A panaszok

Olvasóink kértek meg, hogy foglalkozzunk az udvarhelyi temetkezés kérdésével. Panaszuk az volt, hogy bár több temetkezési cég is van a városban, gyakorlatilag mégis csak egyetlenegy céggel, a Somoraival lehet temetkezni, amely persze szolgáltatásait az összes cégnél magasabb áron ajánlja. Az egyházak összejátszanak a céggel, kötelezik a híveket, hogy a sírásást és hantolást ezzel a céggel végeztessék, és azt is ajánlják az elhunyt hozzátartozóinak, hogy egyúttal minden tartozékot is onnan vegyenek meg. Ha véletlenül a hozzátartozók ragaszkodnak ahhoz, hogy más céggel temettessék el az elhunytat, az egyház alkalmazottai agresszíven tiltakoznak ellene, sőt, akár meg is alázzák őket. Van, akinek az egyházi alkalmazott azt mondta, hogy menjen más temetőbe temetkezni, ha más céggel akar temettetni. Az egyházak visszaélnek a hozzátartozók kiszolgáltatott helyzetével, és kötelezik őket, hogy az általuk kiválasztott szolgáltatót vegyék igénybe.

Míg régen a temetés időpontját a pap határozta meg, egyeztetve a hozzátartozókkal, most ez Somoraitól függ, mert annyi a temetése, hogy teljesen be van táblázva. Előfordult, hogy három napot tolták valakinek a temetését, hogy férjen be.

Ezek, és ehhez hasonlóak voltak a panaszok. Nekiálltam leellenőrizni őket.

A kedvezményezett cég drágábban temet

Első körben egy hozzátartozó barátjának álcázva magam körbejártam a cégeket, hogy megnézzem, ki mennyiért temet. A lehető legegyszerűbb temetés árát vizsgáltam, hogy lássuk, tényleg drágább-e a Somorai.

Az Örök nyugodalom céghez mentem először. A hölgy készített egy árajánlatot. 1590 lej a koporsó, 380 a padmoly, 2550 a sírásás és a hantolás. Ez összeadva 4520 lej.

Másodikként Somoraihoz mentem, ott 2445 lej volt a legolcsóbb koporsó, 2900 a sírásás-hantolás, és 400 a padmoly. Ez összesen 5745 lej. Tehát csak ezt a három tételt vizsgálva 1200 lejjel drágább a Somorai, ha a többi apróbb részletet nem is számoljuk.

A Tempusnál nem tudtam tételekre szedetni az árat, mert ott csomagok voltak, 3500 lej volt az alap temetési csomag, ebben benne volt koporsó, szállítás, ellátás, öltöztetés, sírásás, hantolás, padmoly, minden.

Ez azt jelenti, hogy szinte fele annyiért temet a Tempus, mint a Somorai. Kérdés, nyilván, hogy mennyiért temetne, ha temethetne is, és nem lenne Somorainak kizárólagossága a környék legtöbb temetőjében.

A Somorainál említem az ügyfélszolgálatos hölgynek, hogy csak érdeklődni jöttem, megnézem, hogy kinél mekkorák az árak. Erre rákérdez, hogy hol lesz a temetés, és mikor mondom, hogy Udvarhelyen, egyből vágja is rá büszkén, hogy Udvarhelyen ők temethetnek csak. Ezzel tudtomra adja, hogy nincs is értelme más cégeknél körülnéznem. Aztán hozzáteszi, hogy Bethlenfalva kivételével, mert ott más is temethet.

Mikor érdeklődőn visszakérdek, hogy miért csak ők temethetnek, akkor azt mondja, hogy szerződésük van az egyházakkal. Többedik visszakérdezésre azt is elmondja, hogy valójában nekik a monopóliumuk csak a sírásásra van, s mástól is lehet venni tartozékokat, például koporsót, de csak ők tudnak temetni.

A katolikusok szerint a koporsót is a Somoraitól érdemes vennem

Teszek egy kört az egyházaknál is, mintha egy Vásárhelyen elhunyt személy itteni temetéséről érdeklődő hozzátartozó lennék.

A katolikusoknál kezdem, a Szent Miklós plébániánál kopogok be. Egy kedves és segítőkész hölggyel beszélgetek, aki elmondja, hogy a temetkezésekkel foglalkozó kolléga most a búcsúval van elfoglalva, de megpróbál ő kiszolgálni információkkal. 350 lej a 25 éves sírhely-bér azoknak, akik ehhez az egyházközséghez tartoznak, 800 lej azoknak, akik nem ehhez a plébániához tartoznak. Van egy 250 lejes temetkezési díj is, amit ki kell fizetni, ebből 50 lej a harangozás, 50 a ravatalozóhasználat, és 150 lej a temető-karbantartás.

Az időpontkérésről azt mondja, hogy náluk ezt Somoraiék intézik, és ők szokták megmondani, hogy mikorra tudják vállalni a temetést, velük kell ezt megbeszélni. Kérdem, hogy nem az a cég, akit mi megfogadunk? A sírásást és mindent Somoraiék végeznek, mondja, csak rajtuk keresztül lehet temetkezni. Akkor nem lehet az, hogy mi megfogadunk egy céget, akit akarunk? Hát nem, mondja együttérzően.

Ekkor megérkezik a temetkezésekkel foglalkozó kolléga, Karcsi. Teljes nevén Faludi Károly. Megerősíti a hölgy által mondottakat, és elmondja, hogy Somorai a temető gondnoka, ezért csak ő temethet. Koporsót vásárolhatok máshonnan is, mondja, de érdemes lenne, hogy egy céggel dolgoztassak, s mindent onnan vegyek. Nekem lenne könnyebb, hogy ne kelljen annyifelé fizessek, s Somorainak koporsója is van, meg el is hozza az elhunytat, meg minden. Nem akar rábeszélni, mondja, de nekem az az érzésem, hogy épp megpróbált rábeszélni.

Végül is mindegy, mondja, hogy a többi szolgáltatást kitől veszem, de a lényeg az, hogy „a ravatalozótól arrafelé csak a Somorai”. „Azért mondom, hogy kerüljük el a kellemetlenséget, mert itt még más temetkezési vállalat is van, és ezt nem fogja így önnek elmondani. S akkor fog kezdődni a cirkusz.” A hangjából azt érzem, hogy volt itt már cirkusz bőven. „A temetőgondnokságot a Somorai cég lássa el. Sírt ő ás, testet ő visz oda, ő takarja be a sírt.” Más nem, fejti ki határozottan.

Ez miért van, kérdem. „Azért, mert a plebániának a tulajdona a temető. Magántulajdon. Az egyháznál az egyháztanács olyan, mint az országban a parlament. Ők hoznak döntéseket. Ők egyöntetűleg, szavazás alapján kiadták a Somorai cégnek.” Aztán helyesbít:„A Somorai gondnokság. Nem cég, gondnokság.” Itt már eléggé ingerült Faludi. Nem miattam, érezhetően, hanem ennek a témának a múltja, a régi feszültségek törnek elő belőle.

A reformátusok a kezembe nyomják Somorai névjegykártyáját

A reformátusoknál egy nagyon kedves, mosolygós, de egyben határozott és szigorú idősebb hölgy siet segítségemre.

A belvárosi református temetőben nem lehet sírhelyet bérelni, tele van a temető. A sírhelymegváltás idegeneknek, azaz azoknak, akik nem tagjai a gyülekezetnek, 1250 lej, erre rájön 520 lej a temetőfenntartási díj és a harangozás. Az 1250 lejben benne van egy 10 lej/éves temető-karbantartási díj, amit sírhely megváltásakor előre kell fizetni 25 évre, ez hozzáadódik a sírhely 1000 lejes árához.

Amikor a sírhely áráról és a temetési időpont egyeztetéséről kérdem, a hölgy automatikusan mondja: „A Somorai temetkezési vállalkozóval van szerződésünk, csak vele lehet, mással senkivel.” Közben elvesz az asztaláról egy Somorai-névjegykártyát, meglebegteti párszor előttem magyarázat közben, majd a kezembe adja. Mondom neki, hogy „de hát ha már van egy szerződés egy másik céggel?” „Az hozza a ravatalozóig, leteszi és elmegy. Itt nem temethet senki a temetőben, csak Somorai egyedül.” – mondja a hölgy mosolygósan, de szigorúan. „Van szerződés, és a szerződés tartalmaz feltételeket.”

A katolikusokhoz hasonlóan a reformátusoknál is javasolják, hogy érdemes mindent Somoraira bízni: „Ő mindent elintéz.” Ezt kétszer is ajánlja nekem a hölgy. Az időpontot is Somorai adja, mondja, hozzá kell fordulni. „Mikor azt mondják maguk, hogy jövő héten hétfőn vagy kedden van a temetés, akkor Somorai azt mondja, hogy kedden egy órakor van hely, vagy három órakor van hely. Mert ő temet a katolikusban is, az unitáriusban is, ugye, és ő tudja megmondani, hogy melyik időpont szabad. S akkor tetszenek szólni nekünk, s a lelkésszel egyeztetünk.”

Az unitáriusok az egyetlenek, akik nem Somoraihoz küldenek időpontot foglalni. Ott a hölgy, aki szintén nagyon kedves és türelmes, a lelkészhez irányít időpontfoglalásért. De a temetést náluk is csak Somoraiék végezhetik.

Azt is elmondja, hogy az unitáriusoknál 400 lej a sírhelybérlés 25 évre az unitárius félnek, és 600 lej a nem unitárius házastársnak. Van egy sírmegnyitási díj is, 100 lej. És pár éve van egy temető-karbantartási díjuk, 10 lej évente. Ebben benne van a szemétdíj, a kaszálás és mindenféle karbantartás.

Nemcsak a városban, hanem a környező falvakban is

Az egyházaknál való látogatásom tehát megerősítette, hogy forrásaim információi hitelesek voltak, az udvarhelyi egyházak egyetlen vállalkozót engednek temetőjükben temetni. Időközben, a témával foglalkozva kiderült, hogy nemcsak a városban ez a helyzet, hanem a teljes környéken. Falun is ugyanez zajlik, azzal a megjegyzéssel, hogy van egy-egy falu, ahol nem Somorai a kiválasztott, hanem valamelyik másik cég.

Bethlenfalván, Kadicsfalván és Oroszhegyen az Örök nyugodalomnak van egy szóbeli megállapodása, de nincs kizárólagossága. Máréfalván és Fenyéden a Tempus van hasonló helyzetben. Az összes többit ellenben a Somorai uralja kizárólagossági szerződésekkel. Itt nálunk is a völgyben, Keményfalvától kezdve Zetelakán át fel Varságig, mindenütt a Somorainak van exkluzivitása. Ezt tavasszal hallottam. Azóta picit változott a helyzet. Bethlenfalvát bevállalta ingyen kaszálásra a Tempus, de az egyház nem kötött vele exkluzivitási szerződést, ott bármelyik cég temethet.

Az, hogy a piacról kitúrt cégek két-három kisebb-nagyobb faluban temethetnek, még nem elég ahhoz, hogy fenntartsák magukat és az alkalmazottaikat. Csak a várostól távol eső kis falvak „szabadok”, ott senkinek nem éri meg igazán temetni, a távolság és a kis elhalálozási szám miatt, ezért ott tudnak még labdába rúgni a monopólium miatt hátrányos helyzetbe került cégek. De ez sem igazán segít a másik két cégen. A legtöbb temetés városon van, és azt a piacot teljesen kisajátította Somorai.

Teljes csőd most temetkezési vállalkozónak lenni Udvarhelyen

Mindkét vállalkozás, az Örök nyugodalom és a Tempus is arról panaszkodik, hogy mínuszba mennek, többe kerül fenntartani a vállalkozást, mint amennyit hoz.

Abbahagyni sem könnyű most, mert az elmúlt évek a befektetésekről szóltak. Hűtőházat kellett építeni, balzsamozó termet olyan környezetben, ahol nincs 50 méteres körzetben lakóház. El kellett járni egy sor engedélyt, szakembereket kellett szerezni, meg kellett felelni az új, sokkal szigorúbb törvénynek. Ezek a befektetések még nem térültek meg. És ha ez a Somorai-egyeduralom megmarad, akkor nem is lesz miből megtérüljenek.

Rigó Mihály, az Örök nyugodalom ügyintézője elmondja, hogy nekik tavaly 50 temetésük volt, ezeknek 90%-a vidéken, a várostól távol lévő „szabad temetőkben”. Etéd, Atyha, Oklánd, Bencéd, ilyenek. Ez heti egy temetés, nem elég a fenntartáshoz. De ha holnaptól újra temethetnének, akkor is nehéz lenne a piacot visszaépíteniük. Ez a jelenlegi helyzet, hogy az egyházak azt közlik a hívekkel, hogy a cég nem temethet, azt sugallja a híveknek, hogy valami gond van a céggel vagy az engedélyeikkel. Ez egy hatalmas imidzs-rombolás a cégnek.

A Tempus tulajdonosa, Kraft Helmut panaszolja minden egyes alkalommal, mikor beszélünk, hogy ha ez így folytatódik, be kell, hogy zárjon. Az a havi 1-2 temetés, ami becsúszik náluk, az arra sem elég, hogy az alkalmazottak bérét állni tudja, nemhogy még a befektetések is megtérüljenek. Nagyon veszteséges a vállalkozás jelenleg, a kialakult helyzet miatt, a tulajdonos kétségbe van esve.

Barabás Zoltán, az Örök nyugodalom tulajdonosa nem tűnik épp annyira kétségbeesettnek, mert náluk több lábon áll a vállalkozás. De ha nem foglalkoznának kandallógyártással és koporsókészítéssel is, már rég csődbe mentek volna, mondja, csak a temetkezésből. Rajta is látszik, hogy roppantul zavarja ez a kialakult helyzet, és próbál is tenni azért, hogy ez megszűnjön.

Cég harcol a jogaiért

Az Örök nyugodalom megpróbál jogi úton is harcolni ez ellen a monopolhelyzet ellen. De nem könnyű ez a harc. Az egyházakkal egyik szerv sem akar szembeszállni.

A román hatóságoknak nehezen megy számonkérni az egyházakat, megszokták, hogy az ortodox egyház, és ebből kifolyólag minden egyház tabu, számonkérhetetlen. A választott magyar elöljáróink pedig szintén nem akarnak szembemenni az egyházakkal, mert választások előtt a pap szokta kihirdetni a szószékről, hogy kire kell szavazni.

A harc nehéz, de muszáj volt belevágni. Megpróbáltak panaszt tenni a fogyasztóvédelemnél, de ott azt mondták, hogy cég nem tehet panaszt. Megegyeztek az egyik felháborodottabb hozzátartozóval, hogy tesz ő feljelentést, annak reményében, hogy a hatóság kijön, kivizsgálja az ügyet, és figyelmezteti az egyházakat és Somorait, hogy biztosítani kell a szabadpiacot. Erre kijött a fogyasztóvédelem karácsony és újév között, és őket, a temetkezési céget büntette egy figyelmeztetéssel, mert nem tudták teljesíteni a hozzátartozóval kötött szerződésüket. Hogy a szerződés teljesítése miért nem sikerülhetett nekik, azzal már nem foglalkozott érdemben a hatóság.

Aztán leveleket küldtek ki az egyházaknak és a helyi tanácsnak. Az egyházak nem válaszoltak. A tanács válaszolt, hogy az egyházakhoz kell fordulni, és hogy ők egy átiratban kérték az egyházakat, hogy mindhárom céget egyenlően engedjék be a temetőkbe.

De ez gyakorlatilag semmit nem változtatott a helyzeten.

Az egyházakhoz helyileg is küldtek ki levelet, minden faluba. Összesen 57 levelet küldtek ki, plusz egyet Gyulafehérvárra. Két hónap után ismét küldtek egy sor levelet, amiben kérték a temető rendszabályzatát is. Semmi válasz nem jött, kivéve egy, Oroszhegyről.

Miután az egyházak nem válaszoltak, a versenyhivatalt is értesítették. A versenyhivatal válaszolt, azt írta, hogy ők nem tudnak eljárni az ügyben. De írtak egy szép hosszú megható dumát, hogy a törvények szerint ezen a területen is szabadpiac van, a fogyasztók előnyére. És hogy értesítették az egyházakat erről, hogy a temetők működési szabályzatának megírásakor ezt tartsák szem előtt.

Ennek következtében sem javult a helyzet, csak annyi változott, hogy az egyházak kiakadtak. A református egyháztól felhívták őket, és leordították a fejüket, hogy hogyan képzelték el, hogy feljelentik őket. Hogy ezt szépen is le lehetett volna rendezni. Erre ők azt válaszolták, hogy próbálkoztak már szépen lerendezni, de hiába. A katolikusok is visszajeleztek, azt mondták, hogy kapun belül azt csinálnak, amit csak akarnak.

Igaza volt az egyik ellenőrző hatóság emberének, mondja Rigó Mihály, a cég ügyintézője, mikor azt mondta nekik, hogy ez az egyházi szféra olyan, mint a Vatikán, a román törvények nem vonatkoznak rájuk.

„Ha édesanyám meghal, nem tudom eltemetni”

„Ha meghal valakim, Somoraival kell eltemettetnem, pedig hivatalos temetkezési vállalkozó vagyok, minden engedélyem megvan” – panaszkodnak a cégtulajdonosok, ügyintézők.

Ilyen és ehhez hasonló mondatokat mondanak a cégek tulajdonosai és ügyintézői.

Az a kellemetlen, hogy ha meghal valamelyik jóbarátuknak a rokona, és az hozzájuk fordul, nem tudják elvállalni a temetést. Több ilyen eset is volt. A barátjuk meghalt, ingyen eltemették volna, de nem tudták, mert csak Somorai temethet.

Nemrég az egyik alkalmazottuknak halt meg az anyósa. Nem tudták elvállalni a temetést, de adtak neki koporsót. Az emberük elment a Somoraihoz, hogy elintézze a temetést. Mikor ott kiderült, hogy van már koporsója, a hölgy felcsattant, a megrendelőlapot szembevágta vele, hogy akkor az ügyintézést is csinálja az, akitől a koporsó van.

Két éve meghalt az édesanyjuk, meséli Barabás Zoltán és Lajos, az Örök nyugodalom tulajdonosa és adminisztrátora, és Somoraiékkal kellett eltemettessék, mert nem akartak cirkuszt.

Ez a cirkusz szó folyamatosan visszaköszön, miközben a cégvezetőkkel, az elhunytak hozzátartozóival és az egyházak felelős embereivel beszélgetek. A cirkusz az, amit az egyházak és Somorai a hozzátartozókkal leművelnek, és a hozzátartozókra meg a másik két cégre kenik. A hatalmi pozícióban lévő egyházak, és a monopolhelyzetben lévő Somorai hatalmukkal visszaélve megszüntetik a szabadpiacot, de a klienseknek úgy állítják be, mintha a konfliktust a másik két cég generálná azzal, hogy nem akarják megérteni, hogy nincs itt helyük, és nem akarnak megszűnni már egyszer. Vagy a hívek, akik nem akarják megérteni, hogy nem illik szóba állni azokkal, akiket az egyház kisemmizett.

A fő áldozatok: a megfejt hozzátartozók

Hogy egy cég be fog csődölni és egy másik pénzt fog veszíteni az egyházak és Somorai kis összeesküvése miatt, ez szomorú, és igazságtalan, de ennek a témának a közérdekűsége nem ebben rejlik. A fő áldozata ennek az ügynek nem a két cég, hanem mi vagyunk. Mi mindnyájan, akik halandók vagyunk, és halandó hozzátartozóink vannak.

Négy éve temettem el édesapámat, még élénken emlékszem rá, hogy milyen kalandokon mentem keresztül akkor, meg is írtam egy részét. Most is végigkísértem pár ügyet, és elbeszélgettem a hozzátartozókkal.

Felháborító érzés, hogy kiszolgáltatott vagy, és ezzel valakik visszaélnek, esetenként akár meg is aláznak. De megtehetik, mert minden az ő oldalukon áll, főleg az idő. Mert te éppen gyászolnál, van pár napod, hogy elbúcsúzz a családtagodtól, de közben szervezkedned is kell. Nincs időd, hogy hülyékkel vitatkozz. Nincs időd, hogy kiharcold az igazad, mert ott a temetés a nyakadon, és a temetés nem maradhat el csak azért, mert te az igazadért harcolsz. Mit szólna a rokonság, ha nem lenne temetés, vagy ha a temetés nem lenne a legkegyeletteljesebb csak azért, mert a te igazságérzetedet bántják a visszaélések?

Ezt az egyházak is tudják, és a temetkezéssel foglalkozó összes gazdasági szereplő. Hogy a legtöbb hozzátartozó ilyenkor a gyászával van elfoglalva, érthető módon, és az elhunyttól való búcsúzkodással, és nem akar belemenni még egy háborúba is. Ezt a kiszolgáltatott helyzetet használják ki ellene. Hogy ilyenkor az ember inkább kiad párezer lejjel többet, és inkább nyel kettőt, de hallgat. Aztán pedig, ha lejárt a temetés, akkor inkább kettőt legyint és megpróbál felejteni, de nem áll neki utólag kiharcolni az igazát.

Zsolt esete Karcsival

Zsoltot egy nagyon nyugodt, békés, laza embernek ismertem meg. Világot látott ember, háromlaki életet él, Csíkszeredában, Budapesten és Görögországban vannak a főhadiszállásai.

Zsoltnak idén júniusban meghalt az édesanyja. Idős édesapja össze volt törve, Zsoltra maradt a feladat, hogy eljárja a temetéssel kapcsolatos kálváriát. Elment az Örök nyugodalomhoz, hogy megrendelje a temetési szolgáltatást. Ott említették neki, hogy gond lesz az egyháznál, ha velük köt szerződést, de Zsolt úgy gondolta, lazán megbirkózik ennyivel. Fel is ment a nagy katolikus hegyre, elintézni az elintéznivalókat.

