadást tartunk, utolsó este, pénteken filmet vetítünk, amire az egész Puszta ki van ülve – szabadtéri mozi. Sokat kellett mi is tanuljunk. Van egy nagy sátrunk, minden kelléket bevittünk. Meg kell szoktatni, hogy ne lopják el. Haladásnak mondom, hogy most már nem nyúlnak hozzá” – értékelte konfliktusos helyzetet a református lelkész, aki németországi segítséggel nyaranta Interetnikai Tábort szervez a roma közösség fiataljainak.

Olyan erős volt az ellenszenv, hogy az egésznapos programot félnaposra kellett szűkíteni, és a magyar közösség gyermekei számára is programot szervezni. Így sikerült kibékíteni a helyieket.

A helyi magyar fiatalok németországi önkéntessége és a németországi fiatalok galambfalvi önkéntes munkája összefonódik. Az is cél, hogy a falubeli fiatalok bekapcsolódjanak a táborok tevékenységeibe: „Van egy-két magyar gyermek is, aki besegít – aki készül ki önkéntesnek, annak kötelező bejönnie. Nehéz legyőzni azt a hatalmas előítéletet.”

A református lelkész pesszimista, de munkájuk eredményeit is látja: „Én már letettem arról, hogy meggyőzhetőek lennének, hogy iskolába fontos járni. Sokan azt mondják, hogy falra hányt borsó, amit csinálunk: én be tudom bizonyítani, hogy az a gyermek, amelyik iskolába sem jár, azzal van maradva, amit egy évben egyszer kap. Ezt az állam kellene folytassa.”

A Pusztán és a község két falujában élő romák jövője kapcsán sok lehetőség, kísérlet merül fel Galambfalván, láthatóan mindenkit foglalkoztat a kérdés, ha a megoldást nem is látják. Az előítéletek leküzdése lehetne az első lépés afelé, hogy az aszfaltozott út tényleg a falu részévé tegye a Pusztán élőket. A belátás mindkét oldalon fontos: elhinni, hogy hosszútávú és következetes munkával lehet eredményeket elérni.

Jakab Villő Hanga

Heti egy sör árából te is médiatulajdonos lehetsz. Támogasd az Átlátszó Erdélyt!

Havi 5 eurós rendszeres támogatás

Havi 10 eurós rendszeres támogatás

Havi 20 eurós rendszeres támogatás

Lejes (RON) számla:

Asociaţia “Atlatszo Erdely Egyesulet”
RO71OTPV200000913457RO01
SUC. CLUJ OTP BANK ROMANIA
Cod BIC: OTPVROBU

The post Vadgalambfalva: a falu fejlődik, a roma telep csak növekszik appeared first on Átlátszó Erdély.

A kolozsvári ROMEDIN projekt jó példája annak, hogy milyen stratégiákat lehet alkalmazni a marginalizáltan és mélyszegénységben élők hatékony támogatására, és hogy ezeknek milyen akadályai lehetnek.

A Pataréten, a Kolozsvár melletti szeméttelepen élő gyerekek busszal negyven perc alatt érnek be a szamosfalvi Traian Dârjan iskolába, ami a város belvárosától további negyven percre van. Az iskola környéke látványosan eltér a város központibb negyedeitől: leromlott állapotú lakóházak, elvétve egy-egy reklámokkal beragasztott ablakú üzlet. Szamosfalván az első kisboltban, ahová bementem, roma anya karján egy gyerekkel vásárolt – milyen meglepő, gondoltam, hogy a belvárosban szinte ismeretlen ez a hétköznapi jelenet.

Oktatás az inklúzióért és a társadalmi igazságosságért

Egy éve zárult le a Desire Alapítvány 2014-ben indított projektje, a ROMEDIN (Educație pentru incluziune și drepate sociale. Servicii socio-educaționale pentru incluziunea romilor). A projekt az inklúzió és a társadalmi igazságosság alapjaként az oktatásra fókuszált.

A közelmúltban a gyergyószentmiklósi események kapcsán újra felmerült a kérdés, hogy milyen stratégiákat lehet alkalmazni a marginalizáltan és mélyszegénységben élők hatékony támogatására, és hogy ezeknek milyen akadályai lehetnek. Több Kolozsváron folyó projekt között a ROMEDIN is ennek jó példája.

A ROMEDIN projekt a területileg marginalizált, izolált, szennyezett és stigmatizált Pataréten élő közösségek fiataljait célozta meg. Azokat az inkluzív lépéseket irányozta elő, melyeket az oktatási törvény kijelöl, de a megyei tanfelügyelőség elmulaszt gyakorlatba ültetni.

Inkluzív vs. szegregált oktatás

Az inkluzív oktatás és pedagógia az egyes tanulók igényeire figyel, ahhoz igazítja a tanulás folyamatát: olyan közeget teremt, amely lehetővé teszi, hogy a gyermekek egymástól is tanuljanak. A befogadó oktatás az egyéni igényekre és az együttműködésen alapuló tanulásra egyaránt figyel, miközben megelőz bármilyen sajátos igény alapján történő kirekesztést. Például bevonja és ezzel fejleszti azokat a gyerekeket, akik más tudásszinten vannak, szociális hátterük hátrányos vagy sajátos nevelési igényűek (mozgásszervi, érzékszervi, értelmi vagy beszédfogyatékos).

A szegregált oktatás ezzel szemben valamilyen hátrányos megkülönböztetés alapján elkülöníti a gyermekek egy csoportját. A szegregálás szélsőséges esetei között tartják számon, amikor a hátrányosan megkülönböztetett gyerekeket külön épületben helyezik el, gyengébb oktatási színvonalat biztosítanak számukra, és elszigetelik őket a többségi csoporttól.

Korábbi anyagaink:

Gyergyói gyújtogatás: évek óta csak tűzoltás folyik – integráció helyett

Szegregáció: mumus vagy dementor?

Első lépésként azt mérték fel, hogy a Patarét különböző közösségeihez tartozó gyermekek városszerte milyen iskolákba járnak. A mérések következtetései alapján, partnerségben az iskolákkal és a megyei tanfelügyelőséggel létrehozták az inkluzív iskolák hálózatát, afterschool programot, informális, iskolán kívüli művészeti tevékenységeket és a pedagógusokat is megszólító beszélgetéseket szerveztek. Mindezt azzal a céllal, hogy hosszú távon javítsanak a hátrányos helyzetű gyermekek oktatásának minőségén, hiszen ez a társadalomba való harmonikus beilleszkedés feltétele is.

