Azonban léteznek egyszerű, természetközeli és viszonylag olcsó megoldások a vízhiány enyhítésére. Magyarországon és Erdélyben egyaránt civilek, gazdák, tájépítészek és helyi közösségek kezdtek el apró léptékű vízvisszatartó beavatkozásokat megvalósítani: árkok lezárásával, fenékküszöbök és kisebb gátak építésével lassítják a víz lefolyását. 

Magyarországon a Kecskemét környékén elterjedő Homokhátságon jártunk, Erdélyben pedig Székelydályában, a Nyárád mentén, valamint Szatmár megyében, a Túr mentén is 

vannak már működő példák vízmegtartásra. 

A cél nem mesterséges tavak létrehozása, hanem az, hogy a víz több időt töltsön a tájban, legyen ideje beszivárogni a talajba, és így újratöltse a talajvizet. Már néhány egyszerű beavatkozás is látványos eredményeket hoz: emelkedik a talajvíz szintje, újra megjelenik a víz a kutakban, visszatérnek a békák, gőték és más élőlények, sőt a mikroklíma is érezhetően javul a vízfelület környékén.

Ezek a megoldások nem igényelnek hatalmas infrastruktúrát vagy milliárdos beruházásokat. A vízvisszatartó rendszerek helyi anyagokból – farönkökből, kövekből, vesszőkből, földből – épülnek, gyakran közösségi kalákában. 

A projektek sikerének kulcsa a helyi tudás, az együttműködés és a szemléletváltás: annak felismerése, hogy a vizet nem minél gyorsabban elvezetni kell, hanem helyben kell tartani. Ez már nemcsak környezetvédelmi kérdés, hanem a vidéki közösségek hosszú távú túlélésének feltétele.

Földéhség és vízszomj a Homokhátságon

Leginkább tengerparthoz hasonló, homokos, laza talajba süpped a lábam, amint kiszállok az autóból. Míg a szem ellát, körülöttem pusztaság, szántóföldek, elszórtan pár régi, szegényes ház, néhány bokros rész. A Kecskemét környékén található Csemőben járunk, a Homokhátságon található tanyavilágban. Február van és a tél viszonylag csapadékos volt, mégis porzik a homok.

„Itt földéhség van és vízszomj” – foglalja össze a helyzetet Szabó Géza, aki családjával az egyik tanyán lakik, és aki sok más tanyalakóval együtt próbál valahogy fennmaradni. „Ha pusztán a földből akarsz itt megélni, ahhoz 80–100 hektár kell” – így Szabó. A probléma egyik része, hogy 

sokkal több itt a tanya, mint amennyit a föld jelenleg el tud tartani, 

így, aki nem pusztán lakóhelyként, hanem fő jövedelemforrásként tekint a tanyájára, annak új funkciót kell találnia a tanya számára. Szabó lovakkal foglalkozik és lovas foglalkozásokat tart, feleségének pedig pszichológiai rendelője van a tanyán. 

Az elmúlt húsz évben látványosan átalakult a Homokhátság éghajlata Kecskemét környékén. Bár az éves csapadékmennyiség nem minden évben csökkent drasztikusan, az eső eloszlása egyre szélsőségesebb. 

A térségben egyre gyakoribbak az aszályos nyarak, miközben a téli hóborítás – amely korábban lassan szivárgott be a talajba – szinte eltűnt. A kutatások szerint a növekvő hőmérséklet és az erősödő párolgás miatt a lehulló csapadék egyre kisebb része tudja ténylegesen feltölteni a talajt és a vízkészleteket. A változások legdrámaibb jele 

a talajvíz folyamatos süllyedése. 

A Homokhátság számos pontján az elmúlt évtizedekben 3–5 méterrel csökkent a talajvíz szintje, egyes helyeken pedig ennél is nagyobb visszaesést mértek. Kecskemét környékén olyan területek is vannak, ahol a korábban néhány méter mélyen elérhető talajvíz ma már közel tíz méter mélységben található. 

A folyamat mögött elsősorban a klímaváltozás áll, de az intenzív vízkivétel, az öntözés, valamint a vízelvezetésre épülő tájhasználat is gyorsítja a kiszáradást. A Duna–Tisza közi Homokhátságot ezért ma már egyre gyakrabban emlegetik Magyarország félsivatagosodó térségeként. A lehangoló helyzet ellenére Szabó Gézából 

sugárzik az optimizmus és tenni akarás. 

Bár városon született, a családi gyökerei ide, a tanyavilágba vezetnek. Gyermekkora óta arról álmodott, hogy tanyán fog élni. Az egyetemen geográfusnak tanult, geológia szakirányon végzett és diplomamunkájában hidrogeológiai témakört dolgozott fel. Emellett erdész technikumot is végzett, méhészkedett. 

Terepjáróba ülünk – hátul az utánfutóban ásók és néhány talicska. Az autóval alig pár kilométert megyünk, vezetés közben mesél:

„Engem az foglalkoztat, hogy ezek a válságok hogyan hatnak egymásra. Most vízről van szó, de ez egy sokkal összetettebb válság. Mindig kell legyen valami, amitől félünk. Most épp a szárazságtól félünk” – magyaráz.

„Én egy megoldásorientált ember vagyok, igyekszem mindent derűvel fogadni, és kihozni a maximumot mindenből. Ezen a helyzeten is lehet változtatni. 

Boldogabban fekszem le este, 

ha megtettem, amit meg lehetett” – így Szabó. Az autó egy bozótos mellett áll meg. Öccsével, Istvánnal gyorsan lepakolják a szerszámokat, körbekínálják az anyuka sütijét, majd kis csapatunk beveszi magát a bozótosba. A fák mögött egy árok van, melyen döngölt földből épült fenékküszöb található. A fenékküszöb fölött némi – nagyon kevés – víz áll.

Projekt partnerünk, a kecskeméti KecsUp újságírójával és fotósával vagyunk – így a helyszínen több az újságíró és fotós, mint munkás, restelljük is a helyzetet. „Nem baj, a közösségi médiának sokkal nagyobb a hatása, mint az összes munkának, amit mi itt végzünk. Ásóval hadonászni egy kamera előtt sokkal hasznosabb, mint az árokban hordani a földet” – legyintenek nevetve a Szabó testvérek, miközben földdel pakolják a talicskákat. 

A viccelődésnek van valóságalapja: a magyarországi vízőrző mozgalom az elmúlt években, az egyre súlyosbodó aszályok és vízhiány nyomán 

kezdett országos figyelmet kapni. 

A gazdák, természetvédők és civilek munkájukat elsősorban közösségi médiában – Facebook-on és YouTube-on – népszerűsítik, itt rengeteg anyagot lehet találni, és ezek a videók, podcastok a szemléletváltás fő eszközei.

A Kárpát-medence vízválságának egyik fő oka, hogy az elmúlt másfél évszázadban a folyószabályozások és lecsapolások miatt a táj túl gyorsan vezeti el a vizet. A vízőrzők azon dolgoznak, hogy a lehulló csapadék minél tovább helyben maradjon, beszivárogjon a talajba, és újra táplálja a kiszáradó élőhelyeket és a talajvizet.

Akárcsak a Szabó testvérek és körülöttük dolgozó önkéntesek, a mozgalom tagjai 

egyszerű, helyi léptékű megoldásokkal dolgoznak. 

Árkokat zárnak le, kisebb gátakat építenek, időszakos vizes élőhelyeket állítanak helyre, vagy olyan földhasználati módszereket népszerűsítenek, amelyek segítik a víz visszatartását. 

„Igazából én nem kapcsolódtam be a vízőrzők mozgalomba. Én elkezdtem ezt egyedül csinálni, most már négy éve. Kezdetben éjszaka, fejlámpával, a bokrok alatt bujkálva építettem a gátakat – nappal nem lehetett, ezért még megszóltak” – emlékezik vissza Szabó Géza. 

Öccse, István két éve költözött ki a tanyára, és gyorsan kialakult a munkamegosztás: a kirobbanó személyiségű Géza a szakember és szóvivő, a csendesebb, visszahúzódó István a mozgalom szervezője. A tevékenységek is bővültek: a vízőrzés mellett szemetet szednek, fát ültetnek, a környékbeli mélyszegénységben élő gyermekekkel foglalkoznak. 

Eleinte a lovastanyán megforduló emberek vettek részt ezeken a tevékenységeken, de most már kibővült a társaság. „Vízőrzés kapcsán látszik az értetlenség sok emberen. 

A megszokás rabjai vagyunk, 

egy mesterséges tájban nőttünk fel, és mivel gyermekkorunktól ezt látjuk, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez természetes. De régen nagyon nem ez volt” – magyarázza Szabó Géza. A bozótos ahol az árok található egy nagyon jó példa erre. 

Ez az árok a Kis-Gerje patak mesterségesen kialakított, kimélyített és kiszárított árka. Ez az egyetlen olyan patak a környéken, melynek vize tiszta, és nem tisztított vagy tisztítatlan szennyvízből táplálkozik.

És bár a szántóföld szélén található árokról ezt nemigen mondanánk meg, de régi katonai térképekről tudjuk, hogy 

ezen a vízfolyáson egykor nyolc vízimalom működött. 

Tavak láncolatát, mocsarakat táplált ez a víz, az átjárhatatlan nádas 1–1,5 km széles volt bokrokkal, dombokkal, medrekkel, hálósan szétterülő vízfolyással. Egy olyan terület volt ez, ahol még el lehetett bújni a tatárok elől.

De még az 1970-es években is előfordult, hogy télen gátat kellett robbantani, mert a várost el akarta önteni a hömpölygő Kis-Gerje. Az árokparton élő nyugdíjas bácsi szerint az ő gyermekkorában még másfél méter mély volt a patak vize. Egész nyáron itt fürödtek, csukákat lehetett itt fogdosni.

„Ehhez képest, ami most itt van, az csúfság” – legyint szomorúan Szabó Géza, majd elkezd magyarázni. „Amikor vízvisszatartásról beszélünk, mindenki a felszínen látható vízre gondol. Arra a pár csepp, pár köbméter vízre, ami itt látható. Persze, ez is nagyon fontos a vizes élőhelyek, állatok szempontjából.

De ami ennél sokkal fontosabb, hogy olyan felszín alatti víztestet, dugót hozunk létre ebben a völgytalpban, ami megtámasztja a vízgyűjtő magasabb területeiről a vízfolyást. A lefelé szivárgó, áramló víz kicsit lassabban fog leérni. Azzal hogy nem hagyjuk, hogy gyorsan lezúduljon a víz, 

időt és életet nyerünk a természetnek.”

Igazából arra az időszakra készülnek, amikor hiány keletkezik, és ezt igyekszenek kicsit elodázni. Mivel nem vízmérnökök, a Szabó testvérek tapasztalati úton kísérletezték ki, hogy mi az, ami működik. A gátak ideiglenes létesítménynek számítanak, ezért vízügyi engedélyt nem kell kérni rájuk. 

Az illegalitásból is úgy léptek ki lassan, hogy eldöntötték: vállalják névvel-arccal a videós szerepléseket, mert ez a tevékenység előbb-utóbb legális lesz.

„Fontos növelni a társadalmi nyomást, ami nehezedik a politikai döntéshozókra. Nem feltétlenül jók a politika által megfogalmazott válaszok. Várni luxus, amit nem engedhetünk meg magunknak. Ha rajtam állna, nem ezzel az árokkal bohóckodnék, hanem a Tiszát engedném szabadon az Alföldön” – így az aktivista.

„Nyilván rövid távú gazdasági érdekek ütköznek a hosszú távú közérdekkel, de arrafelé haladunk, hogy nem maradt más megoldás. Próbál életben maradni ez a szerencsétlen társadalom, és ragaszkodunk az elmúlt 30 évben bevált dolgokhoz. Ezzel szemben meg több millió év mechanizmusai állnak.

Annyira kishal az a nagyvállalat, amely nem engedi, hogy a szántóföldjén belvíz legyen… ez is mekkora vicc, felszíni vízkincsnek kellene hívni és 

körültáncolni azokat a területeket, ahol víz van.”

Egy ideje a vízüggyel is kialakult egy informális együttműködés: „sok mindenben nem tudjuk őket meggyőzni, de látják, hogy jó szándékú népek vagyunk, nem kötözködni akarunk és így ők sem kötözködnek velünk” – mondta Szabó Géza.

Bár féltek tőle, a hatóságokkal való első találkozások végül szerencsésen alakultak. „Megjelent 3–4 természetvédelmi őr, meglepetésünkre beálltak segíteni, velük csináltuk meg a felső gátat. Ugyanaznap lejjebb építettünk egy másik gátat, amikor odajöttek a mezőőrök. Kérdik, mit csinálunk az ásókkal? Kértek papírt, mondtuk, az nincs. Na jól van akkor, volt a válasz. Csodálkoztak, hogy 

emberek a szabadidejükben ilyet csinálnak. 

Kiderült, sokkal  inkább magunkkal hadakoztunk, mi féltünk kijönni a napra, mi hezitáltunk. Aztán amikor bevállaltuk, nem ütköztünk ellenállásba, a gazdák és a hivatalos szervek is megértőek voltak.”

Szabó Géza szerint ugyanakkor nagyon fontos a szakmaiság: minden beavatkozás kicsit károkozás is, ezért nagyon fontos megtalálni azt a mértéket, ami megfelel a vízügynek is, a társadalomnak is, a környéken gazdálkodóknak is, és amit a természetvédelem is el tud fogadni. „Ez egy nagy közös projekt kell legyen. Nekünk kell fejlődni empátiában, meg a saját kishitűségünket kell legyőzzük” – összegzett az aktivista.

A hivatalos retorika szerint Magyarország „víznagyhatalom”, de közben az egyre égetőbb vízhiány megoldásában az előző kormány 

a civileket egyedül hagyta, legfeljebb megtűrte.  

Ehhez képest a Tisza-kormány már a nyitónapon jelezte: a vízvisszatartás és az aszály elleni védekezés kiemelt ügy lesz. Az első kormányülésre Ópusztaszeren került sor, ahol a kormány a helyszínen tájékozódott a Homokhátság súlyos vízhiányáról és a kiszáradás következményeiről.  

Rövid távú aszályvédelmi intézkedéseket és azonnali vízügyi beavatkozásokat készítenek elő, miközben hosszabb távon átfogó vízmegtartó programot és vízgazdálkodási reformot ígérnek, a víz helyben tartásával, a tájba való visszavezetésével és a természetes vízmegtartó megoldások erősítésével. A szakmai szervezeteket és a civil vízőrző közösségeket is bevonnák a döntéshozatalba.

Amikor tavaly ősszel elkezdtem dolgozni ezen az anyagon, tartottam attól, hogy míg Magyarországon a vízőrzés már mozgalommá alakult, addig Erdélyben példákat sem igazán fogok találni olyan helyi kezdeményezésekre, melyek a vízmegtartást célozzák. Szerencsére tévedtem: kezdeményezések vannak, bár tény, hogy ez még nem egy mozgalom, és a közösségi médiában annyira nem láthatóak.