És ott jött a hidegzuhany. Faludi erősen kitámadta. Nem számított ekkora támadásra.

A beszélgetés finomabban indult, meséli Zsolt, de folyamatos nyomásgyakorlással. Már-már elhatározta, hogy visszamondja a céget, és átmegy Somoraiékhoz, hogy ne legyen ebből probléma. De ekkor Karcsi bedurvult, és olyan hangnemben kezdett el vele beszélgetni, amit megengedhetetlennek érzett. Ekkor váltott ő is hangnemet, ekkor kezdett el ragaszkodni az igazához, és döntötte el magában, hogy még csak azért sem megy át Somoraihoz. Összevesztek.

Másnap Zsolt már úgy ment Karcsihoz beszélgetni, hogy én is mentem vele.

Rakja le a halottat a temetőkapuban, mert nem engedik be

Faludi már azzal kezdi a beszélgetést, hogy addig nem lehet semmit intézni, amíg nem megy el Zsolt Somoraiékhoz. Zsolt megkérdi, hogy miért kezdi megint ezzel, tegnap nem letárgyalták? Erre Karcsi sértődötten mondja a már betanult szövegét: „Elmondtam önnek. Az egyháztanács itt olyan, mint az országban a parlament. Ő hoz döntéseket és törül el. Mert ez magántemető. És addig a testet a temetőbe bevinni nem lehet, amíg ön nem veszi fel a Somorai gondnoksággal a kapcsolatot.”

Egy nappal korábban Faludi azt mondta Zsoltnak, hogy az általa felfogadott cég beviheti a holttestet a ravatalozóig. Most ellenben nagyon ragaszkodik ahhoz, hogy nem engedi be a kapun az elhunytat, ha nincs szerződés kötve a Somoraival. Zsolt felveti, hogy akkor le kell tegye az édesanyja holttestét a kapuban, ha nem engedik be, amire Karcsi határozottan reagál: „Hát akkor le tetszik tenni. Akkor le tetszik tenni. Mert ezen a kapun belül, addig, ameddig nem rendezi a dolgokat, nem lehet. Hát aztán…”

Zsolték családjának volt érvényes, megváltott sírhelye. Idén év végén járt volna le a bérlet, de a temetés pillanatában még érvényes volt. Zsolt szerette volna megújítani előre, további 25 évre, ahogy ez szokás, és ahogy az egyház el is várja. „Nem, addig nem fizeti ki, amíg nem rendezi a dolgokat a Somorai céggel. Addig nem lehet a testet behozni, amíg… mondom, az egyháztanács megbízta a Somorai gondnokságot. Gondnokság!”

Faludi veri a vasat, még párszor elhangzik, hogy nem lehet bevinni a testet a kapun, mert ez magánterület. Zsolt állítja, hogy ez közhasznú terület. Erre Karcsi ingerülten vágja vissza: „Ez nem közhasznú terület, tetszik tudni, a néptanácsnak van magánterülete, temetője, kint a Marin Preda háta mögött, oda lehet vinni az elhunytat. Ott eltemetheti. Ott az dolgozik, aki akar.” Zsoltnak nem tetszik a gondolat: „Nem, ide fogjuk hozni, mert itt vannak a szülei is, a testvérei is.”

Megy tovább a vita a családi sírhely bérletének megváltásáról, amit Faludi továbbra is megtagad, amíg Zsolt nem fizet a Somorainak. Zsolt próbálja magyarázni, hogy ez két külön dolog, a sírhelyet az egyháztól bérli az ember, és semmi köze a temetkezési szolgáltatáshoz, amit egy cégtől bérel.

Közben átjön a könyvelőnő is, akit Faludi azért hívott át, hogy bebizonyítsa Zsoltnak, hogy ez magántemető. Egy nagy lecsó lesz a beszélgetés. A könyvelőnő mondja Zsoltnak, hogy amíg sírhelye nincsen, addig nem tud itt temetkezni. Zsolt mondja, hogy most akarja rendezni a sírhelyet. Erre Faludi kétségbeesetten magyarázza a könyvelőnőnek, hogy „De nem, addig nem rendezheti. Ha kifizeti, akkor azt fogja mondani, hogy… Nem, egyszer beszéljen a Somorai gondnoksággal.” Zsolt ismét felhívja a figyelmüket, hogy a bérleti szerződésük ki van fizetve, még érvényes. Erre a könyvelőnő: „Semmi gond azzal, de a temetést így is, úgy is kell rendezze a Somorai gondnoksággal.” „A Somorai gondoksággal kell rendezni a temetést. Itt másképp temetés nem lehet” – vágja rá nagyon határozottan Faludi. Még egyszer elhangzik, hogy rakja le a testet a kapuban.

Zsolt felrója, hogy itt kötekednek már harmadik napja. Erre Faludi visszavág: „De ön az, aki kötekedik. Mert nem akarja elfogadni, hogy ez magánterület.” Hogy ki az, aki kötekedik, nehéz eldönteni. Érdekes kívülről figyelni ezt a harcot, amint a nagy mafla hatalom az érdekeit védve és a hatalmát fitogtatva összecsap a kiszolgáltatott, gyászoló kisemberrel.

Az egyház alkalmazottai azt mondják, hogy Zsolt menjen az általa felfogadott céghez, és mondja meg azoknak, hogy rendezzék ők Somoraival a temetést. Mert a cég a hibás, hogy bevállalta a temetést, mikor tudta, hogy nincs joga itt temetni. Mert nem kapott felhatalmazást a plebániától. De miért kellett volna felhatalmazást kapjon a plebániától, ha egy hivatalos, minden szerv által engedélyezett temetkezési cég, kérdi Zsolt.

A könyvelőnő is kezdi bizonygatni, hogy a temető magántulajdon, az egyház tulajdona. Zsolt kéri, hogy beszélhessen az egyházzal. „Itt vagyunk” – mondják neki. Itt nagyon szépen kibontakozna a kérdés: ki is az egyház? De nincs idő kibontani. Zsolt azt kéri, hogy a felettesükkel beszéljen. Azt mondják neki, hogy leírják a telefonszámát, és majd ha a főesperes hazajön, behívja egy beszélgetésre. Azt nem mondják, hogy ez órák, napok vagy hetek múlva fog bekövetkezni.

Zsolt mondja, hogy „jól van, de ettől függetlenül holnap temetés van, azt le kell jártassuk”. Faludi visszavág, hogy „addig nem, amíg ön ezt le nem rendezi.” Majd picivel később határozottan leszögezi, kétszer is elismételve, hogy: „Itt holnap nem lesz temetés.” Majd azt is hozzáteszi, a teljes kép kedvéért, hogy a kapun nem fog bebocsátást nyerni.

Zsolt úgy jön ki a plébániáról, egy nappal a temetés előtt, hogy azt mondták neki, hogy másnap nem lesz temetés.

És mégis lesz temetés

Zsoltot délután behívatja a főesperes. Elbeszélgetnek. A főesperes bocsánatot kér az alkalmazottak viselkedéséért. Megengedik a temetést. De nem szeretnék, hogy ez az eset precedenst teremtsen, mondja a főesperes.

Egy precedensről már hallottam, ami jóval a Zsolt esete előtt történt. Rigó Mihály mesélte, az Örök nyugodalom ügyintézője, hogy volt már egy cigány család, akinek sikerült kiharcolnia, hogy velük temettessen. Mikor az egyháznál akadékoskodtak, ők rácsaptak az asztalra, és hirtelen lehetett bárkivel temetni, meséli. Többet nem akart mesélni a részletekről, de aztán utólag megtudtam mástól, hogy az illető család a P betűvel kezdődő nevű nagyon ismert udvarhelyi család volt, és az érv, amivel sikerült meggyőzni az egyházat, valahogy így hangzott: „a beledet kiengedem, te!”

Zsolt eredménye azért fontos, mert békés úton született, bicska nélkül. Habár lehet, hogy a békés jelző kicsit túlzás, hisz az ellenséges hangulat végig megmaradt, még a temetés alatt is. Az egyház alkalmazottai folyamatosan lesték a temetkezési cég embereit, keresték munkájukban a hibát, és gyűjtötték ellenük az érveket.

Délelőtt kimentem a temetőbe, lefotózni, hogyan ássák a sírt az Örök nyugodalom sírásói. Ez az első alkalom, hogy ebben a temetőben sírt ásnak, mondták a fiúk.

Egy érdekes jelenetnek voltam szemtanúja: valaki odadobott nekik egy csákányt, s csendben hozzátette: majd rakjátok ide vissza. Nem értettem, mi történik, de a sírásók elmagyarázták: reggel a nagy sietségben otthon felejtették a csákányt, és itt jöttek rá, hogy annyira köves a föld, hogy kellene. Kértek egy csákányt a közelben dolgozó Somoraiéktól. Azt a választ kapták, hogy nem. Később ellenben az egyik munkás mégis odacsempészett nekik egy csákányt. Tehát az emberség, a bajtársiasság nem veszett még ki teljesen az emberekből, van még remény. Úgy tűnik, ez a monopolhelyzetért vívott harc nem mindenkinek a háborúja, csak néhány érdekemberé.

Amíg a sírt ássa a cég, amikor az elhunytat hozzák, és végig a temetés alatt egy egyházi alkalmazott folyamatosan lesi őket, és minden hibájukat számontartja. Nemcsak a papoknak, hanem Somorainak is beszámol róluk, látható kárörömmel. Kívülállóként álldogáltam ott, és figyeltem, hogy mi történik, és azt tapasztaltam, hogy az egyház és Somorai cége teljesen összefonódik, nem lehet már tudni, hogy kié is egyik-másik alkalmazott.

A leskelődő egyházi alkalmazott

Reggeliben, mikor odaérek, készítek egy képet a ravatalozó előtt álló autókról. Normális napokon Somorai autói parkolnak csak itt, egyféle reklámtáblaként. Somorai a temetőben parkolja a feliratozott cégautóit. De most egy Örök nyugodalmas cégautó is van itt, azt fotózom, mikor odajön a már említett egyházi alkalmazott, és azt mondja: „Jaj, ezt ne fotózza, mert ez nem a mienk.” Hogyhogy „nem a miénk”? A kié? Az egyházé, vagy Somoraié? Közben Somorai kiáll az egyik autójával a ravatalozó elől, s beparkolja helyette a másikat.

Amíg ott fotózgatok a sírásóknál, odajön egy idősebb ember, és köszönés nélkül nekem esik, magas lóról kioktat engem, hogy nem jól ássuk a sírt, és hogyan kellett volna ássuk. Mondom neki, hogy nekem semmi közöm a sírhoz, én csak fotózok, de nem akarja meghallani, oktat tovább, hogy ilyen vagy olyan keretet kellett volna csinálni. Megköszönöm neki a leckét. Aztán hirtelen hátat fordít és elmegy, ugyancsak köszönés nélkül. Utánamegyek, mert kíváncsi vagyok, hogy ki az és mit akar. Kiderül, hogy Somorainak, a cégtulajdonosnak az édesapja.

Közben az egyházi alkalmazott folyamatosan leskelődik az ablakból, szemmel tartja a sírásókat, és engem is. Hallom, amint kitörő örömmel számol be Somorainak arról, hogy a konkurens cég elrontott valamit a gyászjelentőn. Szerintem jelentéktelen a hiba, de ő nagyon boldog, hogy kapott valamit.

Délben megszólít, és elbeszélgetek vele. Mikor megtudja, hogy újságíró vagyok, és hogy miket figyeltem meg vele kapcsolatban, akkor elkezd aggódni, nehogy kirúgják őt, ha ezt megírom. Megnyugtatom, hogy nem fogom odaírni a nevét vagy a funkcióját. Nem nyugszik meg teljesen, de az ármánykodást tovább folytatja.

A temetés alatt is talál pár hibát a cég munkájában, és ezeket a pap és Somorai figyelmébe ajánlja, nagy buzgalommal. Például, hogy a keresztet nem vitte senki, pedig kellett volna legyen a cégnek egy alkalmazottja, aki viszi a keresztet. Kérdeztem tőle, miért nem mondta el a szokásokat előre a cégnek, hogy ez ne történjen meg. Jaj, hát a cég kellett volna, hogy tudja a szokásokat. De hát honnan, ha ez az első temetése ebben a temetőben? Kérdem a cég ügyintézőjét, hogy miért nem vitték a keresztet. Azért, mondja, mert azt hitték, hogy azt az egyház embere fogja hozni, mint más temetőkben, ahol ők eddig temettek. Nem lenne egyszerűbb, ha egy temetkezési céget előre informálnának az itteni szokásokról és szabályokról, ahelyett, hogy hibát próbálnának találni a munkájában?

A temetés végül békésen lezajlott, ha eltekintünk attól a két-három hibától, amit az egyházi alkalmazottnak sikerült megfigyelnie a cég munkájában, és attól a részlettől, hogy Somoraiék közben egy munkagéppel mászkáltak a közelben és bele-beleburrogtak a szertartásba.

A titkos temetőszabályzat

Nemcsak a temetkezési vállalkozásokat nem informálják a katolikusok a temetkezési szabályokról, de a híveket sem. A reformátusok és az unitáriusok még annyira sem.

Úgy éreztem, hogy az ügy tisztázása érdekében meg kellene néznem a temetőszabályzatot mindhárom egyháznál, és a szerződést, amit Somoraival kötöttek. Mikor Zsolttal bent jártunk temetést intézni, a beszélgetés végén rákérdek Karcsira, még nem újságíróként, hanem egyszerű katolikus hívőként, a temető ügyfeleként:

– Megnézhetnék egy temetőszabályzatot?

– Van ügyvédünk, Ivácsony József, vele tessék felvenni a kapcsolatot.

– Nem, én…

– Én nem vagyok köteles a főesperes úr nélkül odaadni a szabályzatot.

– Nézze, én béreltem valamikor egy sírt itt önöknél, gyakorlatilag a kliensük vagyok. Szeretném látni a temetőszabályzatot, szerintem nyilvános kell, hogy legyen.

– De akkor nem kérdezte meg.

– Akkor nem kérdeztem meg, most kérdem meg.

– Én ennél többet nem tudok. Van Ivácsony József, az ügyvéd, vele föl lehet venni a kapcsolatot, jogi ügyekben ő képviseli az egyházat.

– Tehát ha én írok neki, vagy felhívom, hogy Jocó, add ide kérlek a temetőszabályzatát, akkor ő ide fogja adni.

– Nem tudom. Ő képviseli az egyházat.

– Az ügyvédek azt szokták mondani, hogy ők nem tudják kiadni a kliensnek a papírjait, hanem a kliens kell, hogy kiadja.

– Mondom, ő képviseli az egyházat. Én nem tudom odaadni. (vállvonogatás)(arcvágás)

– De tényleg nem tudom megnézni a temető szabályzatát?

– Nem.

– De hát a temetőkapura nincs kifüggesztve?

– Nem, az nem tartozik a…

– Nem tartozik az emberekre?

– De tartozik az emberekre, de nincs kifüggesztve. Tessék Ivácsony Józseffel felvenni a kapcsolatot, ő képviseli az egyházat.

Hazamentem. Írtam Ivácsonynak, hogy Szia, az egyháztól hozzád küldtek, kérlek, küldd át a temetőszabályzatot és a szerződést. Ivácsony egy órán belül olvasta levelemet, aztán megint megnyitotta, de azóta sem válaszolt rá.

A főesperes úr nagyon elfoglalt

Az egyházzal ellenben beszélhetett az ügyvéd, mert amikor egy hét után, megunva, hogy nem kapok választ, felmentem ismét a plébániára, már megmutatták a temetőszabályzatot. Persze, akkor sem ment könnyen a dolog. Karcsi eleinte nem akarta. Mikor rámenősebb lettem, akkor azt mondta, meg kell kérdeznie a főesperes urat. Aztán elment megkérdezni. Visszajött, és egyetlen mozdulattal elővette a szabályzatot egy szekrényből. Tehát a szabályzat végig ott volt egy karnyújtásnyira, csak Karcsinak ki van adva, hogy ne mutassa meg a híveknek, ha érdeklődnek iránta.

Ideadta a szabályzatot a kezembe. Kérdeztem: lefotózhatom? Nem tudja, mondta, és ismét elment a főesperes úrhoz megkérdezni. De előtte áthívta a szomszéd szobából a könyvelőnőt, hogy az felügyeljen engem, míg ő odavan.

Karcsi visszajött, és engedélyt adott a fotózásra. Halleluja, végre nyitottak a katolikusok! De az örömöm korai volt, a párbeszéd itt véget is ért.

Kérdeztem Karcsitól, hogy miként tudnék beszélni a főesperes úrral temetőügyben. Időpontot kell kérni, mondja, s amint sorra kerülök, fogad. Mindenkit fogad, csak ki kell várnom a soromat.

De mikor egy óra múlva visszamegyek időpontot kérni, Karcsi azt mondja, hogy beszélt a főesperes úrral, és változott a helyzet. Nagyon elfoglalt, nem tud fogadni. Mert ő azon kívül, hogy plébános, főesperes is. És írásban nyújtsam be, hogy mit szeretnék megtudni.

Van nekem egy jó ismerősöm, aki közel áll az egyházhoz, és mindig letol, mikor rosszat írok az egyházról, hogy miért támadom őket. Ennek az embernek megígértem, hogy mielőtt rosszat írnék az egyházról, szólok neki. Most is említem neki, hogy hogyan jártam, azt mondja, hogy megpróbál közbenjárni. Pár nap múlva jelentkezik, hogy ő megpróbálta, de hiába, a főesperes nem akar szóba állni velem. Ez van.

Megpróbálok írásban kommunikálni az egyházzal, ahogy mondták. Elküldök nekik egy kérést, hogy küldjék át a szerződésüket a Somoraival. A főesperes úr válaszol is, hogy megkapták a levelem, és hogy a temetőbizottság ülése után majd válaszolnak.

Sajnos, azóta sem válaszoltak, ez volt az utolsó visszajelzés a katolikusok részéről.

A reformátusok nyitnak

Elmegyek a reformátusokhoz is. Bemutatkozom, hogy újságíró vagyok, és mondom a hölgynek, hogy meg szeretném nézni a temetőszabályzatot. Ő nem tudja ideadni, mondja, csak a tiszteletes úr.

Pitó Zsolt tiszteletes pontosan akkor lép be az irodába, kedvesen köszönt, és beinvitál egy beszélgetésre. Látszik rajta, hogy nem örül annak, hogy írok erről az ügyről, el is mondja, hogy nem lenne jó ezzel a témával most foglalkozni, de őszinte és egyenes párbeszédet folytatunk, és ezt nagyon értékelem. Minden egyházzal és minden pappal szerettem volna így elbeszélgetni, hogy meg tudjam ismerni az ő álláspontjukat is.

Pitó a múltból kezdi a történetét. Régen a temetőőr ásta a sírokat. Alkalmazott is volt az egyháznál, de céget is kellett nyitnia. Nagyon sok panasz volt a munkájára, az egyház nehezen tudta kezelni a helyzetet.

Mikor ő elment, két cég jelentkezett, hogy átveszi a helyét: a Somorai és a Tempus. Az egyház (itt Pitó felhívja a figyelmem, hogy ez egy magántemető) azt szerette volna, hogy a szemét és a kaszálás kérdése mind egy kézben legyen. Látták, hogy Szombatfalván jól dolgozott Somorai. A presbitérium azt a döntést hozta, hogy neki adják a temetőt.

A konkurens cégek aztán kivizsgáltatták ezt a döntést, feljelentették őket az egyházmegyénél, az egyházkerületnél, a diszkriminációellenes hatóságnál. Pitó érti, hogy a „kintieknek” kérdés, hogy ez így jó-e, de ők, mint a temető tulajdonosai, úgy látják, hogy Somoraiék jól végzik a dolgukat. Ők eddig elégedettek a munkájukkal. Az ötéves szerződés lejártával felülvizsgálják a kérdést, és akkor eldöntik, hogy folytatják-e így vagy nem.

Nem tudnak beengedni 5-6 vállalkozót temetni. Kínos, mikor ottmarad például egy kupac föld valahol, és nincs gazdája. Az elszámoltathatóság teszi szükségessé, hogy egy vállalkozó végezzen minden munkát.

Ez a döntés átment a temetőbizottságon, a nagypresbitériumon, és a mai napig nem bánják.

A reformátusok zárnak

Pitó kérésemre megmutatja a temetőszabályzatot. Egy régi, 1914-es temetőszabályzatuk van, melyet 2008-ban átdolgoztak. A szabályzatuk nagyon szép, kedves és emberséges, de inkább illemszabály-szerű, arról szól, hogy hogyan kell viselkedni a temetőben. Nem tartalmaz semmit gondnokságról vagy arról, hogy ki temethet vagy sem a temetőben. Arról inkább a Somoraival kötött szerződésük szól, mondja a lelkész. Ezt a szerződést nem tudja megmutatni, sajnos, mert az ügyvédnél van, épp újraírják.

Mikor kérdem, hogy lefotózhatom-e a temetőszabályzatukat, a lelkész nemet mond. Ő erre nem adhat engedélyt, írjak egy kérést a presbitérium irányába, s ha ők beleegyeznek, akkor fotózhatom. Mosolyogva mutatom neki, hogy a szabályzat 29-es cikkelyében azt írja, hogy e szabályzatot a hívek előtt megfelelő részletességgel ismertetni kell, és hogy a szabályzat a lelkészi hivatalban mindig a hívek rendelkezésére bocsátandó. Tehát nyilvános. Nem tud nem egyetérteni, de attól még maradjon az a változat, hogy én írok egy kérést a presbitériumnak. Szívesen megteszem, nem akarom saját presbitériuma által keresztre feszíttetni az egyetlen papot, aki emberségesen szóba állt velem.

Megírom a kérést a presbitérium irányába, kérem a temetőszabályzatukat és a Somoraival kötött szerződésüket.

