– Hát nem ilyen volt az az iskola. Különböző. A terem is más volt. Jobban fel van szerelve, nagyobb is. Inkább járnék oda – mondja a nyolcadikos Laura.
Rendezett körülmények között él, a ruhái tiszták, lakásuk ragyogó. Könnyed léptekkel táncol, okos, kedves, udvariasan beszél. Egy hibája van: rossz helyre született. A próbavizsgák utolsó napján találkozunk, azon a napon, amikor először tette be a lábát iskolája főépületébe. Merthogy addig ugyanabban az intézményben, de a telepi iskola sokkal egyszerűbb épületében tanult.
Ennek már négy éve, de azóta sem felejtettem el a kislány tekintetét, ahogy az őt ért igazságtalanság miatt a kérdés hallatán befelé fordult, és kiült arcára a tehetetlen szomorúság.
Laura székelyföldi, városi iskolájában, a „puccos Udvarhelyen” a mai napig szegregált oktatás folyik, ahogy Erdély- és Románia-szerte rengeteg tanintézményben. Annak ellenére, hogy a törvény tiltja a gyermekek bármilyen alapú szétválasztását az oktatási rendszerben.
De valami sokkal vidámabbról akartam ma mesélni nektek. Arról, hogy képzeljétek, van egy hely, ahol a Laurák is esélyt kapnak, és ebből mindenki profitálhat. Ez a hely a Székelyföld közepén van, a hegyek alatt, a bognyesők földjén, ahogy valaha nevezték, és úgy hívják ezt a világhíres falut, hogy Zetelaka. Persze, itt sem fenékig tejfel minden, de Zetelakán a kényszer és az élet úgy adta, hogy hoztak néhány olyan okos döntést, amelyek nemzetközi viszonylatban is érdekesek lehetnek.
Nem volt könnyű összeszedni ezt a mesét, mert a hétfejű elcsámborgott, a királykisasszony megsértődött, a kisgömböc elgurult, s a cigányasszonyok is hulltak az égből, úgyhogy jól figyeljetek!
A hétfejű szegregáció
Egyszer volt, hol nem volt. Volt egyszer egy szegregáció nevű szörny. Mindenütt megjelent, ahol romák éltek, és hiába küzdöttek ellene tűzzel, vassal, törvénnyel, úgyis minduntalan felütötte a fejét. Főleg a városokat szerette meghódítani. Hargita megyében a büszke megyeszékhely Csíkszeredát, a puccos Udvarhelyt és a kevésbé puccos, de erősen feltörekvő Gyergyószentmiklóst.
Hiába, hogy ezek a városok el voltak látva minden jóval, mert minden kiskirály igyekezett a kedvükben járni, mégis egy falu, egy község volt az, amelynek sikerült legyőznie a szörnyet. Erről szól ez a történet.
Zetelakán sok-sok roma élt. Vagy nem is. Vagy na, nem tudom. Elmagyarázom: legtöbben a Gátmege vagy Gátmegett, esetleg Gátmögött (keresztúriak és szegediek kedvééért) nevű helyen laktak, ami egy legendás vízfolyás, a Nagy-Küküllő választott el a falu többi részétől. Igen ám, de ezek a romák addig mentek külföldre, hogy megszégyellték, hogy őket cigánynak nevezik, és el kezdték magyarnak mondani magukat, és úgy élni, mint a magyarok.
Ebben segítette őket, hogy azt hitték, aki magyarnak vallja magát, és nem romának vagy cigánynak, az több aranyat kap a Szülőföldön magyarul királyi kincstárból. Pedig ez nem így volt, Viktor király egyetlen feltétele az volt, hogy magyar iskolába járjanak. Biztos, ami biztos, ott, ahol ez írásba került, a legtöbben azért azt mondták, hogy ők nem romák.
Így történt az a csudálatos dolog,
hogy amikor jött a 2021-es népszámlálás, csak 4-en vallották magukat romának, de amikor megkérdezték az iskolában, hogy a gyermekük milyen nemzetiségű, akkor 26 roma gyermeket írattak az iskolába. A kutatók szerint azonban legalább 400-450-en éltek az 4000 fős faluban.
Attól, hogy magyarnak vallották magukat, és büszkén viselték a székely ruhát, amikor már megengedhették maguknak, még mindenki tudta a faluban, hogy ők cigányok, és ha nem kérdezte őket senki, saját magukat is cigánynak vagy romának nevezték. De még egymást is cigányozták.