Az erdélyi vízvisszatartás egyik fontos laboratóriuma Székelydálya: 

a kis falu Székelyudvarhelytől húsz kilométerre délre fekszik, eldugva a dombok között, az Ége-patak völgyében. Vízválasztó ez a 6–700 méter magas dombok szegélyezte vidék: a hátunk mögött a Küküllővel együtt a Marosba ömlenek a patakok, előttünk azonban már a Nagy-Homoród felé, majd az Oltba igyekszik a lefutó víz.

Ez az egyik olyan térség Hargita megyében, amely egy ideje komoly vízhiánnyal küzd. Akkora a szárazság, hogy már nem mindenhol lehet legeltetni; a vizet az állatok számára rendszeresen  tartályokban hordják a gazdák. Van, hogy a 8–10 kilométerre lévő Homoródról, vagy Ócfalvánál a Küküllőről kell teleszippantani a traktor vontatta víztartályokat. Eleinte csak a júliusi hőségben, az utóbbi években viszont 

már tavasszal elapadnak a csordakutak.

A gazdák közül többen már kezdték eladogatni a teheneiket. Kopár, vízmosásokkal szabdalt domboldalon kaptatunk felfele Székelydálya határában 2025 őszén. Kevéssel korábban a Székelykeresztúr felé kanyargó utat elhagyva Ócfalvánál keltünk át a Küküllő felett. Kányádig még romlott aszfaltúton, a községközpont végében már a műút is elfogy a kerekek alól. Az Égei-tető százados cserefák tarkította hagyásfás legelőjét már gödrös makadámúton érjük el.

A domboldal, ahol járunk, valamikor legelő volt. Azonban egy ideje a csorda már csak átmegy rajta. Túloldalán, a megyehatáron elterülő erdőség tövében még van forrás, így ott még lehet legeltetni. A sok taposás miatt a növényzet nem tud regenerálódni, ezt aztán tovább erősíti az eróziót. 

„Sokáig a természet ellen mentünk. De a természet a végén úgyis felülkerekedik”

– mondja valaki a kis csapatban, miközben egy ‘80-as években épült drénrendszer maradványait vesszük szemügyre. Sokáig ugyanis az volt a cél, hogy a vizet a lehető leggyorsabban elvezessék a tájból – a víz által kimosott betoncső pedig ezt a célt szolgálta. Nincs, ami megfogja a lezúduló vizet: így a mély talajsebek minden esőzéssel tovább mélyülnek. 

A talajvíz szintje egykor 2 méter mélyen lehetett, azonban mára 5–6 méterre süllyedt. A helyzet annyira reménytelen, hogy a terület tulajdonosa, a helyi közbirtokosság is letett arról, hogy ezzel a területtel valamit kezdjen. Így a tájrehabilitációval foglalkozó csapat, melyhez hozzácsapódtunk, szabad kezet kapott. 

A lelombozó táj ellenére a hangulat alapvetően optimista: a tájépítész kezében térkép, és a buckákat, a méter mély, vízmosta árkokat kerülgetve arról beszélnek, pontosan hova lehetne övárkokat, lassító- és vesszőgátakat építeni, az építményeket faültetéssel konszolidálni.

A cél a vízmegtartás és a vizes élőhelyek rehabilitációja, hogy erre a domboldalra visszatérjen az élet. A szakemberek tanakodnak: sok a megválaszolatlan kérdés, és a szétszabdalt terepet számítógépen modellezni sem egyszerű. Fúrni kellene, jobban megérteni a terület geomorfológiáját – azonban arra most nincsen pénz. Így a legegyszerűbb módszer marad: 

meg kell megfigyelni, hogy hol volt valamikor víz.

És akkor azt a vizet ott meg kell fogni – magyarázza dr. Hajdu Zoltán, a Fókusz Öko Központ elnöke, akinek évtizedes tapasztalata van vizes élőhelyek rehabilitációja terén. Első körben minimális befektetéssel kell a lehető legtöbbet elérni – egyelőre egy 20 ezer eurós költségvetésű  pályázatot céloznak meg, azonban a jövőben további anyagi forrásokat is szeretnének találni.

Bár a dályai legelő rehabilitációja egyelőre még csak tervezés fázisában tart, azonban szintén Dálya határában, Bágy felé egy kis forrás alatt már vannak működő fenékküszöbök: egyes helyeken egy méteren áll a víz. A tavaszi napsütés ellenére nincsen nagy meleg, ezzel együtt a fák árnyékában már jól érezhető 

a szabad vízfelszín hatására megváltozott mikroklíma. 

És bár laikusként számomra nem tűnik nagyon bonyolultnak egy ilyen fenékküszöb megépítése, az elhelyezést, a küszöb magasságát meghatározni azért nem egyszerű. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg földmunkával jár. Kézenfekvő a közösséget, a helyben is megtalálható erőforrásokat, szakértelmet mozgósítani, azonban ez sem kis szervezés.

„2025 júliusában volt egy egynapos kaláka. Akkor 50 falubeli segítségével kitisztítottuk a forrás alatt az árkot. Az önkormányzattól kijött a földmérő is, segített bemérni a szinteket – vagyis azt, hogy a fenékküszöbök között mennyi legyen a szintkülönbség. 

Aztán augusztusban volt egy táborunk, amit a Homoród-Küküllő Leader Egyesület igazgatójának, Lázár Lászlónak a személyes közreműködésével szerveztünk meg és ahova a Székelyudvarhelyi Egyetemi Központtól jöttek diákok. Ők a falubeliekkel együtt öt nap alatt építették a fenékküszöböket a helyben is rendelkezésre álló anyagokból: farönkökből, fosznikból, kövekből, fonott sövényből. 

Az étkezést, a diákok szállását, szakértői tanácsadást, alapanyag és üzemanyag költségeket, 10 ezer eurónyi EU-s forrásból oldották meg. Sőt, ebből még egy jópélda-gyűjteményt is terveznek megjelentetni május végéig” – vázolja a Bencze Szilvia, a dályai vizes projektek kezdeményezője. 

A kevés pénzt közösségi összefogással pótolták, 

és ez így van rendben: egy ilyen projekt akkor sikeres, ha egyrészt egy valós közösségi igényre ad választ, másrészt pedig a közösség is aktívan részt vesz a felépítésében. 

Így nem csak gyorsabban készülnek el a fenékküszöbök, hanem jó eséllyel a közösség végzi el azokat a kisebb-nagyobb javításokat is, melyek idővel szükségesek lesznek. Egy ilyen fenékküszöb-rendszer általában 8-10 évig tart, azután gyakran előfordul, hogy annyira megemelkedik a talajvíz szintje, hogy a fenékküszöböket feljebb kell újraépíteni.

Fontos, hogy a fenékküszöbök csak lassítsák, de ne akadályozzák meg a víz lefolyását. Ugyanis 

nem egy gyűjtőtó létrehozása a cél, 

hanem az, hogy a víz lassabban folyjon le. Ezáltal van ideje leszivárogni a talajvízbe, feltöltve azt. Fenékküszöböket mindig egy lankásabb mederrész után érdemes építeni: így a víz sodrása nem túl nagy, a fenékküszöbön a nyomás is kisebb. A víz aztán a fenékküszöbre hordja az üledéket, és addig tömíti, hogy közel tökéletesen vízzáróvá válik.

Egy másik szomszédos faluba, Székelypetekre is ellátogatunk: itt egy egykori patakmedret tisztítanak a falubeliek éppen kalákában, tavasszal itt is fenékküszöbök készülnek majd. A patakmederben egy ideje már csak szakaszosan fordul elő víz, nyáron pedig teljesen kiszárad. Decemberben járunk, és a mederben víz nincsen. 

Pedig Tóth Attila még jól emlékszik arra, hogy gyermekkorában télen a patak mindig ki volt öntve, a befagyott vízen korcsolyáztak.

„Most víz sincs, de ha lenne, sem biztos, hogy befagyna” – mondja szomorúan. 

Tóth Attila családi háza nem messze található ettől a medertől. A háza magasan fekszik, a vezetékes víz nyomása pedig alacsony, így a víz nem mindig jut el eddig a házig. Kisgyermekei mellett állattartással foglalkozik, folyamatosan gondot okoz a víz hiánya, és nem csak neki: a kalákában résztvevők számon tartják, és 

hosszasan mesélik, hogy mikor, hol van víz, s hol nincs. 

Tudják, melyik az a közkút, ahonnan szükség esetén lehet vizet venni. Szavaik mögött feszültségek, helyi konfliktusok sejlenek fel: például mesélnek egy frissen beköltözött gazdáról, aki azzal vádolja őket, hogy a túlfogyasztásuk miatt nincs neki vize. 

A megváltozott csapadékmintázatok csak részben okozzák a jelenlegi vízhiányt. A ‘80-as években történt nagyszabású tájrendezések célja az volt, hogy a földterületeket géppel is meg lehessen művelni, ezért kiegyenlítették és ledrénezték azokat – vagyis olyan csöveket helyeztek be a földbe, melyek elvezették a vizet. 

„Ebben az időben az volt a baj, hogy túl sok volt a víz, így erre keresték a megoldást. Csakhogy nagyon eredményes megoldást találtak, és ezek a csövek, árokrendszerek továbbra is megvannak, és működnek. Egy helyen a bivalyok addig dagonyáztak, míg elő is került egy cső, melyből folyt a víz” – meséli Bencze Szilvia, aki szerint a vízügy számára azóta is a víz minél hatékonyabb elvezetése a cél. 

A táj vízmegtartásáért senki nem felelős jelenleg.

A vízügy szinte minden beszélgetésben felsejlik, és általában nem pozitív kontextusban. A hatályos törvények szerint minden kataszterezett (székelyföldi szóhasználattal: kadasztrált) vízfolyáson a vízügy illetékes, azokon csak az állami szerv végezhet munkálatokat. 

A legtöbb, általunk feltérképezett vízmegtartó projekt nem kataszterezett vízfolyáson történt. Azonban jártunk egy olyan helyen, ahol helyi gazdák egy olyan patakon építettek – engedély nélkül – fenékküszöböket, mely kataszterezett, és így a vízügy fennhatósága alá tartozik. 

A fenékküszöbök építői kérésére nem áruljuk el a helyét. Fotókat sem készítettünk, bár ez volt az egyik leghangulatosabb hely, ahol jártunk: a patakmeder gyönyörűen meanderezik, az egyik kanyarban adja magát egy kis közösségi tér kialakítása – ez egyébként tervben is van. 

„A vízügy három éve jött ki ide először, azelőtt sosem voltak itt. Csomó fát kitermeltek és elvittek” – emlékezik vissza a gazda, aki egyben egy helyi civil szervezet vezetője. 

„Nagy köszönet abban sincs, amit itt hagytak”

– toldja a másik: „ahol a beszakadó partok megerősítését megkezdték, az is félbemaradt: sok erős cölöpöt elütöttek, a mögöttük lévő részt viszont a helyieknek hagyták, hogy ággal, földdel feltöltsék. Kotortak is a mederben, de hál’Istennek nem annyit, mint a Nyárádon, vagy más helyeken, ahol a kanyargó patakból csak egy csatorna maradt.”

„Állatokat sem lehetne itatni ebből a patakból, arra is vízkivételi engedély kellene. Na ezt tartassák be akkor, amikor az állatok szabályosan megrohamozzák a vizet.”.

Ennek a pataknak is nagyot esett a vízszintje az utóbbi harminc évben. „Gyermekkoromban ez a patak két méter széles volt, és tizenöt centi víz volt benne” – emlékezik vissza a gazda. A talajvíz szintje is riasztóan – egy számítás szerint évente két centit – esett, a fenékküszöbökkel 

nagyjából egy métert sikerült ezen emelni.

A fenékküszöböket 2025 márciusában kezdték megépíteni, 2026 tavaszára több helyen combközépig ér a víz. „Úgy működik a környező part, mint a szivacs. Amikor megtelik az oldal vízzel, akkor nemcsak a víztükör szintjén van, hanem kapillárisan szívja magába a föld, a vízszintnél akár 20–30 centivel feljebb is van víz. Most a faluban is megjelent a kutakban a víz” – meséli interjúalanyunk.

A következő lépést is tervezik – ez az élővilág visszaállítása lesz. Már megjelentek a békák, gőték, nemrég rákokat telepítettek, és talán a halak is visszatalálnak. Hallépcsők ugyan nincsenek, azonban a fenékküszöböket úgy építették, hogy a két víztükör között legfeljebb 50 cm különbség legyen. Ez már lehetővé teszi, hogy a patakon felúszó halak átugorjanak egyik víztükörről a másikra. 

A partra a vízpartokat kedvelő égerfát fognak ültetni, és a környékbeli vadállatok is ide járnak inni: a szarvasok biztosan, talán a medve is. Azonban ezt nem lehet biztosan tudni, mert vadkamerára egyelőre nincsen pénz. 

Hogyan viszonyul a vízmegtartás kérdésköréhez

az országos vízügy (Administrația Națională Apele Române), az országos vízügynek alárendelt, a vízgyűjtő területeket lefedő igazgatóságok (ABA), valamint a vízgazdálkodási szervek (SGA)?

Ez azért kulcsfontosságú, mert a víztörvény értelmében a kataszterezett, vagyis az országos nyilvántartásban szereplő vizek állami tulajdonnak számítanak. Ez alól csak a kis, időszakos folyóvizek képeznek kivételt, ezek az önkormányzatok vagy akár magánjogi entitások tulajdonában is lehetnek.

A nyilvántartott folyómedrek és árterületek karbantartásával kapcsolatos teendőket a vízügy látja el. Ugyan más is végezhet munkálatokat a folyómedrekben, azonban csak a vízügy jóváhagyása és felügyelete mellett. A nem nyilvántartott, egészen kicsi vagy időszakos vízfolyásokon a polgármesteri hivatalok vagy megyei tanácsok is végezhetnek munkálatokat. 

A különféle építmények azonban elvileg akkor is engedélykötelesek, ha a folyóvíz nem kataszterezett, vagyis nem szerepel az országos nyilvántartásban. Igaz, a tiltás főként beton alapzattal rendelkező, állandó építményekre vontakozik, így a vízmegtartást célzó, ideigelenes és vizet áteresztő beavatkozások a mederben és az árterületen értelmezésem szerint jogi szürke zónában mozognak.

Forrásaim egyöntetűen túlzott bürokráciára valamint átláthatatlan működésre panaszkodtak, valamint arra, hogy ez az állami szerv még mindig elsősorban az árvízvédelemre, vagyis 

a csapadék minél gyorsabb levezetésére törekszik.

Ennek eredményei a kikotort, kiegyenesített, leszabályozott, helyenként le is betonozott medrek, a partokról kivágott fák – ez mind homlokegyenest ellenkezik a vízmegtartás elveivel. 

Az országos vízügy honlapján elérhető stratégia tartalmaz fenntartható vízgazdálkodásra vonatkozó részt, és ebben a vizes élőhelyek rehabilitációja is szerepel. Egy 2025 decemberében kiadott, A vízgazdálkodás legfontosabb problémái című dokumentum pedig felhívja a figyelmet arra, hogy a talajvizek nagyobb ütemben fogynak, mint ahogyan újratöltődnek. 

