Azok a fiatalok, akik azért mentek külföldre, hogy vállalkozásra vagy ingatlanra gyűjtsenek, már nem látják okát, hogy hazatérjenek. Akik pedig itthon vannak, a túlélésért küzdenek. Most derült ki, hogy eddig minden a turizmusról szólt, még a helyi lakosokat is háttérbe szorítva – mondják azok, akikkel beszélgettünk.

Bár Szováta is nagyon megérzi a parajdi sóbánya bezárását, ott eddig is próbáltak mást kínálni arra az időszakra, amikor nincs szezon a Medve-tónál. A turizmus viszont nem a bánya bezárásával kezdett bezuhanni: a pandémiát sem heverte ki minden vendéglátó, aki akkor bezárt. A helyieknek sem igazán van hova beülni, az igény is visszaesett a társasági életre. 

De hogyan érzi magát az a fiatal, aki Parajdra és Szovátára tervezte az életét? 

Mit lehet dolgozni, és hol lehet szórakozni? Milyen fiatal családként gyerekeket nevelni a környéken? Válaszol László Szilárd turisztikai vállalkozó, Simófi Beáta pedagógus és anya, Márton Gellért gépészmérnök, Nyulas Zsolt informatikus és apa, Sófalvi Róbert vegyész. 

A sorozat korábbi részei

Az Átlátszó Erdély videósorozatában hat kisvárosba látogatunk el. Azt járjuk körbe, hogy a helyi fiatalok mit szeretnek, és mit hiányolnak a lakóhelyükön. Ha lemaradtál volna, nézd meg a gyergyószentmiklósi, máramarosszigeti, baróti és nagykárolyi fiatalokról szóló riportjainkat: 

The post Fiatalként Parajdon és Szovátán: a jövő is belefulladt a bányába? appeared first on Átlátszó Erdély.

2025. május 27-én a heves esőzések következtében az Alsósófalva irányából érkező Korond-patak betört a sóbányába, és két és fél napig zubogott a mélyben található üregekbe. Május 29-én este kilenc órakor a bánya feltelt, a víz pedig a felszínre tört.

Az Átlátszó Erdély szerda délben, csütörtökön pedig egész nap a helyszínen volt. Ami egynapos szemlénkből, az interjúkból és kötetlen beszélgetések sorából számunkra kiderült:

Azonban még időbe telik, amíg kiderülhet, hogy pontosan kik mulasztották el és hogyan a sóbánya megmentését, valamint hogy milyen lépéseket lehet tenni annak érdekében, hogy Parajd és a Sóvidék megélhetését a továbbiakban biztosítani lehessen. 

Mi történt azóta?

Anyagunk írása és szerkesztése közben, szombaton is folyamatosan jöttek az új információk. A cikkünk publikálásáig ezek voltak a legfontosabb fejlemények:

• Közleményt adtak ki az erdélyi geológusok a bányakatasztrófa lehetséges következményeiről
• A geológusok bejelölték térképen a veszélyzónákat
• Mircea Fechet környezetvédelmi miniszter nyilatkozott
• Parajdra látogatott Nicușor Dan államfő: szakemberek döntik el, hogy menthető-e a bánya
• Parajdra látogatott Catalin Predoiu ügyvivő kormányfő
• Megszólalt a vízügy és a Salrom vállalat, egymásra mutogatnak
• A sóbánya-vállalat országos igazgatója felvázolta, hogyan tervezik megmenteni a bányát
• A gazdasági miniszter kijelentette, év végéig megkapják bérüket a bányászok

Csütörtökön a beömlésnél

ismerős érzés lesz úrrá rajtunk, ahogy áthaladunk a falun. Ugyanaz a letargia figyelhető meg, mint amikor Székelyudvarhelyen leomlott a Tamási Áron gimnázium bentlakása. Az utcák kihaltak. 

Ahol máskor araszolva lehetett haladni, mert a turisták tömegesen sétáltak, most csak néhány helyit látni. Az emberek mozgása lelassult: nincs már hova sietni. A tekintetek magukba fordulnak, csak akkor élénkülnek meg, amikor a felelősökről esik szó. Dühösek, csalódottak, elkeseredettek akikkel találkozunk.

A sóbánya előtt óriási betonkeverők. Szerda óta betonoznak bent, szeretnék megmenteni legalább a turizmusnak a Telegdy-bányát, az egyik fiatalabb, kisebb felületű, felsőbb szinten található bányarészt.

Bár arra számítunk, hogy egy katasztrófa helyszínén hatóságok tömkelege: rendőrség, csendőrség, tűzoltók, szakemberek és döntéshozók, intézményvezetők intézkednek, csak 

egy csendőrautó őrzi a völgy bejáratát. 

Veszélyes a beömlés helyszíne, belépni tilos. A sajtó és a helybéliek tülekednek csak, hogy megnézzék a mélybe zuhanó patakot. Utóbbiak saját szemükkel akarják látni, hogy valóban az történik, amit a híradásokban közvetítenek. 

Valóságos zarándokhely alakul ki Alsósófalvára vezető út mellett az egyik helybéli kertjében, ahonnan némi sárban és bokrok közt csúszkálás után rálátni a patak beömlésére.

Drámai élmény a bozótból rátekinteni az üres patakmederre és kicsit fennebb a mélybe zuhogó, eltűnő vízre. A szemünk láttára történik a tragédia, és tehetetlenül nézzük. Sok emberrel beszélünk az ottlétünk során, próbáljuk megérteni, visszafejteni az eseményeket. 

Akik mindent megtettek volna, és akik nem tettek meg mindent

A helyi civilek folyamatosan felügyelik a területet. Az egyik panziótulajdonos, aki nevét nem szeretné vállalni, mert megtorlástól tart, reggel ott áll a pataknál, délben a tüntetésen látjuk viszont, délután megint a dombtetőn várja a Korond-patakának újbóli felszínre bukkanását; este az RMDSZ politikusaival tartott lakossági fórumon találjuk. 

Elmondja, hogy ebből éltek, ebből taníttatták gyermekeiket, az utóbbi hetekben mindent megtettek, ami tőlük telt, hogy megmentsék a sóbányát – falutársakkal gátat építettek, homokzsákot hordtak, geofólia elhelyezésében segédkeztek, mellékmedret ástak a pataknak. 

Rengeteg kérdése van. Ahogy minden helyi, akivel szóbaállunk, ő is úgy látja, hogy sem a bányavállalat helyi, sem az országos vezetői, sem a vízügy vezetői, sem a politikusok, sem a katasztrófavédelem,

nem tettek meg mindent hogy a veszélyt elhárítsák.

Amikor azt kérdezzük, miért nem beszélnek erről, azt mondják, a bányászokat „egyenként szőnyegre hívatták és titoktartást fogadtattak meg velük”. Ezt később cáfolja nyilatkozatában Sebestyén József, a sóbánya fejlesztési igazgatója, akinek a falusiak a lemondását követelik, miután elterjed a hír, hogy a Telegdy-bányát sem sikerült megmenteni. 

Sebestyén szerint a bánya vezetőségének volt titoktartási kötelezettsége olyan értelemben, hogy minden sajtónyilatkozatukat jóvá kellett hagyatniuk a vállalat bukaresti vezetőségével. 

A parajdiak a legjobban a sóbánya helyi vezetésére haragszanak. Feltűnik, hogy a bánya igazgatója, Seprődi Zoltán nem jelenik meg sehol. Azt mondják, súlyos betegsége miatt nem tud beszélni. Meg se próbáljuk ezek után hívni. 

A fejlesztési igazgatót szerdán elcsípte a Transtelex, és csütörtöki lemondásakor nyilatkozott pár sajtóterméknek. Ennyi információval rendelkezünk a bányavállalat helyi kirendeltsége részéről. 

De ez nem elég. Szóbeli lincselésig feszült a helyzet a közösség részéről: egymás közt a helyi zárt csoportokban a két bányavezető nyilvános akasztásáról beszélnek, mémeket küldenek, ahogy alkoholos üveggel kenuznak le ketten a Korond-patakán és hasonlók. 

Szomorúan fáj: mindent lehazudtak

Az irányukba áradó agressziót a két vezető azzal érdemelte ki, hogy nem tájékoztatták sem a helyi, sem az országos nyilvánosságot az őket érintő egzisztenciális kérdésekről. Például, hogy mennyire súlyos a helyzet, hogy hol húzódik a föld alatt a sóbánya, veszélyben van-e a falu.

A bánya egyik munkatársa szintén névtelenül hajlandó beszélgetni velünk, mint „ember az emberrel”. Szerinte azt, hogy „itt 2022. február 23-a óta baj van, a vállalattól helyi szinten mindenki tudta”. 

Azóta folyamatosan dolgoznak a munkatársak a vész elhárításán, tömik a réseket, hogy ne hatoljon be a víz. Aznap, csütörtökön is bent volt betonozni, sírva jött ki, mikor megszületett a döntés, hogy ki kell jönni, mert a víz nyalni kezdte a frissen elhelyezett beton alól a sót, és veszélyben az életük. 

Ezt a vezető-nélküliséget felrója más megszólaló is: Zsuzsinak, a fotós kolléganőnek meséli el egy másik bányamunkás, hogy az utolsó napon életveszélyben dolgoztak, és 

nem mondta nekik senki, hogy na most gyertek ki. 

Maguktól döntöttek így, amikor érezték, hogy már az életük múlik azon, hogy kijöjjenek. „Nem volt egy fasza vezetősége a bányának, aki azt mondja, hogy nem törődünk az engedélyekkel, megcsináljuk, lesz, ami lesz. Én tizenöt esztendőt féltem. A családomért, a községért, a Sóvidékért harcoltunk” – teszi hozzá beszélgetőpartnerem. „Szomorúan fáj. Meghalt apám, anyám, akkor is sírtam, de sírok most is” – ismételgeti.

Fogalma sincs, mi lesz ezek után vele, lesz-e más munka még a bányavállalatnál, akár a szivattyúzásnál, akár a strandnál, vagy lesz-e kártérítés. Ő azt kérdezné a Salrom országos vezetőségétől az esti gyűlésen, ha odajönne, – de nem jönnek a bányászok, nehogy verekedés legyen –, hogy „mikortól tudnak erről a problémáról. Mikor volt nekik az első dokumentum felküldve, az első e-mail, 

amelyben jelezték, hogy Parajdon baj van?”.

Többen megerősítik, hogy a sajtónak az illetékesek folyamatosan eufemizálták a helyzetet: csak akkor jeleztek a bajról, amikor be kellett zárni a sóbányát. Akkor is csak szivárgást említettek, amikor valójában szó szerint ömlött a víz a bányába. Amikor már két szint volt feltelve, csak egyről jelentettek. 

El lehetett volna terelni a patakot? El, de nem most, a nagy esőzések idején, hanem például tavaly nyáron, amikor a vízszint annyira alacsony volt, hogy „három tehén kiitta volna”. 

Hasznos volt a sófalvi földgát? Hasznos, de nem elég, mondják. A sófalvi réten épített földgát, amit a hetekben rögtönöztek a helyi civilek és bányászok, csökkentette a vízszintet, így tudtak még egy pótmedret kialakítani. Azért is dühösek a parajdiak, mert a civilek és a bánya munkatársai 

pár nap alatt megcsinálták a pótmedret,

így le tudták teríteni a geofóliát. Tervben volt még egy harmadik meder is, aminek a folytatását átvette aztán tőlük az ING Service cég, de onnantól túl lassan haladtak a munkálatok, nem is lett kész időben, félbe-szerbe lett hagyva.

Ez a meder-átalakító intézkedés a földgáttal együtt elég is lett volna, ha nem nő meg százszorosára a patak vízszintje, vélekednek. De megnőtt, és jött a hordalék is.

Még vannak titkok, amik – most, hogy már nincs tétje –, felszínre kívánkoznak: hetek óta négy szint meg van telve, csak itt senki nem beszélhet róla, nem küldhet képet. Információzárlat van, hangzik el sokszor.

Valójában az is pontosan kiszámítható lenne hogy mikor telik fel a sóbánya, csak hogy senki nem tudja, mekkora a bánya űrtartalma. 1 millió köbmétert tippelnek a lakosok. Egy szakemberrel is beszélünk, aki nem nyilatkozhat, de a szakmája miatt tudnia kellene az űrtartalmat. 

Azonban ő sem tudja, mert nem közölte vele, pontosabban a munkáltatójával a bányavállalat. Hogy miért, arra csak sejtelmesen mosolyog és a vállát vonogatja. Áll és várja óráról órára a víz felszínre bukkanását a mélyből, közben végzi az alsósófalvi hídnál a szükséges méréseket. 

A parajdiak azt is elismerik, hogy túlságosan magától értetődőnek tekintették a sóbánya létezését. Ebből élt mindenki a bányásztól a boltosig, a kézművestől a panziósig és vendéglősig, a szállodatulajdonostól a takarító személyzetig. Nem találtak ki semmilyen más kereseti lehetőséget, csak néhány kiegészítő turisztikai egység létesült. De ez érthető, hisz 

„csak annyit kellett tennünk, hogy az ajtót kinyissuk, s a turista jött.”

– így egy helybéli. A leggyengébb időszak máskor is a májustól június közepéig tartó volt egész évben. Idén még pünkösdre, a búcsúra van pár foglalás, de a májusi és a júliusi foglalások nagy részét lemondták. 

Parajdon egész évben volt turista, mert sokan a bányába jöttek kezelésre. Főleg az alsó középosztály, akik a szálláson főztek, és semmi mást nem tudtak megengedni maguknak, mint a belépőket és a szállást. Fiatal családok, akik egy-két hétre jöttek, hogy a gyerekeiket kezeltessék, a tüdőbetegek stb. Ők nem a gazdag réteg. 

