De kit lőttek le a végén?

Ezt a kérdést tették fel leggyakrabban Cristian Mungiu rendezőnek a múlt hét végén Ditróban, ahova rögtön a bukaresti bemutató után elvitte legújabb, Cannes-t is megjárt filmjét, a R.M.N.-t. Az akció csúcspontja ugyanis, amikor az egyik főszereplő, Matthias Auner a film utolsó másodperceiben elsüti a puskát, amely addig már fenyegetően sok helyen megfordul a személyes és csoportkonfliktusok által sűrűn átszőtt közösségben.

A filmbéli Récfalván egy friss konfliktus kerül előtérbe: Srí Lanka-i pékek érkeznek a munkaerőhiánnyal küzdő pékségbe. Abba a közösségbe, amelynek tagjai a minimálbér itthon vagy elvándorlás dilemmájával küzdenek. 

A jól ismert román-magyar konfliktus folyamatosan, de a háttérben zajlik bevett szilveszteri vagy hokiszurkolói rituálékkal, évszázados folklórral, vegyesházasságok és vegyes nyelvismeretek élő hagyományában. A romákat épp csak említik, a német kultúra épp némán hal ki a faluból, miközben a récfalviak megélhetési, generációs és nemi szerepek állította csapdákban vergődnek.

Ditrón is mindenki tudta, hogy a torockói helyszíneken életre kelő, fiktív Récfalva egyik alapsztorija az, ahogy ők fogadták a Ditrói Pékség vendégmunkásait 2020 elején. Épp ezért fokozott médiaérdeklődéssel és érezhető feszültségben indult a R.M.N. vetítése a Kőrösi Csoma Sándor Művelődési Házban. 

Ott, ahol két éve szintén a kamerák előtt próbálta meg a ditrói közösség kibeszélni a problémát. A Migránsmentes Ditrót akarunk Facebook-csoport idegengyűlölete ott kapott olyan gazdasági nyelvet, amelyen el tudták beszélni a munkaerőhiány vs kizsákmányolás történetet, és el tudtak indulni a megoldáskeresés racionális útjain.

A megértés és akadályai

A ditrói közönség ezúttal a Kit lőtt le Matthias Auner? kérdéssel tudott elindulni, és racionális magyarázatokat keresett a főszereplő tettére. Ebben két nagyon fontos segítséget kapott, amely akadályként is működött az azonnali megértésben. 

Az egyik az, hogy Cristian Mungiu nem állt elő saját megoldással, nem rágta a szájukba, mit gondoljanak a személyes történetről: kit lőtt le Matthias, hogyan láthatta előre a nyolcéves fia az egyik tragédiát, amitől elnémult, miért távolodott el tőle a felesége, miért egyedül a németet, Matthias anyanyelvét mellőzi a szeretője a legintimebb pillanataikban.

A másik a kétnyelvűség volt. A film után az kapta a legnagyobb tapsot, hogy Mungiu elmondta, még a stáblista is szándékosan kétnyelvű, és hogy a románul jól tudó polgármester szándékosan magyarul szólalt fel. Épp azért, mert addig mindenki románul kérdezett, hangsúlyozta Puskás Elemér. 

A közönség értette, hogy mindkettő a helyi és az erdélyi közösség elismerésének jele, és fel is szabadult a nyelvi korlátok alól: akinek kérdése vagy megoldása volt a filmmel kapcsolatban, az szabadon fogalmazta meg.

Míg a film következetes feliratozása mindenkinek segített megérteni a franciául, németül, angolul, románul vagy magyarul elhangzó mondatokat, a vetítés utáni közönségtalálkozó szintén következetes kétnyelvűsége mindenki számára átélhetővé tette, mennyi türelem és koncentráció kell ahhoz, hogy egyáltalán meghallgassuk és próbáljuk megérteni a másikat.

Amíg a kérdéseket és válaszokat egyenként tolmácsolták, addig nemcsak a nézők és a sajtósok figyelme kalandozott el időnként, hanem néha magáé a tolmácsé is. Egyéni és közös erőfeszítést igényelt, hogy megértsük egymást, és a saját bőrünkön tapasztaltuk meg, hogy a gyakorlatban ez a megértés ugyan ritkán teljes, de mindig érdemes megpróbálni. Ha el is tévedtünk a nyelvek hálójában, mindig segített valaki visszatalálni a célnyelv ösvényére.

Mungiu olyan mankókat is adott, hogy ő valós történetekből szokott fikciós filmeket rendezni, de a konkrétumokkal azt igyekszik megmutatni, ami neki a legfontosabb: milyen világban élünk, és hogyan működünk mi mindannyian, hogyan egyensúlyozunk az ösztöneink, indulataink és azok tanult megrendszabályozása, az empátia, egyéni és közösségi belátásaink, szokásaink között. Miközben a felelősség mindig egyéni, sohasem kollektív, mondta ki a rendező.

A kultúra és a művészet feladata szerinte az, hogy eszközöket adjon ahhoz, hogy próbáljuk megérteni egymást úgy Ditróban, ahogy egész Erdélyben és a világban mindenütt, ahol különbözőként élünk együtt, egymás mellett, mert a lelkünk mélyén nincs etnikumunk. És ezt ugyanúgy hangsúlyozza Cannes-ban, mint Bukarestben, Szöulban vagy Ditróban.

Azért a ditrói történetet választotta kiindulásként,

mondta, mert itt az emberek őszinték, és kimondták azokat a félelmeiket, amelyek minden olyan közösségben megvannak, amelyet érint a ki- és bevándorlás problémája. A legtöbb helyen viszont elhallgatják ezeket, és így nehéz beszélni a legalapvetőbb félelmeinkről, amelyek mozgatnak bennünket.

Ha a másiktól való félelem az idegengyűlölet formájában jelentkezik, akkor egy Mungiu-film az idegengyűlölet rengeteg formáját mutatja be, amelyek mind szerepet kapnak az életünkben: a románok, a magyarok, a romák, a Srí Lanka-iak elleni gyűlöletet. Azt a vendégszeretet és ellenérzést is, amely a francia aktivistát fogadja, aki a háziállatokat is megdézsmáló medvepopulációt jött megszámolni Récfalvára.

A ditrói közönség tagjai a film után valóban megkönnyebbültek. Többen is elmondták, azzal ültek be a vetítésre, hogy utána majd meg kell védeniük magukat, az igazukat, mert két éve a központi sajtó az idegengyűlölet melegágyaként pécézte ki Ditrót. A vetítés után viszont úgy érezték, a film egyaránt hitelesen mutatja be, mit éltek át a falusiak, a pékség korábbi dolgozói, a pékséget irányító vállalkozók, a Srí Lankáról érkező pékek.

A tucatnyi megszólaló közül egyetlen egy gondolta úgy, hogy a rendező némi gúnyt is belevitt a falugyűlés 17 perces jelenetébe, amelyben aktuális és évszázados sérelmek, aktuális és évszázados előítéletek, félelmek, vágyak már-már elviselhetetlenül sűrűsödnek össze.

A Ditrói Pékség tulajdonosai, Köllő Csaba és Katalin egyenesen időutazásként élték meg a filmet, válaszolták a kérdésünkre, hogy mennyire találták hitelesnek a történteket és az ő dilemmáikat bemutató részeket. 

Újraélték az akkori feszültségeket azzal együtt, hogy szerintük csak szájhősködés volt, és ők maguk már túlléptek rajta: a pékség kalácsot és üditőt hozott a vetítésre, és még több vendégmunkást a gyáraiba. Termékeiket már nem bojkottálják a faluban, a pékségben az alkalmazottak húsz százaléka vendégmunkás, a hamarosan induló prézligyárukban pedig a negyven százaléka.

Közönség ≠ közösség

A vendégmunkások viszont továbbra is a közeli Gyergyószentmiklóson laknak, tudtuk meg az egyik távozó nézőtől, aki maga is gyergyói, nem ditrói. Szerinte és Köllőék szerint is azért jött el kevés ditrói a vetítésre, mert szégyellik magukat. A közönségnek mintegy a felét a helyi és környékbeli értelmiség, gyergyószentmiklósi filmes egyetemisták és érdeklődők, vagy épp hazalátogató elszármazottak tették ki.

Mindössze négyen-öten tették fel a kezüket, amikor a vetítés után Mungiu arra volt kíváncsi, a nézők közül hányan vettek részt a két éve ugyanitt tartott falugyűlésen. Valószínűleg emiatt is indult könnyebben a beszélgetés, és a megkönnyebbült köszönetnyilvánítás után a megszólalók többsége inkább azt igyekezett értelmezni, hogy kit lőtt meg Matthias, és kikkel nézett utána szembe.