Egy másik, szintén nyilvánosan elérhető dokumentumban pedig országos szinten összesen 234 olyan projekt szerepel, mely a meanderek (vagyis folyókanyarulatok) és árterületek visszaállítását, vízvisszatartást célozza. 

Arra voltunk kíváncsiak, hogyan áll a megvalósítása ezeknek a projekteknek? Ezért március első napjaiban kérdést küldtünk az országos vízügy, valamint a Szamos–Tisza és Olt vízügyi igazgatóságoknak. Egyben rákérdeztünk, mi az álláspontjuk azokról kismértékű „grass-roots” kezdeményezésekről, melyek a vízvisszatartást célozzák.

Egy hét múlva az országos vízügytől egy, az igazgató által aláírt és lepecsételt választ kaptunk, melyben annyit közölt, hogy kérdésünket továbbküldték az illetékes Országos Hidrológiai Intézetnek; az intézet azonban azóta nem válaszolt.

Az Olt, valamint a Szamos–Tisza vízügyi igazgatóság elküldött egy-egy listát a saját vízgyűjtő területén tervezett beavatkozásokról és azok helyszínéről – ezeket fennebb lehet megtekinteni. Azonban, ha jól értelmezzük a válaszokat, a projektek közül egy sem készült még el,

a munkálatokat valamikor a jövőben tervezik elvégezni.

Vannak ugyanakkor jelei annak, hogy a vízügy merev, bürokratikus rendszere is változik: néhány hete jelen voltam, amint Székelydályában, egy „kadasztrált” patak medrében, az Olt Vízügyi Igazgatóság épített fenékküszöböket, együttműködve a Homoród-Küküllő Leader Egyesülettel és a kányádi önkormányzattal. 

Akár a többi helyszínen, a munkálatok elkezdésekor itt is csak egy gyenge erecske csordogált a mederben – noha a tél és a tavasz is csapadékban gazdag volt. Azonban már a nap végére feltelt a víz a farönkökből, ágakból, agyagos földből, kőből épült fenékküszöbök mögött.

Ez a kezdeményezés azért számít mérföldkőnek, mert ismereteim szerint ez az első alkalom, amikor kérvényezés után a vízügy felvesz a munkatervébe, és be is ütemez egy ilyen munkálatot. Ehhez a sikerhez az Olt Vízügyi Igazgatóság munkatársainak a nyitottsága is kellett. Remélni lehet azonban azt, hogy lassan nem csak az Olt vízgyűjtő területén változik meg a hozzáállás, hanem a többi vízügyi igazgatóság is átveszi ezt a gyakorlatot. 

De miért pont itt? 

Nem véletlen, hogy Székelydályában elkezdtek vízmegtartással foglalkozni. A kezdeményező, szervező Bencze Szilvia. Ő sok évig a magyar Agrárminisztériumban, majd Brüsszelben dolgozott vidékfejlesztési vonalon, jogszabályalkotási részen: beruházástámogatási hitelekkel és garanciaprogramokkal.

Azonban az utóbbi 5–7 évben, minden alkalommal, amikor hazajött, hallotta, hogy egyre többet beszélnek az emberek a vízhiányról. Az állatokat nincsen miből itatni, nem lehet fürödni. 

„Egyszercsak YouTube-on szembejött velem egy magyarországi, Püspökszilágyon megvalósított jó példa: szintén dombvidéken, a Cserhát oldalában sikerült megfogni a vizet abszolút egyszerű, természet alapú módszerekkel” – idézi fel Szilvia. A gondolkodástól a konkrét megvalósításig nem kellett sokat várni. Bár sokan mosolyogtak, és mondták, hogy 

ez itt biztosan nem fog működni, 

Kányád polgármestere és a közbirtokosság vezetője is nyitottan állt hozzá, részben azért, mert ők hosszabb távon tudnak gondolkozni, van rálátásuk más példákra. „Összehívtak egy gazdagyűlést, ahol megjelent a polgármester, és elmondta, már ő is próbált megoldást keresni. 

Sőt, kiderült a Homoród-Küküllői Leader Egyesület a stratégiájában is kezdeményezte a természet alapú vízmegtartási megoldásokat és az ezzel kapcsolatos tájrehabilitációt. Így felvettem a kapcsolatot velük is, ők az a szervezet, mely ezt a folyamatot igazán támogatni tudta” – emlékezik vissza Szilvia a kezdeti időkre.

Szilvia azóta a Homoród-Küküllő Leader Egyesület projekt koordinátora, és szerinte a Leader megjelenése után kezdtek a helyiek figyelni, komolyabban venni ezt az elképzelést. Később az is kiderült, hogy a vízüggyel és más döntéshozókkal való kapcsolatfelvételt is megkönnyítette a Leader. 

„Nekem nagyon pozitív meglepetés volt, hogy ennyire felkarolták ezt a kezdeményezést. Nekik sehol nem írták elő, hogy ezzel foglalkozni kell, de látták hogy ez egy egyre sürgetőbb helyi szükséglet, és ahol tudták, támogatták.” 

Nagy előrelépés volt a helyi gazdák meggyőzésében, amikor sikerült eljuttatni őket egy szlovákiai tanulmányútra. „Nagyon belefáradtak már az emberek az előadásokba, azonban az, hogy elmehettek, és 

a saját szemükkel láthatták, hogyan működik a gyakorlatban

a vízmegtartás, milyen egyszerű, 10–20 éve már működő megoldásokkal lehet látványos sikereket elérni, hatalmas lendületet adott” – mesélte a koordinátor. A Homoród-Küküllő Leader Egyesület ebben a tanulmányútban is kulcsszerepet játszott: a kirándulásra megpályázott 1000 euró nem lett volna elegendő erre a 4 napos tanulmányi útra, így ennek az összegnek a 7–8-szorosával pótolták ki a tanulmányút költségvetését.

„A Leadernek azért különleges a szerepe, mert ők már itt vannak 10–15 éve, kialakult a bizalmi viszony a helyi közösségekkel, az önkormányzati vezetőkkel. A kapcsolati tőke mellett van meggyőző erejük, képesek ezeket az újszerű megközelítéseket bemutatni nekik. Ez egy nagyon fontos társadalmi tőke, amire lehetne építeni: például országosan is forrást adni erre a Leader-eknek, hogy ezt ne önkéntesen, pusztán elhivatottságból csinálják.

Sokszor azért nem tudnak ezek a környezetvédelmi projektek, természet alapú megoldások megvalósulni, mert a sok valós gazdasági és kulturális igény mellett – szennyvíz, hulladék, vállalkozás támogatás, gyermekeknek programok – mindig a környezet az utolsó. És azért ezek a szervezetek még mindig kis költségvetésből gazdálkodnak.” 

„Sokkal több nehézségre számítottam ebben a folyamatban, 

de mint kés a vajon, úgy haladtak eddig a dolgok, talán azért is, mert a legjobb embereket sikerült összekötni. Már az meglepetés volt hogy Kányád községben minden vezető nyitott volt, de akkor még nagyon az volt a mondás, hogy a vízügynél nem lehet majd boldogulni, ott semmit nem lehet.

Aztán 2025 nyarán volt egy intézményközi megbeszélés Kápolnásfaluban, amit a Homoród-Küküllő Leader Egyesület szervezett. Oda meghívtuk a vízügyet, környezetvédelmet, APIA-s képviselőt, és meglepetésünkre mindenki örült ennek a kezdeményezésnek. Mindenhol látják, hogy ez súlyos probléma, és eddig abszolút együttműködési készségről tettek tanúbizonyságot.”

Ami a jövőt illeti, Bencze Szilvia szerint szükség lenne egy megyei, de leginkább országos vízmegtartási programra. Egyelőre sokan várják kíváncsian, hogy mi lesz Dályában, „azonban az a helyzet, hogy ezeket a megoldásokat nem mi találjuk fel, ezek máshol már régóta működnek.

Ha mi a dályai projekt sikerét várjuk, az még öt év, és akkor majd öt év múlva kezdünk el beszélgetni erről – csakhogy ennyi időnk már nincsen, a vízhiány égető probléma nagyon sok vidéken. Ezeket a tájszintű megoldásokat helyi anyagokból, töredék pénzből meg lehet oldani akár a közösséggel való együttműködésben.” Szlovákiában például egy 

regionális kezdeményezésből lett országos program, 

40 millió euróból közel 500 településen valósítottak meg ilyen projekteket. Több tucat, akár 100 fenékküszöböt építettek eleinte településenként 30, aztán később 100 ezer euróból. 

„Ennyibe kerül egy település vízháztartásának a helyreállítása, miközben akár több millió eurót pattogtatunk el különféle beton rendszerekre. Itt betonra nincsen szükség, az alapanyagok helyben adottak, és a tervezés az egyedüli nagyobb költség.

Akár a gazdák is meg tudják ezeket csinálni. Bár nincsen törvény, ami ezt tiltaná, a gazdák nem tudják, hogy van ez a lehetőség. Már az egy nagy segítség lenne, ha felső szintről jönne egy elismerés: ha definiálnák, hogy mi az, ami elfogadható, és ami olyan kis léptékű, hogy nem okozhat kárt” – így Szilvia.

Fotó: Fodor Zsuzsanna

A vizes projektek koordinátora szerint tervezőt sem volt könnyű találni. „Több tájépítész céggel is felvettük a kapcsolatot, azonban a legtöbben csak pislogtak. Aztán amikor megtudták hogy mekkora a költségvetésünk, akkor udvariasan elköszöntek. Székelyudvarhelyen sikerült találnunk egy fiatal, elhivatott tájépítész csapatot, ők felajánlották a segítségüket. Probléma az is, hogy a vízügynél 

nagy a tehetetlenségi erő a rendszerben,

nincsenek eljárásrendek, senki nem tudja, hogy mit lehet és mit nem, és akkor inkább el sem kezdik. Segítőkészek, de az ők kezük is meg van kötve az országos rendszer által. Kis rugalmasság kellene, hogy az egyes vízgyűjtő területeken nagyobb lehetőség legyen a helyi igényekre reagálni.”

Szatmárnémeti környékén, Túrterebesen is van egy vizes élőhelyek rehabilitációját célzó projekt, amit a Szatmárnémeti Erdélyi Kárpát Egyesület kezdeményezett. Az EKE régóta dolgozik ezen a területen: 2004 és 2009 között egy 1300, aztán 6200 hektárra bővített természetvédelmi területet kezelt. 

2006-ban szintén az EKE jelölt ki két (élőhely védelmi és egy madárvédelmi) Natura2000-es területet összesen 21 ezer hektáron, mely az előző természetvédelmi területtel van átfedésben. Ezeknek a területeknek 2010 és 2018 között voltak a kezelői.

Később, 2018-2020 között a határ túloldalán elterülő Hortobágyi Nemzeti Park igazgatósággal együtt közös akciótervet készítettek a folyó magyarországi és romániai partjain elterülő, védett területek számára.

„Már akkor lényeges problémaként merült fel a vízhiány, 

vizes élőhelyek rohamos fogyása, az állapotromlása. Ez elsősorban a kétéltűekre van nagyon rossz hatással” – magyarázta Márk-Nagy János, a Szatmárnémeti EKE alelnöke. 2023-ban aztán sikeresen pályáztak meg egy újabb Interreg projektet, és 2025-ben kezdődhetett a megvalósítás: a Túr régi medrei, holtágai közül ötöt takarítottak ki, és töltöttek fel vízzel.

Az első ilyen beavatkozás Túrterebes határában, az önkormányzat tulajdonában találhatóközségi legelőn történt. A legelő a helyi szarvasmarhatartók egyesületének van kiadva. „A helyiek, az önkormányzat és a gazdák is felismerik az aszályt, a vízhiányt, bár nem mindenki köti össze a történéseket” – így az ökológus.

A vizesélőhely-rehabilitációt a szarvasmarhatartók egyesülete nagyon jó ötletnek tartotta, de az önkormányzatnak, valamint a környezetvédelmi hatóságnak és a természetvédelmi terület kezelőjének a jóváhagyása is szükséges volt. Mivel ez a régi meder a Túr árvízvédelmi töltésein kívül esik, a vízügy jóváhagyása nem kellett.

A régi medret – mely korábban egy sásos, gyékényes, vizenyős sáv volt – egy métert mélyítették tavaly novemberben, és az a cél, hogy legalább az év két hónapjában legyen itt víz, hogy a kétéltűek szaporodni tudjanak. Nem mellékesen a víz jól jön a szarvasmarháknak is, nagyon szeretnek benne fürödni. A partra nem terveznek ültetni, mivel arra számítanak, 

a természet gyorsan visszatér, regenerálódik a part növényzete.

Ezután átmegyünk a Túr folyásának egy másik részére: a hangulat itt a Duna-deltát idézi, a folyó ezen a területen sokáig össze-vissza folyt, egymás mellett 5–6 meder is volt. A jelenlegi árvízvédelmi töltést – mely megakadályozza azt, hogy a Túr medre ide-oda vándoroljon – az 1974-es nagy árvíz után építették, és szerencsére a medret nem egyenesítették ki. 

„Lassan 26–27 éve foglalkozom ezzel a területtel, elég jól ismerem. Az évek során rengeteg térképezés, tanulmány, vízrajzi- és talajfelmérés készült erről a területről. Már 2013-ban megfogalmaztuk hogy a vízhiány probléma, és külön stratégiai irány volt a kezelési tervünkben arra, hogy a vizes élőhelyeket valamilyen szinten rehabilitálni kell, meg kell tartani a vizet ebben a tájban” – magyarázta Márk-Nagy János.

Azonban időközben beütött a durva aszály. „2011-ig évente váltakoztak a nedves és aszályos évek, ezután következett egy zsinórban 7 évig tartó aszály. És bár azóta volt nedvesebb év, ennek az aszálynak a hatása a mai napig érződik – a talajvíz azóta sem tért vissza arra a szintre, ami azelőtt volt”, mondta a Szatmárnémeti EKE alelnöke.

A székelydályai vízmegtartási projektek szakmai részét dr. Hajdu Zoltán, a Fókusz Öko Központ elnöke vezeti. Hajdu a Nyárád mentén évekkel ezelőtt egy sor hasonló projektet valósított meg: ha valaki a jövőben meg fogja írni a vízmegtartás történetét Erdélyben, akkor ez a történet minden bizonnyal azzal fog kezdődni, hogy Hajdu 1995-ben ellátogatott az Egyesült Államokba, ahol vizes rehabilitációról, vízvisszatartásról tanult. Érdekesség, hogy ezen a tanulmányúton az a Michal Kravčík is részt vett, akit a szlovákiai vízvisszatartási program atyjaként tartanak számon. 

A Nyárád mentére is ellátogattunk, hogy megnézzük azokat a dr. Hajdu Zoltán által kezdeményezett projekteket, melyek valószínűleg az első ilyen jellegű projektek voltak Erdélyben. Az egyik első példa 

a Nyárád folyó Nyárádszereda fölötti meanderének megmentése. 

A 2000-es évek elején ugyanis árvízvédelem miatt a város fölötti gátból egy egyenes csatornán tervezték levezetni a folyó vizét. A Nyárád meanderét – azt a kanyargós folyómedret, ami sok nyárádszeredai kedvenc fürdőhelye volt, és ahol nagyon sokan horgásztak – feltöltötték és termőfölddé alakították volna.