Két hét múlva válaszolnak, hogy az érintett történelmi egyházak részéről egy közös nyilatkozat született ezzel kapcsolatban. És semmilyen egyházközségi okiratot nem szolgáltatnak ki. Küldik a Hargita Népében megjelentetett nyilatkozat linkjét. Mit mondjak erre? Örülök, hogy egyáltalán válaszoltak, és átküldték a nyilatkozatot, nem úgy, mint a katolikusok.

Az unitárius lelkész nem adja a nevét és nem akar nyilatkozni

Bemegyek az unitáriusokhoz is. A hivatalban egy fiatalember ül, kedvesen fogad, és az „esperes” úrhoz irányít. Nem kell sokat keresgélnem, mert amint megfordulok, épp lép be az ajtón a lelkész, volt esperes.

Nagyon kedvesen és mosolygósan kezdünk el beszélgetni. Mond egy fontos gondolatot, ami jól rávilágítana arra, hogy miért fontos az egyháznak, hogy egy cég temethessen, de nem engedi, hogy leírjam. Elkezd azon lovagolni, hogy nem adja a nevét, és megfenyeget. Hogy „ha bármit felhasznál, nekünk is megvan a jogunk, hogy… hogy ezt hogy kezeljük”. Még mindig mosolyogva beszélgetünk, de már nem a temetkezésről, hanem arról, hogy hogyan képzelte azt el, hogy nem adja a nevét, és hogy ha leírok bármit, akkor kezelésbe vesznek.

Hiába magyarázom neki, hogy közszereplő. És egyébként is, ha leírom, hogy az udvarhelyi központi unitárius lelkész, akkor úgyis mindenki tudni fogja, hogy kiről van szó, nem kell a nevét odaírjam. Ragaszkodik ahhoz, hogy neki joga van, hogy ne adja a nevét. Most nevezzem őt Tudjukkinek az anyagban?

Nem akar nyilatkozni nekem, mondja, mert nem akar belekerülni ebbe a slamasztikába. Mondom neki, hogy már benne van, ha nem is ő, de az egyház biztosan.

Mond dolgokat, amiket aztán nem enged, hogy leírjak, közben mosolyogva szívat, hogy nem akarom leírni a valóságot, amit ő mond. De hát hogy írjam le, ha ő nem engedi… Mondom neki, hogy olyat ne mondjon nekem, amit nem szabad leírnom.

Kis kakaskodás hangulata van a beszélgetésünknek, mosolyogva keménykedik velem. Nekem alapvetően nincs ellenemre, hogy egy férfi keménykedjen egy másik férfival, csakhogy én itt nem férfiúi minőségemben vagyok jelen, hanem mint újságíró, aki a város lakosságát képviselem ebben az ügyben, többek között az unitárius hívőket. De ez a lelkészt nagyon nem izgatja, sőt, a hívek szívfájdalmai sem nagyon izgatják, mert lazán kijelenti, ők nem kötelezik az unitárius híveket, hogy ide temetkezzenek. Elmehetnek egy másik temetőbe.

A temetőszabályzatot nem mutatja meg. Adjak le egy kérést a presbitériumnak, s ha az elnökség jóváhagyja, akkor tanulmányozhatom a temetőszabályzatot, ha nem, akkor nem. Kérdem, hogy a temetőszabályzat nem nyilvános? Semmi nem nyilvános, mondja a lelkész, mert ezek belügyek.

Küldök egy kérést a kebli tanácsnak, hasonlót, mint a többi egyháznak.

Augusztus 21-én válaszolnak, hogy nem tudják kérésemet teljesíteni. Nem indokolják meg válaszukat, de gyanítom, hogy indoklásnak azt a két héttel azelőtt megjelent nyilatkozatot szánják, amit át sem küldtek nekem, csak más sajtóorgánumoknak.

A nagy közös nyilatkozat és a nagy ökumenikus összefogás

Miután mindhárom egyháznak az álláspontját próbáltam megismerni, és nem igazán akartak ebben partnerek lenni, úgy érezték jónak, ha összefognak, és egyesült erővel támadnak hátba.

Összeültek, és írtak egy nyilatkozatot. Hogy ez pontosan mikor történt, nem tudhatjuk, mert a nyilatkozat nincs keltezve, nincs rajta dátum. De azt tudjuk, hogy a Hargita Népe augusztus 9-én közölte.

Sajtós szemmel nézve ez aljasság. Az, hogy egy sajtóorgánum kér egy információt, és a neki szóló választ nem neki küldöd el, hanem egy konkurens sajtóorgánumnak, ez annyira aljas csel, hogy még a politikusok sem igazán merik megtenni. És mondanám azt is, hogy a sajtós kollégák részéről sem szép, ha lehoznak egy ilyet, de ebben a helyzetben nem tudom elítélni őket, mert szerintem fogalmuk sem volt, hogy ez a nyilatkozat miről szól, hogy ez válasz az én információigénylésemre. Beszéltem olyan sajtós kollégával, aki megkapta ezt a nyilatkozatot, úgy, hogy még fizettek is volna azért, hogy leközöljék, de nem közölték le, mert nem értették, hogy mi is van, minek apropóján jött ki ez a nyilatkozat és miről is szól. Így, a kontextusból kiemelve ez egy érthetetlen védekezés.

Íme a nyilatkozat:

Ebben a nyilatkozatban bemutatják a gyönyörű helyzetet és a rendet, ami jelenleg uralkodik, illetve a közös egyetértést, ami mind az egyház vezetése, mind a hívek részéről megvan. Ilyen mondatokat írnak bele, hogy: „Gyülekezeti tagjaink elégedettek a döntésünk eredményével. A felmerülő kérdéseket, nehézségeket is a legnagyobb jóindulattal kezeljük…” De akkor miért tapasztaltam én mást? A megalázás manapság keresztény cselekedetnek és jóindulatnak számít? Amikor azt mondják neked, hogy tedd le halott anyádat a temető kapujába, mert nem engednek be a temetőbe, ahol van érvényes családi sírhelyed, akkor az jóindulat?

A 2-es pontban rosszindulatú hírkeltésnek nevezik, ha valaki ezzel a kérdéssel foglalkozik. Ugyanakkor sietnek letisztázni, hogy ők soha semmiféle anyagi juttatást nem kaptak Somoraitól. Én eddig fel sem vetettem, hogy egyáltalán Somorai valamit juttatna vissza a papoknak ebből a monopolhelyzetből származó plusz bevételéből. Soha egyetlen papnak vagy egyházi alkalmazottnak nem említettem ilyesmit, nem is foglalkoztam ezzel a kérdéskörrel. Miért próbálják mégis cáfolni ezt az eddig fel sem merült dolgot?

A legmeglepőbb az egész nyilatkozatban az, hogy a 7. pontban leírják: „az egyházközség tagjainak sem, és egyházközösségen kívüli személyeknek sem kötelező ezen temetőkertekben való temetkezés”. Megteheti manapság egy egyház, hogy azt üzenje a saját híveinek, hogy ha nálunk nem tetszik, menjél máshoz? Túl sok a hívő? Vagy a keresztény szeretet és ökumené nevében szeretnék támogatni a Jehova Tanúit, a Hit Gyülekezetét és a többieket még pár hívővel?

A 8-as pontban azt írják, hogy ha van olyan hozzátartozó, akinek hátránya származott ebből a rendszerből, akkor jelezze. De miért jelezze? Hogy tudják leordítani a fejét? Hogy tudják ötvenszer a képébe vágni, hogy „magánterület”? Hogy tudják azt mondani neki, hogy majd az apját is rakja le a temetőkapuban, ha nem tetszik ez a rendszer? Én saját szememmel láttam, hogyan viselkednek azzal, aki jelzi ezt a problémát: megalázzák. Ez a felhívás az egyházak részéről puszta képmutatás. Kiadnak egy nyilatkozatot, hogy ez van és pont, ebből nem engedünk, majd eljátsszák, hogy ők mégis meghallgatják azokat, akiknek ez nem tetszik.

Hivatkoznak arra, hogy lehet köztemetőbe is temetkezni, nem muszáj egyháziba, de közben azt is leírják, hogy nincs városunkban rendes köztemető. Szóval akkor hol van a választás lehetősége, ha nincs? Megtehetik, hogy nem engednek be valakit felekezeti temetőbe, ha nincs köztemető? Nem. De legalább beszóltak a városvezetésnek, hogy csináljon már köztemetőt.

Jogilag hogy áll a dolog?

Egy ügyvéd ismerősöm segítségével megnézzük, mit ír a 102/2014-es temetkezési törvény, amire az egyházi vezetők is hivatkoznak nyilatkozatukban.

Ez a törvény kimondja, hogy:

„Art. 2
(1) Oricine are dreptul la o înmormântare decentă şi la aducerea ultimului omagiu la locul de veci al decedatului.
(2) La stabilirea locului de veci şi organizarea serviciilor funerare, persoanele în drept şi prestatorii serviciilor funerare sunt obligaţi să colaboreze între ei, să ţină cont de voinţa exprimată pe timpul vieţii de către defunct sau, în lipsa acesteia, vor ţine seama de apartenenţa religioasă a defunctului.”

Tehát mindenkinek jogában áll hogy tisztességes temetésben részesüljön. A temetkezési hely kijelölése során az érintett személyek és a temetkezési szolgáltatók együtt kell működjenek, figyelembe véve az elhunyt végakaratát vagy végakarat hiányában az elhunyt felekezeti hovatartozását. Tehát kizárni valakit az egyházi temetőből, ha ő oda akarta, hogy temessék, törvénytelen.

„Art. 5
(3) În localităţile în care nu există cimitire comunale şi unele culte nu dispun de cimitir propriu, persoanele decedate care au aparţinut respectivelor culte vor fi înhumate potrivit ritului propriu în cimitirele existente în funcţiune, excepţie făcând cimitirele existente în funcţiune ce aparţin cultelor mozaic şi musulman.
(4) De prevederile prezentului articol beneficiază şi persoanele fără apartenenţă religioasă.”

Azokon a településeken, ahol nincs városi temető, az egyházi temető köteles befogadni mindenkit.

Az egyházak keverik a temetőgondnokságot a temetkezési szolgáltatással

„Art. 17
(1) Cu privire la înmormântare sunt obligate să dispună următoarele persoane:
a) persoana care s-a angajat prin contract că se va îngriji de înmormântare;
b) persoana stabilită prin testamentul defunctului;
c) în lipsa testamentului, soţul/soţia persoanei decedate, care a trăit în aceeaşi locuinţă cu persoana decedată în ultima parte a vieţii;
d) altă rudă apropiată a decedatului, până la gradul al IV-lea inclusiv.”

A törvény felsorolja (17. §) a temetéssel kapcsolatos intézkedések, döntések meghozataláért felelős személyeket. Ezek között nem szerepel a temetőt működtető entitás (pl. egyház). Tehát nem az egyház kell, hogy meghozza azt a döntést, hogy a hozzátartozó melyik temetkezési céggel dolgoztasson.

„Art. 21
(1) Serviciile funerare constau în: primirea comenzii pentru înmormântare, transportul persoanei decedate, pregătirea pentru înmormântare, aşezarea pe catafalc şi organizarea ceremoniei de ultim rămas bun, coborârea sicriului în mormânt, deschiderea şi închiderea mormântului, exhumarea şi reînhumarea, incinerarea, preluarea urnei şi aşezarea acesteia în nişa specială, predarea urnei.”

A törvény 21. paragrafusa tételesen felsorolja a temetkezési szolgáltatásokat. Ezekbe beletartozik a sír kiásása, a koporsó leengedése és az elhantolás is.

Ez itt valószínűleg a legnagyobb jogi tévedés az egész történetben, az egyházak részéről. Ők azzal érvelnek, hogy megválaszthatják, hogy kinek adják oda a gondnoki feladatot, kire bízzák rá a temetőt. Ez igaz. Csakhogy a gondnoki feladatok azok a temető karbantartásával kapcsolatosak, pl. fűnyírás, utak karbantartása, falevelek összetakarítása, szemétszedés, stb.

A sírásás, a koporsó leeresztése és a hantolás nem temető-karbantartási feladatok, hanem temetkezési szolgáltatások, melyeket egy temetkezési cég végez és a hozzátartozó fizeti.

Az egyház, mint temetőtulajdonos megszabhatja, hogy mennyibe kerül egy sírhely bérlése a temetőjében, és eldöntheti, hogy ebből a pénzből kinek adja ki a temető-karbantartási munkálatokat. De nem szabhatja meg a hozzátartozónak, hogy kitől rendelje a temetési szolgáltatásokat. Egy szabadpiacon nem mondhatja meg nekem, hogy melyik szolgáltatót válasszam az én pénzemen a sírásásra. Nem mondhatja meg, hogy csak a legdrágább szolgáltatót választhatom, amelynek az árában benne van egy rakás csatolt áruként hozzáadott költség is.

Kétszer fizetett temető-karbantartás

Amint azt már összehasonlítottuk, Somorai jóval drágább a másik két szolgáltatónál. Hogy azért van-e ez, mert minőségileg különböznek a szolgáltatások, vagy csak azért, mert Somorai rátesz az árra, monopolhelyzetét kihasználva, nehéz lenne megmondani. Mert a minőségi különbségeket elég nehéz lenne számokban kifejezni és összehasonlítani. De egyértelmű, hogy a Somorai árába bele vannak számolva az egyházaknak nyújtott szolgáltatások, amiből a legnagyobb tétel a temetőkaszálás és a temető gondozása, ezt egyik pap el is ismeri.

Falvakon, ahol nem szednek temető-karbantartási díjat, és az emberek egyre kevésbé kaphatóak arra, hogy közmunkával, karbantartsák a temetőt vagy évente többször megkaszálják, érthetően nagy terhet levesz a pap válláról, hogy odaígéri a temetőt egy vállalkozónak, aki kaszálja, gondozza, és cserébe temetési kizárólagosságot kap. De városon, ahol temető-karbantartási díjat szednek a sírhely bérlésekor, gyanús, hogy kétszer fizettetik ki a hívekkel ezt a díjat. Azért mondom, hogy gyanús, mert az egyházak ezt nem erősítették meg, hisz nem álltak szóba velem. De minden jel arra utal, hogy a hívő duplán fizeti ezt ki.

A hívő kifizeti egyszer az egyháznak, mikor a sírhelyet megváltja, temető-karbantartási díj formájában. Ezt az összeget az egyházak nem fizetik ki kaszálásra Somorainak. Ezt a közös nyilatkozatuk 2. pontjában le is írják, hogy ők nem fizetnek a cégnek a temetőgondozásért. Somorai az exkluzivitásért cserébe kaszálja és gondozza ingyen a temetőket. Azaz nem ingyen, mert azt a pénzt ráterheli a kuncsaftra, azért kerül nála párszáz lejjel többe a sírásás vagy bármilyen szolgáltatás. Így mindenki jól jár, az egyházak is, akik beszedik a pénzt, de nem kell kiadniuk, Somorai is, aki exkluzivitást kapott, és ebből kifolyólag kérhet annyival többet, hogy még marad is.

Magántulajdon?

Az anyag készítése közben legalább 500-szor hallom ezt a szót. Ez a szó a legfőbb érv ebben a témában. Még a nyilatkozatukba is beleírják. Habár egy jogban jártas ismerősöm szerint az egyházi temető nem „magánterület”, hanem egyházi köztemető, az egyházak kitartanak amellett, hogy ez magántulajdon, és kész. Mikor valaki az egyház részéről kiejti ezt a szót, úgy gondolja, ezzel a vita le van zárva. De számomra nincs. Két probléma is felmerül ezzel kapcsolatban.

Egy: még pár évvel ezelőtt háromféle tulajdon létezett a mi vidékünkön (nem jogilag osztályozva, hanem közvélemény szempontjából): magántulajdon, állami tulajdon, és egyházi tulajdon. Az utolsó kettő számított köztulajdonnak. Az állami tulajdon volt a románok által lenyúlt köztulajdon, az egyházi tulajdon volt a magyarságnak megmentett köztulajdon. És politikusaink, közszereplőink leglátványosabb törekvése az volt, hogy az elrománosított köztulajdont visszamentsék magyar köztulajdonná, azaz államiból egyháziba. A magyar állam is főként úgy támogatta az erdélyi magyar közösséget, hogy az egyházat támogatta, vagy az egyházon keresztül támogatta. Most pedig kiderül, hogy az egyházi tulajdon az magántulajdon. Tehát akkor az, ami zajlott az elmúlt években olyan néven, hogy a magyarság tulajdonát visszaszerezzük és támogatjuk, az egy rejtett magánosítás, privatizálás?

Kettő: oké, magántulajdon, de kinek a magántulajdona? Abból, ahogy az egyházi alkalmazottak odavágják a híveknek azt, hogy magántulajdon, az ember azt hinné, hogy ez az egyházi vezetés magántulajdona, de semmiképpen sem a hívek magántulajdona. Mert az egyházi alkalmazottak használják a hívek ellen ezt a szót. De mi az egyház, ha nem a hívek közössége? Kié az egyház?

Kié az egyház?

Előkapartam a különféle egyházak statútumait, alapszabályzatait.

A katolikusok egyházi törvénykönyve, a Codex Iuris Canonici nagyon tisztán meghatározza, hogy

Tehát az ember keresztséggel az egyház tagjává válik.

A Magyar Református Egyház alkotmánya azt mondja, hogy:

Tehát elvileg teljes jogú egyháztag mindenki, aki konfirmált, reformátusként él, fizeti az egyházi adót és van szavazójoga egy egyházközségben.

A Magyar Unitárius Egyház Alaptörvénye szerint

Az unitárius egyház szintén közösségként definiálja magát, és tagjainak tekinti mindazokat, akik az egyházközség tagjaiként teljesítik kötelességeiket és élnek jogaikkal.

Ha az egyház az egyháztagok közössége, akkor elvileg az egyházi tulajdon egy közösségi tulajdon, nem a vezetők magántulajdona. Még akkor is, ha jogilag magántulajdonként szerepel a terület, mégis köztemető van rajta. Ha magántulajdon is, akkor ugyanannyira magántulajdona akármelyik egyháztagnak, mint amennyire az egyházi alkalmazottnak. Még akkor is, ha az egyházi alkalmazott sokkal hangosabban üvölti azt, hogy „MAGÁNTULAJDON!”

Addig nyújtózkodj, amíg a koporsód tart

Egy ügyvéd ismerősöm fogalmazta meg a fentebbi gondolatot, miközben erről a témáról beszélgettünk, és azt is ő mondta: az egyházak ezzel a viselkedésükkel megtagadják a kegyeleti jogot. Ami a temetkezési törvény szerint alapvető joga minden embernek.

Meg vagyok győződve, hogy nehéz egy temetőt fenntartani. Hogy nem könnyű úgy csinálni, hogy mindenkinek jó legyen. Hogy ezer meg ezer sérelem, panasz gyűl fel a földkupacokat otthagyó gondnokok vagy a részeges sírásók ellen az évtizedek során. Biztos vagyok benne, hogy az egyházaknak nem könnyű a helyzetük, s próbálják ők is a legjobb megoldást megtalálni, ami nem egy könnyű feladat. Megértem, hogy szívesen letennék a vállukról ezt az adminisztratív terhet. De nem fog ez könnyen menni. Ezt a helyzetet nehéz lesz úgy megoldani, hogy jó is legyen, és törvényes is legyen, de meg fog kelleni oldani, és nekik fog kelleni megoldani.

Megértem, ha most az egyházi vezetők sértődöttek lesznek, mert ők mennyit dolgoztak azon, hogy ezt a rendszert felépítsék, amit most mások könnyen kritizálnak. Talán igazuk is van. De talán annak is igaza van, aki azt mondja, hogy ez így embertelen és törvénytelen.

Kétségtelen számomra, hogy pár évvel ezelőtt jó szándékkal született az a döntés, hogy Somorai kezelje a temetőket. Biztos vagyok benne, hogy az egyházak részéről az volt a cél, hogy rend legyen a temetőben. De amivé fajult ez a dolog, hogy az irodákban megalázzák a híveket, hogy teljesen lekorlátozták a szabadpiacot, hogy kijelentik a híveknek, hogy akinek ez nem tetszik, hagyja a hozzátartozója holttestét a temetőkapuban, vagy temetkezzen máshova, ez már nem a jószándékról szól.

Az sem jószándékról tanúskodik, ahogy velem viselkedtek. Miért nem állnak szóba, és miért nem mondják el a véleményüket vagy a fájdalmaikat, ha a lelkük tiszta? Nekem kötelességem meghallgatni őket. De ha ők csak azt akarják bebizonyítani a híveknek, hogy öntelt, párbeszédre nem hajlandó hatalmi szervek, és beszélgetés lezárva, akkor én hiába próbálom győzködni őket, hogy mondják el a saját fájdalmaikat is.

Mindhárom egyháznál azt próbálják sugallni nekem, hogy ez egy kamu történet, s nem is a hívek panaszkodnak, hanem csak a Somoraival konkurens cégek, akiknek fáj, hogy elesnek a pénztől. Az igaz, hogy a cégeknek is fáj. De ha a hívek soha nem panaszkodtak, akkor az irodai alkalmazottak miért vannak olyan jól felkészülve érvekkel és előregyártott szövegekkel a panaszkodó hívek leültetésére? Miért van benne a szókincsükben a „cirkusz” szó, és miért feltételezik mindig, hogy cirkusz lesz abból, ha az ember megkérdezi, miért is kell Somoraival temettessen? Miért tudják kívülről, és miért fújják egységesen, hogy akinek ez nem tetszik, menjen köztemetőbe temetkezni? És miért mondják a panaszkodó híveknek, például Zsoltnak azt, hogy eddig soha senkinek nem volt ezzel problémája, miért pont ő kezdi a cirkuszt?

Miért nem értik meg, hogy az az ezer-kétezer-háromezer lej, amivel a Somorai drágábban temet, az egyeseknek számít? Másoknak az számít, hogy a választási szabadságuk megmaradjon. Megint másoknak pedig az, hogy ne legyenek hülyének nézve vagy megalázva.