Vagy ha ezt nem lehet eldönteni, akkor azt szétszálazni, milyen egyéni, családi és közösségi válságok halmozódtak Matthias-ra, hogy puskával indult bűnbakot keresni. A pszichológus számára egyszerű a képlet, mondta a közönségben helyet foglaló pszichológus. Igen, de mi belülről éljük meg a helyzeteket, amelyekben döntenünk kell, és azok egyáltalán nem egyszerűek, válaszolta a rendező, aki fontosabbnak tartotta, hogy minden nézőpont és érvelés elhangozhasson, és a hízelgés és elhallgatás helyett megtörténhessen az, amit a pszichológus említett: a kibeszélés terapeutikus hatása.

Így aztán volt, aki szerint Matthias-ra az ütött vissza, hogy elveszítette a harmóniát a természettel, és volt, aki a migráció és multietnikus környezet kiváltotta globális és helyi konfliktusok forrását ironikusan a medvékben jelölte meg. 

Olyan is volt, aki seperc alatt felvázolta: a traumatizált Matthias azért nyúl az erőszak valamelyik formájához, mert a nyelvek és konfliktusok kavalkádjában neki tulajdonképpen nincs nyelve, amelyen meg tudná fogalmazni a problémákat, amelyek között folyamatosan őrlődik.

Ezzel hatékony kerülőúton indultak el a ditrói közönség tagjai, hogy szembenézzenek magukkal és a közösséggel. Ditró még nem igazán dolgozta fel a bő két éve történteket, emiatt is ült be kissé nehéz szívvel a filmre, vallotta be a polgármester. De mindenképp nyugodtabb lélekkel távozik, mondta Puskás Elemér.

Őt szintén kerülőúton, a megjelent választóin keresztül kérte meg Cristian Mungiu, hogy szervezzen még vetítéseket és utána beszélgetéseket a faluban. Ezekre, ha hívják, ő máskor is szívesen eljön, ígérte a rendező.

A stáb Ditró után Kolozsváron és Marosvásárhelyen, azaz olyan helyeken mutatta be a filmet, ahol magyar és román közösségek élnek együtt, épp mint a fiktív Récfalván. Míg a nagyvárosi bemutatókra a helyi kulturális elit sereglett, amelynek tagjai számára nem okoz mindennapi gondot az interetnikus együttélés, most szombaton, június 11-én olyan közönség látja majd a filmet és beszélget a stáb tagjaival, akik számára mindennapos az ebből adódó konfliktus: a pataréti romák.

A Radio Pata egyenesen Patarétre viszi el a filmet és a stábot, ahova meghívták a zsuki kenyérgyárban dolgozó, több mint 300 Srí Lanka-i péket, és várják azt az ötven Srí Lanka-i vendégmunkást is, akik kolozsvári építkezéseken dolgoznak.

The post A R.M.N. film után a kétnyelvűség kapta a legnagyobb tapsot Ditróban appeared first on Átlátszó Erdély.

Évente közel 200 ezer idénymunkás megy Romániából Németországba. Bár az európai országok a koronavírus-járvány miatt idén tavasszal lezárták a határaikat, Németország ideiglenesen megnyitotta. Mezőgazdászai nyomására áprilisban és májusban 40-40 ezer idénymunkást kész fogadni.

Romániából több ezren indultak útnak úgy is, hogy a járvány egyszerre jelent számukra egészségügyi és anyagi kockázatot, kiszolgáltatottságot és esélyt. Többségük már értesült arról, hogy a helyszíni körülmények gyakran rosszabbak, mint amit a munkaközvetítő ígért nekik, és egy romániai idénymunkás már április elején belehalt a koronavírus-fertőzésbe, mert kérése ellenére sem vitték kórházba.

Április 7-én pedig békeidőben elképzelhetetlen mértékben lazított a német munkaügyi és az egészségügyi minisztérium a munkaidő szabályozásán. A munkáltatók ideiglenesen akár napi 12 órányi munkát is elvárhatnak, a kötelező pihenőidőt pedig 11-ről 9 órára is csökkenthetik. Az új szabályozás nemcsak a bolti eladókra, takarítókra, egészségügyi dolgozókra vonatkozik, akiknek a munkaterhét ténylegesen növelte a járvány, hanem a mezőgazdaságra is, ahol rengeteg külföldi vendégmunkás dolgozik.

Szakértővel beszélgettünk arról, milyen strukturális problémák húzódnak a németországi mezőgazdasági idénymunka hátterében.

Sepsi Szabolcs Marosvásárhelyen született, érettségi után Budapesten élt. 2013 óta Dortmundban a  Német Szakszervezeti Szövetség Faire Mobilität (Tisztességes Mobilitás) Projektjének idénymunkásokért felelős tanácsadója. A Faire Mobilität 2011 óta nyújt ingyenes munkajogi és szociális tanácsadást közép-kelet-európai vendégmunkásoknak kilenc németországi városban. Együttműködik a Német Szakszervezeti Szövetség egyes szakszervezeteivel, de tanácsadási szolgáltatását szakszervezeti tagságtól függetlenül lehet igényelni. A tanácsadók a német és az angol nyelv mellett legalább egy közép-kelet-európai nyelvet beszélnek.

Romániában forró téma az idénymunkások külföldi munkavállalása. A járvány következtében sokan maradtak munka nélkül, olyan személyek is az idénymunka felé fordultak, akik eddig nem végeztek mezőgazdasági munkát. Mi változott még a világjárvány alatt?

A szezonális, a mezőgazdasági munka szempontjából azt hiszem, hogy ez az előbbi mondat elég jól összefoglalja. Egyrészt amiatt, hogy a határok le vannak zárva, a szokásos emberek legnagyobb része nem tud vagy nem akar Németországba jönni, de azt hiszem, hogy a többi nyugat-európai országban is hasonló a helyzet.

Németországba évente 300 ezer szezonmunkás jön Közép-Kelet-Európából, 60 százaléka Romániából, a többiek Lengyelországból, Magyarországról és Bulgáriából. A zömük most nem fog tudni jönni, illetve nagyon sokan nem is akarnak jönni. Ennek a következménye az, hogy most másokat próbálnak rekrutálni a cégek: munkanélkülieket, vagy olyan embereket, akiknél most szünetel a munka, mert a cégek ideiglenesen bezártak, diákokat, akiknek szintén nem kell egyetemre menni. Olyan embereket, akik eddig nem dolgoztak, nem végeztek mezőgazdasági munkát, amire nyilván a gazdák panaszkodnak.

Sok mezőgazdasági munkánál rengeteget számít a rutin, a tapasztalat és a munkabírás. Az évről évre ebben az ágazatban munkát vállaló szezonmunkások nagyon sokat és kőkeményen dolgoznak. Spárgaszedésnél vagy eperszedésnél 12-14 órákat vannak kint a mezőn, és általában kilóra fizetik őket.

Mennyire megszokott, hogy a gazdák megszabadulnak a szerintük nem jól teljesítő munkaerőtől?

Nagyon elterjedt és megszokott, és ebben a jelenlegi helyzetben ez óriási probléma. Nyilván vannak olyan gazdák, akiknek megvan a fix csapatuk, és vannak emberek, akik évről évre ugyanoda mennek vissza. Ahol megvan ez a fajta bizalom, ott kevés a konfliktus. Az emberek tudják, mire számíthatnak, és a gazdáknak is érdekük, hogy tisztességesen bánjanak velük, hogy jöjjenek jövőre is.

De a többség az talán nem így kerül ki, hanem közvetítőkön keresztül. A közvetítők általában elég szűken bánnak az információval: az emberek nagyjából annyit tudnak, hogy Németországba mennek. Tudják, hogy melyik országba mennek dolgozni, de azt nem tudják, hogy konkrétan hova. Persze sok olyan ember is jelentkezik, aki aztán nem bírja a munkát, vagy elég hamar összevesz a gazdával, vagy egyéb konfliktusok adódnak.

A teljesítménynormák pedig rettenetesen magasak, például most 35 kiló epret kell óránként szedni. Abba azért bele kell gondolni, hogy 35 kiló eper az hány darab. Akik nem tudják hozni a horribilisan magas teljesítményt, azokat azonnal elküldik.

Normál években ilyenkor az emberek telefonon, interneten néznek új munkalehetőség után, vagy keresnek szintén interneten egy fuvarost, aki hazaviszi őket. Idén ez nem működik, mert akik repülővel jönnek, azok két hét karanténba kerülnek, és távozni is csak a munkaadón keresztül tudnak. A munkaadó köteles nyilvántartani, hogy kik jönnek hozzá, és azoknak ő kell megoldja a hazaútját is. Ebből már most vannak konfliktusok, mert vagy az emberek mondták azt, hogy el akarnak jönni onnan, vagy pedig a gazda akar megszabadulni tőlük, és ez már önmagában sérti a kéthetes karantént.