A ROMEDIN projekt távlati célja az volt, hogy együttműködve az állami intézményekkel hosszan tartó változásokat érjen el az inkluzív oktatás terén: szociális és oktatási programokkal, a kolozsvári inkluzív iskolák hálózatának bővítésével. A projekt lezárta után egy évvel felmerül a kérdés, hogy milyen továbblépési lehetőségei, akadályai és terhei vannak egy ilyen széleskörű civil kezdeményezésnek.

Van vagy nincs szegregált oktatás Kolozsváron?

„Ahogyan a pataréti marginalizált közösségek számára sem lehet Pataréten megoldást találni, úgy a Dârjan általános iskola esetében sem a Dârjan iskolában kell azt keresni , hiszen nem maguk a pataréti roma közösségek jelentik a problémát, hanem a gazdasági, szociális mechanizmusok és a helyi politikai és/vagy intézményes döntések.”(Pata c. kiadvány, 2016.)

A projektben végzett makro-kutatás és ennek módszertana, majd a programok kivitelezése és gyakorlata olyan módszertani keretet teremtettek, amelyet bármelyik megyei tanfelügyelőség átvehetne, alkalmazhatna (Ștrategia Școliilor Incluzive). Ez azonban csak akkor történhet meg, ha a tanfelügyelőségek felelősségüknek látják a fennálló helyzet kezelését.

„Kolozs megyében nem léteznek szegregált oktatási intézmények, minden oktatási egység megkapta az értesítést az OMEN 6134/21.12.2016 – A közoktatás intézményeiben a szegregálás tiltására vonatkozó törvényről, és a tervezett tematikus inspekciók alkalmával jelen oktatási év második félévében monitorizálásra került ez a vonatkozás” – válaszoltak, miután a Kolozs Megyei Tanfelügyelőségtől arról érdeklődtünk, hogy Kolozs megyében mely iskolákban áll fenn a szegregált oktatás veszélye, milyen projekteket folytatnak az inkluzív oktatásért.

„Nem meglepő ez a válasz” – fogalmazott a ROMEDIN projekt egyik pedagógus munkatársa, aki szerint ez a hozzáállás az egyik legjellemzőbb akadálya az inklúziónak. „A minisztérium nem foglal állást olyankor, amikor konkrét esetekkel szembesítik, tétlenségét vagy olyan válaszokkal indokolja, amilyet te is kaptál a Kolozs megyei tanfelügyelőségtől – vagyis hogy minden rendben van –, vagy azzal, hogy azt hangoztatja, hogy nincs elegendő pénzalap a deszegregáló politika megvalósításához. Mindezek ellenére az oktatási miniszter még nem került bíróság elé, amiért hallgatólagosan elfogadja a szegregálást. A tanfelügyelőség legtöbbször úgy válaszol, hogy tagadja a fennálló helyzetet” – fejtette ki a pedagógus.

A kolozsvári oktatási hálózatban a szegregáció különböző esetei körvonalazódtak a ROMEDIN felmérése alapján a projekt kezdetekor:

• a 2014-2015-ös tanév előtt egyetlen gyereket sem iskoláztak be azok közül, akik közvetlenül a szemétlerakat mellett éltek;

• 2014-2015-ös tanévben a pataréti gyermekek közel 30%-a Hallássérültek 2. sz. Iskolájába járt;

• a Traian Dârjan Gimnázium tanulóinak több mint fele saját bevallása szerint roma – ide járnak a legtöbben két pataréti közösségből, a Cantonului utcából és az úgynevezett Dallas-ról;

• a 2011-ben kilakoltatott Coastei utcai (Karjala utca) közösség gyermekei a városbeli iskolákba járnak, ahogyan kilakoltatásuk előtt is.

Az Inkluzív Iskolák Hálózatához csatlakozó tíz iskola közül többek között a Dârjan sem kaphatta meg az inkluzív iskolák indexét, hiszen az ott tanuló gyerekek több mint fele roma tanuló, és szociálisan hátrányos helyzetű családban él. Az iskola azért hangsúlyosan fontos a ROMEDIN szempontjából, mert itt a legnagyobb a gyerekek kitettsége, ezért is számít példaértékűnek az ott folytatott tevékenység.

„A legnagyobb nehézség, amivel a gyerekeknek szembe kell nézniük, az eszközhiány és a lakhatási körülmények, amelyek hosszú távon nehezítik részvételüket az oktatásban (jelenlét és felkészülés). A Dârjan iskola is úgy tartja magáról, hogy vegyes oktatási intézmény, román és romani nyelvű osztályokkal, ez utóbbiak osztálytermeit viszont elemi osztálytól kezdve külön épületben helyezték el (az épületet PHARE projekt keretében újították fel, hogy bátorítsák a Dallason élő gyerekek közösségen kívüli beiskolázását, csakhogy most a szegregáció újabb terévé alakult, és a lakhatási marginalizációt erősíti). Másrészt a gyerekek többsége a román tannyelvű osztályokban is – bevallottan vagy sem – roma etnikumú családból származik, viszont nem a Régi Pataréten (Dallas) él” – körvonalazta a fennálló viszonyokat a ROMEDIN projektben dolgozó pedagógus.

A Dârjan iskola mediátorával értékeltünk

„Gyakorlatilag elmegyek a családokhoz, és megpróbálok megoldást keresni a felmerülő problémákra, támogatást találni különböző szervezetek részéről. Nem csak akkor látogatjuk a családokat, ha nem jön a gyerek az iskolába, hanem rendszeresen, mert szükség van a kölcsönös kapcsolattartásra, hogy ismerjük a családok nehézségeit” – fogalmazott a Dârjan iskola mediátora, Ioan Florin Talan, aki a ROMEDIN projekt koordinátora volt az iskola részéről.

Bár a törvény előírja, sok tanintézményben csak papíron létezik iskolai mediátor, akinek az a szerepe, hogy az iskola és az állami szervek között, valamint az iskola és diákok, szülők között vállalja a kapcsolattartó, konfliktuskezelő szerepet. Ioan Florin Talan hetente többször is ellátogat a pataréti diákokhoz, hogy állandó személyes kapcsolatban legyen az ott élőkkel.

1995-től különböző szervezetekkel dolgozott önkéntesként. Szerinte iskolájuk szintjén a ROMEDIN projekt legfontosabb megvalósítása a közvetlen beavatkozás volt, hogy együtt dolgoztak a külsős szakemberek az iskola roma pedagógusaival és a szülőkkel. Ugyanakkor a projekt finanszírozásával azok a gyerekek is bekapcsolódhattak az afterschool programba, akik addig nem vehettek benne részt.