Azonban közmeghallgatást szerveztek, és sikerült is meggyőzni a vízügyet arról, hogy a meandert hagyják meg érintetlenül. Ma ez a meander egy náddal benőtt, eldugott, idilli hangulatú hely. Bár nem valósultak meg azok a tervek, melyek itt közösségi tereket hoztak volna létre, azonban ezeket bármikor minimális költséggel meg lehet valósítani, hiszen 

a vizes élőhelyet sikerült megmenteni.

Nyárádgálfalván megtekintünk egy másik meander rehabilitációt: itt a Nyárád holt medrét töltötték meg újból vízzel. „Megpályáztunk egy műfüves focipályát, és ha már itt voltak a gépek, gondoltuk miért ne?” – mesél Karácsony Károly polgármester, aki szenvedélyes sporthorgász. 

A kivitelezés azonban nem volt egyszerű: a holt meder időközben szemétteleppé alakult, a szemetet pedig nem volt hova vinni. Ezért a szemetet letakarták a focipálya kialakításakor kitermelt földdel, kimélyítették a medret, majd a terület mellett folyó Nyárádból feltöltötték vízzel.

Az 1 hektár 5 áras telek az önkormányzat tulajdona, a meder pedig vízcsatornaként szerepel a kataszeri jegyzékben. A szomszédos sportpálya vízellátását innen oldják meg, a horgásztó működtetésére pedig időközben egy sporthorgász egyesületet is létrehoztak, azonban ezt nem nyitották meg a nagyközönség előtt, csak a helyiek járnak oda horgászni.

A munkálatokkal 2009 őszére készültek el, és 2010 tavaszára fel is telt a meder. Azóta halakat telepítettek bele, a part egy részén pedig nem járnak, nem is kaszálják: ott fészkelnek a vízimadarak, a kígyók. 

„Ez a rész az emberé, a többi pedig a természeté. 

A lényeg, hogy ami vizet a természet ad, azt meg kell tartani. A többit pedig a természetre kell bízni” – mondja Karácsony Károly.

A leglátványosabb projekt azonban Nyárádszereda és Székelytompa között található: a főútról kis leágazás vezet egy legelőre. Az autóból kiszállva, a legelő lovak között végigmenve még semmi nem tűnik fel: a domboldalak itt is ugyanolyan kopárnak tűnnek, mint a többi környező domboldal.

Azonban hamarosan kis gátat találunk, fölötte pedig egy festői tavacska, nádassal, körülötte fákkal: a kopár domboldalakhoz képest ég és föld különbség. A terület tulajdonosa állatokat tart, és neki is – mint a környéken mindenki másnak – gondot okozott az itatás.

A területen azonban akadt egy kis időszakos vízfolyás, valamint egy kis mocsaras terület. A gátat húsz évvel ezelőtt építették, egy hidrológus mérnök tervei alapján – magyarázza dr. Hajdu Zoltán. A gáthoz Németországból kaptak eróziógátló anyagot, ami lényegében két kenderzsák közé tett pozdorjás anyag és fű. A munkálatokat egy mai árfolyamon 5000 eurónak megfelelő pályázatból valamint rengeteg önkéntes munkával végezték el.

Mára a tó működő ökoszisztéma: 

tele van hallal, a nádasban vízi madarak fészkelnek. A víz a legmélyebb részen 180 centi a sekélyebbik, 40–60 centi mély részben nagyon szeretnek hűsölni nyáron a tehenek. A víz szintje sosem esik le, és mondani sem kell, a gazdának az ivóvízzel sincsen gondja. És mivel a tavat tápláló ideiglenes vízfolyás nem katasztarzett, illetve a telek is magánterület, ezért a vízügy engedélye sem volt szükséges hozzá.

A cikk a Journalismfund Europe támogatásával, a Kecsup.hu-val együttműködésben készült. A kecsup.hu a Homokhátság vízválságáról írt, a Vízválasztó Mozgalom egyik szervezőjével készített interjút valamint a csemői vízörzőkről publikált anyagot.

The post Vízőrzők: ásókkal táncolják körbe a területeket, ahol még víz van appeared first on Átlátszó Erdély.

Babos Krisztina vagyok, erdélyi biológus, újságíró. Közös célok elérése érdekében írok önnek. Örömmel követtem az Ópusztaszeren, a Tisza-kormány első ülésén elmondott beszédét. A vízügyi hatóságok tevékenységéből fájóan hiányzó ökológiai szemléletet véltem ugyanis kihallani belőle. 

Magyarország már régóta kellene foglalkozzon a vízvisszatartással, mert számos térségben nagy a baj, brutális a szárazság. Viszont ha most nekifognak, amint ígérik, még megakadályozhatják a teljes ökológiai összeomlást. Reményt adott számomra, hogy nem víztározókban és öntözőrendszerekben gondolkodik, hanem természetes módon, a talajban tartaná vissza a vizet.

Azonban nem mindegy, milyen minőségű vizet tartanak vissza! 

Magyarország jövőbeni vízgazdálkodásának sikere azon is múlik, hogy a környező országokból milyen mennyiségű és minőségű víz érkezik, és milyen ütemben. A határmenti kistérségből, ahol élek, az Érmellékről és a Berettyó vidékéről jelenleg túl sok jóra nem számíthatnak. Mindkét folyó brutális mértékben szennyezett – tisztítás nélkül engedik beléjük a térség településeinek háztartási szennyvizét. 

A bajt súlyosbítja a vízügyi hatóság rossz vízgazdálkodása. Tavasszal elvezetik a nagy(obb) áradást, később pedig alig csordogál víz a mederben. Minél kisebb a hozam, annál súlyosabb a szennyezés, annál kevesebb vízben oldódhat fel a folyókba vezetett szennylé. Tavaly nyáron az Ér szakaszosan ki is száradt – ami víz maradt a mederben helyenként, az is jobbára szennyvíz volt. 

Pöcegödörnek használják az Ér medrét, holott itt, az Érmelléken két természetvédelmi terület is egymásra tevődik. Gazdag vízi ökoszisztémák kellene legyenek az egykori, hatalmas kiterjedésű Érmelléki mocsarak térségében. 

A valóságban viszont egyre brutálisabb a szárazság és egyre szennyezettebb a megmaradt vízkészlet és a talaj. Nem jobb a helyzet a Berettyó mentén sem.

Hogy miért írom ezt Önnek? Mert hiszem, hogy segíthet változtatni. 

Sokan vagyunk, akik nagyon reméljük, hogy ezentúl a magyarországi hatóságok nem hunynak szemet a romániai vízszennyezés fölött. Felemelik a szavukat, és kikövetelik, hogy tartsák jó ökológiai állapotban a folyókat. Az elmúlt tizenpár évben mi, erdélyi természetvédő aktivisták, többször jeleztünk súlyos folyószennyezési eseteket a magyar hatóságoknak. Viszont mindig lepattintottak. Minden esetben az volt a válasz, hogy a határzónákban nincs semmi probléma a vízminőséggel. Sem a mennyiséggel.

Pedig a különböző kétoldalú és nemzetközi egyezmények biztosítják a lehetőséget az országoknak, hogy hatékonyan lépjenek fel a határon befolyó vizek minősége érdekében. Pár éve például az ukrán hatóságok mutattak példát. A romániai Szatmár térségéből az Ukrajnába érkező Tálna folyó bűzlött a beleengedett kifőzött cefrétől. Az ukránok pedig addig verték az asztalt, amíg a román vízügyi hatóságok nem méltóztattak elindulni és végigbüntetni az avasi pálinkafőzőket.

Tudjuk, milyen kormánytól szabadult meg Magyarország alig pár hete. A 16 éve hatalomra jutott Fidesz elsőként lehetetlenítette el a zöld civil szervezeteket, majd leépítette az állami természetvédelmi rendszert is. Nagyon bízom, bízunk abban, hogy mostantól a természetvédelmet ismét fontos szempontként kezelik Magyarországon.

A közös siker érdekében szeretnék mindjárt javasolni valamit, amivel ki is jelölhetné a korszakhatárt: 

ne legitimálja a romániai korrupt hatóságokat! 

Ne hagyja, hogy a közös projektjükben nyert pénzt felesleges beruházásra költsék el! Pár napja a Berettyón dokumentáltunk egy nagyon súlyos szennyezést. Szalárd és Hodos települések (több mint ötezer fő) szennyvizét eresztik tisztítás nélkül a folyóba. Pár száz méterrel lejjebb, a vízügyi hatóság udvarán egy nagy pannóra figyeltünk fel. Az EU Horizon Europe programja 8,5 millió eurót adott annak érdekében, hogy a Duna-menti országok hatóságai, egyetemei dolgozzanak ki módszereket a vízi ökoszisztémák helyreállítására.

Olyan projekteket várnak, melyek máshol is gyakorlatba ültethetők, másolhatók. Ennek a projektnek a vezető partnere az Ön által irányított Országos Vízügyi Főigazgatóság, egyik partnerük pedig a romániai Körösvidéki Vízügyi Igazgatóság. Épp az a hatóság, amely a rossz vízgazdálkodásával kiszárítja az Érmelléket és a Berettyó mentét, illetve tizenéve elnézi, ahogy az itt működő regionális vízszolgáltató agyonszennyezi a folyókat.

Kíváncsi lettem, mit terveznek, kicsit remélve, hogy kivételesen valami hasznosat, hiszen a Körösvidéki Vízügyi Igazgatóság nem kevés pénzt, 650 ezer eurót kap a pályázat költségvetéséből.

De hiába reménykedtem: nem mederküszöbök, nem víztisztító készül az uniós pénzből, hanem egy újabb felesleges úszószemét felfogó gát. Egy újabb értelmetlen beruházás. 

Tudom, hogy Magyarországra rengeteg úszó szemét érkezik a folyókon, és ezeknek csak a fele származik Ukrajnából, a másik fele Romániából jön. De nem ezeken a folyókon. Nem a Berettyón és nem az Éren.

Kérem, ne járuljon hozzá az itteni vízügyi hatóság legitimálásához, ne sztárolják őket, ne hordozzák ezt a társaságot körbe-körbe a Duna mentén mint követendő példát! Kérem, ne járuljon hozzá ezáltal ahhoz, hogy a Körösvidéki Vízügyi Igazgatóság a rossz módszereivel tovább súlyosbíthassa az aszályt! 

Ne támogassa azt, hogy tovább szennyezzék a folyóinkat, 

mérgezzék a környezetünket, hogy végképp tönkretegyék a jövőnket és a következő generációk lehetőségét arra, hogy egészséges környezetben éljenek! Kérem, hogy mint vezető partner, ne járuljon hozzá ahhoz, hogy egy újabb felesleges beruházás szülessen, aminek semmi egyéb célja nincs, mint az egyéni haszonszerzés. 

Ebben a térségben nem az úszó szemét, nem a pillepalackok jelentik a problémát, hanem az aszály és a szennyezés. Ezért nem szemétfelfogó gátra van szükség, hanem mederküszöbökre és a szennyező cég(ek) megállítására! Kényszerítse, kérem, arra a romániai kollégáit, hogy értelmesen és hasznosan költsék el a pénzt! 

Nem szeretnék a pályázat kiírójához fordulni, mert nem akarom veszélyeztetni az egész projektet, mert remélem, hogy máshol – pl. Magyarországon, a Szigetközben – hasznosan költik el a támogatást.

Az itteni vízügyi hatóság fordítva ül a lovon: a vizet problémának tekinti, ezért tavasszal elvezeti az árral érkező mennyiséget, a szárazságra pedig csak vonogatja a vállát, az nem az ő problémája. Miután a víztől megszabadultak, azt keresik, hogy milyen beruházásokból tudnak pénzt csinálni. Nem ismernek mást, mint a betont.

Nemrég az Érre böhöm nagy gátat építettek az úszószemét felfogására több mint 100 ezer euróból. Abszolút feleslegesen, mert az Éren nem úsznak pillepalackok.

Ettől az építménytől pár kilométerre azonban Székelyhíd, egy tízezres (!) város szennyvizét engedik a folyóba mindenféle tisztítás nélkül. Pár napja találtam meg a befolyót ‒ fizikai rosszullét környékezett, amikor láttam a hatalmas mennyiségű, bűzölgő szennyet beömleni ebbe a kicsi, érzékeny folyócskába.

A gát után pedig, kb. 300 méterrel lejjebb újabb szennyvízbefolyó mérgezi az Ér vizét: a 6 és fél ezres Bihardiószeg összes mocska. Ettől a ponttól 9 kilométerre szeli át az Ér az országhatárt, nem hiszem, hogy Magyarország területén nem mérhető ez az elképesztő mértékű szennyezés.

Magyarország új kormányának jelenleg a vízügyi egyezményeken túlmenően is van mozgástere megállítani a vízszennyezést ebben a kistérségben. 

A pusztításért ugyanis javarészt az RMDSZ felelős. 

A regionális vízszolgáltató céget, amely tönkreteszi a folyókat, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség polgármesterei alapították és irányítják. És RMDSZ-es káderek vigyáznak arra, hogy ne üssék meg a bokájukat: a vízügyi hatóságnál például, de kormányszinten is be vannak biztosítva. 

Aki korábban környezetvédelmi miniszterként falazott nekik, most helyettes miniszterelnökként vigyáz a párttársak bizniszére. Ami annyiból áll, hogy kifizettetik a szennyvízkezelési díjat a lakossággal, majd a mocskot a folyóba öntik, vagy épp a megsarcolt települések határában engedik a szabadba.

Arról az RMDSZ-ről beszélek, amely eddig a Fidesz hűséges csatlósa volt, most pedig ezerrel próbálja elnyerni a Tisza Párt és az új magyar kormány jóindulatát.

Üdvözlettel,
Babos Krisztina

UI. Szívesen elkalauzolom, ha látni kívánja, mi a helyzet itt nálunk, terepen. Önt vagy bárkit, aki érdeklődik és segítene a természetpusztítás megállításában.

A nyitóképen a tízezer lakosú Székelyhíd szennyvizét az Ér folyóba engedő zsilip. Fotó: Babos Krisztina

The post Ne hagyja, hogy Szennyvízországgá tegyék Magyarországot! appeared first on Átlátszó Erdély.

2025. május 27-én a heves esőzések következtében az Alsósófalva irányából érkező Korond-patak betört a sóbányába, és két és fél napig zubogott a mélyben található üregekbe. Május 29-én este kilenc órakor a bánya feltelt, a víz pedig a felszínre tört.

Az Átlátszó Erdély szerda délben, csütörtökön pedig egész nap a helyszínen volt. Ami egynapos szemlénkből, az interjúkból és kötetlen beszélgetések sorából számunkra kiderült:

Azonban még időbe telik, amíg kiderülhet, hogy pontosan kik mulasztották el és hogyan a sóbánya megmentését, valamint hogy milyen lépéseket lehet tenni annak érdekében, hogy Parajd és a Sóvidék megélhetését a továbbiakban biztosítani lehessen. 

Mi történt azóta?