Három különböző helyszínen éltek, és egymással sem igen barátkoztak. A legtöbben a Gátmegett laktak. A többiek a Cigány, mai nevén Szent Imre utcában éltek. Ez a kis kunyhókból, rögtönzött kalyibákból álló utcarész Zetelaka felső részében található, a főúttól kicsit bennébb, jobbra, a falu végén. Ők sátorosok voltak, de nem olyan gazdag sátorosok, mint akik palotákat építenek Etéden, a Nyárád mentén vagy az Aranyos partján.
Bár Erdély többi részén a sátorosok és a gáborok a cigány társadalmi ranglétra csúcsán vannak, Zetelakán és Csík környékén kevésbé gazdag réteget jelentenek. Ám a hagyományokat, a rokolya és kalap viselését ugyanúgy tartják. Na rájuk mondják a gátmegettiek, hogy cigányok, és mivel szegényebbek és más társadalmi rétegbe tartoznak, nem is nagyon akarnak barátkozni velük.
A Hegyben nevezetű helyen csak néhány család élt, róluk mondták, hogy balhésak. Azaz régebben voltak csúnya ügyeik, de újabban igyekeznek törvényes körülmények között vállalkozni. Igazából nem tudom, mert nem ismerem őket, én is csak úgy hallottam.
S akkor most elmondom, hogy mire számíthatsz ebben a mesés történetben, amelyben kiirtották a szegregáció nevű sárkányt:
- Valaha három elemi iskola volt Zetelakán: az Alszegi, a Belső utcai és a Tófalvi. Az Alszegiben beszüntették az iskolai oktatást, mert kevés lett a gyerek. A legtöbb roma gyerek, mivel a Belső utcai volt közelebb hozzájuk, oda járt óvodába és oda járt iskolába is. Igen ám, de adott ponton fele-fele arányba kerültek, és ha ilyen sokan voltak, nem viselkedtek rendesen, a magyar szülők elkezdték városba, vagy a másik iskolába vinni a gyerekeiket.
- A szegregáció próbálta a romákat a magyar gyerekektől elválasztani, de az iskola vezetői nem hagyták. Körzetesítették öt évvel ezelőtt az oktatást, a falu területén két körzetet hoztak létre, és úgy osztották el a falut, hogy a Gátmegett nevű részt is pont ketté osztották. A roma gyerekek egyik fele a Belső utcai iskolába került, a másik része a Tófalviba.
- A roma szülők nem mindig örültek ennek, mert a Tófalvi iskola egy kicsit távolabb van, és a gyerekek megszokták már óvodás korukban a Belső utcai épületet.
- A tófalvi iskola tanítói sem örültek ennek, mert ők azelőtt nem sok roma gyereket tanítottak.
- A Belső utcai iskola tanítói azonban fellélegezhettek egy kicsit. Nem úgy értem, ezek a gyerekek nem büdösek, pont ezt szeretném kifejteni.
- Az uniós csatlakozás után nagyon sok roma külföldön talált munkát, jól keresnek, házat építenek, autókat vesznek, és minden erejükkel azon vannak, hogy úgy éljenek, mint a magyarok. Még nem mindig sikerül, de nagyon igyekeznek, és ezt a szegregáció nem bírja elviselni.
- Utoljára hagytam, de legalább annyira fontos tényező a történetben még egy dolog, amit utál a szegregáció. És ez nem más, mint a Caritas által működtetett afterschool.
- A szegregációt az táplálja, ha az emberek nem jönnek ki egymással, nem értik meg azt, hogy a másik ember honnan jön, milyen élete volt korábban. És folyton arra törekszik, hogy az emberek egyik része nagyon okos, nagyon tiszta és nagyon gazdag legyen, a másik része pedig szegény, műveletlen és koszos.
- Ezért vannak a Caritasnak programjai, amelyekkel összehozza az embereket, az időseket a fiatalokkal, a várandós anyukákat és a kismamákat egymással, és így megismerik, megértik és talán még meg is szeretik egymást. Ahhoz, hogy a Caritas programjai működjenek, pénz kell, és azt többnyire a magyarok vagy külföldiek kell kifizessék, ezért szoktak morogni picit, de hát nem csak az számít, mennyi pénzünk van, hanem az is, hogy jóban vagyunk-e egymással, és jó hangulatban telnek-e a mindennapjaink.
A szereplők:
Nagy Attila polgármester, Abrán Enikő iskolaigazgató, Sebestyén Elemér igazgatóhelyettes, volt igazgató és helyi tanácsos, Kacsó András volt aligazgató, Dimén Csilla angoltanár, a Tófalvi és a Belső utcai elemi iskolák pedagógusi közössége, a Gyulafehérvári Caritas munkatársai: Tókos Norbert, Sándor István, Noémi, Benedek Izabella, Simon András és felesége, gyerekek.
