A mai munkavállalók kompetenciáinak 39 százaléka 2030-ig teljesen elavul. Egy mai tizenéves aktív munkaévei során várhatóan 5–7-alkalommal fog karriert váltani és 10-15 alkalommal munkahelyet. Ráadásul a munkahelyek 22 százaléka is jelentősen átalakul.

Hogy lehet így pályát választani? És miért akarja a tizenévesek nagy hányada ugyanazt a tíz presztízs szakmát választani? Miért ne izgulj, ha nem oda jutottál be, ahová szeretnél? Vagy nem is tudod, mit szeretnél?

Mi segíthet a fiataloknak eligazodni a pályaválasztás káoszában, hogyan támogathatják őket a szülők és a pedagógusok, és miért fontosabb ma az önismeret, az alkalmazkodóképesség és az újratervezés bátorsága, mint a „tökéletes” döntés: megtudhatod a beszélgetésből.

Iratkozzatok fel.a Youtube-csatornánkra!

A podcast tartalmából:

00:00 Bevezető

01:29 Mi akart lenni gyerekként az, aki végül coach, pszichológus, pályaválasztási és karriertanácsadó és marketingszakember lett?

03:57 Életre szóló döntés?

08:11 Milyen kérdéseik vannak a fiataloknak?

11:12 Mi zajlik egy pályaválasztási tanácsadáson?

14:21 Mennyire bízzuk a döntést a pályaválasztási tesztekre?

18:49 Reál vagy humán? Fontos ez?

20:53 Mi az a rögzült gondolkodás, és mi a baj vele?

22:24 Mit tehetnek a szülők és a pedagógusok?

27:59 A Z generáció és a munka-magánélet egyensúlya

31:17 Pályaválasztás és burnout

35:31 Hol a határ a szülői támogatás és nyomásgyakorlás között?

41:08 Ne „okosgassuk” a gyereket. Ha nem elég presztízs egy szakma.

The post Tényleg egy életre szóló döntés a pályaválasztás?  appeared first on Átlátszó Erdély.

Egyed Gergely nyelvtudomány szakon végzett, több éve képezi magát a nyelvtanítás terén. Diákjai rendre a Hargita megyei lista élbolyában végeznek a román vizsgákon. 

Ennek oka, hogy elsősorban az implicit nyelvelsajátítás feltételeit igyekszik megteremteni óráin, a szövegértésre és nyelvhasználatra helyez nagy hangsúlyt, és a nyelvtant csak a minimális mennyiségben, a vizsgafelkészítőn veszik elő.

Bár a román nyelvoktatás rendszere némileg javult, még mindig közel sem a valódi nyelvi kompetenciákat méri a vizsgákon. Hanem azt, hogy ki mennyi olyan információt képes rövid távon megjegyezni, ami az életkorához és a nyelvtudásához képest elérhetetlen, érthetetlen a számára, és jó eséllyel a későbbiekben sem lesz rá szüksége, véli a nyelvtanár. 

Hogy miért kellene a román irodalmat és kultúrát magyarul tanítani? Mi köze a gipsznek a „moduri nepersonale”-hoz? Hogyan tegyünk szert használható nyelvtanulást segítő szövegekre, oktatási segédanyagokra?  Szeretnél néhány tanulási és vizsgafelkészítő trükköt hallani? Itt találod a teljes adást: 

Iratkozzatok fel.a Youtube-csatornánkra!

The post Traumatizáljuk a román nyelvvel a gyerekeket? appeared first on Átlátszó Erdély.

Ahol a gyerekek számára az iskola sem magától értetődő

Tele csomagtartóval érkezünk Marosvásárhely egyik romatelepére, a Băneasába, Koreck Máriával, a Divers Egyesület elnökével és Lacival, a sofőrrel. Az Ady lakónegyedben már kiszosztották néhány hátrányos helyzetű családnak az élelmiszert és a gyógyszert. A Băneasába is friss kenyeret, zöldséget, tartós élelmiszert, tisztálkodási szereket, gyógyszert hoztunk. Jelenleg 27 család kap csomagot rendszeresen, de Máriáék eleget tesznek a krízisbe került családok sürgős kéréseinek is. 

– Marika néni, engem nem irat be az iskolába? – kérdi egy kamasz fiú, miközben a közösségi központ felé indulnak a gyerekek. 

Mialatt a családok átveszik a csomagokat, szóba kerülnek azok az ügyek, amelyeket a bürokrácia miatt a hátrányos helyzetűek nehezen tudnak elintézni. Például: hogyan igényelje az unokáját egyedül nevelő nagymama a gyermeknevelési támogatást, hogyan iratkozzon be újból az iskolába az a fiatal, aki egyszer már abbahagyta. Hogyan igényeljen valaki szociális lakást vagy az iskolába járó gyereknek a szociális támogatást. 

„Az, hogy megjelenünk minden héten, sokat számít, mert elmondják a problémáikat, és lehet, hogy adunk egy-két tanácsot, ami tovább viszi az ügyet” – mondja Mária.  

A pandémia alatt vált láthatóvá a mélyszegénység

2020 tavaszán kevés ember mászkált az utcákon, hiszen kijárási tilalmat rendeltek el a pandémia miatt. Aki elhagyta az otthonát, annak jó indoka kellett hogy legyen: vagy a munkahelyére tart, vagy onnan haza, bevásárolni ment, beteg családtagot gondozni, kutyát sétáltatni, esetleg gyógyszertárba vagy orvoshoz. Sokan otthonról dolgoztak vagy átmenetileg lelassult az életük. 

A roma telepeken élők egyik napról a másikra elveszítették alkalmi munkáikat és megélhetésüket. A marosvásárhelyi Băneasa telepet és a nagyjából háromezer lakosú Hidegvölgyet a járvány idején lezárták. Kevesen rendelkeztek hivatalos munkaviszonnyal. Sok családnak nem maradt pénze élelemre. A rendőri túlkapás gyakorivá vált.

A Băneasa telepen még vezetékes víz sem volt. A Divers önkéntesekkel és támogatókkal keresett ideiglenes megoldásokat, később sikerült elérniük, hogy legalább egy közkútnál legyen víz. A szükség nagy volt, a kényszer-szabadidő meg egyre több: így a pandémia alatt egyre többen kezdtek el önkénteskedni, amit Máriáék igyekeztek becsatornázni a romatelepekre. Több szervezettel és önkéntessel működnek azóta is együtt A város segít ernyője alatt.

Az élelmiszeradományokból az Transilvană Alpha Alapítvány meleg ételt főzött. A főleg külföldről érkező pénzadományokból pedig megvették a többi szükséges alapanyagot. Az éttermek is beszálltak a meleg étel akcióba, bár ez a logisztikai nehézségek miatt hamar abbamaradt. 

Eleinte csak ételt és gyógyszereket vittek, megszervezték az oltást a telepen, segítettek az orvoshoz időpontot kérni vagy valamilyen iratot elintézni. Ekkor még nem volt neve a programnak. A Város segít nevet később kapta, amikor a Szociális Igazgatóság által támogatott rövid projektben felmérték a szükségleteket és feltérképezték a lehetséges megoldásokat. 

Hogyan tanuljon a gyerek, ha nincs hol gyereknek lennie? 

A Divers akkori önkéntesei azt látták, hogy a telepen élő gyerekek számára az iskola szinte folyamatos kudarcélmény. Sokan olyan barakkokban élnek, ahol egyetlen helyiségben alszik és él az egész család. Nincs víz, áram vagy fűtés, hideg időben bent főznek és fűtenek, ami nagyon sok füsttel jár. A járvány idején az online oktatás ezeknek a gyerekeknek gyakorlatilag elérhetetlen volt.

Ha a telepi körülmények között egy fiatal egyáltalán befejezi a negyedik osztályt, az már nagy dolog. Különösen, ha utána munkát is talál. A 7-es Általános Iskola Második esély programja által sikerült több telepi fiatalt visszairatni az iskolába, olyanokat is, akik korábban vagy egyáltalán nem jártak iskolába, vagy kiskorukban abbahagyták. 

Néhányan közülük az Orizont közösségi központ foglalkozásaira is jártak. Négyen már el is végezték az elemit. Egyikük a Második esély programban tovább folytatja az általános iskolai tanulmányait. Másikuk ősztől szeretné folytatni két év kihagyás után, már munka mellett, mert időközben sikerült munkaszerződéshez jutnia, ami ritka dolog a telepen. 

Az sem segíti az iskolába járást, hogy messze van az iskola. Hogy a négy kilométerre található körzeti iskolába eljussanak, kétszer kell buszt váltaniuk, ami egy elemi iskolásnak egyedül nehéz feladat. A szülők pedig nem tudják kísérgetni, mert vagy korán mennek napszámba, vagy a kisebb gyerekeikre kell vigyázniuk. 

Délutáni felzárkóztatással a korai iskolaelhagyás ellen

Először egy üresen álló szociális lakásban kezdték el a délutáni foglalkozásokat tartani. Álmodni sem mertek arról, hogy kis szervezetként lesz egy saját helyiségük, de 2023-ban erre is sor került. Németországi partnerüknek, az Orizont Egyesületnek sokat köszönhetnek. Az ő segítségükkel vásároltak három konténert, amiből létrehozták a 45 négyzetméteres Orizont közösségi központot, és ők állják a félnormás ifjúsági dolgozó bérét is. Délutánonként két csoportos foglalkozásra jut idő: a kicsikkel és a 2–6. osztályos gyerekekből álló nagyobb csoporttal. 

Rendszeresen tizenöt gyerek jár a foglalkozásokra, tízen pedig időnként benéznek, és részt vesznek a szabadidős foglalkozásokon, amikor színházba, múzeumba, állatkertbe viszik őket. 

Mária szerint a rossz lakhatási körülmények óriási stresszt jelentenek a gyerekeknek. Későn fekszenek le, reggel alig tudnak felkelni, ezért az iskolában, és a délutáni foglalkozásokon is állandóan fáradtak.

„Nem akarunk mi olyan óriási nagy dolgokat véghez vinni. Egy olyan helyet szeretnénk biztosítani, ahol a gyerekek tiszta környezetben lehetnek, tanulhatnak, játszhatnak és egy kicsit gyerekek lehetnek” – mondja Mária. 

Szeretnék hosszabban nyitva tartani a közösségi központot 

„Ez igazából az álmunk, de még tervezni se merjük, mert egyelőre épphogy kijön a kolléganőnk félnormás fizetése” – mondja. 

Jelenleg a tinédzserekkel egyáltalán nem tudnak foglalkozni, mert arra már nem jut erőforrás, pedig igényük nekik is lenne rá. Mária szerint a szülőkkel is nagyon kellene, de arra hely sincs, hiszen a 45 négyzetméteres konténer csak egy helyiségből áll. 

Az elmúlt hónapokban egy német önkéntes, Lucia is segítette a munkájukat, aki hamarosan hazautazik. Bár a nyelvet nem beszéli, sikerült megtalálnia a közös hangot a gyerekekkel a nyelven túl is – mondja. Őt is a közösség összefogásának köszönhetően tudták fogadni, ebédjét öt étterem biztosítja felváltva. 

Ősztől új németországi önkéntesük érkezik, aki ráadásul itteni gyökerekkel rendelkezik, így beszél románul és magyarul is. Lehet, hogy az ő segítségével majd meghosszabbíthatják a nyitvatartási időt. 

Kis szervezet, hosszú távú jelenlét 

Csak Marosvásárhelyen több romatelep is található, a Hidegvölgy a legnagyobb, nagyjából háromezer lakossal. A Divers korábban több Maros megyei és marosvásárhelyi telepen is dolgozott, de idővel világossá vált számukra, hogy kis civil szervezetként akkor tudnak valódi hatást elérni, ha huzamosabb ideig kizárólag egy kisebb közösségre koncentrálnak.

A Băneasa telepen ma körülbelül hatvan személy él összetákolt barakkokban. A legtöbbjükben nincs áram, kanalizálás, vízvezeték és gáz se. A telep a Băneasa utca egyik szakaszán található, ahol főként raktárak és különböző cégek vannak.  

A szervezet munkájának egyik legfontosabb része az intézmények és a családok közötti közvetítés. Sokszor olyan alapvető ügyekben segítenek, amelyekhez mások könnyen hozzáférnek: szociális támogatások, lakáskérelmek, iskolai ügyintézés vagy egészségügyi ellátás.

Koreck Mária szerint gyakran már az is problémát jelent, hogy az emberek nem mernek kiállni magukért egy hivatalban, vagy kérni, hogy iktassák a kérelmüket. Bár elviekben kötelező lenne minden kérelmet iktatni, úgy néz ki, a gyakorlatban ez nem működik automatikusan. „Ha nincs iktatószám, utána szinte lehetetlen bármit bizonyítani vagy megfellebbezni” – mondja.

A lakhatás továbbra is az egyik legsúlyosabb probléma

Mária szerint alig van esélyük, hogy szociális lakáshoz jussanak, akik ilyen körülmények között laknak, mert a pontrendszer egyáltalán nem kedvez nekik. „Olyan is van, aki az elmúlt tizennégy évben minden évben letette a kérelmet, de még mindig a lista alján van” – mondja. 

Közben az elmúlt hónapokban négy–öt olyan gyerek is kiesett a foglalkozásokról, akivel már négy éve dolgoztak, ugyanis az épület veszélyességre hivatkozva abból a szociális lakásból, amelynek udvarán az Orizont közösségi központ is áll, több családot is kiköltöztettek, és szétszórták őket a város különböző pontjaira. A gyerekek az iskoláiktól is sokkal távolabbra kerültek. 

Az épület most üresen áll, nem tudni, mi lesz a sorsa. Az, hogy ott néhány gyerekkel felzárkóztató munka folyt, senkit sem érdekelt, Máriáékkal nem konzultáltak a jövőbeli tervekről. Pedig így fennáll a veszély, hogy a gyerekek megint lemorzsolódnak az oktatásból. 

Mária szerint az Adyban – ahol szintén segítenek néhány szociális lakásban élő családnak – sokkal jobb a helyzet, látszik, hogy ahogy megoldódik a lakhatás, egyből beindul a változás. A családok nagyon igyekeznek, mert szeretnék megtartani a lakást, a gyerekek is több ideig maradnak bent az oktatásban. 

„Eredmény az lenne, ha eltűnnének a barakkok, és emberibb körülmények között élhetnének, ami alatt azt értem, hogy ne ázzon be a lakás, legyen víz, villany és fűtés. Addig igyekszünk a gyerekeknek ott, a telepen a lehető legjobb környezetet biztosítani, de hát az nem igazi eredmény” – mondja Mária.

A pandémia lejárt, a Város segít maradt

A Város segít program mögött folyamatos közösségi kampány áll. A Divers évente több alkalommal gyűjt adományokat, főként ünnepek előtt, olyankor az adományozási kedv is sokkal magasabb. De tanévkezdéskor is rendszeresen gyűjtenek a gyerekek iskoláztatásához. A Merkúr élelmiszer-áruházban nemrég állandó kosarat helyeztek ki, amibe szintén lehet adományozási céllal termékeket bepakolni. 

Mária szerint a lisztből és a cukorból szokott a legtöbb összegyűlni, pedig abból kell a legkevesebb. Hisz az alapvető körülmények hiányoznak ahhoz, hogy bizonyos ételeket elkészítsenek. 

A szervezet munkáját helyi cégek, magánszemélyek és más civil szervezetek is támogatják. Székelyföldi gazdák például krumplit és búzát adományoznak, a TimKo pékség pedig ezt kipótolja és megsüti a heti egy kenyeret a családoknak. A Babér pékség a közösségi központba járók uzsonnájához biztosít naponta pár kenyeret, a Mini Gourmet Bistro pedig péksüteménnyel látja el a gyerekeket és önkénteseket minden nap.

Gyakran a közösségi médián keresztül fordulnak a támogatókhoz, ha valamire sürgősen szükség van, vagy ha egy váratlanul krízishelyzetbe került családnak van szüksége valamire, például egy kályhára. Ilyenkor általában mindig akad valaki, aki tud segíteni. 

A cipők sokkal hamarabb rongálódnak 

Ruhával és cipőkkel is ellátják a rászorulókat. Mivel ruhaneműből sok adomány érkezik, azt időnként más városrészeken is osztanak, vagy turkálásokat szerveznek. Cipőből minden évszakban több párt is kiosztanak. A telepen a cipők különösen gyorsan tönkremennek, mert sok helyen még járható út sincs, csak sár és szemét. 

Egy idő után annyi ruhaadomány gyűlt össze, hogy egész egyszerűen nem volt mit kezdeniük vele. Innen indult a Charity Shop adományközpont ötlete. A Művészeti Líceummal szemben a Forradalom utcában lévő boltban az adományba kapott ruhákat és tárgyakat jelképes, önkéntesen felajánlott összegekért adják tovább. Így az alacsony jövedelműek vagy a fenntarthatóság elkötelezettjei olcsón juthatnak használható dolgokhoz, miközben a ruhák nem hulladékként végzik.

A Charity Shop működtetése egy félnormás alkalmazott és tíz önkéntes rendszeres munkájának köszönhető, akik a délutáni váltást biztosítják, és az adományok válogatását és csomagolását is segítik.

Mária kezdeményezésére nemrég az EcoStil nevű szociális vállalkozás is elindult az Ecotex Egyesület gondozásában, ahol a már nem eladható, de jó anyagú ruhákat újítják fel, és adják el a kézműves termékek mellett. Ezáltal négy munkahelyet hoztak létre munkanélküliek számára. A kézműves termékeket kisnyugdíjasok, édesanyák és sérült személyek készítik jövedelemkiegészítésként. Ennek már weboldala is van, és a Forradalom utca 2. szám alatt az üzlet is látogatható. 

A környezetvédelmi célok mellett hosszabb távon szeretnék elérni, hogy a vállalkozással finanszírozni tudják az Orizont közösségi központ működését. 

Mélyszegénységben az egészségügyi állapot is leépül 

„Adjon valami fájdalomcsillapítót. Erősen fáj a fogam, Marika néni” – panaszolja egy középkorú nő az Adyban, miközben élelmiszert és ruhát osztunk. Ugyanez a történet a Băneasában is. A gyerekek szipognak a megfázástól, az időjáráshoz képest alulöltözöttek. 

Időnként egészségügyi vizsgálatokat is biztosítanak, főleg a gyerekeknek és a nőknek. Gyógyszerekkel is segítik azokat, akiknek épp sürgősen szükségük van rá. Ezekben a Marosszéki Közösségi Alapítvány, a Maros Megyei Vöröskereszt és a Szociális Gyógyszertár segít be. 

A szociális igazgatóságnál szokták megpályázni egészségügyi kampányokra a szükséges pénzt. Idén viszont nem lesznek projekt kiírások náluk, így nagyon nehéz lesz folytatniuk a hátrányos helyzetűek egészségügyi támogatását. 

Néhány hónapja egy gyors teszt huszonnyolc személyből egy kivételével mindenkinél a D vitamin hiányát mutatta ki. A többségük vashiányos is. Sokan cukorbetegséggel és pajzsmirigy problémákkal is küzdenek. Sok az epilepsziás gyermek és felnőtt is. Gyakori a fogfájás, gyomorproblémák, a megfázás, a lista hosszú – tudjuk meg Máriától. 

Egymást is támogatják a civilek 

Gyakran megosztják más szervezetekkel az erőforrásaikat, vagy egymás között átirányítják az embereket oda, ahol jobban értenek egy adott területhez. Évente olyan  eseményeket is szerveznek Marosvásárhelyen, ahol a civil kezdeményezések bemutatkozhatnak és adományt gyűjthetnek.  

Idén az Európa-napon 23. alkalommal szervezték meg a Civil Vásárt Marosvásárhely főterén, ahol a szervezetek felvonultak, és aztán interaktív foglalkozásokkal, standoknál mutatták be a tevékenységeiket az érdeklődőknek. A Divers Egyesület mellett a Maros Közösségi Alapítvány, a Transilvană Alpha Alapítvány és a Mâini Unite Egyesület is részt vesz a szervezésben. 

„Az első civil vásáron azt hiszem, tizenegy szervezet árválkodott fekete-fehérben a Főtéren” – emlékszik vissza Mária. Azóta viszont egyre több szervezet kapcsolódott be. Idén huszonegy szervezet képviselte magát a főtéren, ami az elmúlt évekhez képest kevésnek számít. Ez azonban a felvonuláson nem látszódott: ugyanannyian voltak, mint tavaly, pedig közben az eső is eleredt.

„Idén visszatértünk az alapokhoz” – mondja. Vagyis pénz nélkül szervezték meg, mint az első években. A város idei költségvetését csak május közepére szavazták meg, így a pályázatokat sem írták ki. Ezért idén sokkal szerényebb körülmények között gyűltek össze.

Úszhatsz és biciklizhetsz is a civilekért 

A Marosszéki Közösségi Alapítvány évente két adománygyűjtést szervez, a Swimathont és a Bikeathont. 

„Nekik én sokat köszönhetek. Mi nem voltunk fundraisingben jártasak, inkább projekteket írtunk, és belehaltunk mindegyikbe. Nem szerettünk kérni – mondja Mária nevetve. Aztán ők mondták, hogy de aki kér, az kap. Szóval belerángattak szó szerint, Sándor mondta, hogy ebben most vegyünk részt és kész.” 

A Marosszéki Közösségi Alapítvány célja, hogy felkarolja a különböző civil kezdeményezéseket és ezáltal fejlessze a térséget. A rendezvények mellett cégektől is adományt gyűjtenek, amellyel aztán a civil kezdeményezéseket tudják támogatni. Bár kezdetben a cégek szkeptikusak voltak azzal kapcsolatban, hogy miért kellene egy alapítványnak adományozniuk, amely aztán tovább osztja a pénzt, de ez a rendszer ma már elég jól működik – mondja Gál Sándor, az alapítvány ügyvezető igazgatója. 

Nehézségek azonban továbbra is vannak. Az egyik, hogy a sok kisebb adományból nehéz egy-egy konkrét ügyre nagyobb összeget összegyűjteni, amelyből nagyobb szabású programokat lehetne finanszírozni. Ezért inkább kisebb költségvetésű projektekben gondolkodnak.

A másik nagy probléma, hogy nagyon nehéz hosszú távra tervezni, amikor a projektek csak meghatározott ideig tartanak.

„Mondjuk van egy EU-s támogatás, kitalálsz, felépítesz valamit. De az egyszer véget ér, és az a rengeteg erőforrás elpazarlódik. Kipróbáltál valamit, működik és aztán nem tudod biztosítani tovább. És azok az emberek, akik benne vannak, elkezdenek valami mást csinálni, más projektet, és az a tudás elvész. Ez szerintem a legnagyobb kihívás nagyon sok szervezetnek. Megnehezíti azt, hogy stratégiailag tudj gondolkodni és beavatkozni” – mondja Sándor. 

Országos szinten további problémát jelent, hogy a megszorítások és a gazdasági nehézségek miatt a civil szférában egyre kevesebb pénz mozog, így sok szervezet a túlélésért küzd. Bár Sándor szerint ugyanakkor közösségi összefogással nagyon sok mindent meg lehetne oldani, ha jobban figyelnénk egymásra, és nem mindig másokat hibáztatnánk.

Újra és újra el kell mondani, hogy azok a gyerekek nem hibásak

Mária szerint a sajtónak is nagyon sokan köszönhetnek, hogy láthatóvá teszik a mélyszegénységben élők problémáját, és a civilek munkáját. A gyakori sajtómegjelenéseknek köszönhetően egyre többen ismerik meg a munkájukat.

„ A gyerekek nem hibásak, hogy ott születnek. Ezt azért mindig el kell mondani, hogy annak oka van, hogy ilyen körülmények között élnek. Akik a telepen most szülők, ők is gyerekek voltak, amikor odakerültek. Nem az ő hibájuk, hogy oda kerültek lakni, és ott nőttek fel. És ezt nem tudják az emberek.” – mondja Mária. 

„Nem lehet azt elfogadni, hogy gyerekek nyomorban éljenek”

Koreck Mária éveken keresztül dolgozott együtt nemzetközi és kormányzati szervezetekkel olyan projekteken, amelyek az interetnikus kapcsolatokat és a kisebbség helyzetét javította. 2007-ben alapította a Divers Egyesületet, amelynek keretében azóta is a hátrányos helyzetű csoportokkal, többek között roma közösségekkel és nőkkel foglalkozik. 

Elmondása szerint a romák helyzetével 1993-ban szembesült, a hadrévi pogrom alkalmával, amikor Nicolae Gheorghe emberjogi aktivistával felkeresték a Hadrév körüli dombokon szétszaladt roma családokat. Azóta aktívan foglalkozik a roma közösségek helyzetével. 

Akkor még nem értette, hogy hogyan történhet meg egy ilyen pogrom, hogyan lehet ennyi gyűlölet az emberekben. Akkor kezdte el megérteni a konfliktusok okát: hogy a roma közösségek miért különböznek ennyire egymástól is és a többségtől is, miért nem fogadják el, ha valaki jót akar nekik. Ennek hatására kezdte el keresni, hogy hogyan lehetne úgy segíteni, hogy ne erőltessünk olyasmit a roma közösségre, amit nem fogad el, ugyanakkor mégis közeledjenek az álláspontok. Főleg az foglalkoztatta, hogy a gyerekeknek hogyan lehet jobb, hogyan lehet jövőjük. 