Annyi kiderült, hogy a spárga fizet a legjobban. A többi mezőgazdasági munkáról mit lehet tudni?

A spárga- és eperszedésnél eleve nagyon sok emberre van szükség, mert ezeket csak kézzel lehet szedni. Nincsenek olyan gépek, vagy nem tudták ezt gépesíteni, tényleg minden egyes szálat egyenként kell kihúzni a földből. Németországban nagy mennyiséget termelnek és fogyasztanak, ezt a rengeteg spárgát valakinek ki kell szedni, ezért is dolgoznak itt nagyon sokan.

A szőlészetben például nyár végén, ősz elején dolgoznak nagyon sokan idénymunkában. Ott sokkal inkább jellemző, hogy évről évre ugyanazok az összeszokott emberek jönnek ugyanabba a szőlősbe, aminek elsősorban az az oka, hogy a tapasztalatlan emberek könnyen kárt tehetnek a növényekben. A fürttel együtt letéphetik mondjuk a szőlővesszőt, amitől a borászok nyilván félnek, mert ők eleve hosszú távon gondolkodnak: akár több év is eltelhet a szőlő leszedése és a bor értékesítése között.

Nekik sokkal nagyobb kárt jelenthet, ha valaki nem ért hozzá, és árt a szőlőnek, ezért ők jobban odafigyelnek. Emiatt sokkal kevesebb a probléma, mert azokat az embereket, akik értenek hozzá, és akiket évről évre meg akarnak tartani és kihozni, azokat valamivel jobban meg is kell fizetni. Jobban, mint amikor egy spárgaföldre szerződtetnek egyszerre 500 embert.

[wp_ad_camp_1]

Ami a fizetéseket illeti: papíron a legtöbb mezőgazdasági munkát legalább az itteni minimálbérrel kell javadalmazni, ez jelenleg óránként 9 euró és 35 cent bruttóban. De gyakorlatilag az úgynevezett „Akkord” bérek érvényesülnek, tehát kiló/óra vagy kiló/euró alapon fizetik az embereket, és az órákat többé-kevésbé fiktíven beírják. Így gyakran a minimálbér alatt jön ki a fizetés nemcsak a spárga esetén, hanem a többi mezőgazdasági munkánál is.

Mi a tapasztalata a romániai munkaerő-közvetítőkkel? Ők mennyire képviselik a munkavállalók érdekeit? 

A munkaerő-közvetítők nem képviselik a munkavállalók érdekeit, hanem elsősorban közvetítenek. Általában a munkaadók bízzák meg őket, hogy keressenek nekik embert, és ők lebonyolítják a kijuttatást.

Azt tapasztalom, hogy eléggé szűkmarkúan bánnak az információval. Az emberek gyakran annyit tudnak, hogy Németországba jönnek, esetleg hogy melyik régióba, és hogy spárgát vagy epret szedni jönnek, vagy paradicsomot ültetni. De nem tudják, hogy hívják a gazdát, vagy a farm pontos címét, és az ottani feltételeket sem ismerik.

Mindegyik közvetítő hasonló feltételekkel hirdeti az idénymunkát: hogy biztosítják a kiszállítást, a szállást, a fizetés pedig a minimálbér plusz teljesítménybér. Ez tulajdonképpen zsákbamacska, mert a körülmények, amelyeket a helyszínen az emberek találnak, nagyon függnek az adott gazdától: hogy hajlandó-e tisztességes szállásba fektetni, hogy van-e elég WC és zuhanyzó, hogy a fizetést tisztességesen fizeti-e vagy sem.

Miután az embereket kiközvetítik, és ők megérkeznek a munkaadókhoz, onnantól a közvetítők már nem avatkoznak bele. Ők már nem fognak összeveszni a munkaadóval azért, hogy érvényesítsék az emberek jogait.

Ez általában olyan terület, ahol minden eléggé gyorsan és informálisan zajlik: internetes hirdetésekben találják az emberek a munkát, jelentkeznek, nagyon sok kérdést nem tesznek fel nekik, ők se kérdeznek túl sokat, egy-kettőre kiközvetítik őket, és aztán helyben meglátják, hogy mit találnak. Ha tényleg annyira rosszak a körülmények, akkor az emberek is gyorsan keresnek valami mást, és tovább állnak.

Tavaly, tavalyelőtt már érződött, hogy egyre kevesebb ember keresett ilyen jellegű munkát. Talán mert azok, akik ki akartak jönni külföldre dolgozni, már kijöttek, és a többségük talált valamilyen más területen munkát. Tíz évvel ezelőtt a munkaerőpiac zárt volt a román állampolgárok számára, külön munkavállalási engedélyre volt szükségük, és sokan rászorultak a mezőgazdasági munkára. Akkor a munkaadók is inkább megengedhették maguknak, hogy kihasználják ezt. Még mindig nagyon sok a probléma, de tavaly már érződött, hogy javult valamennyire az idénymunkások tárgyalási pozíciója. Ennek a karantén kicsit keresztbe tett, mert így nincs lehetőségük munkaadót váltani.

Vannak fekete listára tett munkaközvetítők, vagy gazdák, farmok, akiket érdemes elkerülni?

Fekete listát hivatalosan nem vezetünk, mert szerintünk ezek a problémák inkább strukturálisak. A probléma abban gyökerezik, hogy Nyugat-Európában az élelmiszerek nagyon olcsók az itteni jövedelmekhez képest. Az emberek nem hajlandóak annyit költeni élelmiszerre, amennyit kellene ahhoz, hogy ezt rendes körülmények között megtermeljék.

Mindenki tudja, hogy Németországban a legtöbb élelmiszer még olcsóbb tulajdonképpen, mint Romániában vagy Magyarországon, ami azért mégiscsak furcsa. És nagyon-nagyon kemény a verseny: eleve a kereskedők, a szupermarketek óriási nyomást gyakorolnak a gazdákra, és lenyomják az árakat, ezért a gazdák is versenyben vannak egymással.

Az árakat nagyjából úgy számolják, hogy éppen ki tudják fizetni a minimálbért. Ha minden jól megy, jó a termés, és a körülmények stimmelnek, akkor van egy kis nyereségük is. Ebben az esetben nagy a kísértés, hogy a profitot az emberek hátán érjék el, vagyis az emberek béréből csípjenek le. A plusz nyereség érdekében manipulálnak ezekkel az „Akkord” díjakkal.

A fekete listák szerintünk azt a hamis képzetet keltenék, hogy itt néhány fekete bárányról van szó, miközben ez valójában strukturális probléma. Terepen azért találunk különbséget a személyes hozzáállásban. Vannak, akik embereknek tekintik a szezonmunkásokat, és vannak olyan gazdák, akiknél évről évre problémák merülnek fel, vagy csak az érdekli, hogy egy óra alatt ennyi kilót kell leszedni ahhoz, hogy neki megérje.

A közvetítőket azért sem éri meg fekete listára tenni, mert ők általában nagyon kicsi, önálló vállalkozók, akik akár évente váltogatják a cégeket is, és ez az egész egy teljesen informális és áttekinthetetlen hálózat. Ha fekete listára is tennénk valakit, akkor jövőre más név alatt közvetíti a munkásokat.

Mennyire ismerik a jogaikat a munkavállalók? Milyen panaszokkal keresik meg önöket?

A mezőgazdaságban általában a fizetésre érkezik panasz. Általában a szezonmunka vége felé, amikor az elszámolás közeledik, a munkavállalók rájönnek, hogy nem stimmel valami, nem úgy fizették ki őket, ahogy kellett volna.

A mezőgazdaságban az a tapasztalatunk, hogy a munkások nem nagyon ismerik a jogaikat. Sokan azt sem tudják, hogy létezik a minimálbér, vagy vannak, akik nem tudják, hogy ez idénymunkásoknak is jár. Ha mondjuk őket kilogrammra fizetik, az nem jelenti, hogy rájuk nem vonatkozik a minimálbér, a kilogramm alapú bérezés sem lehet alacsonyabb, mint a minimálbér.

A béreken kívül általában a szállásokról szoktak panaszkodni, hogy túlzsúfoltak, vagy nagyon rosszak a higiéniai körülmények, nincs elég zuhanyzó, nincs elég vécé, illetve embertelen a bánásmód. Vannak tényleg extrém esetek, amikor megtiltják nekik a szüneteket, vagy agresszívek a gazdák, vagy a kisfőnökök lépnek fel agresszíven, üvöltöznek, hajtják őket.