Az egyházak megtehetik, hogy hatalmi helyzetből, fittyet hányva a törvényekre, azt mondják, hogy ők csak egy céget engednek be a temetőbe. De mit szólnának hozzá, vázolom fel a párhuzamot a névtelen unitárius lelkésznek, ha holnap egy magasabb hatalom, pl. az állam kitalálná, hogy ezentúl csak egy egyházat engednek működni az országban. Mert az az állam magánterülete. Tartozékokat, például gyertyát lehet venni más egyháztól is, de szertartásokra csak az ortodoxokat lehet igénybe venni. Hogy legyen rend. És ha valakinek panasza van erre, akkor az állam ezt elintézi egy legyintéssel, hogy „ugyan már, csak ezek a konkurens egyházak nyafognak, mert elesnek a pénztől”. Mit szólna ehhez akármelyik történelmi magyar egyház?

És mit mond minderről Somorai?

Semmit.

Írtam a cégnek egy levelet, hogy szeretnék erről a témáról beszélgetni a tulajdonossal, vagy egy cégvezetővel, bárkivel. Egy hölgy válaszolt kedvesen, hogy továbbítja kérésemet a cégvezetőnek.

Két hét után egy jogász válaszol a cég nevében, hogy nem tartják időszerűnek nyilatkozni az ügyben.

A szép és rendezett jövő

Rigó Mihály, az Örök nyugodalom ügyvivője veti fel a kérdést, miért nem lehet úgy megoldani a temetkezési rendszert, mint ahogy a síremlékes működik. Hogy minden cég lefizet év elején egy összeget, és ezért bemehet akármikor a temetőbe. De Rigó nem tud arról, amit forrásaim mondtak, hogy most az következik, hogy Somorai a sírkőkészítés piacát is átvegye, és monopolhelyzetet szerezzen azon is. Idősebb barátom, aki most építteti a síremlékét, igazolja ezt, hogy az egyháznál megmondták, kivel kellene dolgoztatni. Somorait említették, s még egy másik céget, mint lehetséges opciók. Elbeszélgetek egy sírkőkészítő vállalkozóval is, ő is visszaigazolja ezt. Az anyag így is nagy terjedelme miatt ennek a sírköves dolognak nem járok utána ebben a cikkben, talán majd egy másikban, ha durvul a jelenség.

Az anyag írása során többen is jelzik, hogy mennyire szabályozódik, korlátozódik minden ebben a temetkezési iparágban. Lassan minden a pénzről szól. Míg régen a barátok, rokonok, falustársak ásták ki a sírt az elhunytnak, és ugyancsak ők engedték be a koporsót a sírba, ma már köteles vagy erre szakcéget fogadni. És szinte minden másra. Ha így folytatjuk, hamarosan eljön az a pillanat is, amikor nem vihetünk majd virágot a temetőbe a hozzátartozóink sírjára, vagy nem gyújthatunk meg mi egy gyertyát a síron, hanem egy céget kell megfogadnunk, aki ezt megteszi helyettünk, jó pénzért. És nyilván, ha lehet, csak egy cégnek legyen engedélye erre a városban, mert az egyházaknak könnyebb lesz, ha az a cég elszámoltatható, és rend van a temetőben.

Beszélgetésünk alatt az egyik nevét nem vállaló pap mondja: menjek, mondjam meg az önkormányzatnak, hogy csináljanak ők is egy temetőt és gondoskodjanak róla. Ez a gondolat visszaköszön a papok közös nagy nyilatkozatában is. Én ezennel az üzenetet átadom: polgármester urak, a papok üzenik, létesítsenek köztemetőket, mert az egyházak úgy érzik, túl sok a panaszkodó hívük, és szeretnének megszabadulni tőlük.

A mi történetünk nagy valószínűséggel nem ér itt véget, hisz az egyházak nagyon makacsok ebben a temetőkérdésben, nem fogják könnyen eltemetni a csatabárdot, ha nem Somorai ássa hozzá a sírt. De attól, hogy ők lezárták a témát a nyilatkozattal, párbeszéd nélkül, mi nem zárjuk le. Ha van neked is negatív temetési tapasztalatod, kérlek, oszd meg velem az ufo@atlatszo.ro címen, vagy Facebook-messengeren, akár névvel, akár névtelenül.

The post Rakd le halott édesanyádat a temetőkapuban appeared first on Átlátszó Erdély.

Karácsony előtt pár nappal kapta az újszékelyi Muszka Jóska bácsi a levelet az ügyészségről, amiben értesítik, hogy nem emelnek vádat az őt megverő pap ellen.

A tavaly májusban történt esetről bővebben a fentebbi cikkben lehet olvasni.

Mit ír az ügyészség:

Az ügy arról szólt, hogy vita nyomán Jakab Zsolt Mihály újszékelyi unitárius lelkész halálosan megfenyegette, majd egy karóval megverte a hatvannyolc éves Muszka Józsefet.

Az orvosi látlelet szerint a Jóska bácsi testén található nyomok egy hosszúkás kemény tárggyal való ismételt ütések nyomai lehetnek. Az alkarján lévő sérülések önvédelmi jellegűek.

A két tanú, a pap fia és a pap munkása, akik Jóska bácsi szerint ott voltak a helyszínen, és végignézték a verést, azt állítják, hogy nem láttak semmit a kanyartól.

Balló Zoltán polgármester állítja, hogy a verés után fél órával nála járt Jóska bácsi, megmutatni a verés nyomait. A polgármesteri hivatal a rendőrségnek azt nyilatkozta, hogy a vitatott úttal kapcsolatban a papnak van igaza, mert az a kollektív előtt nem volt út. (A verést kiváltó vita arról szólt, hogy a pap miért zárta le az utat, amin Jóska bácsi a földjére rá tudott menni.)

Ez számomra bizonyíték. Mert ha nem volt vita az út lezárása végett és a pap nem verte meg Jóska bácsit, akkor miért fontos a polgármesternek (aki a helybéliek szerint jóban van a pappal), hogy bebizonyítsa, hogy a papnak volt igaza az út lezárásának kérdésében?

A pap élt a hallgatási jogával, és nem adott nyilatkozatot.

Habár egyértelmű, hogy megverték Jóska bácsit, a bizonyítékokból nem egyértelmű, hogy a pap verte meg őt. Van egy ilyen irányú kétség. Így az „in dubio pro reo” elv alapján ez a kétség egyenértékű egy ártatlansági bizonyítékkal, írja az ügyész.

Ezért ejtik az ügyet, nem emelnek vádat a pap ellen.

A kérdések, amelyek maradtak

A fentiekről értesülve kollégáim, barátaim, ismerőseim, olyan emberek, akik nem jártasak a jogban, ilyen és ehhez hasonló kérdéseket fogalmazták meg:

• Mi van?
• Akárki megverhet bárkit, ha tanú nélkül teszi, és utána hallgat, megússza szárazon?
• Mi ez a hallgatási jog?
• Hogyhogy valakit veréssel gyanúsítanak, és nem kérdezhetik meg tőle, hogy ő mit tud az egészről?
• Ha nem a pap verte meg Jóska bácsit, akkor miért hallgat, miért nem mer kiállni és azt mondani, hogy nem ő volt?
• Miért nem tudják arra bírni, hogy kezével a biblián mondja azt, hogy nem ő verte meg az öreget?
• Miért nem vetik alá egy hazugságvizsgálatnak?
• Ki verte meg Jóska bácsit, ha nem a pap?
• Ha ejtik az ügyet, mert nem bizonyítható rá a papra, hogy ő verte meg Jóska bácsit, akkor már nem gyanúsított. Nem lehet őt megkérdezni, hogy nem látta-e véletlenül, hogy ki volt a tettes?
• Miért nem folytatják tovább a nyomozást, ha nincs meg a tettes?

Nyilván, ezen kérdések egy része azért merül fel, mert ezek az emberek nem ismerik a román igazságszolgáltatást, és túl sok amerikai filmet néztek. De azért a kérdések java emberi szemmel nézve érthető.

A jogban nem jártas ismerőseim közül mindenki fel volt háborodva az ügyészségre, mert úgy érezték, ezzel a döntéssel támogatják a verekedőket, azt az üzenetet közvetítik, hogy bárki verekedhet, ha utána hallgat.

Az ügyészség álláspontja

Szeretném megadni az ügyészségnek az esélyt, hogy megvédje magát. Írok nekik egy emailt, hogy szeretnék beszélni valakivel, aki elmagyarázza, jogilag miért volt indokolt ez a döntés. Válaszként a sajtószóvivőhöz irányítanak.

A sajtószóvivő nagyon kedves, de a döntés megértésében nem sokat tud segíteni, állítja. Mivelhogy ő is ügyész, nincs hatáskörében, hogy egy ügyész kollégájának a döntését kommentálja, elmagyarázza vagy kibővítse. Egy ügyvédet kellene, hogy megkérdezzek, aki el tudná magyarázni, hogy hogyan működik az egész rendszer, milyen szabályok alapján születnek ezek a döntések. Nekik, ügyészeknek nincs joguk elmagyarázni ezt.

Mondom neki, hogy szeretném megérteni, jogi szempontból hogyan látják ezt az ügyet, mert emberi szempontból nézve nem érthető, hogy egy embernek miért van joga megverni egy másikat, majd hallgatással megszabadulni a tettének következményeitől. Érti az emberi vetületét ennek az ügynek, mondja a szóvivő, de ők a döntéseiket csak jogi princípiumok és bizonyítékok alapján tudják hozni. Vannak alapvető emberi jogok és procedurális eljárások, amiket be kell tartaniuk.

A hallgatási jog és az „in dubio pro reo” elv

Az egyik legérthetetlenebb dolog a történetben az, hogy valaki megver valakit, s mikor számonkérnék, akkor hallgat, ami miatt nem emelnek vádat ellene.

Akármennyire is furcsa, a gyanúsítottnak joga van a hallgatásra. Ezt megerősíti az ügyészség szóvivője is, beszélgetésünk során, és ügyvédünk is, aki azt is hozzáteszi, hogy ez abszolút jog. Nem lehet elvenni ezt a jogot.

Teljes megfogalmazásban ez úgy szólna, hogy: hallgatáshoz való jog, az önvádra kötelezés tilalma és a vallomás/nyilatkozat megtagadásának joga. Ez arról szól, mondja ügyvédünk, és küldi hozzá a törvényi hátteret is, hogy a gyanúsított vagy a vádlott nem kötelezhető arra, hogy saját magának ártson, hogy saját inkriminálásához hozzájáruljon, hogy saját magát vádolja.

Az ügyészség sajtószóvivője, habár az üggyel kapcsolatos büntetőeljárásról konkrét információkkal nem szolgálhat, a döntés megértése érdekében elmagyarázhatja a hasonló tényállású esetekben a döntéshozás módszertanát, amely az „in dubio pro reo” elv alkalmazását írja elő. Ezt az elvet akkor szokták alkalmazni, amikor a sértett fél jelent valamit, és a másik fél azt mondja, hogy nem így volt. Nincsenek tanúk, nincsenek bizonyítékok, amelyek a tettes személyére utalnának. Ilyenkor, ha kétség merül fel azzal kapcsolatban, hogy a gyanúsított volt-e az elkövető, akkor az mindig az ő hasznára válik. Ez az elv a római jogból jön, ezt elfogadta az EJEB is, ez a jogrendszerbe mélyen begyökerezett alapelv.

A büntető törvénykönyv is kimondja, hogy mindig csak akkor ítélünk el valakit, amikor biztos bizonyítékaink vannak, és nincs kétségünk afelől, hogy ő volt a tettes. Addig, amíg van egy sértett fél, aki valamit állít, és van egy másik ember, aki vagy azt mondja, hogy nem ő volt, vagy nem mond semmit, és semmiféle más közvetlen vagy közvetett bizonyíték nincs, hogy ebből bármiféle tényállást objektíven meg lehessen állapítani, addig ez az elv érvényesül. Ez azért igazságos, mert nagyon sokszor megesik az, hogy valaki megvádol valakit igazságtalanul, tisztázza a sajtószóvivő.

Se te bizonyíték, se te használható tanú

Bizonyítékok nincsenek, mert a helyi rendőr, aki forrásaink szerint jóban van a polgármesterrel és a pappal, nem gyűjtött bizonyítékokat. Hogy miért, ezt soha nem fogjuk megtudni, mert a rendőrség sajtószóvivője sohasem szokott válaszolni az ilyen részletkérdésekre. Tudomásunk szerint ki sem szállt a helyszínre.

Azt tudjuk, hogy még a verés után rögtön megígérte Jóska bácsinak, hogy eljön megnézni a traktoron levő ütésnyomokat, és a traktorról letört részeket, de azóta sem ment arra. A karó végét, ami letörött ütés közben, és beesett a kabinba, Jóska bácsi felvitte a rendőrségre, állítja. Azt mondta a keresztúri rendőrfőnök, aki azóta meghalt (egy ittas gyorshajtásos, több rendőrt érintő botrányos balesetben), hogy az nem bizonyíték, és eldobta.

A tanúk pedig, a pap fia és munkása, akik Jóska bácsi szerint ott voltak a helyszínen, és végignézték a verést, azt állítják, hogy ők nem láttak semmit a kanyartól.

A koronatanú, Muszka Zsolt, Jóska bácsi fia, egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat ad. Vagy csak a rendőr megmanipulálta a nyilatkozatát?

Jóska bácsi második eljövetele és a titokzatos „Jóska bácsi fia” szál

Ez itt a történet egyik legizgalmasabb és legszebb része, de megértéséhez kicsit alaposabb odafigyelésre van szükség, mert a részletekben rejlik a titok nyitja.

Az ügyészség azzal kezdi döntésének megindoklását, hogy Jóska bácsi nem egyedül ment a helyszínre, hanem a fiával. És hogy egyik tanú sem látta Jóska bácsit egyedül menni arra.

Ha megnézzük a tanúk vallomását, ott is az szerepel, hogy Jóska bácsi a fiával ment a helyszínre. Egyik vallomásban sem szerepel, hogy Jóska bácsi egyedül ment volna a helyszínre.

Sőt, Jóska bácsi fiának, Muszka Zsoltnak a vallomásából az derül ki, hogy ő elkísérte az apját, minden rendben volt, és este hallott a verésről, mikor a felesége mesélt róla. Ugyancsak este látta, hogy az apja keze fel volt dagadva.

Ezek alapján részben érthető, hogy az ügyész kételkedik abban, hogy Jóska bácsi egyedül traktorozott arra, és a pap megverte. Hogy az igazság hol ferdült el, hogy a tanúk hazudtak-e, hogy a rendőr jegyezte-e le részlegesen a tanúvallomásokat, hogy az ügyész olvasta-e csak részlegesen a nyilatkozatokat, ezt nem tudjuk kideríteni, mert esélytelen, hogy a nyilatkozatokat meg tudjam nézni, azokat nem adják ki a hatóságok.

Egy biztos, a tanúk, mikor arról beszéltek, hogy arra jött Jóska bácsi a fiával, akkor Jóska bácsi második eljöveteléről beszélhettek. Mert Jóska bácsi kétszer járt arra, fél órás különbséggel. Jóska bácsi elmesélése szerint a részletes történet így zajlott:

16 óra magasságában arrafelé ment a traktorral, miközben a mezőre tartott permetezni. Meglátta, hogy a pap keríti el az utat, szóváltásba keveredett vele, erre a pap megverte. A két tanú, a pap fia és a munkása, végignézte a verést. Az áldozat a verés kellős közepén pánikszerűen el akart hajtani, rükvercbe tette a traktort, hogy ne tapossa el a papot, behajtott a sáncba, megfordult, és hazahajtott. Bement a polgármesterhez panaszkodni, majd hazament.

Mivelhogy mindene fájt, és gyanús volt, hogy ha bemegy feljelentés tenni a rendőrségre és a kórházba, akkor hosszasan ott tartják, ki akarta üríteni előtte a permetezőt, mert a szer belekötött volna, mire hazaér, volt kötőanyag beletéve. Ehhez ki kellett mennie ismét a mezőre, de félt is, hogy a pap ismét nekiesik, és annyira fájt mindene, hogy nem bírta volna kinyitni a permetezőt. Vezetni is csak egy kézzel tudott, félszegen, és a kuplungot is a jobb lábával nyomta, mert a bal annyira fájt. A fia kijött neki segíteni, ekkor haladtak el másodszor a pap és segédei mellett. Jóska bácsi emlékszik, hogy Gál Endre ekkor poénosan kérdezte a fiától, hogy „botot hoztál-e magaddal?”

Tehát Jóska bácsi azt állítja, hogy kétszer járt ott, egyszer egyedül, amikor a verést kapta, másodszor pedig a fiával. Ezt az ügyészség által kiadott dokumentumból is tisztán követni lehet, az első arra menetel 16.00 óra körül volt, a második 16.30 után. Ha megnézzük az alábbi részleteket, ez elég tisztán követhető:

Tehát minden, ami a verésről szól, az 16.00 időponttal jelenik meg, és a polgármesternél tett látogatás, illetve a fiával a mezőre tett második út 16.30-as időponttal szerepel.

Az ügyészség, amikor a döntés indoklásánál arra hivatkozik, hogy Jóska bácsi nem egyedül, hanem a fiával ment a mezőre, akkor a 16.30-as időpontról ír, tehát a második eljövetelről beszél. Amikor tényleg nem történt verés.

Az ügyészség összezavarásában fontos szerepet játszik Muszka Zsolt vallomása. Hogy a történet még cifrább és még emberibb legyen, fontos megemlítenünk, hogy Muszka Zsolt nagyon jóban van a pappal, és nincs jó viszonyban az apjával, Jóska bácsival. Többször is említették, hogy nem is járnak át egymáshoz.

A koronatanú nem épp azt mondja, ami az ügyészséghez eljutott

Hogy a dolgot rövidre zárjuk, felhívom Muszka Zsoltot, Jóska bácsi fiát. Kedvesen válaszol kérdéseimre, habár érződik, hogy nem szívesen beszél erről.

Arra a kérdésemre, hogy miért kellett ő lemenjen permetezni az édesapjával, azt válaszolta, hogy az apja „félt egyedül lemenni, mert félt elmenni a papék mellett”. Arra a kérdésre, hogy a permetezéskor látta-e az édesapján, hogy fájna valamije, azt válaszolja, hogy az öreg mutogatta neki a sérüléseit.

„Hogy ők aztán ott mit csináltak, mit nem, én abban nem particsipáltam, nem voltam a helyszínen. Nem tudom, hogy folyt az akció.” Kérdésemre megerősíti, hogy az „akció” már le volt járva, mikor őt az apja felhívta.

Arra a kérdésemre, hogy a pap, a fia és a munkásai egy helyen voltak-e, mikor találkozott velük, azt válaszolta, hogy igen. De nem egy bogban, hanem úgy 50 méteren belül szétszóródva, ki ahol dolgozott a kerítésen.

Arra a kérdésre, hogy Endre, a pap munkása kérdezett-e tőle poénból olyat, hogy „hoztál-e botot magaddal?”, azt válaszolja, hogy nem emlékszik pontosan, de léháskodtak ott egy öt percet, az biztos.

Végig érződik, hogy óvatos, hogy mit mond, nehogy olyat mondjon, amit nem kellene. „Én bolondságot sem akarok beszélni” – mondja, de aztán később kiderül, hogy inkább arra gondolt, hogy nem akar senki mellett és ellen állást foglalni.

„Az öreg is a száját ha béfogta volna, akkor lehet, nem kerülne ilyen helyzetekbe. Most mit mondjak én? Itt egyiket sem lehet pártolni, mert mindegyik megérdemli. Jól csinálta a pap is, ha megverte. S a pap is pap, na, ha csinálta, akkor nem szabadott volna csinálja. Itt mit mondjak én? Egyik sem különb a másiknál, na.”

Beszélgetésünk végén Muszka Zsolt egyértelműen kimondja, hogy ő nem akarja egyiket sem pártolni, nem akar belevegyülni ebbe a dologba, nem is érdekli, hogyan történt s hogyan nem történt, tőle annyi, mintha nem is volna. Ő ebben nem akar részt venni, őt nem érdekli ez az egész.

A kényesebb kérdéseket Muszka Zsolt szépen kikerülte, ami érthető, de válaszaiból egyértelmű, hogy az apja már a verés után hívta őt segítségül, hogy Jóska bácsinak két mezőre menetele volt, és a tanúk a nyilatkozatban a másodikról nyilatkoznak, amikor tényleg nem történt semmi. Az is biztos, hogy Muszka Zsolt már fél órával a verés után tudott az esetről, nem csak este hallott róla először. Hogy az információk hol vesztek el, a tanúnál, a rendőrnél, az ügyésznél, vagy a Jóistennél, ez jó kérdés.

A püspökségen nem gyűléseztek azóta

Jogilag most már érthető, hogy miért hallgat a pap. Mert így menti a bőrét.

Emberileg még mindig nem érthető, hogy miért hallgathat egy köztisztséget ellátó ember, mikor többen is azzal vádolják a faluból, hogy megverte őket. És hogy miért hallgat az egyház, amelyiknek a papja.

Amint kézhez kaptam az ügyészség döntését, írtam is a püspökségre, hisz azt ígérték, hogy a hivatalos nyomozás végeztével fognak állást foglalni az ügyben.

Válaszuk tömör: a Magyar Unitárius Egyház főhatósága tudomásul vette az ügyészség rendelkezését, de a vezető testületei azóta nem üléseztek.

Megköszöntem válaszukat és megkértem Szabó László fejlesztési előadó-tanácsost, hogy értesítsen, amint az illetékes vezető testületek döntést hoznak. Hogy ne kelljen zaklatnom őket, hogy hoztak-e már döntést.

Amint az egyház döntést hoz, minden bizonnyal újra írunk a témáról.