„Egyszerűen elfogadhatatlan, hogy gyerekek nyomorban éljenek ebben a században, és ez senkit ne érdekeljen, illetve hogy az állam ne vállaljon felelősséget akkor, amikor a szülő nem tudja ellátni a feladatát. Annak a gyereknek jogai vannak. A tanulás például alapvető joga, és mégis számtalan esetben sérül a tanuláshoz való jog, a gyermekkorhoz való jog vagy a megfelelő lakhatáshoz való jog azokon a helyeken, ahol mi dolgozunk. Ez elfogadhatatlan” – mondja Mária.

„Amíg ez így van, szerintem valakinek tennie kell valamit, még akkor is, ha nem lesznek látványos eredmények. Mert ha senki sem csinálna semmit, el sem tudom képzelni, hol tartanánk.”

A Város segít program és a Divers önkénteseinek munkája nem látványos, és nem oldja meg a rendszerszintű problémákat. De hosszú távú jelenlétükkel olyan embereket támogatnak, akik teljesen kiestek az állami intézmények látóteréből.

A kérdés nem az, hogy egy kis civil szervezet képes-e megoldani a szegénységet. Hanem az, hogy mi történik azokkal a közösségekkel, ahol rajtuk kívül senki sincs jelen.

A cikk „A filantrópia témájú újságírói ösztöndíjak” keretében készült, amely programot a Közösségi Kapcsolatokért Egyesület (Asociația pentru Relații Comunitare) szervezett a Lidl Románia támogatásával. 

The post Hetente visszatérnek oda, ahol nincs igazi gyermekkor appeared first on Átlátszó Erdély.

Két súlyos tragédia rázta meg az utóbbi két évben Székelyföldet, melyeknek híre eljutott a nemzetközi sajtóba is. 

Az egyik a Tamási Áron Gimnázium internátusának leomlása 2023. december 18-án délután 15 óra 58 perckor. A másik, amikor a Korond-pataka elárasztotta a parajdi sóbányát.

A gimnázium leomlásának két halálos, és két sérült áldozata volt: a 18 éves Sipos Dávid Gábor, aki a Dr. Palló Imre Művészeti Líceum végzős diákja volt, és a Tamási Áron Gimnázium X. A osztályába járó, 17 éves Barabás Orsolya, aki súlyos sérülései következtében két héttel később életét vesztette. A Tamási Áron Gimnázium további két diáklánya enyhébb sérüléseket szenvedett. 

Másfél évvel később, 2025. májusában a Korond-patak heteken át megállíthatatlanul ömlött a parajdi sóbányába. 2025. május 29-én este 21 óra körül a bánya megtelt és a patak tovább csörgedezett a medrében. Aznap Parajdon tartózkodtunk és jelentettünk a helyszínről. 

Az eset következtében a vidék elveszítette legerőteljesebb identitásképző elemét, a környék legfontosabb turisztikai potenciálját és munkaadóját. Ugyanakkor heteken, hónapokon át nem lehetett pontosan tudni, hogy milyen következményekkel jár ez a fejlemény a környezetre. A veszélyhelyzet miatt több családot kiköltöztettek a helyszín közeléből. 

A hangulat

Mindkét eset súlyosan megrengette a közvetlen hozzátartozók és érintettek mellett a teljes közösséget, és a közösség legérintettebb, legkiszolgáltatottabb csoportját: a gyerekeket. 

Döbbent, nyomott hangulat telepedett Székelyudvarhelyre és az intézményekre a gimnázium bentlakásának leomlását követő napokban. Lemondták az adventi és karácsonyi ünnepségek jelentős részét, és a legtöbbünk csak erre tudott gondolni: Miért és hogyan történhetett ez meg? Ki a hibás ezért? Hogyan fogunk így tovább élni? 

Ugyanez a hangulat uralta másfél évvel később Sóvidéket, főként Parajdot, és a felnőttekről a feszültség áttelepedett a gyermekekre.

– Odaálltak, ahol baj volt, és mai napig számíthatunk rájuk! Önként, senki sem kötelezte őket – fogalmaz a bentlakástragédia estéjén elhunyt fiú, Dávid édesanyja.

– Le a kalappal a hozzáállásuk miatt – mondja a Dr. Palló Imre Művészeti Líceum igazgatója. 

Mindkét tragédia miatt szenvedtek a felnőttek, köztük pedagógusok és szülők is, sokan nem tudták, hogy reagáljanak, mit mondjanak a gyerekeknek. Már ha egyáltalán rájöttek arra, hogy mondani kellene valamit. 

Ebben a helyzetben érkezett a mentőöv a pszichológusok és iskolai tanácsadók részéről. Akik arra próbáltak fókuszálni: hogyan tovább a gyerekekkel?

Mi történt?

A Hargita megyei nevelési tanácsadók és pszichológusok azonnal reagáltak a traumatikus eseményre, és felajánlották a segítségüket. A nevelési tanácsadók a tragédia másnapján gyors értekezletet tartottak a Tamási Áron Gimnáziumban és személyesen találkoztak Ligia Deca akkori tanügyminiszterrel, aki felkérte és megerősítette őket abban, hogy „most a legfontosabb szerepük a nevelési tanácsadóknak és pszichológusoknak van”, számolt be róla Szabó Irén Ottilia, a Hargita Megyei Nevelési Tanácsadó és Erőforrás Központ vezetője.

A tragédia legerőteljesebben két iskolát érintett. Az egyik maga a gimnázium, a másik a Dr. Palló Imre Művészeti Líceum. De a többi iskola nevelési tanácsadói is arról számoltak be, hogy jelentősen megnövekedett abban az időszakban a szolgáltatásaik iránt az igény.

Mindkét érintett intézmény előkészítőtől tizenkettedik osztályig fogad gyermekeket, akiknek az életkori sajátosságai jelentősen eltérnek. Nem ugyanolyan igényei vannak egy előkészítősnek és egy végzősnek. 

A két iskola nevelési tanácsadói már a tragédia estéjén felvették a kapcsolatot kollégáikkal, a tanácsadói központtal, a pszichológusok kollégiumával, a resztoratív szakmai mentorukkal, Negrea Vidiával, és segítséget kértek. 

A krízisintervenciós beavatkozás mindkét iskolában két részből állt:

1. Csoportos foglalkozás a resztoratív (helyreállító) szemlélet forgatókönyve alapján, amelynek célja a szemlélet neves szakembere és romániai elterjesztője, Negrea Vidia szerint,: „jöjjön ki, ami kikívánkozik”. Fogalmazódjanak meg a csoport igényei és a lehetséges továbblépés lehetőségei. Csökkenjen a feszültség, a stressz szintje, és kezdjen helyreállni a gyermekek biztonságérzete. A csoportos beavatkozás célja volt az is, hogy a szakemberek felmérjék, kik azok, akik veszélyeztetettek, akik súlyosan traumatizálódtak és egyéni tanácsadást, terápiát igényelnek. 

2. A második rész az egyéni tanácsadások folyamata. A csoportos intervenciós alkalmakon közzétették az önkéntes iskolai tanácsadók és pszichológusok nevét / listáját, ahová a következő hónapokban ingyenes egyéni tanácsadásra lehetett jelentkezni. Valamint megosztották a Hallgatlak Lelkisegélyszolgálat telefonszámát (+40 754 800 808).

Mivel a Dr. Palló Imre Művészeti Líceum kisebb iskola, minden évfolyamon két párhuzamos osztály van összesen mintegy 600 diákkal, meg tudták szervezni azt, hogy összesen 9 tanácsadó részvételével kedden és szerdán az összes osztályban megtörténjen a csoportos krízisintervenció. 

Erre azért is volt szükség, mert közeledett a téli vakáció, a csütörtöki temetésen pedig az iskola több tagja, osztálya is részt szeretett volna venni. A Palló Imre iskolában külön figyelmet szenteltek a XII. B osztálynak, ahová Dávid, a baleset első estéjén elhunyt fiú járt. Kedd reggel az osztályfőnök és az iskolai tanácsadó itt kezdték a napot. 

„Életem legnehezebb osztályfőnöki órája volt.

– Akkor a fókuszom csak az volt: tartani az osztályt. Azt éreztem, hogy lesújt, ami Dáviddal történt, de ott van még huszonöt másik diák, akikkel törődni kell. Azokra koncentrálni, akik élnek, hogy ők tudják átvészelni, és amennyire lehet, sikeresen vizsgázni. Ez sokkal erősebb hajtóerő volt akkor, és emiatt nálam a gyász sokkal később jött ki” – számol be saját egyéni megküzdéséről az osztályfőnök.

Az osztályfőnök érezte, hogy a tragédia másnapján az lenne számára biztonságos, ha az iskolapszichológussal együtt mennek be az osztályba az első órára. 

– Az volt a fontos, hogy azt éreztessük, jelen vagyunk. Semmi többet. A resztoratív technika első lépése, hogy megbeszéljük, mi történt, de azt már tudták, mert mind ott voltak a mentésen – mondja Simó Melinda, az iskola tanácsadója.

„Arról beszéltünk tehát, hogy kit hogyan érintenek a történtek. Mivel sokan még nem tudták megfogalmazni érzéseiket a sokkhatás alatt – még talán mi sem –, inkább arra próbáltunk rájönni, hogy mire lenne szükségük. Volt, aki annyit kért, hogy hagyjuk békén, hogy utolérjék az érzések, más azt szerette volna, hogy menjünk ki és gyújtsunk gyertyát. De itt beszéltük meg azt is, ami szintén a gyászfeldolgozás, a búcsú része, hogy hogy veszünk részt a temetésen, ki mibe öltözzön, stb.” – teszi hozzá.

A gimnáziumban egy kicsit másképp alakult

Míg a Palló Imre iskolát elsősorban a hirtelen rájuk zúdult halálos tragédia sújtotta le, a Tamási Áron Gimnáziumban a helyzet komplexitása és időbeli elhúzódása jelentett problémát. 

A gimnáziumba nagyságrendileg 800 diák jár. Közülük akkori sajtóinformációk szerint 100-120-an laktak, és 97-en tartózkodtak aznap a kollégiumban. 

Molnár Katalin, a gimnázium akkori iskolai tanácsadója nagyon harcolt azért, hogy legyen kríziskezelés az iskolában, emelik ki kollégái. 

Kezdetben a haláleset miatti gyász nem érintette olyan súlyos mértékben az iskolát, mint a Pallót. Akkor még három sérültről lehetett tudni, de a gyerekek és a felnőttek biztonságérzete itt is súlyosan megrendült. Könnyes szemű, egymás nyakába boruló diákok, tanácstalan tanárok vonultak kedd délelőtti ott tartózkodásom alkalmával a folyosókon. 

Molnár Katalin szerint ebben az iskolában inkább a bentlakók igényelték az egyéni tanácsadást. A mintegy 100 bentlakó diáknak a személyes tárgyai – a fogkefétől az eszmei értékű fülbevalóig és kisgyermekkortól őrzött mackóig – a második otthona veszett el a december 18-ai tragédiában. 

Ők több megszólaló szerint jobban szenvedtek attól a gondolattól is, amit Singer Magdolna gyásztanácsadó halálszorongásnak nevez: hogy én kimenekültem, de akár én is lehettem volna az, aki a romok alatt marad. Vagy: miért pont én menekültem meg? 

Nekik közelebbi ismerősük volt Dávid is. Pakot Éva, Dávid édesanyja elmondása szerint nagyon jól kijött a szobatársaival, a fiú egyszer úgy nyilatkozott neki, hogy ők a világ bármely részén legyenek, örökké tartani fogják a kapcsolatot. 

Amikor a gyász kétszer érkezik

A gimnázium nevelési tanácsadója azokban a sűrű napokban próbált a lélek igényeinek helyet teremteni. Minden reggel megerősítő üzeneteket küldött a pedagógus kollégáknak. Az osztályfőnökökön keresztül eljuttatott a szülőkhöz egy listát, hogy mire kell figyelni, mely jelek utalnak arra, hogy problémák jelentkeznek a trauma következtében a gyerekeknél.

Ezen kívül minden osztályban megosztották a Hallgatlak Lelkisegély szolgálat és az egyéni tanácsadást, pszichológiai konzultációt vállaló szakemberek elérhetőségét. És megszervezte, hogy minden olyan osztályba, ahol az osztályfőnök igényli – mert nem mindenki igényelte – eljusson egy-két nevelési tanácsadó, és megtörténjen a lelki elsősegélynyújtás csoportos krízisintervenció formájában. 

Emellett az iskolában zajlottak a kivizsgálások. Folyamatosak voltak az órákon át tartó, a nevelési tanácsadó szerint minősíthetetlen hangnemben folyó hatósági ellenőrzések, kihallgatások. Magát a nevelési tanácsadót is számonkérték, hogy miért van jelen hivatalos kinevezés nélkül még hat nevelési tanácsadó az iskolában. Mivel maga a tanügyminiszter is felkérte az iskolai tanácsadókat erre, és áldását adta a munkájukra, nem gondolt abban a kritikus helyzetben bele, hogy „megint fontosabb a papír”. Végül Szabó Irén Ottilia, a központ vezetője segített utólag pótolni a hiányzó adminisztrációt, és tartotta a sajtóval is a kapcsolatot, ezzel könnyítve a munkatársak terhét.

Az sem segítette a helyzetet, hogy egy ilyen kihallgatás után 10 perce volt az iskolai tanácsadónak arra, hogy összekapja magát és támogatóan tudjon fellépni krízisintervencióban. 

Amikor a gimnázium tanulói visszajöttek a téli vakációról, kedden érkezett az újabb lesújtó hír, hogy meghalt a beomlás súlyosan sérült áldozata, az addig Marosvásárhelyen kezelt Orsolya is. A közösség imái és reménykedése ellenére bekövetkezett egy újabb trauma, amit kezelni kellett. 

Miért csoportosan, amikor a gyász egyéni?

Az iskolai tanácsadók rendszere alapvetően azért tudott ennyire gyorsan reagálni, mert eleve szakmai közösségként működik. Mint Szabó Irén Ottilia, a nevelési tanácsadó- és erőforrásközpont vezetője beszámol, a munkatársak zónánként havonta találkoznak. Rendszeresek az esetmegbeszélések, az úgynevezett intervíziók. 

Ugyanakkor az utóbbi évtizedben az iskolai tanácsadók mintegy 80 százaléka részt vett egy vagy több hosszas resztoratív képzésen, és így volt egy közös eszköz, amit azonnal használni tudtak. 

Negrea Vidia, a resztoratív szemlélet erdélyi származású, Magyarországon élő szakértője rövid forgatókönyv átküldésével segített feleleveníteni a nevelési tanácsadóknak az együtt tanultakat. 

A resztoratív technikák lényege a konfliktusok, krízisek, bűncselekmények és egyebek miatt megbomlott egyensúlyi állapot visszaállítása, a sérelmek orvoslása és a kapcsolatok, az énkép helyreállítása a megbélyegzés elkerülésével. Közösséget ért trauma, krízis esetén különösen jól alkalmazható az ún. támogató kör (angolul listening circles) nevű eszköz – mondja beszélgetésünk alkalmával. 

A támogatói kör forgatókönyve három kérdés mentén épül fel: 

1. Mi történt? 
2. Hogy érzed magad most? 
3. Mire lenne szükséged?

Annak érdekében alkalmazzák, hogy a közösség tagjai egymás aktuális állapotának ismeretében hozzanak döntéseket a továbblépésről. Az a cél, hogy biztonságos keretek között hallgassák meg egymást, így csökken a trauma által felgyülemlett stressz, feszültség és félelem a közösség tagjaiban. A közösség mint erőforrás jelenik meg az egyén számára: nem vagy egyedül, együtt vagyunk ebben a helyzetben. 

De nem kizárólag ezt a technikát alkalmazták. Rengeteg szakmai anyag összegyűlt a beavatkozás időszakában. Azok a kollégák, akik nem tudtak személyesen részt venni, szakmai anyagok felkutatásával és átküldésével segítették az önkénteseket. A 2017-es veronai buszbalesetkor alkalmazott technikákat adaptálták, valamint egy román nyelvű szakirodalmat vettek igénybe. Egy laikusok által is alkalmazható lelki elsősegély segédanyag ennek a videónak az első húsz percében megnézhető. Ezen kívül minden szakember beépítette azt az eszközt, amelyet otthonosan tudott használni: pszichodráma elemeket vagy imaginatív relaxációs technikákat. 

Balázs Csilla nevelési tanácsadó például a Palló Imre iskolában előbb a közös foglalkozás kereteit tisztázta a gyerekekkel, hogy miért tartózkodik az osztályban, mi fog történni. 

Az érzelmek validálása volt a második lépés, azaz beszélgetés arról, hogy amit a hírek kapcsán gondolnak és éreznek, normálisnak tekinthető egy rendkívüli helyzetben, és az intenzitása csökkenni fog. Általános beszélgetést folytattak a balesetekről, veszélyekről, azok típusairól. 

Majd egy hatrészes történet-gyakorlattal segítette elő gyerekek saját érzéseinek megfogalmazását. A kontrollkör-gyakorlat is sorra került, ami abban segít, hogy megértsék a gyerekek, mire van és mire nincs hatásuk a környezetükben. Ezáltal növekszik az énhatékonyság, csökken a szorongás. Kártyák és rajzok segítségével fejezhették ki a gyerekek a bennük levő érzéseket. A kisebb korosztály előszeretettel írt vagy rajzolt az érintett személyeknek levelet. 

Végül az iskola nevelési tanácsadójával egyeztetett arról, hogy mely osztályokban kik a veszélyeztetett gyerekek, milyen eredményekkel zárultak a foglalkozások.

A krízisintervenció elmaradásának lehetséges következményei

Negrea Vidia szerint, ha két-négy héten belül nem történik olyan beavatkozás, ami a lelki egyensúly helyreállítását szolgálja, akkor kialakulhat egyeseknél a poszttraumás stressz szindróma, beépülhet a személyiségbe egy veszélyfókuszú, paranoid gondolkodásmód (az egyén fő szempontja egy adott döntésnél, hogy elkerülje a veszélyt, illetve úgy gondolja, hogy a történtek egyfajta átok vagy büntetés következményei – szerk. megj.). Felerősödhetnek a szorongásos és pánikzavarok, alvászavar, depresszió és akár testi tünetek is jelentkezhetnek, sorolják a pszichológusok. 

A szakirodalom szerint a traumát elszenvedett személyek mintegy 10-15 százaléka esetében fordul ez elő. Többek között olyan tényezők befolyásolják, mint az előzőleg fennálló szorongásos és pániktünetek, a bullying, depressziós hajlam, a családi kommunikáció és háttér: van-e lehetőség akár a negatív érzelmek kifejezésére is. 

Hogy élték meg az érintettek?

1. A diákok

Akinek segített:

A tragédia idején a művészeti iskolában hetedikes lányom arról számolt be, hogy az iskolában a nagyok feketében voltak, virágok, gyertyák borították a fiú osztályának az elejét. Nagyon lehangolt volt mindenki. „Én nem ismertem Dávidot. Mégis sokkolt a halálhíre és a többiek szomorúsága. Kusza, ellentmondásos érzéseim voltak”. 

A pedagógusok reakciója az iskolában változó volt: kedden némelyek ragaszkodtak, hogy megtartsák az órát, sőt a felmérő íratásáról is nehezen mondtak le. De olyan is volt, aki elnézést kért a gyerekektől, hogy nem tud órát tartani, ezért azon az órán rajzoltak. Ez volt szerinte a legemberibb megnyilvánulás, amit a tanárai részéről tapasztalt. 

Szerdán egy számukra ismeretlen pszichológus ment be az osztályukba, és arra kérte, válaszoljanak különböző kérdésekre, illetve képzeljenek el különböző helyzeteket. V. szerint bár senki sem merte az osztályukból felolvasni a saját válaszait, úgy érezte, a foglalkozás segített neki rendszerezni a gondolatait, érzéseit, és megerősítette az osztályközösséget: „utána jobban összetartottunk”. 

Akinek ambivalens érzései vannak: 

Zs. helyzete más. Ő tizedikes volt a gimnáziumban, és a betlehemi láng átadására készült a cserkészekkel, amikor az osztálytársai küldték az első képeket. Először el se hitte, mi történt, majd mivel barátnője is bentlakó volt, nagyon aggódott érte. Nagyon sok fals hír érkezett, nem lehetett tudni, ki menekült meg, ki nem, és azt sem tudták, másnap mire számítsanak az iskolában.

„Azt sem tudtuk, mihez kapjunk, mire számítsunk. Mivel a magyartanárnőnkkel könnyű kommunikálni, tőle kérdeztük meg, hogy lesz-e másnap iskola, egyenruhában kell-e menni stb. Tőle tudtuk meg, hogy másnap úgy menjünk iskolába, hogy rendes tanítás lesz, és majd személyesen tájékoztatnak a továbbiakról” – ez történt az első este. 

Másnap az osztályfőnökük a vallástanár Tarzícia nővér és talán a pap bácsi kíséretében ment be az osztályukba. „Nagyon kemény oszink van, híres matektanár, nem gondoltuk volna, hogy ennyire megtörik. Elmondta, mi történt, és hogy beszélgessünk az érzéseinkről, mert ha bennünk marad valami, az nagyon veszélyes tud lenni. Meg azt, hogy ezek az igazi tragédiák, nem az, hogy rossz jegyet kaptunk.” 

Zs. és társai úgy érzékelték, hogy a tanárok féltek tőlük. Nem volt erejük bemenni az osztályba, sokat késtek, egész héten furcsán viselkedtek. Volt, aki üldögélt egész órán csendben, más meggyújtott egy gyertyát és megkérdezte, hogy beszélgetni szeretnének-e vagy haladni az anyaggal. Mivel a gyerekek nem bírták már az érzelmi terhelést, inkább a leckét választották. 

Később is néhány pedagógus „rettenetesen gáz” módon reagált: volt tanár, aki Orsolya halála után a lány eleve súlyosan traumatizált padtársát faggatta kedélyesen órán arról, hogy mi volt Orsi kedvenc színe. Más pedig a tragédia után hetekkel megkérdezte, hogy hová lett Orsolya? Elment más iskolába? Mostanában nem láttam…  Az osztály mély csendben hallgatta, nem hittek a fülüknek. Ez egyszer is tragikus volt, de kétszer is előfordult, mondja Zs. Év végén pedig az osztályfőnökük kirohanására lettek figyelmesek: attól lett ideges, hogy az egyik kolléga lezárta a naplóban Orsit. Zs. szerint a tanárokra ez alapján ráférne valami felkészítő. 

Ahol biztonságosan megnyílhatnak

Ami a krízisintervenciót illeti, úgy véli, számára is kényelmetlen lett volna, hogy az osztálytársai előtt az érzéseit megossza. Később azonban két alkalommal is jólesett erről beszélnie a színjátszókörben és az ifjúsági szervezetnél.

Neki arra lett volna szüksége akkor, ha kimondhatja őszintén: én rettenetesen szomorú vagyok, de most arra van szükségem, hogy egy kicsit éljünk úgy, ahogy szoktunk. Nagyon sajnálta a történteket, az áldozatokat, de egy idő után zavarta, hogy egy pillanatra sem lehetett megfeledkezni a tragédiáról. A városi karácsonyi ünnepségeket is hiányolta, szerinte nem lemondani kellett volna, hanem csendben, bensőségesen megtartani. 

És amikor a vakáció lejárt, kicsit megnyugodtak a kedélyek, akkor jött a hír, hogy az osztálytársa elhunyt, és bár számított rá, kezdődött a szomorúság, a búskomorság elölről. 

Nagyon zavarta a fiatalokat az általános bűnbakkeresés és az ezt övező okoskodás. Valamint az, hogy mindenki hosszasan ömlengve ki kellett fejezze az érzéseit a közösségi médiában, mondja. 

Az osztályuk azonban összefogott, páratlan számban lettek, de senkit sem hagytak egyedül. És azóta tudják, hogy „az életet ki kell maxolni, ahogy mi, fiatalok mondjuk”, mert bármikor történhet bármi.

2. „Szülői minőségemben egyáltalán nem voltam megszólítva”

Arros Orsolya, az akkor tizedikes Zs. édesanyja azért vállalta az interjút, mert azóta két gyermeke is a Tamási Áron Gimnáziumba jár. Úgy gondolja, minden iskolában vannak beidegződések és vannak olyan „apróságok”, amelyek fölött szemet hunyunk. Az egyik tanár egy kicsit megalázza a lányokat, a másik kicsit nem figyel rendesen a gyerekekre, és ezeknek a problematikus helyzeteknek, amelyeket nem megfelelően kezelnek, nincs következménye. 

A gyerekek jobb esetben kritikusan viszonyulnak a tanáraikhoz és megfelelőbb utakat keresnek maguknak, de rosszabb esetben, és ez a gyakoribb: normalizálják ezt a működésmódot. Arros Orsolya szerint ez azért veszélyes, mert közömbös, megalkuvó társadalmat nevelünk. 