A német munkaügyi és az egészségügyi minisztérium nem sokkal a romániai idénymunkások érkezése előtt, április 7-én rendelettel engedte meg a munkaadóknak a mezőgazdaságban is, hogy 12 órásra bővíthessék a munkanapot és 9 órára szűkíthessék a kötelező pihenőidőt. Önnek mi a véleménye erről? 

Azt gondolom, hogy a munkaidő meghosszabbítása és a pihenésre szánt idő csökkentése teljesen téves dolog. Rossz jelzést ad, mert elsősorban azokat az embereket terheli még jobban, akik amúgy is rengeteget dolgoznak. Már sok helyen leírták, hogy ez a koronavírus-járvány tulajdonképpen felerősíti a munkaerőpiacon egyébként is meglévő egyenlőtlenségeket.

A most otthonról dolgozó alkalmazottak továbbra is  megkapják az amúgy is valamivel jobb fizetésük száz százalékát. Van, ahol hazamentek a német autóiparban eleve jól kereső és erős szakszervezeti lefedettséggel rendelkező szakmunkások, de a kényszerszabadság alatt is megkapják a nettó fizetésük 90%-át.

[wp_ad_camp_2]

A másik oldalon pedig ott vannak azok, akik vagy azonnal elveszítették a munkahelyüket, és ők általában eddig is rosszabbul kerestek, vagy pedig jóval többet kell dolgozniuk, mint eddig, főleg ahol megrohanták a boltokat. Ez elsősorban az élelmiszeriparra vonatkozik, de akár a takarítókra is. Még jobban leterheltek, még a munkaidejüket is meghosszabbítják, és lecsökkentik a pihenési idejüket, ami nonszensz, mert nincs arról szó, hogy mondjuk veszélyben lenne az élelmiszerellátás.

Az zavarta meg az élelmiszerellátást, hogy az emberek nagy készleteket halmoztak fel, aminek sok értelme nem volt. Nem amiatt ürültek ki a boltok, mert objektíve élelmiszerhiány lépett fel, hanem a logisztika miatt: mert a szupermarketek úgy működnek, hogy mindig csak annyit tartanak raktáron, amennyi általában elfogy egy nap, a raktárak pedig messzebb vannak.

A meghosszabbított munkaidővel még jobban leterhelik a túlhajszoltakat. Megemlíthető, hogy az élelmiszeriparban, a takarító cégeknél és a boltokban dolgozó emberek nagy része nő, akik a gyermekek ellátásából is többet vállalnak, miközben a gyerekfelügyelet megoldatlan, mert az óvodák és az iskolák bezártak. Nem is volt értelme igazából ennek a rendeletnek, és a jelzésértéke is rossz.

Milyen a jó szerződés? Mit várhat egy idénymunkás?

Az idénymunkások szerződéseivel papíron általában nincs sok gond, mert a munkáltatók nem adják írásba, hogy mondjuk a minimálbér alatt fizetnek. A minimálbért tartalmazzák, bele van foglalva, hogy vonatkozik rájuk az összes törvény. Fontos, hogy szerepeljen bennük, hogy az idénymunkást órabérben fizetik.

Érdemes megnézni, hogy a szerződés mennyit tekint normál munkaidőnek, mennyit tekint túlórának. Ezek általában megfelelnek a törvény minimális követelményeinek, ennél érdekesebb, hogy mi történik a gyakorlatban, a helyszínen.

Az aktuális körülményeket figyelembe véve lebeszélné az idénymunkásokat, hogy most munkát vállaljanak Nyugaton, vagy döntsék el saját maguk, hogy vállalják-e a rizikót?

Úgy gondolom, hogy nekik kell eldönteni, mert a valóság az, hogy sok családnak ez a két-három havi munkabér a legnagyobb jövedelme szinte az egész évben. Nem is engedhetik meg maguknak, hogy elveszítsék, tehát úgy gondolom, hogy ezt mindenkinek magának kell eldöntenie.

Az anyag az Átlátszó Erdély gyakornoki programja keretén belül készült.

A nyitókép forrása: kentonline.co.uk

The post Óránként 35 kiló epret szedsz, a profitot a fizetésedből csípik le appeared first on Átlátszó Erdély.

Nagy számban jöttek haza márciusban a külföldön dolgozó romániai vendégmunkások. Számuknál már csak az állam képtelensége nagyobb arra, hogy hihető becslést közöljön arról, hányan tértek haza a koronavírus járvány nyugat-európai kitörése óta. Hatósági karanténba és otthoni elkülönítésbe helyezésüket is csak a romániai határzár bevezetése után szervezték meg.

Jelentős ugyanakkor és egyre növekszik a hajlam a hazatértek megbélyegzésére azzal, hogy ők hurcolták be, ők terjesztik a koronavírus járványt Romániában. Jószerével már nincs olyan Facebook-csoport vagy kommentfelület, ahol ne bukkanjon fel – különböző indulati telítettséggel – a kérdés, hogy kik ezek az emberek, és miért jönnek haza.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

Az általánosításokat és indulatokat két tényező fokozottan táplálja:

• hogy a két legnagyobb román diaszpóra Olaszországban és Spanyolországban található, az új koronavírus által leginkább sújtott európai országokban;
• egyre több beszámoló szerint az innen hazatért állampolgárok közül jó páran nem tartották be az otthoni elkülönülésre vonatkozó, február 21-én született javaslatot, amely mintegy két hét után vált kötelezővé.

Közben a román közbeszédben átalakulnak a diaszpóra kifejezés másodlagos jelentései. Egyesek kifejezetten megtagadják a diaszpóra szó használatát a most hazatértekre, mert az elmúlt években azt a politikailag aktív vendégmunkásokra értették, akik elkötelezettek az ország modernizációja iránt.

Szociológusokkal, migrációkutatókkal beszéltünk azért, hogy jobban megértsük, kik azok, akik most hazajöttek, miért most jöttek haza, és miért nem érdemes róluk egyetlen, homogén csoportként beszélni.

Hányan jöttek haza külföldről?

A február végén, március legelején Romániában azonosított négy fertőzés mindegyike olaszországi úthoz volt köthető. Olaszország március 4-én zárta be az iskolákat, 7-8-án lezárta az északi tartományait, 9-én az egész országban megtiltotta a lakosság mozgását. Klaus Iohannis román államfő, majd Ludovic Orban miniszterelnök is arra kérte a külföldön élő román állampolgárokat, hogy ha tehetik, ne utazzanak most haza.

Románia a március 22-i határzár előtt is ellenőrizte, kik és mikor lépnek a területére, ennek ellenére leginkább csak becslések láttak napvilágot. Az egyetlen konkrét számot a határrendészet március 10-én közölte: február 23-tól 40 612 olyan személy lépett Románia területére, aki Olaszországból érkezett, de legalábbis átutazott Olaszországon. Közülük 34 ezren román állampolgárok. A hatóságok akkor nem tudták megmondani, közülük hányan kerültek karanténba vagy otthoni elkülönítésbe.

[wp_ad_camp_1]

Ugyancsak március 10-én függesztette fel Románia a légi, vasúti és közúti kapcsolatát Olaszországgal, ami azt jelenti, hogy közúti (és egy ideig vasúti) járatokat fogad onnan, de csak román állampolgárokat, akiknek már felszálláskor a tudomásukra kell hozni, hogy itthon karanténba, illetve otthoni elkülönülésbe kell vonulniuk.

Vagyis innen számítva még pontosabb kimutatásokkal kellene rendelkezniük a román hatóságoknak arról, hányan érkeztek onnan, hiszen ekkor már nemcsak a határrendészet, hanem a közegészségügyi hatóság is kötelezően nyilvántartásba veszi őket. Pontos számok helyett azonban ekkortól már csak becslések állnak rendelkezésünkre, azokból viszont több is.

Ekkor változik meg a statisztikai trend: radikálisan és naponta csökken a belépők száma, az országot elhagyóké pedig még jobban, holott korábban az volt magasabb. Március 11-12-én a közúti, főleg nyugati határátkelőkön több mint 107 ezer személy érkezett az országba, közölte a határrendészet. Itt nem annyira maga a szám érdekes (amely egyébként az összes belépőt jelenti a két napon), hanem az, hogy határőrség szerint a túlnyomó többség a nyugati határátkelőkön jelentkezett. Itt már mindenkinek nyilatkoznia kellett, honnan jön, és elvileg eszerint küldték őket karanténba vagy otthoni elkülönítésbe. Március 20-án viszont

két, nagyon eltérő becslés látott napvilágot arról,

hányan érkezhettek járványsújtotta országokból. Magyarország március 17-én este nyitott egyirányú közlekedési folyosót, hogy a nyugati határánál gyülekező román és bolgár állampolgárok éjszakánként átutazhassanak az országon. Március 20-án a román országos határrendészet úgy becsülte, éjszakánként tízezer személy lépte át a határt Nagylaknál.

