Az anarchia szó a köznyelvben gyakran a káosz szinonimája, politikusok pedig gyakran hangoztatják szitokszóként, ha támadás éri őket civil akciók formájában. Először Kolozsváron, a Critical Mass biciklis felvonuláson láttam, hogy valaki egy tiszta fekete zászlóval vonult fel. Később tudtam meg, hogy ez az anarchista zászló, ami azért fekete, mert ellenszegül az államok hatalmát szimbolizáló nemzeti lobogók üzenetének, egy nem-zászló zászló.
Kolozsváron 2012-ben szerveződött meg az Ⓐcasă (Otthon) nevű anarchista csoport, akiket azért kerestünk meg, hogy mondják el maguk, hogyan látják az anarchizmust politikai ideológiaként, milyen céljaik vannak, és milyen projekteken dolgoznak. Az Ⓐcasă három tagja beszélgetett az Átlátszó Erdéllyel.
Az Ⓐcasă csoportnak egy kertes ház szobája és konyhája ad otthont. Ahogy végigmegyünk a hosszú ösvényen a kaputól a házig, először a tornácot vehetjük észre, majd az udvar leglátványosabb részét, az élénk lilára festett oldalú, stencilekkel tarkított kemencét. Az udvaron több, saját kézzel kialakított közösségi tér is van: padok, különböző székek, körben elhelyezett fotelek, amelyeket a lakók adományként kaptak. A konyhában és a szobában egy-egy akcióról, eseményről megmaradt lehúzósok, plakátok, zászlók tarkítják a falakat. A konyha és a szobában kialakított könyvtár-rész úgy van berendezve, hogy bárki eligazodjon, mit hol talál.
A kolozsvári anarchista csoport két alkalommal látott vendégül otthonⒶban: első ízben a nők jogaiért szervezett felvonulásra készítettek néhányan plakátot az udvaron, második alkalommal éppen palacsintasütés folyt.
Az Ⓐcasă minden csütörtökön délután nyitott kapukkal várja azokat, akik olvasnának könyvtárukban, használnák a bicikli javításhoz szükséges eszközeiket, vagy beszélgetnének a kertben. Épp plakátkészítést terveztek azon a délutánon, amikor náluk jártam. Nem siették el a dolgot, lassan kerültek elő a hozzávalók a fiókokból: sablonok, anyagok, festékek. Egyáltalán nem akart mindenki festegetni, volt aki csak figyelemmel követte az akciót, segített, ha épp szükség volt rá, a többiek pedig beszélgettek, miközben a ház kézműves sörét iszogatták.
Ⓐcasă: baloldali, nyitott és egyenlőségelvű otthon
A Tinerii Mânioşi (Dühös Fiatalok) civil akciócsoport egyik részéből alakult meg az Ⓐcasă. A Tinerii Mânioşi ugyan kiállt baloldali értékek mellett is, és elutasította a hierarchiát, így nem volt vezetője, de voltak jobboldalra és középre húzó tagjai is. A baloldaliaknak nem tetszett a politikai ideológiákon átívelő gondolkodás, miszerint a „jobboldali” és „baloldali” címkék megszűntek. „Valódi baloldali csoportot akartunk” – mesélt a kolozsvári anarchista csoport megalakulásáról Ion, az egyik tag, aki a kezdetektől jelen volt a csoport akcióiban.
„A Tinerii Mânioşi-nak sok tagja volt, egyre több ideológiai vita merült fel” – emlékszik vissza egy másik tag, Zsófi: „itt volt például a verespataki bányakitermelés, amit ellenezhetsz nacionalistaként (az idegenektől véded az aranyat), vagy természetvédőként, aki nem akarja, hogy a természetben kár essen. Egy idő után zavaró, hogy más a mozgatórugó.”
Az új csoportnak szüksége volt egy helyszínre, ahol találkozhatnak, szemináriumokat, műhelybeszélgetéseket tarthatnak, dokumentum filmeket vetíthetnek, és amely más csoportoknak is otthont adhat.
Bérelni vagy foglalni?