Anyagunk írása és szerkesztése közben, szombaton is folyamatosan jöttek az új információk. A cikkünk publikálásáig ezek voltak a legfontosabb fejlemények:

• Közleményt adtak ki az erdélyi geológusok a bányakatasztrófa lehetséges következményeiről
• A geológusok bejelölték térképen a veszélyzónákat
• Mircea Fechet környezetvédelmi miniszter nyilatkozott
• Parajdra látogatott Nicușor Dan államfő: szakemberek döntik el, hogy menthető-e a bánya
• Parajdra látogatott Catalin Predoiu ügyvivő kormányfő
• Megszólalt a vízügy és a Salrom vállalat, egymásra mutogatnak
• A sóbánya-vállalat országos igazgatója felvázolta, hogyan tervezik megmenteni a bányát
• A gazdasági miniszter kijelentette, év végéig megkapják bérüket a bányászok

Csütörtökön a beömlésnél

ismerős érzés lesz úrrá rajtunk, ahogy áthaladunk a falun. Ugyanaz a letargia figyelhető meg, mint amikor Székelyudvarhelyen leomlott a Tamási Áron gimnázium bentlakása. Az utcák kihaltak. 

Ahol máskor araszolva lehetett haladni, mert a turisták tömegesen sétáltak, most csak néhány helyit látni. Az emberek mozgása lelassult: nincs már hova sietni. A tekintetek magukba fordulnak, csak akkor élénkülnek meg, amikor a felelősökről esik szó. Dühösek, csalódottak, elkeseredettek akikkel találkozunk.

A sóbánya előtt óriási betonkeverők. Szerda óta betonoznak bent, szeretnék megmenteni legalább a turizmusnak a Telegdy-bányát, az egyik fiatalabb, kisebb felületű, felsőbb szinten található bányarészt.

Bár arra számítunk, hogy egy katasztrófa helyszínén hatóságok tömkelege: rendőrség, csendőrség, tűzoltók, szakemberek és döntéshozók, intézményvezetők intézkednek, csak 

egy csendőrautó őrzi a völgy bejáratát. 

Veszélyes a beömlés helyszíne, belépni tilos. A sajtó és a helybéliek tülekednek csak, hogy megnézzék a mélybe zuhanó patakot. Utóbbiak saját szemükkel akarják látni, hogy valóban az történik, amit a híradásokban közvetítenek. 

Valóságos zarándokhely alakul ki Alsósófalvára vezető út mellett az egyik helybéli kertjében, ahonnan némi sárban és bokrok közt csúszkálás után rálátni a patak beömlésére.

Drámai élmény a bozótból rátekinteni az üres patakmederre és kicsit fennebb a mélybe zuhogó, eltűnő vízre. A szemünk láttára történik a tragédia, és tehetetlenül nézzük. Sok emberrel beszélünk az ottlétünk során, próbáljuk megérteni, visszafejteni az eseményeket. 

Akik mindent megtettek volna, és akik nem tettek meg mindent

A helyi civilek folyamatosan felügyelik a területet. Az egyik panziótulajdonos, aki nevét nem szeretné vállalni, mert megtorlástól tart, reggel ott áll a pataknál, délben a tüntetésen látjuk viszont, délután megint a dombtetőn várja a Korond-patakának újbóli felszínre bukkanását; este az RMDSZ politikusaival tartott lakossági fórumon találjuk. 

Elmondja, hogy ebből éltek, ebből taníttatták gyermekeiket, az utóbbi hetekben mindent megtettek, ami tőlük telt, hogy megmentsék a sóbányát – falutársakkal gátat építettek, homokzsákot hordtak, geofólia elhelyezésében segédkeztek, mellékmedret ástak a pataknak. 

Rengeteg kérdése van. Ahogy minden helyi, akivel szóbaállunk, ő is úgy látja, hogy sem a bányavállalat helyi, sem az országos vezetői, sem a vízügy vezetői, sem a politikusok, sem a katasztrófavédelem,

nem tettek meg mindent hogy a veszélyt elhárítsák.

Amikor azt kérdezzük, miért nem beszélnek erről, azt mondják, a bányászokat „egyenként szőnyegre hívatták és titoktartást fogadtattak meg velük”. Ezt később cáfolja nyilatkozatában Sebestyén József, a sóbánya fejlesztési igazgatója, akinek a falusiak a lemondását követelik, miután elterjed a hír, hogy a Telegdy-bányát sem sikerült megmenteni. 

Sebestyén szerint a bánya vezetőségének volt titoktartási kötelezettsége olyan értelemben, hogy minden sajtónyilatkozatukat jóvá kellett hagyatniuk a vállalat bukaresti vezetőségével. 

A parajdiak a legjobban a sóbánya helyi vezetésére haragszanak. Feltűnik, hogy a bánya igazgatója, Seprődi Zoltán nem jelenik meg sehol. Azt mondják, súlyos betegsége miatt nem tud beszélni. Meg se próbáljuk ezek után hívni. 

A fejlesztési igazgatót szerdán elcsípte a Transtelex, és csütörtöki lemondásakor nyilatkozott pár sajtóterméknek. Ennyi információval rendelkezünk a bányavállalat helyi kirendeltsége részéről. 

De ez nem elég. Szóbeli lincselésig feszült a helyzet a közösség részéről: egymás közt a helyi zárt csoportokban a két bányavezető nyilvános akasztásáról beszélnek, mémeket küldenek, ahogy alkoholos üveggel kenuznak le ketten a Korond-patakán és hasonlók. 

Szomorúan fáj: mindent lehazudtak

Az irányukba áradó agressziót a két vezető azzal érdemelte ki, hogy nem tájékoztatták sem a helyi, sem az országos nyilvánosságot az őket érintő egzisztenciális kérdésekről. Például, hogy mennyire súlyos a helyzet, hogy hol húzódik a föld alatt a sóbánya, veszélyben van-e a falu.

A bánya egyik munkatársa szintén névtelenül hajlandó beszélgetni velünk, mint „ember az emberrel”. Szerinte azt, hogy „itt 2022. február 23-a óta baj van, a vállalattól helyi szinten mindenki tudta”. 

Azóta folyamatosan dolgoznak a munkatársak a vész elhárításán, tömik a réseket, hogy ne hatoljon be a víz. Aznap, csütörtökön is bent volt betonozni, sírva jött ki, mikor megszületett a döntés, hogy ki kell jönni, mert a víz nyalni kezdte a frissen elhelyezett beton alól a sót, és veszélyben az életük. 

Ezt a vezető-nélküliséget felrója más megszólaló is: Zsuzsinak, a fotós kolléganőnek meséli el egy másik bányamunkás, hogy az utolsó napon életveszélyben dolgoztak, és 

nem mondta nekik senki, hogy na most gyertek ki. 

Maguktól döntöttek így, amikor érezték, hogy már az életük múlik azon, hogy kijöjjenek. „Nem volt egy fasza vezetősége a bányának, aki azt mondja, hogy nem törődünk az engedélyekkel, megcsináljuk, lesz, ami lesz. Én tizenöt esztendőt féltem. A családomért, a községért, a Sóvidékért harcoltunk” – teszi hozzá beszélgetőpartnerem. „Szomorúan fáj. Meghalt apám, anyám, akkor is sírtam, de sírok most is” – ismételgeti.

Fogalma sincs, mi lesz ezek után vele, lesz-e más munka még a bányavállalatnál, akár a szivattyúzásnál, akár a strandnál, vagy lesz-e kártérítés. Ő azt kérdezné a Salrom országos vezetőségétől az esti gyűlésen, ha odajönne, – de nem jönnek a bányászok, nehogy verekedés legyen –, hogy „mikortól tudnak erről a problémáról. Mikor volt nekik az első dokumentum felküldve, az első e-mail, 

amelyben jelezték, hogy Parajdon baj van?”.

Többen megerősítik, hogy a sajtónak az illetékesek folyamatosan eufemizálták a helyzetet: csak akkor jeleztek a bajról, amikor be kellett zárni a sóbányát. Akkor is csak szivárgást említettek, amikor valójában szó szerint ömlött a víz a bányába. Amikor már két szint volt feltelve, csak egyről jelentettek. 

El lehetett volna terelni a patakot? El, de nem most, a nagy esőzések idején, hanem például tavaly nyáron, amikor a vízszint annyira alacsony volt, hogy „három tehén kiitta volna”. 

Hasznos volt a sófalvi földgát? Hasznos, de nem elég, mondják. A sófalvi réten épített földgát, amit a hetekben rögtönöztek a helyi civilek és bányászok, csökkentette a vízszintet, így tudtak még egy pótmedret kialakítani. Azért is dühösek a parajdiak, mert a civilek és a bánya munkatársai 

pár nap alatt megcsinálták a pótmedret,

így le tudták teríteni a geofóliát. Tervben volt még egy harmadik meder is, aminek a folytatását átvette aztán tőlük az ING Service cég, de onnantól túl lassan haladtak a munkálatok, nem is lett kész időben, félbe-szerbe lett hagyva.

Ez a meder-átalakító intézkedés a földgáttal együtt elég is lett volna, ha nem nő meg százszorosára a patak vízszintje, vélekednek. De megnőtt, és jött a hordalék is.

Még vannak titkok, amik – most, hogy már nincs tétje –, felszínre kívánkoznak: hetek óta négy szint meg van telve, csak itt senki nem beszélhet róla, nem küldhet képet. Információzárlat van, hangzik el sokszor.

Valójában az is pontosan kiszámítható lenne hogy mikor telik fel a sóbánya, csak hogy senki nem tudja, mekkora a bánya űrtartalma. 1 millió köbmétert tippelnek a lakosok. Egy szakemberrel is beszélünk, aki nem nyilatkozhat, de a szakmája miatt tudnia kellene az űrtartalmat. 

Azonban ő sem tudja, mert nem közölte vele, pontosabban a munkáltatójával a bányavállalat. Hogy miért, arra csak sejtelmesen mosolyog és a vállát vonogatja. Áll és várja óráról órára a víz felszínre bukkanását a mélyből, közben végzi az alsósófalvi hídnál a szükséges méréseket. 

A parajdiak azt is elismerik, hogy túlságosan magától értetődőnek tekintették a sóbánya létezését. Ebből élt mindenki a bányásztól a boltosig, a kézművestől a panziósig és vendéglősig, a szállodatulajdonostól a takarító személyzetig. Nem találtak ki semmilyen más kereseti lehetőséget, csak néhány kiegészítő turisztikai egység létesült. De ez érthető, hisz 

„csak annyit kellett tennünk, hogy az ajtót kinyissuk, s a turista jött.”

– így egy helybéli. A leggyengébb időszak máskor is a májustól június közepéig tartó volt egész évben. Idén még pünkösdre, a búcsúra van pár foglalás, de a májusi és a júliusi foglalások nagy részét lemondták. 

Parajdon egész évben volt turista, mert sokan a bányába jöttek kezelésre. Főleg az alsó középosztály, akik a szálláson főztek, és semmi mást nem tudtak megengedni maguknak, mint a belépőket és a szállást. Fiatal családok, akik egy-két hétre jöttek, hogy a gyerekeiket kezeltessék, a tüdőbetegek stb. Ők nem a gazdag réteg. 

Még reklámozni se kellett, mert sok olyan volt vendég volt, aki kéretlenül is adja a tanácsot: kitették a Facebook-ra, hogy ide kell jönni, mert itt meg lehet gyógyulni, s jó a szállás, még a címet és a telefonszámot is kiposztolták.

Ennek most vége. Esetleg azok maradnak, akik csillagtúra szerűen járják be a Székelyföldet – mondja egy asszony. 

Lehet-e még sóbánya Parajdon? 

Nem. Egybehangzóan állítják, és különbnél különb spekulációkkal támasztják alá, hogy nem hiszik, hogy lesz. Szerintük senkinek sem érdeke. A mostani helyreállítása, ha lehetséges is volna, túl költséges. 

Ha annyit sem fektettek be eddig, hogy a szivárgást megállítsák, vagy 2008 körül egy 8 millió eurós EU-pályázatot beadjanak, akkor miért szívatnák ki rengeteg pénzért azt a sok vizet, és stabilizálnák a bányát? – teszik fel a kérdést. 

Az itt termelt ipari sónak, mivel nincs tél, jelenleg nincs piaca. Úgy vélik sokan, hogy az állam el akarta terelni innen a virágzó turizmust román vidékre. Ezt az esti gyűlésen neki is szegezik Antal Lóránt RMDSZ-szenátornak. 

Elméletben persze elképzelhető lenne, hogy máshol termeljenek ki sót a környéken, hisz a Kárpát-medence alatt rengeteg a só, itt pedig még közel is van a felszínhez, de nem hiszik, hogy ez valakinek érdekében állna jelenleg. 

Veszélyben vannak-e házak? El fog-e süllyedni a falu?

Ez a kérdés ugyancsak foglalkoztatja a helybélieket. A mélyből felhallatszó ropogás jól hallható, és félelmetes. Mire a beömléstől eljövünk, kiderül, a Telegdy nevű bányarészt sem tudták megmenteni. Mialatt Sipi kollégám a gátnál drónozik, visszaindulnék a központba, ahol tüntetésről érkezik hír.

Három, öltözetükből ítélve gábor roma férfi állja utamat Felsősófalva és Parajd között. Kérdésekkel, félelmeikkel ostromolnak: igaz-e, hogy süllyed a falu? Hol fog kijönni a víz, a bánya bejáratánál-e? Igaz-e, hogy egész Sóvidék alatt Korondig húzódik a bánya s már költöztetik ki a tömbházakból a parajdiakat? 

Bár első blikkre elhessegetném az aggodalmaikat, rájövök, hogy nincs elég információm az összes kérdésükre megnyugtató választ adni. Egy órája nem vagyok a faluban, mit lehet tudni, azóta mi történt.

Felteszem kérdéseiket később a bánya főkönyvelőjének, a polgármesternek. A víz azóta már feljött a beömlés helyszínén, de azt nem tudni, hogy fog-e szivárogni máshol. Van, aki szerint hülyeséget kérdeztek a cigányok, de 

másnap ugyanezeket a kérdéseket küldi át egy mérnök,

vállalatvezető, egyetemi oktató ismerősöm is. A polgármester interjújában azt nyilatkozza – erősen nyomatékosítva, hogy nem az ő véleménye, hanem szakemberekre támaszkodik –, hogy a beömlés környékén beomolhat a talaj, de a házak nincsenek veszélyben. 

– Tehát nincs a falunak olyan része mely a bánya fölött van, és amely besüllyedhet?

– Nem. – feleli a polgármester. Petres Sándor prefektus is ugyanezt mondja a Maszolnak adott nyilatkozatában. A vasárnapról csütörtök estére előrehozott falugyűlésen is elhangzik a falubeliek részéről az igény: szeretnék tudni, biztonságban vannak-e. 

Kétszer is megpróbáljuk felkeresni a bányavállalat igazgatóságát, de nem engednek be. Még a bányaigazgató házánál is álldogálunk egy darabig a helyiek tüntetését követően, de nem nyitnak kaput. Így arra kell hagyatkoznunk, amit a kollégáknak elmondott. 