Az aradi parancsnokság szerint 19. estéig 17 ezer személy, a temesvári szerint 20. reggelig 25 ezer személy lépett be az országba.

A Szabad Európa Rádió honlapja ezek alapján legalább 250 ezerre becsülte azok számát, akik a nyugati határátkelőkön át érkeztek a járvány kezdete óta. (Az összes belépés száma a március 10-i határzártól március 20. reggelig mintegy 450 ezer, a kilépéseké 411 ezer. Mindkettőbe bele kell számítani például az országon átutazó bolgár vendégmunkásokat is.)

Ehhez képest március 20-án alig több, mint négyezer ember volt hatósági karanténban, otthoni elkülönítésben pedig 45 432-en – a hivatalos nyilvántartás szerint.

A hatósági adatok és becslések mellett egy ettől riasztóan különböző becslés is napvilágot látott március 19-én. Nem mondta, hogy milyen forrásból tudja, de Adrian Streinu Cercel, a bukaresti Matei Balș Járványkórház igazgatója az Antena 3 televízió esti műsorában egymillió hazatért román állampolgárt említett, akik közül szerinte százezer fő Spanyolországból érkezett.

Úgy becsülte, az egymillió közül legalább kétszázezren kerülték el a karantént és otthoni elkülönítést, holott az akkor már kötelező lett volna. Ez a szám egybeesik azzal, amit a Szabad Európa Rádió újságírói becsültek: a 250 ezer nyugatról érkezett mínusz az 50 ezer ember, aki akkor karanténban vagy otthoni elkülönülésben ült.

[wp_ad_camp_2]

Az orvos szavainak az ad súlyt, hogy hatósági személyként nyilatkozott: a Szabad Európa Rádió szerint Streinu Cercel tagja a járvány elleni küzdelmet irányító stratégiai csoportnak. A kórházigazgató hitelét viszont erősen rombolják ellentmondásos nyilatkozatai a koronavírusról és a járványról. (Ezeket és törvénytelen kórházfinanszírozási módszereit itt foglalja össze Victor Ilie oknyomozó újságíró.)

Az egymilliós számmal az a baj, hogy Streinu Cercel nem mondta, mikortól és hogyan számítva jött ki. Visszaszámolva március elsejétől 19-ig összesíthető egymillió belépés a határrendészet napi kimutatásaiból.

Ez a kimutatás százasokra kerekített számokkal dolgozik, és az összes belépő számát közli, azt nem, hogy a belépők honnan, melyik határátkelőn át érkeztek, hányan közülük tranzitutasok, vagy hányan ingáznak naponta. Az pedig több sajtóbeszámolóból is ismert, hogy a belépők egy része nem mondta meg őszintén, honnan érkezett.

Hivatalos sacc: húsvétig legalább 400 000

Március 18-23. között 46 800 olyan személyt összesített a Stratégiai Kommunikációs Csoport, akik közúton, a még működő nyugati határátkelőkön léptek be az országba. Ide tartozik a két nagylaki, a csanádi, a varsándi és a borsi határátkelő. Március 27-én, múlt pénteken már a kormányfő nyilatkozta az aktuális becslést: a koronavírusos járvány kitörésétől március végéig több mint 200 ezer honfitársunk tért vissza az országba.

Azt, hogy akkor még csak az 1300-at közelítette a bizonyítottan fertőzöttek száma, Ludovic Orban annak tulajdonította, hogy hatékony volt a beérkezettek karanténba és otthoni elkülönítésbe helyezése. Miközben azt is elismerte, hogy a tesztelés alapvetően kudarcos volt, ami a megbetegedések felderítését illeti.

Másnap a frissen kinevezett egészségügyi miniszter, Nelu Tătaru is 200 ezer hazaérkezettet említett azzal kiegészítve, hogy húsvétig még további 200 ezer ember érkezésére számítanak.

Kik jöttek haza az elmúlt hetekben?

Először is rengeteg, Romániában élő személy, aki üzleti vagy magánúton volt külföldön. Az első két héten a legtöbb személyt két itt élő ember fertőzte meg: az izraeli kiruccanását elhallgató, de utána a vírust közel 50 személynek átadó, nyugdíjas belügyi tiszt, illetve a betegségét eleinte tagadó, de azt tíz embernek átadó Vergil Chițac szenátor, jegyezte meg a Szabad Európa Rádiónak nyilatkozó Remus Anghel szociológus, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet migrációkutatója.

A vendégmunkásokon kívül ugyanis gyakran utaznak ki Nyugat-Európába az üzletemberek, diákok, a kint élő gyerekeiket, unokáikat látogató nagyszülők, a tél végi síszezont kiélvező turisták. Bár nem lehet tudni, hogy ők mekkora hányadát teszik ki a nemrég hazaérkezetteknek, de ha hozzávesszük, hogy csak Olaszországban legalább 1,2 millió román állampolgár él, akkor Remus Anghel becslése szerint a kint élő vendégmunkásoknak nem olyan nagy az aránya a hazatértek között, mint elsőre gondolnánk.

Arra is figyelmeztet, hogy ugyanúgy személyes beszámolókból tudjuk azt, hogy az észak-olasz tartományok lezárásának bejelentése után egyesek azonnal pakoltak, és Románia felé indultak, mint ahogy azoknak a véleményét, akik épp azért maradtak Olaszországban, mert jobban bíznak a leterhelt olasz egészségügyben, mint a romániaiban. Hogy melyik melyik típusú személyes beszámolónak tulajdonítunk nagyobb súlyt, az a saját félelmeinktől is függ.

A külföldön tartózkodó romániai népesség

sokféle munkaviszonyt alakított ki az uniós mobilitási rendszerekben, emiatt változatos az ottani társadalmi-gazdasági beágyazottsága is, vázolta az Átlátszó Erdélynek Horváth István szociológus, a BBTE oktatója.

• A fejvadász cégek kimagasló szintű beágyazottsággal csábították Nyugatra például az orvosokat, akik teljes körű egészség- és társadalombiztosítással rendelkeznek, előnyös pozíciókat foglalnak el a nyugati munkaerőpiacokon.

• Köztes rétegeknek nevezte a szociológus azokat, akik formális munkaszerződéssel rendelkeznek külföldön, adófizetők, jól meghatározott státussal rendelkeznek az egészség- és társadalombiztosítási rendszerekben. Munkaerőpiaci pozíciójuk azonban nagyban függ az aktuális gazdasági helyzettől, például ha az építőiparban dolgoznak. Gazdasági válság esetén ezért külföldi megélhetésük középtávon kockázatos.

• Nagyon vegyes az a kategória, amelynek munkaerőpiaci helyzete fokozottan kockázatos, például a gondozói szektorban dolgozóké. Nem ismert, hogy pontosan hány romániai dolgozik Olaszországban és Spanyolországban gondozóként, de nagy volt a kereslet irántuk. Biztosításuk alig vagy egyáltalán nincs.
• A romániai migráció jelentős részét teszik ki az időszakos munkások, akiknek a száma szintén nem ismert pontosan, de különböző Eurostat-nyilvántartások alapján több százezerre tehető. Képzett szakmunkások gyakran „kiszervezik” magukat nyugati állásokba, azaz egyéni vállalkozóként (PFA) küldik ki magukat például úgy, hogy egy évben ketten váltják egymást. Külföldön cégként szerződnek fél évre, mert akkor nem kell munkavállalóként bejelentkezniük, azaz munkaadójuk nem fizet adót és járulékokat utánuk. Ők maguk viszont itthon adóznak. Az idénymunkások pedig olyan munkákat vállalnak, mint Norvégiában a karácsonyfa begyűjtése vagy Németországban az uborkaszedés.
• Kétségkívül hazajöttek olyanok is, akiknek nemcsak az anyagi egzisztenciájuk kétes, hanem morálisan kétesek azok az eszközök is, amelyekkel eddig fenntartották magukat, fogalmaz a szociológus. Ahogy láthatóvá váltak, a média egyes szegmensei rögtön előtérbe is helyezte őket, bár nem lehet tudni, valójában mekkora részét képezik a külföldön élő romániaiaknak. Valószínűleg jóval kevesebben vannak, mint ahogy gondoljuk, de látványos élethelyzetük miatt könnyű beazonosítani őket, véli Horváth István. Személyes tapasztalatokon túl már kutatások is alátámasztják, hogy létező jelenség körükben a csoportos logikával működő koldulás az európai fővárosokban, illetve más, marginális erőforrások kihasználása.

A külföldön élők hazajövetelét most nem egy lassan kibontakozó gazdasági válság indította el, hanem egy hirtelen kirobbant egészségügyi válság, amely gyors átrendeződéseket eredményezett, magyarázta Horváth István.