A körzetesítés tabu téma Zetelakán. Sikertörténetről még sosem volt ilyen nehéz újságíróként beszámolnom. Bárkit kérdezek, vagy úgy tesz, mintha nem hallott volna a körzetesítésről, vagy nem akar beszélni róla, beleértve döntéshozókat is. Az első ember, aki bátran elmondja, hogy mi történt és miért, az az igazgatóhelyettes, Sebestyén Elemér.
Innentől ő folytatja a történetet:
– Amikor a gyermeklétszám csökkenése miatt az alszegi iskola megszűnt, minden roma a Belső utcába akarta íratni a gyerekét, ahol olyan osztályok is voltak, hogy a fele roma volt.
A magyar szülők elkezdték a másik iskolába vinni inkább a gyerekeiket. Persze, nem mondták ki nyíltan, hogy miért, különféle indokokkal, mint ott a nagyszülő, és oda megy délben haza a gyerek, vagy a testvér is oda jár már. Amikor olyan szülő jött, hogy a Belső utcai iskolával szemben lakik, és a Tófalvi iskolába kérette át a gyerekét, akkor már nyilvánvaló volt, hogy mi az oka. Néztük, hogy valamit itt tenni kell.
Volt olyan időszak, hogy fele roma volt az évfolyamnak. Volt egy tanítónéni, aki ivott, néha el-eltűnt hetekre, neki volt egy évig cigány osztályra. De a legjobban a romák voltak felháborodva emiatt, hogy szegregálták őket, nem akarják, hogy külön osztályban legyenek, ők azt akarják, hogy a Belső utcai iskolába járjanak a gyerekeik.
Ha a roma gyerekek külön tanulnak, abból nem sok jó származik,
mert akkor nem alkalmazkodnak a többségi normákhoz, ami az iskolai követelményeket illeti. A nehézségeket az alkalmazkodásban az jelenti, hogy nekik más az életritmusuk, tizenhét-tizennyolc évesen kimaradnak az iskolából a terhesség miatt, most is van egy diákunk, aki bejelentette, hogy nő a hasa, többet nem jön iskolába.
Van egy program, amely 700 lejes ösztöndíjat biztosít az iskolába járó fiatalkorú anyáknak, de legtöbbször hiába próbáljuk rábeszélni őket, szégyellnek visszaülni az iskolapadba.
Volt egy olyan ügyes leányunk, aki egy jó közepes tanuló volt úgy, hogy abból élt, amit az iskolában tanult. Otthonról semmilyen támogatást nem kapott, ötödikben azért bukott meg, mert májusban elvitték a szülők Lengyelországba, és nem tudta megírni a félévi dolgozatokat, anélkül nem lehet lezárni, a következő évben ugyanúgy. Ha a szülők csak rendszeresen iskolába engedték volna, akár le is érettségizhetett volna, olyan képességei voltak a kislánynak, zárja gondolatát az igazgató.
Valamit tenni kell
Mint az iskola vezetői elmondják, 2019 volt az az év, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy itt valamit tenni kell, az évfolyam közel fele roma volt, ami azt eredményezte, hogy az A osztályba 29, a B osztályban 13 tanulót írattak be. Megváltozott a törvény, azelőtt mindenki oda íratta a gyerekét, ahová akarta, most lehetővé vált a körzetesítés. Elindították a folyamatot, és a tanfelügyelőség engedélyezése után, 2020-ban tanácsi határozattal is megerősítették, hogy a Gáspárok hídjától felfelé, amely pontosan kettészeli a Gátmege nevű romatelepet, a gyermekek a Tófalvi, a hídtól lefelé a Belső utcába fognak járni.
Ezt állítólag közölték a szülőkkel is, de a megkérdezett roma szülők nem tudtak erről, nekik csak azt mondták meg a beiratkozásnál, hogy melyik iskolába, melyik tanítóhoz kerül a gyermekük, azt nem, hogy miért. Néhány roma szülő haragudott az elején, hogy miért kell a távolabbi iskolába járjon a gyermekük, amikor már óvodába is ide járt a Belső utcába, de aztán belenyugodtak.
– Előd tanító bácsi erősen jól foglalkozik vele, most már azt mondom, jobb így – mondta az egyik édesanya. Neki több gyermeke is van, korábban voltak gondjaik az iskolában amiatt, hogy romák. Az egyik tanítónő megalázta a leányát, a tiszta új, fehér nadrágjában felszedette vele a szemetet a földről, a román tanárnő pedig mindenáron meg akarta buktatni a másik gyermekét. A most kilencedikes leánya elmeséli, hogy az osztályban neki is voltak problémái, csúfolódtak vele, muszáj volt agresszíven fellépnie egyszer-kétszer, és azóta nincs gond a zaklatókkal.