Párban járnak a traktoristák a rétre

Van egy városfalvi ügyem, amin dolgozom, hamarosan meg kellene jelennie. Ott is az történt, hogy az áldozatot a verekedő helyi nagygazda embere elkapta a mezőn, amikor ki volt szállva a traktorból. Egy nagy karóval fejbe verte, aztán beleestek egy nagy kútba, s ott birkóztak, aminek az lett a vége, hogy az áldozat egy egész szezonra munkaképtelenné vált, sínekben feküdt otthon az ágyban. Aztán pedig félt egyedül, tanú nélkül elindulni a mezőre.

Egy másik ismerősöm, akire földügyek miatt haragudott a falu legnagyobb földharácsoló verőlegénye, és rendszeresen fenyegette őt és a családját, félt kimenni a farmjukra. Mert ha a kemény gyerek elállta volna a farmra vezető keskeny utat, esélye sem lett volna kórház nélkül megúsznia.

Ahogy a lányok párosával járnak vécére, úgy a földművelők is lassanként párosával járnak a mezőre. Hogy legyen tanú, ha megverik őket. Csak az a kérdés, hogy mi van, ha mind a kettejüket megverik? Elfogadja a törvény, hogy egymásnak tanúskodjanak, vagy pedig kell vigyenek magukkal egy harmadikat is legközelebb, aki elmeneküljön, míg őket verik?

Az ilyen ügyek mindennaposak itt mifelénk, úgy tűnik. Az ügyészség sokat nem tud tenni, mert ki az, aki tanúval vagy videokamerával megy a mezei munkát elvégezni. Ha pedig nincs tanú vagy bizonyíték, esélytelen bármit is tenni az agresszorok ellen. Lehet, hogy a gazdáknak traktorok helyett önvédelmi tanfolyamokat kellene, hogy fizessen a Pro Economica?

The post A verekedő papnak mit hozott az angyal? appeared first on Átlátszó Erdély.

2021 májusában az újszékelyi unitárius pap, Jakab Zsolt Mihály egy karóval lilára csépelt egy helybéli 70 éves öregembert, Muszka Jóska bácsit. Legalábbis ezt állítja Jóska bácsi, és a nyomok is erre utalnak. De nem csak ő állítja, hogy a pap megverte, mások is. Az anyag megjelenése előtt és után is jelentkeztek panaszosok, aki a pap gonoszságára és agresszivitására panaszkodtak. A történetet tavaly júliusban írtuk meg.

Az elmúlt egy évben Jóska bácsi és más újszékelyiek rendszeresen hívogattak, írogattak, felháborodásuknak adtak hangot, hogy az egyházi kivizsgálás és az állami szervek nyomozása nem halad, minden le van állva, és a pap ismét megbátorodott. Azzal bőcselkedik, hogy Borboly védi őt, és folytatja „gazemberkedéseit”, a helyi vezetőkkel karöltve, panaszkodnak a helybéliek.

Miután eltelt egy év a veréstől, júliusban elkezdtem érdeklődni az egyházi és világi hatóságoknál, hogy áll az ügy. Elsőként az egyháztól válaszoltak.

Hát nem megmondták, hogy megmondták már?

Ismét Szabó László, a Magyar Unitárius Egyház fejlesztési előadó-tanácsosa válaszolt, a korábbihoz hasonló kioktató stílusban.

Válaszában figyelmembe ajánlja az egyházuk elnöksége által tavaly szeptemberben kiadott közlemény egy részét, mely szerint megvárják az állami nyomozó és igazságszolgáltató szervek eljárásainak a végét, és annak alapján fogják meghatározni további egyházfegyelmi teendőiket az ügyben. Mivelhogy nem értesültek a hatósági eljárások befejezéséről, nem tudnak semmiféle fejleményről beszámolni.

Tehát az egyház teljesen felmenti magát, átpasszolta a labdát az állami szerveknek.

Egy névtelenséget kérő, egyházi forrásom szerint érdekes, hogy más ügyeknél, például ingatlanok visszaszolgáltatásánál az egyház folyamatosan kifogásolja az állami szervek, főleg az igazságszolgáltatás működését. Ebben az eléggé egyértelmű ügyben ellenben a világi igazságszolgáltatás mögé bújik, és hiteles igazságforrásnak nyilvánítja, mondta.

Több, unitárius egyházon belüli ismerősöm jelezte az elmúlt év során: sokat ártott az egyház imidzsének az, hogy ilyen gerinctelenül állt ehhez az ügyhöz. Sok lelkész vagy egyházhoz közeli személy került kellemetlen helyzetbe, vagy érzett szégyent, mikor a hívek rákérdeztek erre az ügyre. Az új püspök hírnevének sem tett jót ez, állítják. Bátor és karakteres ember hírében állott, mikor megválasztották, de ebben az ügyben nem értik, hogy miért nem volt határozottabb fellépése.

Sajnos olyanokra is rávetül ez a szégyen, akik abszolút nem érdemlik meg.
Cikkünk kellemetlenséget okozott az unitárius közösségnek is, amit régóta tisztelek nyitottsága, emberségessége miatt. És azoknak a barátaimnak, közeli ismerőseimnek sem lehetett könnyű, akik különféle pozíciókat töltenek be az egyházon belül. Becsületükre legyen mondva, egyikük sem kérte, hogy ne foglalkozzak ezzel az üggyel, vagy hogy másképp foglalkozzak vele.

Nem úgy Szabó László, aki levelének utolsó mondatában tárgyilagos viszonyulást kér. Nehéz hidegen, érzések nélkül foglalkozni ezzel a témával, akár újságíróként is, minekutána a helyszínen láttam a lilára vert Jóska bácsit, majd rögtön utána a pap öntelt vigyorát. Majd később az egyházvezetés kioktató, felsőbbrendű válaszait és palástolásban kimerülő hozzáállását. Szabó elvárása egyenlőtlen. Sokkal könnyebb lett volna nekünk is és olvasóinknak is tárgyilagosaknak maradnunk, ha az egyház részéről is tárgyilagosságot tapasztalunk.

Az állami hatóságok tötymötyölnek

A rendőrségnek küldött levelemre nehezebben jött válasz. Mivel még nyári szabadságom előtt le akartam adni ezt az anyagot, emlékeztetnem kellett a megyei sajtószóvivőt, hogy elfeledett válaszolni. Onnantól már a válasz gyorsan megjött, csak sajnos semmivel nem vitt előbbre.

A rendőrség annyit közölt, hogy bűnügyi dossziét indítottak, melyet átadtak az ügyészségnek.

Erre írtam az ügyészségnek is, megkérdezni, hogy áll a nyomozás.

Július 29-én érkezett válaszukban megerősítik, hogy nyomoznak az ügyben, eredményre még nem jutottak.

A nyomozást az újszékelyi rendőrség eszközöli, írja zárszóként az ügyészség.

Így jutottunk ebbe a román hatóságokra jellemző végtelenített körbe, hogy ha megkérdezzük a rendőrséget, hogyan halad a nyomozással, akkor az ügyészséghez küld, ha megkérdezzük az ügyészséget, ott azt mondják, a rendőrök nyomoznak. És mindkettejüknek igaza van, csak mi nem tudjuk meg, hogyan halad a nyomozás.

Egyszerűbb, ha megkérdezzük Jóska bácsit, aki elmondja, hogy a nyomozás félhalott. A rendőr még tavaly májusban, a verés után nem sokkal megígérte, hogy eljön hozzá az újabb bizonyítékokat megtekinteni, de azóta sem jött. Az egyház kivizsgáló bizottsága járt ellenben arrafelé, volt nagy lakoma pár napig a papilakon, aztán az egyházi vonalon is minden elült.

Jóska bácsinál elfogyott az igazság

A helybéliek elmondása szerint a pap azóta is, és jelenleg is azzal dicsekszik, hogy amíg Borboly hatalmon van, addig ő nem fél semmitől, mert neki baja nem lesz.

Jóska bácsi rendszeresen felhív, s minden beszélgetésünk alkalmával elmondja, hogy semmi mozgás az ügyben, és bizonyos, hogy Borboly vagy valaki fentről elintézte, hogy az ügy elakadjon.

Jóska bácsi minden hívásakor kifejezi, mennyire undorodik ettől az egésztől, és egy hívás alatt tízszer is megkérdi: hol itt az igazság?

Mi nem tudunk igazságot szolgáltatni, de meg tudjuk tenni az érdekében, hogy évente megkérdezzük a hatóságokat, van-e fejlemény az ügyben. Ezért, ha hamarabb nem lesz fejlemény, jövő nyáron ismét visszatérünk a témára.

The post Verekedő pap ügye: az unitárius egyház továbbra is palástol, a nyomozó hatóságok egymásra mutogatnak appeared first on Átlátszó Erdély.

Az „Öregeket és gyengéket ver a pénzfejő tehenész pap” írásunk nem csak az olvasókban keltett érzelmeket, hanem az unitárius egyház vezetőségében is. Csakhogy ők ránk haragszanak. Fel vannak háborodva, hogy azt írom, hogy az egyház hallgat, de közben olyan magasról utasítanak vissza bármiféle párbeszédet vagy információszolgáltatást, hogy ilyet még a legkorruptabb politikusoktól vagy az állam legtöbbet szidott karhatalmi intézményeitől sem tapasztaltam.

Bemutatom kezdettől a mai napig párbeszédemet, vagy ha úgy tetszik, monológomat a Magyar Unitárius Egyház nevű fallal.

Társalgásunk akkor kezdődött, amikor az anyag dokumentálása közben írtam az egyház sajtós címére, néhány információt igényelve.

Erre Rácz Norbert Zsolt püspöki titkár válaszolt, hogy nem adnak semmiféle információt, mert belső vizsgálatot indítottak. Ez még udvarias levél volt.

Hogy miért nem tudnak válaszolni legalább a kérdések egy részére, ha az összesre nem is, nem értettem, de elfogadtam.

Válaszoltam a püspöki titkár levelére, megkérdeztem, hogy becslésük szerint meddig tart a kivizsgálás.

Második levelemre nem kaptam választ.

Vártam egy hónapig, hátha lejár a kivizsgálás. Nemcsak, hogy nem járt le, de még annak sem volt jele, hogy megkezdődött volna. Például az áldozatot, Jóska bácsit még senki nem kereste meg az egyház részéről. Két és fél hónap telt már el a verés pillanatától, és úgy tűnt, hogy az egyház a füle botját sem mozdította, hogy foglalkozzon az üggyel. Ekkor leközöltük az anyagot.

[irp posts=”33366″ name=”Öregeket és gyengéket ver a pénzfejő tehenész pap (FRISSÍTVE)”]

Az írásnak nagy impaktja volt mind megosztás, mind olvasottság, mind olvasói reakciók területén. Talán az egyház vezetőségéhez is eljutott a híre, mert pár napra rá kaptam egy letoló levelet a püspökségről. Ami egy „nem megmondtuk, hogy foglalkozunk az üggyel?” típusú „amint azt már közöltük”-kel kezdődik, magyarázkodással folytatódik, mely szerint a püspökválasztás miatt nem tudtak erre elég időt szakítani, és letolásban csúcsosul ki.

Két pontszerű dolgot rónak fel nekem. Azt, hogy úgy állítottam be, hogy az unitáriusok az átlagosnál rosszabb templomlátogatók, és azt, hogy azt írtam, „az egyház mélyen hallgat”, miközben ők válaszoltak a megkeresésemre.

Azt valamiért nem látják, hogy az első kijelentést a verekedő papjuk védelmében tettem, hogy jelezzem, nemcsak azért vannak kevesen az istentiszteleten, mert a pappal bajuk van. Én most is merem állítani, hogy az unitáriusoknál kisebb a templomlátogatási arány, mint mondjuk a katolikusoknál. Amit nem tartok rossznak, sőt. Csak azt tartom rossznak, hogy erről nem lehet egyenesen beszélni, mert a püspökség megdorgál.

A második kijelentésemet is fenntartom, sőt az anyag végén még jobban alátámasztom. Az, hogy azt válaszolják, hogy nem mondanak semmit, számomra nem jelenti azt, hogy válaszoltak a kérdéseimre. A flegma lepattintás nem számít válasznak.

Jött volna, hogy ezt már akkor megírjam, de pont azelőtt beszélgettem egy számomra valamiért kedves RMDSZ-es politikus ismerősömmel, aki ráadásul unitárius is, és arra kért, hogy adjak időt az egyháznak, ne támadjam őket, míg a vizsgálat le nem zárult. Jó, adtam nekik időt. Habár jött volna, hogy jól megmondjam nekik,  inkább kedves válaszlevelet írtam Szabónak, akinek – funkciója szerint – az unitárius egyházat kellene fejlesztenie.

Oszt vártam, hogy vizsgálódjanak, és a levelük utolsó mondatában ígértek szerint tájékoztassanak a fejleményekről.

Úgy tűnt, hogy hamar lesznek fejlemények, mert a cikk megjelenése utáni héten már mozgolódtak a dolgok, bizottság szállt ki Újszékelyre, és elkezdtek embereket meghallgatni.

Ebben az időszakban folyamatosan telefonálgatott Jóska bácsi, hogy milyen dolog az, hogy a pap könyvelője és bizalmasa válogatja, hogy a falusiak közül kiket fog meghallgatni a bizottság, és mind olyanokat válogat, akiket a pap vagy egy pohár pálinkával le tud fizetni, vagy félnek a paptól, vagy az ő emberei. Vagy hogy miközben az embereket meghallgatják, a szomszéd szobában lakomára terítenek, a pap megvendégeli a bizottságot. Hát hogy fog az a bizottság pártatlanul dönteni? Satöbbi.

A hosszú panaszáradat közben próbáltam bátorítani Jóska bácsit, hogy örüljön, hogy végre foglalkoznak az ügyével, hogy nem fogják tudni egy lakoma miatt félreseperni az ügyet, hogy a püspökség emberei nem engedhetik meg maguknak, hogy ne foglalkozzanak érdemben egy ekkora balhéval, hogy az új esperes, aki tagja a bizottságnak, egyenes és becsületes ember. Ilyen és hasonló érvekkel bátorítottam az öreget.

Aztán csend lett, két hónapig hívogatott Jóska bácsi, hogy túl nagy a csend, ez neki baljós jel. Nyugtattam, hogy ne aggódjon, mindennek eljön az ideje.

Aztán most hétfőn rám írt egy kedves újságíró kolléga, hogy láttam-e a közleményt, amit az egyház küldött. Nem láttam. Az egyház volt olyan drága, hogy nem váltotta be utolsó levele utolsó mondatában tett ígéretét, hogy tájékoztasson a fejleményekről. Az egész sajtónak kiküldték a közleményüket, csak nekünk nem.

Hogy ebben a közleményben mit akarnak mondani, nem teljesen világos. Több emberrel beszéltem róla, próbáltuk megfejteni az üzenetét. Van, aki azt látja benne, hogy az egyház elismerte a verés tényét, mert ha nem, akkor feltételes módban fogalmazott volna a bántalmazásról. Van, aki azt látja, hogy az egyház ismét időhúzásra játszik, halogatja a döntéshozatalt, és a világi szervek udvarába dobja át a döglött macskát.

Van, aki azt látja, hogy levelében az egyház elítéli az erőszakot, a vétkesek büntetésének elnyeréséről és az áldozatoknak való igazságszolgáltatásról dumál, de pont ő, aki tehetne valamit ez ügyben, nem tesz semmit, hanem másra terheli a döntést, és próbálja tisztára mosni magát.

Hogy mit is akartak üzenni a levélben, nem derül ki egyértelműen, de gondoltam, hogy immár, ha befejezték a vizsgálatot, akkor tudnak információkat adni. Újabb levélben emlékeztettem őket az ígéretükre, és kértem, hogy ígéretükhöz híven tájékoztassanak. Részletesen. És küldjék át a kivizsgálásuk dossziéját tanulmányozásra. És válaszoljanak a június elején feltett kérdéseimre, amelyekre akkor a kivizsgálásra hivatkozva nem válaszoltak.

Erre ugyancsak Szabó László válaszolt, a tőle már megszokott kedves stílusban: amit akartak közölni, már közölték. És utal arra a közleményre, amiből értelmező szótárral sem lehet kiszedni, hogy mit akarnak mondani. Más közölnivalójuk nincs.

Nem mondhatom, hogy az egyház hallgat az ügyben, mert az előző levelükben tett dorgálás alapján egyértelmű: ők nem hallgatnak, hisz válaszoltak levelemre: megmondták, hogy más közölnivalójuk nincs.

Az unitárius egyház úgy képzeli, hogy nem kell párbeszédet folytatnia, nem kell válaszolnia. Szerinte ez a normális: ő közöl, mi tudomásul vesszük. És kussolunk.

Lehet, hogy én vagyok elszállva, hogy elvárom, a kérdéseinkre választ kapjunk. Nem én személyesen, hanem az az 50 ezer ember, aki az újszékelyi anyagot eddig elolvasta. Vagy ha választ nem is, de legalább egy elegáns vagy udvarias magyarázkodást, hogy miért nem kapunk válaszokat.

Lehet, hogy az a baj, hogy rég elszoktam ettől a stílustól, hogy „amit akartam, közöltem, más közölnivalóm nincs, kopj le!” Ma már egyik intézménynél sem divat ez a stílus. Ma már a román állam sokat szidott intézményei is udvariasabban, átláthatóbban és sokkal egyenesebben kommunikálnak, mint a Magyar Unitárius Egyház. És nemcsak, hogy kommunikálnak, hanem viselkednek is.

Ez a típusú pökhendi kommunikáció, főleg egy ilyen embertelen ügyben, ez gáz. És ha egy nyitottságáról híres keresztény egyház teszi ezt, még nagyobb gáz. Ha az egyház azt hiszi, hogy egy ilyen gáz kommunikációval el tudja ezt az önmagában is gáz öregverős ügyet simítani a közvéleményben, valós intézkedések nélkül, alighanem téved.

Hogy ne fejezzem be ilyen negatívan, és valami pozitívat is mondjak: bevallom, hogy az egyház vezetőségének buta viselkedése ellenére még mindig szimpatikus nekem az unitárius közösség. Annyira már nem, hogy át akarjak keresztelkedni unitáriusnak, mint ahogyan azt fiatalkoromban akartam. De annyira igen, hogy arra kérjem az olvasóinkat, amire a püspökség is részben kérte közleményében: ne azonosítsák az unitárius közösség egészét egy verekedő, pénzhajhász pappal, vagy egy pökhendi, de töketlen egyházvezetéssel.

Nyitóképünkön Szabó László, a Magyar Unitárius Egyház fejlesztési előadó-tanácsosa látható. Fotó: Márkó László / Magyar Unitárius Egyház Facebook-oldala.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post A verekedő papról nem akar beszélni az unitárius egyház appeared first on Átlátszó Erdély.

Érkezik a hír, hogy az újszékelyi pap megvert egy 70 éves öregembert. Eleinte az áldozat, Muszka Jóska bácsi elzárkózik a sajtótól, de aztán ügyvédjével való egyeztetés után megkeres, hogy foglalkozzak az ügyével.

Egy szép vasárnap reggelen lemegyek Újszékelyre. Amint parkolok, a sáncba csúszik az egyik kerekem. Jó pár percbe telik, mire a Jóska bácsi által hozott két deszkával kiszedjük az autót a sánc kanálisszagú iszapjából. Azért kanálisszagú, mert itt a sánc a kanalizálás, sokan oda engedik a szennyvizüket.

Újszékely idén már egyszer elhíresült, mikor Borboly Csaba megyei tanácselnök Facebookján kihirdette, hogy kamu volt a 2016-os kampányátadás, amikor a vízhálózatot úgy adták át, hogy volt pánkó, koccintás, „spriccolták” a vizet, de a hálózat nem működött, az ünnepélyesen megnyitott vízcsapba a szomszédos kútból nyomatták búvárpumpával a vizet. Ez aranyos, vicces kis történet, de amiért most érkeztünk, már nem az.

Muszka Jóska bácsi azt állítja, hogy Jakab Zsolt Mihály tiszteletes jól elverte egy kapanyél vastagságú karóval. A karját odatartva védte a fejét, ezért a karját verte ripityára. De a feje is kapott, azóta sem érzi jól magát. A bal fülével nem hall rendesen. A csuklója fáj, ropog, el van repedve.

Jóska bácsi lába sem néz ki jobban, mint a karja. Amint ült a traktorban, és a tiszteletes kintről ütötte a karóval, a legtöbb ütés a combján landolt.

Ahogy odajött a traktorhoz, egyből kezdte is ütni, meséli Jóska bácsi, és folyamatosan ütötte, amíg el nem menekült. Sorozatosan „nyírta az ütéseket”, és kiáltotta, hogy „Megölöm! Megölöm!”

Úgy megverte Jóska bácsi lábát, hogy hazafelé még kuplungolni sem tudott. A combján sebhelyek is vannak, azok úgy keletkeztek, hogy miután a karó eltörött a verésben, a hegyes végével oda-odaszúrt a pap a lábába.

Hogy mekkora ütéseket mért rá a tiszteletes, az látszik egy eltévedt ütésből, amely a traktorra ment, nem az öregre. A traktor bádogja meghajlott tőle. „Áldott szerencsém, hogy a traktorban voltam, mert ha nem, agyonütött volna” – mondja Jóska bácsi.

Végül úgy szabadult meg, hogy rükvercbe tette a traktort, és serítette jobbra, be a sáncba. Könnyebb lett volna, ha előre megy, de előre nem mert menni, nehogy a nagy kerékkel agyonnyomja a papot.