„Nincs szükségünk olyan középosztálybeli fiatalokra, akik bár megtehetnék, nem akarnak lakbért fizetni. Tudom, hogy vannak problémák a lakbérekkel, de nem utasíthatjuk el csak azért, mert ehhez van kedvünk. A squat egy eszköz és nem cél – mi nem emellett döntöttünk” – magyarázta Ion, hogy miért nem squatban, azaz foglalt házban rendezték be az Ⓐcasă-t, ami sok európai államban bevett gyakorlat anarchista – és nem csak – közösségekben.
Ion 13 évesen, egy szomszédjával vitatkozva ébredt rá arra, hogy fasiszta nézetei vannak: „Nem mondanám, hogy 13 éves koromban patrióta voltam, inkább náci. Nagyon el voltam foglalva a mindent meghódító és irányító zsidó kultúrával, azzal, hogy a zsidók rabszolgái vagyunk. Magyaráztam egy szomszédomnak egyszer, aki úgy válaszolt, csak azért nem ver meg, mert a szomszédja vagyok. Meglepett hogy nem ért egyet velem, és figyelmesen meghallgattam a válaszát. Nem sokat értettem abból, hogy ez náci propaganda és hogy ő anti-fasiszta, de annyit igen, hogy nem oké nácinak lenni. Az anarchizmust politikai ideológiaként könyvekből, az egyetemen ismertem meg.”
Ionhoz hasonlóan Bogdan is Kolozsváron kezdett el politikai aktivizmussal foglalkozni. Korábban egyszerűen úgy gondolta, hogy bárki, bárhonnan jöjjön, képes elérni dolgokat. Szerinte anarchistává válni folyamat, ő a Tinerii Mânioşi tagjaként kezdett gondolkodni a közös döntéshozatalról, konszenzusról:
„Csodálkoztam, hogy mit csinál 90-100 ember egy hatalmas körben ülve, hogy miért használnak jeleket, miközben beszélnek. Egyáltalán nem értettem, hogy mi történik” – idézi fel az első verespataki nemzetközi találkozót, amit egy kertészettel foglalkozó anarchista hálózat szervezett.
Egyetlen elfogadható autoritás azé, aki megosztja a tudását
A csoport tagjaira jellemző, hogy egy kicsit mindenki máshoz ért, így kiegészítik egymást. Ion például kevésbé gyakorlatias, mint Zsófi vagy Bogdan, viszont nagyon részletesen mesél az Ⓐcasă politikai programjáról. Zsófi és Bogdan a hétköznapi gyakorlatba avattak inkább be. Mindhárman nyitottak, és az aktivista élet sikertörténetei mellett a személyes kihívásokról is beszéltek.
A közös elvek mellett, amelyeket mindhárman említettek a beszélgetések során, részben eltérnek az egyéni hangsúlyok, hogy ki mire fordít több időt: egyeseknek a nők, másoknak a munkások jogai fontosabbak.
„Amiben mind megegyezünk, az az autoritás tagadása. Annak az autoritását fogadjuk el, aki ért valamihez, amire minket is meg tud tanítani. Azt a típusú autoritást nem fogadjuk el, ami hatalmi pozícióból jön, ami megközelíthetetlen, és nem teszi lehetővé, hogy más is részese lehessen a tudásának.
Kollektivista és kommunitárius megoldásokban gondolkodunk, nem hiszünk az egyéni érdekekre épített társadalomban, nem hiszünk az individualizmusban mint megoldásban. Azt gondoljuk, hogy a kapitalizmus a probléma része és nem a megoldásé, mert számos helytelen szociális viselkedés kiváltó okának tartjuk.
Egy másik közös pont az interszekcionalitás: annak a tudomásul vétele, hogy a munkásosztály, a kisebbségekhez tartozók, az LGBTQ közösségek tagjainak küzdelme ugyanaz a demokráciáért, az emberek hatalommal való felruházásáért, saját sorsuk irányításáért folyó harccal. Az érzékenységünk egy csomagban jön” – vázolta Ion, aki a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen doktorált filozófiából.
Aki diszkriminál, annak nem jár a tisztelet
Ion szívesen beszél az anarchizmus romániai történetéről is, ahogy mesél, olyan, mintha maga is ott lett volna. „Láttam is megvalósulni – mondja. Nem a saját szememmel, hanem a történelem tekintetén keresztül”. A csoport tagjai, ha többször utalnak is az anarchia kisebb szintű, múltbéli megvalósulásaira, például a Párizsi Kommünre, arra összpontosítanak, hogy a maguk hétköznapjaiban hogyan tudják érvényesíteni, amiben hisznek.