Az édesanya erősen kifogásolja az iskola vezetőségének és sok tanárnak a hozzáállását az ügyhöz. Szerinte a nyílt, őszinte, hiteles, bizalomkeltő tájékoztatás és kommunikáció lett volna az elvárt mind a diákok, mind a szülők felé. 

A krízisintervencióban értékeli azt, hogy a pszichológusok azonnal és önkéntesen reagáltak, ám szerinte ez az első vészhelyzeti reakció nem volt elég, a továbbiakról nem tájékoztatták. Azzal szemben is vannak fenntartásai, hogy tizenévesek között elvárható-e, hogy különféle környezetből érkező gyerekek beszéljenek egymás, a tanáraik és vadidegenek előtt a legmélyebb érzéseikről, amikor ha sírsz, azért is kikacagnak, és ha nevetsz, azért is. 

Szerinte jó lett volna, ha az iskola vezetősége összehívja a szülőket – ha nem is az összes szülőt, de legalább a bentlakók és az érintett osztály szüleit – és moderált, kulturált beszélgetés során közvetítse feléjük azt, hogy hogyan tovább. Elengedhetetlen meglátása alapján a szülők és az iskola közötti szoros kapcsolat a gyermekek érdekében, kiemelten a tragédiák esetén. 

3. Az áldozatok hozzátartozói: 

Ugyanezt a kommunikációhiányt fájlalja Pakot Éva, Sipos Dávid édesanyja is. Orsi szüleivel, bár több felületen próbálkoztunk, nem sikerült felvenni a kapcsolatot. 

Pakot Éva nagyon hálás a pszichológusoknak, úgy gondolja, hogy mindent megtettek önként, kényszer nélkül, ahogy Sipos Mónika kórházlelkész iránt is csak hálát érez. A családot nagyon megviselik a mai napig a történtek, a családtagok is jártak pszichológushoz, az édesanya jelenleg is orvosi kezelést kap. 

A tragédiát követő hetekben azt tapasztalta, hogy rendkívüli mértékben megnőtt a pszichológiai támogatás iránti igény a diákok körében – nemcsak az érintett intézményekben, hanem a város más iskoláiban is. Időpontot is egyre nehezebben lehetett foglalni. 

A Palló Imre iskola részéről csak jót kapott, és ma is odaíratná a gyermekét, mert családias, bensőséges környezetet biztosítottak Dávid számára. Ugyanezt nem tudja elmondani a gimnáziumról, amit nagyon fájlal. Nem volt megfelelő a kommunikáció szerinte: két héttel a tragédia után hívta fel a gimnázium igazgatója arra hivatkozva, hogy nem volt meg a telefonszáma.

A gyász feldolgozását az elhúzódó jogi eljárás is nehezíti számára. A peres eljárás elköltöztetéséről és többszöri halasztásról számol be különféle ürügyek miatt, ezért attól tart, hogy az ügy végül nem vezet érdemi következményekhez.

„Ha meg merték tenni azt, hogy a városközpontban hibát hibára halmozzanak az építkezésnél, és a gyermekek vészjelzései ellenére ne költöztessék ki őket legalább az utolsó hétre a bentlakásból, akkor ezt is el tudják simítani”

fogalmazza meg félelmeit Dávid édesanyja.

A vétkesek megbüntetése nem hozná vissza a fiát, csak akkor tanulhatnak belőle hatóságok és az intézményvezetés, ha világos lesz, mi vezetett a tragédiához, és hogyan lehet a hasonló helyzeteket megelőzni. A parajdi katasztrófa, az Eötvös József középiskola utolsó percben, az iskolakezdés előtti kiköltöztetése veszélyességre hivatkozva, arra utal a számára, hogy még mindig nem tanultak belőle. 

A Tamási Áron Gimnázium kérte, hogy írásban küldjük el a kérdéseket. Ezt még azon a héten, november 27-én megtettem, következő kedden az igazgató telefonon másnapra ígért választ. Végül pénteki figyelmeztető e-mailem után az igazgatóhelyettes felhívott, hogy kérik, ez jelenjen meg: „a megadott idő alatt nem tudnak érdemben válaszolni”. 

4. A tanárok

Dávid és Orsolya osztályfőnöke egyetért abban, hogy nem mindig van pszichológusokra szükség. Egyiküknek sem ez volt az első eset, hogy meghalt valaki az osztályukból. Ők maguk a saját gyászuk feldolgozásához nem vették igénybe a pszichológusok segítségét. A gyerekek kapcsán mindketten egyeztettek az iskola nevelési tanácsadójával. Dávid Géza szerint rengeteg segítséget ajánlottak fel, azonban „jöhet az Atyaisten pszichológusa is, végső soron mindenki egyéni módon kell feldolgozza saját magában a gyászt”. 

Mivel a gyerekek között eltérő volt a traumatizáltság mértéke, ezt egyénileg is kellett kezelni, emelte ki mindkét pedagógus.

Dávid Géza úgy látta, főleg a lányokat és a bentlakókat viselte meg a dolog, ugyanis ők „sülve-főve együtt voltak”. Nemcsak Orsit veszítették el, de szét is szakadtak, különböző internátusokba kerültek. Új intézmény, új nevelők, új szabályok közé. 

Egy idő után, amikor látták, hogy az udvarhelyi gyerekeknek már nincs szükségük segítségre, a bentlakókkal külön foglalkoztak, mondta Molnár Katalin. 

A Pallóban az érintett osztályból két-három fiatalról tud, aki pszichológushoz fordult, volt, aki több évig is járt, mondta el az osztályfőnök. Mivel végzősök voltak, a maturandusz, a vizsgák lefoglalták őket, és amikor az érettségi is lejárt, akkor jelezték, hogy szükség lenne az ezzel kapcsolatos érzelmeik feldolgozására. De azt már iskolai intézményes keretek között nem lehetett. 

Addig is minden alkalommal, amikor lehetett, megemlékeztek Dávidról: a maturanduszon kiemelt gondot fordítottak arra, hogy legyen a képeken; a kicsengetés az ő kicsengetése is volt, előző nap az osztályfőnökkel közösen kimentek a temetőbe. Az egyéves évfordulón is ugyanígy tettek páran. 

Dávid Géza szerint az ő osztályában van, aki a mai napig nem heverte ki teljesen a tragédiát. Ha szóba kerül, még annak is elváltozik a fájdalomtól az arca, akit „jó erős leánykának” ismer. Egyénileg azóta is konzultál azokkal a fiatalokkal, akiket jobban érintettek a történtek – mondta. 

Ami a pedagógusok, osztályfőnökök krízisintervencióra való felkészítését illeti, Dávid Géza szerint egyeseknek segíthet, másoknak nem. Ő a 40 év tapasztalatában hisz, és abban, hogy a képzésekkel általában csak a képzők járnak jól. 

Gyakorlati képzésekre lenne szükség

Ebben nem egyezik a véleményük a Palló tanárával és igazgatójával, akik úgy gondolják, hogy Romániában nemhogy az osztályfőnökképzés – ami egyébként egy komplex nevelői és adminisztratív feladat –, de a pedagógusképzés is enyhén szólva gyerekcipőben jár. 

Főleg gyakorlati továbbképzésekre lenne szükség, ahol valós, megtörtént eseményeket dolgoznak fel, amikkel egy tanító vagy egy osztályfőnök találkozhat a pályája során. Kezdve a bullyingtól, ami mindennapos az iskolákban, a gyászig, a súlyos betegségig, a kirekesztéstől a csapatépítésig, a tanár-diák, tanár-szülő konfliktusokig, különböző módszereket, segítségeket kellene adni. Sok elméleti képzés létezik, de ezek többsége is egyéni esetekre vonatkozik. 

– Arra nem kapok választ a továbbképzéseken, hogy mit tegyek, ha egy gyermeknek dühkitörése van, üti a fejét a falba, én próbálom vigasztalva nyugtatni, és közben 24 másik gyermek nézi – mondja egy tanító. 

Simó Melinda szerint van igény krízis- és konfliktuskezelés témájú képzésekre. Alátámasztja ezt, hogy nemrég egy pályázat keretében elhívták az iskolába Negrea Vidiát, 22 pedagógus számára volt hely. Meghirdette a pallós tanárok csoportjában a lehetőséget, és amíg átért a kabinetjéből az iskolába, a helyek beteltek.

Amit utólag a krízisintervencióval kapcsolatban a nevelési tanácsadó másképp cselekedne: sokkal több figyelmet szentelne a pedagógusok krízisintervenciójára, ismeri el. 

5. A tanítónő

A kisgyermeknek a biztonság és a stabilitás a legfontosabb – jelenti ki Bardóczy Anna, a Palló Imre Művészeti Líceum tanítónője. A bentlakás leomlásakor másodikosokat tanított. Már hétfő este, a tragédia estéjén gondolkodott azon, hogy másnap mit mondjon a gyerekeknek. Meggyőződése, hogy beszélni kell a nehéz helyzetekről, problémákról a kicsikkel, de az ő szintjükön, és addig, amíg szükséges. Mert a kicsi gyermek még nem feltétlenül érti, hogy mi történik körülötte, de érzi, hogy valami furcsa, valami szokatlan, lecsapódik rá a felnőttek feszültsége. 

A tanítónő aznap a tanítást teljesen a gyerekek érzelmi igényeihez igazította. Minden kérdésre próbáltak választ találni. Ilyen kérdések fogalmazódtak meg a gyerekek részéről, hogy tudnának-e ők segíteni? Szabad-e jól érezniük magukat?

Meg kellett nyugtatni őket, hogy biztonságban vannak, vigyáznak rájuk a szüleik, a rokonok, a tanci és a többi tanáraik. Hogy szabad szomorkodni, és szabad viccelődni, jól érezni magukat. Ezt a tanító néni úgy oldotta meg, hogy amikor kicsit oldottabb volt egy órán a hangulat, ő maga eresztett meg egy viccet. Mivel egy másodikos még nem tudja leírni az érzelmeit, rajzoltak inkább, és ha voltak ezzel kapcsolatosan kérdések, akkor az órát is félbeszakítva erről beszélgettek egész addig, amíg a téma kimerült. 

Kérte a szülőket, hogy vigyázzanak, hogyan beszélnek erről a gyerekek előtt: ne riogassák őket, ne keressék dühödten a bűnbakot. Mert a szorongás mellett az volt megfigyelhető a gyerekeken, hogy elkezdték utánozni a felnőtteket, és csapatmunkában, csapatjátékokban agresszívvé váltak egymással szemben. 

Támogatás kellene a pedagógusnak is

Az osztályba beosztott nevelési tanácsadó szerdán ment be hozzájuk a támogatói kört megtartani. A tanítónő hasznosnak értékelte a tevékenységet, de mivel idegen volt az illető, hosszú időbe telt, amíg feloldódtak a gyerekek, és kevés idő maradt a lényegi tevékenységre, arra, hogy elmondják, hogy érzik magukat. Hosszabb idő, két óra jobb lett volna a tanító véleménye szerint. 

Ugyanakkor abszolút igényelte volna azt, hogy legyen egy közös foglalkozás a pedagógusokkal is, ahol szakember jelenlétében megbeszélhetik a tanítók a kételyeiket, érzelmeiket akár a történtekkel kapcsolatban. 

A feldolgozási időszak, amíg érkeztek a kérdések, egészen az osztály karácsonyra felkészülő ünnepségéig tartott, és akkor oldódtak fel teljesen a gyerekek. Dávid munkáinak megtekintése után – milyen mosolygós fiú volt, és milyen szépeket készített, majd mi is ilyeneket fogunk – mintha elfújta volna a szél a témát. 

Hamis reménykeltés, szenzációkereső média, magamutogató megemlékezés, sebeket feltépő ajtók

Zs. és édesanyja szerint is nagyon zavaró volt, hogy egészségügyi forrásokból sokak számára már az első estétől fogva világos volt: Orsi állapota az élettel összeegyeztethetetlen. Ennek ellenére nem készítették fel a gyerekeket a legrosszabbra például orvos és pszichológus bevonásával, hanem imádkozásra buzdították. Ennek az lett az eredménye, hogy sokan nagyot csalódtak, megingott a hitük. 

Az első évfordulós megemlékezés is többeknél kiverte a biztosítékot. Azok vonultak elöl, akik nem voltak érintettek, és az volt a legfontosabb, hogy a városi és az intézményi elöljárók hogy néznek ki a az eseményt megörökítő képeken, mondták. De a legérzékenyebbek, legérintettebbek – hozzátartozók, osztálytársak – még gyertyát sem kaptak a szervezőktől, a háttérben kullogtak.

Az osztályfőnökök elmondták, a megemlékezés fontos, de nem mindegy, hogyan zajlik. A közös temetőbe látogatásnak és a hozzátartozókkal találkozásnak feloldó hatása volt, míg a magamutogató megemlékezéstől volt, aki fizikailag rosszul lett. Ugyanígy az iskolában a gyertyagyújtásra megfelelő helyet kell találni, mert van, akinek szüksége van rá, másnál feltépi a sebeket, valahányszor meglátja. 

A média negatív hatását is mindkét eseménynél többen felrótták. A felelősök keresése, a hamis információk súlyos szorongást keltettek a felnőttekben is. 

Az összes pszichológus elmondta, hogy nagyon sürgős és nagyon fontos lenne az épület mihamarabbi rehabilitációja. Ha másképp nem megy, takarják le vászonnal. A baleset helyszínének látványa újra és újra traumatizálhatja az érintetteket, és nem csak. Még a szomszédos iskolák udvaráról is látszik, hogy hiányzik onnan az épület egy része. 

Ez úgy tűnik, megoldódik, nemrég a helyi szenátor, polgármester és a magyar állam képviselője bejelentették, hogy hamarosan elkezdődhet az újjáépítés. 

Repedések a falon

Dávid osztályfőnöke úgy gondolja, azért is annyira traumatizáló egy ilyen tragédia, mert a mai gyerekek meg vannak kímélve a haláltól. Nem viszik őket temetésre, nem szembesülnek azzal, hogy az élet véges, ez fájdalmas, de vannak rituálék, amelyek átsegítenek a nehéz pillanatokon. A számítógépes játékok is azt az érzetet adják, hogy most meghalt a karaktered, de újra lehet éleszteni, hogy „míg a világ, élünk”. 

Emiatt nem lesznek elég reziliensek, nem tudják a fiatalok kezelni az ilyen helyzeteket. Szerinte a fiatalkori öngyilkosságoknak is ez az egyik oka: ha valami történik, akkor szétesnek. 

A gyermekkor és felnőttkor határán ha valami éri őket, regresszálnak, és ismét nagyon gyerekké válnak. Nagyon várják a felnőttektől a biztonságot, a lépésről lépésre való eligazítást.

És most a Dávid tragédiája többszörösen is megrengette őket, mert – mindkét osztályfőnök kiemelte: ez nem egy autóbaleset volt, ez megelőzhető lett volna, és emberi mulasztásból történt.

Dávid mondta halála előtt az osztálytársainak, akik az eset után mesélték el az osztályfőnöknek, hogy repedeznek a bentlakásban a falak. A fiú édesanyja arról számolt be, hogy neki nem, de a nagymamájának is említette, aki azzal vigasztalta, hogy nem dől össze az iskola, hisz amikor a faluban aszfaltoztak, akkor is rezegtek a házak, repedtek a falak.

Volt tehát jelzés, és megrendült a bizalom a felnőttekben – folytatja az osztályfőnök. Nagyon sok minden megrendült és nagyon összetett volt az eset. Megrendült a világ biztonságosságába, az igazságosságba, a felnőttekbe vetett hitük. Két év eltelt, és még mindig nincsen letisztázva, hogy ott mi is történt. Az az érzése embernek, mintha valakire rá akarnák kenni a dolgot, mintha egymásra hárítanák a felelősséget. Mint tragédia, mint haláleset megrázó volt, de más szinteken is, szerintem más dolgokat is megrengetett – zárja gondolatait a pedagógus. 

A számok

Nem egyenlően oszlott el a terhelés a listán szereplő tanácsadók között: volt akihez több egyéni megkeresés érkezett, és olyan is, hogy egy se. Előfordult, hogy személyesen elkezdték a tanácsadói sorozatot. (Bár sokuknak van rá pszichológiai képesítése, a nevelési tanácsadók ebben a minőségükben nem vezethetnek terápiát, pontosabban nem nevezhetik annak, hanem a tanácsadás, tanácsadói sorozat kifejezést kell használni – szerk. megj.)

A gimnáziumban február végéig, amikor normalizálódni kezdett a helyzet, összesen 350 tanuló és 48 pedagógus részesült csoportos krízisintervencióban, 32 tanuló, 18 pedagógus és 11 szülő igényelt és kapott egyéni tanácsadást összesen 76 órában – áll a március 1-jén készült jegyzőkönyvben. Később is folytatódott az egyéni tanácsadás, az év további részében is vissza-visszatért a leomlás története a diákoknál, de tavasztól már lényegesen csökkent ezeknek a száma, és lassan normalizálódott a helyzet. 

Ezek a számok csak kimondottan a nevelési tanácsadók nyújtotta segítséget tükrözik, a pszichológusok kollégiuma tagjai, egyes vidéki lelkészek, a korábbi nevelési tanácsadók vagy magánpszichológusok, mentálhigiénés szakemberek által végzett segítségnyújtás nincs benne – mondja Molnár Katalin. Kiemeli: nem csak a nevelési tanácsadók vagy pszichológusok tarthatnak krízisintervenciót, a lelki elsősegélynyújtást mentálhigiénés szakemberek, lelkészek stb. is végezhetik. Igazából minden megyében egy multidiszciplináris teamre lenne szükség, amely nem csak a gyerekekkel kapcsolatos krízisek esetén tud közbelépni, véli. 

Parajdon összesen 16 osztályban, 320 gyerek, 28 pedagógus, 15 szülő vett részt csoportos foglalkozáson, két nap alatt. A foglalkozásokat összesen 7 nevelési tanácsadó vezette: a két helyi kolléga és öten Udvarhelyszék zónájából. A történtek után 10 gyerek részesült egyéni tanácsadásban, 1 gyerek a következő tanévben is igényelte azt. 

Kell-e szabályozás?

Bár kimondottan pszichológiai krízisintervenciós protokoll nem létezik Romániában, az oktatási törvényben és rendeletekben néhol van utalás rá. 

Mint Ionela Tudor, a Hargita Megyei Pszichológusok Kollégiumának elnöke tájékoztatott, országos szinten létezik egy együttműködési szerződés a katasztrófavédelemmel a 203/17.09.2010-es rendelet alapján, mely a vörös kód, azaz olyan katasztrófa vagy történés esetén lép érvénybe, ahol az áldozatok száma meghaladja a tízet. Megyei szinten pedig nyilvántartják az önkéntes pszichológusokat, akik vörös kód esetén felajánlják a segítségüket. 

Igen ám, de mint a bentlakás és Parajd tragédiája mutatja, nem csak tíz áldozat fölött szükséges krízisbeavatkozás. A nevelési tanácsadók munkájára vonatkozó jogszabályt nemrég módosították. Míg korábban egy nevelési tanácsadói álláshoz legkevesebb 800 gyermek kellett, most legtöbb 500-zal foglalkozhat a szakember. 

Ez nem jelenti azt, hogy új állások létesültek. Hanem azokhoz a tanintézményekhez, amelyek a változás miatt nevelési tanácsadó nélkül maradtak, havonta egy alkalommal száll ki szakember, illetve sürgősségi esetben igényelheti az iskola, óvoda a segítségét. Ez a jogszabály tartalmazza, hogy mit nevezünk sürgősségi esetnek: súlyos bullying, öngyilkossági kísérlet, vagy hajlam, haláleset, súlyos betegség, illetve krízisintervenció esetében – mondja Szabó Irén Ottília. 

A legtöbb megszólaló egyetértett abban,

hogy szükség lenne valamilyen formában szabályozni, előre felkészülni arra, hogy történjen ilyen esetekben a beavatkozás. Azon is gondolkodnak a megyei tanácsadó központnál, hogy kidolgoznak egy protokollt, illetve létrehoznak egy csapatot, de számos akadály van. Például a távolságok: nagyon messziről nehéz beavatkozni, de nagyon közelről sem mindig könnyű az érintettség miatt. Mivel minden krízis különböző, abban egyeztek meg a tanácsadókkal, hogy az elmúlt két eset tanulságait levonva avatkoznak be szükség esetén. A lényeg a csapatmunka, jelentette ki. 

Szalay Zsuzsanna, aki a református kollégiumban végzett krízisintervenciót, arról számolt be, hogy az érintettség, a tömegpszichózis miatt – bár vannak technikák erre – nagyon nehezére esett eltávolodni a saját érzéseitől és mások támaszának lenni. „Brutális érzelmi megterhelés volt”, mondja. Rengeteg gyerek és pedagógus jelentkezett egyéni tanácsadásra, meg is betegedett februárra. Ehhez képest Parajdon, ahol nem volt annyira érintett, sokkal könnyebben ment számára a munka. 

El is gondolkozott azon, hogy ő szívesen megtanulná alaposabban ezt a szakterületet, de legközelebb Magyarországon tud magyar nyelvű képzésen részt venni.

„Tehát nagyon jó lenne egy ilyen lépésről lépésre kidolgozott program, mert amikor te magad is sokkhatás alatt vagy szakemberként, akkor lépésenként tudod követni, hogy mi most a teendő, és ez nem jelent plusz terhet, hogy ezen is kelljen gondolkodni” – mondja. 

Az intézményvezető szempontja

Gergely Gábor Zoltán, a Palló Imre iskola igazgatója is egyetért vele, hogy egy krízisbeavatkozási protokoll jó lenne, ne akkor kapkodjon a vezetőség, amikor megtörténik a baj. Az sem ártana az iskola vezetője szerint, ha az oktatásból nem csak kivonnák a pénzt, mert nehéz a régi épületeket karbantartani, különösen az állami tulajdonúakat. Ha lett volna az iskolának saját bentlakása, jó eséllyel elkerülhető lett volna a diákjuk elvesztése. Nagyon távoli reménye, hogy épüljön egy. 

A bentlakás leomlása után az is gond volt számukra, hogy egy megrepedt fal kapcsán mindenkinek: a gyerekektől a pedagógusokig el kellett magyarázni, hogy a szakemberek megvizsgálták, és ez nem olyan repedés, ettől nem dől össze az épület.

Minden megyében egy multidiszciplináris team,

azaz többféle segítő szakemberből álló állandó kríziscsoport létrehozása lenne az ideális Molnár Katalin szerint. A különféle szakterületen tevékenykedő segítők munkájának a hatékonysága összeadódna, és nemcsak gyerekek, hanem felnőttek esetében is beavatkozhatna. Ilyen team létezik például Békés megyében Magyarországon. 

Parajd: ahol az iskolában legalább nem a víz az úr

A krízisintervenciót a parajdi bányakatasztrófa alkalmával tovább tökéletesítették. Mivel haláleset nem történt, egy kissé egyszerűbb volt tervezni. Itt is azonnali beavatkozás történt, és itt már a tanárokkal és a szülőkkel is történt egyeztetés, a felnőttek szorongását is igyekeztek oldani a pszichológusok. 

Csütörtök este, május 29-én volt Parajd tragédiájának csúcspontja, amikor kiderült, hogy a Telegdi-bányarészt sem sikerült megmenteni, a Korond-patak visszakerült a medrébe, és a bányában minden víz alá került.

Parajdon fásultság, lehangoltság, tompa feszültség lett úrrá a gyerekeken és felnőtteken egyaránt. 

Balázs-Györfi Rita, a parajdi Áprily Lajos Általános Iskola aligazgatója elkeseredettséget érzett, és kérdőjeleket látott maga előtt: Hogyan történhetett ez meg? 

Az iskolai tanácsadó, Maksai Judit is azt érezte azokban a napokban, amikor ömlött a patak a bányába, hogy elhagyta az ereje, nincs kedve semmihez. Azt érzékelte a gyerekekkel való munka során, hogy rájuk is átragadt a felnőttekről ez a hangulat, nem találják a helyüket, nagyon feszültek. A csütörtök délutánja, aznap, amikor feltelt a bánya, ebben a fásultságban telt, meséli. Ám a Tamási Áron Gimnáziumban történt krízisintervenció ismeretében, az akkor felajánlott tömeges segítség alapján szakemberként az első reflexe az volt, hogy erősítést kell kérni, mondja.

Amíg az iskola tanári szobájában üldögélek, és fél füllel hallom a kollégák beszélgetését, hogyan segítik ki egymást helyettesítéssel, amíg az iskolai rendelő előtt várjuk az egyik kislányt, aki nyilatkozik, de fájdalomcsillapításra van szüksége, amíg áthaladunk a felújított, a hagyományos elemeket azonban őrző iskolarendszer, egy kisebb labirintus udvarán, azt érzem, hogy szerencséjük van a parajdi gyerekeknek. Mindjárt kiderül, miért.