Ahányféle munka, annyiféle biztosítás

A gondozónők helyzetét Olaszország sokáig nem szabályozta: informálisan alkalmazták őket, kvázi cselédként. Ez nem jelentett automatikusan megalázó helyzetet, sokan kerültek jó családokhoz, magyarázta a szociológus, de kiszolgáltatottá váltak, ha például megbetegedtek, mert nem volt egészségbiztosításuk.

Spanyolországban szigorúbbak voltak a feltételek, és a gondozói munkát igénylő családok legalább félállásban kellett, hogy alkalmazzák a gondozókat, akik valamilyen mértékben beágyazódtak az ottani egészség- és társadalombiztosítási rendszerekbe.

A mostani egészségügyi válság egzisztenciálisan is kiszolgáltatta úgy a feketén, mint a szürkén alkalmazott gondozókat. A munkájukat igénybe vevő családok maguk is anyagilag kockázatos élethelyzetbe kerültek, sokan hazaköltöztek a szüleikhez, és átvették a gondozásukat.

Azaz a romániai gondozók kiszorultak addigi munkájukból, vagy már ők nem vállalják az idősek gondozásával járó, a járvány miatt fokozott egészségügyi felelősséget. Legrosszabb esetben utcára teszik őket, hisz gyakran ott laknak, ahol dolgoznak, illusztrálta a helyzetüket Horváth István.

Ilyen helyzetben egyértelmű, hogy akik nincsenek jól beágyazva társadalombiztosítási rendszerekbe, vagy akiknek munkahelye, erőforrásai bizonytalanná váltak, vagy lejárt az idényjellegű munkájuk, vagy egyenesen megszűnt a fedél a fejük fölött, azok nem tudnak külföldön maradni, magyarázza a Nemzeti Kisebbségkutató Intézetet vezető szociológus.

Azok közül is hazajöhettek, akik középtávban gondolkoztak, de szürke zónában alkalmazták őket. Ők vagy munkáltatóik nem fizettek be minden járulékot a biztosítási rendszerekbe, de itthon saját lakással rendelkeznek, míg külföldön bérelt lakást kellene fenntartaniuk már középtávon is bizonytalan állással.

Arról csak spekulálni lehet, hogy hova érkeznek vissza inkább, válaszolta kérdésünkre Horváth István. Ha a nemrég hazaérkezettek integrálódtak legkevésbé külföldön, akkor jelentős részük valószínűleg a legutolsó kivándorlási hullámmal ment ki.

Az addigra kiszélesedett migrációs infrastruktúrára a falvakból, leépülő monoindusztriális kisvárosokból származó, elszegényedett réteg is rá tudott kapcsolódni. Azaz közvetetten feltételezhető, hogy a nemrég érkezettek inkább vidékre tértek vissza.

Amennyire nagy hatással volt a romániai emigráció

az ország társadalmi, gazdasági és politikai életére (gondoljunk csak az elnökválasztásokra vagy arra, hogy milliók kivándorlása miatt nem sújtotta óriási munkanélküliség a gazdaságot a 2008-as válság után), annyira keveset tudunk a kivándorlókról, mert alig készült róluk jól adatolt kutatás, válaszolta az Átlátszó Erdély megkeresésére Gabriel Bădescu szociológus, migrációkutató, a BBTE oktatója. Nem tudjuk, hogy a járvány nélkül hányan jöttek volna haza egyébként is ebben az időszakban, a határrendészetnek pedig nem dolga megkülönböztetni a vendégmunkásokat a turistáktól.

A legpontosabb, teljes népességet lefedő kutatás az utolsó népszámlálás volt, de az 2011-ben zajlott. Az egyik legfrissebb az itthon hagyott gyermekekről készült tavaly az államelnöki hivatal megbízásából, illusztrálta Bădescu, miért nem rendelkezünk számszerű tudással a kivándoroltakról és hazatérőkről.

Az említett kutatás azt mutatja, mennyire egyenlőtlenül érintette az elvándorlás az ország különböző részeit: Kolozsváron tízszer kevesebb az olyan diák, akinek szülei kint dolgoznak, mint Iași-ban vagy Suceaván.

Célországok felméréseiből az is kiderül, hogy az ott legális körülmények között élő és dolgozó romániaiak képzettsége hasonló megoszlású, mint az itthon maradottaké. Bár a hazatértekről még nem készült kutatás, abból, hogy kiket érinthet leghamarabb egy gyorsan kibontakozó gazdasági válság, Gabriel Bădescu is arra következtet, hogy a hazatérők között jóval nagyobb az alacsony képzettségűek aránya, mint a kint maradók között.

Még nem látni, mi lesz a gazdasági hatása

egyes vendégmunkások hazatérésének. Remus Anghel szerint idén biztosan csökkenni fog a diaszpóra által évente hazaküldött több milliárd euró, és nemcsak rövid, hanem középtávon is átalakul a kelet-nyugati irányú, munkaalapú migráció Európában. A legbizonytalanabb jelenleg az idénymunkások helyzete.

A véglegesen hazatérőket fejlettségi szintben már nagyon egyenlőtlen ország fogadja, nyilatkozta a kutató a Szabad Európa Rádiónak, ezért nagyon különböző helyzetben találják magukat azok, akik vidéki, illetve akik nagyvárosi környezetbe térnek vissza.

Azt sem látni előre, hogy a munkahelymegtartó gazdasági támogatásoknak milyen lesz a hatása, vélekedik Horváth István olyan körülmények között, hogy a munkaügyi miniszter már március 20-án 200 ezer felfüggesztett munkaszerződést említett, március 30-án pedig már félmilliót.

Óriási az átrendeződés, hisz eddig munkaerőhiány volt az országban, a százezres nagyságrendben várható elbocsátásokon túl pedig hirtelen több százezer olyan fő jelent meg a munkaerőpiacon, aki eddig külföldön élt, vázolta a kutató. Az át nem látható, de jól érzékelhető nagyságrend az aktív népesség 5-10 százalékát is kiteheti. Egészség- és társadalombiztosítási helyzetük nem minden esetben tiszta, márpedig a segélyezés ezeken a rendszereken keresztül fog történni, ők így várhatóan ki fognak maradni a hazai szociálpolitikákból is.

Az se látható előre, mutat rá Gabriel Bădescu, hogy a most hazatérők milyen hosszan terveznek itthon maradni. Az, hogy végleg hazaköltöznek, vagy egy idő után visszamennek a nyugat-európai országokba, attól is függ, hogy ott mikor sikerül visszaszorítani a járványt, és mikor indulnak be annyira a gazdaságok, hogy ismét szükségük legyen a kelet-európai munkaerőre.

És persze attól is, hogyan tér majd magához Románia a gazdasági sokkból, és egészségügyi, helyhatósági és oktatási rendszerei hogyan bánnak majd a hazatértekkel. A koronavírus járvány nemcsak az országok egészségügyi rendszere számára jelent komoly tesztet, hanem a társadalmi normák, illetve az állam és polgárai közötti viszony számára is, hangsúlyozza Gabriel Bădescu.

Az általunk megkérdezett kutatók remélik, hogy a hazai társadalom egészségügyi vészhelyzetben is a szolidaritást és befogadást választja, amikor azokról a tagjairól van szó, akik külföldi munkavállalás után most hazatértek. De azt is aggodalommal látják, hogy

beindult a hangulatkeltés ellenük.

Nemcsak magánbeszélgetésekben vagy zárt Facebook-csoportokban bélyegzik őket a járvány legfőbb terjesztőinek, illetve a hazai ellátórendszer élősködőinek, hanem egyes politikusok is hasonló hangnemben szólaltak meg. Sokan érzik úgy, hogy a fertőző zombi képe ég rájuk, idézte Remus Anghel egyik Olaszországban élő ismerősét.

Ugyancsak a zombi képét sugallja Cătălin Tolontan újságíró szerint az új egészségügyi miniszter, Nelu Tătaru megfogalmazása is:

„Úgy véljük, jelen pillanatban is mintegy ezer vírushordozó járkál szabadon Suceava utcáin. Ezért is vettük karantén alá Suceavát.”

A koronavírusos megbetegedések kezelését a román állam attól függetlenül vállalja bárki esetében, hogy az illető biztosított-e vagy sem. Ha a járvány fertőzési görbéjét nem sikerül ellaposítanunk, az egészségügy kapacitása már nem fogja bírni az ellátási igényt, akkor az emberek még inkább hibásakat fognak keresni, magyarázza a bűnbakkeresés mechanizmusát Horváth István. A hibásnak nevet, címkét fognak adni,

a kollektív bűnbakkeresés szinte kivétel nélkül bekövetkezik.