„A csoportban alá- és fölérendeltségi viszonyok nélkül igyekszünk dolgozni, mindenki véleményét figyelembe vesszük. Törekszünk tisztelettel bánni egymással és nem gondolni magunkról, hogy másoknál jobbak vagyunk. Aki diszkriminál, szexista, kirekesztő, nem lehet tisztelni”
– foglalta össze a működésük néhány alapelvét Bogdan, aki a tavasz beköszönte óta néhány társával reggeltől estig a részben bérelt, részben használatra kapott földeken dolgozik. Végig nyugodtan beszél, néha alig hallhatóan. Akkor is végtelenül türelmesnek tűnik, amikor azt idézi fel, hogyan kértek végül távozásra egy alkalommal néhány alakot, akik bár a házba érkeztek szórakozni, folyamatosan a nők egyenlőségét firtatták.
Hogyan lehet vezető nélkül döntéseket hozni?
Az anarchia szó jelentése eredete szerint vezető nélküliséget jelent. Talán azt a legnehezebb elképzelni: hogyan működhet egy csoport, ha nincs vezetője, ahol a döntéseket nem a többség szavazza meg, hanem egyetértés, konszenzus alapján határoznak?
„Arra törekszünk, hogy többen is tudják ugyanazt a feladatot elvégezni. Persze néhány feladatkört, mint a megszólalást a nyilvánosság előtt, nem mindenki vállal szívesen: ez általában egy pár személy feladata. Emiatt kialakulhat informális hierarchia, de figyelünk rá, megkérjük az érintett személyt, hogy most csak akkor szóljon hozzá a témához, ha már többen elmondták a véleményüket. Nincs sértődés belőle” – mesélte Zsófi.
A civil akciók vagy figyelemfelkeltő események szervezéséről is gyűlésen hoznak döntést: mindenki elmondja, mi az, ami éppen foglalkoztatja, és ha talál társakat, belevágnak a projektbe. „Különböző szinten lehet egy-egy helyzetre reagálni – magyarázza Zsófi: lehet stencilezni, plakátolni, szórólapozni, beszélgetést, tüntetést szervezni.
Fontos megvizsgálni a jogi következményeket is, hogy megéri-e az akció: senkit nem akarunk egyedül hagyni egy pénzbírsággal. Ha tett valaki egy ügyért, amivel egyetértünk, nem hagyjuk magára utána” – mondja, és nem csak bajtársiasság, hanem a törődés is kihallatszik a hangjából.
Az ételeknek, italoknak nincsen hagyományos értelemben vett ára
Az Ⓐcasă-házat adományokból, bulik bevételéből tartják fenn: a házi sört és vega ételeket (pizzát, salátát, palacsintát, egytálételt stb.) maguk készítik: az Ⓐcasăban a környezettel, az állatokkal és az emberekkel szembeni tiszteletből minden étel vegán, állati eredetű termékek nélkül készül.
A kapitalista logikával például azzal is szembe mennek, mesélik, hogy az általuk ajánlott italoknak és ételeknek nincsen hagyományos értelemben vett áruk: van egy ajánlott összeg, amihez képest lehet többet vagy kevesebbet adományozni.
„Nem függünk a piaci áraktól: azt, hogy valaki fogyaszthat-e, ne az határozza meg, hogy van-e pénze: viheti ingyen is. Természetesen ha valakinek van pénze, akkor elvárható, hogy fizessen azért, amit fogyaszt, mert ebből tartjuk fenn a házat. A szabad és ajánlott adomány összegét a belefektetett munka és költség alapján számítjuk ki, illetve hogy mennyire van szükség a ház költségeinek a kifizetésére. A részvételt támogatjuk, nem a részegséget: az rendben van, ha valaki meg akar inni néhány sört ingyen, ha nincs is pénze. Az már nincs rendben, ha tízet akar fogyasztani.
Az értéket a munka adja, ez elemi összefüggés: ha valaki semmilyen energiát nem fektet be, nem jogosult a fogyasztásra. Olyan társadalmat kell kialakítani, ahol minden közösen készül, és cserébe jár is valami” – vélekedik Ioan, aki szerint azért is különleges az Ⓐcasă, hogy bárki betérhet, anélkül, hogy köteleznék arra, hogy fogyasszon is, ahogyan a vendéglátói egységekben. Bár annak a lehetősége adott, hogy az emberek ne fizessenek, az nem fordul elő, hogy ne gyűlne össze a kitűzött összeg.