Öröm, hogy minden hétvégén bejöhettek a városba

A projekt összetett és egymást kiegészítő tevékenységeket bonyolított le a bekapcsolódó iskolákban: az afterschool program az iskolai lemaradások behozását célozta, az informális művészeti programok, a vizuális és a közösségi színház műhelyek alternatív önkifejezési eszközökkel segítették a fiatal résztvevőket, hogy jobban megértsék önmagukat és társadalmi helyzetüket.

„A vizuális műhely tágabb kerete az volt, hogyan pozicionálják a gyerekek magukat a világban. Például térképeket hoztunk, hogy elképzelhessék, a város struktúrájába hogyan épül be az utca, ahol élnek, vagy maga a szeméttelep, és milyen a viszonyuk ehhez. Térképet készítettünk felülnézetből, mindenki berajzolta, hogy hol lakik: kik a szomszédok, a rokonok. Több csoporttal is készítettünk közös térképeket” – idézte fel Csala Hermina grafikus a vizuális műhely koncepcióját.

„A projektnek nagyon kicsi volt a költségvetése, viszont nagy hatékonysággal működött: a gyerekek nagyon örültek a tevékenységeknek. Hát képzeljük el, hogy minden hétvégén bemehettek a városba, a Tranzit Házba, ahol más nemzetiségűekkel találkozhattak, szocializálódhattak: nem kis dolog az, hogy színház, pantomim, kontakttánc, festés során ismerkedhettek. Sokat számított ez: a gyerekek közötti, egymással szembeni előítéletek lebomlottak” – magyarázta látható lelkesedéssel Ioan Florin Talan, a Traian Dârjan iskola mediátora, mekkora élmény volt a diákok számára hétről hétre bemenni a város központjában tartott foglalkozásokra.

Csala Hermina, a vizuális műhely egyik koordinátora úgy emlékszik vissza, hogy bár az eredeti tervek szerint nem csak szociálisan hátrányos helyzetű, roma gyerekek vettek volna részt a foglalkozásokon, ezt végül nem sikerült megvalósítani. Szerinte szervezési okok állhattak a döntés mögött, hiszen nehezebb lett volna összehangolni a tevékenységeket a különböző közegben szocializálódott gyerekek képességei szerint.

Ollóval vágni és megérteni a társadalmat

A közösségi színház foglalkozásokkal párhuzamosan zajlott a vizuális műhely. Az volt a módszertani alapelv, hogy kizárják az iskolai oktatásban gyakori hierarchizált működést, és olyan eszközöket tesznek hozzáférhetővé, amiket a gyermekek máskor nem tudnak használni, számítógépet, laptopot, egyéb eszközöket. Elképzelésük szerint ők átfogó keretet ajánlottak a gyerekeknek, hogy aztán mindenki saját ötletével fejlessze ezt tovább.

„Voltak kisebb csoportok, akik kódnyelvszerűen minimalista, színes formákat szerettek rajzolni, amikhez aztán mi is csatlakoztunk, találtunk ki hozzá témát. Ott álltunk mögöttük. Tele voltak energiával, folyamatosan mozgásban volt az egész anélkül, hogy órára lebontottuk volna.”

„Látszott, hogy hiányoztak a metódusok, hiányos volt az eszköztárunk: nehéz is volt begyűjteni a szerteágazó tudást. Szombatról szombatra megleptek minket a gyerekek. Például szünet után nehéz volt visszahívni őket a terembe: azzal próbálkoztam, hogy a foglalkozás és a szünet összefüggjön. Olyan játékokkal, amelyek kapcsolódtak az adott témához: ha az érzékekkel foglalkoztunk, alternatív kommunikációval, akkor az udvaron is ilyen játékokat játszottunk: érintéssel adtunk tovább egy jelet például, így folyamatos maradt a tevékenység, és mi sem estünk ki belőle” – értékelte a műhely kísérleti jellegét Hermina.

A vizuális műhelyben három csoport vett részt egy év alatt: a csoportok különböző létszámúak voltak, és szombatról szombatra meglepték a programvezetőket. Csala Hermina korábban nem foglalkozott hosszabban gyerekekkel, az volt számára a nagyobb kihívás hogy nem voltak kész módszerei. Az viszont erősségnek számított, hogy más projektekhez képest ez viszonylag hosszú ideig és folyamatosan tartott.

Ennek során a kisebb léptékű sikerek is fontosak, „például hogy «rajzban» sikerült leültetni egy kislányt egy padra: együtt radíroztuk, húztuk a vonalakat, hogy perspektívába kerüljön a kép. Egyből látszott, hogy óvodai, iskolai hiányosságok vannak, nem tudják fogni az ollót, így nem vág. Tudtuk, hogy kiállítást kell készíteni a végén, de nem az volt, hogy akkor gyártsunk minél szebb objektumokat. Hívtunk művészeket, diákokat, hogy változzanak a foglalkozások, a gyerekek ismerkedjenek másokkal is” – fejtette ki a tevékenységvezető.

Kié a kudarc, ha az?

Bár a projekt fogadtatása pozitív volt, lezárulta után nem folytatódtak a beindított mechanizmusok. A távlati célok eléréséhez elengedhetetlen lett volna a projekt további finanszírozása, a városvezetés és a tanfelügyelőség felelősségvállalása.

Kis és nagy sikerei, kis és nagy kudarcai egyaránt vannak a ROMEDIN szintű projekteknek. A hiányosságok pedig az oktatás rendszerszintű buktatóira hívják fel a figyelmet: az állami intézmények nem tesznek megerősítő lépéseket, hogy a pataréti közösségekben élő gyermekek vegyes iskolába járhassanak, vagy úgy szervezzék újra a Dârjan iskolát, hogy különböző etnikumú és szociális helyzetű gyermekeket iskolázzon be a szamosfalvi negyedből – tematizálja a problémát a projekt záródokumentuma.

„Az iskola utáni foglalkozásra (afterschool) szükség van, főleg azoknak a gyerekeknek, akik olyan közegből jönnek, ahol nincsen lehetőségük otthon elkészíteni a házi feladatot, tanulni, készülni másnapra, mert nincsen például áram, nincsenek megfelelő körülmények, anyagi háttér vagy a szülők sem tudnak olvasni” – fogalmazott az iskola mediátora. Az afterschool vagy délutáni iskola abból a szempontból fontos, hogy a nehéz körülmények között élő gyermekek számára lehetővé teszi az évek során felhalmozott hiányosságaik pótlását.

Hogy kerül a krokodil a Szamosba?