Az etnikai konfliktusok az iskolában ma már elszigetelt esetek,
számolnak be róla a tanárok, tanítók. Az is, hogy különösen a romák lennének a bajkeverők. Volt olyan durva eset, hogy egy roma gyerek lábon szúrt késsel egy magyar gyereket, de miután visszanézték a kamerafelvételeket, a magyar anyuka visszavonta a feljelentést, mert kiderült, hogy a gyereke már régóta bullyingolta, csúfolta a romát.
Mindkét etnikum között van problémás gyerek, néha a magyarokkal több is van, mint a romákkal, csak a magyar szülőknek nehezükre esik ezt beismerniük – mondja Dimén Csilla angoltanárnő, akinek minden osztályában van jelenleg roma gyermek, átlagosan egy és három között.
Ő akkor kezdte másként látni a romákat, amikor a Gereben egyesülettel gyűjtést kezdett szervezni a számukra. Látja és értékeli az igyekezetüket, úgy látja, nagyon ambíciózusak, törekszenek az iskolai és közösségi életbe való beilleszkedésre. Tanulmányi szempontból azonban sokan közülük lemaradással küzdenek, és ezért a tanárnő nem is feltétlen híve a deszegregációnak. Szerinte egymással versenyezve jobban haladnának, jobban motiválhatók lennének, mint így, hogy sokan behozhatatlan lemaradással küzdenek.
Viszont azt fontosnak tartja, hogy minél tovább az iskolai rendszerben maradjanak, mert így, ha a tananyagot nem is az elvárt mértékben, de a társadalmi élet szabályait el tudják sajátítani. Szerinte egyre inkább jellemző az, hogy legalább a szakiskolát elvégzik a roma gyermekek: az erdészeti szak olyan szempontból előnyös, hogy mivel hegyvidékről van szó, sok erdőmunkást keresnek, és már némi tudással, tapasztalattal fog neki a munkának, nem akkor jár először az erdőn az a gyerek, aki ezt végzett.
A szegregált oktatást is próbálta már az iskola,
de az volt a tapasztalat, – számolnak be a tanítók –, hogy amikor a romák aránya meghalad egy kritikus számot, akkor etnikai alapon klikkesednek az osztályok, és elszaporodnak nem csak a gyerekek közti, hanem az akár a pedagógussal szembeni fizikai agresszióig is eldurvuló esetek.
Csak erről azért sem lehet nyíltan beszélni, mert hivatalosan nincsenek romák a községben. Mivel a törvény tiltja, szegregáció sincsen, ilyen alapon megoldani sem lehet. Innen szép nyerni.
A legutóbbi népszámláláskor Zetelaka faluban 4 személy vallotta magát romának, és Abrán Enikő igazgatónő szerint az iskolába iratkozásnál is csupán 26-an választották a roma etnikumot, szinte fel is pofozta némely szülő a titkárnőt, hogy ne sértegesse, mert ő nem cigány. – Hát milyen nyelven beszélünk? Magyarul, akkor magyarok vagyunk!
Ezért nem pályázhatnak roma programokra sem.
Az igazgatónő elmondja, hogy ő nagyon küzd a lemorzsolódás ellen, a szomszédos Máréfalva községbe is elmegy, hogy diákokat toborozzon. A zetelaki iskola 8-ik osztályig viszonylag jó eredményeket produkál – a statisztikai adatokat és tanfelügyelőségi jelentéseket végigböngészve igazából csak románból vannak az átlagosnál nagyobb problémák.
Utána azonban a jó tanulókat elszívja a közeli város, és ez egy ördögi kört generál: a sikertelen érettségi eredmények miatt még azok sem maradnak itt, akiknek egyébként az iskola szakmai kínálata megfelelne.
A roma gyermekek számára lehet ez egy esély.
A magyar és román évfolyamokra egyaránt jellemző csökkenő gyermeklétszám arra kényszeríti az egyébként közömbös vagy akár rasszista gondolkodású döntéshozókat, intézményvezetőket is, hogy nyissanak a roma közösség irányába. És ha lassan is, de vannak eredmények.
Külföldön dolgoznak meg az integrációért
Az a szerencsés együttállás, hogy a roma szülők anyagi helyzete hatványozottan javulóban van a külföldi munkának köszönhetően. Minden szereplő, az utcai járókelőtől a civil központ működtetőjén, a pedagógusokon és iskolavezetőkön keresztül a polgármesterig, elmondja, hogy az anyagi helyzetük javulása sokat változtatott a romák megítélésén.