Egy anarchista hétköznapjai
A kisebb-nagyobb ellenállási akciók, tüntetések, beszélgetések szervezésén kívül, amelyekre a verespataki ciántechnológiás aranykitermelés ellenzése során láthattunk számos példát, a kolozsvári anarchisták hétköznapjai szabadidejükben vállalt munkával telnek: ki-ki a maga számára fontosabb projektekbe fektet időt, önkéntes munkát.
Foglalkoznak kertészkedéssel, szociális munkával, a Verespatakon élők továbblépésének segítésével, de szimultán fordításhoz is van felszerelésük, amit nemzetközi találkozók alkalmával használnak hasonló csoportok rendezvényein.
„Üres gyomorral nem lehet forradalmat csinálni.”
Bogdannal az Ⓐcasă udvarán beszélgettem. Amikor megérkeztem, éppen palacsintát sütött a ház vendégeinek, a vegán palacsintát lekvárral vagy zöldséges töltettel lehetett fogyasztani. Jelezték, legyek határozott, mert ha Bogdan nekifog palacsintát sütni, nem hagyja abba.
Bogdan a Cultivă Oraşul (Műveld meg a várost) projektről mesélt, ami permakultúra alapú, minél több dolgot igyekeznek a természetre bízni: „ha a kibújt paradicsom köré szalmát teszel, az benntartja a gyomot, de a nedvességet is, így a növényt nem kell se öntözni, se kapálni. Nem használunk gyomirtót és egyéb szereket” – tudtuk meg Zsófitól, aki pihenésképpen segít be a kertészkedésbe.
Bogdan műszaki egyetemet végzett, korábban nem foglalkozott kertészkedéssel. A Cultivă Orașul projekttel az a céljuk, hogy az embereket megtanítsák saját ételük előállítására ott, ahol élnek, a városban. Aki legalább egy szobanövényt megpróbált életben tartani, tudhatja, nem könnyű nulláról kezdeni, az aktivista mégis olyan könnyedséggel beszél a folyamatról, mintha a legtermészetesebb dolog volna.
„Az önállóság, önszerveződés, de az információ megosztása is az elveinkhez tartozik: nem sajátítjuk ki a tudást, másoknak is szívesen megtanítjuk, amihez értünk. A városban levő közterületekhez való jogot is vissza akarjuk szerezni. Kolozsváron mindenütt építkezések folynak.
A közeljövőben olyan üzeneteket készülünk megfogalmazni, amelyek világossá teszik, hogy ez így nincs rendben, és arra bátorítja az embereket, hogy kezdjenek kertészkedni bármilyen kis földterületen, legyen az akár magán-, akár közterület.” mondta Bogdan, aki korábban a La terenuri (A pályáknál) projekten belül is dolgozott, ahol a monostor negyedi lakókkal közösen műveltek meg kisebb földeket.
Minden élelmiszer alapjai a magvak – mondja Bogdan, így ezek megőrzésével és terjesztésével is foglalkoznak. A Piaţa Seminţelor Libere (Szabad magvak piaca) olyan hagyományos magvak beszerezését teszi lehetővé, amelyek kistermelőktől, kertészetekből származnak. Bogdan szerint bár Romániában és Magyarországon kisvállalkozók is forgalmaznak magvakat, a piacot jellemzően nagyvállalatok uralják, amelyek főként hibrideket árulnak: ezeket nem lehet továbbszaporítani, így a termelő függővé válik a nagyvállalattól, arra kényszerül, hogy évről évre megvegye a magokat és a vegyi tartozékokat. A Cultiva Oraşul zöldségei alapanyagul szolgálnak az Ⓐcasă-ban készülő ételekhez is, és a napokban indítják útjára az előfizetés alapú Porodica Urbană zöldséges kosarait, amelynek célja fenntarthatóvá tenni a kertészkedést.
Együtt megmentjük? Mi hír Verespatakon?