Az egyik vizuális műhely alatt – meséli Hermina – szünetről beérkezve a gyerekek arról számoltak be, hogy hatalmas krokodilt láttak a Szamosban. Gyorsan neki is fogtak összerakni gondolatban, hogy milyen volt a szamosi szörny. Több találkozáson keresztül együtt dolgoztak a krokodil 3D-s változatán, ami végül elkészült.

A Desire a közelmúltban indított új projketjének, a Căși sociale ACUM!-nak ez a krokodil lett a logója, ami a közös munkát és összetartozást is szimbolizálhatja. Az új projekt nem a korábbi folytatása, mégis tovább viszi a megkezdett munkát azzal, hogy a szociális hátrány egy másik fontos tényezőjére fekteti a hangsúlyt. A lakhatási körülmények, a szociális lakások problémája nem független az oktatástól sem „olyan körülmények között, amikor az önkormányzati lakásalap drasztikusan csökkent, a lakhatás évtizedek alatt kizárólag ingatlanüzletté vált, és éppen azok hozzáférését a szociális lakásokhoz korlátozzák, akik jogosultak volnának erre” – olvashatjuk a Desire honlapján.

Jakab Villő Hanga

The post Iskola a határon. Vaskos oktatási szegregáció, csírázó deszegregáció Erdély leggazdagabb városában appeared first on Átlátszó Erdély.

„Élhető városkép kialakítása” égő házak fényében – évtizedek óta hanyagolt problémák miatt zavaros a közbeszéd és a megoldáskeresés is a gyergyószentmiklósi romák integrációjára. De legalább olyan „komplex integrált projektre” készülnek, ami Romániában még nem volt.

Adományozd a jövedelemadód 2%-át az Átlátszó Erdély Egyesületnek!

Gyergyószentmiklós olyan kisváros, hogy a központon kívüli utcákba érve azt hiheti a látogató, egy tágas faluban van: sok helyen aszfaltozott út sincs, járda helyett fű szegélyezi az utat.

A leégett ház közvetlenül a vasútállomás szomszédságában van. Mikor megérkezem, már sötét van, csak azért veszem észre a fotókról jól ismert zöld falakat, mert előttem két helyi fiatal éppen az előző napok eseményeit tárgyalta.

A vasútállomáshoz közeli ház március 31-én este lobbant lángra. A szándékos gyújtogatás kapcsán azóta is folyik a nyomozás, előre megfontolt szándékkal elkövetett rongálás ügyében keresik a tetteseket.

A bűncselekmény további helyszíneket és roma családokat is érintett: a Rózsák és a Tölgymező utcában további két ház ablakait betörték. A Malmoknál, ahol szintén él egy kisebb roma közösség, szalmabálákat gyújtottak fel.

A gyergyószentmiklósi polgármester első, telefonon adott nyilatkozata, valamint a helyiek beszámolói alapján az állomás környéki bevásárlóközpont mellett élő roma család házának felgyújtása megtorlás, amit a garázdálkodó lakók viselkedésükkel „előidéztek”, és amiről nagyon sokan úgy nyilatkoztak online és offline felületeken egyaránt, hogy „megérdemelték”.

Két dolgot fontos kategorikusan különválasztani a gyergyói események kapcsán: van egy család, amelyiknek több tagja az elmúlt évek során sorozatosan bűncselekményeket követett el a városban, és van egy rétegzett szociális konfliktus, ami több tényezős, és évtizedekre vezethető vissza.

Helyi beszámolók és a sajtóban megjelent cikkek, de a városvezetés nyilatkozatai is azt mutatják, hogy ennek a két szintnek az összemosása olyan diskurzust eredményez, amelyben az okok és a következmények zavarosan összefolynak.

A leégett ház lakói sehol sincsenek

A város központjában sétálva nem érzem a történtek feszültségét, viszont a helyszínekre látogatva az ott élők gyanakvó tekintete kísér. A készenléti állapotra emlékeztetnek a csendőrség és a rendőrség autói is. A téglagyári cigánytelep környékén épp egy roma párt igazoltatnak.

Kíváncsiskodom: a csendőrök tudni akarják, mit keres itt. „Most jöttem haza Itáliából” – panaszolja kérdésemre válaszolva. „Hát ha egyszer nem tudom románul, hogy mondják, hogy hétfőn… nem követtem el semmit.”

A leégett ház lakói elmenekültek, és hatalmas hallgatás övezi hiányukat. A poros kis utcában álló ház romjait, valamint a néhány megmaradt használati tárgyat folyamatos megfigyelés alatt tartják: egy nap alatt kétszer jártam ott, és mindkét alkalommal három percen belül megjelent a helyi rendőrség. Egyik alkalommal egy fekete autó is lassan elhúzott az utcán, hogy jól felmérhessen. Nem éreztem magam túlzottan biztonságban.

Mindenki fél

Előbb egy olyan roma családdal beszélgettem, akik közel laknak az események egyik helyszínéhez, majd egy magyar szomszéddal, aki az egyik feldúlt ház mellett él.

Mindkét esetben magukra hagyott embereket láttam, akik elkeseredettek és félnek: egyik részen egy anya meséli kétéves forma gyerekkel a karján, hogy az interneten olyanokat írnak, hogy a cigány csecsemőket kettőbe kell vágni, a nagyobbakat négybe, másik részen az anya azt meséli, hogy a szomszéd miatt nem engedheti ki az óvodás gyerekét az utcára: nem adta oda a pénzt a zsebéből, ezért megharapták.

A romák házainak feldúlása egy évek óta elhanyagolt szociális helyzetnek az akuttá válása. A mostani ügy sem előzmény nélküli: 2015-ben Nagy Zoltán polgármester kerekasztal-beszélgetést kezdeményezett, ami már akkor a most elűzött család több tagjának szabálysértő viselkedéséről szólt volna.

A beszélgetés meghiúsult, eredményre vezető lépés nem történt: az elmúlt két évben 17 esetben járt el a helyi rendőrség a család tagjaival szemben, 8000 lejnyi bírságot rótt ki rájuk, a kialakult konfliktus azonban nem oldódott meg.

Az erőszakba torkolló és etnikai jellegű gyűlölethullámot indító eset előtérbe helyezte azt a lappangó, politikusok által figyelmen kívül hagyott konfliktust, ami minden gyergyószentmiklósi lakost érint: többségit és kisebbségit egyaránt.

Cserbenhagyásos érdektelenség

A polgármester első állásfoglalásában higgadtságra intette a lakosságot egyrészt azért, hogy elkerüljék a további erőszakot, másrészt hogy a várost ne érje „megbélyegzés”. (Amikor a nyilatkozatot olvastam, azt hittem, hogy a roma közösség megbélyegzéséről van szó, aztán rájöttem, hogy a kommunikáció korántsem ennyire kifinomult.) A helyi lakosok az önbíráskodásról beszámoló írások alatt adtak hangot keserűségüknek és gyűlöletbe torkolló tehetetlenségüknek.