A falubeliek magyarázatot követelnek a bányavállalat részéről. Egy bányásszal is szóba állunk, aki nemrég jött fel, traumatizálódva amiatt, hogy bár életüket kockáztatták, nem sikerült megmenteniük a Telegdy-t. Ő 20 évet dolgozott a bányában, még 5 éve lett volna nyugdíjig. Nem tudja, mi lesz a sorsa, a bánya még nem közölt a jövővel kapcsolatban semmit, mondja.

Második próbálkozásunk alkalmával találkozunk a vállalat udvarán Zsombori Csongorral. Zsomborit még az udvarhelyi RMDSZ alelnökeként ismertük meg, városi képviselőjelölt is volt. Nem tudtuk róla, hogy a bányánál dolgozik. 

Lehet, még ő is el-elfeledkezik róla, mert LinkedIn profilján ugyan fent van, de a 2025-ös vagyonnyilatkozatában nem szerepel, s a jelölti bemutatójában sem emlegette. Mindenképp érdekes, hogy 

a sóbánya főkönyvelője Antal Lóci szenátor csapatának egyik tagja. 

Miközben az udvaron a bányászok bánatukban söröznek, Zsombori a vállunkra teszi a kezét, hogy kisegítsen a helyszínről. Engedjük meg nekik, hogy gyászoljanak, ismétli meg többször a főkönyvelő. Megengedjük, hogy gyászoljanak, de előbb felsoroljuk neki is azokat a kérdéseket, amelyek a helyieket nyugtalanítják, és amelyekre a nap során kevés választ kaptunk, kaptak.

Hogy süllyed-e a falu, hogy hol jön ki a víz, ha felszínre ér és mi lesz, ha telítődik a sóoldat? Mi lesz a bánya helyén és helyett, kapnak-e kártérítést és elbocsátják vagy megmaradnak a bányászok? A főkönyvelő elismeri, hogy jogosak a kérdések, mégis egy nap türelmet kér és kikísér.

A bányavállalattól a polgármesteri hivatalba tartunk, 

hogy Nyágrus László polgármester szemszögéből is áttekintsük a történteket. Nehéz szerinte arra a kérdésre választ adni, hogy hol csúszott el a történet. Érti, hogy felháborodott a lakosság, hiszen Parajd 80 százaléka a turizmus különböző ágaiból él, ennek az alapját pedig a bánya képezte.

Amíg évi félmillió turista látogatta a bányát – a csúcs a 2019-es közel 700 ezer volt – addig nem kellett gondolkodni azon, hogy milyen más turisztikai lehetőségek lennének. Ott van a wellness, a fordított ház, a strand, a lepkeház, a Só-szoros stb., amik látogathatók. 

Ezekre az eddig csak kiegészítő szerepet játszó látványosságokra kell új gazdasági stratégiát kitalálni. Megérti a lakók frusztrációját, maga is csalódott, hisz csütörtök délelőttig reménykedett abban, hogy sikerül bár a Telegdy-t megmenteni, de most muszáj előre tekinteni. 

Ő úgy látta, hogy a bányavállalat bukaresti szárnya együttműködő volt, a termelési igazgató asszony egy órán belül háromszor mondta el, hogy akár magántőke bevonása árán is meg kell menteni a bányát. Az országos bányavállalat tanulmányokat, szakvéleményezést készíttetett, megtörténtek a közbeszerzések, a szerződések aláírása. A polgármester úgy véli, ez nem annak a jele, hogy nem akarnák megmenteni.

Mivel magánvállalatról van szó, a polgármesteri hivatal csak annyit tudott tenni, hogy május 8-án a prefektus beleegyezésével elrendelte helyi szinten a szükségállapotot, mely jelenleg június 6-ig érvényben van. Erre azért volt szükség, hogy sürgősséggel tudjanak építkezési engedélyeket kiadni a mentésre, pontosabban a Korond-patak medrének az 1,3 km-es hosszúságban történő kibetonozására. 

A természet nem segített. Segít a kormány?

Május 10-én volt az első civil megmozdulás, hogy haladjanak az ideiglenes medrek kialakításával, amelyek az első esőzési fázist kibírták, de a másodikat sajnos nem. De ha már megtörtént a katasztrófa, erősnek kell maradni, hogy legalább azzal a lehetőséggel tudjanak élni, ami maradt, illetve, amit segítségként felajánlanak. Erről beszélgetett érkezésünk előtt két panzióssal, akiket már láttunk délelőtt. 

Az országon belül és az anyaországból is mindenki megmozdult most egész a minisztériumi szintig, hogy a mentési munkálatok meginduljanak. Persze a helyzet most már más, mert a terep is megváltozott egy hét alatt. Most meg kell várni a bánya feltelését, és csak utána lehet mozdulni (ez megtörtént az interjút követő pár órán belül – szerk. megj.), feleli arra a kérdésre, hogy vannak-e szakértők akár a kormány vagy más állami hatóság részéről, akik fel tudnák mérni a terepet. 

Azért is érdekel, hogy kik a szakértők, hogy megkérdezzük, mik lehetnek a forgatókönyvek? Mert csütörtök délutánig még senki nem jelezte, hogy ismer szakértőt, aki beomlott bányákat tud menteni. Meg az is érdekel, hogy a hatóságok ismernek-e szakértőt? Mint kiderül, nem nagyon. 

Deák György nevét említjük a polgármesternek, aki annak a 2007-es tanulmánynak a társszerzője volt, mely konkrét ajánlásokat tartalmazott a vész megelőzésére. Előírta hidrológiai állomások létesítését a Korond-patakán, a folyamatos monitorizálást, és lehetőleg a patak elterelését a bánya környékéről. 

A polgármester azt feleli, ő 2012-ben került a hivatalba alpolgármesterként, nem ismeri a tanulmányt. Nyágrus László arra is kitérő választ ad, hogy ismer-e korábban megmentett sóbányákat. 

A chatGPT Romániában Slănic-et említi, ahol egy új, kísérleti módszerrel a bánya két szintjéről kiszivattyúzták a vizet, és megerősítették a falait, majd 4 év múlva ismét megnyitották a látogatóknak. Ezt a parajdi lakosság egy része egyébként tudja. De az elöntött bányák többségét nem lehetett, vagy egyszerűen túl sokba került megmenteni. 

Mi okozta a bajt? 

A polgármester szerint tavaly kezdődtek el a komoly szivárgások, „akkor láttuk, hogy valójában léptek is” a bányavállalat részéről. De hatalmas a bürokrácia, lassan haladnak a folyamatok. Az önkormányzat és a prefektus a szükséges lépéseket megtették, de „itt vagyunk, ahol vagyunk”. Hozzá kell tenni, másnap a Transtelexnek adott interjújában valamivel keményebben lépett fel a Salrommal szemben. 

Rákérdezünk, hogy látja, egyébként a hatóságok, az országos hatóság, a bánya hogyan működtek együtt? Furcsa, hogy nagyon kevés a hatósági jelenlét, és felmerül a kérdés, hogy a beömlés után miért nem terelték el a patakot már a bánya előtt?

Az első kérdésre részben felel a polgármester: „jelenleg a vízügy részéről is előjött, hogy Korondon meg kellene építeni egy szabályozó gátat. Ma reggel a vízügyes igazgató úr hívott, nagyon gyorsan az adatokat kérték tőlünk, hogy lássák, hogy valójában mit is kell csinálni. Na most ez mire lesz jó? Higgyék el, nem tudom. Bízom benne, hogy hasznos lesz a meder betonozása, a bánya újranyitható lesz”.

Rákérdezünk, esetleg máshol újra lehet-e nyitni a bányát? „Azt gondolom, minden eshetőséget ki kell használni, hogy legyen bányánk” – így a polgármester válasza. 

Egyelőre még fel sem tudják mérni, hogy a településnek, az önkormányzatnak mit jelent számokban, százalékokban kifejezve a veszteség. Eddig csak egy-két hónapra zárt be a bánya, a főszezonon kívül is sokan jöttek, ezért nem tudják, mit jelent, ha örökre kiesik. 

– Van olyan hatóság, amely felméri az eset után a terepet?

– Igen, a bánya fel is vette velük a kapcsolatokat, és remélem, hogy nagyon hamar lépnek el ilyen téren.

A víz szivattyúzásának lehetőségéről azt mondta: –  Én sem vagyok szakember. Hallottam pozitívumot, negatívumot. Lehet, hogy költséges, de ha a szakértők megerősítenek benne, bármilyen áron is, de ezt meg kell tenni. 

A polgármesterrel való beszélgetésünk után visszatérünk fotósunkkal, Zsuzsival a patakhoz. Véletlenül halljuk, amint egy szakember beszélget az egyik falubelivel. Elhangzik, a patak hozama másodpercenként 9 és fél köbméter, és ki lehetne számolni, hogy mikor telik fel a bánya, 

ha tudnák „a bűvös számot, hogy mekkora az űrtartalom”. 

Várják a vizet, és megnézik, hogy kezd el folyni, merre terjed, ennek alapján hoznak majd döntést. Ez egy szelíd, ártatlan kis patak, az alsófalvi hídnál, amikor szerelték a mérőlécet, megkérdezte tőlük valaki, hogy tényleg szükséges ilyen magas, két méteres léc? Most derült ki, hogy szükséges, ugyanis a víz pár centivel a híd alja alatt haladt el, nyaldosta a betont az áradáskor. Máskor alig 10 centiméter a víz magassága, 0,5 köbméter átlaghozamú, de ezúttal 100-szorosára növekedett.

Az utolsó két évben annyi anyagot hordtak ide, hegyeket temettek el, több száz és ezer tonna betont töltöttek a résekbe az elmúlt években, úgyis megtörtént a baj, állítja a szakember. „Az az egyenes szakasz valójában egy betonlap, ami úgy keletkezett, hogy egymás melletti gödröket tömtek be. Szinte a levegőben van, alatta üreg található. 

Ha lemennél, akkor hallanád a víz zúgását a föld alatt”

– mutatja. Megtudjuk, hogy az ők munkatársaik is rengeteget túlóráztak, dolgoztak a bánya megmentéséért, de nem volt elég. Nemrég, amikor itt dolgoztak, akkora sziklák estek le, hogy megmozdult a hegy is, a gödrök környékén nagyon veszélyes a talajra lépni. Oda senki nem fog merni még egyszer bemenni szerinte, mert akkorák az üregek, hogy nincs annyi anyag, amivel be lehet tömni. 

– Ki kellett volna álljanak a bánya részéről, mert abban semmi nincs, s elmondják, hogy a bánya úgy van kapirgálva, hogy nem veszélyezteti a házakat – válaszolja neki a falubeli. 

Sok munkával fektették le a geofóliát: nehéz volt kifeszíteni, az egy vastag, merev anyag, amit az ár pillanatok alatt maga alá tűrt, ásták a medret, hordták az anyagot a gödörbe, hogy betömjék a lyukakat a bánya fölött a szivárgó víz elől, életük kockáztatásával mentették a gépeket az omló talajból. Hallották közben, hogy a bámészkodó falusiak szidalmazzák őket. Nem esett jól, mert már napok óta reggeltől estig ott voltak a vízparton.

Elbeszéléséből azt szűrjük le Zsuzsi kolléganőmmel, hogy nem a helyi kisembereken múlott ez.

A falugyűlés az utolsó előtti állomásunk, amit vasárnapról hoztak előre a történések felgyorsulása miatt. Tíz perccel korábban érkezünk, már sokan állnak a kultúrotthon előtt, melynek terme hamarosan megtelik. 

– Amire kitudódik, mi történt, arra mi nem leszünk

 – mondja két idősebb férfi a hátam mögött a kultúrban. Mindenki itt van, a Salrom bányavállalat és a vízügy vezetősége kivételével. Jelen vannak Nyágrus László polgármester, kis késéssel érkezik Bukarestből Antal Lóránt szenátor. 

A bányavállalat helyi kirendeltsége részéről jelen van Zsombori Csongor főkönyvelő, továbbá a volt polgármestert, Bokor Sándort is felismerjük a résztvevők között. A többi arc is ismerős már, sok panzióssal találkoztunk a pataknál, valamint a központi tüntetésen. 

A polgármester kis személyes beszámolóval indít: épp a Telegdy megmentéséről adott interjút a Duna tévének, amikor érkezett a hír, hogy vége mindennek, a Telegdy-t is fel kellett adni. Senki sem vidám, moderált viselkedésre kéri a résztvevőket, egymást és a lehetőségeket hallgassák meg, mert 

„ebből a mélységből csak közösen tudunk kimenni”. 

Antal Lóránt együttérzését fejezi ki a jelenlévőkkel, majd kijelenti, hogy a Parajdon történt katasztrófa egyéni és közösségi, valamint gazdasági tragédia. A teljes Hargita megyét érinti, hisz mindenki a sóbányából élt közvetve vagy közvetlenül. 

„Nekünk kutyakötelességünk, hogy ezt a helyzetet nagyon világosan átlássuk, kezeljük, és megoldásokkal álljunk elő. Nekünk kötelességünk, és az elmúlt napokban a szövetségi elnökkel folyamatosan ezen dolgoztunk, hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk. Hogy a parajdiak azt érezzék, nincsenek magukra. 

Arról is kell beszélni, hogy miért vagyunk ebben a helyzetben. De most az a legfontosabb, hogy megnézzük, milyen konkrét lépéseket tudunk megtenni, hogy éltessük a reményt, s a lépéseket, hogy a bánya bánya lehessen újra, megtegyük” – kezdi a politikai jellegű beszédet. 

Konkrét lépések a sóbánya megmentésére

Pár gondolatot jegyzett le, konkrét tényszerű ügyeket, amelyek már az elmúlt két napban megszülettek. Ezeket mi is lejegyezzük, mert ezek az ígéretek lesznek számonkérhetőek: 

1. Raed Arafat, a katasztrófavédelem vezetője kijelentette a sajtónak, hogy a parajdi sóbánya helyzete meg fog oldódni. 
2. A gazdasági minisztérium, amelynek a fennhatósága alá tartozik a Salrom bányavállalat, sürgősséggel bekérte a technikai számítást, hogy mostantól milyen lépésekre lesz szükség, hogy a bánya újra megnyíljon. A számítás még nem lehet végleges, előbb meg kell várni az esőzés végét, illetve meg kell állapítani, hogy mennyi víz folyt be, milyen a falak statikai helyzete stb. A sóvállalattól bekért dokumentumot sürgősséggel előterjesztik a kormány elé, a kormány jövő héten megteremti ehhez a szükséges forrásokat. 
3. A magyar kormány gyors beavatkozással segíti az érintetteket: a vállalkozásokat, vendéglátókat, bányászokat. A magyar vízügy technikával is segít, ha a román félnek nem lesz elegendő gépe a feladatokhoz. Nacsa Lőrinc, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára hétfő délután Parajdon lesz,elképzeléseik szerint a Magyar Turisztikai Ügynökségen keresztül fognak mindent megtenni, hogy a turizmus körforgásából Parajd ne essen ki.
4. Sürgősséggel bekérték a román vízügytől azt a tervet, amiről „mi is most értesültünk, noha jó pár éve megvan”, ami arról kellett volna rendelkezzen, hogy a Korond patakán fölül vízszabályzó gátat építeni. Ennek költségét sürgősséggel újraszámoltatják, s a jövő heti kormánydöntésben az ezzel kapcsolatos döntések is meg fognak jelenni.
5. Szükség lesz szakmai véleményekre. Beszélt két nagyvállalattal, amelyek a kőolajiparban, a Fekete-tengeren sós vízzel dolgoznak, hogy vannak-e olyan gépek, technikai megoldások, akár mérnökök, akiket be lehet vonni. Megjelölték azokat a cégeket, szakembereket, akikkel fel kell venni a kapcsolatot, ezt továbbítja a vízügyhöz és a sóvállalathoz.