A kolozsvári anarchisták azután sem vették le tekintetük Verespatakról, hogy a közvetlen veszély elmúlt. A Tinerii Mânioşi, majd az Ⓐcasă tagjaiként mindent megtettek a verespataki beruházás megakadályozásáért (táskavarrástól a plakátkészítésig és a nemzetközi figyelem felkeltéséig), majd verespatakiakkal együtt belevágtak a Trai cu rost (Értelmes élet) projektbe.
Létrehoztak egy weboldalt – meséli Zsófi, aki aktív résztvevője volt a ciántechnológiás aranykitermelés elleni tüntetéseknek és akcióknak –, ahol összesítik az információkat a Verespatakon és környékén zajló turizmusról, a helyiek által nyújtott szolgáltatásokról. Verespatak számára egyelőre az egyetlen alternatíva a turizmus fellendítése, ez segítheti a helyieket, hogy az aranykitermelésben érdekelt Roşia Montana Gold Corporation kivonulása után lábra tudjanak állni.
„A gyalogos turistaútvonalak már elkészültek, idén a biciklis útvonalakkal is megleszünk. Indiegogo gyűjtőkampányból vettük meg a hozzávalókat, a többi önkéntes munka. A helyi fiatalokkal együtt dolgoztunk, és nem csak azokkal, akik benne vannak a Trai cu rostban. Ez csak egy kezdő lökés a mi részünkről, maguknak kellene a továbbiakban menedzselniük a programot.” Zsófi nemcsak az új turistautakról mesél, hanem olyan módszerekről, amelyek egyesíteni képesek a Gold Corporation által szétszakított családokat, újra közösséggé formálják a helyieket.
„Jelenleg radikális a gondolat, hogy mindannyian egyenlőek vagyunk”
A Pataréten élő, főleg roma családok szociális kilátástalanságát, kirekesztettségét rendszerszintű probléma részének látják az anarchisták. Ion jelenleg is közösségi facilitátorként dolgozik a PataCluj projektben, korábban Zsófi is részt vett benne. Mindez nem független politikai nézetüktől, az osztályok közötti különbségekről, a rasszizmusról és reformfolyamatokról alkotott véleményüktől.
„Miután megmutatjuk, hogy lehetséges az inklúzió, azt mondhatjuk az önkormányzatnak: itt van a példa, láthattad, hogyan működik a módszer, már nem mondhatod, hogy nem tudod, hogyan csináld, vagy hogy lehetetlen a romákkal dolgozni.. Ha nem teszel semmit, azért van, mert nem akarsz” – mondja az önkormányzatra tett nyomásáról Ion.
Ion pataréti munkája azzal is összefüggésben van, hogy szerinte fokozatosan lehet változást elérni: „A radikális, gyökerekig ható változást sürgető gondolkodásmód nem lehet eredményes, ha nincsen sok reformer, aki érzékeny a társadalmi kérdésekre, figyel rájuk” – véli.
„Nem nagy változás, de néhány érzéketlen alak az önkormányzatnál már nem nyíltan rasszista, és már nem mond olyanokat, hogy »Ki mondta nekik, hogy ennyi gyereket csináljanak«, hanem finomabban fogalmaz. Ettől ők maguk nem változtak meg, de a beszédmód igen. Vagy nem hallani olyat, hogy »Megdögölhetnek, hagyd a francba«, inkább úgy fogalmaznak, hogy »Nincs rendben, hogy a romák bűncselekményeket követnek el.« A beszédmód változik, ez idővel lehetővé teszi a továbblépést. Amíg mindenütt hallani, hogy »dögöljenek meg a cigányok vagy a magyarok«, addig hiába beszélsz arról, hogy mind egyenlőek vagyunk.”
A tehetetlenség érzése a leginkább megterhelő
Érzelmileg is megterhelő a szegénységgel való mindennapos szembesülés, meséli Zsófi, aki főként a terepen, emberekkel való munka miatt járt ki a szemétlerakatra. „Ami megterhelő, az a tehetetlenség érzése. Hogy létezik, hogy a 21. században, amikor mindent meg lehet oldani, amikor embereknek az a legnagyobb problémája, hogy mikor cseréljenek telefont, ne lehessen alapvető szükségletekben megoldást találni?” – hangzik részéről a kérdés, majd csend.