Az online közösségi fórumokon megfogalmazottak mérhetetlen aggodalomra adnak okot egy olyan társadalmi helyzetben, amiben a városvezetés évek óta nem képes hatékonyan eljárni. A lakosok szociális helyzetüktől, etnikai hovatartozástól függetlenül magukra maradtak a konfliktusos helyzetben, ez eredményezett – a többségi lakosság nagy részének helyeslésével – kollektív önbíráskodást.

A rendészeti megközelítés (büntetés, megfigyelés, fenyítés, rendőri beavatkozás) tovább rontja a helyzetet, mert a mélyen gyökerező, évekre-évtizedekre visszavezethető szociális, gazdasági konfliktus tüneteit általánosítások szintjén fogalmazza meg. A romák antiszociális viselkedésére tett hangsúllyal, az általuk elkövetett bűncselekmények, kihágások sorolásával a szegregáltan, mélyszegénységben élőket teszik felelőssé a kialakult helyzetért, ami ellehetetleníti a kommunikációt és a problémákra koncentráló megoldáskeresést.

A polgármester az április 4-i sajtótájékoztatón azt magyarázta, azért nem tudják megbüntetni a rendőrök a kolduló gyermekeket, mert azok elszaladnak (és egyébként is kiskorúak); egy másik eset, amikor az önkormányzat betonnal beöntött egy vaskádat a téglagyár telepen élők számára (csap is tartozott hozzá!), de azt rövidesen betonostól kiásták, ellopták, eladták.

(Megfigyelhető, hogy a helyzet értelmezésében a következményeket kiváltó okoknak tekintik, a különböző polgármesterek vezetése alatt tett lépések ezért is maradnak a formalitás szintjén: bírságolással, a koldulás tiltásával, a szegénység kriminalizálásával nem szüntethető meg az éhség, a megbélyegzés, a szociális hálón kívüliség. A szociális beavatkozás nem azt jelenti, hogy adunk egy vaskádat megközelítőleg félezer embernek, s arra számítunk, hogy akkor most minden rendben lesz.)

A Gyergyói Közösségi és Szociális Erőforrásközpont katalógusa alapján a városban 42 különböző szociális program folyik, de köztük egy olyan helyi civil szervezet sincs, amelyik romajogi aktivizmussal, deszegregációs tevékenységgel, szociális inklúzióval foglalkozna, szakmailag eléggé felkészülten állhatna az önkormányzat mellett vagy vele szemben, amely a mostanihoz hasonló helyzetben facilitálhatná az érintett felek közötti párbeszédet – mutatott rá érdeklődésemre válaszolva Dániel Botond szociológus. A telepen élő romákkal kizárólag a baptista közösség foglalkozik rendszeresen és célirányosan.

A helyi romák nem alkotnak homogén közösséget

Részben a város különböző pontjain két-három házas csoportokban, részben a Téglagyár utcai szegregált telepen élnek. Egy 2004-es nemzetközi kutatás keretében készült helyzetfelmérés feltárta a helyi roma közösségen belüli társadalmi, gazdasági, kulturális különbségeket, és rávilágított a roma és a többségi társadalom közötti viszony kritikus helyzetére is – úgy, hogy ezeket a viszonyokat a szegregáltan működő roma oktatási intézmény vonatkozásában tárgyalta.

A kutatás a helyi romák társadalmi viszonyait, kapcsolatait vizsgálta, azt, hogy milyen a közösségben betöltött szerepük, mivel foglalkoznak, milyen körülmények között élnek, milyen változó a kulturális kötődésük azoknak, akik a romatelepen élnek („téglagyár telepi cigányok”), azoknak, akik a város központjában élnek 2-3 házas csoportokban („virágosok”), vagy azoknak, akik az utóbbi időkben érkeztek („jövevényként”).

Amikor helyieket kérdeztem a roma kisebbségről a tűzeset és az elűzött család kapcsán, két típusú viszonyulást figyeltem meg:

• általánosítást, amiben identitásképzővé válik a megbélyegzés (ezek szerint a bűnözés hozzá tartozik a csoporthoz tartozók identitásához);

• és azt, hogy két csoport van: a „mi cigányaink”, akik „nem okoznak gondot” – értsd „jól el vannak a telepen, szeretnek is ott élni”, és vannak, a „bevándorlók”, akikkel „baj van”.

A roma közösséggel szembeni megbélyegző beszédmód nincs tekintettel arra, hogy a különböző csoportoknak más-más gazdasági, társadalmi lehetőségei, kulturális kötődései vannak. Ez látszik akkor is, amikor a mostani tragikus események kapcsán – bár többször elhangzik, hogy a „betelepültek”, „jövevények” követték el a bűncselekményeket (ami szintén bélyeggé válik) – a párbeszéd mindig átcsúszik abba, hogy a szembenállást a „civilizált magyarok/fehérek” és a „civilizálatlan cigányok” között tételezik.

Ezt a különbséget fogalmazta meg a Vaskertes Általános Iskola aligazgatónője, Marosfői Enikő is, amikor az integrált osztályokon belüli konfliktusokról beszélt: „Ha a magyar lop, a magyart büntetjük, ha a cigány lop, akkor a cigányt – magyarázta. A baj az, hogy majdnem mindig a cigány lop. Nem a kultúrájukkal, a civilizációs szintjükkel van a baj, nem akarják elfogadni, hogy nekik sem szabad mindent.”

Sok minden elhangzott, konkrét stratégia nincs

„Tervek… Én nem tudok konkrét stratégiáról, még. Sok minden elhangzott már, de konkrét stratégiáról nem tudok. A Téglagyár telepen működik egy iskola is, úgymond, de ez is a szegregációt erősíti, ha nagyon akarnánk ezt így [megközelíteni]. Szociológus is vagyok, azt az oldalát is érzem, hogy hol sántítanak az ügyek” – nyilatkozta az Átlátszó Erdélynek György István alpolgármester, aki korábban maga is dolgozott a Vaskertes Általános Iskolában.

„Ódzkodik mindenki ettől a kérdéstől, de pont ezért vagyunk ott, ahol vagyunk, mert senki nem vette komolyan” – összegezte a helyzetet az alpolgármester. Magyarázatában a hivatal bürokratikus működésére utal, humánerőforrás- és szakértelemhiányra hivatkozik.