Házi praktikák és külső segítségkérés

„Másnap reggelre sikerült annyira összeszednem magam”, hogy az igazgatóhelyettessel közösen, aki maga is pszichoterapeuta végzettségű, készítettek egy írott protokollt, amit még aznap, a korai órákban átküldtek az online csoportokon, levelezőlistákon keresztül a pedagógus kollégáknak és a szülőknek is. 

Kérték – akár konfliktust is felvállalva – a kollégákat, hogy aznap ne írassanak felmérőt. Azt a napot szánják az érzelmek feldolgozására, mert egy érzelmileg zaklatott, szorongásos állapotban lévő gyermek nem tud teljesíteni, a biztonságérzetet kell helyreállítani és a feszültséget csökkenteni, mielőtt súlyosabb tünetek jelentkeznének. 

– Szerencsénk van, mert nagyon sok pedagógus kollégánk rendelkezik pszichológiai végzettséggel is, és sokan mások is, akár ösztönösen, akár tanulmányaikra támaszkodva is érzik, hogy ilyenkor támogatóan kell fellépni – mondja a Balázs-Györfi Rita igazgatóhelyettes. 

Az igazgatóhelyettes fontosnak érzi, hogy ezekről a lehetséges krízishelyzetekről beszéljenek sokat az iskolákban a gyerekekkel. Hogy hogy lehet ezekre felkészülni, mit kell ilyenkor cselekedni, és a nevelési órák részévé kellene tenni szerinte azt a szemléletmódot, hogy minden helyzetből van kiút.

Probléma akkor adódik, amikor azt hisszük, hogy itt vége mindennek. De igazából nincs ilyen helyzet. Minden helyzetben vannak az embernek döntési lehetőségei, és keresni kell a megoldásokat – hangsúlyozza. Érvényes ez egyéni és iskolai szinten, valamint a közösségi tragédiát megélt parajdi faluközösség szintjén is

teszi hozzá az igazgatóhelyettes.

Igények felmérése

Pénteken még felmérték azt, hogy kinek lenne igénye beszélgetésre. Megkérdezték a pedagógus kollégákat és a szülőket is arról, hogy szeretnének-e részt venni egy ilyen csoportos foglalkozáson. 

Az alsósófalvi szülők (Felsősófalva, Parajd és Alsósófalva települések oktatási helyszínei tartoznak a parajdi Áprily Lajos Általános Iskolához jogi-intézményi szinten) is kérték, hogy beszélgethessenek. A felsősófalvi és parajdi szülők nem, az iskolában tanító 28 pedagógus viszont nagyon is. 

A foglalkozások 

Hétvégén Maksai Judit, a helyi pszichológus elkészítette a beosztást az alapján, hogy az önként jelentkező tanácsadó kollégák milyen életkorú gyerekekkel szerettek volna foglalkozni, és hétfőn-kedden már meg is történt a beavatkozás. 

Az osztályok között nagy különbségek voltak. Volt, ahol már igazából a feszültség nem volt érzékelhető a helyi pedagógusok pénteki hatásos beavatkozásának következtében, itt csak játszani kellett. – Nyilván célzott játékok voltak a tarsolyunkban, amelyek segítik az érzelmi biztonság kialakulását, a rejtett problémák felszínre hozását – fogalmaz Maksai Judit. 

Nyolcadikos fejjel azért már megértettük, hogy mit veszítettünk

Két nyolcadikos lánnyal beszélgetünk a felnőttek jelenléte nélkül a krízisintervenció hatásairól. 

Nem érezte jól magát aznap, amikor feltelt a bánya. Szomorú volt, mert tudta, hogy „ebből nincs kiút, de én úgy voltam vele, hogyha az emberek összefognak és kitartóak leszünk, akkor szerintem lesz ebből még valami”. Észre lehetett venni a faluban is, hogy már nem olyan a hangulat, mint azelőtt – mondja Székely Andrea Boglárka. 

Engi Renáta is lehangolt volt, mert a családjának is sok köze volt a bányához. Az édesapján, a nagymamáján érzékelte leginkább, „hogy ez nekik mennyire rosszul esik. És hát én sem voltam a legboldogabb”. 

– Mi panzióztunk, és már régóta lehetett sejteni, hogy a bányával ez fog történni, nem jött hirtelen. De amikor megtörtént, nagyon lehangolódtam. Nyolcadikos fejjel már megértettük, hogy mit veszítettünk. 

Renátáék panzióztak, Boglárkáéknak bódéjuk van a strand mellett, ahol segített a szüleinek árulni. Mindketten sokat jártak óvodás koruk óta a bányában, osztálykirándulásokra, vendégekkel stb., ezért nemcsak anyagilag, hanem érzelmileg is kötődtek hozzá. 

A krízisintervenciót hasznosnak értékelték, 

elmondhatták, mit éreznek, mit gondolnak, mitől félnek a bánya bezárásával kapcsolatban, meghallgatták egymást. Ebben az volt a jó, hogy sokszor a társaik beszámolóikban magukra ismertek, segített megfogalmazni a saját érzéseiket is: – Jaj tényleg, én is így érzem. Voltak olyanok is, akik nem kötődtek annyira a bányához, és őket nem érintette meg annyira a történet, mondják. 

Az elején mindenki félt a faluban, hogy mi lesz, most már ez alábbhagyott, nem mindennapos téma szerintük. Akkor mindenkin érezték ezt a nyomott, lehangolt állapotot, mert mind szerették a bányát. „De a bánya most is itt van, csak nem úgy, mint régebb. Nem látogatható jelenleg”, de hisznek abban, hogy ez a helyzet megoldódik – fogalmaznak a lányok. 

Aki közelebb volt, aki ott dolgozott, azt jobban érintette

A felsősófalvi és alsósófalvi oktatási helyszíneken az iskolai tanácsadó, Maksai Judit tartotta a foglalkozásokat. Úgy látja, a felsősófalvi gyerekeket kevésbé, az alsósófalviakat viszont erőteljesen érintette a sóbánya elvesztése. 

Utóbbiakat is különösen a szüleik által, akikkel szintén a helyi iskolai tanácsadó beszélgetett el. Közülük többen dolgoztak a sóbányában, és az érzelmi, identitásbeli kötődésen túl egzisztenciálisan is függtek a bányától. 

Illetve az alsósófalviakhoz közel volt a bánya, többen a veszélyzóna határán, annak közvetlen közelében laktak – számol be Maksai Judit. Sok lakos éjszakákat nem aludt, amikor az első napokban nem volt egyértelmű a nyilvánosság számára, hogy nem fog beomlani és cunamit okozni stb. Ezt a gyerekek is érzékelték.

Amikor a pedagógusokra kell figyelni jobban

A parajdi eset abban is különbözött a székelyudvarhelyitől, hogy itt a pedagógusokat érzékelhetően jobban érintette a katasztrófa, mint a gyerekeket, és itt számukra is szerveztek csoportos foglalkozást, mondja Szalay Zsuzsanna, a Baczkamadarasi Kiss Gergely Kollégium tanácsadó tanára, pszichológus. 

Ő vezette egy kollégájával, Varga Andreával azt a foglalkozást, amelyről nem csak a kollégák számoltak úgy be, hanem maguk is érezték: rendkívül felszabadító volt. Ezen az igazgatóhelyettes és az iskolai tanácsadó is pedagógusként vett részt.

Szalay Zsuzsanna elmondta, hogy nagyon erős hálaérzést töltötte el a résztvevőket, és számára is ez egy nagyon pozitív, megerősítő élmény volt szakmailag. 

Az is feltöltő volt, hogy a gyerekek a foglalkozásokon szomorkodtak, de kiadták a fájdalmaikat, és azzal szaladtak ki szünetre focizni. Elesünk, fáj, leporoljuk magunkat és megyünk tovább: az élet élni akar, az élet megy tovább. 

Ez a jelenség a gyermeki és a felnőtt gyász közötti különbséggel is magyarázható, mondja Maksai Judit. A gyerek nem gyászol folyamatosan, bele-belefeledkezik a játékba, aztán újból nekikeseredik, majd újból játszik egy családi halálesetkor is – fejti ki.

A parajdi pedagógusokban akkor volt már egy alap szomorúság, „elindult a gyászfolyamat bennünk egy halálos beteg kollégájuk állapota miatt, ami összeölelkezett a bánya elvesztése okozta fájdalommal, keserűséggel, dühvel”, magyarázza a helyzetet a parajdi pszichológus és az igazgatóhelyettes.

Az ima és a hála mint megküzdési mechanizmus

A beszélgetésben pedagógusként és szülő szerepben is résztvevő tanítónő, Moldován Enikő kiegészíti az elhangzottakat azzal, hogy szinte minden pedagógus kötődik a parajdi turizmushoz, többen panzióznak, ez is aggodalommal töltötte el őket. Illetve a felnőttek látják már előre akár 20 évre is a lehetséges következményeket: itt, ha az emberek nem fognak össze, nem sikerül új irányt találni a faluközösségnek, akkor kevesebb gyerek is lesz. 

A pedagógus elmondta, hogy az ő megoldása az, hogy már év elejétől körben állással kezdik a napot, és imádkoznak a gyerekekkel. Minden reggel közösen döntik el, hogy kiért, miért imádkoznak, s ha valaki családjában betegség üti fel a fejét, mindenképpen beleveszik az elmondott imába. A bányakatasztrófa idején a bányát is belefoglalták az imáikba. Számára a legnehezebb az volt, amikor arra a kérdésre kellett válaszolni, hogy

mi imádkoztunk, akkor mégis miért telt fel a bánya vízzel. 

„Erre azt mondtam, hogy egy nagyobb rossztól védett meg minket a Jóisten ezzel, amit mi nem láthatunk. A pedagógus hívőként a maga számára az ima mellett a zarándoklatot jelölte meg mint megküzdési mechanizmust. Ez az élete során folyamatosan erősödött benne, hiszen a felmerülő nehézségeket hittel mindig könnyebb volt átvészelnie. Egy nehéz családi helyzetből a hit és hála segítségével tudott helytállni és talpon maradni, az ima és a hála mint feszültségcsökkentő és mentálhigiénés eszköz használata tekintetében ő hiteles tud lenni a gyerekeknek.

Az igazgatóhelyettes szerint a pozitív vallásos megküzdés alacsonyabb depresszióval, kevesebb szorongással, jobb életminőséggel jár együtt.

A hitet nem lehet ráerőltetni az emberekre – fogalmaz Moldován Enikő –, de a szemléletmódot el lehet sajátítani. A szemléletváltás jótékony hatását – de jó, hogy nagyobb baj nem történt, és tegyünk meg mindent, hogy megoldjuk a helyzetet – több gyereken is megfigyelte. Javult a hangulatuk, csökkent a szorongásérzetük nemcsak ebben az esetben, hanem akkor is, ha a családjukban történt baleset, krízis.

A gyerekekre főleg a szülők feszültsége telepszik rá

A tanítónő szerint a gyerekekre a szülők feszültsége nagy hatással van. Nagyon sokan félnek, akár tanárkollégák is a háborútól, a gyerekek túl sok hírműsort is láthatnak. Az ő osztályában azok a gyerekek voltak szorongóbbak, akiknek már volt valamilyen problémájuk, vagy a szüleikre is jellemzőbb a szorongás, osztályonként általában 2-3 gyerek.

A keressük a kiutat, a túlélési lehetőségeket, csökkentsük a negatív stresszt típusú hozzáállás segíthet a későbbiekben abban is, hogy a nagyobb vészhelyzetekkel is megbirkózzanak a gyerekek, állítják az iskola képviselői beszélggetésünk során.

Mindannyian egyetértenek Parajdon is abban, hogy jó lenne vészhelyzeti protokollokat kidolgozni, amelyekhez lehet nyúlni, de így is túlterheltek az iskolai tanácsadók. Megyék közti tapasztalatmegosztásról, országos szintű krízisintervenciós protokollról egyikük sem tud, a megyék közti együttműködés a tanácsadói központok esetében „most kezdett el mozgolódni”.

Az iskola aligazgatója azt ajánlja, hogy minden intézmény dolgozzon ki magának eljárásrendet, és ne csak a tűzesetekre, árvízekre, hanem arra az esetre is, amikor a krízisben a lélek is veszélybe kerül. 

A legjobb helyreállítás a megelőzés

Abban egyetértenek Negrea Vidiával, hogy a megelőzés a fontos, ezért alkalmazzák az ún. proaktív köröket. A nevelő órákat a Hogy vagy? körökkel kezdik. 

Fontosnak tartják a megküzdési mechanizmusok elsajátítását, valamint az osztályokban a konfliktuskezelésnél szintén a resztoratív technikákkal dolgoznak, ahogy a foglalkozásokat és az előzőleg kiadott protokollt is az alapján állították össze. Az iskola csatlakozott a Boldogságóra és Sulinyugi programokhoz is, amelyek a stressz csökkentését célozzák, főleg a nyolcadikos diákok esetében.

Sokan úgy vélték a cikk írása során, hogy ne tépjük fel a sebeket, hisz legjobb gyógyító az idő. De a szakértőkkel és az érintettekkel történt beszélgetések, valamint a szakirodalom alapján az idő jótékony hatása akkor tud érvényesülni, hogyha valamilyen formában a krízisben lévő egyén „gyógyírt” kap a fájdalmára, és tanulunk a hibákból, valamint felkönyveljük a jóvátételi lehetőségeket. 

A nyitókép Szucher Ágnes munkája.

A cikk a Médiaoktatás a mentális egészségért című projekt keretében készült a Független Újságírásért Központ (Centrul pentru Jurnalism Independent) és az UNICEF Románia támogatásával. A cikk tartalmáért és az abban megfogalmazott véleményekért kizárólag a szerzők felelnek, és nem feltétlenül tükrözik a Független Újságírás Központja vagy az UNICEF Románia hivatalos álláspontját.

The post Leomlott lelkek megtartói: mit tehetnek a felnőttek, ha rádől a gyerekre a világ? appeared first on Átlátszó Erdély.

Rendezett körülmények között él, a ruhái tiszták, lakásuk ragyogó. Könnyed léptekkel táncol, okos, kedves, udvariasan beszél. Egy hibája van: rossz helyre született. A próbavizsgák utolsó napján találkozunk, azon a napon, amikor először tette be a lábát iskolája főépületébe. Mivelhogy addig ugyanabban az intézményben, de a telepi iskola sokkal egyszerűbb épületében tanult. 

Ennek már négy éve, de azóta sem felejtettem el a kislány tekintetét, ahogy az őt ért igazságtalanság miatt a kérdés hallatán befelé fordult, és kiült arcára a tehetetlen szomorúság. 

Laura székelyföldi, városi iskolájában, a „puccos Udvarhelyen” a mai napig szegregált oktatás folyik, ahogy Erdély- és Románia-szerte rengeteg tanintézményben. Annak ellenére, hogy a törvény tiltja a gyermekek bármilyen alapú szétválasztását az oktatási rendszerben, amennyiben az akaratuk ellenére történik.

De valami sokkal vidámabbról akartam ma mesélni nektek. Arról, hogy képzeljétek, van egy hely, ahol a Laurák is esélyt kapnak, és ebből mindenki profitálhat. Ez a hely a Székelyföld közepén van, a hegyek alatt, a bognyesők földjén, ahogy valaha nevezték, és úgy hívják ezt a világhíres falut, hogy Zetelaka. Persze, itt sem tökéletes minden, de Zetelakán a kényszer és az élet úgy adta, hogy hoztak néhány olyan okos döntést, amelyek nemzetközi viszonylatban is érdekesek lehetnek. 

Nem volt könnyű összeszedni ezt a mesét, mert a hétfejű elcsámborgott, a királykisasszony megsértődött, a kisgömböc elgurult, s a cigányasszonyok is hulltak az égből, úgyhogy jól figyeljetek!

A hétfejű szegregáció 

Egyszer volt, hol nem volt. Volt egyszer egy szegregáció nevű szörny. Mindenütt megjelent, ahol romák éltek, és hiába küzdöttek ellene tűzzel, vassal, törvénnyel, úgyis minduntalan felütötte a fejét. Főleg a városokat szerette meghódítani. Hargita megyében a büszke megyeszékhely Csíkszeredát, a puccos Udvarhelyt és a kevésbé puccos, de erősen feltörekvő Gyergyószentmiklóst. 

Hiába, hogy ezek a városok el voltak látva minden jóval, mert minden kiskirály igyekezett a kedvükben járni, mégis egy falu, egy község volt az, amelynek sikerült legyőznie a szörnyet. Erről szól ez a történet. 

Zetelakán sok-sok roma élt. Vagy nem is. Vagy na, nem tudom. Elmagyarázom: legtöbben a Gátmege vagy Gátmegett, esetleg Gátmögött (keresztúriak és szegediek kedvéért) nevű helyen laktak, amit egy legendás vízfolyás, a Nagy-Küküllő választott el a falu többi részétől. Igen ám, de ezek a romák addig mentek külföldre, hogy megszégyellték, hogy őket cigánynak nevezik, és elkezdték magyarnak mondani magukat, és úgy élni, mint a nem romák.

Ebben segítette őket, hogy azt hitték, aki magyarnak vallja magát, és nem romának vagy cigánynak, az több aranyat kap a Szülőföldön magyarul királyi kincstárból. Pedig ez nem így volt, Viktor király egyetlen feltétele az volt, hogy magyar iskolába járjanak. Biztos, ami biztos, ott, ahol ez írásba került, a legtöbben azért azt mondták, hogy ők nem romák. 

Így történt az a csudálatos dolog,

hogy amikor jött a 2021-es népszámlálás, csak 4-en vallották magukat romának, de amikor megkérdezték az iskolában, hogy a gyermekük milyen nemzetiségű, akkor 26 roma gyermeket írattak az iskolába. A kutatók szerint azonban legalább 400-450-en éltek a 4000 fős faluban. 

Attól, hogy magyarnak vallották magukat, és büszkén viselték a székely ruhát, amikor már megengedhették maguknak, még mindenki tudta a faluban, hogy ők cigányok, és ha nem kérdezte őket senki, saját magukat is cigánynak vagy romának nevezték.

Három különböző helyszínen éltek, és egymással sem igen barátkoztak. A legtöbben a Gátmegett telepen laktak. A Hegyben nevezetű helyen csak néhány család élt, róluk mondták, hogy balhésak. Azaz régebben voltak csúnya ügyeik, de újabban igyekeznek törvényes körülmények között vállalkozni. Igazából nem tudom, mert nem ismerem őket, én is csak úgy hallottam. 

A többiek a Cigány, mai nevén Szent Imre utcában éltek. Ez a kis kunyhókból, rögtönzött kalyibákból álló utcarész Zetelaka felső részében található, a főúttól kicsit bennébb, jobbra, a falu végén. Ők sátorosok voltak, de nem olyan gazdag sátorosok, mint akik palotákat építenek Etéden, a Nyárád mentén vagy az Aranyos partján. Bár Erdély többi részén a sátorosok és a gáborok valahol a cigány társadalmi ranglétra csúcsán vannak, Zetelakán és Csík környékén kevésbé gazdag réteget jelentenek. Ám a hagyományokat, a rokolya és kalap viselését ugyanúgy tartják. Na rájuk mondják a gátmegettiek, hogy cigányok, és mivel szegényebbek és más társadalmi rétegbe tartoznak, nem is nagyon akarnak barátkozni velük. 

S akkor most elmondom, hogy mire számíthatsz ebben a mesés történetben, amelyben kiirtották a szegregáció nevű sárkányt: 

1. Valaha három elemi iskola volt Zetelakán: az Alszegi, a Belső utcai és a Tófalvi. Az Alszegiben beszüntették az iskolai oktatást, mert kevés lett a gyerek. A legtöbb roma gyerek, mivel a Belső utcai volt közelebb hozzájuk, oda járt óvodába és oda járt iskolába is. Igen ám, de adott ponton fele-fele arányba kerültek, és ha ilyen sokan voltak, nem viselkedtek rendesen, a magyar szülők elkezdték a városba, vagy a másik iskolába vinni a gyerekeiket. 
2. A szegregáció próbálta a romákat a magyar gyerekektől elválasztani, de az iskola vezetői nem hagyták. Körzetesítették öt évvel ezelőtt az oktatást: a falu területén két körzetet hoztak létre, és úgy osztották el a falut, hogy a Gátmegett nevű részt is pont ketté osztották. A roma gyerekek egyik fele a Belső utcai iskolába került, a másik része a Tófalviba. 
3. A roma szülők nem mindig örültek ennek, mert a Tófalvi iskola egy kicsit távolabb van, és a gyerekek megszokták már óvodás korukban a Belső utcai épületet. 
4. A tófalvi iskola tanítói sem örültek ennek, mert ők azelőtt nem olyan sok roma gyereket tanítottak. 
5. A Belső utcai iskola tanítói azonban fellélegezhettek egy kicsit. Nem úgy értem, ezek a gyerekek nem büdösek, pont ezt szeretném kifejteni. 
6. Az uniós csatlakozás után nagyon sok roma külföldön talált munkát, jól keresnek, házat építenek, autókat vesznek, és minden erejükkel azon vannak, hogy úgy éljenek, mint a magyarok. Még nem mindig sikerül, de nagyon igyekeznek, és ezt a szegregáció nem bírja elviselni. 
7. Utoljára hagytam, de legalább annyira fontos tényező a történetben még egy dolog, amit utál a szegregáció. És ez nem más, mint a Caritas által működtetett afterschool. 
8. A szegregációt az táplálja, ha az emberek nem jönnek ki egymással, nem értik meg azt, hogy a másik ember honnan jön, milyen élete volt korábban. És folyton arra törekszik, hogy az emberek egyik része nagyon okos, nagyon tiszta és nagyon gazdag legyen, a másik része pedig szegény, műveletlen és koszos. 
9. Ezért vannak a Caritasnak programjai, amelyekkel összehozza az embereket, az időseket a fiatalokkal, a várandós anyukákat és a kismamákat egymással, és így megismerik, megértik és talán még meg is szeretik egymást. Ahhoz, hogy a Caritas programjai működjenek, pénz kell, és azt többnyire a magyarok vagy külföldiek kell kifizessék. Ezért szoktak morogni picit, de hát nem csak az számít, mennyi pénzünk van, hanem az is, hogy jóban vagyunk-e egymással, és jó hangulatban telnek-e a mindennapjaink. 

A szereplők:

Nagy Attila polgármester, Abrán Enikő iskolaigazgató, Sebestyén Elemér, a P. Boros Fortunát iskola igazgatóhelyettese, volt igazgatója és helyi tanácsos, Kacsó András volt aligazgató, Dimén Csilla angoltanár, a Tófalvi és a Belső utcai elemi iskolák pedagógusi közössége, a Gyulafehérvári Caritas munkatársai: Tókos Norbert, Sándor István, Varga Kinga Noémi, Benedek Alexandra, Simon család, gyerekek. 

A körzetesítés tabutéma Zetelakán. Sikertörténetről még sosem volt ilyen nehéz újságíróként beszámolnom. Bárkit kérdezek, vagy úgy tesz, mintha nem hallott volna a körzetesítésről, vagy nem akar beszélni róla, beleértve a döntéshozókat is. Az első ember, aki bátran elmondja, hogy mi történt és miért, az az igazgatóhelyettes, Sebestyén Elemér. 

Innentől ő folytatja a történetet: 

– Amikor a gyermeklétszám csökkenése miatt az alszegi iskola megszűnt, minden roma a Belső utcába akarta íratni a gyerekét, ahol olyan osztályok is voltak, hogy a fele roma volt. 

A magyar szülők elkezdték a másik iskolába vinni inkább a gyerekeiket. Persze, nem mondták ki nyíltan, hogy miért, különféle indokokkal, mint ott a nagyszülő, és oda megy délben haza a gyerek, vagy a testvér is oda jár már. Amikor olyan szülő jött, hogy a Belső utcai iskolával szemben lakik, és a Tófalvi iskolába kérette át a gyerekét, akkor már nyilvánvaló volt, hogy mi az oka. Néztük, hogy valamit itt tenni kell. 

Volt olyan időszak, hogy fele roma volt az évfolyamnak. Volt egy tanító néni, aki ivott, néha el-eltűnt hetekre, neki volt egy évig cigány osztálya. De a legjobban a romák voltak felháborodva emiatt, hogy szegregálták őket, nem akarják, hogy külön osztályban legyenek, ők azt akarják, hogy a Belső utcai iskolába járjanak a gyerekeik. 

Ha a roma gyerekek külön tanulnak, abból nem sok jó származik,

mert akkor nem alkalmazkodnak a többségi normákhoz, ami az iskolai követelményeket illeti, folytatja az aligazgató. A nehézségeket az alkalmazkodásban az jelenti, hogy nekik más az életritmusuk, tizenhét-tizennyolc évesen kimaradnak az iskolából a terhesség miatt, most is van egy diákunk, aki bejelentette, hogy nő a hasa, többet nem jön iskolába. 

Van egy program, amely 700 lejes ösztöndíjat biztosít az iskolába járó fiatalkorú anyáknak, de legtöbbször hiába próbáljuk rábeszélni őket, szégyellnek visszaülni az iskolapadba. 