Zsófi szerint a pataréti helyzetben a valóság ideiglenes átírja azt a baloldali törekvést, hogy az állam gondoskodjon az állampolgárairól, biztosítsa a szociális lakásokat. Amíg az államra gyakorolt nyomás eredménytelen, szükséges kompromisszum, hogy a civilek segítenek:
„Annak, aki mélyszegénységben él a szemétlerakaton vagy mellette, nem lehet azt mondani, hogy ez egy rendszerszintű probléma és ne fogadja el, hogy egy civil szervezet segít, hanem álljon ki a jogaiért és az államot kérje számon.”
„Az, aki olyanokat ír, hogy »miért nem dolgoznak«, ha a Patarétre született volna, sehol sem lenne” – hangzik a szigorú ítélet, ami mögött annak a tapasztalata áll, hogy mennyire reménytelen helyzetben élnek emberek.
A nagyobb projektek mellet olyan kisebb akciókat is szerveznek a kolozsvári anarchisták, mint a Piaţa Autonomă – Autonóm piac, Food not Bombs!, felvonulások a nők jogaiért, szolidaritási akció a hajléktalan emberekkel. A Piaţa Autonomă olyan piac, ahová bárki elhozhatja, amit odaadna másnak, és el is veheti, amire neki van szüksége.
Étel is készül ilyenkor: a piacon kért zöldségek az alapanyagok. Az árusok eleinte kétkedve, de végül mindig lelkesen szállnak be olyan zöldségekkel, amelyek még jók, de másnap már nem tudnák eladni, néha a szebbekből is adnak.
„Szolidaritást mutatunk az emberekkel. Nagyon igyekszünk, hogy ne legyen karitatív, amit teszünk, hogy az ételre rászorulók ne érezzék hierarchikusnak a viszonyt, ne sajnálatból, leereszkedésből történjen a közös étkezés: amit mi szeretnénk, hogy együtt csináljunk valamit. Voltak kisebb sikerek, amikor valaki beállt ételt osztani, vagy felajánlotta, hogy tart romani nyelvleckét az érdeklődők számára.” Nem szégyellnek kérni, mert úgy gondolják, ez jogos: olyasmit használnak fel, ami elveszne, és olyanokkal osztják meg, akiknek másképp nem jutna.
Robin Hooder: az aktivista élet része a pénzbírság és a fellebbezés is
Az Ⓐcasások nem az egyedüli civilek, akik különböző megmozdulásokról, tüntetésekről pénzbírsággal térnek haza. Az évek alatt gyűjtögetett büntetések fellebbezését vagy kifizetését célozza a Robin Hooder-projekt. Készítettek útmutató kézikönyvet is az ACTEDO nevű jogsegély szervezettel közösen, amiben köznapi nyelven összefoglalták, hogyan lehet megfellebbezni egy civil akció során kapott büntetést, és tanácsadásban is segítenek a legjobb tudásuk szerint. Néha pénzt is gyűjtenek, hogy kifizessenek olyan büntetéseket, amelyeket nem sikerül megfellebbezni.
Ahogy Zsófi mesél a civil ellenállási akcióikról, látszik, hogy van tapasztalatuk a hatalommal való konfrontálódásban (verespatakos tüntetéseken többször is láttam őket rendőrökkel érvelni, és nem egyszer bizonyultak felkészültebbnek). Valószínű, hogy utólag kellemesebb sztorizgatni ezekről az eseményekről.
„Kissé vicces volt a fekete keddi pártszékház-foglalás: nagyon egyszerűen besétáltunk a kolozsvári épületbe, az irodán keresztül ki az erkélyre. Egy lélek sem volt sehol, minden ajtó nyitva. Az erkélyen annyian voltunk, hogy ki sem tudták bentről nyitni az ajtót, igaz, nem is nagyon próbálkoztak. Reggel fél kilenctől a szavazásig, délután háromig ott maradtunk” – idézi fel Zsófi azt a hűvös december 10-i napot, ami fekete keddként vonult be a romániai civil küzdelmek történetébe.
Ekkor próbálták ugyanis több más rendelettel együtt átvinni azt a törvényt is, amely szabad utat adott volna a sokak által ellenzett verespataki befektetésnek. A kolozsvári képviselők részben a masszív tüntetések miatt távol maradtak a szavazástól, amely az alacsony jelenlét miatt végül érvénytelen lett.