Még reklámozni se kellett, mert sok olyan volt vendég volt, aki kéretlenül is adja a tanácsot: kitették a Facebook-ra, hogy ide kell jönni, mert itt meg lehet gyógyulni, s jó a szállás, még a címet és a telefonszámot is kiposztolták.

Ennek most vége. Esetleg azok maradnak, akik csillagtúra szerűen járják be a Székelyföldet – mondja egy asszony. 

Lehet-e még sóbánya Parajdon? 

Nem. Egybehangzóan állítják, és különbnél különb spekulációkkal támasztják alá, hogy nem hiszik, hogy lesz. Szerintük senkinek sem érdeke. A mostani helyreállítása, ha lehetséges is volna, túl költséges. 

Ha annyit sem fektettek be eddig, hogy a szivárgást megállítsák, vagy 2008 körül egy 8 millió eurós EU-pályázatot beadjanak, akkor miért szívatnák ki rengeteg pénzért azt a sok vizet, és stabilizálnák a bányát? – teszik fel a kérdést. 

Az itt termelt ipari sónak, mivel nincs tél, jelenleg nincs piaca. Úgy vélik sokan, hogy az állam el akarta terelni innen a virágzó turizmust román vidékre. Ezt az esti gyűlésen neki is szegezik Antal Lóránt RMDSZ-szenátornak. 

Elméletben persze elképzelhető lenne, hogy máshol termeljenek ki sót a környéken, hisz a Kárpát-medence alatt rengeteg a só, itt pedig még közel is van a felszínhez, de nem hiszik, hogy ez valakinek érdekében állna jelenleg. 

Veszélyben vannak-e házak? El fog-e süllyedni a falu?

Ez a kérdés ugyancsak foglalkoztatja a helybélieket. A mélyből felhallatszó ropogás jól hallható, és félelmetes. Mire a beömléstől eljövünk, kiderül, a Telegdy nevű bányarészt sem tudták megmenteni. Mialatt Sipi kollégám a gátnál drónozik, visszaindulnék a központba, ahol tüntetésről érkezik hír.

Három, öltözetükből ítélve gábor roma férfi állja utamat Felsősófalva és Parajd között. Kérdésekkel, félelmeikkel ostromolnak: igaz-e, hogy süllyed a falu? Hol fog kijönni a víz, a bánya bejáratánál-e? Igaz-e, hogy egész Sóvidék alatt Korondig húzódik a bánya s már költöztetik ki a tömbházakból a parajdiakat? 

Bár első blikkre elhessegetném az aggodalmaikat, rájövök, hogy nincs elég információm az összes kérdésükre megnyugtató választ adni. Egy órája nem vagyok a faluban, mit lehet tudni, azóta mi történt.

Felteszem kérdéseiket később a bánya főkönyvelőjének, a polgármesternek. A víz azóta már feljött a beömlés helyszínén, de azt nem tudni, hogy fog-e szivárogni máshol. Van, aki szerint hülyeséget kérdeztek a cigányok, de 

másnap ugyanezeket a kérdéseket küldi át egy mérnök,

vállalatvezető, egyetemi oktató ismerősöm is. A polgármester interjújában azt nyilatkozza – erősen nyomatékosítva, hogy nem az ő véleménye, hanem szakemberekre támaszkodik –, hogy a beömlés környékén beomolhat a talaj, de a házak nincsenek veszélyben. 

– Tehát nincs a falunak olyan része mely a bánya fölött van, és amely besüllyedhet?

– Nem. – feleli a polgármester. Petres Sándor prefektus is ugyanezt mondja a Maszolnak adott nyilatkozatában. A vasárnapról csütörtök estére előrehozott falugyűlésen is elhangzik a falubeliek részéről az igény: szeretnék tudni, biztonságban vannak-e. 

Kétszer is megpróbáljuk felkeresni a bányavállalat igazgatóságát, de nem engednek be. Még a bányaigazgató házánál is álldogálunk egy darabig a helyiek tüntetését követően, de nem nyitnak kaput. Így arra kell hagyatkoznunk, amit a kollégáknak elmondott. 

A falubeliek magyarázatot követelnek a bányavállalat részéről. Egy bányásszal is szóba állunk, aki nemrég jött fel, traumatizálódva amiatt, hogy bár életüket kockáztatták, nem sikerült megmenteniük a Telegdy-t. Ő 20 évet dolgozott a bányában, még 5 éve lett volna nyugdíjig. Nem tudja, mi lesz a sorsa, a bánya még nem közölt a jövővel kapcsolatban semmit, mondja.

Második próbálkozásunk alkalmával találkozunk a vállalat udvarán Zsombori Csongorral. Zsomborit még az udvarhelyi RMDSZ alelnökeként ismertük meg, városi képviselőjelölt is volt. Nem tudtuk róla, hogy a bányánál dolgozik. 

Lehet, még ő is el-elfeledkezik róla, mert LinkedIn profilján ugyan fent van, de a 2025-ös vagyonnyilatkozatában nem szerepel, s a jelölti bemutatójában sem emlegette. Mindenképp érdekes, hogy 

a sóbánya főkönyvelője Antal Lóci szenátor csapatának egyik tagja. 

Miközben az udvaron a bányászok bánatukban söröznek, Zsombori a vállunkra teszi a kezét, hogy kisegítsen a helyszínről. Engedjük meg nekik, hogy gyászoljanak, ismétli meg többször a főkönyvelő. Megengedjük, hogy gyászoljanak, de előbb felsoroljuk neki is azokat a kérdéseket, amelyek a helyieket nyugtalanítják, és amelyekre a nap során kevés választ kaptunk, kaptak.

Hogy süllyed-e a falu, hogy hol jön ki a víz, ha felszínre ér és mi lesz, ha telítődik a sóoldat? Mi lesz a bánya helyén és helyett, kapnak-e kártérítést és elbocsátják vagy megmaradnak a bányászok? A főkönyvelő elismeri, hogy jogosak a kérdések, mégis egy nap türelmet kér és kikísér.

A bányavállalattól a polgármesteri hivatalba tartunk, 

hogy Nyágrus László polgármester szemszögéből is áttekintsük a történteket. Nehéz szerinte arra a kérdésre választ adni, hogy hol csúszott el a történet. Érti, hogy felháborodott a lakosság, hiszen Parajd 80 százaléka a turizmus különböző ágaiból él, ennek az alapját pedig a bánya képezte.

Amíg évi félmillió turista látogatta a bányát – a csúcs a 2019-es közel 700 ezer volt – addig nem kellett gondolkodni azon, hogy milyen más turisztikai lehetőségek lennének. Ott van a wellness, a fordított ház, a strand, a lepkeház, a Só-szoros stb., amik látogathatók. 

Ezekre az eddig csak kiegészítő szerepet játszó látványosságokra kell új gazdasági stratégiát kitalálni. Megérti a lakók frusztrációját, maga is csalódott, hisz csütörtök délelőttig reménykedett abban, hogy sikerül bár a Telegdy-t megmenteni, de most muszáj előre tekinteni. 

Ő úgy látta, hogy a bányavállalat bukaresti szárnya együttműködő volt, a termelési igazgató asszony egy órán belül háromszor mondta el, hogy akár magántőke bevonása árán is meg kell menteni a bányát. Az országos bányavállalat tanulmányokat, szakvéleményezést készíttetett, megtörténtek a közbeszerzések, a szerződések aláírása. A polgármester úgy véli, ez nem annak a jele, hogy nem akarnák megmenteni.

Mivel magánvállalatról van szó, a polgármesteri hivatal csak annyit tudott tenni, hogy május 8-án a prefektus beleegyezésével elrendelte helyi szinten a szükségállapotot, mely jelenleg június 6-ig érvényben van. Erre azért volt szükség, hogy sürgősséggel tudjanak építkezési engedélyeket kiadni a mentésre, pontosabban a Korond-patak medrének az 1,3 km-es hosszúságban történő kibetonozására. 

A természet nem segített. Segít a kormány?

Május 10-én volt az első civil megmozdulás, hogy haladjanak az ideiglenes medrek kialakításával, amelyek az első esőzési fázist kibírták, de a másodikat sajnos nem. De ha már megtörtént a katasztrófa, erősnek kell maradni, hogy legalább azzal a lehetőséggel tudjanak élni, ami maradt, illetve, amit segítségként felajánlanak. Erről beszélgetett érkezésünk előtt két panzióssal, akiket már láttunk délelőtt. 

Az országon belül és az anyaországból is mindenki megmozdult most egész a minisztériumi szintig, hogy a mentési munkálatok meginduljanak. Persze a helyzet most már más, mert a terep is megváltozott egy hét alatt. Most meg kell várni a bánya feltelését, és csak utána lehet mozdulni (ez megtörtént az interjút követő pár órán belül – szerk. megj.), feleli arra a kérdésre, hogy vannak-e szakértők akár a kormány vagy más állami hatóság részéről, akik fel tudnák mérni a terepet. 

Azért is érdekel, hogy kik a szakértők, hogy megkérdezzük, mik lehetnek a forgatókönyvek? Mert csütörtök délutánig még senki nem jelezte, hogy ismer szakértőt, aki beomlott bányákat tud menteni. Meg az is érdekel, hogy a hatóságok ismernek-e szakértőt? Mint kiderül, nem nagyon. 

Deák György nevét említjük a polgármesternek, aki annak a 2007-es tanulmánynak a társszerzője volt, mely konkrét ajánlásokat tartalmazott a vész megelőzésére. Előírta hidrológiai állomások létesítését a Korond-patakán, a folyamatos monitorizálást, és lehetőleg a patak elterelését a bánya környékéről. 

A polgármester azt feleli, ő 2012-ben került a hivatalba alpolgármesterként, nem ismeri a tanulmányt. Nyágrus László arra is kitérő választ ad, hogy ismer-e korábban megmentett sóbányákat. 

A chatGPT Romániában Slănic-et említi, ahol egy új, kísérleti módszerrel a bánya két szintjéről kiszivattyúzták a vizet, és megerősítették a falait, majd 4 év múlva ismét megnyitották a látogatóknak. Ezt a parajdi lakosság egy része egyébként tudja. De az elöntött bányák többségét nem lehetett, vagy egyszerűen túl sokba került megmenteni. 

Mi okozta a bajt? 

A polgármester szerint tavaly kezdődtek el a komoly szivárgások, „akkor láttuk, hogy valójában léptek is” a bányavállalat részéről. De hatalmas a bürokrácia, lassan haladnak a folyamatok. Az önkormányzat és a prefektus a szükséges lépéseket megtették, de „itt vagyunk, ahol vagyunk”. Hozzá kell tenni, másnap a Transtelexnek adott interjújában valamivel keményebben lépett fel a Salrommal szemben. 

Rákérdezünk, hogy látja, egyébként a hatóságok, az országos hatóság, a bánya hogyan működtek együtt? Furcsa, hogy nagyon kevés a hatósági jelenlét, és felmerül a kérdés, hogy a beömlés után miért nem terelték el a patakot már a bánya előtt?

Az első kérdésre részben felel a polgármester: „jelenleg a vízügy részéről is előjött, hogy Korondon meg kellene építeni egy szabályozó gátat. Ma reggel a vízügyes igazgató úr hívott, nagyon gyorsan az adatokat kérték tőlünk, hogy lássák, hogy valójában mit is kell csinálni. Na most ez mire lesz jó? Higgyék el, nem tudom. Bízom benne, hogy hasznos lesz a meder betonozása, a bánya újranyitható lesz”.

Rákérdezünk, esetleg máshol újra lehet-e nyitni a bányát? „Azt gondolom, minden eshetőséget ki kell használni, hogy legyen bányánk” – így a polgármester válasza. 

Egyelőre még fel sem tudják mérni, hogy a településnek, az önkormányzatnak mit jelent számokban, százalékokban kifejezve a veszteség. Eddig csak egy-két hónapra zárt be a bánya, a főszezonon kívül is sokan jöttek, ezért nem tudják, mit jelent, ha örökre kiesik. 

– Van olyan hatóság, amely felméri az eset után a terepet?

– Igen, a bánya fel is vette velük a kapcsolatokat, és remélem, hogy nagyon hamar lépnek el ilyen téren.

A víz szivattyúzásának lehetőségéről azt mondta: –  Én sem vagyok szakember. Hallottam pozitívumot, negatívumot. Lehet, hogy költséges, de ha a szakértők megerősítenek benne, bármilyen áron is, de ezt meg kell tenni. 

A polgármesterrel való beszélgetésünk után visszatérünk fotósunkkal, Zsuzsival a patakhoz. Véletlenül halljuk, amint egy szakember beszélget az egyik falubelivel. Elhangzik, a patak hozama másodpercenként 9 és fél köbméter, és ki lehetne számolni, hogy mikor telik fel a bánya, 

ha tudnák „a bűvös számot, hogy mekkora az űrtartalom”. 

Várják a vizet, és megnézik, hogy kezd el folyni, merre terjed, ennek alapján hoznak majd döntést. Ez egy szelíd, ártatlan kis patak, az alsófalvi hídnál, amikor szerelték a mérőlécet, megkérdezte tőlük valaki, hogy tényleg szükséges ilyen magas, két méteres léc? Most derült ki, hogy szükséges, ugyanis a víz pár centivel a híd alja alatt haladt el, nyaldosta a betont az áradáskor. Máskor alig 10 centiméter a víz magassága, 0,5 köbméter átlaghozamú, de ezúttal 100-szorosára növekedett.

Az utolsó két évben annyi anyagot hordtak ide, hegyeket temettek el, több száz és ezer tonna betont töltöttek a résekbe az elmúlt években, úgyis megtörtént a baj, állítja a szakember. „Az az egyenes szakasz valójában egy betonlap, ami úgy keletkezett, hogy egymás melletti gödröket tömtek be. Szinte a levegőben van, alatta üreg található. 