Volt egy olyan ügyes leányunk, aki egy jó közepes tanuló volt úgy, hogy abból élt, amit az iskolában tanult. Otthonról semmilyen támogatást nem kapott, ötödikben azért bukott meg, mert májusban elvitték a szülők Lengyelországba. Nem tudta megírni a félévi dolgozatokat, anélkül nem lehetett lezárni, a következő évben ugyanúgy. Ha a szülők csak rendszeresen iskolába engedték volna, akár le is érettségizhetett volna, olyan képességei voltak a kislánynak, zárja gondolatát az aligazgató. 

Valamit tenni kell

Mint az iskola vezetői, Abrán Enikő igazgató és Sebestyén Elemér igazgatóhelyettes elmondják, 2019 volt az az év, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy itt valamit tenni kell. Az évfolyam közel fele roma volt, ami azt eredményezte, hogy az A osztályba 29, a B osztályba 13 tanulót írattak be. Megváltozott a törvény, azelőtt mindenki oda íratta a gyerekét, ahová akarta, most lehetővé vált a körzetesítés. Elindították a folyamatot, és a tanfelügyelőség engedélyezése után, 2020-ban tanácsi határozattal is megerősítették, hogy a Gáspárok hídjától felfelé, amely pontosan kettészeli a Gátmegett nevű romatelepet, a gyermekek a Tófalvi, a hídtól lefelé pedig a Belső utcába fognak járni. 

Ezt állítólag közölték a szülőkkel is, de a megkérdezett roma szülők nem tudtak erről. Nekik csak azt mondták meg a beiratkozásnál, hogy melyik iskolába, melyik tanítóhoz kerül a gyermekük, azt nem, hogy miért. Néhány roma szülő haragudott az elején, hogy miért kell a távolabbi iskolába járjon a gyermekük, amikor már óvodába is ide járt a Belső utcába, de aztán belenyugodtak. 

– Előd tanító bácsi erősen jól foglalkozott vele, most már azt mondom, jobb így. Az ő keze alatt még minden cigány gyermek megtanult írni-olvasni – mondta az egyik édesanya. Neki több gyermeke is van, korábban voltak gondjaik az iskolában amiatt, hogy romák. Az egyik tanítónő megalázta a leányát. A tiszta új, fehér nadrágjában súroltatta a petróleumos padlót, csúfolódott vele amiatt, hogy születésétől fogva a fél karja hiányzik.

A román tanárnő pedig mindenáron meg akarta buktatni a másik gyermekét. Közben kellett járjon többször az igazgatóságon emiatt. A most kilencedikes leánya elmeséli, hogy neki is voltak problémái, csúfolódtak vele, muszáj volt agresszíven fellépnie egyszer-kétszer, azóta nincs gond a zaklatókkal. Ő tervezi befejezni a tizenkét osztályt, turisztika szakon van. Édesanyja biztatja. Neki csak nyolc osztály jutott, mert az anyukája megbetegedett és onnantól „egy hetet jártam iskolába, egy hetet a marhákkal”.

Az etnikai konfliktusok az iskolában ma már elszigetelt esetek, 

számolnak be róla a tanárok, tanítók. Az is, hogy jellemzően a romák lennének a bajkeverők. Volt olyan durva eset évekkel ezelőtt, hogy egy roma gyerek lábon szúrt késsel egy magyar gyereket, de miután visszanézték a kamerafelvételeket, a magyar anyuka visszavonta a feljelentést, mert kiderült, hogy a gyereke már régóta bullyingolta, csúfolta a romát.

Mindkét etnikum között van problémás gyerek. Néha a magyarokkal több is van, mint a romákkal, csak a magyar szülőknek nehezükre esik ezt beismerniük – mondja Dimén Csilla angoltanárnő, akinek minden osztályában van jelenleg roma gyermek, átlagosan egy és három között.

Ő akkor kezdte másként látni a romákat, amikor a Gereben egyesülettel gyűjtést kezdett szervezni a számukra. Látja és értékeli az igyekezetüket, úgy látja, nagyon ambíciózusak, törekszenek az iskolai és közösségi életbe való beilleszkedésre. Tanulmányi szempontból azonban sokan közülük lemaradással küzdenek, és ezért a tanárnő nem is feltétlen híve a deszegregációnak. Szerinte egymással versenyezve jobban haladnának, jobban motiválhatók lennének, mint így, hogy sokan behozhatatlan lemaradással küzdenek. 

Viszont azt fontosnak tartja, hogy minél tovább az iskolai rendszerben maradjanak, mert így, ha a tananyagot nem is az elvárt mértékben, de a társadalmi élet szabályait el tudják sajátítani. Szerinte egyre inkább jellemző az, hogy legalább a szakiskolát elvégzik a roma gyermekek: az erdészeti szak olyan szempontból előnyös, hogy mivel hegyvidékről van szó, sok erdőmunkást keresnek, és már némi tudással, tapasztalattal fog neki a munkának, nem akkor jár először az erdőn az a gyerek, aki ezt végzett.

A szegregált oktatást is próbálta már az iskola, 

de az volt a tapasztalat, – számolnak be a tanítók egy sok évvel ezelőtti esetről –, hogy amikor a romák aránya meghalad egy kritikus számot, akkor etnikai alapon klikkesednek az osztályok, és elszaporodnak nem csak a gyerekek közti, hanem az akár a pedagógussal szembeni, fizikai agresszióig is eldurvuló esetek. 

Csak erről azért sem lehet nyíltan beszélni, mert hivatalosan nincsenek romák a községben. Mivel a törvény tiltja, szegregáció sincsen, ilyen alapon megoldani sem lehet. Innen szép nyerni.

A legutóbbi népszámláláskor Zetelaka faluban 4 személy vallotta magát romának, és Abrán Enikő igazgatónő szerint az iskolába iratkozásnál is csupán 26-an választották a roma etnikumot, szinte fel is pofozta némely szülő a titkárnőt, hogy ne sértegesse, mert ő nem cigány. – Hát milyen nyelven beszélünk? Magyarul, akkor magyarok vagyunk! 

Ezért nem pályázhatnak roma programokra sem.

Az igazgatónő elmondja, hogy ő nagyon küzd a lemorzsolódás ellen, a szomszédos Máréfalva községbe is elmegy, hogy diákokat toborozzon. 

A zetelaki iskola 8-ik osztályig viszonylag jó eredményeket produkál – a statisztikai adatokat és tanfelügyelőségi jelentéseket végigböngészve igazából csak románból vannak az átlagosnál nagyobb problémák. Utána azonban a jó tanulókat elszívja a közeli város, és ez egy ördögi kört generál: a sikertelen érettségi eredmények miatt még azok sem maradnak itt, akiknek egyébként az iskola szakmai kínálata megfelelne. 

A roma gyermekek számára lehet ez egy esély. 

Hargita megyében az Izsák-Székely Lóránt tanfelügyelő által rendelkezésünkre bocsátott adatok szerint összesen 3602 roma gyerek tanul az idei évben a megyében óvodától a középiskoláig, kétharmaduk vidéken. 19 tanintézményi helyszínen meghaladja a 60 százalékot az arányuk, ami szegregációnak minősül abban az esetben, ha ez nem tükrözi a település etnikai összetételét.

A csíkszeredai somlyói, erdőaljai, a gyergyószentmiklósi téglagyári elemi iskola és Pitypang óvoda, a székelyudvarhelyi Ficánka – Kézenfogva óvoda és Tompa László Általános Iskola budvári székhelye tartozik ide, összesen 330 diákkal. Ez az összes roma gyermeknek közel egytizedét jelenti.

Sólyom Andrea és Kiss Tamás szociológusok kutatásai alapján a roma családokat egyre inkább vidékre szorítják a városok a kilakoltatások és a drága megélhetés révén. Ezért tanul több mint 2000 roma gyermek falusi intézményben, ahol kétszeresen is hátrányt szenvednek. A pedagógusok képzettsége és az infrastruktúra fejlettsége általában fordítottan arányos a roma gyermekek számával.

Vidéken 421 roma gyerek tanul olyan intézményben, ahol 60 százalékosnál magasabb az arányuk, ez 16 oktatási helyszínt jelent. Székelykeresztúr vonzáskörzete és Alcsík, Kászon vidéke tartozik ide. A falun beiskolázott roma gyerekek közel fele (920) jár olyan tanépületbe, ahol több mint 30 százalék a romák aránya. Városon ez az arány több mint fele, azaz az 1092 gyermekből 659.

A magyar és román évfolyamokra egyaránt jellemző csökkenő gyermeklétszám arra kényszeríti az egyébként közömbös vagy akár rasszista gondolkodású döntéshozókat, intézményvezetőket is, hogy nyissanak a roma közösség irányába. És ha lassan is, de vannak eredményei a nyitásnak.

Külföldön dolgoznak meg az integrációért

Szerencsés együttállás, hogy a roma szülők anyagi helyzete hatványozottan javulóban van a külföldi munkának köszönhetően. Minden szereplő, az utcai járókelőtől a civil központ működtetőjén, a pedagógusokon és iskolavezetőkön keresztül a polgármesterig, elmondja, hogy az anyagi helyzetük javulása sokat változtatott a romák megítélésén.

– Nincsen semmi baj velük, ezek becsületes, dolgos emberek! – jelenti ki még kicsit fel is háborodva a kérdésen egy idősebb asszony, aki épp a kapukulcsot akasztja fel a hídon erről található utcában. Egy másik néni azt mondja, hogy „empatikusabbak lettünk, jobban toleráljuk egymást”. 

Úgy tíz-tizenöt éve még általános volt a romák és a bűnözés összekapcsolása a közbeszédben Székelyföldön. Most az tűnt fel sok-sok zetelaki magyar emberrel beszélgetve, hogy nem az etnikumot, hanem a szegénységet, esetleg a rossz családi hátteret kapcsolják össze a lopással. És azt is, hogy nem gonoszságból lop valaki, hanem azért, mert a létfenntartása érdekében kénytelen „szerezni”.

Olyan magyar szülővel nem sikerült beszélni, aki vállaltan a roma osztálytársak miatt vitte volna el másik iskolába a gyerekét. A tanítók elmondása szerint nem tiltakoztak a változtatás ellen, csak panaszkodtak, amikor a tízéves osztálytárs megverte hazafelé a kis hatéveseket.

Onnan indultak, hogy berúgták a községháza ajtaját

Az ő gyerekkorában a roma gyermekek koszosak voltak, a hátsó padban ültek és még elemiben lemorzsolódtak, a mai helyzet azonban teljesen más – kényszerítem ki a választ a polgármesterből, aki semmit sem akar mondani, aminek negatív felhangja van. Nagyon vigyáz a mostani, alapvetően jó helyzetre, amibe sok munkát fektettek. Pedig megoldás csak problémára születik. 

Elmondja, mikor 2012-ben elkezdte a polgármesteri munkát, voltak gondok. Mindennapos volt az, hogy csoportosan érkeztek be a községházára a romák, és hangoskodással igyekeztek nyomást gyakorolni, hogy az akaratuk érvényesüljön. Akkor szembesült egyáltalán a roma-magyar problémával, kulturális és társadalmi különbségekkel. 

Nem sok ismerettel rendelkezik a romákról, mondja, de belátja, hogy a békés együttélés érdekében polgármesterként felelőssége változtatni a helyzeten, nem lehet a szőnyeg alá söpörni a problémákat. De ráerőltetni sem lehet a többségre valamit, amire még nem érett meg. Két oldalról kell bontani a falakat, véli.

Ezért működnek együtt a Gyulafehérvári Caritassal, 

amelynek a munkatársai mediátorként is jelen vannak a két közösség életében. Sándor István programfelelős elmondja, hogy sok közös programot szerveznek, például amikor a roma telepen takarítják az ott élők az utcákat, a zetelaki idősek csoportja főz nekik, és utána közösen fogyasztják el az ételt.

Ennek az az üzenete a romák irányába, hogy a zetelaki magyarokat érdekli, hogy a romatelep környéke is szép, rendezett legyen, és hajlandó is tenni ennek érdekében. Vagy a Caritas munkatársai összegyűjtik, listázzák a romatelepen élők kéréseit, és elmondják azokat a polgármesteri hivatalban. Így egyrészt nem aprózódnak el a problémák, másrészt segítenek azoknak a megfogalmazásában is, hogy a felek ne csak hallják, értsék is egymást. 

De mit mondanak a tanítók?

Míg a Belső utcai tanítók helyzete látványosan javult, a Tófalvi utcai iskolában a tanítókat sokként érte, hogy hirtelen sok roma gyerek lett az osztályukban a körzetesítés után. Most végzett, ötödikes jelenleg az első évfolyam, és a tanítójuk szerint küzdelmes volt az együtt töltött öt év a 8 roma gyerekkel, akik közül kettő nem is velük kezdte az iskolát, hanem évismétlő volt. Egyikük újból évismétlő lett, a többiek mehettek tovább ötödikbe. 

Mivel a „Cigány” utca (Szent Imre utca hivatalos nevén) és a Hegy is hozzájuk tartozik, a körzetesítés óta előfordul, hogy több roma gyerekük van, mint a Belső utcaiaknak. 

A Belső utcai pedagógusok ezzel szemben megkönnyebbültek. Azt mondják, egyik oldalról nagyon jó, hogy a külföldi munkalehetőségek által a szülők anyagi helyzete sokat javult, és nincsenek már higiéniai problémák. 

Úgy tíz évvel ezelőtt az egyik kolléganő sárgaságot kapott, mert a szobatisztasággal is gondok voltak. Amikor csak gurult a széklet hagyján, de amikor hasmenése volt a gyermeknek, akkor katasztrófa volt – mesélik elborzadva. 

Azóta kitárult a romák előtt is a világ, igényesebbek lettek, már ugyanazt szeretnék megadni a roma szülők a saját gyerekeiknek is, mint amit a magyar gyerekek megkapnak. 

Mondd meg a tancinak, én elmentem Franciába!

Másik oldalról viszont a külföldi munka eredménye, különösen a sátorosok esetében, hogy a gyerekeket áprilisban elviszik magukkal Lengyelbe’, Franciába’ és sokszor csak november végén, december elején hozzák vissza. Addig nem járnak iskolába, nem lehet lezárni őket, emiatt visszabuknak az előző osztályba. – Tavaly az egyik kis elsősöm azzal fogadott, hogy itt járt a roma osztálytársa, és úgy búcsúzott, hogy: – Mondd meg a tancinak, elmentem Franciába’. Osztán jövök – számol be az egyik tanító.

A másik probléma a nagy korkülönbség, amit a törvény megenged. Az évismétlések miatt egy-egy gyereknek 470 hiányzása is van. Előfordul, hogy a hat évet alig betöltött gyermek csodálattal néz a tízéves osztálytársára, aki szinte kész férfi a kizselézett hajával, csillogó fekete cipőjével – meséli az egyik Belső utcai tanító. 

– Lehet, hogy a 10 és a 6 éves ugyanazon a tanulmányi szinten vannak, de egy hatévesnek még mesét kell mondani, a tízévesnek már a lányokon vagy a fiúkon jár sokszor az esze, két-három év, és házasítják össze őket. A tízéves már mutat ezt-azt a vécén a kicsi hatévesnek – panaszolja ugyanezt egy Tófalvi utcai pedagógus. Hozzáteszi: sok napjuk kézmosással kell kezdődjön, mert koszosan mennek a gyermekek iskolába.

A szegregációt sírják vissza

Az öt tanítóból a Tófalvi iskolában talán egy, akinek semmi gondja nincs a körzetesítéssel. Nála egy roma kislány tanul, aki maximálisan beilleszkedett és jó tanuló, a többi pedagógusnak nehezebb lett az élete. 

Az egyikük reménykedve meg is kérdezi, hogy vajon a cikk nyomán lehet-e valami hatósági intézkedésre számítani, mert az ő osztályában sok roma gyerek van és sok probléma. Ez azért lep meg, mert a roma szülők részéről sok pozitív visszajelzés érkezett róla. 

Egy másik tanító szerint, ha közel ezer év alatt nem tudtak integrálódni a romák, akkor talán nem is érdemes ezt a deszegregációt erőltetni. Jobb lenne, ha külön osztályba járnának, mint annak idején. Ő úgy érzi, irányukba csak az elvárások vannak: hogy kezeljék ugyanúgy a roma gyerekeket, mint a magyarokat, de a roma szülők meg se hallják a kéréseiket. Hogy semmi gond, ha beteg a gyerek, elutaznak, és hiányzik, de telefonáljanak be a tanítónak. Aztán egyszer csak megjelennek, és hozzák az igazolást. De az igazolás nem tanítja meg írni-olvasni őket! – mondja.

A szegregációval, amint azt az oktatási minisztérium erre vonatkozó keretrendelete is meghatározza, az a gond, hogy magas iskolaelhagyási, lemorzsolódási arányt, továbbtanulási nehézségeket okoz, fenntartja a társadalmi előítéleteket, fokozza a szociális költségeket, és csökkenti a gazdaság bevételeit. Az OECD adatai szerint a szegénységben felnövő, szegregáltan oktatott egyének életük során átlagosan 10-30%-kal kevesebb adót fizetnek be, mint az integráltan oktatott társaik, ami közvetlen bevételkiesés az államnak.

Coré Mária roma származású pedagógus arról beszélt az Átlátszó Airday podcastben, hogy csak akkor indokolt a szegregáció, ha nincs más megoldás, illetve ideiglenesen, amíg a nagy elmaradással rendelkező gyermekeket külön foglalkozások keretében felzárkóztatják. Ezután még fizikai távolság esetén is iskolabuszt kell indítani, és a gyermekeket deszegregált körülmények között kell oktatni. 

Inkább részt vesznek a szülők a közösségi tevékenységekben

Nagyon sok roma gyermeket látnak a tanítók elkallódni amiatt, hogy a szülők nem állnak melléjük. Többnyire azért, mert nem tudnak a tanulásban segíteni, vagy mert külföldön vannak, és a nagyszülők rendezik őket. Egy nagyszülő enni ad, tisztán járatja, de a tanulásban nem tud segíteni, és akkor a gyerek lemarad. Pedig kár értük, mert jó fejük van, az elsők között tanultak meg olvasni – meséli egy roma ikerpárról a tanítójuk. 

Ami különösen jólesett a tanítóknak, hogy a roma szülők is eljöttek az iskolai ünnepségekre, az ábécéünnepélyre például. Régebben ez nem volt jellemző. A gyermekek kimaradtak a kirándulásokból (ez most is előfordul, hogy ott alvós kirándulásra féltik elengedni a roma gyerekeket), az ünnepélyeken, ha részt is vettek, a szüleik nem voltak ott. A szereplést esetleg megnézték, de a teadélutánra nem maradtak. 

Most is sokszor félrehúzódnak, de ott vannak. Annál is inkább örvendenek a tanítók az együttlétnek, mert ezeket a szülőket már ők tanították kiskorukban. Ennek tulajdonítják azt is, hogy már jobban beilleszkednek a közösségbe, ismerik, természetesnek tartják a szabályokat. 

Ami még súlyos gondot jelent, 

és nem kizárólag, de hangsúlyosabban a roma családokra jellemző, az az, hogy sokat telefonoznak, túl későn fekszenek le a gyerekek, fáradtak, reggel már feszültek, némelyek be vannak energiaitalozva. 

Még mindig az átlagosnál több a roma gyerekek közt a rendezetlen családi háttér: az egyik vagy mindkét szülő külföldön van, krónikus beteg, pszichés beteg, mozaikcsaládban élnek. Ezek nyomot hagynak a gyerekek viselkedésén: amikor a szülők érkeznek, vagy elutaznak, a gyermekeik „meg vannak bolondulva”. 

Kevesebb ugyan a sokgyermekes család, mint korábban, de azért előfordul, hogy a nyolcadikos nagylányra és a beteg apukára van bízva hónapokig a két-három kisebb testvér gondozása, amíg az anya külföldön pénzt keres. Vagy a nagyobb féltestvérek állami gondozásban vannak, amíg felépül a ház, ahol mind elférnek. 

A tanítók egyedül vannak hagyva

Ezeket a hiányosságokat a tanítók nem képesek pótolni, ellensúlyozni, és mint kiderült, nem részesültek szervezett képzésben, ami a hátrányos helyzetű gyermekek oktatását és a roma kultúrát illeti. Például sok tanító haragszik, amiért egyik-másik szülő hazudik. 

Pedig az, ami a mi kultúránkban hazugság, az ő kultúrájukban udvariasság: azt mondani, amit elvárnak tőlük. Megtörténhet, hogy abban a pillanatban szentül meg van győződve, hogy igazat mond, amikor azt állítja, hogy jövő héten iskolába fog járni a gyereke, mert abban a keretrendszerben igazat ad a beszélgető félnek, azután pedig egy másikban elmegy a gyerekkel együtt pénzt keresni. Mert a betevő falat és a család felülírja a korábbi ígéretet, és nem is érti, hogy ezzel mi a probléma.

Egyetlen tanító van, aki délutáni oktatóként részt vett azokon a képzéseken, amit Kacsó András aligazgató idején szerveztek roma kultúra témakörben. Ezen kívül a Caritas szervezett előadást.

A megyei tanfelügyelőséget és az Apáczai Csere János pedagógusok házát kerestük meg, hogy vannak-e ilyen irányú képzések magyar nyelven. Az Apáczai rendszeresen szervez hátrányos helyzetű és speciális nevelési igényű gyermekek oktatása témában képzéseket. Idén kimondottan roma tematikájú is lesz, ám ezek a képzések fizetősek, körülbelül 300 lejbe kerülnek. Iskolai és egészségügyi mediátor képzés is indul, ide 2000 lej a belépő, derült ki. 

A polgármester nem tud a körzetesítésről,

így beszámolni sem róla, állítja a beszélgetésünkkor. Viszont nagy energiákat fektetett abba, hogy a roma közösség élete, és elsősorban a roma-magyar együttélés jobbá váljon. De nem akarja kisajátítani az érdemeket. 

Ő az infrastruktúra megteremtésében tud segédkezni: bevezették az ivóvizet a Gátmegett telepre, most az aszfalt és a szennyvíz elvezetése van tervben. Nagy Attila azt mondja, egyre többen tartják be az építkezési szabályokat, jogtiszta telekre építenek, és adót fizetnek a romák közül is, habár még mindig sok az adótartozás arról az oldalról. A roma-magyar együttélést a polgárőrség bevezetése és a mozgóárusok betiltása, valamint a lakhatási feltételek szigorúbb betartása is elősegítette: az költözhet Zetelakára, akinek nincs máshol adótartozása, és akinek megvannak a törvény által megszabott lakhatási feltételei.

Elsősorban ő karolta fel a Caritas munkáját, esetünkben a délutáni foglalkozást. Ez pályázati programból indult, majd a pályázat lejártával megkérdezte az iskola vezetőségét, hogy van-e eredménye, vagy szüntessék be. 

– Jaj, nehogy beszüntessék, mert nagyon jó!

– hangzott a válasz. A tanítók is arról számolnak be, hogy a Caritasszal nagyon jó az együttműködés, és ez kölcsönös, a civil szervezet részéről is pozitív a visszajelzés. Közösen tanítottak meg gyerekeket írni-olvasni, az iskolai tanítók örülnek, hogy segítségük van. És még jobb lenne, ha többen járnának ide, mondják.

A helyszín azonban nem ideális, nagyon nedvesek a falak, párás a levegő, tíz perc után ki kell jönnöm, mert nem kapok levegőt. Párátlanító készülékekkel próbálják megoldani a helyzetet. Később veszem észre, hogy a mosdó az egyik tanulószobában van elkülönítve, amit raktárnak is használnak. A polgármester állítólag próbálta többször elköltöztetni a központot, mert ő is látja, hogy nem egészséges, de több szempontból sem egyszerű, a lakosság határozott ellenállása miatt. Fontos lenne, hogy központi helyiséget találjanak, a bezárt alszegi iskola épülete meg is felelt volna, vagy a központban található iskolák, de nem egyeztek bele az érintettek.

Ennek ellenére a délutáni foglalkozásra mindig túljelentkezés van. A törvény előírja, hogy milyen prioritási sorrendben kell felvenni a gyerekeket, mutatja Kelemen Boróka a dokumentumot. Két teljes munkaidős és egy félnormás alkalmazott dolgozik itt. Tókos Norbert vezeti a foglalkozásokat, Varga Kinga Noémi a pszichológus és Kelemen Boróka a szociális munkás.

Boróka többek között a családlátogatásokat szervezi, a kapcsolattartásért felel. Norbi és Noémi reggel 8 és 16 óra között vannak a helyszínen, ami a P. Boros Fortunát iskola főépülete mellett, a könyvtár alagsorában található. 

Délelőtt papírmunka és felkészülés zajlik a délutáni foglalkozásokra, 12 után érkeznek a gyerekek. Ebéd, házi feladat megoldása és egyéni foglalkozások a program minden délután. Kivéve pénteket, akkor Superar kórus is van. Ez egy szocio-muzikális program, amely közösséget fejleszt, szórakoztat, sikerélményt nyújt, és közben a szabálykövető képességeket fejleszti, mondja Norbi.

De mik az eredmények?