„A kérdés az, hogy a hivatalnak van-e erre kapacitása, van-e ideje és humánerőforrása, hogy ilyen kérdésekkel tudjon foglalkozni. Ha volna egy-két civil szervezet, mely szakmailag is meg tudja közelíteni a kérdést, és ajánlatokat tud tenni, akkor sokkal könnyebb helyzet lenne. De sajnos olyan szélmalomharc folyik egy hivatal életében is, hogy tűzoltó munkát végzünk – nevezzük nevén a dolgokat. Adott pillanatban ritka az – oda már tényleg vezető kell, humánerőforrás és hasonlók –, hogy perspektivikusan tudjon dolgozni egy hivatal, egy szervezet.”

A szociális helyzet feltérképezéséhez és egy hatékony, hosszútávú stratégia felépítéséhez arra lehet szükség, hogy a városvezetés saját felelősségének érezze az etnikai alapú, területi és oktatási szegregáció megszüntetését, hogy az általuk tett lépések ne pusztán a többségi társadalommal szemben tett populista gesztusok legyenek (lásd húsvéti takarítás a romák lakta városrészeken, kerekasztal-beszélgetés stb.)

„Elértük, hogy elmenjenek”

– összegezte az alpolgármester, a Gyergyótól 6 km-re levő Gyergyóalfalu volt polgármestere, arra utalva, hogy a beszédhibájuk miatt „selypeknek” csúfolt közösséget korábban Alfaluból is elűzték.

Nagy Zoltán polgármester április 4-én adott sajtótájékoztatóján megpróbált a március 31-i esetre koncentrálni és körüljárni azt a helyzetet, ami megelőzte az önbíráskodást: a felgyújtott házban három család élt (a családfők száma alapján), a lakók pontos számát nem tudta megbecsülni. A család néhány éve érkezett a városba.

„A közbiztonsági törvény jó, csak az a jó emberekre volt kitalálva” – fogalmazott a polgármester, és hogy a lakosok által hangsúlyozott pozitív diszkrimináció vádját elhárítsa, nyomatékosította, az elkövetett kihágások esetében törvényesen jártak el.

Ugyan többször is elhangzott, hogy ne általánosítsunk, az utána következő mondatok tartalmukban gyakran nem voltak tekintettel arra, hogy a településen és azon kívül különböző roma csoportok élnek, sem arra, hogy megnyilvánulásaikat, szándékaikat, gazdasági helyzetüket, intézményes viszonyaikat tekintve is heterogén társadalmi csoportokat alkotnak.

„Az elkövetők nagy többsége – általánosságban beszélek – eleget tesz a bírósági döntésnek, de bizonyos társadalmi csoportok nehezebben fogják is fel, és nehezebben, vagy egyáltalán nem is akarnak együttműködni a hatóságokkal.”

Kétirányú kommunikáció

A sajtótájékoztatón az egyik újságíró kétségének adott hangot, hogy vajon tényleg reális-e, hogy mélyszegénységben élnek a gyergyói romák, ez nem csak a „mi” perspektívánkból látszik-e így:

„A mai sajtótájékoztatón többször elhangzott, hogy mélyszegénység, és a cigányok életmódjából valóban következtethetünk arra, hogy a mi szempontunkból ez egy szegény világ, de ezek nem szegény emberek, vagy legalábbis az életmódjuk nem egy szegénységre utaló életmód, attól függetlenül, hogy ők hol laknak és milyen kis felületen vagy hány gyerekkel együtt. (…) Milyen módon lehet belelátni abba, hogy valóban rászorul, valóban nincs, amit megennie, vagy a szoknyája alatt vastagon állnak a pénzek, de erre hivatkozik, mert ezzel mentesíti magát.”

(Itt két dolgot emelnék ki: a kérdés a megbélyegző általánosítás szintjén fogalmazódott meg, és implicit utal arra, hogy olyan társadalmi rétegről beszélünk, amelynek tagjai boldogak abban a marginalizált, kiszolgáltatott és stigmatizált helyzetben, amelyben élnek.)

„Vannak konkrét megkeresések, hogy miért nem az én területemet őrzik, miért nem az én kerítésemet, amikor tőlem is elviszik a kerítést. Ez egészen egyszerűen azért van, mert a biztonsági szervek meg akarják akadályozni ennek az eseménynek a továbbgyűrűzését. Megelőzve, hogy kellemetlen helyzetbe hozzuk elsősorban az elkövetőket, merthogy ez nem zárult le: nagyon nagyfokú kivizsgálás indult el. (…) Attól tartanak a hatóságok is, nehogy követendő példa legyen más települések számára is, és elinduljon egy láncreakció, ami megakadályozható és kezelhető. A veszélye pontosan az tud lenni, ami elindult, a tegnapi hír is, Isten őrizz megérkezik egy pár busz roma ide, és az első járókelőket agresszálják” – magyarázta a polgármester.

Higgadtságra int, nehogy tovább gyűrűzzön az indulat és az agresszív cselekedetek sora, de közben felidéz egy felrebbenő rémhírt, ezzel fokozva a feszültséget:

• azért kell védeni a romák lakta környékeket, nehogy alkalom nyíljon további önbíráskodásra (mindenki érdeke ez);

• azért, mert ki tudja, mi lehet az önbíráskodó események következménye, akár az is – hangzik el –, hogy bejönnek erősítésként a romák a szomszéd településekről, és megtámadják a békés helyieket (a két tábor közötti konfliktus igazolása).

Szegregáció és hideg integráció az oktatási rendszerben

Amikor a roma család házának felgyújtását agresszív, garázdálkodó, a közösségi normákat nem tisztelő viselkedésükkel magyarázzák, gyakran elhangzik, hogy a bevásárlóközpont területén lopó, kolduló, fenyegetőző fiatalok iskoláskorú gyermekek voltak, akik esetében nem sikerült törvényes keretek között eljárni.

Ezért is lettem kíváncsi, hogy pillanatnyilag milyen álláspontja van a gyergyói roma oktatásról egyrészt a város polgármesterének és alpolgármesterének, másrészt a szegregált osztályokat is működtető Vaskertes Általános Iskola vezetőségének. A Vaskertesben ugyanakkor hideg integrációra is példát találunk, hiszen a központi vegyes osztályokban inkluzív program nélkül, magukban próbálnak megküzdeni szociális hátrányukkal a roma gyerekek.

A polgármester arra hivatkozott, hogy nincsen állami vagy regionális szintű oktatási stratégia, így a települések magukra vannak hagyva, megoldják, ahogy tudják a problémát. Véleménye szerint az a gond, hogy az oktatási rendszer nem nyújt perspektívát, nem teszi motiválttá a gyermekeket a részvételben, mert nem látják, mivel lesznek többek, ha elvégzik a kötelező osztályokat.