Az akció alkalmával bezsebelt pénzbírságokat részben a Mihai Goțiu és Andrea Petruț gyűjtötte adományokból, részben a hasonló büntetések fedezésére létrehozott Robin Hooder-alapból sikerült kifizetniük.
Zsófi egy dévai akció során kapott pénzbírság történetét is megosztotta: két óriásplakát kifüggesztésével a csertési (Certej) és több más kisebb (Bucium, Deva-Muncel, Brad, Rovina, Baita-Craciunesti), szintén ciántechnológiás bányakitermelésre hívták fel a figyelmet.
„Déván két nagy bannert engedtünk le a Minvest (állami bányavállalat) épületének falán. Mindenki kapott két-két büntetést, egyenként 1500 lej (1000 + 500) értékben. Azért sikerült megfellebbezni, mert a jegyzőkönyv állításai nem teljesültek: nem volt kereskedelmi jellegű a plakátozás, és nem hatoltunk be az épületbe, azaz a magánterületre, mert kívül, a tűzoltólétrán másztunk fel” – meséli mosolyogva az aktivista. „Ők törték ki a falat, hogy le tudjanak vinni – a kijáratot ugyanis korábban befalazták. Azt mondtuk, helikopterrel mentünk fel.”
Verespatak vs. #Rezist mozgalom
„Úgy érzem, semmi keresnivalóm a mostani korrupcióellenes tüntetéseken. Főleg az a réteg hallatja a hangját, aki a szegényeket hibáztatja, aki elvenné a tudatlanok szavazati jogát, vagy egy párt betiltását követeli. Nehéz lett volna más véleményt is bevinni a tüntetésekre: akik megpróbálták, azokra rákiabáltak, megfenyegették. Van, aki annyit értettek az egészből, hogy Muie PSD. Voltak átfedések is, de sokan mondták, hogy kimentek, és nem szívük szerint szóltak az üzenetek, valahogy felemásak voltak” – fogalmaz Zsófi az anarchista csoport fellépésének hiányáról a #rezist-tüntetéseken.
Ion szerint hatalmas a különbség a Mentsük meg Verespatakot! és a korrupcióellenes jelszavakat skandáló #rezist között. A Verespatakért folytatott tüntetéseknek, amelyekben maguk szervezők és résztvevők voltak, erős autoritásellenes hangulatuk volt – magyarázza. Minden politikai alakulatot egyformán hiteltelennek láttak, és az utcán tüntetők csak magukra számítottak a változás elérésére.
„Toate partidele fură prin rotaţie!” (Az összes párt sorra lop!) – emlékszik vissza ez egyik szlogenre, majd hozzáteszi: „Most a PSD a főgonosz és az ellenzék a jó. A Verespatak-tüntetéseken nem azt kértük, hogy a PSD-t váltsa le a PNL, mert tudtuk, hogy egyformák. Ezt mára elfelejtettük.”
Másik különbségként azt említi, hogy a Mentsük meg Verespatakot! mozgalomnak része volt a hatalom képviselőinek elutasítása: a politikusoké, de a legitim erőszak intézményeié is, mint a rendőrség és a csendőrség. „Ha megnézed a mostani tüntetéseket, azt látod: szeretjük a DNA-t, a SRI-t, a rendőrséget, a csendőrséget, s adunk nekik virágot. A gond az, hogy ezek erőszakos és elnyomó intézmények. A rendőrség nem azért van ott, hogy minket védjen, hanem hogy a gazdagok és a döntéshozók érdekeit képviselje. A most tüntetők nem bírálják a SRI és a DNA működését, elhiszik, hogy ők az igazságtevők, a megmentők, holott ezek a döntések nem mindig igazságosak, ezekből valakik profitálnak.”
Paradoxon: az anarchia – romboló utópia?
„A közvéleményt az uralkodó hatalom irányítja, velük pedig az anarchisták általában nem túl nagy haverok” – hangzik a tömör válasz a kérdésre, hogy miért negatív az anarchizmus megítélése. Bogdan szerint úgy működik a lejáratás, hogy egy-egy agresszívebb, erőszakosabb akció bejárja a médiát, de a szolidaritási akciókról már nem beszél senki.