A verés úgy történt, meséli Muszka Jóska bácsi, hogy ő ment a traktorral a mezőre. Meglátta, hogy az egyik telkére bejáró út fel van szántva, és villanypásztor van kihúzva az úton keresztbe, kapu nélkül. Tavaly is volt villanypásztor ott, mondja, de tavaly a tiszteletes hagyott kaput, és nem szántotta fel az utat, tehát ő rá tudott járni a telkére.
A tiszteletes az egyik fiával és az egyház karbantartójával ott dolgoztak, épp szerelték a villanypásztort. Ő megkérdezte tőle, hogy „Tiszteletes úr, miért szántotta fel az utat?”

Mire a tiszteletes azt válaszolta, hogy „Ha nem takarodik el, agyonütöm!” Majd odament hozzá, és egy villanypásztor-karóval elkezdte csépelni.

Jóska bácsi szerint a pap azért szántotta be és zárta le az utat, mert el akarja őt lehetetleníteni, hogy ne tudjon rájárni a területére, és adja azt el. Sok az állata a papnak, kevés a területe, földre van szüksége.

Mivelhogy a furkósbotnak két vége van, és nem mindegy, hogy melyik oldalán állsz, meg szerettem volna tudni a bántalmazó történetét is, mert lehet, hogy az másképpen hangzik. Vajon mi hozta ki ennyire a sodrából a tiszteletest, hogy csak úgy nekiesett egy karóval Jóska bácsinak?

A pap tagad és zsarolni akar

„Nem tudom, hogy miről van szó” – mondja Jakab Zsolt Mihály unitárius lelkész első kérdésemre, hogy miért verte meg Muszka Jóska bácsit. Majd kiegészíti: „én nem foglalkoztam vele”, „én nem találkoztam vele”. „nem tudok róla semmit”. Sőt, azt is állítja később, hogy én vagyok az első, akitől hallja, hogy ő esetleg megverte Jóska bácsit. Eddig nem hallotta, becsszó, a rendőrségre is felhívták, de nem mondták, hogy miért hívták fel.

„És akkor itt most be is fejezhetjük a beszélgetést” – zárja le első kérdésem után nagyképűen, zsebredugott kézzel, kihúzott mellel, huncutul mosolyogva a tiszteletes a kérdéseim sorát. Majd röviden odavet egy zsarolást, kaján vigyorral:

„Annyit mondjon el Muszka Jóska bácsinak, ha már magát küldte, hogy elég sok olyan dolga van, amit nyilvánosságra lehet hozni. Szennyes van. Tudunk teregetni szennyest mindenféleképpen.”

Fel is sorolja, mivel zsarolná meg Jóska bácsit: autókat javít engedély nélkül, a pincéje teli van motorinával illegálisan, van egy lopott varrógépe, ami el van rejtve otthon a házban, és vannak kurvás ügyei. „Én is vittem őt a kurvákhoz, ketten voltunk a kurvákhoz.” Jóska bácsi megzsarolta, hogy nem javítja meg az autóját, ha nem viszi a kurvákhoz, állítja a pap.

A legfőbb vádpont az autójavítás, és erre bizonyítéknak az én autóm javítását szánja. „Ma reggel is magának feketén javított” – mondja, majd ismétli meg több formában a beszélgetés alatt. Nem javította az autómat, mondom, csak két deszkát hozott, hogy a sáncból ki tudjam szedni. Ő látta, mondja a tiszteletes hitvány vigyorral, az autó fel volt emelve és az öreg javította. Ezt ismételgeti többször, mint egy huncut gyermek, aki bosszantani akar. Elég gyermeteg csel. Ha a többi vádpontja is ekkora hazugság, mint az én autóm javítása, akkor nehéz lesz ezzel megzsarolnia Jóska bácsit.

Később átadom Jóska bácsiéknak a papi üzenetet. Jóska bácsi azt mondja, neki nincs titkolnivalója, nem fél a zsarolástól. Felesége, Ilona hozzáteszi: be jó lenne, ha tele lenne a pincéjük motorinával, a traktor sokat eszik.

Engedélyt kérek a tiszteletestől: készíthetek róla képet a cikkhez? „Nem, nem járulok hozzá semmihez. S megkérem, hogy ha lehet, akkor kerülje ezt a témát, mert fölösleges.”

„Jobb, ha kitépi azt a lapot” – teszi hozzá a pap mellett álldogáló egyházi alkalmazott a noteszemre bökve a fejével, miközben elbúcsúznak, és eloldalognak a papilak felé.

Kifele jöttömben még ott találom őket az udvaron, pár szót váltunk. El szeretném kérni a tiszteletes telefonszámát, de nem adja meg. Megadnám a sajátomat, hogy legyen meg, ha mégis szeretne beszélni, de nem fogadja el.

A papbácsi megfélemlítő gépezete

A tiszteles viselkedését mindvégig paphoz méltatlannak, sőt bután agresszívnek éreztem. Kezdve attól, hogy milyen undorral nézett végig tetőtől talpig engem, mikor bejött az imaterembe. Folytatva azzal, hogy az istentisztelet végén kézfogás helyett rámförmedt a hívek előtt, szikrázó szemekkel, hogy mit keresek itt, és töröljem le a (nem létező) hangfelvételt a telefonomról. Azzal, ahogy pökhendi módon, zsebredugott kézzel, kidüllesztett mellel, flegma vigyorral az arcán beszélt velem, s próbálta megzsarolni rajtam keresztül Jóska bácsit. Azzal, hogy nem adta meg az elérhetőségét, illetve nem járult hozzá semmiféle fotóhoz, és kért, hogy kerüljem a témát.

És legfőképpen azzal, hogy érkezésemtől távozásomig végig követtetett a faluban, és ezt beszélgetésünk alatt végig éreztette, egyféle megfélemlítésként, hatalomfitogtatásként. Már az istentisztelet utáni beszélgetésen ismételten felhozta, büszkeséggel a szemében, hogy „rég itt van a faluban”, vagy „reggel nyolctól itt van a faluban, Jóska bácsi javította a kocsiját magának reggel 8 óra pár perckor.”

Később, amikor emberekhez megyek be beszélgetni, cseng a beszélgetőtársam telefonja, felveszi, „igen, tiszteletes úr, igen, az újságíró itt van nálam”. Képes végig követtetni a faluban, és felhívni azokat, akik szóba állnak velem, megfélemlíteni őket. Volt, aki a telefonhívás után már nem mondta el azt, amit két nappal azelőtt bátran elmondott egy falustársának.

A képen látható fiatalember végig követ a faluban, és egy adott pillanatban kérkedően lefotóz. Hú, nagyon megijedtem, most van fotó arról, hogy itt jártam. A megfélemlítésnek ez a gyerekes szintje inkább vicces, mint ijesztő, ugyanakkor fárasztó. El kell mennem a faluból pár órára, majd visszatérnem ahhoz, hogy nyugodtan tudjak emberekkel beszélgetni, telefonálós nyomás nélkül.

Mikor harmadszor térek vissza Újszékelyre, tíz napra rá, nagyon meglepődöm. A cigánysoron parkolok, és amint álldogálok az autóm mellett, elmegy mellettem egy biciklis néni, csak úgy odaszól: „a Papbácsi jó ember, Muszka Jóska rossz”. Pár másodperc múlva arra sétál egy másik hölgy, s csak úgy odaveti: „a tiszteletest ne kritizálja senki, mert jó ember!” Honnan ismernek engem a nénik, honnan tudják, mit kell nekem mondaniuk?

Szóba állok ott pár nővel, és meglepő módon folynak belőlük azok az érvek, amelyekkel a papbácsi ígérte, hogy zsarolni fogja Jóska bácsit. Az autószereléstől a kurvákig mind ugyanazt ismétlik. Kérdem, honnan tudják mindezt. Hát, hallották. Jó. Szóval a gépezet beindult, a falu befolyásolható felét felkészítették az érdeklődők fogadására.

Jól megsiratja az embereket

Mikor kérdem a körém gyűlt hölgyeket, hogy mit jelent az, hogy jó a pap, egyik hölgy nagyon tisztán megfogalmazza, amivel aztán sokan egyetértenek: „Jól végzi a munkáját, akármilyen temetésen jól megsiratja az embereket, ilyen a környéken több nincs.”

Ezt a falu papellenes fele is elismeri: „Olyan szép beszéde van, hogy papnak a környéken olyan nincsen. De a viselkedése nem papnak való.”

A faluban emberekkel elbeszélgetve kiderül, eléggé megosztó személyiség a tiszteletes. Ilyeneket mondanak róla a nénik:
„Mindenkivel csúfoskodik.”
„Mátéfi Jolánék el kellett költözzenek a faluból, mert csúfoskodott.”
„Ötnek fizetjük a bért, s mégsem tudok menni a templomba, mert nem bírom hallgatni. Mindenkivel mocskolódik.”
”Az emberek szégyellnek menni a templomba, hiszi-é?”
„Üzeni a híveknek, hogy menjenek közmunkázni, és vigyenek 100 lejt adományba.”
„Hogy szabják meg az adományt? Hogy mondhat olyat a pap, hogy »ha nem adják, behajtom«?”
„Hogy ilyen dolgokat csinál, nem mennek az emberek a templomba.”

Az istentiszteleten összesen tízen voltunk, abból pár konfirmáló a hozzátartozóival, és pár öreg néni unokástól. Nem nagy, de nem is rekordalacsony részvétel, unitárius körökben egyébként sem annyira divat templomba járni, mint más felekezeteknél.

Az unió pénzelte nagyfiú nagyképűsége

Nemcsak a hívek panaszkodnak a pap viselkedésére, hanem az egyháztanácsosok is, főleg akik felmondtak.

Az utcán fotózva találkozom egy idősebb emberrel, aki azt állítja, hogy presbiter volt, de pár évvel ezelőtt kilépett, mert a „cigöniát nem bírta”. A pap nagyon csúnyán viselkedett vele. „Amilyen szerencsétlen volt ez a pap, amikor idejött! Hogyan segítettük őt, ki amivel tudta! S akkor egyből, mint a gomba, a szarból kinőttek. S most ver meg mindenkit. ”

„Ha az Unió pénzén megnőttem, akkor agyon kell, hogy üssem a híveimet?” – kérdi a volt presbiter, aki hallott Muszka Jóska megveréséről, nem úgy, mint a tiszteletes. „Hát ez nem pap” – teszi hozzá.

Egy másik, a paphoz egykor közel álló ember meséli: „Annak idején, amikor idejött, még biciklije sem volt. Most, hogy béjött ez az uniós demokrácia, nagyfiú lett.”

Egy másik volt egyháztanácsos, Murvai József hosszasan mesél a pap viselt dolgairól. Ő karbantartóként is dolgozott az egyháznál, és 2020-ban hagyta ott az egyháztanácsosságot, ugyancsak a lelkész viselkedése miatt.

Régen sem volt teljesen rendben, mindig nagy mellénye volt abból kifolyólag, hogy komája volt a rendőrnek, Ungureanunak, komája Rafainak, és jóban volt Borboly Csabával, aki rendszeresen jár ide flekkenezni. Egy volt egyházi alkalmazott szerint folyton azzal dicsekszik, hogy „amíg az RMDSZ a polcon van, nekem addig semmi bajom nem lehet”.

Egy másik megfogalmazás szerint „Itt Hargita megyében el van nyúlva a keze a papnak.” Baráti kapcsolatainak köszönhetően még megyei tanácsos is volt, mondják.

Itt, Keresztúr környékén igen fontos viszonynak számít a komaság. Aki szeretné ezt mélyebben megérteni, olvassa el Gumibottal verekednek és lenyúlt halat árulnak a keresztúri kiskirályok című anyagunkat Rafai és Borboly egy másik komájának verekedéséről.

[irp posts=”31893″ name=”Gumibottal verekednek és lenyúlt halat árulnak a keresztúri kiskirályok”]

Régen is nagy helyen érezte magát a pap, mesélik a hívek, de az igazán nagy változást az uniós pénzek hozták, az APIA által utalt mezőgazdasági támogatások.

A föld nélküli földesúr

A helybéliek tudják, hogy a tiszteletes sokat kaszált az APIA-pénzekből, de senki nem tudja, pontosan mennyit. Nyomozásunkat a vagyonbevallásával kezdjük. Mivel megyei tanácsos volt, vagyonbevallásnak lennie kell.

A megyei tanács oldalán az archív vagyonnyilatkozatos oldal linkje nem működött, ezért írtam a megyei tanácsnak, hogy küldje el az elmúlt mandátum összes vagyonbevallását. A megyei tanács határidőn belül válaszolt, a bevallásokat nem küldték el, de küldtek egy linket a régi román oldalukra, ahol fent vannak ezek a dokumentumok.

A levelet Rafai Emil, a tiszteletes komája írja alá. Az adott linken Jakab Zsolt Mihály tiszteletes neve nem szerepel, vagyonnyilatkozatai sem. Vagy letörölték most, vagy fel sem rakták. Zsákutca volt, de legalább megtudtuk, hova menekítette Rafai komát Borboly koma, miután szegény kiesett a keresztúri polgármesteri székből.

Szerencsére van nekünk más forrásunk is a vagyonnyilatkozatokhoz, mint a megyei tanács. Ez nem teljes, de nem is annyira komafüggő. Onnan sikeresen előkaparok egy 2016-os tanácsosjelölti és egy 2017-es megyei tanácsosi nyilatkozatot. Sajnos több nincs ott, így a kánaán legszebb éveit nem követhetjük ebből nyomon. De már ez a két nyilatkozat is szépen megnyitja a szemünk.

A 2016-osban Jakab Zsolt Mihály azt nyilatkozza, hogy előző évben 24 000 lejt vett fel támogatásként az APIA-tól.

Ugyanabban a nyilatkozatban a területeknél egy 7 áras beltelek szerepel, mezőgazdasági terület semmi.

2017-es nyilatkozatában már 94 000 lej szerepel a 2016-os mezőgazdasági támogatásokból.

Míg a területek bevallásából kiderül, hogy 2016-ban még mindig nem volt egyetlen négyzetméter mezőgazdasági területe sem.

(Frissítés 2021.07.27.: Kiástuk a megyei tanács oldaláról Jakab vagyonbevallását. Ami nem a tanácsosok között volt, hanem a hivatali személyzet mappájában. Tehát tévedtem, mikor azt állítottam, hogy nincs fent a bevallása. Jakab valószínűleg tanácsadóként dolgozott a megyei tanácsnál, a bevallásában a funkciójánál „consilier” szerepel. Románul a consilier tanácsost és tanácsadót is jelent. A 2016-os bevallása tanácsosjelöltként volt kötelező, a 2017-es már tanácsadóként. Hogy kinek volt a tanácsadója, ez ejsze hamarosan kiderül.)

Az országos APIA-tól kikértem a számokat, melyik évben mennyi támogatást kapott a tiszteletes. Nagyon rendesek az APIA-sok, mindent megtesznek, hogy előkaparják nekem a számokat a végtelen táblázatokból, végül kétheti levelezés és a negyedik szűrés után a következő számokat küldik át:

Ez nem biztos, hogy a teljes összeg, lehet, hogy ennél többet kapott, de ennyit sikerült előkaparjanak az adatbázisból, s összesítsenek. Tehát minimum ennyit biztos, hogy kapott.

Nézzük a 2017-es évet, mert az egy jó évnek tűnik, s azt már ismerjük az adóbevallásból is. Papunk abban az évben az APIA-tól 135 ezer lejt kap, fizetésből minimum 18 ezret, ez összesen 153 ezer lej.

Sok ez vagy kevés? Borboly Csaba megyei tanácselnök éves fizetése 2017-ben 97 ezer lej volt. Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök fizetése 119 ezer lej, Románia miniszterelnökének fizetése 130 ezer, Klaus Johannis államelnök fizetése 133 ezer. Ezeket könnyű kiszámolni a 284/2010-es törvény melléklete alapján.

Tehát papunk másfélszer annyit keresett, mint a megyei tanács elnöke, és csak az általa kapott mezőgazdasági támogatás értéke meghaladja a püspöke fizetését. Úgy, hogy saját tulajdonú mezőgazdasági területe nem volt.

Bitorolja az emberek földjét

Hogyan lehet elérni azt, hogy az ember egy államelnöki fizetést összegyűjtsön területalapú támogatásokból, miközben nincs saját területe? Úgy, hogy bérli a földeket. Vagy nem is bérli, csak használja, és berakja támogatásba.

Emberek panaszkodnak, hogy az ő területüket a pap csak úgy használja, engedély nélkül. „Hát nem mer szólni senki semmit, mert pap. Ezért bitorolhatja a mások területét” – mondja egy kárvallott.

Murvai Virgina néni a birtoklevelét mutogatja. A kaszálót a pap elfoglalta, mondja. Az adót a néni fizeti utána, a teheneket a pap legelteti rajta. Bement a tanácshoz, hogy ha már a pap használja a területét, akkor legalább az adót is fizesse utána. A tanácsnál azt mondták neki, hogy 15 árért mit panaszkodik. Így továbbra is ő fizeti az adót, a pap legeltet. A pap kéz a kézben van a polgármesterrel, ezért teheti meg, véli a néni.

Ahhoz, hogy berakj támogatásba egy területet, kell egy papír a tanácstól. Amit ő lazán megszerez a polgármestertől. Annyi területet használ a máséból, és rak be támogatásba, amennyit csak nem szégyell, mondják az emberek, azért kap annyi pénzt. Egyik falubéli meséli, ült bent az APIA-nál, szépen várt sorára. Bejött a tiszteletes, és úgy ment be soron kívül, meg úgy viselkedett odabent, mintha otthon lenne.

A helybéliek úgy tudják, a tiszteletes bérli az egyház területét, a község területét és a közbirtokosság területét is.

Hogy az egyháztól mennyi területet bérel és mennyiért, nem tudtam meg. A püspökséghez írt levelemben is megkérdeztem, és a tiszteletesnek feltett kérdések közt is ott volt, de egyikük sem válaszolt erre a kérdésre. A püspökség a belső kivizsgálásra hivatkozva, a pap semmire sem hivatkozva, csak úgy.

Az egyébként nem is lenne nagyon furcsa, hogy az egyház területeit a pap műveli. De az fura, mondják az emberek, hogy az egyháznak nincs amiből fizetnie az adót, a pap pedig meggazdagszik. Kérdeztem a püspökségtől is, a polgármesteri hivataltól is, hogy van-e adóhátráléka az egyháznak, egyik sem válaszolt a kérdésemre.

A polgármesteri hivataltól 30 hektárt bérel évi 500 lejért, mondják a helybéliek. Ez feltűnően kis összeg, figyelembe véve, hogy hektáronként 150-250 eurót lehet kapni területalapú támogatásként, csomagtól függően. Ezt az információt szerettem volna ellenőrizni, ezért a polgármesteri hivatalnak írt adatigénylésemben és a papnak írt levelemben is rákérdeztem, mekkora területet bérel a községtől a tiszteletes, mennyiért. A polgármesteri hivatal nem válaszolt levelemre, belső információk szerint a polgármester parancsba adta, hogy ne válaszoljanak. Azt mondta, inkább pereljünk, de nem adja ki az információt.

A falusiak úgy tudják, a pap és a polgármester szoros érdekviszonyt ápolnak, ezért érthető, hogy a polgármester megvédi a papot.

A közbirtokosságtól állítólag emitt 15 hektárt, túloldalt 30 hektárt bérel, mondják a közbirtokossági tagok. A közbirtokosság szintén része a nagy helyi érdek-összefonódásnak, a polgármester az alelnöke, mondják.

Érdekes a közbirtokosság működése Újszékelyen. Másutt a közbirtokosság maga veszi fel a területalapú támogatást a saját területeire. Az a legfőbb bevételi forrása, abból gazdálkodik, közösségi ügyeket támogat, és részesedést oszt a tagjainak, arányjog függvényében. Itt Újszékelyen nem így van, itt a közbirtokosság bérbe adja a területeit a papnak, s ennyi. 60 tagja van a közbirtokosságnak, eddig egyetlenegyszer tartottak gyűlést, és soha egyetlenegy lejt nem kaptak osztalékként, mesélik a tagok.

Tűzzel kaszál, ganéval áraszt

Ezeket a nagy bérelt területeket karbantartani sem tudja rendesen. Látszik a legelő- és kaszálótesteken, hogy felnőtte őket a ciher.

A helyi APIA részéről nem kell ellenőrzésektől tartania, mesélik az emberek, mert olyan viszonyban van velük. Mikor pedig Bukarestből jönnek ellenőrzésre, akkor olyan helyeket mutatnak meg nekik, amik rendben vannak. Mondják a nevet, hogy a legutóbb is ki vitte ki az ellenőröket a terepre, hogy ne azt lássák, amit nem kellene.

Amit lehet, gyújtogatással takarít. Az emberek mindenről tudnak: „Van itt kint egy 15 hektáros legelő, minden évben felgyújtotta. Most 3 éve a tűzoltókat is ki kellett hívni.”

„Idén is gyújtogattak, felhívtam a polgármestert. Azt mondta a polgármester: »Tudom, a pap gyújtotta meg. Ha nem megy be a tűz a faluba, eresszed, hogy égjen!«”

„Rebi néninek azért van most drótkerítése, mert a sövénye leégett a három évvel ezelőtti tűzben.”

A közbirtokossági legelőt tavaly részben letakaríttatta, de a gazt otthagyta. Mikor mondta neki, hogy lefilmezi, akkor a gaz egy részét elvitte, mutatja a felvételt Murvai József. A maradék a mai napig ott van a legelőn.

Normálisan a legelők felbokrosodása és felégetése miatt meg kellene vonni tőle az APIA-s támogatást, de ő annyira jóban van ezekkel, hogy nem kell félnie, mondják a falusiak.

Amint a képen látható, a ganégödör miatt sem aggódik. Mikor körbejárom az istállóját, az épület mögött hatalmas gané- és ganélé-tengerre bukkanok, amelyik egybefüggő gleccserként folyik az istálló hátától a szomszéd parcelláig. Emlékszem, pár éve végigfotóztatták itt nálunk a faluban a ganégödröket, mert vonják meg a támogatást azoktól, akiknél nincs ez rendben. Azóta évek teltek el, tovább szigorodtak a dolgok, de Újszékelyen a tiszteletes még mindig lazán megengedheti magának, hogy magasról tegyen az ilyen szabályokra.