– Nincsen semmi baj velük, ezek becsületes, dolgos emberek! – jelenti ki még kicsit fel is háborodva a kérdésen egy idősebb asszony, aki épp a kapukulcsot akasztja fel a hídon erről található utcában. Egy másik néni azt mondja, hogy empatikusabbak lettünk, jobban toleráljuk egymást.
Úgy tíz-tizenöt éve még általános volt a romák és a bűnözés összekapcsolása a közbeszédben Székelyföldön, most pedig az tűnt fel sok-sok zetelaki magyar emberrel beszélgetve, hogy a szegénységet, esetleg a rossz családi háttért kapcsolják össze a lopással, nem az etnikumot. És azt is, hogy nem gonoszságból lop valaki, hanem azért, mert a létfenntartása érdekében kénytelen „szerezni”.
Onnan indultak, hogy berúgták a községháza ajtaját
Az ő gyerekkorában a roma gyermekek koszosak voltak, büdösek, a hátsó padban ültek és még elemiben lemorzsolódtak, a mai helyzet azonban teljesen más – kényszerítem ki a választ a polgármesterből, aki semmit sem akar mondani, aminek negatív felhangja van. Nagyon vigyáz a mostani, alapvetően jó helyzetre, amibe sok munkát fektettek. Pedig megoldás csak problémára születik.
Elmondja, mikor 2012-ben elkezdte a polgármesteri munkát, voltak gondok. Mindennapos volt az, hogy csoportosan érkeztek be a községházára a romák, és hangoskodással igyekeztek nyomást gyakorolni, hogy az akaratuk érvényesüljön. Akkor szembesült egyáltalán a roma-magyar problémával, kulturális és társadalmi különbségekkel.
Nem sok ismerettel rendelkezik a romákról, mondja, de úgy néz ki, belátja, hogy a békés együttélés érdekében polgármesterként felelőssége változtatni a helyzeten, nem lehet a szőnyeg alá söpörni a problémákat. De ráerőltetni sem lehet a többségre valamit, amire még nem érett meg: két oldalról kell bontani a falakat.
Ezért működnek együtt a Gyulafehérvári Caritassal,
amelynek a munkatársai mediátorként is jelen vannaka két közösség életében.
Sándor István programfelelős elmondja, hogy sok közös programot szerveznek, például amikor a roma telepen takarítják az ott élők az utcákat, a zetelaki idősek csoportja főz nekik, és utána közösen fogyasztják el az ételt.
Ennek az az üzenete a romák irányába, hogy a zetelaki magyarokat érdekli, hogy a romatelep környéke is szép, rendezett legyen, és hajlandó is tenni ennek érdekében. Vagy a Caritas munkatásai összegyűjtik, listázzák a romatelepen élők kéréseit, és elmondják azokat a polgármesteri hivatalban. Így egyrészt nem aprózódnak el a problémák, másrészt segítenek azoknak a megfogalmazásában is, hogy a felek ne csak hallják, értsék is egymást.
De mit mondanak a tanítók?
Míg a Belső utcai tanítók helyzete látványosan javult, a Tófalvi utcai iskolában a tanítókat sokként érte, hogy hirtelen sok roma gyerek lett az osztályukban a körzetesítés után. Most végzett, ötödikes jelenleg az első évfolyam, és a tanítójuk szerint küzdelmes volt az együtt töltött öt év a 8 roma gyerekkel, akik közül kettő nem is velük kezdte az iskolát, hanem évismétlő volt. Egyikük újból évismétlő lett, a többiek mehettek tovább ötödikbe.
Mivel a Cigány utca és a Hegy is hozzájuk tartozik, a körzetesítés óta előfordul, hogy több roma gyerekük van, mint a Belső utcaiaknak.
A Belső utcaiak ezzel szemben megkönnyebbültek. Azt mondják, egyik oldalról nagyon jó, hogy a külföldi munkalehetőségek által a szülők anyagi helyzete sokat javult, és nincsenek már higiéniai problémák.
Úgy tíz évvel ezelőtt az egyik kolléganő sárgaságot kapott, mert a szobatisztasággal is gondok voltak. Amikor csak gurult a széklet hagyján, de amikor hasmenése volt a gyermeknek, akkor katasztrófa volt – mesélik elborzadva.
Azóta kitárult a romák előtt is a világ, igényesebbek lettek, már ugyanazt szeretnék megadni a roma szülők a saját gyerekeiknek is, mint amit a magyar gyerekek megkapnak.