2017 óta épp nyolc év telt el, most végzett az első évfolyam, akikkel első osztálytól együtt dolgoztak. Míg 2023-ban a diákok 29 százaléka, 2024-ben 28 százaléka, 2025-ben már csak 18 százaléka ért el ötös alatti átlagot. Tehát az alacsonyabb jegyek emelkedtek, és a képességfelmérőn elért átlagok is javuló tendenciát mutattak némely tantárgyakból. Míg 2017-18-ban 8 iskolaelhagyót számoltak, közülük 6 romát, a 2023-24-es tanévben már csak 4-en morzsolódtak le, igaz, mindannyian romák.

Úgyhogy a stratégia az érintettek beszámolói és a rendelkezésünkre álló számok alapján működik. Most nem mennék bele abba mélyebben, hogy kergettek a sírásba a hatóságok az adatokkal. Röviden: képként, értelmezés nélkül, rövidítésekkel, miniatűr méretben jöttek a táblázatok. Igazából a 2. és 4. osztályos országos felmérők eredményei lehetnének relevánsak, de azokról sem az iskola, sem a tanfelügyelőség nem tárol adatokat. A tanfelügyelőség éves jelentéseiben pedig minden évben más szempontok vannak, ami az összehasonlítást nem teszi lehetővé. A 2021-ben tárgyalt buszokat a gyermekek 2023-as nyolcadikos eredményével sajnos nem lehet összevetni.

Boldogan éltek, míg

A Hargita megyei romák helyzetét nem nagyon segíti, hogy a nemrég elhunyt roma szakos tanfelügyelő, Kari Attila helyére egy félnormában dolgozó volt polgármester, Izsák-Székely Lóránd került, és napi 4 órában, bármilyen jószándékú legyen is, nem tudja megváltani a világot.

Amit még Zetelakán tenni lehetne, az a roma kultúra értékeinek megismertetése, népszerűsítése, hogy ne asszimiláció, azaz beolvadás történjen, hanem inklúzió. Ezáltal a romák is felvállalhatnák az identitásukat, a pedagógusok pedig jobban megértenék, hogy miért viselkednek a roma gyermekek másként, mint a társaik.

Kutatásaim során többször felmerült, hogy az iskolai lemorzsolódás ellen hatékonynak bizonyult más településeken az iskolai mediátor alkalmazása. Jelenleg van is mediátorképzés a roma párt szervezésében – tájékoztatott a megyei roma tanfelügyelő. A zetelaki helyzet igazából más települések által is megvalósítható, különösen városon, de községekben is. Ott, ahol a Caritasnak, Máltainak vagy más civil szervezetnek vannak romákat is érintő programjai, csak az oktatási körzeteket kell újrarajzolni, hogy megszüntessék a szegregációt és a felzárkóztatás is elkezdődjön.

Az az érzésem, hogy a zetelaki mese szereplői kicsit mind félnek.

De nincs, amitől. Csehországban már több helyen is sikerrel is alkalmazták a szegregáció felszámolására ezt a módszert, adatokkal is alá lehet már alaposan támasztani az előrehaladást. 

Az ő tapasztalatuk mutatja, hogy három tényező szükséges ahhoz, hogy a szegregációt sikerüljön felszámolni. Az egyik a politikai akarat, a másik az oktatási körzetek átszabása úgy, hogy ne tudjon kialakulni a szegregáció, és a harmadik, a civil szervezetek közösségépítő, felzárkóztató munkája. Ezek mind megvannak Zetelakán, már csak a finomhangolások szükségesek, hogy a Superar kórussal együtt énekeljék: „Lekapcsolom a villanyt a fejemben, / Mécsest gyújtok a szívemben, fényeljen! /Ha a világ botránkozik énrajtam,/ Akkor tudom jófelé visz az utam”. 

A képeket Pál Edit Éva készítette, és Tóth Helga szerkesztette.

A cikk elkészítése során a cseh Okraj.cz és az olasz SlowNews portállal működtünk együtt.

A cikk elkészítését a Journalismfund Europe és a Transitions megoldásfókuszú programja támogatta.

The post Zetelakán legyőzték a szegregáció sárkányt appeared first on Átlátszó Erdély.

Marikával székelyszenterzsébeti otthonában beszélgettünk a szegregált oktatásról, a roma gyermekeket tanító pedagógusok képzéséről, az iskolaelhagyásról, az őt és a közösségét ért előítéletekről és azok leküzdéséről.

Elfogulatlanul, de mindvégig nagy szeretettel beszél a székelyföldi cigány közösségről, annak helyzetéről, miközben teljes mellszélességgel felvállalja, hogy ő a cigány tanítónő. 

Iratkozzatok fel a Spotify-csatornánkra!

De mielőtt megtudnánk, hogy kerültek a székelyruhás cigány csőszleányok az ortodox templomba, megkérlek,

Iratkozzatok fel a YouTube-csatornánkra!

És támogassátok az Átlátszó Erdély működését. Youtube-csatornánkon most már szuperköszönet küldésével is tudjátok támogatni a munkánkat.

A podcast tartalmából

01:42 Hogyan lesz egy székelyszenterzsébeti roma kislányból pedagógus? 

11:35 A raktár átalakítása 15 gyermek osztálytermévé. 

19:35 Ha romák között van, rakja a táncot, de magyarok között erős személyisége kell legyen, hogy felvállalja az identitását 

26:00 A román évfolyamokon több támogatást kaptam

32:20 Külön vagy együtt a többségiekkel? 

40:10 A magyar iskola színvonala leesik, ha roma gyerek jár oda. De az is egy lélek…

44:00 Felzárkóztatás: amikor a szegregált oktatás indokolt. 

46:00 De vajon fennmaradna a romák nélkül az az iskola? Vajon az én közösségem nem lenne szebb, ha a roma közösség is a része lenne, ha nem húzná vissza az én közösségemet?

51:11 Honnan vegyünk jó példát? A romák nem érdemlik meg, hogy saját anyanyelvükön, saját történelmüket tanulják?

00:01:01 A mai roma tanítónőknek csak az tudom ajánlani…

00:01:04 A Gi Rromano Egyesület: 

00:01:08 Majdnem elbőgtem magam, amikor az a fiatalember felhívott, hogy mesterizni akar menni

00:01:11  Már a sátoros családoknál is kezdenek a roma kislányok másképpen gondolkozni

00:01:12 Vegyes házasság: a roma szülők elfogadják, de a magyar szülők nem

00:01:14 Az ortodox templomban térdepelnek a székely ruhás cigány csőszök

00:01:18 Ilyen lenne romaként egy ideális világ

A cikk elkészítését a Journalismfund Europe és a Transitions megoldásfókuszú programja támogatta.

The post Hogy lehet a roma gyermekekkel zöldágra vergődni? appeared first on Átlátszó Erdély.

Romániában és Szlovákiában a magyar kisebbség nyelvi szocializációját kettős tapasztalat jellemzi. Egyrészt anyanyelvükön egészen az egyetemig tanulhatnak, másrészt az államnyelv – különösen a gyakorlati nyelvi kompetenciák – elsajátítása komoly nehézségekbe ütközik. Interjúalanyaink elbeszéléseiből kirajzolódik, hogy mivel az államnyelv oktatása korábban nem vette figyelembe kisebbségi hátterüket, mindannyian megtapasztalták a szorongást, a sorozatos kudarcélményt. A nyelvi nehézségek strukturális hátrányokat és társadalmi elkülönülést is eredményeztek. Az államnyelv így nem erőforrásként, hanem sokak számára elsősorban akadályként jelenik meg.

Csökken a magyarok száma Romániában és Szlovákiában is

Ez önmagában nem meglepő. Mindkét ország kisebbségi közössége tisztában van vele, hogy „fogy a magyar”. Érdemes azonban összevetni a két ország legutóbbi, 2021-es népszámlálásának eredményeit, különös tekintettel a módszertani különbségekre.

A legfontosabb különbség a két ország népszámlálási módszere között az, hogy Szlovákiában 2021-ben nyílt lehetőség először arra, hogy az állampolgárok két nemzetiséget jelöljenek meg a kérdőíven. Első helyen kb. 422 ezer személy jelölte meg a magyar nemzetiséget, további 34 ezer személy pedig második nemzetiségként adta meg a magyart.

A szlovák kormány végül úgy döntött, hogy összeadva kell értelmezni a nemzetiségre vonatkozó válaszokat. Ez a döntés már akkor született meg, amikor ismertek voltak az eredmények. A népszámlálást komoly társadalmi vita előzte meg arról, hogy szükség van-e egyáltalán a kettős nemzetiség jelölésének lehetőségére. A megoldás statisztikai szempontból vitatható, de egyértelműen kisebbségbarát lépésnek könyvelhető el.

Összehasonlításként: 2011-ben kicsivel többen, 458 ezren vallották magukat magyar nemzetiségűnek Szlovákiában. Azt csak találgatni lehet, hogy ha 2021-ben nem lett volna lehetőség a két nemzetiség bejelölésére, mennyien döntöttek volna a magyar mellett azok közül, akik végül másodikként jelölték meg.

Azt, hogy egy tágabb, multietnikus kulturális közösségkép kialakításához szükség lenne a többes identitás elismerésére, a romániai szakértők is felismerték, de Románia egyelőre nem követi a szlovákiai példát. A 2021-es népszámláláson itt csak egy etnikumot lehetett megjelölni. Ez a módszer pedig láthatatlanná teszi azokat, akik többes identitással rendelkeznek.

Anyanyelv tekintetében mindkét ország csak egy válaszlehetőséget engedélyezett a 2021-es népszámláláson. A statisztikák alapján mindkét országban többen vallják magukat magyar anyanyelvűnek, mint magyar nemzetiségűnek – ez túlnyomórészt a magyarul beszélő romák jelenlétével magyarázható Romániában és Szlovákiában is.

Mind a két országban a 2021-es volt az első népszámlálás, amely során online is ki lehetett tölteni a kérdőívet. Az adatgyűjtés azonban különféle okok miatt (pl. rendszerhiba, félig kitöltött ív stb.) nem volt teljes körű. Romániában kb. 2,5 millió, míg Szlovákiában valamivel több mint 300 ezer emberről nem tudjuk, milyen etnikumú.

A kisebbség legnagyobb „mumusa”: az államnyelv 

A magyar nyelvű oktatás elérhető az óvodától az egyetemig mind Romániában, mind Szlovákiában. Mindkét országban találhatóak vegyes tannyelvű és csak magyar nyelvű oktatási intézmények. A magyar diákok többsége mindkét országban teljesen magyar nyelvű intézményekben tanul.

A kisebbségek államnyelvtudása, vagy inkább annak hiánya mindkét országban jelentős, és nagy részben a nem megfelelő oktatási rendszer számlájára írható. A kisebbségi nyelven tanuló diákok számára generációkon keresztül anyanyelvként oktatták az állam nyelvét – mindkét országban. Így megtörténhet az, hogy egy klasszikus verset valaki kívülről fúj, de egy hétköznapi élethelyzetben, mondjuk egy üzletben, a hivatalban vagy az orvosnál már kevésbé boldogul, mert a mindennapi élethez szükséges nyelvi kompetenciákat nem sajátítja el.

Ez jól látszik a Szilágy megyei Angyalka (26 éves) és a Kovászna megyei Eszter (25 éves) példájából is, akik története sok más huszonéves fiatal története is lehetne. Mindketten magyar többségű településről származnak, de míg Szilágy megyében a magyarok aránya csak 20 százalék, addig Kovászna megyében 70 százalék.

Mindketten elmondták, hogy mivel gyerekként magyar többségű kisebb településen éltek, így szinte alig találkoztak a román nyelvvel. Még a románok is megtanultak magyarul a falvaikban. Néha hallották a szüleiket románul beszélni, de főleg az iskolában találkoztak a román nyelvvel. Mindketten végig magyar oktatási intézményben tanultak, bár az iskola előtt Esztert egy évig román nyelvű óvodába íratták, hogy az iskolában ne érje váratlanul a román oktatás.

Mindkettőjük történetében hangsúlyos szerepet kap a román nyelv okozta szorongás. Angyalka ötödik osztálytól kezdve román többségű városban tanult tovább. Benne ekkor erősödött fel a román nyelvvel kapcsolatos félelem, hogy vajon egyáltalán sikerül-e átmenő jegyet kapnia tanév végére a tantárgyból. Ráadásul az új iskolájában érződött, hogy a városi magyar gyerekek jobban beszélnek románul. „Volt olyan eset, amikor román órán valami szépet kellett mondjunk a másik osztálytársunkról. Nem tudtam, mit mondhatnék, így egy osztálytársnőm a fülembe súgta, hogy mondjam azt, hogy prost [hülye], mert az jó. Nekem meg fogalmam sem volt, mit jelent. Nem volt túl jó érzés” – meséli.

Emlékei szerint a román órák azzal teltek, hogy a tanár lediktálta az irodalmi művek elemzését, amit meg kellett tanulni, és amiből kikérdezték őket. Illetve sokat másoltak, de ezekből már semmire sem emlékszik. „A román órákon annyira jutottam, hogy nagyjából megértettem a dolgokat, de hogy eljussak oda, hogy kommunikáljak, az nem működött. Érettségire is úgy készültem, hogy mindegyik tételhez megtanultam egy átlagos sablonszöveget, hogy mindenről tudjak írni valamit.” A vizsgán épp hogy csak átmenő jegyet kapott, miközben a többi tantárgyból elmondása szerint simán teljesített.

„Szörnyű!” – mondja Eszter arra a kérdésre, hogy milyen tapasztalatai vannak a román nyelvoktatással kapcsolatban. Már óvodától kezdve folyamatosan azt hallotta, hogy fel kell készülni a román érettségire. „Első osztályban otthon szinte minden nap sírva ültem a román lecke előtt. Ekkora nyomás alatt semmit sem lehet tanulni, ha folyton azon kell járjon a fejed, hogy jaj, mi lesz érettségin. Már hatévesen ezen kell gondolkozz. Szerintem nagyon terror szintű nyomás ez” – teszi hozzá.

Az érettségin, úgy értékeli, egy székelyföldi magyar diákhoz képest nagyon jó jegyet kapott, 7-est, de a többi tantárgyból ő is sokkal jobban teljesített (Romániában az 1-es a leggyengébb, a 10-es a legjobb jegy – a szerk. megj.). „Azt hittem, konkrétan elájulok a padban, amikor írtuk az érettségit. Annyira turbulens érzelmi állapotban szerintem nem nagyon voltam még, mint akkor a vizsgák előtt.” Eszter románul szerezte meg a jogosítványt azért, hogy ezzel is a román nyelvet gyakorolja érettségi előtt.

Azt bánja, hogy hiába tanult 12 évig románul, hogy mennyi stresszel és kínlódással járt, mégsem tanult meg. Azért viszont szeretne megtanulni románul, hogy megértse a román kortárs irodalmat. „Amire nem hívják fel az iskolában a figyelmünket, hogy mennyi jó kortárs író van. Csak a kötelező olvasmányokat tolják, de arra nincs törekvés, hogy megszerettessék velünk a nyelvet, a kulturális közeget. Pedig ezzel lehetne a legjobban fejleszteni minket, mert stresszből és félelemből nem lehet fejlődni” – mondja.

A gimnázium után mindketten Kolozsvárra költöztek és magyar nyelven tanultak az egyetemen.

Magyar szigetek a román városokban

Eszternek a kollégiumban román szobatársai voltak. „Emlékszem, hogy mondták »Stinge becul!«, vagyis hogy kapcsold le az égőt. Én meg néztem, hogy he? Sosem hallottam ezt még azelőtt, aztán valahogy összeraktam.”

Bár Kolozsvár román többségű város, Eszter magyar közösségekbe járt, a románt csak olyan helyzetekben használta, ha például elment üzletbe vagy a postára. Nem érzi azt, hogy Kolozsváron fejlődött volna a román nyelvtudása, mert nem igazán került olyan élethelyzetekbe, hogy komolyabban használnia kellett volna.

Ezzel szemben Angyalka ma már sokkal magabiztosabban beszél románul, ami annak köszönhető, hogy az érettségi után néhány évig, mielőtt elkezdte volna magyarul az egyetemet, folyamatosan román közegben mozgott. Először a munkaerőpiacon próbálta ki magát. Kolozsváron beiratkozott egy román nyelvű cukrász tanfolyamra. „Volt ott egy nő, aki Zilahról származott, ahol iskolába jártam. Azt mondta, hogy az nem lehet, hogy én is onnan jövök, és nem tudok románul, mert hát ott mindenki román. Én meg néztem, hogy oké, nekem meg mindenki magyar” – utal ezzel arra, hogy mennyire párhuzamos etnikai világokban élnek az emberek akár ugyanazon a településen belül is.

A tanfolyam elvégzése után egyedül elment román nyelvű állásinterjúra, majd cukrászműhelyben is dolgozott. Ma már nem érti, honnan volt ennyi bátorsága, miközben nehezen boldogult a románnal. „Nehéz volt, mert nem tudtam úgy hozzászólni a beszélgetésekhez. De a munkához nem kellett perfekt beszélni románul, így elfogadóbbak voltak. Bár anyukám mindig mondta, amikor konfliktusaim voltak a munkahelyeimen, hogy biztos azért csinálják, mert magyar vagyok. De én nem feltétlen éreztem minden helyzetben ezt, lehet, hogy nagyobb gond volt, hogy fiatal vagyok.”  Volt viszont olyan helyzet is, hogy egy középkorú munkatársa felháborodott azon, hogyan sikerülhetett a román érettségije úgy, hogy nem beszél jól románul, miközben neki anyanyelvű románként nem volt érettségije.

Idegen nyelvként oktatni az állam nyelvét? 

Idén júniusban végzett a középiskolával az első magyar évfolyam Romániában, amely már idegen nyelvként tanulta a román nyelvet. Ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy már a hétköznapi kommunikációhoz szükséges ismeretek elsajátításán volt a hangsúly.

„Ez eleinte furcsa volt, főleg azoknak a szülőknek, akiknek már vannak nagyobb gyerekeik, és hozzászoktak ahhoz, hogy románból szigorúak a követelmények, hogy vannak irodalmi művek, amelyeknek az elemzését meg kell tanulni. Így nem értették, hogy mit csinálunk, mert míg a nagyobbik gyerek hazament, és a Moara cu norocot tanulta [az egyik román klasszikus realista alapmű, A szerencse malma], addig a kisebbik gyerek meg mondjuk spagettireceptet kellett írjon házi feladatként” – mondja Mihaela Costescu, a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum román tanárnője.

Az átmenet nem volt zökkenőmentes, tudtuk meg tőle. Sokáig nem voltak tankönyveik, munkafüzeteik, így a tanároknak kellett minden órára elkészíteni a tananyagot. Míg korábban irodalmi művekhez kapcsolódó témákkal foglalkoztak, mint például a szerelem, a természet, a történelem, addig az új tanterv szerint megjelentek olyan hétköznapi élethez szükséges témák is, mint az egészséges életmód, a technológia szerepe az életünkben, karriertervezés, környezet stb.

Csak az érettségi tanévében tudták meg, melyek azok az irodalmi művek, amelyekből továbbra is fel kell készíteniük a diákokat. Addig tételmintát sem láttak. Így nem tudták pontosan, hogy honnan hova tartanak, miközben a szülők és a diákok számára ez nagyon fontos szempont, hogy érettségin jól teljesítsenek a diákok.

Így nem meglepő, ha több helyről is azt lehetett visszahallani, hogy egyes tanárok továbbra is a korábbi követelmények alapján készítik fel a diákokat, hisz nem lehetett tudni, hogy mi vár rájuk érettségin. A következő években remélhetőleg javulni fog a helyzet, de fontos lenne hosszabb távon felmérni az új módszertan hatékonyságát.

Viszont a tanárnő szerint ahhoz, hogy hatékonyabb legyen a nyelvoktatás, és egyik diáknak se legyen túl nehéz vagy túl unalmas, az is fontos lenne, ha a nyelvtudás szintje szerint kiscsoportokban oktathatnák a diákokat.

A legutolsó PISA képességfelméréséből kiderül, hogy Romániában a magyarul tanuló diákok jobban teljesítenek az országos átlagnál, viszont a nyolcadik osztály végi román képességvizsgán és az érettségi vizsgán átlagosan gyengébben teljesítenek, ami hátrányosan érintheti őket a későbbiekben. Ezt Kiss Tamás szociológus egyenesen strukturális diszkriminációnak nevezte.

Viszont az idei abszolváló záróvizsga eredményeiből lehet arra következtetni, hogy elindult valamiféle pozitív változás. Például a székelyföldi Hargita megyében, ahol magyar többség él, a tavalyi román érettségi eredményeihez képest idén jobban teljesítettek a diákok. Mihaela Costescu romántanárnő is arra hívta fel a figyelmet, hogy a kolozsvári magyar iskolában, ahol tanít, a diákok jól teljesítettek.

A Bálványos Intézet korábbi közvélemény-kutatása szerint Erdélyben a magyaroknak nagyjából csak a negyede beszél anyanyelvi szinten románul. Korábbi kutatásokkal összehasonlítva, ahol szintén önbevallás alapján mértek, az is látszik, hogy az erdélyi magyarok román nyelvtudása egyre gyengébb. Az is jellemző, hogy a magyar intézményben tanuló fiataloknak, a nőknek és a hátrányos helyzetűeknek nagyobb gondot okoz a román nyelv használata.

„A nyelvhelyesség nem korlátoz a nyelvhasználatban”

A magyar kisebbség szlovák nyelvtudása Szlovákiában változó. Az államnyelvet csak 2022 szeptemberétől kötelező idegen nyelvként, pontosabban az idegen nyelv módszereivel oktatni a magyar tannyelvű iskolákban. Romániához hasonlóan korábban a magyar gyerekek úgy tanulták a szlovákot, ahogy anyanyelvű társaik. Ez számos esetben kudarccal végződött, ami hosszú távon gátolta az aktív nyelvhasználatot is.

A kudarcélmény, valamint Budapest közelsége hozzájárul ahhoz, hogy sok szlovákiai magyar diák választja a magyar fővárost (esetleg más magyarországi egyetemi várost) továbbtanulása helyszínéül. Ez a romániai határ menti térség diákjaira is jellemző. Vannak azonban olyanok is szép számmal, akik vállalják a nyelvi kihívást, és maradnak.

A 31 éves Janka egy csallóközi magyar többségű faluból származik, ma Pozsonyban él és dolgozik. A szlovák nyelvvel először az iskolapadban találkozott. Saját bevallása szerint a község kisiskolájában nem tanult meg szlovákul, de a tanórákról kedves emlékeket őriz. „A tanító néni nagyon kedves volt. A nyelvtan és az irodalom nem volt annyira hangsúlyos, inkább arra volt kíváncsi, hogy a diákok értik-e, amit hallanak, ismerik-e, megjegyzik-e a szlovák szavakat, kifejezéseket“ – mondja, hozzátéve, hogy a pozitív hozzáállás ellenére az általános iskolából rendkívül gyenge nyelvtudással ballagott el.

Középiskolai tanulmányait is magyar többségű városban folytatta, de a gimnáziumi szlovákórákra már nem annyira szívesen emlékszik vissza. „Traumatizáló élmény volt. Előfordult, hogy a szakos tanár megszégyenítette a gyengén teljesítő diákokat, az egész osztály előtt felolvasta a hibákat, amelyeket vétettünk, és szemrehányóan számonkérte, hogy mégis hogy nem lehet ezt vagy azt tudni“ – meséli Janka. „Volt olyan osztálytársam, akinél ez is közrejátszott abban, hogy Budapestet választotta egyetemi tanulmányai helyszínéül“ – teszi hozzá.

A magyar főváros Jankát nem vonzotta. A csehországi Brünnről és a szlovák fővárosról azonban csak pozitív véleményeket hallott, így végül pozsonyi egyetemista lett belőle. Egyetemi évei alatt főként magyar barátai voltak, de a kollégiumban végig szlovák lányokkal lakott együtt, s bár még az érettségi után sem érezte kielégítőnek a nyelvtudását, a szlovák nyelv végül begyűrűzött a mindennapjaiba.

Szerencsésnek tartja magát, mert sosem érte atrocitás amiatt, hogy nem beszéli tökéletesen a szlovákot, és amiatt sem, hogy magyar. „Volt ugyan olyan kollégám, aki rácsodálkozott a nemzetiségemre, és megkérdezte, hogy Magyarországról költöztem-e ide, de Pozsonyban a többség számára nem ismeretlenek a szlovákiai magyarok” – mondja.

Janka úgy véli, passzívan jól bírja a nyelvet, de az aktív nyelvtudásán még lenne mit csiszolni. „Bár hozzá kell tenni, hogy amióta dolgozom, jelentősen javult” – mondja. Saját bevallása szerint a kellemetlen gimnáziumi élmények nem hagytak benne mély nyomot, és sosem okozott gondot számára, hogy megszólaljon szlovákul. „A nyelvhelyesség nem korlátoz a nyelvhasználatban. Egy tanárom az egyetemen azt mondta, hogy egy kommunikációs helyzet akkor sikeres, ha az ember elmondja, amit akar, a másik pedig megérti. Ez minden nyelvre érvényes” – magyarázza Janka, akinél a tökéletes nyelvtan másodrangú kérdés.