„Nagyon erős a meggyőződésem, és a történelem igazol ebben, hogy az anarchista filozófia népszerű” – fogalmaz Ion, aki úgy gondolja, hogy abban a pillanatban, ahogyan elér az emberekhez, megtetszik nekik az, amiről valóban szól az anarchizmus. „A gond az, hogy nem jut el hozzájuk, és hogy alapvető érdekek fűződnek ahhoz, hogy ne is váljanak ismertté ezek az értékek.” A hatalmon levőknek nem érdekük az emberek jogtudatosítása: „az anarchista program az emberek hatalommal való felruházását és felszabadítását célozta meg történetileg, azt célozza ma is és a jövőben is azt fogja.”
Ion az anarchizmust a társadalmi viszonyok demokratizálásaként írja le. Nincs arról szó, mondja, hogy ne volnának szabályok, hanem hogy arra törekednek, hogy minél többen részesei legyenek a szabályok felállításának, hallathassák a hangjukat, érvényesüljenek az érdekeik.
Amikor nem a káosszal és pusztítással azonosítják az anarchiát, akkor azért utasítják el, mert utópisztikusnak, megvalósíthatatlan álomnak látják. A kolozsvári anarchisták egyike az utópia „vádjára” úgy válaszolt, hogy nem az a kérdés, hogy az ország szintjén működhet-e, hanem hogy kisebb csoportok képesek-e ez alapján szerveződni.
„Mi a csoportunkban másképpen működünk, mint általában a társadalomban. Meg tudom érteni annak a nézőpontját, aki szerint nagyban nem működhetne az anarchia, hiszen az emberek még nem látták kisebb, közösségi szintű megvalósulását sem. Azt hiszem, az első lépés az, amit ki-ki a maga közvetlen környezetében tud megtenni” – részletezi Bogdan, hogyan látja a gyakorlatban az irányzatot.
Ion arra hívja fel a figyelmet, hogy érdemes Kolozsvár szintjén gondolkodni arról, hogyan épülnek be az anarchizmus elvei a társadalmi működésbe. „Ha maguk az emberek nem is anarchisták, kevésbé bíznak a helyi vezetőkben, és egyre inkább úgy gondolják, hogy jó dolgok akkor történnek, amikor többen egyetértenek, és nem olyankor, amikor egy vezető megmondja mindenkinek, hogy mi a helyes.
A másik dolog a Do It Yourself (csináld magad) felé való irányulás, az, hogy ne függjünk másoktól. Ha úgy is látom, hogy az államnak kellene strukturális és általános megoldásokat találnia, nagyon fontos, hogy legyen gyakorlat arra, hogy magam is tudjak beavatkozni. Az önállóság, autonómia gondolata nagyon fontos.
Ha erős államban élnénk, az állampolgároknak akkor is minél nagyobb autonómiára volna szükségük, és nem függőségre. Ha az államnak van hatalma adni, elvenni is van.
A harmadik dolog, amit látni lehet Kolozsváron, és ami szintén nem független az anarchista csoportok részvételétől tüntetéseken és nyomásgyakorló akciókon, az olyan konkrét eredmények, mint az, hogy nem aszfaltoztak le egy újabb szakaszt a Szamos partján autóknak, vagy annak a tematizálása, hogy az Untold fesztivál kisajátítja a közteret.”
Ion úgy gondolja, hogy az anarchizmus utópiszikus megítélése mögött az a gondolat áll, hogy az ember természetéből fakadóan versengő, és kevésbé kooperatív. „Természetünk jó részét a kultúra teszi ki, ami így az oktatástól is függ. Empatikus és társas lények vagyunk. A kérdés tehát az, hogy milyen gazdasági és politikai rendszert alkotunk, hogy az a versengést vagy az együttműködést erősíti-e.
Azok, akik azt mondják, hogy a versengés eleve meghatározó emberi tulajdonság, nem akarnak változtatni a jelenlegi társadalmi viszonyokon. Nagyon sok mindenen kell változtatni, de anélkül, hogy naivak volnánk: ha a legjobban felépített gazdasági-politikai rendszerben élnénk, akkor is lennének bűnözők és moralitást nélkülöző emberek. Nem lenne mindenki vagány és aranyos, a szeretők közötti veszekedések nem szűnnének meg, a visszautasítottság érzése vagy a csalódásé bármilyen politikai rendszerben megmaradnak.”
Jakab Villő Hanga
Adományozd a jövedelemadód 2%-át az Átlátszó Erdély Egyesületnek!