Ezen az se változtat, hogy a most hazaérkezettek – ha formális beágyazottsággal nem is, de – mikrotársadalmi (rokoni, baráti) kötődésekkel azért rendelkeznek itthon, mondta Horváth István.

A szociológus Gordon W. Allportnak most épp szabadon elérhető könyvére hivatkozott, Az előítéletre, ugyanis Allport jegyezte meg, hogy ha Németországban nem deportáltak volna egyetlen jó szomszéd zsidót sem, akkor senkit nem deportáltak volna. Vagyis a zsidó, de rendes típusú viszonyulás nem alakult át kollektív véleménnyé.

Átalakul a diaszpóra hősies és politikailag felvilágosult képe, ráadásul azon rétegeken és médiumokon keresztül, amelyek felépítették ezt a képet, valószínűsíti Horváth István.

A hatóságok hatalma eddig sem volt kicsi, a szükségállapotban csak tovább nőtt, és adottak a jogi eszközök, hogy fellépjenek a hangulatkeltés ellen, válaszolta a szociológus az ellenlépéseket firtató kérdésünkre. De úgy látja, a hatósági kommunikáció eleve nem azt tükrözi, hogy nagyobb perspektívában gondolkodnának a járvány elleni, azonnali intézkedéseken túl.

A gazdasági problémák kezelésében sem túl gyorsak, de azt egyáltalán nem látni, hogy a társadalmi integráció szempontjából fontos kommunikációs helyzeteket megpróbálnák előrelátni és kezelni.

[wp_ad_camp_3]

Koherens válságkommunikációt sem lát Horváth István a kormány részéről, még formai szempontból sem: a válságkezelésben fontos személyek hosszas kommünikéket, rendeleteket olvasnak fel szó szerint. Kommunikációs szakcikkek szerint az a minimum, hogy a fontos szereplők az emberekkel szembenézve, nyugodtan és saját szavaikkal közvetítsék a legfontosabb üzeneteket.

A hivatalos kommunikáció tartalma pedig sokszor ellentmondásos, mutat rá a szociológus: a tanévről egyetlen napon nyilatkozták, hogy meg kell ismételni, illetve hogy ez a lehetőség fel sem vetődik.

Azaz a nagy rendszerek problémáinak kezelésében sem nyilvánulnak meg a válságkezelés alapvető elemei, nem hogy a diaszpórát érintő, általánosító, sok esetben alaptalanul megbélyegző diskurzus ellen igyekeznének fellépni.

A csoporthibáztatás, általánosítás csapdájába

épp azért könnyű beleesni, ami miatt az elkerülése is indokolt: mert nem rendelkezünk pontos információkkal. Azt tudjuk, hogy világjárványként a koronavírus mindenképp elért volna hozzánk, és hogy a legfertőzöttebb európai országokkal tartjuk lakossági szinten a legintenzívebb kapcsolatokat. De azt is tudjuk, hogy az innen kivándoroltak túlnyomó többsége külföldön maradt.

Tudjuk, hogy egyesek a határnál vagy a kórházakban nem mondták meg, milyen országokban jártak nemrég (egyesek a karantént, mások a megbélyegzést akarták elkerülni).

Máramaros megye prefektusa az Olaszországból hazatértekre hivatkozva korlátozta a kijárást a megyében egy nappal az országos korlátozás előtt – igaz, elismerte azoknak az erőfeszítését, akik viszont karanténban vagy otthoni elkülönülésben maradtak.

A megbetegedések megyei adatainak gyors cenzúrája miatt viszont nem tudni, hogy az elkülönülést elkerülő vagy megszegő, nemrég hazatért vendégmunkások miatt, vagy épp amiatt a cégvezető üzletasszony miatt alakulhatott ki helyi fertőzési góc a megyeközpontban, aki úgy járt végig három nagybányai kórházat vizsgálatok céljából, hogy sehol sem közölte, rosszulléte előtt külföldön járt.

Ugyanígy korábbi migrációs adatokból lehetett valószínűsíteni, hogy Suceava és Iași környékére több hazai vendégmunkás érkezik vissza. A suceavai orvosok szerint mégis a kórházigazgató jó ismerőse, egy távol-keleti útjáról Dubaion keresztül visszatért üzletasszonytól indult a kórházi fertőzés, akinek a tüdőgyulladását épp a jó ismeretség okán vizsgálták ki négy különböző osztályon is. A kórházi szervezetlenség és a védőfelszerelések elzárása miatt a vírus a személyzeten keresztül aztán kijutott a helyi közösségbe.

Az viszont egészen pontosan tudható, hogy Ludovic Orban 11 napos elkülönülés után jelentette be, hogy lejárt a 14 napos önkéntes karanténja. A hivatalos közlésekből az is tudható, hogy március 22. és április 1. között 1247 személyt helyeztek intézményes karanténba azért, mert megszegték az otthoni elkülönülés szabályait. Ludovic Orban nincs közöttük.

A címlapkép forrása a Nemzetközi Migrációs Szervezet romániai honlapja.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post Vendégmunkások: nem azért jönnek haza, hogy megfertőzzenek minket appeared first on Átlátszó Erdély.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

Tucatnyi, láthatósági ruhába öltözött rendőr állt szombat délelőtt a gyergyóditrói Kőrösi Csoma Sándor Művelődési Ház előtt. A község központjában levő épület környékén nagy a mozgás. Sokan az udvaron vagy a folyosókon álldogálva hallgatják a kihangosított vitát, benn a színházteremben egy gombostűt nem lehet leejteni.

Miközben a teremben a feszültség tapintható, a község polgármestere, Puskás Elemér elcsukló hangon, könnyeivel küszködve kezd beszélni tucatnyi kamera kereszttüzében.

A kis közösség egyik pillanatról a másikra országos botrány közepén találta magát, és nem tudni, hogy ez a gyűlés milyen irányba viszi a vendégmunkásokkal kapcsolatos vitát.

Nagy a tét: nemcsak a ditróiak, hanem a székelyföldiek, áttételesen pedig az erdélyi magyarság megítélése forog kockán.

Arról nem is beszélve, hogy Nép Ügyvédje és a rendőrség is vizsgálatot indított azokért a kijelentésekért, amelyek a vitában eddig elhangzottak – egyáltalán nem mindegy, hogy ez a gyűlés tovább súlyosbítja-e a gyanúsítottak helyzetét.

Eredetileg az Országos Diszkriminációellenes Tanács is vizsgálatot ígért, Asztalos Csaba CNCD-elnök hétfőn arról tájékoztatta az Átlátszó Erdélyt, hogy a feljelentéseket továbbították a Hargita megyei rendőrségnek, azok csak akkor kerülnek vissza a tanácshoz, ha az ügyekben nem indul bűnvádi eljárás.

Zártosztály a Facebookon

A történet dióhéjban: egy helyi vállalkozás, a 90 alkalmazottal dolgozó Ditrói Pékség – miután helyben nem talált megfelelő munkaerőt – arra kényszerült, hogy Sri Lankáról alkalmazzon két szakképzett péket.

A két, munkavállalási engedéllyel rendelkező, tehát legálisan dolgozó pék, a 22 éves Don Prasanna Piumal és a 49 éves Amarashinga Archchilage Mahinda január 15-én érkezett meg Ditróba, és azonnal munkához is látott.

A pékek jelenlétéről csakhamar az egész község tudomást szerzett, és kis idő múlva meg is jelent egy „migrans mentes ditrot akarunk” nevű zárt Facebook-csoport, ahol napokig látszólag moderátori kontroll nélkül folyt a migránsellenes őrjöngés, százával írták a fenyegető, gyűlölködő, rasszista kommenteket.

Katolikus segédlelkész a tiltakozók vezérszónoka

A fenyegetések hatására a pékség arra kényszerült, hogy először a közeli Gyergyószárhegyre, később egy gyergyószentmiklósi tömbházlakásba költöztesse a pékeket. Múlt hét szerdán a község havi tanácsülésén megjelent 150-200 tiltakozó. Puskás Elemér polgármester ekkor ígérte meg, hogy a vendégmunkások ügyét külön falugyűlésen beszélik meg.

A tiltakozók vezéralakja Bíró Károly katolikus segédlelkész: a ditróiak elmondása szerint a vasárnapi szentmise végén hívta fel a figyelmet az „idegenek” hordozta veszélyre. A segédlelkész arra szólította fel a lakosságot, hogy kérjék a helyzet megoldását a település polgármesterétől.

Sajtóbeszámolók szerint szintén a segédlelkész mondott tüzes hangú beszédet a székely nép sorsáról, valamint az általa elszenvedett igazságtalanságokról a szerdai tanácsülés előtt. A tiltakozók a katolikus templomból vonultak át a művelődési házba, ahol az önkormányzat ülésezett.