Ha lemennél, akkor hallanád a víz zúgását a föld alatt”

– mutatja. Megtudjuk, hogy az ők munkatársaik is rengeteget túlóráztak, dolgoztak a bánya megmentéséért, de nem volt elég. Nemrég, amikor itt dolgoztak, akkora sziklák estek le, hogy megmozdult a hegy is, a gödrök környékén nagyon veszélyes a talajra lépni. Oda senki nem fog merni még egyszer bemenni szerinte, mert akkorák az üregek, hogy nincs annyi anyag, amivel be lehet tömni. 

– Ki kellett volna álljanak a bánya részéről, mert abban semmi nincs, s elmondják, hogy a bánya úgy van kapirgálva, hogy nem veszélyezteti a házakat – válaszolja neki a falubeli. 

Sok munkával fektették le a geofóliát: nehéz volt kifeszíteni, az egy vastag, merev anyag, amit az ár pillanatok alatt maga alá tűrt, ásták a medret, hordták az anyagot a gödörbe, hogy betömjék a lyukakat a bánya fölött a szivárgó víz elől, életük kockáztatásával mentették a gépeket az omló talajból. Hallották közben, hogy a bámészkodó falusiak szidalmazzák őket. Nem esett jól, mert már napok óta reggeltől estig ott voltak a vízparton.

Elbeszéléséből azt szűrjük le Zsuzsi kolléganőmmel, hogy nem a helyi kisembereken múlott ez.

A falugyűlés az utolsó előtti állomásunk, amit vasárnapról hoztak előre a történések felgyorsulása miatt. Tíz perccel korábban érkezünk, már sokan állnak a kultúrotthon előtt, melynek terme hamarosan megtelik. 

– Amire kitudódik, mi történt, arra mi nem leszünk

 – mondja két idősebb férfi a hátam mögött a kultúrban. Mindenki itt van, a Salrom bányavállalat és a vízügy vezetősége kivételével. Jelen vannak Nyágrus László polgármester, kis késéssel érkezik Bukarestből Antal Lóránt szenátor. 

A bányavállalat helyi kirendeltsége részéről jelen van Zsombori Csongor főkönyvelő, továbbá a volt polgármestert, Bokor Sándort is felismerjük a résztvevők között. A többi arc is ismerős már, sok panzióssal találkoztunk a pataknál, valamint a központi tüntetésen. 

A polgármester kis személyes beszámolóval indít: épp a Telegdy megmentéséről adott interjút a Duna tévének, amikor érkezett a hír, hogy vége mindennek, a Telegdy-t is fel kellett adni. Senki sem vidám, moderált viselkedésre kéri a résztvevőket, egymást és a lehetőségeket hallgassák meg, mert 

„ebből a mélységből csak közösen tudunk kimenni”. 

Antal Lóránt együttérzését fejezi ki a jelenlévőkkel, majd kijelenti, hogy a Parajdon történt katasztrófa egyéni és közösségi, valamint gazdasági tragédia. A teljes Hargita megyét érinti, hisz mindenki a sóbányából élt közvetve vagy közvetlenül. 

„Nekünk kutyakötelességünk, hogy ezt a helyzetet nagyon világosan átlássuk, kezeljük, és megoldásokkal álljunk elő. Nekünk kötelességünk, és az elmúlt napokban a szövetségi elnökkel folyamatosan ezen dolgoztunk, hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk. Hogy a parajdiak azt érezzék, nincsenek magukra. 

Arról is kell beszélni, hogy miért vagyunk ebben a helyzetben. De most az a legfontosabb, hogy megnézzük, milyen konkrét lépéseket tudunk megtenni, hogy éltessük a reményt, s a lépéseket, hogy a bánya bánya lehessen újra, megtegyük” – kezdi a politikai jellegű beszédet. 

Konkrét lépések a sóbánya megmentésére

Pár gondolatot jegyzett le, konkrét tényszerű ügyeket, amelyek már az elmúlt két napban megszülettek. Ezeket mi is lejegyezzük, mert ezek az ígéretek lesznek számonkérhetőek: 

1. Raed Arafat, a katasztrófavédelem vezetője kijelentette a sajtónak, hogy a parajdi sóbánya helyzete meg fog oldódni. 
2. A gazdasági minisztérium, amelynek a fennhatósága alá tartozik a Salrom bányavállalat, sürgősséggel bekérte a technikai számítást, hogy mostantól milyen lépésekre lesz szükség, hogy a bánya újra megnyíljon. A számítás még nem lehet végleges, előbb meg kell várni az esőzés végét, illetve meg kell állapítani, hogy mennyi víz folyt be, milyen a falak statikai helyzete stb. A sóvállalattól bekért dokumentumot sürgősséggel előterjesztik a kormány elé, a kormány jövő héten megteremti ehhez a szükséges forrásokat. 
3. A magyar kormány gyors beavatkozással segíti az érintetteket: a vállalkozásokat, vendéglátókat, bányászokat. A magyar vízügy technikával is segít, ha a román félnek nem lesz elegendő gépe a feladatokhoz. Nacsa Lőrinc, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára hétfő délután Parajdon lesz,elképzeléseik szerint a Magyar Turisztikai Ügynökségen keresztül fognak mindent megtenni, hogy a turizmus körforgásából Parajd ne essen ki.
4. Sürgősséggel bekérték a román vízügytől azt a tervet, amiről „mi is most értesültünk, noha jó pár éve megvan”, ami arról kellett volna rendelkezzen, hogy a Korond patakán fölül vízszabályzó gátat építeni. Ennek költségét sürgősséggel újraszámoltatják, s a jövő heti kormánydöntésben az ezzel kapcsolatos döntések is meg fognak jelenni.
5. Szükség lesz szakmai véleményekre. Beszélt két nagyvállalattal, amelyek a kőolajiparban, a Fekete-tengeren sós vízzel dolgoznak, hogy vannak-e olyan gépek, technikai megoldások, akár mérnökök, akiket be lehet vonni. Megjelölték azokat a cégeket, szakembereket, akikkel fel kell venni a kapcsolatot, ezt továbbítja a vízügyhöz és a sóvállalathoz.

A felsorolás után arra kéri a résztvevőket, hogy fogalmazzák meg a javaslataikat, kérdéseiket. 

„ – Beszéljünk!”

Antal Lóránt ügyesen kommunikációs technikával vezeti le a lakosság feszültségét azzal, hogy minden kérdés után egyetértését, együttérzését fejezi ki, a kérdésekről megállapítja, hogy jogosak. Aztán ezekre vagy tud érdemben válaszolni, vagy nem. 

Az embereket elsődlegesen az foglalkoztatja, hogy hogyan jutott a bánya ebbe a helyzetbe. Amikor a helybéliek pénzt, paripát, fegyvert adtak, gátat építettek, és közben kétségbeesetten hívták a politikumot, amikor látszott, hogy szükség van rá, a felelős személyek:

Antal szerint most a lehetőségeket kell nézni, hogy a károkat a lehető leghamarabb elhárítsák. Két fő területen kell cselekedni: az egyik a bánya és a bányászok sorsa, a másik pedig a turizmus. 

Utóbbi területen Magyarország kormánya a Bethlen Gábor Alapon, illetve a Magyar Turisztikai Ügynökségen keresztül tud fellépni. A bányát nem tudják közvetlenül támogatni, hisz az magánvállalat, de abban tudnak segíteni, hogy Parajd és környéke a turisztikai körforgásban maradjon.

Antal megígérte, hogy még hétfőig összehozzák egy asztalhoz a bányavállalat és a vízügy vezetőségét, valamint a szakembereket, hogy tájékoztassák a parajdiakat a következő lépésekről, valamint a történtekről. Ez szombaton elvileg meg is történt.

Teljes ködben tájékozódni

A szenátor szerint jogos a bizalmatlanság a parajdiak részéről, mert az jól látszik, hogy nem tájékoztatták őket megfelelően. Lakossági kérdésre és nyomásra elismeri, hogy a bányavállalat nem járt el helyesen ebben az esetben. Hozzáteszi, hogy a vízügyet sem szabad ebből kihagyni, hiszen nekik minden, mederszabályozással kapcsolatos ügyben teljhatalmuk van. 

A bánya további sorsáról akkor tudnak döntést hozni, ha feltelt vízzel. Ez mikor fog megtörténni? – kérdezi a nép. Zsombori Csongor szerint a bánya bejárata és a patak szintje között 15-20 méter szintkülönbség van, tehát amikor a bányában a víz eléri a meder szintjét, akkor meg fog állni. 

Ezzel nem ért egyet a felszólaló, mert ha ez így lett volna, akkor a Telegdy-t, ami a Korond-patak szintje fölött van, nem éri el a víz, de elérte. Itt derül ki, hogy valójában a bányavállalat sem nagyon tudja, hogy mi történik a bányában. És láthatóan a lakosságnak nagyon elege van a helyi vezetés visszaéléseiből, most főleg az inkompetenciájából. 

Szakmaiatlanságok sorozata

A helyiek lassan felsorolják a szakmaiatlanságok sorozatát, amit ők észleltek. Például a patak medrébe a fólia olyan módon volt rögzítve, hogy azt a víz könnyűszerrel feltépte. Panaszkodnak arra, hogy nem kezelték megfelelő súllyal a hatóságok a kérdést, titkolózás és cenzúrára törekvés zajlott. 

Amikor Bíró Barna Botondot, Hargita megyei tanácselnökét hívták, hogy baj van, a bányának már 4 szintje fel van telve – ez 120 méter magasságon jelent vizet a bánya mélyében –, és a víz ömlik be a bányába, akkor valaki megnyugtatta őt, hogy ez nem így van. Akkor győződött csak meg a megyei tanácselnök, hogy baj van, amikor a saját szemével látta – rója fel egy férfi. 

Azt sem értik, hogy ha a helyi vállalkozók képesek lettek volna egy éjszaka alatt akár 500 ezer eurót is összedobni, többen kutatókkal vették fel a kapcsolatot, saját gépekkel dolgoztak a gáton, a pótmedrek létesítésén, 

miért nem engedték őket egy idő után a területre. 

A válasz az, hogy a katasztrófavédelem veszélyesnek minősítette a területet, és innentől csak az ezzel megbízott cég, az ING Service mehetett oda. A lakosok a cég teljesítményével is elégedetlenek, ők annyit láttak, hogy a munkálatok csigalassan haladnak. 

Antal válasza, hogy itt is dobálták át a döglött macskát a kerítésen: a cég azt állította, szerződés nélkül nem tud rámenni a területre, a bánya tagadta, hogy nincs szerződés. Nyágrus polgármester elmondja, hogy technikai okokból is lassan tudtak haladni, mert nem lehetett robbantani, remegett a hegy. 

Az emberek sehogy sem akarják megérteni az érthetetlent: hogy jutott a helyzet ide? Tudták két éve is nagyon jól, hogy nagy a baj, a kívülálló parajdiak közül is sokan. 18 éve tanulmány van arról, hogy a vizet el kell terelni, hidrológiai állomásokat telepíteni, monitorizálni. Erről a tanulmányról pedig még Seprődi bányaigazgató is tudott – róják fel azt a tanulmányt, amelyet korábban a polgármesternek is említettünk. 

A vidrák és a sós víz

A környezetvédelmi túlkapásokra is hivatkozik valaki: ő úgy tudja, akkori hivatalnokként, hogy a gátépítési terv kivitelezése azon akadt el, hogy a környezetvédelem egy vidracsaládra hivatkozva nem engedélyezte, hanem megoldásként nagyobb kapacitású pumpák telepítését javasolta. (Itt megjegyeznénk, hogy a fokozottan védett vidrákat el lehet költöztetni szükség esetén – szerk. megj.). 

Ha ki is lehet szívatni a vizet, a sós víz környezetszennyező, ki fogja azt az eurómilliókban mérhető összeget kifizetni, amit a sós víznek a természetbe engedése miatt büntetésképp kirónak a hatóságok? – merül fel a hajmeresztő kérdés. Érthető, hogy elkeseredtek az emberek, de az is furcsán hat, hogy inkább súlyosan károsítanák az élővilágot, csak hogy a bánya újra működjön.

A túl korán elvesztett csata és a mi emberünk

Az egyik hölgy – tudomásunk szerint egy helyi tanárnő –, építő javaslatokkal érkezik. Az előbb említett, 2007-ben keletkezett tanulmány szerzőit, köztük dr. Deák Györgyöt, kérjék fel arra, hogy segítsenek a krízist megoldani. Ekkor kiderül, hogy Antalék nem tudtak erről a tanulmányről és kutatóról sem. Vagyis, amikor rájön, kiről van szó, akkor felkiált: Jaj, deákgyuri, ő a miénk. A kutatóintézet vezetője”. És jó ötletnek tartja megkeresni. A falubeliek egyébként már fel is vették vele a kapcsolatot, szerda esti válaszában azt írta nekik, minél sürgősebben meg kell állítani, vagy legalább lassítani kell a vízbefolyást. 

A falusiak se értik azt, hogy hogy az ördögbe nem próbálták kedd és csütörtök között kiemelni a vizet, hogy ne folyjon a bányába, miért nem jöttek tömlőkkel, helikopterekkel, hogy elhordják. 

Hogy tudta Petres Sándor prefektus már kedden kijelenteni, hogy elvesztettük a csatát a természettel szemben? Miközben a parajdiak tudják biztos forrásból, hogy több megyéből, de Marosból biztosan érkezett volna segítség. Készenlétben állt az ottani katasztrófavédelem, de nem kértek tőlük segítséget. Hallgatás a válasz.

Szándékos volt? A románok a székelyek ellen?

Bokor Sándor volt polgármester is felszólalt, elmondta, szerinte egy krízistanácsot kellene létrehozni szakemberekkel, politikusokkal, az érintett intézmények képviselőivel, nem holnap, még tegnap. Az emberek erre is kifejezik a bizalmatlanságukat és a volt polgármesternek szegezik a kérdést: „Ön szerint megmenthető lett volna a bánya? Válaszoljon igennel vagy nemmel, mert politikai szövegből már van elég. Bokor kijelenti: Megmenthető lett volna a bánya. Taps fogadja. Elhangzik, hogy legyen elég a levegőbe beszélésből, mondjuk ki, hogy 99 százalék, hogy nem megmenthető már.