„Néha előfordul, hogy nem azonnal jut eszembe az, amit mondani szeretnék, ez egy kicsit zavaró, főleg, ha társaságban van az ember. Fontolgattam már felnőttként, hogy javítom a szlováknyelvtudásomat, de ez végül megmaradt gondolatnak” – mondja Janka.

„Senki nem tanított meg rendesen kenyeret kérni szlovákul, ezért minden alkalommal reszketek, ha ilyenre kerül sor”

Kisgyerekes anyaként Janka hajlik rá, hogy gyermekét szlovák tannyelvű óvodába írassa. „Az óvodában praktikus tudásra tehet szert, amire később építhet” – mondja. Egyelőre csak lehetőségként kezelik a szlovák ovit, az iskoláról azonban határozott véleménye van: „Mindenkinek egyszerűbb az anyanyelvén tanulni. Úgy gondolom, a szlovák tannyelvű iskola felesleges teher egy magyar anyanyelvű gyerek számára.”

A magyar tannyelvű iskolák fontossága állandó téma a szlovákiai magyar közbeszédben. Vannak ugyanis magyar gyerekek, nem is kevesen, akiket szlovák tannyelvű iskolába íratnak a szüleik. Ennek hátterében általában éppen a szlováknyelvoktatás áll, véli Vančo Ildikó nyelvész, a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Karának professzora.

Azt, hogy praktikus tudást már a korai gyermekkorban is szerezni lehet, Gyenge Veroni szlovákiai magyar slammer is megerősíti. „Mivel nem volt hely a magyar óvodában, szlovák oviba jártam Vágkirályfán. Az első emlékem is innen származik: magyarul beszélek a tanító nénivel, ő pedig szlovákul válaszol. Még ha nem is tudtam beszélni, folyamatosan ki voltam téve a nyelvnek. Később például a ragozással nem voltak akkora problémáim, mint másoknak. Ami viszont nehezebben ment, az az, hogy leküzdjem a félelmemet attól, hogy majd kinevetnek, megszégyenítenek, butának néznek. Minden alkalommal hevesen vert a szívem, amikor tudtam, hogy szlovákul kell majd beszélnem” – mondja.

Visszaemlékezve a szlovák órákra, Veroni azt mondja, sosem értette igazán, miért csak abból áll a konverzációs gyakorlat, hogy Jožo meg Fero beszélgetnek valamiről, ami senkit sem érdekel. „Senki nem tanított meg rendesen kenyeret kérni szlovákul, ezért minden alkalommal reszketek, ha ilyenre kerül sor. Az igazi fordulat viszont akkor jött, amikor eldöntöttem, hogy szlovákul is fogok slammelni. Az első szlovák slamem egy magyar szövegem teljes fordítása volt, tele olyan szavakkal, amikbe összevissza tört és szaltózott a nyelvem” – mondja a díjnyertes slammer, akinek a neve az utóbbi időben a szlovák közönség előtt is ismert lett, mivel többször felszólalt kormánykritikus tüntetéseken. Előfordult az is, hogy több tízezres tömeg előtt beszélt Pozsonyban.

„Mit mondjak, nem voltam éppen a komfortzónámon belül. Sokkal többet kell gyakorolnom egy szlovák szöveg elmondása előtt. Be kell »tréningelnem« a nyelvemet, hogy bírja az iramot, emlékezzen, hova kell mennie, és ne törjön meg a flow. Rettegtem, ugyanakkor nagyon bátornak is éreztem magam, és tudtam, mit akarok mondani, miért vagyok ott, és mi a jelentősége annak, amit csinálok” – mondja Veroni.

Jankával ellentétben Veroninak bőven kijutott a kritikából, de pozitív visszajelzésből sem szenved hiányt.

„Nem emlékszem az első esetre, de emlékszem több olyanra, amikor zavarta az embereket, hogy magyarul beszéltünk. Arra is, amikor kinevettek – szlovákiai magyarok és szlovákok is –, mert valamit nagyon félreragoztam. A tüntetésekkel kapcsolatban negatív visszajelzéseket csak kommentek vagy üzenetek formájában kaptam. Volt, aki azt írta: »Hallom az akcentusát«. Ez egy ukrán!” De nagyon sok pozitív visszajelzést is kaptam. Szerették a szlovákomat, azt, ahogyan használom és játszom a nyelvvel. Megemlítették páran, hogy mekkora dolog, hogy a kedvenc szlovák költőjük magyar” – mondja Gyenge Veroni.

Nem jelent előnyt a munkaerőpiacon a kisebbségi nyelv

A munkaerőpiacra kikerülve többnyire elengedhetetlen az állam nyelvének megfelelő ismerete, mivel a meglévő nyelvi hierarchiában egyértelműen az áll legelöl. A nyelvek közötti hierarchia pedig a kisebbségek számára a másodrangú állampolgár érzetét kelti – mutat rá Csata Zsombor szociológus az Átlátszó Erdélynek korábban adott interjújában.

Romániában részben ebből a hierarchikus viszonyból fakadó diszkomfort érzet és bizalmatlanság miatt a kisebbségi magyarok jellemzően a magyar orvosokat keresik, magyar fodrászhoz, magyar szórakozóhelyekre és kocsmákba járnak, de elmagyarosodott munkahelyek is előfordulnak. Ez annál inkább így van, minél intimebb szolgáltatásról van szó, ahol fontos a bizalom.

Bár nem csak a nyelvtudás nehezíti az elhelyezkedést, Angyalka, aki jelenleg cukrászként dolgozik, ezt is problémaként érzékeli. Volt olyan tapasztalata, hogy ugyan hasonló munkakörökre jelentkezett, egyik helyen nehezményezték a nem tökéletes nyelvtudását, a másik helyre mégis felvették. A társadalomtudományi egyetemi végzettségével viszont egyelőre nem sikerült munkát találnia. „Nehéz úgy érvényesülni magyarként, hogy a román nyelvtudás hiánya ott van hátrányként. Közben meg felfedezhetnék, hogy az előny, ha a vevőkkel az anyanyelvükön beszélnek. De ezt annyira nem értékelik a foglalkoztatók.”

Az is előfordul, hogy akár munkáltatók, akár orvosok azt hiszik, nem érti, amit mondanak neki. „Ez nagyon megalázó tud lenni, hogy beszélsz velük, válaszolsz a kérdéseikre, s aztán megkérdik, hogy biztos értem-e, amit mondanak” – idézi fel.

Szlovákiában általánosságban elmondható, hogy ahol a magyarok többséget alkotnak, ott a mindennapi élet szinte teljes egészében magyar nyelven zajlik. Magyarul beszél az orvos, a hivatalnok, ahogy a bolti eladó vagy a buszsofőr is. A Délnyugat-Szlovákiában elterülő Csallóköz jó példa erre. A főváros közelsége miatt sokan dolgoznak Pozsonyban is, s ha nem is beszélik mindannyian tökéletesen a szlovákot, a hétköznapi kommunikáció nem okoz gondot a számukra. „Ebben a régióban adott a lehetőség arra, hogy valaki minimális szlovák nyelvtudással is teljes életet éljen” – mondja a Csallóközből származó Janka.

Más a helyzet azokban a térségekben, ahol kisebb arányban élnek magyarok. Ott a magyar közösség tagjai jellemzően jobban bírják az államnyelvet, hiszen szükségük van rá a mindennapi érintkezés során. „A Nyitra környékéről származó iskolatársaim kiválóan beszélték a szlovákot” – mondja Janka, hozzátéve, hogy az ottani fiatalok már jóval természetesebben mozognak a kétnyelvűségben.

„Teljesen nem tudsz önmagad lenni” 

Angyalka a munkakörnyezet mellett a Tinderen is gyakorolta a román nyelvet, inkább román fiúkkal randizott. A jelenlegi párja, akivel már négy éve van kapcsolatban, szintén román. Azt viszont érzékeli, hogy ez a fajta nyelvi különbség aszimmetrikussá teszi a viszonyt. „Van egy határ, amin túl nem tudod rendesen megmutatni magad. Teljesen nem tudsz önmagad lenni, mert sokkal nehezebben fejezed ki magad.” Példaként a társadalomtudományok iránti érdeklődését hozza fel, ami az identitását képezi, de nem tud róla román nyelven beszélni, mert nincs meg hozzá a szókincse.

Elmondása szerint olyan is volt, hogy valaki konkrétan alábecsülte az értelmi képességét a nyelvi nehézségek miatt, majd amikor jobban megismerték egymást, akkor elismerőleg megjegyezte, hogy meglepte, hogy „értelmesebb”, mint aminek először gondolta.

Amikor komoly kapcsolata lett, a jelenlegi párja szülei nehezményezték, hogy magyar, és nem is nagyon tudták ezt kezelni eleinte. „Volt, amikor elkezdték körbeírni a szavakat, hogy a kutya az az állat, ami ugat. Értelmileg ők is alulbecsültek. Sokkal hosszabb idő kellett, hogy közelebbi kapcsolatot kialakítsak velük.” Azt is hozzáteszi, hogy a párjával sokkal biztonságosabbnak érzi, hogy román nyelven beszéljen, de ha másokkal kell szót váltania, ahol nincs meg ez a bizalmi szint, akkor sokkal jobban aggódik, és így több hibát is ejt.

Néha a párját megkéri, hogy javítsa ki, ha hibákat ejt, de ilyenkor egyenlőtlennek érzi a viszonyuk. Ami a legérzékletesebben leírja Angyalka helyzetét, az az, hogy a párja és a családja a második nevén, Izának szólítja – ezt ők is könnyen ki tudják mondani –, miközben ezzel a névvel nem tud azonosulni, mivelhogy mások sosem szólították így. „Ez egy nagyon tudathasadásos dolog, hogy egy másik névhez kell kapcsolódjak a párkapcsolaton belül. Megbántam, hogy úgy mutatkoztam be, de nekik most már az Iza rögzült, pedig már ki tudnák ejteni a Angyalkát is.”

Párhuzamos valóságot teremt az eltérő anyanyelv?

A magyar kormány határokon átnyúló nemzetépítő stratégiája jelentős hatást ért el. Ezt az erdélyi magyarok médiafogyasztási szokásai is igazolják. Az erdélyi magyarok körében jellemző, hogy elsősorban magyarországi tévécsatornákat, YouTube‑tartalmakat, podcast‑műsorokat és közösségimédia-tartalmakat követnek, míg a romániai közélet eseményeiről kevesebb információt szereznek. Ez lehetővé teszi, hogy az erdélyi magyarokban a földrajzi határ elmosódjon, és úgy éljék a mindennapjaikat, mintha Magyarországhoz tartoznának. Így a Fidesz propagandája is könnyen eljut az erdélyi magyarokhoz.

Ezeknek ellenpéldái Eszter és Angyalka, akik bár szintén magyar közegből indultak, tudatosan igyekeznek nyitni az etnikai közegen kívülre is. Angyalka szerint már gyerekkorban kialakul, hogy főleg a magyarországi közélet felé terelődik a figyelem. A szülei is magyarországi tévécsatornákat néztek, magyarországi híreket fogyasztottak, hasonlóan Eszter családjához.

Angyalka is követte a szülei példáját: magyarországi youtubereket, közéleti podcastereket és tévéműsorokat fogyasztott sokáig. „Csak nemrég csömörlöttem meg ettől, most már kevesebbet hallgatok magyarországi tartalmakat, meg eléggé nyomasztó a magyarországi politika. Inkább arra kellene figyeljek, ami körülöttem van és közvetlenül hat rám.” Ő a román nyelvtanulás miatt kezdett el főleg román médiatartalmakat és könyveket fogyasztani.

Bár Eszter már egy ideje Budapesten él, szeretné, hogy legyenek román barátai, de egyelőre a román nyelvet csak passzívan használja, amikor román médiatartalmakat fogyaszt. „Igyekszem román híreket, podcasteket is hallgatni. A TikTokon is szándékosan lájkolok román tartalmakat, így elég sok román politikai tartalmat dob fel. Nagyon szeretném, hogy valamennyire képben legyek azzal, hogy mi történik Romániában, mert szavazati jogom van.” Eszter az elmúlt választási időszakban minden alkalommal szavazott, annak ellenére, hogy Budapesten tartózkodik.

Nem elég a jogszabály, alkalmazni is kell

A romániai közigazgatási törvény szerint ha egy kisebbségi közösség aránya eléri a húsz százalékot egy településen, akkor az anyanyelv használható a helyi hatóságokkal való írásbeli és szóbeli kommunikációban, és meg kell jelenjen közérdekű feliratokon – például utcanévtáblákon –,  valamint biztosítani kell a kétnyelvű hivatalos nyomtatványokat is. A törvény arra szintén lehetőséget ad, hogy a tanácsüléseken a magyar tanácsosok magyarul szólaljanak fel.

Ugyanez Szlovákiában is érvényes. A különbség annyi, hogy a küszöb nem húsz, hanem 15 százalék.

Önmagában nem elég az, hogy a törvény biztosítja a kisebbségi nyelv használatát, és ezzel próbálja csökkenteni az államnyelv és a kisebbségi nyelv közötti hierarchiát. A jogszabályt alkalmazni is kell.

Ennek a hiányosságára mutatott rá a Bálványos Intézet kutatása, amelyben 323 olyan erdélyi önkormányzatot vizsgáltak, ahol meghaladja a magyarok aránya a húsz százalékot. Kiderült, hogy ezek a jogok alig érvényesülnek a magyar többségű önkormányzatokban is.

Többnyire a szimbolikus szintnél, a kétnyelvű táblák és a feliratok alkalmazásánál megáll a nyelvhasználat a kutatás szerint. Csak kevés önkormányzat fordítja le a hivatalos dokumentumokat és lép túl a magyar nyelv informális nyelvként való használatán. Ráadásul a 2008-as és 2014-es felméréshez képest romlott a helyzet a közigazgatási nyelvhasználatban – hívja fel a figyelmet a Bálványos Intézet.

Hasonló felmérést 2022-ben végeztek Szlovákiában, és a vizsgált 637 (nem csak magyar többségű) település adatai alapján arra jutottak, hogy komoly hiányosságok vannak a kisebbségi nyelv hivatali használatában. Ennek ellenére összességében javulásról számolt be a kisebbségi kormánybiztos.

2022-ben például a magyarlakta települések 97 százalékában biztosították a kisebbségi nyelvhasználatot az önkormányzatok. A jelentés viszont azt is megállapította, hogy az érintett hat dél-szlovákiai járásbíróság közül egyik sem tartja be azt a kötelezettséget, amely szerint a veszélyhelyzetekre figyelmeztető feliratokat az államnyelv mellett magyarul is ki kellene helyezni.

Bukovszky László volt kisebbségi kormánybiztos a legutóbbi népszámlálás után arról beszélt, hogy a legtöbb kisebbségi település önkormányzata nem biztosítja a kétnyelvű hivatalos nyomtatványokat, noha erre a törvény kötelezi a szlovák hivatalokat. Ennek legfőbb oka az anyagiak hiánya, de a szakképzett személyzet és a szakmai segítség hiánya is gondot okoz.

Vannak azonban pozitív példák is. Szlovákiában a Dunaszerdahelyi (71 százalék) és a Komáromi (65 százalék) járásban él a legtöbb magyar – mind a két járási székhely önkormányzata kétnyelvűen küldi ki a hivatalos leveleket a lakóknak.

Korábban az Átlátszó Erdély is beszámolt arról, hogy a közigazgatásban a kisebbségi nyelvhasználat alkalmazásának sokszor pénzügyi korlátai vannak. Ugyanis annak költségei – fordítás, megfelelő személy alkalmazása – kizárólag a helyi önkormányzatot terhelik, miközben a kisebbségi nyelvhasználatot központi szabályozás írja elő.

Ezzel ellentétben a kisebbségi nyelvű közoktatást a központi és a helyi költségvetések közösen finanszírozzák.

Hol vannak a civilek?

Az erdélyi magyarok kevésbé érzik magukénak a román állami intézményeket, így kisebb a valószínűsége, hogy aktív alakítói legyenek a politikai folyamatoknak. Toró Tibor politológus szerint ez azért van, mert az RMDSZ a nyelvi egyenlősítés helyett inkább a többség és a kisebbség közötti távolságot növelte. Mivel így az erdélyi magyarok politikai kapcsolata a román állammal kizárólag az RMDSZ-en keresztül valósul meg, a számonkérés is ellehetetlenül, mert az a magyar közösség cselekvőképességének gyengülését jelentené. Ha valaki az RMDSZ-t kritizálja, akkor az sokak szerint a magyar közösség ellen szól.

A nyelvhasználati jogok alkalmazását korábban civil jogvédő szervezetek is elősegítették és felügyelték, mint például a Civil Elkötelezettség Mozgalom vagy a Musai-Muszáj civil csoport, de ezek a szervezetek időközben eltűntek, vagy már kevésbé aktívak. Bár az RMDSZ elkezdett saját jogvédelmi tevékenységet folytatni, Toró szerint ez inkább a civilek kiszorítását és a jogvédő mozgalom kontrollálását jelentette. Illetve a politikai mezőn belüli informális alkudozás irányába terelte a kérdést.

Szlovákiában a 2010-es évek első felében jelentős civil „harc” vette kezdetét a kétnyelvűségért. Titokzatos, „piros monterkás” (piros munkaruhás – a szerk. megj.) személyek bukkantak fel Dél-Szlovákia bizonyos pontjain, ahol gerillaakciók keretében helyezték ki a hiányzó magyar helységnévtáblákat és végezték egyéb módokon a régió kétnyelvűsítését. A Kétnyelvű Dél-Szlovákia (KDSZ) anonim aktivista mozgalomként indult, mára már ismert a kilétük: civilek, később a Magyar Szövetségbe betagozódó Összefogás alapító tagjai alkották.

A KDSZ tevékenysége – például a vasúti utastájékoztatás és a közúti táblák kétnyelvűsítése – jelentős a szlovákiai magyar közegben. Munkásságuk inspirálta Molnár Csaba komáromi születésű rendezőt, aki Pressburg című kétnyelvű dramedy sorozatában is tiszteleg a csoport előtt.

Vannak azonban civilek a KDSZ-en túl is, akik zászlajukra tűzték a kisebbségi nyelv használatának fontosságát. Nemrég attól volt hangos a sajtó, hogy érsekújvári civilek egy csoportja több száz panaszt nyújtott be a kisebbségi kormánybiztos hivatalába, amiért a város vállalkozói semmibe veszik a kisebbségi nyelvre vonatkozó törvényt. A csoport tagjai a város utcáit járva gyűjtik össze azokat a helyeket, ahol hiányoznak a magyar feliratok.

Erdélyben a magyar etnikai monopol párt számonkérhetetlensége és a hiányos magyar civil szféra miatt indult útjára idén tavasszal az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom. Ez olyan magyar civil és szakértői hálózat, amely a társadalmi egyenlőtlenség és igazságtalanság elleni fellépést jelölte meg elsődleges célként.

Nemrég Romániában elnökválasztás volt, ahol nem sokon múlott, hogy a szélsőjobboldali nacionalista és magyarellenes George Simion nyerje a választásokat. Egyelőre elhárult ez a veszély, de a korábban lebegtetett közigazgatási reform, amely alapján a jövőben összevonnának megyéket és településeket, még okozhat gondokat a magyar kisebbség számára. Egy ilyen átszervezés megváltoztatná az etnikai arányokat, ha a magyar többségű megyéket felosztanák, és román többségű megyékkel vonnák össze. Ez pedig a magyarok politikai érdekérvényesítő képességének rovására menne.

Mindeközben Szlovákiában konkrét politikai törekvések keltenek aggodalmat a kisebbségi nyelvhasználat jövőjével kapcsolatban. A kulturális minisztérium államnyelvtörvény-módosítási javaslata ugyanis jelentős változásokat hozna a magyar nyelv használatában.

A tervezet szerint például tilos lenne az emlékműveken, síremlékeken vagy emléktáblákon első helyre tenni a magyar szöveget, még a többségében magyarlakta településeken is. Előírnák, hogy a köztéri feliratok és reklámok esetében mindenhol első helyen, nagyobb betűvel kellene szerepelnie a szlovák nyelvű szövegnek, a postán pedig gyakorlatilag megtiltanák a magyar és más nyelvek használatát.

„Nagyon sok esetben a kisebbségi nyelvek ellen irányul és új területekre terjeszti ki a szlovák nyelv kötelező használatát” – véleményezte a javaslatot Fiala-Butora János jogász, emberi jogi szakértő. A tervezet ellen a Magyar Szövetség is felszólalt, sőt a magyar kormány is kifejezte aggodalmát. Több találkozóra is sor került, Horony Ákos kisebbségi kormánybiztos hivatala véleményezte a javaslatot, de nem kaptak választ a minisztériumtól. Martina Šimkovičová kulturális miniszter végül jegelte a témát, Gubík László, a Magyar Szövetség elnöke szerint azonban ez azt jelenti, hogy a törvény lekerült a napirendről, ami szerinte üdvözlendő. Időközben Robert Fico minisztériumi látogatása során kijelentette, hogy a nyelvtörvény módosítása a kormányprogram része, és így a kulturális tárca egyik fontos feladata.

A jogszabályi keretek tehát Szlovákiában és Romániában is adottak. Ám ezek gyakorlati érvényesülése továbbra is sokszor a politikai akarat, a helyi erőforrások és a civil nyomás hármasán múlik.

Ez a cikk Bilás Zsuzsanna és Bocz Henrietta, a szlovákiai Napunk és az Átlátszó Erdély közös munkája. A nyitókép forrása a medgyesi RMDSZ Facebook-oldala.

The post Nem jut eszedbe, rosszul mondod – az állam nyelve a kisebbségek mumusa. Meddig? appeared first on Átlátszó Erdély.

Romániában minden oktatási szinten alulreprezentáltak a férfi pedagógusok, leszámítva az egyetemi szintet, ahol a leginkább közelít a nemek megoszlása a fele-fele arányhoz – tudjuk meg az Országos Statisztikai Hivatal 2023-as adataiból. Bölcsődei és óvodai szinten a fél százalékot sem éri el a férfi pedagógusok aránya, viszont minél magasabb oktatási szintről van szó, annál magasabb a férfiak hányada is. Az elemi osztályokban már 18 százaléknyi férfi tanító dolgozik, míg általános iskolában a tanári kar egynegyede férfi, középiskolában kicsivel több mint egynegyede. 

Az is szembetűnő, hogy az elmúlt két évtizedben a férfiak aránya a tanügyben majdnem megfeleződött. Míg 2000-ben 84 ezren voltak a 295 ezerből, addig 2023-ban már alig 50 ezren a 245 ezerből. Bár a csökkenés a női pedagógusok számára is vonatkozik, a férfiak esetében sokkal jelentősebb számbeli változásról van szó. Míg a nők aránya csak 7 százalékponttal csökkent, addig a férfiaké 40 százalékponttal, vagyis a férfiak körében egyre népszerűtlenebbé válik a pedagógusi hivatás. 

Az OECD gazdasági világszervezet tagállamaiban is hasonló eredményeket mértek egy 2021-es kutatásban, annyi különbséggel, hogy a férfiak kicsivel nagyobb arányban vesznek részt az óvodai oktatásban, és arányuk a felsőoktatásban meghaladja a nőkét.

Miért választ egy férfi egy elnőiesedett szakmát, és tapasztal-e bármilyen hátrányt ekkora kisebbségben? – kérdeztünk három pedagógust. Egy pszichológus válaszolt arra, hogy milyen hatása van a gyerekekre annak, hogy többségében nőkkel találkozik a közoktatásban. Egy humánerőforrás-szakértőt is megkérdeztünk arról, hogyan alakul a csoportdinamika egy munkaközösségben, ha egyik vagy másik nem alulreprezentált.

– Nem tanulunk mi semmit az óvodában,

egész nap csak énekelünk, játszunk. Amikor megyünk kezet mosni, olyankor tanuljuk a versikét. A gitár is ott van egész nap – barátságos hangon szemlélteti Géza óvó bácsi a mindennapokat.  

Majla Géza lassan 25 éve óvodapedagógus, ebből másfél évtizede a csíkszentgyörgyi gyerkőcök nevelője és játszótársa. Büszkén jegyzi meg, hogy már óvónagyapa, hiszen volt tanítványai időnként babakocsival szólítják le az utcán. Időközben a pszichológusi diplomát is megszerezte, és az óvóbácsiskodás mellett sajátos igényű gyerekekkel foglalkozik Csíkszentmártban a Korai Fejlesztő és Rehabilitációs Központban. Szabadidejében a Truba-moll formációval zenésít meg verseket. 

Kilencedik osztálytól tanítóképzőbe járt, ahol már egész korán lehetősége nyílt belelátni az óvodapedagógusok és tanítók mindennapjaiba. Ekkor már az óvodapedagógus szakma felé kacsingatott. Szerinte azok, akik tanítóképzőbe jártak középiskolában, a pedagógiai egyetemen is sokkal jobban helytálltak, mert addigra már jelentős tapasztalattal rendelkeztek. 