A szegregált iskola a Téglagyár telepi romák halmozottan hátrányos helyzetét tovább rontja, mert a területi szegregációt oktatási szegregációval erősíti. Az alpolgármester véleménye szerint a városi iskolák nem szerették volna befogadni a telepi gyermekeket, a kerületi elosztás viszont egyetlen iskolát érintett volna hátrányosan.

A telep melletti oktatási intézmény 2005-ben készült el. A roma osztályok, amelyek korábban is szegregáltan működtek, de a város körforgásában levő Salamon Ernő Gimnáziumhoz tartoztak, 2006-tól egy adminisztratív átszervezés során létrehozott Vaskertes Általános Iskola részévé váltak (a Salamon Ernőben így líceumi, a Vaskertesben pedig elemi és gimnáziumi osztályok működnek). A roma iskolaként emlegetett szegregált osztályokban pillanatnyilag 108 gyermek tanul 0-tól 8. osztályig.

A szegregált osztályokban ugyanazok a tanárok tanítanak, akik a központi osztályokban, a tanítók állandóan ott tartózkodnak. A telepi intézményben a kapcsolattartó pedagógussal váltottam pár szót: szerinte sokat javult a helyzet az elmúlt években, a baptista lelkész, Novák Zsolt tevékenységének köszönhetően is, aki önkéntes alapon délutáni foglalkozásokat tart a telepi gyermekeknek. A központi épület felé igazított, hogy inkább az igazgatónővel beszélgessek, ha kérdéseim vannak.

„Ők nem akartak vegyíteni”

A Vaskertes iskola szemben van a polgármesteri hivatallal: jó hangulat az udvaron, szünet alatt hangos zene, roma és magyar gyerekek játszanak az udvaron. Az igazgatói iroda előtt is várakozik egy szülő hagyományos roma viseletben egy hivatalos papírral a kezében.

Az aligazgatónő, Marosfői Enikő elmondta, hogy ide is járnak roma tanulók, nagyjából 20-30 gyermek 13 osztályba úgy, hogy van osztály, ahová egy roma tanuló jut, és van, ahová öt. Elmondása szerint a városi tanács a telepen élő romák érdekeit szem előtt tartva építette az új iskolát.

„Azért vannak ott, mert a tanács – Pap József volt akkor a polgármester –, direkt nekik építette oda azt az épületet, mert nekik elsődleges szempont volt az, hogy ők nem fognak bejönni. Beiratkoztak, de többet hiányoztak, mint amennyit voltak. Mivel nagyon zárt közösség, ők nem akartak bejönni, ők nem akartak vegyíteni, ezért épült kint nekik spéci az az épület, hogy mégiscsak járjanak, és így most már járnak is.”

Hangsúlyozta, hogy a szegregált osztályokat nem telepítették a városon kívülre, hiszen ugyanolyan távolságra fekszik a központtól az iskola, mint másik kettő, „egész pontosan most is a városban működik, mert akkor a Kós Károlyról is mondhatnánk, hogy a városon kívül van, vagy a Battyhányról – a legutolsó épület majdnem a városban. A városhoz tartozik [a roma iskola], mint eddig.”

A fizikai távolság valóban nem nagy, viszont az épület egy mező közepén áll, és infrastrukturálisan is kívül esik a városon. Ami ennél fontosabb, a telephez tartozó intézmény leginkább a közösség mentális térképéről csúszik le.

„Azért kezdtek el járni [az iskolába], mert elkészült nekik az épület, és már nem kellett vegyíteniük. Ők nem akartak bejönni a fehér közösségbe. Nem vegyítenek” – érvel az aligazgatónő a szegregált osztályok mellett.

Az akadály megértése

Érve úgy áll a lábán, ahogyan általában a szegregált oktatás melletti érvek: ha arra gondolunk, hogy az inkluzív oktatásban nem vennének részt a roma gyermekek, fiatalok, akkor ez egy jó megoldás, mert így legalább tanulnak. Ha viszont úgy tekintünk a helyzetre, mint ami átmeneti és a társadalmi kohézió felé kellene tartania, nem pedig erősítenie a szociális leszakadást, akkor további megoldásokon kell gondolkodni.

A megértés nagyon fontos: miért nem akarnak / nem tudnak a telepen élők bejárni a magyar gyermekekkel közös iskolákba, és hogyan lehetne elhárítani ezeket az akadályokat? (Itt például arra gondolok, hogy a kolozsvári szemétlerakat melletti Pataréten élő gyermekek egy csoportjának buszt kellett szervezni, hogy a frissen beiskolázott gyerekek eljuthassanak a városba, szociális munkásokra volt szükség, hogy segítsék őket reggel elindulni, mosakodni, délután pedig elvégezni a házi feladatot.)

A segítő hozzáállás mögött az a meggyőződés áll, hogy a szociális hátrányból adódó különbségek kiküszöbölhetőek, szemben annak elfogadásával, hogy vannak emberek, akik „civilizációs szintjükből” adódóan „nem képesek leszokni a lopásról”, az agresszív magatartásról stb.

Esély a részvételre

A felkereső jellegű szociális szolgáltatás nem a kirekesztettségben élőket teszi felelőssé, hanem lehetőségeket keres, esélyt teremt, és képessé tesz a részvételre. Így indult a Made in Pata-Rât projekt is, ami a szegregált roma telepen élő fiatalokat szólítja meg: műhelyt hoztak létre, ahol újrahasznosított anyagokból barkácsolnak, varrni tanulnak az érdeklődők.

Nemcsak szakmát sajátítanak el, hanem közösségben tevékenykednek, és beletanulnak egy közös kis vállalkozás működtetésébe is. Sok lelkesedés, kitartás és kölcsönösség kell a megvalósításhoz. A projekt célja, hogy a résztvevők önállósuljanak, olyan készségeket alakítsanak ki, amelyek képessé teszik őket arra, hogy méltányos életet élhessenek.

„Vannak [képzések], viszont ennek én nem látom értelmét. Maga az [elég], hogy tanárok vagyunk, és rengeteg gyermekkel és rengeteg felnőttel dolgozunk. Nekünk nem kell megmagyarázni, hogy a másiknak más a kultúrája, és ezért másképp kell bánni vele. Sőt: nem szabad másképp bánni vele. Mindegy, hogy cigány-e vagy magyar, mindenkire ugyanazok a szabályok vonatkoznak” – válaszol magabiztosan kérdésemre az aligazgatónő, hogy léteznek-e Hargita megyében olyan projektek, továbbképzési lehetőségek, amelyek segítenek a pedagógusoknak megbirkózni az inkluzív oktatás kihívásaival, segítik őket módszertannal.