Innen kezdődnek a konspirációs elméletek is. A sokk hatása alatt nem képesek még az emberek túllendülni azon, hogy ez megtörtént velük, és a jövőbe nézni. Nehezen tudják elhinni, hogy ekkora inkompetencia létezzen ebben az országban a hatóságok és állami vállalatok részéről. Inkább üzleti és román nacionalista érdekeket látnak mögötte: valakinek jobban megérhette külföldről beszerezni a sót, illetve a székelyföldi turizmust meg kellett fékezni, és román vidékre terelni. 

A szenátor inkább azt hiszi, amit a saját bőrén is érzékelt, hogy kommunikációs inkompetencia és krízis-menedzsmentben hiányosságok voltak a tragédia kiváltói. Gyorsan kellett volna lépni, de nem tudtak az intézmények se egymással, se a lakókkal kommunikálni. 

Ő nem látja, ebben kinek lett volna a vállalat részéről érdeke, a tulajdonosoknak a profit lenne a lényeg, és a cég nyereséges volt. Többen firtatják a cég összetételét: 51 százalékban a román állam a tulajdonos, a fennmaradó 49 százalékban a Fondul Proprietatea S. A., amelynek aztán nagyon sok szereplője lehet. Kérik a politikumot, vizsgálják ki, hogy milyen gazdasági érdekek és összefonódások vannak, minden szinten. 

Kérik Antalt és az RMDSZ-t, hogy képviseljék az érdekeiket, mert „mi önökre szavaztunk és akarunk szavazni, nem a Salromra vagy a vízügyre, ezért kérjük, hogy 24-ből 24-et minket képviseljenek”.

Süllyed-e a falu? Mi lesz a sok sós vízzel? 

– Tudjuk, hogy 100 gramm víz 26 gramm sót vesz fel, amíg telítődik a sóoldat. A telítődésig a víz pillanatról pillanatra oldja a sót, és még nem tudjuk, hogy ennek milyen tragikus következményei lehetnek. Lesz-e olyan lakókörnyezet, amelyet érinteni fog? – teszi fel az előbb említett hölgy a kérdést. 

Falustársa csatlakozik hozzá: szeretnének látni egy olyan térképet, amelyen látszik, hol terül el a bánya a település alatt. Hogy legalább tudjuk, hol van a víz, amely megtöltötte az üregeket. Egy olyan térképre lenne szükség, amelyen a falusi ember is el tud igazolni – mondja. A szenátor megígéri, hogy a Salrom és a vízügy vezetői eljönnek, és bemutatják a falunak a helyzetet. 

Melyik szakértőnek higgyünk?

A falu népe már nem bízik az eddig kihívott szakértőkben. Szerintük politikai alapon vannak kinevezve, és inkompetensek. Az egyik vízügyi szakértőnek el kellett mondják, hogy az a ‘70-es, ‘80-as évekbeli térkép, amellyel kiküldték, már nem érvényes, a patak már rég nem ott folyik, ahol akkor. Átvertek – mondta a szakember is. Na ő pont nem politikai alapon van kinevezve, cáfolja meg a falusiak értesülését Zsombori. 

Antal azt javasolja, hogy meg lehet oldani a külföldi szakértők bevonását is, csak arra kell vigyázni, hogy ne 20 különféle javaslat létezzen, mert ki fogja eldönteni, hogy abból melyik a megfelelő. 

Arra a kérdésre, hogy mit mondana a gyermekeinek ma este, ha hazamegy, miért ment tönkre a bánya, mire tudná fogni: az inkompetenciára, bürokráciára, széthúzásra vagy mire? –  nem tud válaszolni a szenátor. Kicsit el is hallgat mindenki. Ahogy akkor is, amikor az egyik férfi megjegyzi,

Már kilenc óra van, amikor valaki bekiáltja, hogy feltelt a bánya. Akarom írni Zsuzsinak a nagy hírt, aki már küldi is közben a képet a végre a medrében folyó patakról. 

Aztán a szenátor és a polgármester is ismételten felhívják a figyelmet, hogy a jövőre tekintsenek most, nézzék meg, milyen lehetőségek vannak még. Zárnák az ülést, sokan elindultak haza időközben, ki türelmetlenül, ki unottan, ki tehetetlenül. Másokból csak most kezdenek ömleni a kérdések. Leuntatják őket a többiek, hogy itt nem lesznek válaszok. 

Az előtérben dr. Veres Árpád orvos fiával beszélek, aki elindította itt a gyógykezeléseket. Ő nem hiszi, hogy Parajdnak lesz még bányája. El van keseredve. 

Visszakanyarodom a patakhoz. Az udvar, amin meg lehet közelíteni a kilátót, rosszabbul fest, mint egy csordajáró út. Csúszkálva mászom fel a dombra, ahol néhányan most is állnak, és nézik a völgyet. Ahol a felszínen, mintha mi sem történt volna, meg-megcsillan medrében a víz sötéten. 

Orrba vág egy gyermekkoromból ismerős, tömény szag: a bányamélyből jövő só illata. Odalentről tompa dübörgés hallatszik időnként. Misztikus érzés. Kérdés, hogy megbarátkoznak vagy ellenségeskedni kezdenek a most találkozó elemek, és az ember ezzel tud-e, s ha igen, mit kezdeni.

The post „Amire kitudódik, mi történt, arra mi nem leszünk” appeared first on Átlátszó Erdély.

Parajdon, a sóbánya előtt kisebb tömeg, rendőr irányítja a forgalmat. Nemrég mondott le Sebestyén József, a bánya fejlesztési igazgatója – mondják a helyszínen lévő kollégák és a csendben tiltakozó, beszélgető emberek, amikor csütörtök délután 13 óra után kevéssel a pataktól a központba érkezünk. 

– Parajd, a környék, az ország és nem túlozunk, ha azt mondjuk, Európa egyik legfontosabb kulturális, ipari és turisztikai jelentőségű bányájának lett itt, ma vége – állítja kérdésünkre az egyik tüntető. Azért jöttek ki, hogy tiltakozzanak és szolidaritásukat fejezzék ki, igazából a bányával és Parajd veszteségével, valamint a bányavállalattól felelősségvállalást követeljenek jelenlétükkel.

A bányavállalat kapuján SÓBÁNYA ≠ SZAUNA feliratok, autókkal távozik a vezetőség.

Egy napig betonoztak, hiába

Kicsit távolabb, a  jegypénztár előtti padon találkoztunk az utolsó bányászok egyikével, akik kijöttek csütörtök délelőtt a sóbányából. A fiatalember elmondta, szerda délelőtt 10 órától betonoznak a bányában, hogy a Telegdynek nevezett részt megmentsék. A bánya főbejáratát és a Telegdy bejáratát próbálták elbetonozni a víz elől, azonban nem sikerült.

A teljes nap történéseit összefoglaló riportunk a polgármesterrel készült interjúval, valamint a lakossági fórummal itt található.

Csütörtök 10 óra körül a nyomás „szembenyomta velünk a betont. Amikor láttuk, hogy emberélet van veszélyben, kijöttünk” – mondja tőmondatokban a teljesen letaglózott férfi. A Telegdy-tárna egy kisebb felületű terem volt a bányában, ezt reménykedtek megmenteni Parajd turizmusának, a helyiek megélhetésének. 

A bányavállalat egyáltalán nem kommunikált velük, 

tudjuk meg a padon ülőktől, azt mondták, le kell nyugodnia a helyzetnek, hogy kitalálják, mi lesz a következő lépés. Így nem tudni, hogy mi lesz a bányászok sorsa. Az általunk megkérdezett férfi, bár már csak 5 éve lenne a nyugdíjig, nem akar már a bányaiparban elhelyezkedni. Legközelebb Désen, 200 kilométerre lenne lehetősége erre. 

Sebestyén József fejlesztési igazgatót helyszíni beszélgetéseink során többen kárhoztatták, mémeket is mutattak a helybéliek, amelyeket a bánya megmentésével kapcsolatos csoportokban küldözgetnek egymásnak. A helyi vezetőséget tartják a felelősöknek többen, a lincselésig is elmennének szóban, egymás közt.  

Sebestyén József a felelősöket akár indulatosan is számonkérő helyiek előtt jelentette be, hogy lemond beruházási igazgatói posztjáról.

Ám eddig nem mertek nyíltan szembeállni a vezetőséggel az érintettek, 

megtorlástól tartva – állítják. A kis csoportokba verődött helyiek körében gyakran hangzanak el a “Bukarest” , “UDMR”, “felelősség” szavak, nem pozitív kontextusban.

A patak most is zubog be a bányába, újabb rést hasított magának. A helyiek sorra járulnak a dombtetőre, hogy saját szemükkel lássák a tragédiát. Többen úgy gondolják, a tárnák még ma, talán holnap megtelnek vízzel – ezt majd onnan lehet tudni, hogy a víz már nem zubog le a lyukon, hanem kis tavat képez majd. 

View this post on Instagram

A post shared by Átlátszó Erdély (@atlatszo_erdely)

Katt a fenti videóra, hogy elinduljon!

Senki nem hiszi hogy a bányát meg lehet menteni, a víz kiszivattyúzásáról szóló felvetést kétkedve, nevetve, legyintve fogadják. Ahogy azt is, hogy esetleg a jövőben egy új bányát lehetne nyitni a környéken.

A helyszínen nem láttunk katasztrófavédelmiseket, hatóságokat. Két csendőr áll a patakparton, Parajdon, a bánya bejáratánál néhány rendőr- és csendőrségi jármű áll. A rendőrök csoportba verődve beszélgetnek. Több alkalommal elhangzik beszélgetéseink során, hogy 

félnek a parajdiak, sőt a sófalviak egy része is, hogy besüllyed alattuk a bánya. 

Három felsősófalvi roma férfi érkezik az autónkhoz, mialatt az önkéntesek által épített gátnál drónozunk. Érdeklődnek, igaz-e, hogy Korondig ér a bánya, és el fog süllyedni az egész vidék. Mi lesz a vízzel, hol fog kijönni, ha megtelik a bánya? Már süllyednek a tömbházak is Parajdon, arról sopánkodnak egymás közt a szomszéd faluban. 

Több panziótulajdonos arról számol be a tragédia helyszínén, hogy májusra már minden vendég lemondta a foglalását, sőt már sokan júliusra is. Van olyan, aki azt mondja, 40 alkalmazottjából jövő hétre 12 fog maradni. De nem annyira az anyagi helyzetüket siratják, inkább a közös örökség elvesztését. 

– Ha apám ezt meglátná, visszafeküdne a sírba 

– sóhajt egy nyugdíjas asszony, aki azért jött ki a dombtetőre, hogy elbúcsúzzon gyermekkora helyszínétől. Az édesapja levitte gyermekkorában a Só-szorosnál található hátsó bejáraton, „egy gyenge lifttel, féltünk úgy, hogy a gatyánk reszketett”, s a főbejáraton jöttek ki, meséli. 

Miközben az emberek a bánya előtt várakoznak, miközben otthon a tévéből, internetről és egymástól telefonon tájékozódnak, rengeteg kérdés fogalmazódik meg bennük. A kommunikáció, a hatóságok jelenlétének hiánya a helyszínen a lakosokban számos konspirációt szül. 

• Hogy szándékosan nem akarják megmenteni a bányát, hogy elsüllyed a vidék, nem csak gazdasági szempontból. 
• Nem értik, hogy húsz év alatt miért nem lehetett megmenteni a bányát, felhozzák a 2007-ben készült tanulmányt, mely konkrét javaslatokat tartalmaz a Korond-patak jelentette veszélyek elhárítására. 
• Tavaly, amikor száraz volt a patak, hogy „három tehén kiitta volna”, akkor miért nem betonozták le a patak medrét? 
• Amikor az önkéntesek homokzsákokból gátat építettek Felsősófalva és Parajd közé néhány hete, hogy a patak medrét szárazzá tegyék, miért nem betonozták le a medret? 
• A védőfóliát miért csak gyenge cövekekkel rögzítették, miért nem nyomtatták meg homokzsákokkal is, hogy ne tudja elvinni olyan könnyen a víz?

A Korond-patak mit sem törődve a kérdésekkel, még zubog a mélybe. Talán csütörtök éjjelre, vagy péntek reggelre – mondják – ismét a felszínre tör.

The post Öt év múlva Parajd szellemfalu lesz appeared first on Átlátszó Erdély.

Hamarosan új panzió készül el Nyárádszereda határában, a Székelytompa felé vezető út szélén. A szántóföldek közé ékelt telek nem különösebben látványos, és az út sem túl forgalmas, így elsőre az jut eszünkbe, talán nem a legszerencsésebb ez az elhelyezés egy panzió számára.

Azonban amikor megnézzük Nyárádszereda területrendezési tervét, azonnal világossá válik, mi lehetett a panzió helyének kiválasztása mellett a legfőbb érv: a tervezett A8-as Marosvásárhely-Iași autópálya egyik letérője a panzió közvetlen közelében fog elhaladni. Így az autópálya megépülése után itt biztos forgalomra lehet számítani.

A hatszobás, két margarétás panziót építő céget Novák Levente RMDSZ-politikus, ügyvezető alelnök alapította öccsével, Novák Botonddal közösen 2018 márciusában. 

Az építkezést két forrásból finanszírozták: 2018 májusában a cég a Nemzeti Vidékfejlesztési Programban (FEADR) nyert egy 70 ezer eurós, vissza nem térítendő támogatást, majd 2020-ban a Kisfaludy programban további 35 millió forint (akkori árfolyamon kb. 100 ezer EUR) támogatást igényelt annak a panziónak a fejlesztésére, melynek még az alapozása sem volt kész. 