Szokatalanul éles hangú közleményben ítélte el Jakubinyi György nyugalmazott érsek a ditrói eseményeket, és különösen a segédlelkész szerepét: „Bíró Károly gyergyóditrói segédlelkész egy olyan konfliktus középpontjába keveredett, ami meghaladja kompetenciáit és ami egyházunk álláspontjával nem egyezik” – áll a múlt héten kiadott közleményben.

Meglepően konstruktív vita alakult ki

Ezekkel az előzményekkel nem csoda, hogy egy indulatos, rasszista és idegenellenes beszólásoktól hemzsegő falugyűlésre készültek a Gyergyóditróba érkező újságírók.

A vita azonban váratlanul visszafogott és konstruktív hangnemben zajlott, a felszólalók viszonylag kiegyensúlyozott és árnyalt képet adtak a közösség problémáiról. A Facebookon folyó hőbörgés után mintha egy szakszervezeti gyűlésre csöppentünk volna be.

Kiderült, hogy a vendégmunkás pékek kapcsán kirobbant vita mögött egy sokkal mélyebb, akuttá vált konfliktus áll Köllő Csaba, a Ditrói Pékség mögött álló vállalkozás, az AGM Eco Corporate SRL tulajdonosa, valamint a vállalkozásában dolgozó helyiek között.

A falubeliek azt állítják, lenne helyben képzett munkaerő, csakhogy a Ditrói Pékség nem hajlandó tisztességes béreket fizetni és megbecsülni az alkalmazottakat. Emiatt a fluktuáció óriási: a 90 főt foglalkoztató vállalkozásban az utóbbi években mintegy 3 ezer munkaszerződést kötöttek, majd bontottak fel, hangzott el. Jelenleg 18 ditrói dolgozik a pékségnél.

A pékség dolgozóit nevetséges fizetésekkel, a ténylegesen ledolgozott napi óraszámnál kevesebb órával alkalmazzák, majd túlhajszolják. Nem tartják be a túlórára, valamint szabadnapokra vonatkozó törvényes előírásokat, és számos esetben meg is alázzák őket – állították a felszólalók.

A munkakörülményeket jelenleg a megyei munkafelügyelőség vizsgálja. A Ziarul Financiar gazdasági szaklap pedig a cég nyilvános adatai alapján úgy becsüli, a 90 alkalmazott minimálbérért dolgozik. 2018-ban a cég személyi kiadása 83 alkalmazott után összesen 1,95 millió lej volt, ami a ZF számításai szerint személyenként 1958 lej bruttó, 1194 lej nettó havi fizetést jelentett. Ahogy az a fenti videóban is elhangzik, a falubeliek legalább 1500 lejes nettó fizetést tartanának méltányosnak. A cégadatok szerint a 2018-as üzleti forgalom 11 százalékot emelkedett az előző évhez képest, és elérte a 11,7 millió lejt (2,4 millió eurót). A cég 3 százalékos profitot jelentett 2018-ra, ez összegszerűen 375 ezer lej (74 ezer euró) volt.

Update 14:50, 4.02.2020 A Hargita megyei munkaügyi felügyelőség 10 ezer lejes büntetést rótt ki a Ditrói Pékségre, a vállalatnál tett hétfői ellenőrzés során tapasztalt rendellenességek miatt. Részletek itt.

A helyzet megértéséhez fontos tudni, hogy kis közösségről van szó: itt mindenki nagyon jól ismeri a vállalkozót, gyermekkori barátok, közeli rokonok kerültek egymással szembe, arról nem is beszélve, hogy a község lakói közül nagyon sokan dolgoztak a múltban a pékségben.

A vendégmunkások az utolsó csepp a pohárban

Fontos adalék, hogy a Ditrói Pékség gyakorlata Székelyföld-szerte általános. Nagyban hozzájárul a fiatal, szakképzett munkaerő elvándorlásához az, hogy sok vállalkozás nem hajlandó tisztességes fizetéseket adni, derült ki a hozzászólásokból.

Ezekkel az előzményekkel a külföldi vendégmunkások alkalmazását a helyiek egyfajta arculcsapásként értelmezték. A közösség úgy látja, a cégvezető gesztusa üzenet: ne is reménykedjetek tisztességes bérekben, ha nem tetszik ez a rendszer, a helyeteket külföldi vendégmunkásokkal pótoljuk.

Mint azt többen is elmondták, a két pék megjelenését önmagában nem érzik fenyegetőnek. Azonban ha a többi helyi vállalkozó azt látja, hogy a megoldás működik, félő, hogy tömegesen megjelennek a községben, illetve Székelyföldön a külföldi vendégmunkások, a helyiek pedig mehetnek külföldre dolgozni, ha el szeretnék tartani a családjukat.

A gyűlés résztvevői különösképpen sértőnek érezték azt, hogy Köllő Csaba nem jelent meg a beszélgetésen, nem válaszolt személyesen a kritikákra. Ehelyett levélben ismertette a pékség álláspontját, elnézést kérve amiatt, hogy nem konzultált a közösséggel, mielőtt alkalmazta volna a vendégmunkásokat.

Egyben ajánlatot is tett a közösségnek: amennyiben öt helyi péket tud a közeljövőben szerződtetni, letesz arról a szándékáról, hogy további vendégmunkásokat hozzon. Azt is bejelentették, hogy a két Sri Lanka-i vendégmunkást a péksütemény üzembe helyezik át, ahol nem kerülnek kapcsolatba a kenyérsütéssel.

Emiatt ígért vizsgálatot az Országos Diszkrimináció-Ellenes Tanács, amit azonban nem indított el, mert a vállalkozók visszavonták az ajánlatukat a vendégmunkások áthelyezéséről.

Ez a migráns-propagandának köszönhető

Ahhoz, hogy a Facebookon elszabadultak az indulatok, nagy valószínűséggel hozzájárult az, hogy a székelyföldiek nagy része a magyarországi médiatérben él. Az, hogy a magyarországi közmédia és a kormányközeli médiaorgánumok híradóiban jószerével más sincsen, csak riogatás az illegális migrációval, a bevándorlók által (állítólag) elkövetett bűncselekményekkel, ráerősíthetett a közösségben meglévő előítéletekre, egyben legitimálta is ezt a kirekesztő, előítéletes, rasszista beszédmódot.

A ditrói botrányt kirobbantó Facebook-csoportban feltűnően gyakran bukkantak fel érvként a magyar kormány által sulykolt panelek a menekültekről, illegális bevándorlókról, és az a narratíva, amit a kormányközeli média képvisel. Noha a gyűlésen felszólalók az újságírók jelenlétében érezhetően visszafogták magukat, az ott elhangzott idegenellenes beszólásokat a közösség derülten, egyértelmű helyesléssel fogadta.

Az, hogy a magyarországi közmédia igen leegyszerűsített képet sugároz összetett társadalmi folyamatokról, azt eredményezi, hogy ez a közösség is csak egy ilyen leegyszerűsítő módon tudja a maga számára megfogalmazni azt a valós problémát, amelynek része a munkaerő kizsákmányolásán és fizetések alacsonyan tartásán alapuló, elterjedt üzleti modell, az elvándorlás, a lakosság elöregedése, illetve az idegent képviselő vendégmunkások megjelenése.

A pékség nem enged

A szombati megbeszélés után nincs jele annak, hogy a konfliktus enyhülne. A Ditrói Pékség Facebook-oldalán jelezte, hogy ajánlatuk érvényét vesztette, a pékeket nem helyezik át a péksütemény üzembe, és továbbra is kitartanak a vendégmunkások alkalmazása mellett.

A közleményből az derül ki, hogy továbbra is úgy látják, a konfliktus fő oka a helyiek előítéletei, nem pedig a cég munkaerő-politikája.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy időközben a Sri Lanka-i nagykövetség felvette a kapcsolatot a pékekkel, mert aggódnak állampolgáraik személyes biztonsága miatt. Így a vita nemzetközivé válhat, a pékek pedig – akiket eddig a munkaadójuk óvni igyekezett – most már tisztában vannak a fenyegetettségükkel.

Kérdés, hogy a pékek hogyan birkóznak meg ezzel a konfliktussal, melybe úgy keveredtek bele, hogy semmi közük hozzá.

A videó készítői: Fodor Zsuzsanna (operatőr), Csont Zsombor (vágó), Sipos Zoltán (riporter)

Nyitókép: Bíró Károly katolikus segédlelkész a falugyűlésen. Fotó: Sipos Zoltán

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post Klasszikus kizsákmányolást keretez a ditrói migránsozás. VIDEÓ appeared first on Átlátszó Erdély.