Mondd meg a tancinak, én elmentem Franciába!
Másik oldalról viszont a külföldi munka eredménye, különösen a sátorosok esetében, hogy a gyerekeket áprilisban elviszik magukkal Lengyelbe’, Franciába’ sokszor csak november végén, december elején hozzák vissza. Addig nem járnak iskolába, nem lehet lezárni őket, emiatt visszabuknak az előző osztályba. Tavaly az egyik kis elsősöm azzal fogadott, hogy itt járt a roma osztálytársa, és úgy búcsúzott, hogy: Mondd meg a tancinak, elmentem Franciába’. Osztán jövök.
A másik probléma a nagy korkülönbség, amit a törvény megenged. Az évismétlések miatt – egy-egy gyereknek 470 hiányzása van, előfordul, hogy a hat évet alig betöltött gyermek csodálattal néz a 10 éves osztálytársára, aki szinte kész férfi a kizselézett hajával, csillogó fekete cipőjével – meséli az egyik Belső utcai tanító.
– Lehet, hogy a 10 és a 6 éves ugyanazon a tanulmányi szinten vannak, de egy hatévesnek még mesét kell mondani, a tízévesnek már a lányokon vagy a fiúkon jár sokszor az esze, két-három év, és házasítják össze őket – panaszolja ugyanezt egy Tófalvi utcai pedagógus.
A szegregációt sírják vissza
Az öt tanítóból a Tófalvi iskolában talán egy, akinek semmi gondja nincs, nála egy roma kislány tanul, aki maximálisan beilleszkedett és jó tanuló, a többi pedagógusnak nehezebb lett az élete.
Az egyikük reménykedve meg is kérdezi, hogy vajon a cikk nyomán lehet-e valami hatósági intézkedésre számítani, mert az ő osztályában hat gyerek van és sok probléma. Ez azért lep meg, mert a roma szülők részéről sok pozitív visszajelzés érkezett róla.
Egy másik tanító szerint, ha közel ezer év alatt nem tudtak integrálódni a romák, akkor talán nem is érdemes ezt a deszegregációt erőltetni. Jobb lenne, ha külön osztályba járnának, mint annak idején. Ő úgy érzi, irányukba csak az elvárások vannak, hogy kezeljék ugyanúgy a roma gyerekeket, mint a magyarokat, de a roma szülők meg se hallják a kéréseiket. Hogy semmi gond, ha beteg a gyerek, elutaznak, és hiányzik, de telefonáljanak be a tanítónak. Aztán egyszer csak megjelennek, és hozzák az igazolást. De az igazolás nem tanítja meg írni-olvasni őket!
Coré Mária roma származású pedagógus arról beszélt az Átlátszó Airday podcastben, hogy csak akkor indokolt a szegregáció, ha nincs más megoldás, illetve ideiglenesen, amíg a nagy elmaradással rendelkező gyermekeket külön foglalkozások keretében felzárkóztatják.
Ezután még fizikai távolság esetén is iskolabuszt kell indítani, és a gyermekeket deszegregált körülmények között oktatni.
Inkább részt vesznek a szülők a közösségi tevékenységekben
Nagyon sok roma gyermeket látnak a tanítók elkallódni amiatt, hogy a szülők nem állnak melléjük. Többnyire azért, mert nem tudnak a tanulásban segíteni, vagy mert külföldön vannak, és a nagyszülők rendezik őket. Egy nagyszülő enni ad, tisztán járatja, de a tanulásban nem tud segíteni, és akkor a gyerek lemarad. Pedig kár értük, mert jó fejük van, az elsők között tanultak meg olvasni – meséli egy ikerpárról a tanítójuk.
Ami különösen jólesett a tanítóknak, hogy a roma szülők is eljöttek az iskolai ünnepségekre, az ábécéünnepélyre például. Régebben ez nem volt jellemző, a gyermekek kimaradtak a kirándulásokból (ez most is jellemző, hogy ottalvós kirándulásra féltik elengedni a roma gyerekeket), az ünnepélyeken, ha részt is vettek, a szüleik nem voltak ott. A szereplést esetleg megnézték, de a teadélutánra nem maradtak.
Most is jellemző, hogy félrehúzódnak, de ott vannak. Annál is inkább örvendenek az együttlétnek, mert ezeket a szülőket ők tanították kiskorukban. És ennek tulajdonítják azt is, hogy már jobban beilleszkednek a közösségbe, ismerik, természetesnek tartják a szabályokat.
Ami még súlyos gondot jelent,
és nem kizárólag, de hangsúlyosabban a roma családokra jellemző, az az, hogy sokat telefonoznak, túl későn fekszenek le a gyerekek, fáradtak, reggel már feszültek, be vannak némelyek energiaitalozva.