A falusiak mesélik, hogy az elmúlt években a tiszteletes kirakta a ganéját az út mellé egy nagy halomba, és az út melletti sáncon át folyamatosan folyt a ganélé a Küküllőbe.

Mezőgazdasági szakpanaszt sokat hallok az emberektől. De lehetetlenség és felesleges is mindeniket ellenőrizni: például hány állatja van bejelentve fajmarhának, s abból mennyi tényleg az. Vagy hasonlók. A legtöbb panasz és rendellenesség a pénzre vezethető vissza, ahogy a falusiak fogalmaznak: a tiszteletes pénzéhségére. Minden lehetséges támogatást és pályázatot meg akar fogni, és abból minél többet megtartani magának.

Nagyon szereti a pénzt, de nem kiadni

Murvaiék mesélik, karbantartók voltak. Az egyház hivatalosan Ibolyát alkalmazta, de a férje, József dolgozott karbantartóként. A pap szerette volna magának átirányítani a karbantartói fizetést. Mondta nekik, hogy Ibolya maradjon alkalmazva, és gyűljenek a munkaévei, de a bankkártyáját adja oda neki, hogy ő vegye fel a pénzt. „Nekünk úgysincs szükségünk a pénzre, mondta” – meséli Ibolya. Nem mentek bele.

Az egyházi karbantartónak Újszékelyen nemcsak az egyházi épületek karbantartása a feladata, hanem főleg a pap gazdaságának kiszolgálása. Építettek egy szajvánt (fedett akol), mert a pap „csinált egy pályázatot”, hogy a teheneket ott feji, ott tartja. „Mi ketten Jánossal csináltuk a szajvánt, hogy tudják lefotózni s elszámolni. Azért kellett, hogy legyen mivel takarózni. Na, oda is egyetlen tehén bé nem volt soha kötve.” Négy éve építették.

Meglátogatom az említett szajvánt, tényleg nem használják, mellig ér a fű körülötte. A kataszteri hivatal oldala szerint a terület nincs telekkönyvezve, tehát valószínű, hogy a szajvánt engedély nélkül építtette a pap.

Kaptak támogatást a templom renoválására, mesélik Murvaiék. A pap úgy gondolta, hogy ő megtartja a pénzt, s a karbantartóval feljavíttatja a templomot. József nem vállalta, hogy karbantartóként, egyedül, 70 éves fejjel, fent a magasban renoválja a templomot.

Aztán a pap a fiát „béángázsáltatta” egyházi karbantartónak, s ő vette fel a pénzt, mesélik tovább. A fia egyetemen volt épp Kolozsváron, nem is tudott volna itthon karbantartói munkát végezni. Akkor az esperesnél panaszt tettek, az felhívta a papot, s végül felvették a fia helyett Gáll Endrét. Aki most is karbantartó, de többet dolgozik a pap farmján és épülő házánál, mint az egyháznak.

A templom karbantartására hozatott egy csoportot, „másodosztályú munkásokat, nem restaurátorokat”. Ez azért fontos részlet, mert egy 200 éves templomról van szó. Ezekből a munkásokból amíg kettő dolgozott a templomnál, addig három csinálta neki az istállótetőt a farmon. A munkálatokat lepapírozta egy keresztúri céggel, amelyik a megyebíró testvéréé. Aztán hívott gyerekeket közmunkázni, hogy tudja lefotózni, hogy dolgoznak, felküldeni a megyéhez. A munkálatok még nincsenek befejezve, pedig tavaly volt a határidő. Ha valaki panaszkodik, a gondnok azt mondja, „a pap szerezte a pénzt a megyétől, azt csinál a pénzzel, amit akar”. Úgy tudják, 150 000 lejt kapott a megyétől, abból kellett volna felújítani mindent.

Ezeket mondják a falubeliek. A kép tisztázásáért erről is érdeklődtem levélben a tiszteletesnél, de választ nem kaptam.

Az embereket sem szereti kifizetni. Többen is mesélik, a falu pásztorait rendszeresen nem fizette ki, durván is bánt velük, ezért rossz híre ment, és a falu nem kapott jó pásztort. Az emberek sorra mind eladták a tehenüket. A faluban már szinte senkinek nincs tehene, csak neki. Ezt három olyan gazda is említi panaszként, akinek régen tehene volt, de már nincs.

Az átvert munkás kipakol

Mikor szóba jön, hogy kit hogyan vert át, csak úgy ömlenek a panaszok. Az egyiknek a kertjét bitorolta, azt ígérte, hogy ad érte egy gomolyag szénát, de nem adott semmit sem.

„Akivel ez kontaktba kerül, mindenkit átver” – mondja róla egy falusi.

Az egyik falubéli, akinek nagy összeggel tartozik, úgy fogalmaz: „Nekem pénz sem kell, csak valamit csináljanak vele, hogy elmenjen innen.”

Ahogy híre megy annak, hogy a papról írok, jelentkeznek emberek, és többen közülük névvel is vállalnák a panaszukat. Ami azért Székelyföldön ritka, hogy valaki valamit névvel vállaljon, főleg a pap ellen. Csak nagyon nagy fájdalmak esetén szokott ez megtörténni.

Ambrus István négy hónapig dolgozott Jakab Zsoltnál. Azt ígérte neki a pap, hogy házat épít neki a munkabér fejében, és hogy rendszeresen fizeti a gyermektartás értékét, amit Ambrusnak törlesztenie kell. Négy hónap után kezdett gyanús lenni a munkásnak, hogy „se ház, se pénz”.

Kérte a tiszteletest, hogy az adósságát kezdje el törleszteni, a neki ígért házat kezdje el építeni. Nem történt meg. Az utolsó hónapra még a gyermektartást sem fizette ki. Otthagyta a tiszteletest. A pap azóta nem is köszön neki, nemhogy a tartozását megadja. A 8000 lejes tartozást azóta sem feledte, szeretné valahogy megkapni a pénzét, amiért keményen megdolgozott.

Ambrus a farm és a mezőgazdasági munka mellett főleg a pap keresztúri házának építésén dolgozott. Nem volt se szombatja, se vasárnapja, állítja, ezt mindenki tudja. Mennyi követ hordott a Küküllőről a pap házába! S átverték. „Hitvány ember” – jellemzi Ambrus a papot. „Én egyszerűen egy jó szót nem tudok róla mondani.”

„Ahány munkása volt eddig, mindenkit átvert. Vagy veréssel, vagy pénz nélkül kellett, hogy elmenjenek. Nincs mit kerülgetni: ő nem szeret fizetni! Soha otthon pénze nincs, nem bír semmit fizetni.”

Az építőanyag-kereskedőknek is tartozik. Ahány lerakat van a környéken, neki egyszerűen már nem adnak semmit, amíg meg nem adja a tartozását, állítja a munkás.

A titokzatos ház és az agyafúrt urbanisztikus

Az újszékelyiek, akikkel elbeszélgetek, azt is tudják, hogy a pap házat építtet Keresztúron. Úgy tudják, hogy Rafai Emil, a volt keresztúri polgármester, a tiszteletes komája szerezte neki a területet. Van, akinek a tiszteletes fia azzal hencegett, hogy tízszobás ház lesz, mások ezt az információt úgy hallották, hogy tíz lakrészes társasházat építtet a pap. Honnan van a papnak annyi pénze, teszik fel a kérdést a falusiak, hogy ekkora házat építtessen magának?

Sikerül beazonosítani a helyszínen az épülő házat, a keresztúri mérce szerinti luxusnegyed legszebb sarkában, a Küküllő mellett.

Az építkezéseken kötelező információs táblának se híre, se nyoma a helyszínen. Ambrus szerint, aki végig ott dolgozott a házépítés során, soha nem is volt ilyen tábla kitéve. Mivel a nem létező tábla nem szolgáltat információt, a telekkönyvi nyilvántartásból keresem ki a telket, és kiderül, hogy az tényleg az újszékelyi tiszteletes nevén van.

A keresztúri polgármesteri hivataltól kikérem a ház urbanisztikai bizonylatát és építési engedélyét, megadva nekik a telek kataszteri számát. A keresztúri urbanisztikus, Dobos István első körben csak az engedélyek számát adta ki.

Első ránézésre azt mondanám, hogy mit csináljak két számmal? Mit mond nekünk két szám? De mégis mond. Mert, ha megnézzük, az építési engedélyt 2020. szeptember 25-én adták ki, a helyhatósági választások előtti utolsó munkanapon, pénteken. Két nappal azelőtt, hogy az engedélyt aláíró komát, Rafai Emilt a keresztúriak kiszavazták volna a polgármesteri székből. Egy leköszönő polgármester mandátumának utolsó hetében, hónapjában kiadott építési engedélyek nagyon szépen tükrözik a helyi kapcsolatokat és erőviszonyokat. Udvarhelyen is a ribizlibánya engedélyét a volt polgármester búcsúzási időszakában adták ki.

[irp posts=”33113″ name=”Istenek és titkos emberek a ribizlibánya mögött”]

Az urbanisztikustól négy adagban sikerült csak információkat kiszednem. Az engedélyek száma után a második körben kiadta az építtető nevét és az épület címét is. Miután folyamatosan küldözgettem az igényléseket és a törvényrészleteket, amelyek alapján egyértelmű, hogy az építési engedély nyilvános, és az összes melléklete része az engedélynek, harmadik körben elküldte az engedély általános szövegét mindenféle adat és melléklet nélkül. Persze az adatok mindig a mellékletben vannak, ebből csak annyit tudtam meg, hogy a munkálatok értéke 246 068 lej.

Újabb adatigénylés mellett azt is kértem a polgármesteri hivataltól, hogy egy kis belső vizsgálatot indítsanak, hogy miért nem akarja kiadni az urbanisztikus az adatokat, és közöljék a vizsgálat eredményét. Erre kaptam egy adagot az engedély mellékleteiből, főleg a ház oldalnézeteit. De még mindig semmit azzal kapcsolatban, hogy milyen beosztású lesz a ház, hány és milyen célú helyiség lesz benne.

Mindegy, lehet, hogy nem is fontos, a helyszínen körülnézve nem látszott óriásinak a ház, a szomszédokéhoz hasonló alapterületűnek tűnt. Hogy mi titkolnivalója volt a papnak és az urbanisztikusnak, nem tudom, és lehet, hogy nem is annyira fontos ebben az egyébként is hosszúra nyúlt történetben.

Azt mindenképpen érdekesnek tartom megfigyelni, hogyan próbálja meg a volt polgármestertől örökölt urbanisztikus titokban tartani volt főnöke komájának ingatlanügyeit. Vagy csak saját magát védi? Lehet, hogy nincs minden rendben az általa kiállított engedéllyel? Az új polgármesternek javasolnám, mikor lesz egy kis ideje, nézzen az 544-es törvényt nem tisztelő alkalmazottja körmére.

Keresztúri forrásoktól megtudtam, hogy miközben én az önkormányzattal leveleztem, hogy adják már ki a kért adatokat, Dobos István urbanisztikus a hivatal udvarán ártatlan dohányzás közben találkozott és beszélgetett Jakab Zsolt újszékelyi tiszteletessel.

Az unitárius egyház mélyen hallgat

A keresztúri urbanisztikusnál is jobban titkolózik az unitárius egyház, főleg magas szinten, Kolozsváron.

Lőrinczi Lajos esperes, Jakab Zsolt közvetlen felettese érezhetően nem örül a hívásomnak. Hallott Jóska bácsi megveréséről, megkereste őt a család. Másnap beszélt az újszékelyi kollégájával, de az azt állítja, hogy nem ő volt. Neki nem az a feladata, hogy nyomozzon, mondja az esperes, tudomása szerint a hatóságok nyomoznak már az ügyben. A püspökségre is jelentették az ügyet, az egy magasabb szint, mint az esperesi, onnan fognak eljárni, ott érdeklődjek.

Kellemetlen az ügy, vallja be. Az a véleménye, hogy lelkész ilyet nem tehet. Ha az derül ki, hogy mégis megtörtént, az egyház biztos, hogy megteszi a szükséges lépéseket. De reméli, hogy nem kerül erre sor.

Tudomása szerint a két fél közötti ellentét nem új, nem szabad egyoldalúan megközelíteni. Mondom neki, hogy sajnos én nem tudom megközelíteni a másik oldalról az ügyet, mert a pap lepattintott, hogy ő nem volt, s több kérdést ne tegyek fel neki. Sőt, hazudott is nekem, mikor azt mondta, hogy első alkalom, hogy a verést kérdi tőle valaki, ha az esperes a verés után két nappal beszélt vele erről, és én csak egy hétre rá.

Követett a faluban, próbálta befolyásolni azokat, akikkel szóba álltam, hívta őket telefonon, mesélem. Ez valószínűleg azért volt, védi meg kollégáját az esperes, mert a pap ismeri a munkámat, és az emberek tartanak attól, hogy az igazság fog-e kiderülni, vagy mi fog kijönni. Ebből értsem úgy, hogy a munkám az igazsággal ellentétes? Mondom neki mosolyogva, hogy kicsit vicces, amit mond. Ő is mosolyogva válaszol: „Lehet. Lehet.”

Az egyház próbál az igazság és az erkölcs mellett lenni, mondja az esperes, de nagyon nehéz adott esetben eldönteni, hogy kinek van és kinek nincsen igaza. Ő nem tud ebben bíró lenni. De amennyiben napfényre kerül az igazság, biztos benne, hogy az egyház lép, mondta Lőrinczi Lajos leköszönő esperes, aki beszélgetésünk óta megvált esperesi tisztjétől, és a püspökség közügyigazgatója lett.

A püspökségnek is írtam, 11 kérdést tettem fel nekik.

Nem voltak valami közlékenyek. A válaszukban azt írta Rácz Norbert Zsolt püspöki titkár, hogy semmit nem tudnak mondani, mert belső kivizsgálást indítottak az ügyben.

Június 10-én válaszoltam Rácznak, megkérdeztem tőle, hogy becslésük szerint meddig tart a belső kivizsgálás, és mikor tudnak válaszolni a kérdéseimre. A titkár válaszra sem méltatott azóta.

A püspökséggel folytatott levelezésem óta eltelt másfél hónap, a verés másnapján történt egyházi feljelentés óta eltelt kettő és fél. Kérdeztem Jóska bácsit, hogy őt kereste-e meg valaki a püspökségtől. Azt válaszolta, hogy soha senki. Hogy a püspökség milyen kivizsgálást folytat az ügyben, nem tudhatjuk. Mindenképpen erősen gyanús az, hogy két és fél hónappal a kivizsgálás kezdete után az áldozatot még nem kérdezte meg senki. Szívesen megnézném majd ennek a kivizsgálásnak a dossziéját, ha az unitárius egyház lesz majd annyira nyitott, hogy betekintést biztosítson.

Időközben a püspökségen is változások történtek, a konfliktuskerülőként ismert Bálint Benczédi Ferenc püspök után Kovács Istvánt választották meg püspöknek július 10-én.

További áldozatok: szolgák, állatok, feleség

Ha az egyház nem is akar beszélni a papról és ügyeiről, az újszékelyiek akarnak. Annyi információ és panasz érkezik be, hogy akár könyvet is tudnék írni a papról. Sok érdekes történetet mesélnek, kezdve attól, hogy volt egy néma, aki a pap szolgája volt, és eltűnt (egyesek úgy tudják, hogy vonat elé vetette magát), azon keresztül, hogy a pap elment Magyarországra disznóvágó versenyre és nem tartotta meg az istentiszteletet, egészen addig, hogy van egy bitangja (törvénytelen gyermeke) a szomszédos Fiatfalván. Sok érdekes, de nehezen ellenőrizhető történet, ami vagy igaz, vagy nem, de hónapokba telne utánajárni mindennek. A pap által kiosztott verésekről is bőven terjednek legendák.

Jóska bácsi előtt is voltak hasonló ügyei a tiszteletesnek, állítják a falusiak. Több megvert emberről is tudnak, legtöbben László János nevét emlegetik, mint a legutóbbi verés áldozatát.

László Jánost a legelőn találom meg, tehenekre vigyáz. Most jól megy dolga, mondja, az új gazdája megbecsüli őt, és ő is viszonozza ezt. De azelőtt a papnak dolgozott, aki szerinte „egy szívtelen, lélektelen ember, annyira, hogy nem lehet leírni vagy kimondani”.

„Ott dolgoztam nála. Napjára adott 5 lejt. Szégyellem is elmondani. Dolgoztam reggeltől estig.” A pap szolgája volt, ahogy ezt itt nálunkfelé mondják az állattartásban járatos szakszóval. A pap kazánházában kapott szállást.

A tiszteletes többször is jogtalanul megverte, állítja. Legutóbb most tavasszal. Elment valakinek körbeásni a facsemetéit, mert elege volt a nincstelenségből, és akart keresni egy kis pénzt. Mikor visszajött, a pap jól megverte. „Bényomott a kazánházba, jól megpofozott, aztán megrugódott. Hogy miért nem kéreztem tőle!”

Ambrus István, aki akkor épp ott dolgozott a papnál, szemtanúja volt ennek a verésnek a pap két kislányával együtt. „Láttam, amikor Jánost megverte. Az övé, a két leányka sírt, nem volt szép. Sírtak, sírtak. Mondtam nekik, hogy »hallgassatok, mert apátok bolond!«”

László Jánost idén tavasszal kétszer is megverte a pap, de egy tavalyelőtti verésre is emlékszik. Akkor még nem a pap szolgája volt, hanem a csordával járt. „Kifutott, s ott megvert a csordahajtó úton. Úgy megütötte a karomat, hogy egy hónapig nem tudtam felemelni. Volt egy sör a hátizsákomban, kivette, s a fejemre öntötte.”

„Mondom, főnök, ezt kimondani nem lehet, aki nem ismeri, nem tudja, ez egy olyan mankuj mocsok ember, amilyen nem létezik a földkerekségen. Ez Istent s embert nem ismer, hiába, hogy Istennek a szolgája.” „Egy mocsok disznó, piszok egy ember, nem papnak való.”

A tiszteletes nem csak a szolgákkal, hanem az állatokkal is gorombán bánik, állítják az emberek.

A volt szolga mondja: „Hány tehent ütött agyon! Amíg ott voltam, addig ütött agyon kettőt. Nem állta a fejést, addig ütte, amíg megdöglött. Akkor adott egy fél liter pálinkát, hogy szabdaljam szét a kutyáknak.”

A gazdaságába bejáratos egyik volt presbiter meséli: „Megvett egy csomó hitvány marhát, mert arra ment, hogy az államtól minél több pénzt kapjon. Aztán olyan rúddal, ni (mutatja a karja vastagságát), úgy supákolta őket. Mondtam neki: Tiszteletes úr, hát a csontjukat összetöri! Nekem ennyi véleményem van róla: egy ócska disznyó gazember!”

Többen állítják, hogy a feleségét is veri.

„A feleségit úgy megütte, az egyik ajtótól a másiknak esett” – meséli egyik falubéli.

A volt szolga kiegészíti: „Mikor reaordít a feleségére, a felesége reszket, mint a fán a levél. Üti-veri, mint szódás a lovát.”

„Azt a kicsi sovány fehérnépet, amivel kapja, lapáttal, bottal, amivel éri, avval üti” – mondja az egyik volt keblitanácsos, aki tizenvalahány évig közel állt a paphoz és családjához. Majd hozzáteszi: „Hát ez nem pap!”

A tiszteletestől azt is megkérdeztem levélben, hogy igaz-e, hogy a feleségét is veri. Nem válaszolt. Ahogy a másik 14 kérdésre sem válaszolt, amiket feltettem neki. Hogy miért nem akarja vagy nem tudja megvédeni magát, nem tudhatjuk. A hallgatással sokat nem ér el. Amit a faluban láttam, kiegészítve a viselkedésével, azt igazolja, hogy az ellene felhozott vádak java megalapozott.

„Már ideje, hogy az Isten reatekintsen!” – mondja búcsúzóul a tiszteletes többszörösen megvert volt szolgája.

*** FRISSÍTÉS 2021. szeptember 20. ***

Az egyház sajtóközleményt adott ki ma az ügyben, amelyet több újságírónak elküldött, csak épp nekünk nem. Szerencsére egy más sajtóorgánumnál dolgozó kollégánk volt olyan rendes, hogy jelezte ezt, és átküldte a közleményt. Köszönjük neki! Az egyház közleményét az alábbiakban olvashatják:

Közlemény

A Magyar Unitárius Egyház vezető tisztségviselőiként sajnálattal vettük tudomásul az újszékelyi Muszka Józsefet ért atrocitásokról szóló híreket. Az erőszakkal szemben tanúsított zéró tolerancia erkölcsi alapelvéből kiindulva biztosítjuk mind az unitárius egyházi közösségünket, mind a szélesebb nyilvánosságot afelől, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk annak érdekében, hogy a szóban forgó újszékelyi ügyben a teljes igazság kiderüljön és a morális rend helyreálljon. Az elmúlt időszakban is ez volt a célunk és ennek érdekében cselekedtünk.
Tudomást szerezve a minősíthetetlen atrocitásról, amit Muszka József elszenvedett, valamint felismerve az elhangzott vád erkölcsi súlyosságát, egyházunk főpásztora azonnali vizsgálatot kezdeményezett, az egyházi szabályzatokban rögzített keretek között, bevonva a területileg illetékes esperesi hivatal és egyházközségi testület munkatársait.
Egyházi vizsgálataink jelenlegi szakaszában úgy döntöttünk, megvárjuk, míg az illetékes állami nyomozó és igazságszolgáltatási szervek eljárásai véget érnek, majd a jogerős megállapításokat figyelembe véve az egyházi és világi törvények betartásával fogjuk meghatározni a további egyházfegyelmi teendőket. Mindenkit biztosítani kívánunk: elfogadhatatlannak tartjuk azt, hogy a jézusi tanítás alapján álló, a szelídség és türelem evangéliumának hirdetésére elköteleződő lelkész bármilyen formában bántalmazza embertársát. A vizsgált esetben kérjük az érintett felek és közösségünk tagjainak türelmét.
Az előbbiek alapján visszautasítjuk azokat a vádakat és rágalmakat, amelyek egyházunk egészét azonosítják ezzel az üggyel, vagy téves, sértő és elhamarkodott következtetéseket vonnak le közösségünkről.
Végezetül bizalmunkat fejezzük ki, hogy az illetékes hatóságoknak köszönhetően mihamarabb tisztábban láthatunk mindnyájan ebben a botrányos ügyben, a vétkesek elnyerik méltó büntetésüket, az áldozatoknak pedig igazság szolgáltatik.
Kolozsvár, 2021. szeptember 20.
A Magyar Unitárius Egyház Képviselő Tanácsának Elnöksége

Ebből arra következtetek, hogy lezárult az egyház belső vizsgálata, tehát hamarosan választ fognak adni a kérdéseimre, ugyanis azt írták, hogy ameddig a belső vizsgálat le nem zárul, nem áll módjukban információkkal szolgálni. Amint válaszolnak a kérdésekre, újabb frissítéssel jelentkezünk.