Pályázati dokumentáció helyett egy GDPR-nyilatkozatot kaptunk

Mivel mindkét pályázatot közpénzből finanszírozták, kikértük a pályázatokat, valamint az elszámolásokat, hogy megnézzük, melyik pályázatból milyen kifizetéseket fedeztek. Nincs-e szó kettős finanszírozásról, vagyis arról, hogy egyes munkálatokat és anyagköltségeket mindkét pályázatban elszámolnak?

Ahhoz, hogy ezt megállapítsuk, nemcsak a Nyarad Agro Turism SRL pályázatait, hanem a két finanszírozónak leadott elszámolásokat, és az elszámolásokhoz csatolt számlákat is össze kellene vetni. Ez az egyedüli módja annak, hogy megnézzük, ugyanazt az építőanyagot vagy munkálatot mindkét finanszírozóval kifizettették-e vagy sem.

Ezekkel a dokumentumokkal mi nem rendelkezünk: a Kisfaludy2030 Turisztikai Fejlesztő Nonprofit Zrt. még nem válaszolt az augusztus 12-én beadott adatigénylésünkre.

Az EU-pályázat bonyolítója, a Nyárádmente Leader Egyesület először a Vidéki Beruházások Finanszírozási Ügynökségéhez (FEADR) irányított. Onnan viszont azt a választ kaptuk, hogy a minket érdeklő iratokat – a Nyarad Agro Turism SRL pályázatát és elszámolásait – a Nyárádmente Leader Egyesület kell, hogy kiadja, hiszen ő felel ezért a projektért. 

Az egyesület végül egy egyoldalas projekt-bemutatót, valamint egy 3 oldalas GDPR-nyilatkozatot küldött el nekünk, tájékoztatva, hogy majd a honlapjukra fel fognak tölteni egy részletesebb leírást. 

Bár a pályáztatók nem működtek együtt a közérdekű adatok kiadásában, egész sok mindent sikerült összegyűjteni erről a projektről. 

Az OMV-től vásárolt, majd a frissen alapított cégnek átadott telek

Kezdjük az elején. A projekt 2016 júniusára nyúlik vissza, amikor Novák Levente megvásárolta az OMV Petrom SA-tól az 1545 négyzetméteres telket – a telekkönyv alapján régi benzinkutat – Nyárádszereda határában. 

Ebben az időszakban Novák Levente a román szenátus alkalmazottjaként évi 65 ezer lejt keresett, miközben az RMDSZ helyettesítő tagként delegálta az Országos Összeférhetetlenségi Tanácsba (Consiliul Național de Integritate). Emellett a magyar kormány támogatta Pro Economica, valamint az Eurotrans Alapítványtól is kapott fizetést, illetve juttatást. Ugyanebben az évben egy 235 ezer lejnyi (47 ezer euró) nászajándékot is kapott a friss házas politikus.

2018. március 18-án Novák Levente és öccse, Novák Botond megalapította a Nyarad Agro Turism SRL-t, melynek tevékenységi profilja panziók üzemeltetése. (Novák több más cégben is rendelkezik tulajdonrésszel.) A cég megalapítása után nem sokkal, 2018. március 23-án Novák átadta a telek használati jogát (drept de superficie) a Nyarad Agro Turism SRL-nek 15 évre.

Még az alapozás sem készült el, máris fejlesztésre pályáznak

2018. május 3-án a Nyarad Agro Turism SRL egy 70 ezer EUR értékű EU-támogatást nyert a Vidéki Beruházások Finanszírozási Ügynökségétől (FEADR). A pályáztató és lebonyolító a Nyárádmente Leader Egyesület. Nem szabálytalanság, de érdekesség: Novákék a pályázat kiírása után két héttel alapították meg a Nyarad Agro Turism céget, amellyel elnyerték a támogatást.

Közel két év múlva, 2020. április 29-én kapta meg a panzió az építkezési engedélyt, és azonnal munkához is láttak: ebben az időszakban több fotót is kaptunk olvasóinktól az út mellett zajló földmunkákról.  

Ugyan még az alapozás sem készült el, de a Nyarad Agro Turism SRL a magyar kormány támogatási programjához, a Kisfaludy Turisztikai Fejlesztési Programhoz is beadott 2020 májusában egy pályázatot “szálláshely-fejlesztés” címen. Ezen 35 millió forintos támogatást nyert el. 

2021 januárjában aztán Novák Levente kiszállt a cégből, 50%-os üzletrészét átadta öccsének, Novák Botondnak. A cég adminisztrátora Novák Botond maradt.

Miért probléma az, hogy két pályázatot is nyert a panzió?

Közpénzből történő, vissza nem térítendő támogatások esetében a pályáztatók – érthetően – igyekeznek kiszűrni azokat az eseteket, amikor egy projekt több forrásból is finanszírozást kap ugyanarra a célra. 

A vidékfejlesztési pályázat űrlapján külön rész foglalkozik ezzel. Az M1/6A intézkedésre pályázóknak saját felelősségre nyilatkozniuk kell, hogy projektjük nem nyert közpénzt a múltban, és a jövőben sem fognak vissza nem térítendő pénzalapokra pályázatot benyújtani. A konkrét megfogalmazás így hangzik:

Azonban nem a kettős finanszírozás az egyedüli kérdés ezzel a projekttel kapcsolatban. A Kisfaludy-program pályázati felhívását és útmutatóját olvasva kiderül, hogy a Nyarad Agro Turism SRL úgy nyerte el a 35 millió forintos támogatást, hogy elvben nem is pályázhatott volna. 

Magyarországi vendéglátóknak írták ki a Kisfaludy programot

A felhívásból ugyanis egyértelmű, hogy a programban Magyarország területén fekvő településeken megvalósuló projektekre lehet pályázni. Továbbá a pályázatot a benyújtás pillanatában már működő szálláshelyekre írták ki. A szálláshelyek működési engedéllyel és a Magyar Turisztikai Ügynökség Zrt. által kiadott NTAK szálláshely regisztrációs számmal és szálláshelykezelő szoftverrel kellett, hogy rendelkezzenek. A felhívásból az is világos, hogy új szálláshely létesítése a “nem támogatható tevékenység” kategóriába tartozik.

Interjút kértünk Novák Leventétől és öccsétől, Novák Botondtól. A politikus annyit válaszolt, hogy a cég egyedüli tulajdonosa Novák Botond már több mint egy éve, így őt keressük.

Novák Botond a kettős finanszírozással kapcsolatos kérdéseinkre annyit válaszolt, hogy “az EU-s pályázat elszámolási határideje jövő év márciusa, akkor dönti el a finanszírozó, ha a pénzt helyesen használtam fel vagy sem.”

A politikus testvére hozzátette még, “a két pályázatból különböző beruházásokat végeztem el, nem volt soha olyan fejlesztés, amelyet mindkét helyre benyújtottam volna elszámolás végett. Magyarán: nem számoltam el ugyanazt a költségtételt mindkét pályázatba!”

Nyitókép: a közel kész panzió 2022 szeptemberében. Fotó: Egyed Ufó Zoltán

The post Dupla vagy semmi: uniós pénz mellett a magyar kormányt is megfejte az RMDSZ ügyvezető alelnöke appeared first on Átlátszó Erdély.

Azt hallottuk, a Manevi megvette Borszéken a volt Kaszinó épületét, és a sípálya mellett épít egy ötcsillagos szállót.

A kaszinóról neten szinte semmit nem találtunk, ezért nem tudtuk beazonosítani az épületet. Így nem tudtuk kikérni a telekkönyvét sem, nem tudtunk meggyőződni arról, hogy tényleg megvette a Manevi. Az ötcsillagos szállóról pedig még annyit sem találtunk.

Romokban a Remény

Másnap első utam Borszékre vezetett. A Székelyföld északi csücskében található Borszék Erdély egyik leghíresebb üdülőtelepe volt, ásványvizeit már a 18. században palackozták. Felsőborszék, azaz az üdülőtelep a 19. században épült ki, Alsóborszék tömbháznegyede a 20. században. Borszék 1968 óta város, lakossága jelenleg nagyjából 2500 fő ‒ a tíz évvel ezelőtti népszámlálás szerint.

A helybéliek segítségével azonnal sikerült beazonosítani, melyik a volt kaszinó épülete. Az emberek inkább moziként emlegetik, mert az is volt benne a kaszinó után, és azt még ők is megérték. Hivatalos régi neve Remény szálló. Mindenki úgy tudja, hogy megvették „a magyarok”.

Kikértük a telekkönyvét, és bingó! Idén októbertől az épület tényleg a Manevi Zrt. birtokában lévő Manevi Pro Transilvania cég tulajdona.

Már ha lehet épületnek nevezni ezt a helyenként pincéig beszakadt, egykori remekművet, melynek falain most fák és válogatott füvek nőnek.

A Remény szálló 1889-1890-ben épült, és egy bő évszázadon keresztül egyik legmeghatározóbb épülete volt Borszékfürdő városképének. A visithargita.com szerint a település legelegánsabb épülete és szállodája volt, 28 szobával, nagy étteremmel. Itt tartották a rangos összejöveteleket: a Nemzetközi Botanikus Kongresszust (csoda, hogy most botanikus kertként szolgálnak a falai?), a Nemzetközi Balneológiai Kongresszust és a híres bálokat.

Képeslapok tucatjai bizonyítják, hogy mennyire reprezentatív épülete volt a fürdővárosnak.

Az egykor pompás épület ma romokban áll.

Leszakadt emeletek mindenfelé.

Beszakadt, az Arches nemzeti parkra emlékeztető alagsor.

Alátámasztások késleltetik a beomlást, de kérdés, hogy meddig.

Ami még nem szakadt be, az hámlik, bomlik és potyog.

A legjobb állapotban a nagyterem, a konyha, és a tornyok maradtak meg.

Ami bádoggal volt födve, az még áll, ami cseréppel, az mind beomlott. Ránézésre minimum az épület fele károsult.

Nem kevés pénzébe fog kerülni a Manevinek, hogy az épületet visszahozza az eredetihez hasonló állapotába. Pedig muszáj lesz, mert műemlék épület.

Reménytelen próbálkozás

Írtam a Manevinek, ilyeneket kérdeztem tőlük, hogy milyen célból vették, mikor, mennyiért, jelenleg milyen állapotban van, mi a céljuk vele, hogyan fogják hasznosítani, hogy látják, mikor kerül sor a felújítására és átadására, kb. mennyibe fog kerülni a felújítása és megfelelő felszerelése, van-e már rá forrásuk, vagy ha nincs, honnan terveznek pénzt szerezni erre, van-e hozzá tervük, látványtervük, bármi.

Levelemet 20-szor nyitották meg, először három perccel az elküldés után. De nem válaszoltak rá. Ráadásul Makkai Katalin, a romániai cégük ügyvezetője sem válaszolt ezúttal.

Nem értem, ha valaki jót akar, mert egy műemlék épület felújítása nemes tett, ugye, akkor miért szégyell arról beszélni? Mi értelme van a titkolózásnak? Magyarországon ez lehet, hogy működik, de nálunk előbb-utóbb úgyis minden kiderül, túl kicsi közösség vagyunk ahhoz, hogy titkot lehessen tartani.

Hogy mekkora kaliberű munkálatba vágott a Manevi, az kiderül, mikor megvizsgáljuk az épület telekkönyvét. Egy 4370 négyzetméter összterületű ingatlanról van szó. Hatalmas. Kemény munka és sok pénz lesz ezt eredeti állapotába visszaépíteni, drukkolunk, hogy sikerüljön.

Az egyik borszéki beszélgetőtársam, aki foglalkozott már a kérdéssel, azt állítja, hogy ezt nem is lenne szabad így felújítani, hanem le kellene teljesen bontani és újjáépíteni.

Érvként azt hozza fel, hogy ez a mészkő, amiből építették az alapját, nagyon szívja a vizet.

Hogyan került az épület ilyen állapotba? Egy, a Gyergyó Tv-nek nemrég adott interjújában Mik József borszéki polgármester elmeséli, hogy 1995 és 2004 között privatizálták az akkori turisztikai vállalatot, amelynek tulajdonában nagyjából 100 villa és vendéglő volt. Ennek kevesebb, mint 10 százalékát visszakapták a régi tulajdonosok, a többit eladták. És olyan tulajdonosok jöttek, akiknek nem az volt az érdekük, hogy felújítsák az ingatlanaikat és működtessék őket, hanem csak arra vártak, hogy felmenjen az ingatlanok ára, közben hagyták lepusztulni őket.

A fentebbi videóból, melyet Gábor Róbert fotós kolléga készített, két dologra is következtethetünk. Egy: a Remény már tíz évvel ezelőtt is eléggé ramaty állapotban volt, részben be volt szakadva. Kettő: a sok kommunista nyomból ítélve itt a rendszerváltáskor megállt az élet, utána senki semmit nem mozdított az épületben. Tehát a mostani állapot gyakorlatilag bő három évtizednyi elhanyagolásnak köszönhető.

Ki volt az, aki ennyire elhanyagolta ezt az épületet? A telekkönyvből nem derül ki, de a polgármester később készségesen elmondja: a Remény szálló egy bukaresti cég nevén volt. Melynek indiai volt a tulajdonosa.

Az önkormányzat próbált lépni az épületek megmentéséért, de a jelenlegi román törvények nem sokat segítenek, állítja a polgármester. Ötszörös adót szabtak ki az elhanyagolt ingatlanokra, ami részben segített, főleg a jogi személyek esetében, ahol nagyobbak az összegek.

A Remény testvérei és egy újabb Manevis felfedezés

Az a fontos most nekik, hogy legalább a fő sétányon lévő épületeket felújítsák. A négy legfontosabb épület a volt Remény szálló, a Stoica villa, a Heiter villa és a Mélik szálloda. A négy közül jövőre hármat felújítanak, mondja az interjúban a polgármester.