Még mindig az átlagosnál több a roma gyerekek közt a rendezetlen családi háttér: az egyik vagy mindkét szülő külföldön van, krónikus beteg, pszichés beteg, mozaikcsaládban élnek. Ezek nyomot hagynak a gyerekek viselkedésén: amikor a szülők érkeznek, vagy elutaznak, a gyermekeik „meg vannak bolondulva”.
Kevesebb ugyan a sokgyermekes család már, mint korábban, de azért előfordul, hogy a nyolcadikos nagylányra és a beteg apukára van bízva hónapokig a két-három kisebb testvér gondozása, amíg anya külföldön pénzt keres. Vagy a nagyobb féltestvérek állami gondozásban vannak, amíg felépül a ház, ahol mind elférnek.
A tanítók egyedül vannak hagyva
Ezeket a hiányosságokat a tanítók nem képesek pótolni, ellensúlyozni, és mint kiderült, nem részesültek szervezett képzésben, ami a hátrányos helyzetű gyermekek oktatását, és a roma kultúrát illeti. Például sok tanító haragszik, amiért egyik-másik szülő hazudik.
Pedig az, ami a mi kultúránkban hazugság, az ő kultúrájukban udvariasság: azt mondani, amit elvárnak tőlük. Megtörténhet, hogy abban a pillanatban szentül meg van győződve, hogy igazat mond, amikor azt állítja, hogy jövő héten iskolába fog járni a gyereke, mert abban a keretrendszerben igazat ad a beszélgető félnek, azután pedig egy másikban elmegy a gyerekkel együtt pénzt keresni. Mert a betevő falat és a család felülírja a korábbi ígéretet, és nem is érti, hogy ezzel mi a probléma.
Egyetlen egy tanító van, aki délutáni oktatóként részt vett azokon a képzéseken, amit Kacsó András aligazgató idején szerveztek roma kultúra témakörben. Ezen kívül a Caritas szervezett előadást.
A megyei tanfelügyelőséget és az Apáczai Csere János pedagógusok házát kerestük meg, hogy vannak-e ilyen irányú képzések magyar nyelven. Az Apáczai rendszeresen szervez hátrányos helyzetű és speciális nevelési igényű gyermekek oktatása témában képzéseket, idén kimondottan roma tematikájú is lesz, ám ezek a képzések fizetősek, körülbelül 300 lejbe kerülnek. Iskolai és egészségügyi mediátor képzés is indul a közegészségügyi igazgatóság szervezésében, 2000 lej a belépő, derült ki.
A polgármester nem tud a körzetesítésről,
így beszámolni sem róla, állítja a beszélgetésünkkor. Viszont nagy energiákat fektetett abba, hogy a roma közösség élete, és elsősorban a roma-magyar együttélés jobbá váljon. De nem akarja kisajátítani az érdemeket.
Ő az infrastruktúra megteremtésében tud segédkezni, bevezették az ivóvizet a Gátmegett telepre, most az aszfalt és a szennyvíz elvezetése van tervben. Nagy Attila azt mondja, egyre többen tartják be az építkezési szabályokat, jogtiszta telekre építenek, és adót fizetnek a romák közül is, habár még mindig sok a tartozás arról az oldalról. A roma-magyar együttélést a polgárőrség bevezetése és a mozgóárusok betiltása, valamint a lakhatási feltételek szigorúbb betartása is elősegítette: az költözhet Zetelakára, akinek nincs máshol adótartozása, és akinek megvannak a törvény által megszabott lakhatási feltételei.
Elsősorban ő karolta fel a Caritas munkáját, esetünkben a délutáni foglalkozást. Ez pályázati programból indult, majd a pályázat lejártával megkérdezte az iskola vezetőségét, hogy van-e eredménye, vagy szüntessék be.
– Jaj, nehogy beszüntessék, mert nagyon jó!
– hangzott a válasz. A tanítók is arról számolnak be, hogy a Caritassal nagyon jó az együttműködés, ez kölcsönös, a civil szervezet részéről is pozitív a visszajelzés. Közösen tanítottak meg gyerekeket írni-olvasni, az iskolai tanítók örülnek, hogy segítségük van. És még jobb lenne, ha többen járnának ide, mondják.