A felsorolás után arra kéri a résztvevőket, hogy fogalmazzák meg a javaslataikat, kérdéseiket. 

„ – Beszéljünk!”

Antal Lóránt ügyesen kommunikációs technikával vezeti le a lakosság feszültségét azzal, hogy minden kérdés után egyetértését, együttérzését fejezi ki, a kérdésekről megállapítja, hogy jogosak. Aztán ezekre vagy tud érdemben válaszolni, vagy nem. 

Az embereket elsődlegesen az foglalkoztatja, hogy hogyan jutott a bánya ebbe a helyzetbe. Amikor a helybéliek pénzt, paripát, fegyvert adtak, gátat építettek, és közben kétségbeesetten hívták a politikumot, amikor látszott, hogy szükség van rá, a felelős személyek:

Antal szerint most a lehetőségeket kell nézni, hogy a károkat a lehető leghamarabb elhárítsák. Két fő területen kell cselekedni: az egyik a bánya és a bányászok sorsa, a másik pedig a turizmus. 

Utóbbi területen Magyarország kormánya a Bethlen Gábor Alapon, illetve a Magyar Turisztikai Ügynökségen keresztül tud fellépni. A bányát nem tudják közvetlenül támogatni, hisz az magánvállalat, de abban tudnak segíteni, hogy Parajd és környéke a turisztikai körforgásban maradjon.

Antal megígérte, hogy még hétfőig összehozzák egy asztalhoz a bányavállalat és a vízügy vezetőségét, valamint a szakembereket, hogy tájékoztassák a parajdiakat a következő lépésekről, valamint a történtekről. Ez szombaton elvileg meg is történt.

Teljes ködben tájékozódni

A szenátor szerint jogos a bizalmatlanság a parajdiak részéről, mert az jól látszik, hogy nem tájékoztatták őket megfelelően. Lakossági kérdésre és nyomásra elismeri, hogy a bányavállalat nem járt el helyesen ebben az esetben. Hozzáteszi, hogy a vízügyet sem szabad ebből kihagyni, hiszen nekik minden, mederszabályozással kapcsolatos ügyben teljhatalmuk van. 

A bánya további sorsáról akkor tudnak döntést hozni, ha feltelt vízzel. Ez mikor fog megtörténni? – kérdezi a nép. Zsombori Csongor szerint a bánya bejárata és a patak szintje között 15-20 méter szintkülönbség van, tehát amikor a bányában a víz eléri a meder szintjét, akkor meg fog állni. 

Ezzel nem ért egyet a felszólaló, mert ha ez így lett volna, akkor a Telegdy-t, ami a Korond-patak szintje fölött van, nem éri el a víz, de elérte. Itt derül ki, hogy valójában a bányavállalat sem nagyon tudja, hogy mi történik a bányában. És láthatóan a lakosságnak nagyon elege van a helyi vezetés visszaéléseiből, most főleg az inkompetenciájából. 

Szakmaiatlanságok sorozata

A helyiek lassan felsorolják a szakmaiatlanságok sorozatát, amit ők észleltek. Például a patak medrébe a fólia olyan módon volt rögzítve, hogy azt a víz könnyűszerrel feltépte. Panaszkodnak arra, hogy nem kezelték megfelelő súllyal a hatóságok a kérdést, titkolózás és cenzúrára törekvés zajlott. 

Amikor Bíró Barna Botondot, Hargita megyei tanácselnökét hívták, hogy baj van, a bányának már 4 szintje fel van telve – ez 120 méter magasságon jelent vizet a bánya mélyében –, és a víz ömlik be a bányába, akkor valaki megnyugtatta őt, hogy ez nem így van. Akkor győződött csak meg a megyei tanácselnök, hogy baj van, amikor a saját szemével látta – rója fel egy férfi. 

Azt sem értik, hogy ha a helyi vállalkozók képesek lettek volna egy éjszaka alatt akár 500 ezer eurót is összedobni, többen kutatókkal vették fel a kapcsolatot, saját gépekkel dolgoztak a gáton, a pótmedrek létesítésén, 

miért nem engedték őket egy idő után a területre. 

A válasz az, hogy a katasztrófavédelem veszélyesnek minősítette a területet, és innentől csak az ezzel megbízott cég, az ING Service mehetett oda. A lakosok a cég teljesítményével is elégedetlenek, ők annyit láttak, hogy a munkálatok csigalassan haladnak. 

Antal válasza, hogy itt is dobálták át a döglött macskát a kerítésen: a cég azt állította, szerződés nélkül nem tud rámenni a területre, a bánya tagadta, hogy nincs szerződés. Nyágrus polgármester elmondja, hogy technikai okokból is lassan tudtak haladni, mert nem lehetett robbantani, remegett a hegy. 

Az emberek sehogy sem akarják megérteni az érthetetlent: hogy jutott a helyzet ide? Tudták két éve is nagyon jól, hogy nagy a baj, a kívülálló parajdiak közül is sokan. 18 éve tanulmány van arról, hogy a vizet el kell terelni, hidrológiai állomásokat telepíteni, monitorizálni. Erről a tanulmányról pedig még Seprődi bányaigazgató is tudott – róják fel azt a tanulmányt, amelyet korábban a polgármesternek is említettünk. 

A vidrák és a sós víz

A környezetvédelmi túlkapásokra is hivatkozik valaki: ő úgy tudja, akkori hivatalnokként, hogy a gátépítési terv kivitelezése azon akadt el, hogy a környezetvédelem egy vidracsaládra hivatkozva nem engedélyezte, hanem megoldásként nagyobb kapacitású pumpák telepítését javasolta. (Itt megjegyeznénk, hogy a fokozottan védett vidrákat el lehet költöztetni szükség esetén – szerk. megj.). 

Ha ki is lehet szívatni a vizet, a sós víz környezetszennyező, ki fogja azt az eurómilliókban mérhető összeget kifizetni, amit a sós víznek a természetbe engedése miatt büntetésképp kirónak a hatóságok? – merül fel a hajmeresztő kérdés. Érthető, hogy elkeseredtek az emberek, de az is furcsán hat, hogy inkább súlyosan károsítanák az élővilágot, csak hogy a bánya újra működjön.

A túl korán elvesztett csata és a mi emberünk

Az egyik hölgy – tudomásunk szerint egy helyi tanárnő –, építő javaslatokkal érkezik. Az előbb említett, 2007-ben keletkezett tanulmány szerzőit, köztük dr. Deák Györgyöt, kérjék fel arra, hogy segítsenek a krízist megoldani. Ekkor kiderül, hogy Antalék nem tudtak erről a tanulmányről és kutatóról sem. Vagyis, amikor rájön, kiről van szó, akkor felkiált: Jaj, deákgyuri, ő a miénk. A kutatóintézet vezetője”. És jó ötletnek tartja megkeresni. A falubeliek egyébként már fel is vették vele a kapcsolatot, szerda esti válaszában azt írta nekik, minél sürgősebben meg kell állítani, vagy legalább lassítani kell a vízbefolyást. 

A falusiak se értik azt, hogy hogy az ördögbe nem próbálták kedd és csütörtök között kiemelni a vizet, hogy ne folyjon a bányába, miért nem jöttek tömlőkkel, helikopterekkel, hogy elhordják. 

Hogy tudta Petres Sándor prefektus már kedden kijelenteni, hogy elvesztettük a csatát a természettel szemben? Miközben a parajdiak tudják biztos forrásból, hogy több megyéből, de Marosból biztosan érkezett volna segítség. Készenlétben állt az ottani katasztrófavédelem, de nem kértek tőlük segítséget. Hallgatás a válasz.

Szándékos volt? A románok a székelyek ellen?

Bokor Sándor volt polgármester is felszólalt, elmondta, szerinte egy krízistanácsot kellene létrehozni szakemberekkel, politikusokkal, az érintett intézmények képviselőivel, nem holnap, még tegnap. Az emberek erre is kifejezik a bizalmatlanságukat és a volt polgármesternek szegezik a kérdést: „Ön szerint megmenthető lett volna a bánya? Válaszoljon igennel vagy nemmel, mert politikai szövegből már van elég. Bokor kijelenti: Megmenthető lett volna a bánya. Taps fogadja. Elhangzik, hogy legyen elég a levegőbe beszélésből, mondjuk ki, hogy 99 százalék, hogy nem megmenthető már.

Innen kezdődnek a konspirációs elméletek is. A sokk hatása alatt nem képesek még az emberek túllendülni azon, hogy ez megtörtént velük, és a jövőbe nézni. Nehezen tudják elhinni, hogy ekkora inkompetencia létezzen ebben az országban a hatóságok és állami vállalatok részéről. Inkább üzleti és román nacionalista érdekeket látnak mögötte: valakinek jobban megérhette külföldről beszerezni a sót, illetve a székelyföldi turizmust meg kellett fékezni, és román vidékre terelni. 

A szenátor inkább azt hiszi, amit a saját bőrén is érzékelt, hogy kommunikációs inkompetencia és krízis-menedzsmentben hiányosságok voltak a tragédia kiváltói. Gyorsan kellett volna lépni, de nem tudtak az intézmények se egymással, se a lakókkal kommunikálni. 

Ő nem látja, ebben kinek lett volna a vállalat részéről érdeke, a tulajdonosoknak a profit lenne a lényeg, és a cég nyereséges volt. Többen firtatják a cég összetételét: 51 százalékban a román állam a tulajdonos, a fennmaradó 49 százalékban a Fondul Proprietatea S. A., amelynek aztán nagyon sok szereplője lehet. Kérik a politikumot, vizsgálják ki, hogy milyen gazdasági érdekek és összefonódások vannak, minden szinten. 

Kérik Antalt és az RMDSZ-t, hogy képviseljék az érdekeiket, mert „mi önökre szavaztunk és akarunk szavazni, nem a Salromra vagy a vízügyre, ezért kérjük, hogy 24-ből 24-et minket képviseljenek”.

Süllyed-e a falu? Mi lesz a sok sós vízzel? 

– Tudjuk, hogy 100 gramm víz 26 gramm sót vesz fel, amíg telítődik a sóoldat. A telítődésig a víz pillanatról pillanatra oldja a sót, és még nem tudjuk, hogy ennek milyen tragikus következményei lehetnek. Lesz-e olyan lakókörnyezet, amelyet érinteni fog? – teszi fel az előbb említett hölgy a kérdést. 

Falustársa csatlakozik hozzá: szeretnének látni egy olyan térképet, amelyen látszik, hol terül el a bánya a település alatt. Hogy legalább tudjuk, hol van a víz, amely megtöltötte az üregeket. Egy olyan térképre lenne szükség, amelyen a falusi ember is el tud igazolni – mondja. A szenátor megígéri, hogy a Salrom és a vízügy vezetői eljönnek, és bemutatják a falunak a helyzetet. 

Melyik szakértőnek higgyünk?

A falu népe már nem bízik az eddig kihívott szakértőkben. Szerintük politikai alapon vannak kinevezve, és inkompetensek. Az egyik vízügyi szakértőnek el kellett mondják, hogy az a ‘70-es, ‘80-as évekbeli térkép, amellyel kiküldték, már nem érvényes, a patak már rég nem ott folyik, ahol akkor. Átvertek – mondta a szakember is. Na ő pont nem politikai alapon van kinevezve, cáfolja meg a falusiak értesülését Zsombori. 

Antal azt javasolja, hogy meg lehet oldani a külföldi szakértők bevonását is, csak arra kell vigyázni, hogy ne 20 különféle javaslat létezzen, mert ki fogja eldönteni, hogy abból melyik a megfelelő. 

Arra a kérdésre, hogy mit mondana a gyermekeinek ma este, ha hazamegy, miért ment tönkre a bánya, mire tudná fogni: az inkompetenciára, bürokráciára, széthúzásra vagy mire? –  nem tud válaszolni a szenátor. Kicsit el is hallgat mindenki. Ahogy akkor is, amikor az egyik férfi megjegyzi,

Már kilenc óra van, amikor valaki bekiáltja, hogy feltelt a bánya. Akarom írni Zsuzsinak a nagy hírt, aki már küldi is közben a képet a végre a medrében folyó patakról. 

Aztán a szenátor és a polgármester is ismételten felhívják a figyelmet, hogy a jövőre tekintsenek most, nézzék meg, milyen lehetőségek vannak még. Zárnák az ülést, sokan elindultak haza időközben, ki türelmetlenül, ki unottan, ki tehetetlenül. Másokból csak most kezdenek ömleni a kérdések. Leuntatják őket a többiek, hogy itt nem lesznek válaszok. 

Az előtérben dr. Veres Árpád orvos fiával beszélek, aki elindította itt a gyógykezeléseket. Ő nem hiszi, hogy Parajdnak lesz még bányája. El van keseredve. 

Visszakanyarodom a patakhoz. Az udvar, amin meg lehet közelíteni a kilátót, rosszabbul fest, mint egy csordajáró út. Csúszkálva mászom fel a dombra, ahol néhányan most is állnak, és nézik a völgyet. Ahol a felszínen, mintha mi sem történt volna, meg-megcsillan medrében a víz sötéten. 

Orrba vág egy gyermekkoromból ismerős, tömény szag: a bányamélyből jövő só illata. Odalentről tompa dübörgés hallatszik időnként. Misztikus érzés. Kérdés, hogy megbarátkoznak vagy ellenségeskedni kezdenek a most találkozó elemek, és az ember ezzel tud-e, s ha igen, mit kezdeni.

The post „Amire kitudódik, mi történt, arra mi nem leszünk” appeared first on Átlátszó Erdély.

A történet röviden

Egy székelyudvarhelyi család, valószínűleg udvarának növelése céljából, bontásból származó építési hulladékot öntött a Küküllőbe. Helyi szakszóval élve: feltöltötte a partot. Majd le is betonozta a tetejét. Ráadásul a halvédelmi zónában tette ezt, ahol még horgászni is tilos, hogy a halállomány szaporodása minél zavartalanabb legyen.

Az egyik vízen túli szomszéd, aki történetesen környezetvédő, feljelentette őket. Kiszállt a környezetőrség, és augusztus 18-i jegyzőkönyvében megállapította, hogy az eset tényleg megtörtént. Nem büntette meg a szemetelőket, arra hivatkozva, hogy konzultáltak a vízüggyel, csak arra kötelezte őket, hogy fémhálóval védjék, erősítsék meg a partot. Adott egy háromhetes határidőt. A munkálatok ellenőrzését a polgármesteri hivatalra bízta. A feljelentő elégedetlen volt a döntéssel és nyilvánosságra hozta a környezetőrség válaszát.