Képünkön balról jobbra az említett négy épület látható a főutcán, a Mélik az a nagyon fehér, ami keresztben áll.

A Remény közvetlen szomszédságában a Stoica-villa található. A helybéliek szerint, akikkel ott elbeszélgetek, ezt is ugyanaz a cég vette meg. A nevét nem tudják a cégnek, de ha ugyanaz, akkor csak a Manevi lehet.

A telekkönyvi kivonat nem igazolja a gyanút. Papíron a villa egy jászvásári cég tulajdona, 2008 óta.

Hogy mégis igazuk volt az általam az utcán megkérdezett szomszédoknak, azt a polgármester igazolja, utólag.

Mik József polgármesterrel a helyszínen nem sikerül találkoznom, mert elutazott. Utólag hívom fel telefonon, és habár érződik rajta, hogy nincs kedve beszélgetni, mégis aránylag egyenesen és becsületesen megválaszolja a kérdéseimet. Ezt nagyra értékelem.

A Remény épületéről annyit tud, hogy megvette a Manevi, és talán készülnek a tervek. Arra a kérdésre, hogy mi a Manevi terve az épülettel, azt válaszolja: műemlék épület, ugyanúgy kell visszaépíteni. Több konkrétumot ő sem tud.

Arra a kérdésre, hogy a Stoica villát is ők vették-e meg, a polgármester azt válaszolja, hogy náluk még nincs bejegyezve egyelőre, még a régi tulajdonoson szerepel. De hallott-e arról, hogy a Manevi megvenné, kérdem. Igen, hallott róla, hogy a Manevi meg szeretné venni, de egyelőre még sehol semmi, a régi tulajdonos nevén szerepel.

De hogy mégis komolyak a Manevi szándékai ezzel a második villával is, kiderül, mikor emlékeztetem, hogy a tévéinterjúban említette, hogy a főutcán lévő négy villa közül hármat felújítanának. Ez a kettő lenne, meg a Mélik? Igen. Arról volt szó, hogy felújítanák, mondja a polgármester. Remélik, hogy úgy is lesz.

Ha a Manevi megígérte, hogy felújítja jövőre, akkor csakis komoly vásárlási szándékai kell, hogy legyenek.

A Stoica-villa egy ilyen kis gyöngyszem faépület, sok aprócska kis gyönyörű részlettel, teljesen más hangulatú, mint szomszédja, a Remény-kolosszus.

A Stoica-villa kívülről nézve aránylag keményen áll, a teteje is aránylag ép, csak pár helyen foghíjas. Bent mégis le van szakadva az emelet helyenként.

https://youtu.be/kYTDCPeAExk

Itt egy kolozsvári ingatlan-tanácsadó cég által tavaly készített videó, amiből elég szépen látszik a villa teljes állapota.

Utolsó, szimbolikus képünk a Stoica-villáról. Majd, ha a Manevi hivatalosan is megveszi, talán bővebben is írunk róla.

Az egykori szászrégeni fényképész, Heiter György villája az egyetlen mostoha a négy közül. Míg a másik hármat legalább ígéret szintjén felújítanák, neki még nem került szerető gazdája. Előtte egy gyönyörű technológiai doboz hirdeti a fejlődést, európai pénzekből, feldobva a lerohadt városképet.

A négy említett épületből a Mélik-szálló van a legjobb állapotban, és a felújítása is előrehaladott fázisban van. Tulajdonosa Misi bácsi, akiről a munkások nagyon nagy tisztelettel beszélnek. Egy csoport lelkes, jó kedélyű és jó munkakedvű nyíregyházi munkás dolgozik az épületen, az emelet munkálatainak javát már elvégezték, éppen festenek. A szálló jövő év végére el kellene, hogy készüljön, mondja a polgármester.

A Mélikek, akik ezt a szállót építették és üzemeltették bő száz évvel ezelőtt, gyergyóremetei örmények voltak.
Aztán később, a kommunizmusban kórház, poliklinika működött az épületben. Majd jött a haldoklás időszaka, és most, ha minden igaz, egy éven belül ismét szálloda fog működni itt.

Mire a Remény és a Stoica is ebbe az állapotba kerül, mint a Mélik, ha egyáltalán kerül, még sok van. A szomszédok, akikkel beszéltem, azt mondják, hogy az új magyar tulajdonos (mármint a Manevi) nekifogott már a felújításnak. Csakhogy ez sajnos nem látszik az épületen, munkálatnak semmi nyoma.

A polgármester cáfolja a szomszédok információit: nem fogtak még neki a szálló felújításának. Csak ki volt takarítva, hogy a statikusok be tudjanak menni, az „expertízist” megcsinálni. Életveszélyes volt teljesen, be volt omolva a tető. Csak takarítottak, csak erre volt még engedélyük a műemlékvédelmi hatóságtól.

Borvizes múlt és jövő

Felmerül a kérdés, érdemes-e befektetnie a Manevinek Borszéken, lesz-e valós kereslet azokra a szálláshelyekre, amelyeket ők itt létrehozni szándékoznak. Piaci alapon fenn tudja-e tartani magát egy szálloda?

A válasz elméletileg egy határozott igen.

Habár, ha most nézzük meg a mozgást az üdülőtelepen, eléggé siralmas a helyzet. A nemzeti ünnep kisvakációján, amikor minden valamirevaló üdülőt elözönlenek a turisták, Borszék kísértetvárosnak tűnik. Üres utcák, üres parkolók, üres minden. A fő attrakció, a korzózás a főutcán abban merül ki, hogy tíz-tizenöt percenként elsétál arra egy-egy család, azt osztva, hogy milyen szépek lehettek valamikor ezek az épületek, és most milyen siralmas állapotban vannak.

De ami késik, nem múlik. Borszéknek hatalmas turisztikai potenciálja van, és ezt egy százhuszonhat évvel ezelőtti reklám-leporelló román szövegével bizonyítom, melyet a Magyar Nemzeti Digitális Archívum oldalán találtam.

Bocsánatot kérek a románul nem beszélő olvasóinktól, de muszáj volt a román változatot beraknom, sokkal jobb, mint a magyar. Nemcsak Borszék hatalmas turisztikai potenciálját bizonyítja, hanem az asszony szerint azt is, hogy a Google Translate már akkoriban létezett. Hogy ez mennyire köszönhető annak, hogy ilyen volt akkoriban a román nyelv (elég későn alakult ki az írott román nyelv jelenlegi formája), vagy mennyire annak, hogy a székelyek akkortájt is székelyül beszélték a románt, nem tudom. De ez a szöveg pont olyan, mint ahogy a kortárs székely a viccekben románul beszél.

Borszék erőssége a borvíz. (Itt is érdemesebb a román feliratot elolvasni, mert a magyar az gáz.) Lépten-nyomon borvízforrások találhatók, melyeknek gyógyereje régen fürdővendégek százezreit vonzotta Borszékre. Sokan nem üdülni jöttek ide, hanem gyógyulni. Fürdőváros jellegét akkor vesztette el Borszék, amikor 2001-ben bezárt a kezelőbázis. Próbálták újraindítani, de a tulajdonossal nem sikerült szót érteni.

Az új borszéki csoda-gyógywellness a turizmust is gyógyítja

2010-ben jött a hír, hogy Borszéken új kezelőbázis épül. Mivelhogy a magánszféra nem sietett ebbe befektetni, a polgármesteri hivatal állt neki építkezni.

Sikertörténetnek indult a dolog, de aztán sajnos egy kormányváltás miatt elfogytak a pénzek, és évekig álltak a munkálatok. Mik József polgármester, a projekt gazdája, évekig kínlódott pénzt szerezni, hasztalanul. Végül kölcsönt vett fel a város. És a megyei tanács is melléállt, kiemelten támogatta az ügyet. Nehezen haladtak a dolgok, de a rengeteg halasztás után mégiscsak úgy tűnik, hogy a központ elkészül, most decemberben átveszik az épületet, és 2022 júniusában megnyitja kapuit a fürdővendégek előtt. Mondja a polgármester. Aki azt is mondja különféle interjúkban, hogy tudja, hogy sok határidőt ígért már, és nem sikerült azokat betartani, de most már tényleg nagyon közel vannak a megnyitáshoz.

Beugrok egyet az új komplexumba. Ami már nem új, mert lassan tíz éves, helyenként jön már le róla a festék. Engedélyt kérek, hogy körülnézzek és fotózzak, és megkapom. Jól esik ez a nyitottság. Amit látok, az megfelel a polgármester által mondottaknak. Az egyik medencében már zubog a víz. A másik medence csak arra vár, hogy feltöltsék. A mofetta kész.

A gyógyfürdő kádjai már a helyükön vannak. Az épület különböző pontjain munkások sürögnek, hiába, hogy nemzeti ünnep van, ezerrel megy a meló. A legtöbben a fa bútorzatot szerelik. Úgy tűnik, tényleg a végefelé járnak. Mik József hamarosan beteljesíti polgármesteri pályafutása legnagyobb projektjét. Gratula!

Ha a kezelőbázis-élményfürdő beindul, vélhetően nagyságrendekkel megugranak majd a borszéki turizmus számai. A polgármester becslése szerint az indulás után minimum két évig nem lesz elég szálláshely és vendéglői kapacitás Borszéken. Így ha a Manevi felújítja a Reményt meg a Stoicát, valószínűleg azonnal lesz kereslet azokra a szálláshelyekre.

Az, hogy Borszéken megnőtt az eladó épületek száma, és már a valamikori élelmiszerbolt ablakában is ingatlanokat árulnak, jó jel. Valószínűleg egyre több régi szép villa talál majd olyan gazdára, aki hasznosítani akarja, nem lerohasztani.

Kíváncsi voltam, mennyiért vehette a Manevi az épületeket, de mivel nem válaszoltak, körbenéztem, mennyiért lehet lerohadt villát venni Borszéken. Az első találat: a 15 szobás és 5 fürdőszobás 5-ös villát, mely központi részen található az eladó szerint, egy alkudható potom 80 000 euróért adnák el, 11 ár területtel, 10 parkolóhellyel és az udvaron lévő borvízforrással együtt. Ez is megviselt állapotban van, a képek alapján, de nem annyira, mint a Remény vagy a Stoica. Ez a 80 ezer euró nem nagy összeg, de valószínűleg töredéke annak, amit a vásárlónak bele kell majd még fektetnie a felújításba.

Az ötcsillagos szálló, ami négy

A luxusszálló építésének a szándéka a helyszínen beigazolódik. Pár különbséggel: nem öt csillagos lesz, hanem csak négy, nem a Manevi építi, és nem a sípálya mellé, hanem az új kezelőpont mellett.

A polgármester szerint ők annak idején négycsillagosra hirdették meg a tendert, azóta nem tud róla, hogy változott volna. Meghirdettek koncesszióba egy hektárnál picit nagyobb területet, a licitet megnyerte egy cég, az kell, hogy megépítse a szállodát. „Állítólag van már megnyert pályázat is, önrész is, jelenleg készülnek a tervek, és szereznék be az engedélyeket. Jövőre neki szeretnének fogni, de minden az engedélyektől függ.”

A képen látható földdarab, melyet az utak félszigetként vesznek körbe, a kezelőbázis-wellness tőszomszédságában található. Ide építenék a szállodát.

A telekkönyv szerint 10 910 négyzetméteres, azaz közel 1,1 hektáros területet 49 évre koncesszióba adták a Hotel Mineral Borsec nevű részvénytársaságnak.

A termene.ro által felrajzolt kapcsolati térképről próbáltunk minden itthoni és magyarországi céget és magánszemélyt leellenőrizni, nem találtunk semmi gyanúsat. A hotelt építő cég 99 százalékos részvényese a magyarországi Sankó-Ép. Tulajdonosa, a gyergyóremetei születésű Ilyés Sándor nagyvállalkozónak tűnik: sok pénzes buliban vett már részt, a Puskás-stadion építésétől kezdve lakóparkokon át a legújabb OTP-székházig.

Az egyetlen gyanús dolog, amit találtam, az egyik társtulajdonos, Mik Sándor neve. Amely meglepően egyezik a polgármester családnevével, és nem túl gyakori név errefelé.

Megkérdem a polgármestert: Mik Sándor rokona? „Valami nagyon távoli. Sok közöm nekem hozza nincsen” – válaszolja.

A pontosság kedvéért hozzátennénk, Mik Sándor tulajdonrésze immár csak 1%, mert idén szeptemberben megváltoztak az arányok.

A rokonizmus gyanúja azért merül fel erősebben, mert nem ez az első rokona a polgármesternek, aki a helyi turizmusból él. Borszéki tartózkodásom alatt arról érdeklődöm az embereknél, hogy hol tudok enni, és azt mondják, a fürdőtelepen egyetlen rendszeresen működő vendéglő van, a Faló. Amiről később azt is mondják, hogy a polgármester törzshelye, ott lehet őt mindig megtalálni, mert a testvére a vendéglő tulajdonosa. A pincérek megerősítik, hogy tényleg ott szokott lenni, csak most épp el van utazva.

A listafirme.ro szerint a cég százszázalékos tulajdonosa Mik Károly, ügyvezetője pedig maga a polgármester. A cégadatbázis viszont téved, a Hivatalos Közlönyben kutatva kiderül, Mik Józsefet 2003-ban Mik Károly váltotta a cég adminisztrátoraként. A Hivatalos Közlöny azt is írja, hogy a cég 2009 decemberében, egy évvel a polgármester első megválasztása után nyitotta ezt a munkapontját a fürdőtelepen.

Megvizsgálva a vendéglős cég adatait, a számokat, az adósságaikat, a peres ügyeiket, a 2011 óta tartó csődeljárást, meg minden mást, nem látom, hogy akkorát szakított volna a helyi turizmusból, hogy sokat lovagoljunk rajta.