A helyszín nem ideális, nagyon nedvesek a falak, párás a levegő, tíz perc után ki kell jönnöm, mert nem kapok levegőt. Párátlanító készülékekkel próbálják megoldani a helyzetet. Később veszem észre, hogy a mosdó az egyik tanulószobában van elkülönítve, amit raktárnak is használnak. A polgármester állítólag próbálta többször elköltöztetni a központot, mert ő is látja, hogy nem egészséges, de több szempontból sem egyszerű, a lakosság határozott ellenállásával találkozott. Fontos lenne, hogy központi helyiséget találjanak, a bezárt alszegi iskola iskola épülete meg is felelt volna, vagy a központban található iskolák, de nem egyeztek az érintettek bele.
Ennek ellenére a délutáni foglalkozásra mindig túljelentkezés van. A törvény előírja, hogy milyen prioritási sorrendben kell felvenni a gyerekeket, mutatja Boróka a törvényt. Két teljes munkaidős és egy félnormás alkalmazott dolgozik itt. Tókos Norbert vezeti a foglalkozásokat, Varga Kinga Noémi a pszichológus és Kelemen Boróka a szociális munkás.
Boróka többek között a családlátogatásokat szervezi, a kapcsolattartásért felel. Norbi és Noémi reggel 8 és 16 óra között vannak a helyszínen, ami a P. Boros Fortunát általános iskola főépülete mellett, a könyvtár alagsorában található.
Délelőtt papírmunka és felkészülés zajlik a délutáni foglalkozásokra, 12 után érkeznek a gyerekek. Ebéd, házi feladat megoldása és egyéni foglalkozások a program minden délután. Kivéve pénteket, akkor Superar kórus is van. Ez egy szocio-muzikális program, amely közösséget fejleszt, szórakoztat, sikerélményt nyújt, és közben a szabálykövető képességeket fejleszti, mondja Norbi.
De mik az eredmények?
2017 óta épp nyolc év telt el, most végzett az első évfolyam, akikkel első osztálytól együtt dolgoztak. Míg 2023-ban a diákok 29 százaléka, 2024-ben 28 százaléka, 2025-ben már csak 18 százaléka ért el ötös alatti átlagot. Tehát az alacsonyabb jegyek emelkedtek, és egy képességfelmérőn elért átlagok is némely tantárgyakból javuló tendenciát mutattak. Míg 2017-18-ban 8 iskolaelhagyót számoltak, közülük 6 romát, a 2023-24-es tanévben már csak 4-en morzsolódtak le, igaz, mindannyian romák.
Úgyhogy a stratégia az érintettek beszámolói és a rendelkezésünkre álló számok alapján működik – most nem mennék bele abba, hogy kergettek a sírásba a hatóságok az adatokkal. Képként, értelmezés nélkül, rövidítésekkel, miniatűr méretben jöttek a táblázatok. Igazából a 2. és 4. osztályos nemzeti felmérők eredményei lehetnének relevánsak, de azokról sem az iskola, sem a tanfelügyelőség nem tárol adatokat. A tanfelügyelőség éves jelentéseiben pedig minden évben más szempontok vannak, ami az összehasonlítást nem segíti. A 2021-ben tárgyalt buszokat a gyermekek 2023-as nyolcadikos eredményével sajnos nem lehet összevetni.
Boldogan éltek, míg
A Hargita megyei romák helyzetét nem nagyon segíti, hogy a nemrég elhunyt roma szakos tanfelügyelő, Kari Attila helyére egy félnormában dolgozó volt polgármester, Izsák-Székely Lóránd került, és bármilyen jószándékú legyen is, nem tudja megváltani a világot.
Az az érzésem, hogy a mese szereplői mind félnek. De nincs, amitől. Csehországban már több helyen is sikerrel is alkalmazták a szegregáció felszámolására ezt a módszert, adatokkal is alá lehet már alaposan támasztani az előrehaladást.
Az ő tapasztalatuk mutatja, hogy három tényező szükséges ahhoz, hogy a szegregációt sikerüljön felszámolni. az egyik a politikai akarat, a másik az oktatási körzetek átszabása úgy, hogy ne tudjon kialakulni a szegregáció, és a harmadik, a civil szervezetek közösségépítő, felzárkóztató munkája. Ezek mind megvannak Zetelakán, már csak a finomhangolások szükségesek, hogy a Superar kórussal együtt énekeljék: „Lekapcsolom a villanyt a fejemben, / Mécsest gyújtok a szívemben, fényeljen! /Ha a világ botránkozik énrajtam,/ Akkor tudom jófelé visz az utam”.
A cikk elkészítése során a cseh Okraj.cz és az olasz SlowNews portállal működtünk együtt. A fotókat Tóth Helga, a szöveget Sipos Zoltán szerkesztette.
A cikk elkészítését a Journalismfund Europe és a Transitions megoldásfókuszú programja támogatta.