*** FRISSÍTÉS 2021. szeptember 24. ***

Az egyház viselkedését egy véleményanyagban foglaltam össze:

The post Öregeket és gyengéket ver a pénzfejő tehenész pap (frissítve) appeared first on Átlátszó Erdély.

Gagy. Gyönyörű kis falu a Székelykeresztúrt északról öntöző Gagy patak völgyében. Két éve tartó konfliktus miatt hívtak ki minket ide.

Gábor László helybéli lakos hónapok óta kitartóan hív, hogy foglalkozzak az ügyével. Röviden úgy fogalmazza meg, hogy ő nagyon beteg, halálán van, hozzátartozója nincs, szeretné a síremlékét felállítani a temetőben, de nem hagyják.

A síremlék két részből áll, az alja egy 4,2 tonnás kőből kifaragott téglaszerű test, négy oldalán feliratokkal. (Ez a Jézus-szobor nem az a szobor, ami ellen a keblitanács tiltakozik.)

A feliratok nem tipikus székely sírfeliratok. A képen látható például így szól: „Boldog, aki elhagyja a világot. Boldogtalan, akit elhagy a világ. De annyira ki fog fejlődni a világ, hogy elpusztítja saját magát.”
Vagy a frontján lévő:
„Amit láttok
nem látjátok
amit mondok
nem halljátok
amit tudtok
nem tudjátok
amit tesztek
nem hiszitek!!
Állíttatta a Polák család.”

A Polák név ragadványnév, a falubeliek így hívták a családot, mert a nagyapja lengyel volt. Polák Laci, ahogy hősünket a faluban ismerik, titokban költő is, például a sírkő frontján lévő, előbb idézett „Amit láttok…” kezdetű verset is ő írta. Mikor a verseiről kérdem, azt mondja, hogy ő tudna írni, de tépi el a papírokat. „Ha életemben nem tiszteltek, holtamban ne tiszteljen senki sem.”

Ha tiszteletet nem is akar magának post mortem, de emléket, azt igen. A síremlék felső része egy életnagyságú szobor. Ami őt ábrázolja. A szobor a talapzattal egy kőből van, tehát nem szobor, tiltakozik Laci bácsi, hanem síremlék.

Érzem, hogy görcsösen ragaszkodik a gondolathoz, hogy az nem egy külön szobor, hanem a síremlék része, és a síremléket egyben kell kivinni a temetőbe. Mert ott a helye, nem is itt az udvaron, mondja.

A temetőben már meg van öntve a családi sírnál a síremlék alapja, mutatja. Azért kellett ez az alap, mert ha most odarakják a síremléket, és utána majd a sírásók nekiállnak kiásni az ő sírját, akkor félő, hogy a soktonnás síremlék súlya alatt beomlik a föld a sírgödörbe, és agyonnyomja a sírásót.

A temetőbe egyedül megy ki Polák Laci. Szenved, kínlódik, de egyedül küzdi le az akadályokat. Segítséget hiába ajánlok, nem fogadja el. „A fönnmaradásért küzdeni kell!” – mondja. Mondom neki viccesen, hogy nem úgy néz ki, mint aki meg fog halni ma-holnap. És hogy februárban átvert, mikor telefonban azt mondta, hogy azonnal jöjjek a témájával foglalkozni, mert ha csak két hónap múlva jövök, ahogy ígértem, akkor már késő lesz, mert ő a halálán van. Erre elkezdi sorolni a halálos betegségeit.

Szívkoszorúér-elmeszesedés. Ez az első és legnagyobb baja. Még leírni is hosszú. Meg kellett volna, hogy műtsék ezzel, de nem volt annyi pénze, így hazaküldték. Most gyógynövényekkel él. „De a halál ellen nincsen gyógyír” – mondja.

A betegségek özöne folytatódik. A jobb lába trombózisos. A bal lábára nem tud ráállni. Egyik lába 15 centivel rövidebb, mint a másik.

Motoros volt. 10 éve volt egy stupid motoros balesete. Egy focimeccs után, enyhén illuminált állapotban átküldték a barátok a szomszéd faluba cigiért, mert itt nem volt. Hazafelé jövet egy kanyart levágó szembejövő haszonjármű utánfutója kilengett és egy kilógó alkatrésze elvitte a lábát. Az őt ellátó orvos a törött csontot kidobta, aztán átküldték más városba, ahol a meggondolatlanul kihajított csont helyett raktak egy vasat. Hosszú és érdekes a története az orvosokkal, de most ezt nem részletezem, mert túl sok lenne egy anyagban az egyházat és az egészségügyet is szidni.

Nyomorékon is tovább dolgozott, 15 000 szál kardvirággal foglalkozott egyedül. „Küzdeni kell az életért!” A küzdés gondolata verseiből is vissza-visszaköszön, az időnként furcsa csengésű rímek között a féllábú ember folyamatosan harcol és győzni fog.

Sokat gondolkodott, hogy milyen munkát végezzen, míg rájött, hogy ezt sem tudná egyedül csinálni, azt sem, de a virágtermesztést igen. Csinálta is. Virágokkal teli autóval ment fel nagyobb városokba, nyomatta a légkondit, hogy a virágokat frissen tartsa, közben a tisztítatlan légkonditól felszedett egy krónikus tüdőbetegséget, ami miatt most is szenved, naponta kétszer be kell fújnia magának.

A nehéz munka közben a toldás a lábában többször is sérült, azt mondták az orvosok, ha még egyszer eltörik, ismét rövidíteniük kell a lábán. Aztán tavaly lemondott a kardvirágokról. Másképp nem tudott lemondani róluk, hagyta őket megfagyni.

A halálos betegségek sorozata nem ér itt véget, krónikus prosztataproblémája is van, az is elképzelhető, hogy rákos. Ezért gondolta, hogy a síremlékét megcsinálja, mivel a családban nincs már senki, ő az utolsó. Azért csinálta a síremléket, mondja, hogy maradjon meg egy emlék a családról. „Mert utólag minden elfelejtődik.”

Eladott 3,4 hektár földet, plusz 12 ár bennvaló helyet, abból csináltatta meg a síremléket. És eladott motorbiciklit, kocsit is. „A temetőbe nem viszünk semmit sem magunkkal, de legalább marad egy emlék.”

Miután megöntötték a temetőben az alapot, és hazahozta a faragótól a síremléket, kitört a botrány. Egy jóakaró szomszéd kezdeményezésére összeült a keblitanács, hogy eldöntse, ki lehet-e vinni a síremléket a temetőbe. Az unitáriusoknál a keblitanács a helyi döntéshozó szerv, az éves közgyűlések között ők irányítják a falu életét.

Gábor László visszaemlékszik a gyűlésre: „Ők voltak heten, mi ketten.” Hogy ne legyen egyedül, megkért valakit, hogy menjen vele. Egyetlen pontja volt a gyűlésnek, a síremlék sorsának megtárgyalása. A tiszteletes elkezdte a gyűlést, elmondta, hogy ő utánanézett, utánakérdezett, járt sok más temetőben, többek között a máramarosi vidám temetőben, semmilyen akadályát nem látja a síremlék felállításának. A keblitanácsból volt még, aki felszólalt mellette, meséli Gábor László, de aztán ellene is szólaltak fel. Hárman voltak nagyon ellene.

Az ellenzők közül volt, aki azzal érvelt, hogy ha most beleegyeznek, akkor jövőben valaki víkendházat fog építeni a temetőben. Volt, aki azt kifogásolta, hogy miért van így a karja a szobornak, mert törékeny.

Ő is felszólalt, elmondta az egyik versét is. Aztán egyszer csak a tiszteletes mondta, hogy na, szavazzanak. A síremléket ellenzők közül az egyik javasolta, hogy őket küldjék ki a gyűlésből, hogy ne hallják, ki hogy szavaz. Ki is küldték. Miután kijöttek, „olyan hangos beszéd kezdődött odabent, mintha hajtóvadászatra indultak volna”. Sokat vitatkoztak. Mikor aztán kijöttek, az ellenfelek úgy mentek el mellette, mint a kutyák, morogtak. Kérdezte a tiszteletest, hogy mit döntöttek, kiviheti-e a síremléket, mire az azt válaszolta, hogy „sajnálom, de nem”.

A döntés után Gábor László megkereste panaszával az esperest. Aki azt javasolta neki, hogy egy finom újratárgyalást kellene csinálni.

Írt a püspökségre is, ahonnan az alábbi választ kapta.

Nem élt az óvás lehetőségével, mondja, de utólag rájövök, hogy nem is élhetett volna vele.

Nézegetve a levelek keltezését, egyből szembeugrik, hogy a püspökség milyen gyönyörűen lepasszolta az ügyet. Decemberben „atyafiságos üdvözlettel” közli az „atyánkfiával”, hogy a szeptemberi keltezésű keblitanácsi döntést 15 napon belül, tehát október elejéig megóvhatja. És tisztelettel kéri, hogy járjon el így. Csak épp időgépet nem küldenek neki ehhez. Döglött lóra köpönyeg. Pontosan valami ilyesmiben reménykedik az ember, amikor a püspökséghez fordul segítségért.

Gábor László ekkor nagyon kiábrándult. Mivelhogy nincs örököse, az egyházra akarta hagyni házát és vagyonát, már meg is volt beszélve a tiszteletessel, hogy mennek majd a közjegyzőhöz. De miután ez megtörtént, azt mondta neki, hogy ”tudja mit, Tiszteletes úr, az én vagyonomból az unitárius egyház keblitanácsosai nem kávéznak”.

Az emberekből kiveszett a szeretet, mondja. A csűrkapura és a szomszéd ház falára felírt dalszöveg is hirdeti nála a szeretet fontosságát. Hit, remény, szeretet az alapja mindennek, a hit és a remény még megvan az emberekben, de a szeretet már nincs, mondja az öreg motoros.

„Írtam is erről egy verset.” Ez a mondat gyakran elhangzik. Szinte minden fontos gondolatáról írt már verset Polák Laci. Verseiben gyakran visszaköszön saját sorsa, saját sérelmei. De ez ejsze költői gyengeség, még József Attila sem bírta ki, hogy ne írja meg a sérelmeit. Gábor László megzenésítette a saját verseit, és énekli őket, azzal vigasztalja magát.

Eddig csak a történet egyik felét hallottuk. Hogy a másik felét is lássuk, felkerestem a tiszteletest. Gál Zoltán lelkész meglepődve fogad, és csak annyit mond, csendesen, hogy nem szeretne nyilatkozni. Ezt meg is értem, nem is erőltetem a dolgot, hisz ha ő eddig is középen volt a két fél között, nyilván nem túl kellemes a helyzete. És nekem is sokkal fontosabb, hogy az ellenzőket szólaltassam meg. Elkérem a paptól a gondnok telefonszámát, amit készségesen meg is ad.

A gondnok, Nagy István érezhetően nem örül a hívásomnak. Ő most munkában van, csak délután ér haza, de otthon egyébként sincs telefonjel, és egyébként is mezőgazdasági munkálatok vannak, szóval nem ér rá velem beszélni. Jó, nem erőltetem. Felajánlom neki, hogy ha mégis meggondolja magát, két napig még hívhat.

Harmadik nap szól a telefon. A gondnok az, mondja, hogy beszélt a tiszteletessel is, és elmondaná az álláspontjukat. Nagyon örülök ennek, hisz enélkül teljesen egyoldalú lett volna a történet.

Nagy István elmondja: nem egy gyűlésük volt már ezzel a témával kapcsolatosan, hanem több is. Elég kellemetlen ügy, már amikor belevágtak, tudták, hogy nem lehet úgy dönteni, hogy az jó legyen. Viszont akkora a felháborodás a hívek között is a faluban, hogy ezt nem fogják megengedni. Van egy temetői rendszabályzatuk, és ebbe beleszólhatnak. A temető az unitárius egyház tulajdona, telekkönyvileg is az egyház nevén van, így a keblitanács eldöntheti, hogy mit és hogyan enged felállítani.

Mi a kifogásuk ez ellen a síremlék ellen, kérdem a gondnokot, mert a Gábor Lászlónak írt levelükben ez nem szerepelt, a döntés nem volt megindokolva. A döntés indoklása az volt, mondja a gondnok, hogy nem illik bele a temető összképébe. Nem volt bosszúskodás vagy rosszindulat, egyhangúlag az volt a keblitanács döntése, hogy ilyen szobrot nem engednek a temetőbe. Normális síremléket bárki fölállíthat, de ilyen szoborról szó sem lehet.

Rákérdek, hogy az, hogy „egyhangúlag az volt a döntésük”, az azt jelenti, hogy mindenki arra szavazott, hogy „nem”? Hát, végül is nem mindenki, vallja be a gondnok, de utólag aztán ők is megváltoztatták a véleményüket. Miután látják, mit művel Laci a háza előtt a síremlékkel.

Jelenleg úgy látja, hogy a döntésük végleges, és nem fogják megváltoztatni. Mindhárom eddigi gyűlésnek az volt a végeredménye, hogy nem fogják megengedni a felállítást.

Ő sajnálja Lacit, mert jóban voltak. És elég normális egyháztag volt. De ez most éket ütött a barátságukba. Ha tudta Laci, hogy mire készül, előbb meg kellett volna kérdeznie őket. Ez nem személyes döntés volt, és ezt Laci is jól tudja, mert nem buta ember.

`90 előtt mondhatni a mindenkié volt az a temető, habár akkor is az unitárius egyházé volt. S most az emberek nehezen akarják elfogadni azt, hogy az valakié, hogy nem csinálhat ott bárki, amit akar. Vannak illetékesek, akik megmondják, hogy azt csinálhatja-e vagy nem. Ezt itt nagyon nehéz elfogadtatni.

Mondom a gondnoknak, hogy szeretném megnézni a temető szabályzatát. A tiszteleteshez irányít, aki készségesen át is küldi nekem a dokumentumot. A hétoldalas, nagyon részletes dokumentum, mely alapján akár a világ legnagyobb temetőjét is lehetne működtetni, tisztán kimondja, hogy egy ilyen síremlékhez, mint amilyet Gábor László szeretne felállítani, a temető fenntartójának engedélye szükséges, és az engedélyt a fenntartó megtagadhatja.

Az a gyanúm támad, hogy ezt a temetői szabályzatot a szakállas motorosnak dedikálták, ezért megkérdem a tiszteletest, hogy mikor fogadták el a szabályzatot, és hogy ez az eset tette-e szükségessé ezt a szabályzatot, vagy már régóta létezik. A tiszteletes azt válaszolja, hogy „rendszabályt így is, úgy is kellett volna hozni, nyilván ez az eset megsürgette a szabályzat meghozatalát.” A szabályzatot 2020-ban fogadták el.

Tehát 2019-ben, mikor Gábor László síremlékének elhelyezését megtiltották, nem tehették ezen szabályzat alapján. Hogy minek alapján tették, ez nem derült ki, de nem is akarok ezen lovagolni, mert az alapelvet értem: a temető összképébe nem illőnek, tájidegennek tartják a szoborral megspékelt síremléket.

Környékünkön nem ez az első ilyen típusú botrány, sőt, ez kicsi is másokhoz képest. Néhány évvel ezelőtt egy óriási inox Jézus-ábrázolást, hivatalos nevén Jézus Szíve Kilátót, népies nevén Pléhkrisztust emeltek a szomszédos völgyben, a Nyikó-mentén. Habár a főépítészi hivatal tájidegennek és giccsesnek találta az alkotást, és a törvénytelen építkezést le is állították egy időre, a szobrot megálmodó üzletembernek volt annyi pénze és politikai befolyása, hogy maga mellé állította a politikusokat, különféle trükkökkel kikerülték a jogi akadályokat, és a kilátó megépült.

Akkor a Jézus-kilátó támogatói azzal érveltek, hogy igen, tájidegen, de valami újat, érdekeset hoz, ami izgalmas a turistáknak, és fontos látványossága, illetve viszonyítási pontja lesz vidékünknek. Igazuk is lett.

Ugyanez kisebb léptékben Gábor László szobráról is elmondható. Egész biztosan érdekessége és viszonyítási pontja lenne a gagyi temetőnek, és mindenki a „szakállas törpe” szobrához képest adná meg a tájékozódási utasításokat. Mint ahogy a nagyobb erdélyi temetőkben is tájékozódási pontnak használják a furábbnál furább szobrokat.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a gagyi temetőben szükség van egy ilyen tájidegen tájékozódási pontra. Az is kérdés, hogy mennyivel tájidegenebb egy ilyen természetes kőből készült szobor, mint egy csillogó műmárvány tucat-síremlék, amelyik egyre nagyobb teret hódít magának temetőinkben. Nehéz kérdés.

Miért akar feltétlenül szobrot állítani magának, kérdem a nárcizmus-gyanúsnak tűnő öreg féllábú motorostól. „Így jött az ötlet, s kész”, mondja olyan természetességgel, hogy minden előítéletem elszáll. Az a fajta ember, aki gondol egyet, s megvalósítja. Még akkor is, ha a társadalom elítéli, vagy ha az egész élete harccá válik emiatt. Az ilyen emberek viszik előre ezt a világot. Vagy hátra, mert az is benne van a pakliban. De ha ilyen emberek nem lennének, az egész világ egy langyos pocsolya lenne.

A 67 éves Polák Lacinak hihetetlenül tiszta az agya. Kérdem tőle, hogy azért tisztában van azzal, hogy a szobra nem hagyományos székely sírkő, és hogy a talapzatra felvésett társadalomkritika sem ugyanolyan kaliberű, mint a hagyományos székely „itt nyugszik, béke poraira” felirat. Igen, válaszolja, tisztában van ezzel.

Hogy ez a polgárpukkasztó nárcisztikus projektje nem csak a halálkomoly önimádatból táplálkozik, hanem öniróniából és humorérzékből is, az egyértelműen kiolvasható a szobra hátán lévő felirat első sorából: „nevessetek”.

Hogy a keblitanács komoly tagjai mindezt nem érzik humorosnak, és harcolnak ellene, mint az ördög ellen, érthető. A székely társadalom soha nem a humorérzékéről volt híres, és a furfangos székely öregember imidzse is hamis kép, mert soha senki nem mondja el, hogy az a falunkénti egy-két száraz humorú, furfangos dumájú öreg székely mit kellett, hogy elszenvedjen a szabados szája miatt a falunak a mindennapi életbe belesavanyodott, céltudatosan szenvedő, ön- és közösségsanyargató, viccet nem értő és komolykodó részétől.

Az nevet legjobban, aki a végén nevet: Gábor László nem fogja hagyni magát. Ha nem engedik, hogy a temető unitáriusok által telekkönyvezett részébe felállítsa a síremlékét, máshova fogja. Van a temetőnek egy része, ami magántulajdonban van, és motorosunk megbeszélte annak a tulajdonosával, hogy oda felállíthatja az alkotást, szobrostul. Amint kimegyünk az utcára, úgy adja a szerencse, hogy éppen arra biciklizik a tulajdonos, és igazolja is, amit Polák Laci mondott: az egyik telkük vége a temetőbe nyúlik, már több embernek adott engedélyt, hogy oda temetkezzenek, és Lacinak is megengedte, hogy felállítsa oda a szobrát, ha túl nem engedik.

Tehát Laci bácsinak van megoldása, hacsak időközben a keblitanács tagjai csupa jóindulatból meg nem zsarolják ezt az embert, hogy vonja vissza adott szavát. De ez csak a végszükségleti megoldás, mert motorosunk azért még mindig bízik benne, hogy hátha megengedik, hogy a családi sírhelyére temetkezzen, szobrostul, mert ott szeretne nyugodni szülei és testvére mellett.

A sors iróniája, hogy ha ide, az új helyre, a magánterületre temetkezik, akkor közelébe kerül a szobrát legádázabban ellenző falustársa sírjához, mutat Katona Péter családi sírhelye felé.

„Ezekkel a betegségekkel akármikor felfordulhatok. Ezt a síremlék-ügyet szerettem volna befejezni, hogy nyugodtan haljak meg. De akkora vagyok én ezek előtt, a hatalom előtt, mint egy véka búzában egy szem búza.” – mondja a szakállas öreg motoros, akinek derékig ér a szakálla, csak gondosan eldugja a ruhája alá, hogy az emberek ne szólják meg érte.

Búcsúzunk innen Gagyból. Ha pár év múlva utunk lesz erre, tudósítani fogunk arról, hogy a temető vagy a falu melyik részében található a leghíresebb gagyi szobor, a féllábú szakállas motoros szobra.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post Készül meghalni, de nem hagyják, hogy szobrot állítson magának a temetőben appeared first on Átlátszó Erdély.