Miért érinti annyira érzékenyen a romániai társadalmat a melegek felvonulása? Fokozzák az idegengyűlöletet, homofóbiát a jogegyenlőségért utcára vonulók? Vagy épp ellenkezőleg: az LMBTQ+ közösségről szóló társadalmi szintű párbeszédet segítik a hasonló nyilvános események? Ezekről a kérdésekről vitáztak a MozaiQ és az ARDOR Transilvania szervezésében a BBTE politológia tanszékén.
„Az LMBTQ mozgalomnak le kellene mondani a Gay Pride felvonulásról mint az emberi jogokat népszerűsítő rendezvényről” – hangzott annak a vitának a tételmondata, amelyre a második Kolozsvár Pride fesztivál keretében került sor a MozaiQ és az ARDOR Transilvania szervezésében a BBTE politológia tanszékén.
Az amerikai parlamenti vitatípus szabályai szerint két kéttagú csapat („kormány” és „ellenzék”) érvelt a tételmondat mellett és ellen. A vita egyfajta demokratikus beszédmód gyakorlat volt, így a beszélők nem szükségszerűen saját meggyőződésük szerint érveltek.
A kérdésfelvetés izgalmasnak ígérkezett:
a vita abban az értelemben, hogy nyílt és biztonságos teret biztosított a kérdés körüljárásához, el is érte a célját, viszont elégedetlenségre adhat okot, hogy az érvek alig léptek túl egy kocsmai beszélgetés tartalmi szintjén.
„A pride sokkot okoz társadalmi szinten, így negatív hatása van az LMBTQ-közösség emancipációjára” – érvelt a „kormány”, azaz az állító csapat, akik szerint a pride nem elég hatékony jogérvényesítési eszköz, sőt negatív hatásai miatt inkább káros.
Érveik szerint a romániai társadalmat azért érinti érzékenyen a pride, mert a fesztivál nincsen tekintettel a kulturális sajátosságokra, például arra, hogy Romániában a szexualitást a magánszférához tartozónak tekintik.
Meglátásuk szerint a felvonulás nem az összetartozást, hanem a különállást erősíti, ezért az LMBTQ-közösség emancipációját lassabb eszközökkel találják hatékonyan megvalósíthatónak (pl. törvényhozás, oktatás stb.).
Szerintük ugyanakkor összefüggés van a szélsőjobboldali Noua Dreaptă homofób megnyilvánulásai, a Coaliția pentru familie és a Marșul normalității megszervezése illetve a romániai Pride mozgalom erősödése között: amellett érveltek ugyanis, hogy
a másság elutasítását, a fizikai erőszakot a pride váltja ki.
A fenti, gyakran elhangzó érvek egyrészt felhívják a figyelmet a kérdés társadalmilag és kulturálisan érzékeny megközelítésének szükségességére, ugyanakkor észrevétlenül az áldozatot teszik felelőssé az őket ért támadásokért („blame the victim” pszichológiája).
„Biszexuálisként gyakran találkozom azzal, hogy nekem szegeznek kérdéseket, számon kérik rajtam a pride-ot mondván, «ezt csináltátok, így gondoljátok». Pedig én nem azonosulok a számonkért gondolatokkal, és nem fogadom el, hogy a pride alapján körvonalazódjon egy egész közösség identitása” – fogalmazott saját tapasztalatai alapján az egyik vitázó fél, aki ezzel az egyén és társadalom, identitás és reprezentálás összetett kérdésére terelte volna a szót, de a vitapartner nem reagált rá.
„Bármely politikai, társadalmi, gazdasági törekvés népszerűsítését is célozza meg egy mozgalom, az üzenetnek nyilvánosan kell megfogalmazódnia, hogy minél több emberhez eljuthasson: ez a párbeszéd lehetőségének feltétele” – érvelt a felvonulás mellett az „ellenzék”.
Kitértek rá, hogy a tavalyi, első kolozsvári pride központi útvonalának többszöri elutasítása jelzi a megfelelő intézményi keret hiányát,
a politikai nyomásgyakorlás szükségességét.
A „kormány” érvére azt válaszolták, minden civil mozgalom esetén fennállhat a célért kiállók és a többiek közötti távolság kialakulása: szerintük a jövőben lehet ezen javítani a pride esetébe, de nem jelenti azt, hogy el kell vetni magát a rendezvényt.
A résztvevők számára a közösséghez való tartozás pozitív értékét állította szembe a másság képének kialakulásával a pride mellett szót emelők csapata. Úgy vélik, hogy jelenleg az oktatás vagy bármelyik másik intézmény nincs felkészülve arra, hogy kiálljon az LMBTQ-közösség tagjainak jogaiért, és nem lehet erre várni nemzedékeken keresztül.
A szélsőséges fizikai erőszakba torkolló reakciókról pedig úgy gondolják, fel lehet rájuk a jövőben készülni, jobban figyelni, megelőzni – viszont nem a pride váltja ki ezeket a feszültségeket, pusztán azáltal látványosabb, hogy nyilvános térben történnek meg.
Az „ellenzék” tagjai arra hívták fel a figyelmet, hogy csak nyilvános események válthatnak ki társadalmi szintű párbeszédet az LMBTQ-közösséget érintő kérdésekről, mert egy sokakat bevonó esemény eljuthat a médián keresztül azokhoz is, akik mérsékelt állásponton vannak és nyitottak a párbeszédre, de a politikai döntéshozókra is befolyással lehet.
A gyakran elhangzó érvek és ellenérvek között két nagyon izgalmas kérdés merült fel, melyet azonban nem fejtettek ki. Az egyik, hogy
az LMBTQ-közösségeknek két (vagy még több) arca van:
az egyik az extravagáns-kozmopolita, a másik a tradicionálisan élő, kisvárosi/falusi, egyszerű munkás – a köztük fennálló szociális jellegű konfliktus kimarad a homogén LMBTQ-közösséget feltételező diskurzusból.
A másik a szélsőséges viselkedésmódok kialakulásának a kérdése volt: valóban a jogvédő mozgalmak radikalizmusa váltja ki vagy fokozza az idegengyűlöletet, homofóbiát? A hallgatóság egyik tagja tágította ki a problémát: felmérések szerint a különböző kisebbségekkel szembeni diszkriminatív magatartás Európa-szerte erősödő trendet mutat.
„Kelet-európai viszonylatban negatív tendencia figyelhető meg az elfogadás terén, így kérdés, hogy nem luxus-e várakozni azt remélve, hogy a lassú pozitív változás bekövetkezik” – fűzte hozzá a vitához, amelynek típusa, az amerikai parlamentáris vita kifejezetten bátorítja a hallgatóság bevonását.
„A pride toleranciagyakorlat, amelynek hatása általános: ha valaki elfogadó a másféle nemi hovatartozással, szexuális orientációval szemben, akkor elfogadóbb a többi kisebbségi kultúrával szemben is, és érzékenyebb a kirekesztett közösségek jogfosztására” – összegezte a tagadó csapat a felvonulás mint demokratikus gyakorlat hasznát.
A 2018-as kolozsvári Pride láthatósági kampányának szlogenje az Itt vagyunk! volt: az eseménysorozat szervezői a kolozsvári és erdélyi LMBTQ-közösség tagjait és támogatóit különböző beszélgetéséken, filmvetítéseken, kiállításokon való részvételre ösztönözte.