Borszéknek nagy szüksége van a turizmusra. Jelenleg a város egy lábon áll. A fő munkaadó az ásványvíz-palackozó, ő ural itt mindent. Ez meglátszik azon is, hogy a város fő szimbólumát, a pompás vasúti völgyhidat most nem turisztikai látványosságként, hanem reklámhordozóként hasznosítják. Ezt kb. úgy kell elképzelni, mintha mondjuk Vásárhelyen a Kultúrpalotára hosszan egy Azomureş-reklámot feszítenének ki. És lehet azzal érvelni, hogy a híd a borvízvállalat tulajdona, de akkor is gamatságnak tűnik ez az egész, mikor az ember ránéz.

Sok helybéli várja a turizmus fellendülését. De ahhoz, hogy a turizmus százasával foglalkoztathassa a borszékieket, ahhoz el kell, hogy induljon a kezelőbázis-wellness, és fel kell, hogy támasszák a sok régi villát meg vendéglőt. Éljen a Remény!

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

A cikk az Átlátszó és az Átlátszó Erdély közös projektje keretében, a News Spectrum támogatásával készült.

The post Meghalt a Remény Borszéken, a „magyarok” megvették a tetemét appeared first on Átlátszó Erdély.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

Mert nagyot álmodni Szováta volt polgármestere, Péter Ferenc, aki RMDSZ-színekben nemrég kezdte meg második mandátumát Maros megye tanácselnökeként. Családi vállalkozása a város fő turisztikai látványosságától, a Medve-tótól mintegy 200 méterre tervez fényűző panziót felépíteni.

Azonban több mint két évvel az építkezési engedély kibocsátása után nincsen jele annak, hogy a telken bármiféle aktivitás folyna. Október 10-én jártunk a helyszínen, és csak egy mély, valószínűleg az alapozásnak/alagsornak kiásott, vízzel megtelt lyukat láttunk. Egy későbbi látogatásunk idején annyi haladást tapasztaltunk, hogy a gödörből kiszivattyúzták a vizet, és a drónfelvételeken látható kavicsot szétterítették a gödör alján.

Az építőtelep mindkét alkalommal kihalt volt, a munkások által öltözőnek használt konténerek és deszkákból hevenyészett korlátok mellett munkaeszközöket nem láttunk. Az EU-s pénzekből kivitelezett infrastrukturális beruházások esetén kötelező információs pannót sem láttuk sehol.

Egy kis vegyesbolt turisztikai luxusberuházásba vág

Az utóbbi hetekben megszereztük a beruházással kapcsolatos, publikus dokumentumok egy részét. A rendelkezésünkre álló, távolról sem teljes dokumentáció alapján nincsen okunk feltételezni, hogy a hiányzó információs pannót leszámítva ebben a projektben bármilyen szabálytalanság történt.

Azért döntöttünk úgy, hogy ezt a beruházást részletesen bemutatjuk, mert Szováta volt polgármesterének, az RMDSZ Maros megyei szervezete elnökének, Maros megye tanácselnökének uniós pénzből, Szováta legfelkapottabb részén építendő panziója akkor is közérdeklődésre tart számot, ha a beruházás lebonyolítása mintaszerű.

Még inkább érdekes, ha a pályázat nyertese, a család tulajdonában levő kis vegyesboltot működtető Sylvania SRL semmilyen tapasztalattal nem rendelkezik vendéglátás, turizmus terén. A cégben Péter Ferenc tíz százalékos részesedéssel rendelkezik, a részvények többi részét a felesége, Péter Zsuzsanna és nővére, Péter Eszter birtokolja.

Péter Ferenc megyei tanácselnökként az EU-s támogatásokat koordináló Központi Régió Fejlesztési Ügynökség (ADR Centru) igazgatótanácsának is tagja. És bár ez első pillantásra összeférhetetlenségnek tűnik, valójában nem az: a pályázatok elbírási folyamatára, a kifizetésekre, ellenőrzésekre és monitorozására az igazgatótanácsnak nincsen befolyása.

Négycsillagos komfort négyzetméterenként 1100 euróért

A tervek szerint az 1300 négyzetméter hasznos felületűre és öt szintesre (S+P+2E+M) tervezett ingatlan 12 szobával és 3 apartmannal, saját konyhával, vendéglővel, garázzsal és terasszal rendelkezik majd, és négycsillagos komfortot nyújt a látogatóknak.

A beruházás összértéke 7,3 millió lej (mai árfolyamon 1,5 millió euró) – tehát négyzetméterenként nagyjából 1100 euróba kerül majd ez az ingatlan. Ugyan panziók átlagos építési költségeire nem találtunk becsléseket, azonban lakóházak esetén az 500 euró/négyzetméter a maximum ár, amit netes fórumokon találni lehet, és ebben benne vannak úgy az anyagok, mint a kulcsrakész kivitelezés.

Ennek ellenére nem volt egyszerű kivitelezőt találni. Több alkalommal írtak ki közbeszerzést a panzió felépítésére. A második közbeszerzési dokumentációt 2020 márciusában állították össze, a beruházás kivitelezője végül a székelyudvarhelyi Triga SRL lett.

Legkevésbé sem szokványos panzió

„Nem tudom megítélni, hogy ön pontosan mit ért a hasonló ingatlanok építésében megszokott ár alatt, de mi ebből az összegből egy legkevésbé sem szokványos, sokkal inkább különleges, 4 csillagos szállodák minősítésének megfelelő panziót szeretnénk építeni, kulcsrakészen, mélygarázzsal, fogyatékkal élők számára kialakított szobával, felvonóval, korszerűen felszerelt konyhával, terasszal és tájba illő, látványában is különlegesen rendezett területtel. Voltaképpen ez lehet a panzió versenyképességének első feltétele.

Az, hogy a versenytárgyalások során sajnos nem volt éles verseny az építő vállalatok között, pont azt mutatja, hogy ez a négyzetméterár nem tűnt vonzónak a legtöbb építkezési vállalkozás számára” – válaszolt felvetésünkre Péter Eszter, a politikus nővére, a Sylvania SRL ügyvezetője.

Péter Eszter szerint a projekt amiatt nem halad, mert a közbeszerzésen nem sikerült kivitelezőt találni: „Nem jelentkeztek sokan a licitre, ugyanis a nagy építővállalatok számára ez a munka kis volumenű, a kisebb vállalatok számára pedig túl nagy falat. A munkálatok megkezdését ugyanakkor nehezíti, hogy Szováta fürdőtelepen június 15. és szeptember 15. között nem szabad építkezni. A vendégek zavartalan pihenését vagy gyógykezelését így védi a város.”

A támogatási szerződés eredetileg 2020. július 31-ét jelölte meg a projekt befejezéseként, azt 2018 szeptemberében meghosszabbították 2022. július 31-ig. A projekt összértéke is megnőtt 7,3 millióról 7,5 millió lejre.

Az anyatejjel szívta magába a vendéglátással kapcsolatos tudást

De hogyan nyerhette meg a projektet a turizmus, vendéglátás területén semmilyen tapasztalattal nem rendelkező, kis vegyesboltot működtető Sylvania SRL?

Bár a pályázati kiírás közvitára bocsátott tervezetében még szerepelt a feltételek között az, hogy a pályázóknak bizonyítaniuk kell, hogy legkevesebb három évre visszamenőleg volt tevékenységük azon a területen, amelyen beruháznának, ez a feltétel később a kiírás végleges formájából eltűnt. Nem tudjuk miért.

„Szovátaiként az ember mondhatni már az anyatejjel szívja magába a vendéglátással kapcsolatos tudnivalókat. Öcsém (Péter Ferenc – szerk. megj.) 16 évig volt a város polgármestere, gyakorlatilag minden turisztikai nagyberuházásnál és fejlesztésnél ott volt, a város turisztikai stratégiáját az ő felügyelete mellett dolgozták ki, kevés olyan emberről mondhatnánk el, hogy többet tud arról, hogyan kell Szovátán színvonalas vendéglátást megvalósítani, mint róla.

Természetesen a puding próbája az evés, és szembesülhetünk olyan helyzetekkel, amikor a tudásunk próbatétel elé kerül, pl. a mostanihoz hasonló járványhelyzettel, de bizakodóan nézünk a jövő elé. A nehéz helyzetek áthidalásában van már tapasztalatunk, hiszen cégünk 28 éve működik, 12 alkalmazottnak biztosít munkahelyet, s amennyiben ezt a beruházást sikerül megvalósítani, további 4 új munkahelyet tudunk létrehozni. Tevékenységünk diverzifikálását lassan tíz éve fontolgatjuk, hiszen kiskereskedelmi vállalkozásként számtalan helyzetben kerültünk már hátrányba a multinacionális cégekkel szemben” – válaszolta kérdésünkre Péter Eszter.

Tagi kölcsönből vásárolták meg a telket

A kiírásban további feltétel, hogy az ingatlanberuházást tervező pályázónak igazolnia kell, hogy építkezésre alkalmas telekkel, vagy pedig egy telken felülépítményi joggal (drept de superficie) rendelkezik.

A Trandafirilor utcában levő, 864 négyzetméteres foghíjtelekre 2017. július 21-én, a pályázati határidő előtt 2 nappal szerzi meg a cég a 20 évre szóló felülépítményi jogot. Később, 2020 júliusában a telket is sikerül megvásárolni.

„A telket magánszemélytől vásároltuk, az ára 305 ezer lej (63 ezer euró – szerk. megj.) volt, és az általam nyújtott tagi kölcsönből fedeztük ennek az ellenértékét” – tájékoztatott a cég ügyvezetője.

Az összesen 7,3 millió lejes projekthez komoly, 3,1 millió lejes (630 ezer euró) önrészt kell biztosítani. A pályázat leadásakor nyilatkoznia kell a pályázónak arról, hogy rendelkezik ezzel az összeggel, ezen felül pedig – mivel a kiadásokat utólag térítik meg – további pénzkeretre van szükség a munkálatok finanszírozására.

Csakhogy a Sylvania SRL 2017-es mérlege szerint a projekt indulása előtt mintegy 2,7 millió lej (560 ezer euró) forgalommal és 330 ezer lej (60 ezer euró) forgóeszközzel, vagyis készpénzzel és áruval rendelkezik, adózás utáni nyeresége ebben az évben 55 ezer lej (11 ezer euró).

A 2018-as mérlegben 2,9 millió lej forgalom mellett 5,4 millió lej (1,1 millió euró) forgóeszköz szerepel (ennek a nagy része az előlegként feltűntetett 4,2 millió lejes EU-támogatás), megjelenik továbbá egy 1,1 millió lejes tartozás is.

Hosszú távú befektetési kölcsönből fedezik az önrészt

„A pályázat üzleti tervébe bele volt foglalva, hogy az önrész bizonyos hányadát egy hosszú távú befektetési kölcsönből fogjuk fedezni, az ÁFÁ-t pedig egy rövid távú hitelvonalból. Mivel a Sylvania SRL áfafizető, ezért a pályázattal kapcsolatos számlákra kifizetett ÁFÁ-t vissza fogja igényelni. Ez nagyságrendileg 1 165 000 lej lesz.

Ezt ha levonjuk a 3 140 000-ből, marad 1 975 000 lej. Ennyi önrészt kellett bemutassunk. Ebből az üzleti terv szerint 1 266 000 lenne a hitel és 706 000 lej a saját forrás. Ezt az összeget a finanszírozási szerződés aláírásakor, vagyis 2018-ban kellett bemutatni, nem a pályázat benyújtásakor, ahogy ön állítja. Ezt az összeget már a 2018-2019 mérlegekből ön is láthatja” – így az ügyvezető, aki, mivel attól félt, hogy nyilatkozatait kontextusból kiragadva fogjuk tálalni, azt kérte, a teljes levelezést tegyük közzé. Ez a levélváltás itt elérhető.

Közben Péter Ferenc sem szegényedett el

Miközben a család tulajdonában álló cég hamarosan egy komoly értéket képviselő ingatlannal gyarapodik, a Maros megyei tanácselnök vagyonnyilatkozataiból nem úgy tűnik, hogy a Péter család vagyona csökkent volna.

Akárcsak 2017-ben, 2020-ban is egy 3900 négyzetméteres, 2000-ben vásárolt szovátai beltelek besorolású ingatlan, egy 2009-ben vásárolt 1,9 hektáros erdő, valamint egy 2015-ben örökölt 599 négyzetméteres földterület és lakóház egy kis része van a Péter család tulajdonában. Ezen kívül van még egy 2009-ben vásárolt marosvásárhelyi lakásuk.

És bár a 2020-as vagyonnyilatkozatban megjelenik egy összesen 222 ezer lejes (45 ezer euró) kölcsön, amit a Sylvania SRL-nek nyújtott feleségével együtt, közben mintegy 75 ezer lejjel gyarapodtak a bankszámlái.

Nyitókép: Október 10.-én így nézett ki a Sylvania SRL két éve elkezdett beruházása Szovátán. Fotó: Egyed Ufó Zoltán

Acest articol a fost publicat pe PressHub.ro și Átlátszó Erdély în cadrul proiectului “Cohesion Policy: Better Understanding, Reporting, Dissemination”, cofinanțat de UE prin DG Regio.
Informațiile prezentate nu reprezintă poziția oficială a UE. Întreaga răspundere asupra corectitudinii și coerenței informațiilor prezentate revine autorului.

The post Sikersztori Szovátán: vegyesboltból luxuspanziót fejleszt Péter Ferenc családi cége appeared first on Átlátszó Erdély.

Felújított vagy restaurálás alatt álló műemlékházak sora, turisztikai útmutatók és leírások fogadják a Verespatakra érkezőt. Közelebbről az is feltűnik, hogy az épületek nagy része üresen áll, a folyamatban levő felújításokat pedig rég abbahagyták: a leponyvázott vagy kitámasztott épületeken valójában csak az idő vas foga rág; időnként néhány helyi is besegít, akik éjjelente ezt-azt ellopnak az elhagyatott házakról, így gyorsítva a pusztulást.