A háromhetes határidő lejárta előtt, szeptember elején kiszállt a vízügy is egy ellenőrzésre a környezetőrséggel. Ami nem volt nagyon nehéz, mert a vízügy szomszédja a hulladékot leöntő családnak. Ekkor az a döntés született, hogy a beöntő a partot szabadítsa fel a hulladéktól, és szállíttassa el azt egy lerakóba. Ez nem történt meg, a hulladék a mai napig ott van.

A környezetőrség szörnyen bekeményített, szeptember 25-én egy figyelmeztetéssel büntette meg a vízügy helyi emberét. Aminek körülbelül ugyanannyi hatása van, mintha egy simogatással büntette volna meg.

A vízügy, hogy megvédje a nemes ügyet, írásban kijelentette: a beton nem szennyezi a folyót, ők is gyakran rakják a folyóvizekbe. Ebből következtethetünk arra, hogy ha a vízügy is ezt csinálja, akkor biztosan nagyon jót tesz a beton a folyóvizeknek.

Minden jó, ha a vége jó: a vízügy állítása szerint ők letakarták egy réteg földdel a hulladékot és bevetették fűvel. Aztán jövőre pénzeket is irányítanak errefele, hogy partvédelmi munkálatokat tudjanak végezni az adott partszakaszon. Ígérik, ezúttal az engedélyeket is megszerzik a munkálatokhoz.

A történet bővebben

Szabó József ismert udvarhelyi környezetvédő és madarász augusztus 10-én feljelentést tett a környezetvédelmi őrségnél, amiben jelezte, hogy egy Küküllő-parti ház lakói építkezési hulladékot öntöttek a folyóba. Az őrség kiszállása után küldött válaszlevelét kirakta facebook-oldalára, elégedetlenségének adva hangot. Szerinte az őrség ezzel a lágy fellépésével csak arra bíztatja az embereket, hogy öntsék az építési hulladékot a folyópartra.

Az ügy kapcsán szeptember 2-án négy hatóságtól kértem információkat: a megyei környezetvédelmi őrségtől, az országos környezetőrségtől, az udvarhelyi polgármesteri hivataltól és a marosvásárhelyi vízügytől. A négy közül csak egy válaszolt, a megyei környezetőrség.

A megyei környezetőrségnek küldött kérdéseim alább dőlt betűvel, válaszuk képként jelenik meg.

1. Törvényesnek számít, hogy az ember építkezési hulladékot öntsön be egy folyó medrébe, amennyiben ezt utólag a polgármesteri hivatal felügyeletével behálózza?

2. A vízügy részéről milyen álláspontja, véleményezése (az Önök válaszában úgy szerepel, hogy punct de vedere) volt az illetőnek? Megkérhetem, hogy ezt a véleményezést (ami gondolom, hogy csatolva van a dossziéhoz), küldjék át nekem? És ha még van bármilyen nyilvános irat, ami az üggyel kapcsolatos, szintén kérem, csatolják.

3. Helyesen járt el a helyszínre küldött felügyelő? Milyen enyhítő körülmény volt, ami miatt nem adott bírságot? Mekkora döntési szabadsága van egy felügyelőnek, mennyire köteles ő a törvények szigorú betartására, vagy mennyire lehet engedékeny?

4. Hány hasonló esete, azaz építési hulladék vízpartra való leöntésével kapcsolatos esete volt a Hargita megyei Őrségnek az elmúlt 5 évben, és ezekből az esetekből hány esetben adtak büntetést?

Az udvarhelyi polgármesteri hivataltól azt kérdeztem, hogy:

1. A hivatal részéről ki vesz részt egy ilyen ellenőrzésen?
2. Milyen okokból kifolyólag voltak ennyire elnézőek?
3. Nem félnek attól, hogy ez esetleg precedensértékű lehet, és többen is terjeszkedni kezdenek a Küküllő irányába?
4. Ezentúl Udvarhelyen törvényesnek számít, ha az ember építkezési hulladékot önt be a Küküllő medrébe, amennyiben ezt utólag a polgármesteri hivatal felügyeletével behálózza?
5. Technikai kérdés: azt a hálózást hogy képzelték el, akik kitalálták? Ráraknak egy fémhálót a folyóba esett törmelékre, vagy hogyan kell ezt elképzelni? Ha esetleg az illetőknek van képük is egy hasonlóan megoldott hálós esetről, amiből érthetővé válik, hogy mire gondolhatunk, akkor azt is átküldhetik.
6. Van-e még esetleg valami hozzáfűznivalójuk?

A polgármesteri hivatal a szeptemberi hajszában elfeledett válaszolni, de november eleji emlékeztetésem után nagyon előzékenyen válaszolt, ennek van egy olyan előnye, hogy az információik frissebbek:

A már megjelent eset egy feljelentéssel indult, amelyben a Környezetvédelmi Őrséget értesítették, hogy egy magánszemély feltöltötte a Nagy-Küküllő partján található telkének a végét. Akkor a helyszíni ellenőrzésre az Őrség képviselője magával vitte a polgármesteri hivatal környezetvédelmi felelősét is (minden, a város területén zajló környezetvédelmi eset alkalmával ez történik). Jegyzőkönyv is készült, amelyben a környezetvédelmi szakhatóság képviselője szeptember 10-i határidőt szabott meg a helyzet rendezésére.
Időközben a marosvásárhelyi Vízügy szintén a helyszínre érkezett. Az akkor készült jegyzőkönyvben felülírják (a Vízügy és a Környezetvédelmi Őrség) a korábbi rendelkezést: mivel a szóban forgó területért ők felelnek (a Nagy-Küküllő tengelyétől számítva 12 méterre mindkét irányba ők felelnek a partszakaszért), ezért a vásárhelyi illetékes a Vízügy helyi kirendeltségére ruházta a helyzet megoldását.
Így a szóban forgó partszakasz szakszerű szabályozását a Vízügy Ádám Mózes vezette helyi kirendeltsége végezte el.

Eddig tartott a polgármesteri hivatal válasza. Hogy a „szóban forgó partszakasz szakszerű szabályozását” hogyan „végezte el” a vízügy helyi kirendeltsége, nem tudhatjuk, mert a helyszínen semmi nyoma nincs semmiféle szabályozásnak. Csak az illető teleknél látjuk a feltöltés nyomait, semmiféle más beavatkozást nem látunk az elmosott part védelmében. Ha egyáltalán el volt mosva a part. Mert ha megnézzük a szomszédos partszakaszt, nem látjuk friss erózió nyomait, a természet érintetlennek látszik. Furcsa lenne, ha a víz csak egy ház mellett mosná el a partot, a szomszédoknál nem.

Ha megnézzük az elmúlt 15 év légi felvételeit, ugyancsak nem tűnik úgy, hogy az elmúlt években méterekkel ment volna a ház felé a partvonal. A partvonal az elmúlt két évtizedben végig a fák vonalánál húzódott.

Ugyanakkor nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét, hogy tényleg hordott el onnan földet a folyó, attól függetlenül, hogy ez a felvételeken nem látszik, vagy nem volt egy látványos jelenség. Az látszik a helyszínen, hogy a folyó másik oldalán a kavicslerakódás miatt sekélyebb a víz, és hogy a víz java azon az oldalon folyik le, amelyiken az említett ház áll. Tehát lehet, hogy tényleg belekapott a víz a partba azon a helyen. A folyótól sok minden kitelik, főleg, hogy az eddigi „szakszerű szabályozásokat” is a vízügy szakemberei végezték, akik rendszeresen belerakják gépeiket a folyóba és játszadoznak a természettel. A fentebbi képeken látszik, hogy valamikor 2010 és 2015 között kiegyenesítették a folyómedret, a szemközti partból elég szépen levágtak.

Ha megnézzük a mostani helyzetet, ennél a háznál a partvonal sokkal beljebb került a feltöltés hatására, 4-5 méterrel beljebb lóg a folyóba, mint a fentebbi partvonal. Egy enyhén félszigetszerű beugrás keletkezett a folyó irányába. A partot azon a helyen nem csak beljebb vitték a folyó irányába, de meg is magasították. Gyakorlatilag ráépítkeznek a folyóra. Ha megnézzük a nagy ház és a folyó közötti kisebb házikót, abból látszik, hogy már régebb óta tart ez a folyóra való ráépítkezés. Csakhogy a folyót nem érdeklik a parton lakók terjeszkedési ambíciói, az első nagyobb víz elmossa a hulladékból épített félszigetet. Ha tényleg igaz, hogy elmosta a víz a partot ennél a gazdaságnál, úgy, hogy a szomszédoknál nem, az valószínűleg azért volt, mert már előzőleg is egy mesterségesen felduzzasztott, folyóba benyúló partvonalat alakítottak ki.

A polgármesteri hivataltól kapok egy átiratot is, melyet a környezetőrség szeptember 9-én küldött nekik, ugyanazon a napon, amikor nekem válaszoltak.

Ebben a polgármestert tájékoztatják, hogy a régi intézkedéseket felülírják, és a vízüggyel közös ellenőrzés nyomán azt írják elő a tulajdonosnak, hogy a partot szabadítsa fel a hulladéktól, és szállíttassa el azt egy lerakóba. Továbbá előírja, hogy a vízügy végezze el a partvédelmi munkálatokat.

Ezt erősíti meg a nekem küldött válaszuk első pontjában található sejtelmes mondat: „Az ellenőrzés során intézményünk határidős feladatokat írt elő a terület tulajdonosának és a vízügyi hatóságnak egyaránt, melyeknek célja a terület hulladékmentesítése, és a partvédelmi munkálatok törvényes elvégzése.”

Ennek ellenére a hulladék kiszedése és elszállítása nem történt meg. Az is meglehet, hogy a megváltoztatott döntésüket ismét változtatták egy újabb határozattal, de erről nem tudunk semmit. Csak annyit tudunk, hogy a hulladék még mindig ott van, leöntötték egy réteg földdel, amit a vízügy tájékoztatása szerint bevetettek fűvel.

A vízüggyel nagyon nehezen tudtam felvenni a kapcsolatot. Előbb szeptember 2-án küldtem nekik egy levelet, aztán szeptember 21-én érdeklődtem, hogy szeretnének-e válaszolni. November elején felhívtam a sajtószóvivőjüket. Călin Fokt nagyon kedvesen és aránylag hihetően mondta, hogy nem kapott tőlem egy levelet sem. Több napig tartó próbálkozás következett, három emailcímemről próbáltam átküldeni a kérést a vízügy három emailcímére, több telefonbeszélgetéssel tarkítva a folyamatot. Sikertelenül. Végül Whatsapp-on küldtem át a lefotózott levelet.

Călin Fokt sajtószóvivővel sokszor beszélgettem, időnként hosszasan. Volt egy nagyon tartalmas beszélgetésünk, melyben egy bő félórán keresztül beszélt, próbálván tisztára mosni a a vízügyesek becsületét. Sok érdekes dolgot mondott ezzel az üggyel kapcsolatban is, de nem adta beleegyezését, hogy ezeket az információkat felhasználjam. Utána pedig küldött egy aránylag unalmas és semmitmondó hivatalos választ.

A vízügynek a következő kérdéseket küldtem:

1. Din partea S.G.A. Mureş de la cine a solicitat punct de vedere proprietara, şi care a fost punctul de vedere comunicat către dânsa? Acest punct de vedere există şi în formă scrisă? Dacă există, sunteţi amabil să ni-l trimiteţi?

2. Este legală depunerea deşeurilor de construcţie pe malul şi în albia râului, dacă anterior solicităm un punct de vedere de la S.G.A. Mureş?

3. Ce spune legea despre aceste cazuri, şi cum puteţi Dvs. să aplicaţi legea? Se întâlnesc des asemenea cazuri? Aceste cazuri cum se rezolvă de obicei? Puteţi să daţi amendă pentru depunerea deşeurilor în albie? Câte cazuri de acest gen aţi avut şi câte amenzi aţi dat în ultimii 5 ani pentru aceste cazuri?

Miután sikerült valahogy a szeptember 2-i levelemet november 4-én eljuttatni a címzetthez, aránylag hamar, 5 napon belül választ kaptam.

A válaszból azt tudjuk meg, hogy a vízügy szakembere szóbeli beleegyezését adta, hogy a jövő évben esedékes hivatalos partmegerősítési munkálatokig a tulajdonos betonhulladékot öntsön a folyóba. Mert egyébként a vízügy feladata lett volna a partvédelmi munkálatok elvégzése, de nem volt már hogyan pénzt különítsenek el erre idén.

A tettesek védelmében a közlemény arra is kitér, hogy a vízügy is gyakran használ betont a munkálataiban, ez szerintük egy közömbös anyag, amely nem szennyezi a folyót.

A betontörmelékre földet öntöttek, és bevetették fűmaggal, ezáltal létrehozva egy növényi szőnyeget.

Mivel ezt a munkálatot dokumentáció nélkül és a környezetvédelmi ügynökség előzetes engedélye nélkül végezték el, a környezetőrség szeptember 25-én egy figyelmeztetéssel büntetette Ádám Mózest, a vízügy helyi vezetőjét.

A vízügy válaszának utolsó bekezdésében kitér arra, hogy a jövő évi terveikbe berakják ezt a partvédelmi munkálatot is, és azzal egyidőben felszámolják ezt az ideiglenes munkálatot. Azt a munkálatot technikai dokumentációval és előre beszerzett törvényes engedélyekkel szándékoznak végrehajtani.

Körülbelül ennyi a történet az érintett hatóságok részéről.

Röviden összefoglalva: az ellenőrzéssel megbízott illetékes hatóságok mindenkit megvédtek a felelősségre vonástól, egy figyelmeztetéssel véget is ért az ügy.

Ez a környezetvédők szerint visszatérően rossz példamutatás a hatóságok részéről. Ugyanis a folyópartra vagy természetbe hulladékot lerakóknak nagyon kis részét sikerül tetten érni, és bizonyítékokkal panaszt tenni ellenük. Ha ez a kis számú feljelentés is banális figyelmeztetésekkel jár le, és nincs reális felelősségre vonás ezekben az esetekben, akkor az az üzenet megy ki a lakosság irányába, hogy nyugodtan lehet komoly következmények nélkül művelni ezt a nemzeti sportot, a hulladék leöntését a vízpartra.

Egy gyengekezű környezetőrség és egy cinkos vízügy nem fog senkit elrettenteni attól, hogy megpróbálkozzon hasonlóképpen megszabadulni az építkezési hulladékától, vagy hogy a folyó kárára növelje udvarának területét. Szabó József is azzal a gondolattal osztotta meg az őrségtől kapott választ, hogy most már hivatalos: az építkezésből származó hulladékot ezentúl nyugodtan a folyóba lehet önteni Székelyudvarhelyen.

A befüvesített hulladékdomb az első nagyobb vízre lejjebb úszik, füvestől, földestől, ha nem tartják élő fák.

Egy állami környezetvédelemben jártas ismerősöm szerint egyértelmű, hogy az egész országban így zajlanak a dolgok. Csakhogy ezt nem illik leírni, ezért keltett felháborodást az őrség válasza, amely kirobbantotta a botrányt.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post Elkapták a vízpartra szemetelőt, de a cinkos vízügy kimentette őt a természetőrség erőtlen kezei közül appeared first on Átlátszó Erdély.