Mindenkinek ugyanaz?

Válasza összhangban áll az állami oktatási rendszer mai állásával arról, hogy mit jelent az esélyegyenlőség – „mindenkinek ugyanaz jár”, vagyis az egyenlő bánásmód jegyében nem veszünk tudomást a veszélyeztetett szociális helyzetű gyermekek életkörülményeiről, sajátos igényeiről. Ez a mentalitás nem csak a veszélyeztetett társadalmi körülmények között élőkkel szemben ártalmas pedagógiai hozzáállás: minden gyermek más, másra van szüksége, másképpen kell felé fordulni, hogy képességeit magához mérten a lehető legjobban fejleszthesse.

Az oktatási rendszerből való kimaradás, vagy az azon belüli lemaradás nem a gyermekek inkompetenciáját bizonyítja, hanem azt, hogy nem a jó módszerekkel próbálkozunk. Fosztó László néprajzkutató, antropológus kérdésemre válaszolva az oktatási rendszer felelősségére is kitért a gyergyói társadalmi viszonyok elmérgesedésében.

Többször elhangzó érv a március 31-i eset kapcsán, hogy a család kiskorú tagjai követték el sok esetben a bűncselekményt, így ők nem büntethetők. Az igazán fontos kérdés nem az, hogy büntethető-e egy kiskorú vagy sem, hanem hogy miért koldul, miért nincs iskolában. Mert ez a kérdés vezet el a rendszerszintű hiányossághoz: a gyenge, elhanyagolt és felkészületlen oktatási rendszer nem képes megtartani a legkiszolgáltatottabb gyermekeket, mert nincs stratégia, módszertani ismeret, hiányoznak a képzett szakemberek és a támogató háttérintézmények.

Romaprobléma: a roma a probléma?

Az alpolgármester megerősítette, a gyújtogatás célirányos volt, betelepült, „jövevény” romák házait érintette, a telepen élőket nem akarták bántani. Április 4-én a reggeli órákban mégis küldöttség érkezett a polgármesteri hivatalba a Téglagyár telepi romák részéről, akik azért fordultak a városvezetéshez, mert rettegnek: védelmet kértek, tartanak a többségi társadalom dühétől, hiszen hozzájuk is eljutott mindaz, ami az online felületeken olvasható.

A társadalmilag deprimált közösséggel szemben használt eszközök eddig Gyergyószentmiklóson működésképtelennek bizonyultak: ezeket ugyanis velük szemben próbálták alkalmazni, és nem velük együtt, értük is keresni a közös megoldást. A foganatosított intézkedéseket vizsgálva jól látszik, hogy a roma közösséggel nem jön létre (valós) kommunikáció: (illegális) lakásaik lebontása, lovaik elkobzása vagy a roma iskolaként megbélyegzett, de nem külön intézményként működő, szegregált roma osztályok kitelepítése a város központjából, illetve az esélyegyenlőtlenségek enyhítésével foglalkozó szociális program hiánya súlyosbítják az ellentétet.

Novák Zsolt baptista lelkész tevékenysége úgy képes eredményeket elérni a telepen, hogy az ott élők igényeire, szükségleteire koncentrál, nem humanitárius segítségnyújtásként, hanem aktívan bevonva őket, együtt dolgozva. Gyakorlati dolgokat tanulnak meg együtt, mint turkálóban vásárolni vagy tisztálkodni. A bizalmi viszony teszi lehetővé, hogy ne lenézésként hanem együttműködésként értelmezzék a lelkész szándékát.

Közösen találnak ki kis célokat, amelyeken keresztül a roma közösség tagjai megtapasztalhatják, hogy képesek változtatni saját életükön. Alapvető szükségletekre válaszolva valósult meg a „vécéakció”: mellékhelyiségeket állítottak fel, és pár évre rá közösségi ház is épült, ahol a felnőtt- és gyermekfoglalkozások folynak.

Az együttműködés alapja a megértés és a türelem: annak, akinek eddig nem volt vécéje, nem könnyű azt használatba venni; akiben eddig nem hittek, nehezen hisz magában.

Közép- és hosszútávú tervek

A polgármester szerint a sors fintora, hogy a gyergyói feszült hangulat akkor tetőzött embertelenségben, amikor a városvezetés már nekifogott azoknak a közép- és hosszútávú stratégiáknak a kidolgozásához, amelyekkel 15 éves távon lehet a mélyszegénységben élőknek tartós segítséget nyújtani.

Három szociális pillért hangsúlyoz, amelyek megoldásra várnak: oktatás, munkalehetőség és lakhatás. Szerinte egyrészről meg kell akadályozni a törvénytelen cselekedeteket (lopás, koldulás, illegális munka, illegális építkezés stb.), másrészt az űrt, amit ezzel létrehoznak, ki kell tölteni. Ezek az emberek – mondta – ugyanúgy fáznak este, ha nincs fájuk, mint mi, és ugyanúgy megkordul a gyomruk, mint a miénk.

Olyan alternatívában gondolkodik, amelyhez mérhető komplex integrált projekt még nem volt Romániában. A részletekbe még nem kívánt belemenni, mert előkészítési fázisban van a folyamat. Szerinte a gyergyószentmiklósi szociális közegben működő projektekben számtalan olyan szakember dolgozik, aki partner tud lenni a terv kivitelezésében.

A stratégia kapcsán roma képviselőkkel tartott első megbeszélésen elhangzott, ha normálisan viselkednek, akkor nincs mitől félniük – olvashatjuk a polgármester beszámolóját hivatalos Facebook-csatornáján:

„Ha nem lopnak, nem rongálják más vagyonát, ha nem kéregetnek úton-útfélen, ha rendben tartják a lakótelepet, tehát ha képesek betartani az alapvető normákat, melyek a békés együttélést szolgálják, akkor bátran és békében élhetnek városunkban, ahogy eddig is. A jelen lévő két személy ígéretet tett, hogy továbbítják a roma közösség felé is a megbeszélteket, és biztosítottak afelől, hogy komoly erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy részesei legyenek egy élhető városkép kialakításának.”

Jakab Villő Hanga

Adományozd a jövedelemadód 2%-át az Átlátszó Erdély Egyesületnek!

The post Gyergyói gyújtogatás: évek óta csak tűzoltás folyik – integráció helyett appeared first on Átlátszó Erdély.