Amikor dolgozni kezdett, úgy emlékszik, ő volt az úttörő Hargita megyében. „Abban az évben még egy kollégám kezdett óvó bácsiként, de pár év után ott is hagyta. Ahogy telt az idő, még itt-ott jelentek meg óvó bácsik a környéken, de hamar váltottak is. Pedig mindig mondtam, hogy csak az első tíz év a nehéz, amíg az ember végigmegy a létrán” – neveti el magát Géza óvó bácsi. 

Naponta többször előkerül a gitár, és gyakran dalra fakadok

– Nekem szokásom, hogy akármikor elkezdek énekelni a semmiből, amikor valamilyen nóta az eszembe jut, a gyerekek ilyenkor nagyon kacagnak. Ha végigmegyek a folyosón, lepacsizom velük. Kell az embereknek, hogy egy kis lazaságot lássanak – meséli Tihamér óvó bácsi. 

Tamás Tihamér Levente még csak hatodik éve dolgozik óvodapedagógusként. Az egyetem után pár évig egy kolozsvári belvárosi oviban ismerkedett a szakmával, majd tavalytól a Kolozs megyei Nyárszón, egy kis létszámú csoportban folytatta tovább az óvó bácsiskodást. 

Élénken mesél gyerekkoráról, úgy tűnik, remek óvodai és kisiskolás élményei vannak. Bár kissrácként akkoriban kamionsofőrként dolgozó apja foglalkozásáért rajongott, a pedagógusi szakma is korán felkeltette az érdeklődését. Úgy véli, ez a matek tanárához köthető, akit nagyon kedvelt. 

A tanításhoz 9. osztályban került közel, amikor kisiskolásoknak oktatott néptáncot és népi gyermekjátékokat. A tánc és a zene mindig közel állt hozzá, de mivel akkoriban még nem volt táncművészeti szak Kolozsváron, úgy döntött, hogy az érettségit követően óvó- és tanítóképző szakra fog beiratkozni. Bár ekkor még bizonytalan volt, mert a tanárai gyakran panaszkodtak az adminisztratív teendők miatt. Az egyik tanítónő viszont megerősítette abban, hogy érdemes belevágni, mert a nehézségek ellenére nagyon sok kalandban és szépségben lesz része. 

Ekkor még egyáltalán nem gondolta, hogy óvó bácsi lesz, a tanítói pályát inkább el tudta képzelni. „Nekem az volt az első elképzelésem, hogy legyen meg a peda diplomám, aztán bekopogtatok intézményekbe, osztálytermek ajtaján, hogy szeretnék népi gyermekjáték, illetve néptánc foglalkozásokat tartani” – idézi fel korábbi elképzeléseit Tihamér.  

Lehet a tanító bácsival játszani, de komolyan vesszük a munkát is 

A gyerekek tudják azt egy idő után, mikor már megszokjuk egymást, hogy lehet a tanító bácsival játszani, lehet vele viccelni, hülyéskedni, de amikor dolgozunk, akkor dolgozunk – avat be minket a szabályokba Attila tanító bácsi. 

Cucuiat Attila az elmúlt két évtizedben kipróbálta már magát rövid ideig óvó bácsiként, és különböző tantárgyakat is tanított helyettes tanárként általános iskolában, de tanítóként érzi magát igazán a helyén. Jelenleg a nagybányai Németh László Líceum tanítója, épp előkészítős osztályt okít. A pedagógusi szakma mellett kántorként is tevékenykedik. Máramarosban magyar tagozaton jelenleg ő az egyetlen férfi tanító. 

Úgy véli, hogy ahogy a családból hozunk magunkkal különböző viselkedési formákat, amiket ellesünk, megtanulunk otthon, ugyanúgy pedagógusként a tanárainktól, tanítóinktól is hozunk mintákat. Elmondása szerint sokszor ráismert már egy-egy mozdulatában, szófordulatában valamelyik volt tanárára. „Amikor gyakorlatoztam a volt tanító nénimnél, mondta édesanyámnak, hogy te, mintha magamat látnánk a fiúnkban – mert neki is a fia voltam – én is úgy állok ki az osztály elé, mint ő, én is úgy szólalok meg, úgy nyilvánulok meg” – meséli. 

Attila tanító bácsi gyerekként is gyakran játszott iskolásdit, ahol ő volt a tanító, aki a húgának és a játszópajtásainak tartott órákat. Tanítóképző középiskolai osztályba végül azért nem jelentkezett, mert azt gondolta magáról, hogy csúnyán ír és rajzolni sem igazán tud, így nem sok esélyét látta a dolognak. Középiskola után azonban már határozottan a tanítói pálya felé vette az irányt: elkezdett egy tanító-kántorképző főiskolát. 

Sokáig érezte úgy, hogy a pedagógusi képzésére ráfért volna még egy lapáttal a szakmaiságból, amire a kettős képzés miatt nem igazán jutott idő. Utólag mégis úgy értékeli, részben párja tanfelügyelőként szerzett tapasztalatai alapján, hogy a mostani nemzedékekhez képest jó képzést kapott.

Nem törik le a kezük, ha kicserélik a pelust, és a gyereknek sem lesz baja, ha hozzáérnek 

Gézát környezete hamar elfogadta óvó bácsiként, bár az elején azért meglepődtek. „Volt, hogy egy kicsi lányt kérdeztek otthon, hogy mit csinálunk az óvodában. S hát mondta a kislány, hogy reggel elmegyek az óvodába, tízóraizok, kimegyek az óvó bácsival pisikálni… S ezen kicsit fennakadtak, hogy vajon ott mi történik. De persze nem történik semmi.”

Erdődön, ahol eleinte Attila tanított, korábban is volt tanító bácsi, így a helyieknek nem volt meglepő a megjelenése. A tanító nénikhez szokott Nagybányán már furcsállták az emberek. 

Amikor megkapta az első osztályát, volt olyan szülő, aki félve adta a gyereket az osztályába. Úgy látja, annyira megszoktuk, hogy az óvodapedagógusok, tanítók nők, hogyha mégis férfival találkoznánk, egyből azt gondoljuk, hogy valami baj van vele. 

„Amikor még óvó bácsi voltam, akkor még érdekesebb volt a helyzet, mert óvó bácsit még annyit sem láttak az emberek, mint tanító bácsit. Tanító bácsija még volt a nagyszülőknek, szülőknek. Akkoriban elmondták nekem, hogy amikor óvópedagógusként akartak alkalmazni, a tanfelügyelőség részéről volt egy olyan megjegyzés az intézmény felé, hogy nem félnek-e attól, hogy lesz valami, ha férfit engednek a gyerekek közé? Akiket öltöztetni kell, tisztába tenni. Itt egyértelműen az volt a baj, hogy nekem hozzá kell érnem a gyerekekhez”– idézi fel Attila. 

A számok és kémiai reakciók helyett a gyerekekkel való foglalkozást választotta

Amikor Tihamér eldöntötte, hogy a reál szakos középiskolai évei után óvó- és tanítóképző egyetemi szakon folytatja tovább, a tanárai arra biztatták, hogy ha már egy murok egyetem mellett döntött, akkor legalább kezdjen el két szakot. Tudták róla, hogy jó képességű diák. Így elkezdte a menedzsmentet is, amit végül még a legelején ott hagyott. „Így csak az egyik murok egyetem maradt, mert hát a menedzsmentet sem látták a tanáraim egyébnek”– teszi hozzá. 

Az egyetemi évfolyamában a 26 fős létszámból mindössze 3 fiú volt. Úgy emlékszik vissza, hogy a tanárok örültek, hogy vannak fiúk is a csapatban, sorra kapta tőlük a megerősítést és a szakmára való bátorítást. Az egyetemi évek alatt nagyon aktív volt, több intézményben is megfordult, akár gyakorlatozóként, akár decemberben Mikulásként, vagy éppen néptáncot és angolt tanítva.

Általában kétféle reakciót kap az emberektől, amikor megtudják, hogy óvó bácsi. Az egyik az érdeklődő meglepettség, ilyenkor általában jó beszélgetései alakulnak ki a gyereknevelésről, a szakmáról. A másik reakció a teljes érdektelenség, mintha meg se ütné a fülüket, hogy bácsi. Szerinte ezekben az esetekben egyszerűen a témával szemben érdektelenek. 

Az is előfordult, hogy azt hitték, rosszul fejezi ki magát, amikor románul kellett elmondania, mivel foglalkozik. Általában visszakérdeznek, hogy milyen tantárgyakat tanít. 

Egyikük sem szenved hátrányt amiatt, hogy férfi

Bár az emberek, amíg megszokják őket, addig furcsállják, de egyikőjük sem érzi, hogy hátrányban lenne a pedagógusi szakmában azért, mert férfi. 

Géza mutat rá arra, hogy kimondottan előnyére szolgál, hogy társadalmunkra a férfi dominancia jellemző: ha egy férfi mond valamit, abban jobban megbíznak, hamarabb elfogadják az emberek. Így van ez szerinte az óvodában is. 

„Amikor másfél-két évesen először jönnek óvodába, könnyebben el tudják fogadni tőlem, ha azt mondom a gyereknek, hogy gyere, bújj ide, sírdogálj kicsit, de már nincs miért, mert anya haza ment. Azért, mert egy férfi mondja. Óvó néninél többet sírnak a gyermekek, akárcsak otthon az anyukának” – állapítja meg Géza. 

Úgy véli, hogy ez az a kor, amikor a gyerekek le kell hogy váljanak az anyukákról. Ilyenkor kellene otthon az apa is előtérbe kerüljön, aki másfajta támaszt tud nyújtani a gyereknek, jobban meg tudja húzni a határokat. 

Vannak olyan esetek is,

ahol az apa nincs eléggé jelen a gyereknevelésben.

„Sokszor az apuka külföldön dolgozik. Kéthavonta egyszer hazajön egy kicsit, miközben a gyermekeknek meg igényük lenne arra, hogy feldobálják és elkapják őket, hogy bolondozzanak velük, és hogy érezzék az apa által nyújtott biztonságot.” Szerinte pont emiatt gondolhatják a szülők azt, hogy az óvó bácsi betölthet egyfajta apaszerepet a gyerekek életében, ezért örülnek, ha az ő csoportjába kerül a gyerek. 

Hasonló tapasztalatról számol be Attila is. Nála is volt olyan anyuka, aki azért akarta a gyereket az ő osztályába járatni, mert egyedül neveli a gyereket, más férfi nincs a családban, az apa pedig nem szán elég időt rá. 

Ahogy telt az idő, és egyre jobban megismerték Attilát Nagybányán, úgy kezdtek benne egyre inkább megbízni a szülők. Az évek során olyan is történt, hogy a gyereket azért adták később iskolába, hogy az ő osztályába kerüljön. Lazábbnak tekintik a tanító néniknél, ugyanakkor kellően szigorúnak is. De főleg azért népszerű a szülők körében, mert zenés foglalkozásokat tart és hangszerekre tanítja a kicsiket. 

Tihamér számára motiváló, hogy ő is tud jó óvó bácsi lenni, ennyi óvó néni között. Ő is arról számol be, hogy volt olyan szülő, aki jelezte, hogy a még csecsemőkorú gyerekét majd hozzá, az óvó bácsihoz szeretné íratni. Nem tud róla, hogy a neme miatt bármelyik szülőnek kifogása lett volna. Igaz, kolléganőjével dolgozott váltásban, így a gyerekek egyszerre férfi és női mintákkal is találkoztak. 

Bár hajat fonni még nem tud, de copfot kötni már igen.

Korábbi munkahelyén a délutáni alvás után volt, hogy ő igazgatta a kislányok haját, vagy besegített a dadusnak az öltöztetésbe és rendrakásba. 

Nála idősebb kolléganőjével azonban nehezen találták meg a közös hangot, főleg ez az oka annak, hogy 5 év után más óvodában folytatta tovább. Utólag úgy értékeli, hogy az eltérő nézetük talán generációs különbségből is fakadhat. Nála sokkal tapasztaltabb kollégája nehezen fogadta el, hogy ő bátrabban kísérletezett és igényelte, hogy a saját szemével tapasztalja meg, hogy mi az, ami működik, s mi az, amit érdemes újragondolni. Vagy míg ő szeretett zenét hallgatni a gyerekekkel, s egy nap akár többször is előkapta a gitárját, addig volt kollégája inkább a csendet preferálta. 

– Az, hogy férfiként tanítok, az a gyerekeknek már eleve azt mutatja, hogy egy férfi is lehet kedves, egy férfi is lehet szerethető vagy gondoskodó, én is oda tudok hajolni és meg tudom ölelgetni – jelenti ki Géza óvó bácsi.

Géza szerint az óvoda elsősorban egy szocializációs hely, ahol a gyerekek megtanulnak viselkedni egymással, elrakják a játékokat, megfogják egymás kezét, hogy ne bántsák egymást. Ez pedig csak akkor működik, ha ő is példát mutat, ha látják a gyerekek tőle, hogy ha valaki sír, akkor meg kell ölelni, vigasztalni. Ha elégszer látják, akkor egy idő után már ők is ezt teszik. 

A csoportjában általában speciális nevelési igényű gyerekek is járnak, de jó példamutatással a gyerekek hamar képesek befogadni őket. Sok éves tapasztalattal is rendelkezik a speciális nevelési igényű gyerekekkel való foglalkozásban. 

Az oviban Tihaméréknál a mindennapi tevékenységek része az érzelemkifejezés gyakorlása. A reggelt néha azzal kezdik, hogy ki milyen érzelmekkel érkezett az óvodába. De szerepjátékokkal is szokták ezt gyakorolni. „Volt olyan, hogy rám osztották a bárány szerepet, ők voltak a rókák, farkasok, amelyek a bárányt megeszik. De amikor azt mondtam nekik, hogy kedvességgel jöttem hozzátok az óvodába, azt hallottam, hogy nálatok nagyon jó, vagány a társaság és simogatni is szoktátok egymást, ha bántani akartok, szomorú leszek. S ilyenkor hirtelen a püfölésből átszellemülnek, s elkezdenek simogatni” – meséli.  

Attila szerint a gyerekeket az életre kell nevelni. „A fiú is tanuljon meg gombot varrni, és a lány is tanuljon meg egy szeget beverni. Főleg a mai világban, amikor nagyon sokszor maradnak egyedül az emberek” – mondja. Arra igyekszik ösztönözni a gyerekeket, hogy ne vegyenek mindent készpénznek, kérdőjelezzék meg a dolgokat bátran, de nézzenek utána az információknak, és ne keressenek kifogásokat a feladataik elvégzésére. 

A lehető legjobbnak kell lenni, hogy a szülőknek bizonyítsanak

Az előítéletekkel kapcsolatos tapasztalatokról röviden hat másik férfi óvópedagógust és tanítót is megkérdeztünk. Ők, bár nagyrészt azt állítják, hogy a környezetüket nem érintette negatívan az, hogy férfiként ezt a hivatást választották, azért esetenként kaptak negatív reakciókat a gyerekek szüleitől, ismerősöktől, vagy akár pedagógus kollégáktól is. 

Gyakori, hogy azt gondolták róluk, hogy szigorúbbak és kevésbé empatikusak, mint női kollégáik, vagy akár kevésbé képesek gondoskodni a gyerekekről. Volt olyan eset is, ahol azzal gyanúsították meg, hogy férfiként biztos anyukákkal flörtöl. 

Úgy vélik, hogy a leginkább úgy lehet ezeket az előítéleteket leküzdeni, ha bizonyítanak a szülőknek, ha a lehető legjobban végzik el a feladataikat. Ha a gyerekek jó kedvvel jönnek iskolába, oviba, ha otthon arról mesélnek, hogy milyen jó volt aznap, akkor egy idő után a szülők is megbizonyosodhatnak arról, hogy jó helyen van a gyerekük. Ezek mellett pedig az is fontos, hogy a szülőkkel is beszélgessenek a pedagógusok, egyrészt azért, hogy megismerjék a gyerekek otthoni helyzetét, másrészt azért, hogy a szülők is tudják, hogy épp mivel foglalkoznak a gyerekek. 

Mit mondanak a szakértők?

Hogy milyen hatással lehet a gyerekek fejlődésére nézve az, ha elvétve találkoznak férfi pedagógusokkal az iskolában, arról Dimény-Varga Tünde óvodai és iskolai pszichológust, gyermekpszichoterapeutát kérdeztük. 

A szakember szerint az óvodának, iskolának a társadalmat kellene arányosan leképeznie. Senkinek sem jó az, hogy az intézményekben főleg a kisebb gyermekeket oktató, nevelő pedagógusok aránya az utóbbi évtizedekben erőteljesen a nők irányába tolódott el. A gyermekeknek, – fiúknak és lányoknak egyaránt – szükségük van jó, férfi -és női mintákra. A fiúk hátrányban vannak az iskolában olyan szempontból, hogy mivel kevesebb férfi pedagógus van, kevesebb mintával találkozhatnak, míg a kislányok nagyon sok női, tanárnői mintából válogathatnak. Fontos, hogy a gyermekek azt láthassák, hogy egy férfi is lehet gondoskodó, empatikus, kifejezheti az érzelmeit, és különösen fontos, hogy azt is lássák, hogyan lehet nem agresszív módon konfliktust kezelni. 

Az is lényeges szempont, hogy a gyermekek természetesnek vegyék, hogy bármilyen szakma elérhető mindenki számára. Ha az oktatási intézmények példájánál maradunk, jó, ha azt tapasztalják, hogy a szerepek diverzifikálódhatnak: egy férfi is lehet óvó bácsi és egy nő is lehet matektanár. 

Ha a fiúk azt látják, hogy több férfi tanár is van az iskolában, még inkább úgy érezhetik, hogy az iskola megfelelő hely számukra. Továbbá a lányok is profitálnak abból, ha megfelelő férfi és női szocializációs mintákat látnak maguk körül. 

– De a nemi szerepeknél is fontosabb az, hogy a pedagógus szakmailag és emberileg egyaránt jó példa legyen a tanítványai számára – állítja az óvodapszichológus, gyermekpszichoterapeuta. 

Épp csak a tegnap kezdődött el, hogy nők ott ülhetnek a férfiak mellett, és együtt gondolkodhatnak a világ dolgairól

– Több mint száz éve robbant ki a második ipari forradalom, ahol a férfiak uralták és teremtették mindenki számára az új világot. A nők még hosszú évtizedek múlva is a családi tűzhely őrzői voltak. Ha nem a mi emberi kronométerünkkel, hanem szervezeti idővel mérjük, épp csak a tegnap kezdődött el az a folyamat, hogy a nők ott ülhetnek a férfiak mellett, és együtt gondolkodhatnak velük a világ dolgairól – figyelmeztet Molnár Judit humánerőforrás-szakértő arra, hogy időre van szükség az új társadalmi normák beépüléséhez. 

Szerinte is mindenképp az lenne az ideális, ha a munkaközösségekben egyaránt a férfiak és a nők is jelen lennének, mert sok esetben más megoldásaink, válaszaink lehetnek egy-egy felmerülő feladat kapcsán. Ez pedig serkenti a közös gondolkodást. Ha a férfiak nem engednek teret a nőknek, és fordítva, a nők a férfiaknak, akkor fennáll a rizikó, hogy aki kisebbségben marad, kevésbé meri hallatni a hangját, és a beilleszkedés érdekében felveszi a többség mintáját. Így a sokféleség nem tud a közösség előnyére válni.  

Ha nem is annyira élesen, de megfigyelhető a társadalomban, hogy a nőket nehezebben fogadják el férfias munkakörökben, mint férfiakat nőies munkakörökben – válaszolta erre vonatkozó kérdésünkre. Így a nőknek több energiát kell belefektetniük abba, hogy elfogadják őket, miközben a férfiak már a legelején elismerést kaphatnak nőies munkakörökben. 

Molnár Judit azt is hozzá teszi, hogy nem haladunk rossz irányba, hiszen a mostani generációknak már ebből a szempontból könnyebb dolguk van, mint a korábbiaknak.

The post A férfi is lehet kedves és gondoskodó appeared first on Átlátszó Erdély.

Egyik iskola sem kapott plusz pénzt új oktatási és/vagy mentálhigiénés szakember alkalmazására, aki foglalkozhat a problémásnak mondott diákokkal. Ezért is találó megnevezés a büntetőszoba: önmagában keveset tesz a diákok és a tanárok mentális egészségének megőrzéséért, szakember nélkül a fegyelmezés és büntetés eszközévé válik.

Vannak helyzetek, amikor tényleg segítene a kríziskezelésben egy „nyugiszoba”. Erről beszélgettünk Csiszér Zsuzsával, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum iskolai tanácsadójával, illetve arról, hogy

• miért fontos, hogy az iskolai tanácsadó (vagy a gyermekpszichológus) a szülőkkel is együtt tudjon dolgozni;
• melyek azok az esetek, amikor nem vonják be a szülőt a beszélgetésbe;
• és hogyan érdemes foglalkozni a szülő-tanár konfliktusokkal.

Iratkozzatok fel a Spotify-csatornánkra!

Iratkozzatok fel a YouTube-csatornánkra!

A podcast tartalmából:

6:05 A megnyugtatás csendes környezetben a kezdőlépés; lógásra nem lehet kihasználni a nyugiszobát

14:15 Gyakoribb az idegrendszeri másság – mindenkinek jobb, ha hibázhat a gyerek

17:30 Szülők bevonása attól függ, mekkora a gyerek. Gyakran a szülőt kell először megnyugtatni és partnerré tenni, reményt, kompetenciaérzést adni neki.

25:10 Az a jó, ha legalább az iskolában látszik, ha krízishelyzetbe kerül egy család.

36:10 A tanár nyitottsága a szorongásoldás egyik kulcsa.

40:30 A szülőnek és tanárnak is érdemes kerülni az indulatokat, a címkézést, a pletykát.

46:30 A gyerekek nagyon változnak: a tanárok életfeladatává vált a kommunikáció, tanítási stílusuk folyamatos alakítása.

52:20 A tanárnak is támasza az iskolai tanácsadó.

The post Büntető- vagy nyugiszobába küldik az órát zavaró diákot? appeared first on Átlátszó Erdély.

Nagy port kavart egy hónapja, hogy Marosvásárhelyen az Alexandru Papiu Ilarian egy nyolcadikos diákja fizikailag bántalmazta az osztályfőnökét. Most április elején egy bukaresti diák késelte meg a társát. Februárban hátszegi diáklányok verekedtek össze úgy, hogy iskolájukat rendszeresen ellenőrzi a rendőrség. Egy éve a japántanárnője nyakához nyomott kést és sebesítette meg a diákja, egy bukaresti középiskola 16 éves tanulója.

Valóban gyakrabban lépnek fel erőszakosan a diákok egymással és a tanárokkal szemben? A telefonok kamerája csak láthatóbbá teszi, vagy növeli is az iskolai erőszakot? Mit jelent az, hogy foszlik a tanári autoritás?

A szenzációhajhászáson túl mit tudunk kezdeni az agresszív diákokkal? Mit tehet a szülő, a tanár, az iskolapszichológus? Dávid-Kacsó Ágnes és Marschalkó Eszter pszichológusokkal, a BBTE adjunktusaival keressük a válaszokat.

Iratkozzatok fel a Spotify-csatornánkra!

Iratkozzatok fel a YouTube-csatornánkra!

A podcast tartalmából

05:50 Általában megnőtt az agresszió szintje, most vált látványosabbá az, ami a tanárok ellen irányul.

09:50 Toleráljuk az agressziót, más értékeket vallunk, mint amelyeket érvényesítünk.

15:30 Az agresszió tanult viselkedés, mindig jól megtanultuk, most gyakran fel is vesszük telefonnal.

17:30 Mi a tisztelet, és kinek jár?

21:00 A stresszkezelést, konfliktuskezelést is tanulni kell.

25:40 A tanárképzés üres, az oktatásunknak nincs iránya. A gyerek is érzékeli a káoszt a pedagógus fejében.

29:00 Ha a szeretet a nevelésben a struktúra nélküli szabadság, az visszaküld minket az őskorba.

33:10 A nagyon problémás diákoknak az iskola, az iskolapszichológus nem tud segíteni: specifikus, egyéni megoldások kellenek.

40:50 Hova fordulhat a szülő, ha meghaladja egy nevelési probléma?

43:35 A gyerek a család szimptómája, a szülők magukon kell, hogy dolgozzanak.

48:10 Szociális munkás az iskolában – ha volna, mit csinálna?

52:30 Bullying, stigma, identifikáció

58:30 A szülői beleegyezés néha korlátozza a segítségnyújtást.

1:01:30 A büntetés spirálja

1:04:50 A gyerekeket emberként látni: kapcsolódás, autonómiaérzés, kompetenciaérzés

1:09:30 Motiválatlan tanárok motiválják a diákokat?

1:11:00 Rendszerbukta, frusztráció – holott megvan a tudás, csak gyakorlatba kellene ültetni

1:15:00 Sajátos nevelési igény

1:18:30 A másság egyre gyakoribbá válik.

1:21:00 Alternatív pedagógiák adaptívabbak

1:26:00 Tíz százalék plusz rugalmasság már javítana az oktatási rendszerünkön.

1:28:30 Korrekciós intézetek helyett restart programok kellenének.

The post A mai diákok bármit megengedhetnek maguknak? appeared first on Átlátszó Erdély.