„Keserű látni az elhagyott, pusztuló házakat: ellopják az ablakokat, ajtókat, a padlót. És azok lopják el, akik a Goldot támogatták. Éjjel jönnek a szomszéd házba is: ha a Goldé is a ház, akkor sem fogadható el sem a lopás, sem az, hogy tönkreteszik a település arculatát” – vázolta a sorsukra hagyott házak helyzetét Zeno Cornea helybéli aktivista.

A helybéliek csak Goldként emlegetik a Gold Corporationt, invazív kampányának emlékét ma a vállalat által felvásárolt házakra, középületekre rögzített feliratok, szlogenek, turisztikai útmutatók őrzik: „Singura solutie mineritul” (Egyetlen megoldás a bányászat), „Nu vrem sa cersim, vrem sa muncim” (Nem koldulni, dolgozni akarunk).

A vállalat az iskolát is megvásárolta, amelyet 2012-ben terveztek befejezni, de máig sem készült el. A „régi iskola” leponyvázott falán felirat: A bányászatból építjük a jövőt.

A kulturális miniszter és a parlament UNESCO-bizottsága Verespatakra érkezik egy „félretájékoztató látogatásra” – láthatjuk a 2014 augusztusában aktivisták által készített riportfilmben. A videó, ahogyan sok hasonló felvétel, leleplezi azt a módot, ahogyan a vezető politikusok az RMGC embereivel karöltve próbálták megvalósítani a bányaprojektet.

„Minimális morális kötelességünk kell legyen azokkal szemben, akik százmilliókat fektettek be.” Dorin Dobra, a parlamenti UNESCO bizottság tagja – 2013. augusztus 20.

Sok víz folyt le a Verespatakon a bányaprojekt kezdeményezése óta. A fenti kisfilmben látható aktivisták között olyanok is vannak, akik a Gold-projekt leállítása után folytatták munkájukat Verespatakon, ők ma a Trai cu rost projekt önkéntesei, a Made in Roșia Montană szociális vállalkozás munkatársai, gyermekfoglalkozások koordinátorai.

A videó témája Verespatak felkerülése az UNESCO világörökségi listájára, ahogy ez a téma ma is Verespatakon. A júniusra várható döntésről helyi aktivisták úgy vélik, megnyithat bizonyos anyagi forrásokat, és a turizmus fellendítésében is fontos lehet, de nem biztosítja Verespatak jövőjét.

A verespataki kulturális bányászati táj  megmentéséhez önmagában nem elég sem az arany ciántechnológiás kitermelésének megakadályozása, sem a világörökség részévé nyilvánítás. Csak különféle, hosszútávon is fenntartható projektek biztosíthatják a táj megőrzését és élhetővé tételét.

A 2015-ben indult Trai cu rost (Értelmes élet) helyi és kolozsvári tagjai a környék számára fenntartható turisztikai fejlesztésekben gondolkodnak. Így hozták létre a Trai cu rost weboldalt, ahol a Verespatakon és környékén zajló turizmusról, a helyiek által nyújtott szolgáltatásokról összesítik az információkat.

„Egyelőre a túraútvonalakra összpontosítunk, ugyanis az idelátogatók számára ez állandó szabadidős tevékenységet biztosít” – meséli Costel Zainea, akivel a túrajelzések felújítása közben ismerkedtünk meg Verespatak központjában, a kisbolt előtt. Ez a kisbolt a település alternatív információs központja: nincs  kérdés, amire a nagyon kedves boltos néni ne tudná a választ, vagy ne tudná azt megszerezni.

A nyesőollóval és festékes bödönökkel felszerelt önkéntesek a változó nehézségű túraútvonalakat járták végig, de biciklis útvonalak kialakítására is készülnek, sőt a jövőben a Szénafesztiválhoz (FânFest) hasonló rendezvényt is szerveznének.

„Úgy érezzük, olyan hely ez, ahol megpróbálnánk élni”

A Verespatakért folyó ellenállás során sokak szívéhez közel került a település és környéke: ahogyan a Made in Roșia Montană szociális vállalkozást kezdeményező és cserkészfoglalkozásokat vezető Tică Darie, úgy a bukaresti származású Costel is itt képzeli el a jövőjét.

„Számomra is úgy kezdődött, mint minden nem helyi számára a részvétel a verespataki ellenállásban: hallottam a bányaprojektről, és nem tűnt korrektnek. Először bukaresti aktivistákkal ismerkedtem meg, majd önkéntes lettem a Szénafesztiválon, és közvetlen politikai akciókban is részt vettem.

Megismerkedtem a barátnőmmel, aki műépítész és részt vesz az Adoptă o Casă la Roşia Montană (Fogadj örökbe egy házat Verespatakon) programban, amely évek óta verespataki épületek szakszerű felújítását célozza meg, önkéntes munkával.”

Costel Verespatakon készül letelepedni: úgy gondolja, hogy egy romos ház felújításával a helyi fiataloknak példát tud mutatni, hogy ami régi, azt nem kell teljesen lerombolni, modernné lehet tenni. Asztalosműhely indítását tervezi, de egy olyan vendégházról is álmodik, ahol művészeket, gyermekfoglalkozásokat vezető szakembereket is vendégül láthatnak.

Mit nem jelent Verespataknak az UNESCO?

Verespatak számára szimbolikus fordulópontot jelenthet a felvétel a világörökségi listára. A bányatelepülés jövőjét tekintve megnyugvásra mégsem ad okot, vélik a helyi aktivisták: „Van rá példa, hogy amennyiben a világörökség sérül, az UNESCO Bizottság visszavonja a címet, ahogyan a drezdai Elba-völgyében felépített négysávos autópályahíd miatt is történt” – fejti ki az egyik kolozsvári aktivista. Az UNESCO Világörökség Egyezménye egyféle javaslat az értékmegőrzésére, de az állam döntéseire nincs befolyással.

A világörökség cím Verespatakra mint bányászati tájra, a római galériákra vonatkozik, amelyeket ahhoz, hogy látogathatóak legyenek, ki kellene építeni. A beruházás és a fejlesztés az önkormányzat együttműködése nélkül nem valósulhat meg. A terület ugyanakkor a Minvest Deva állami bányavállalat tulajdonában áll, ezért további dilemma, hogy kinek lesz érdeke a terület turisztikai fejlesztése.

„Önkormányzati, megyei és állami szintű együttműködés is szükséges a projekt megvalósításához: például, hogy a Minvest Deva állami vállalattól a kulturális minisztériumhoz kerüljön a terület, s így pénzalapot biztosíthassanak a galériák rendezéséhez, gondozásához” – mutat rá Costel.

Több jele is van annak, hogy a helyi önkormányzat nem támogatja az UNESCO-projektet – vélik az aktivisták. Egyrészt az általános városrendezési tervet említik: 2015-ben ugyan a bányaprojektet ellenzők pert nyertek az önkormányzattal szemben, így az RMGC-nek kedvező általános és területi városrendezési terv „érdekellentét fennállása” miatt elvesztette érvényességét. Az új terv azóta sem készült el.

Ennek egyik következménye, hogy nem áll rendelkezésre törvényes szabályozás a helyi építkezési engedélyek kibocsátásához, ami elengedhetetlen egy műemlék besorolású ház felújításához.

A másik aggasztó jel, hogy a bányavidék és a római bányászati emlékek egyik területét (Kirnik és Várhegy – Cârnicul şi Cetate) az állami erdőgazdálkodási alap részévé tették. Ugyan nem beszélhetünk erdőről, inkább 15 éves fiatal fák és cserjék vannak itt, a lépés megnehezíti a területrendezést, a fák gyökerei pedig lassan omlásnak indítják a bányabejáratokat:

„Ha megsemmisül a bányászati táj, megszűnik az UNESCO-védettség is” – összegzi Costel.

Az is kérdés – folytatja egy másik önkéntes –, hogy Verespatak és lakói mennyire állnak készen a nagyszámú vendég érkezésére: szállás, étkezés, megközelítési lehetőségek tekintetében megfelelnek-e majd az igényeknek.

Szellemházak várnak a sorsukra

Ha júniusban Verespatakot világörökségi helyszínné is nyilvánítják, a település sorsát továbbra is bizonytalanságban tartja a Gold Corporation Romániával szembeni kártérítési pere, amelytől többek között a vállalat tulajdonában álló, lakatlan vagy lakott, felújított vagy pusztulásnak indult épületek sorsa is függ.

„Sokan azzal az egyezséggel adták az ingatlanjaikat a Gold Corporationnek, hogy a bányaprojekt indításáig lakhatnak benne. Hogy mi lesz a lakók és a házak sorsa, nem lehet tudni, csak forgatókönyvekben gondolkodhatunk” – fejtett ki a Trai cu rost kezdeményezője.

1.     Ha az állam veszít és kártérítést fizet a bányavállalatnak, akkor az állam tulajdonába kerülnek a házak. Ez esetben árverésre kellene kiírnia őket a házak reális értékének felbecsülését követően (a Gold ennél jóval többet fizetett értük).
2.     Ha a vállalat veszít, továbbra is az ingatlanok tulajdonosa marad.

Mivel a Cioloş-kormány titkosította az eljárást, arról sem lehet tudni, hogy mi zajlik a zárt ajtók mögött, a helyiek így nem tehetnek mást, mint hogy az eredményre várnak.

Sokat javult a hangulat

A hétvégi verespataki látogatásnak kétnapos turistáskodásként vágtunk neki: a Trai cu rost kínálta lehetőségeket szerettük volna kipróbálni. Kiderült, olyan különböző alternatív helyszínei és állomásai is vannak az alakuló turizmusnak, mint a központi kisbolt, a cserkészek szervezte rendezvények, az unitárius istentisztelet vagy a település „élő könyvtára”.

Bár a tehénfejés kimaradt a tervezett tevékenységek közül, találkoztunk a turistaútvonalakat járhatóvá tevő, felújító önkéntesekkel. Szállásadónk ugyan még nem szerepel a Trai cu rost oldalon, azok közé a helyiek közé tartozik, akik kiálltak a Gold ellen. A hostel udvara pedig olyan, mint egy kis bányamúzeum.

„A Trai cu rost jelenlegi szállásajánlata azért érdekes, mert az együttműködők nagy többsége támogatta a Goldot” – meséli Costel.

A helyiek továbbra is gyanakodva figyelik egymást, nem lehet tudni, hogy valójában hányan változtatták meg a véleményüket a bányaprojektről. „Nem mondhatni, hogy a valamikori bányatámogatók ma már alternatív és fenntartható projektekben gondolkodnak” – teszi hozzá.

Szombat este tartotta a helyi cserkészcsapat az éves Fényfesztiválját is. Családias, de életteli közösségi hangulatot találtunk egy hatalmas ház tágas udvarán: gyertyák világították meg a teret, gyerekek rohangásztak, játszadoztak a kifüggesztett hintaágyakban, turisták beszélgettek a tábortűz körül.

A programot szervező Tică évekkel ezelőtt biciklivel érkezett első Szénafesztiváljára, most a település gyerekei számára szervez foglalkozásokat. A ház fele, amelynek az udvarán az esemény zajlott, szintén a Gold tulajdonában van, a másik felét ő vásárolta meg, hogy majd maga is foglalkozhasson szállásadással, rendezvényszervezéssel.

„Míg a szakállam és az egészségem engedi, szolgálok”

Köztudott, hogy Pálfi Árpád, a helyi unitárius lelkész jellegzetes alakja volt a verespataki ellenállásnak, aki nem fogadta el a Gold ajánlatát, hogy felújítsák a templomot. Inkább önkéntesekre bízza, akik évről évre minden nyáron besegítenek.

A lelkészről az a hír járja, hogy olyan, mint egy öreg hippi, aki a formaságokkal nem sokat törődik. Gyakran papucsban tart istentiszteletet, mely azonban akkor sem marad el, ha ő az egyedüli részvevő. A templom leghűbb látogatói az ortodox vallású Zeno Cornea és kutyája, Bobi, ami jó példája annak, hogyan alakította át a bányaberuházás a közösségi viszonyokat: miközben családokat és barátokat szakított szét, új szövetségek és barátságok is kialakultak.

„Bobi hiányzott a legjobban ma a templomból. Egyedül is elmegy megnézni a harangozást, felmegy az orgonához is a mise alatt” – meséli  büszkén Cornea, aki pálinkafőzés miatt ezúttal nem tudott résztvenni a kétnyelvű istentiszteleten.

Pálfi tiszteletes egészen ünnepi hangulatban fogadott, tudott róla, hogy tordai vendégei is lesznek. Harangozás közben, ahogy mindig, felhívta a családtagjait, de még a híveit is, akiket az istentiszteletre várt: „Így szoktam, harangozás közben telefonálok, hogy lássák, dolgozom” – magyarázza viccesen.

Bobi nélkül is különleges volt a vasárnapi alkalom, hiszen különböző felekezetű helyi, kolozsvári, tordai és magyarországi vendégek egyaránt részt vettek rajta. Olyan is akadt, aki vállalta az orgona megszólaltatását.

Zeno Cornea azt is elmagyarázta, miért választja feleségével és lányával együtt a helyi ortodox templom helyett az unitáriust:

„Az unitárius pap volt az egyetlen, akit nem tudtak megvenni, azért járok hozzá. Ez az a templom, ahol azok gyülekeztek, akik meg akarták menteni Verespatakot: a verespataki ellenállás központja.”

A személye iránti tisztelettel a tiszteletes is tisztában van, s bár büszkén említi, hogy múlt héten is interjút adott, a humora most sem hagyja el:

„Én voltam az egyetlen bátor, az 56-os. Mármint kilóra, kalappal. Mert kinyitottam a templom kapuit” – mondja, aztán felidézi, hogyan vették körül a Gold emberei a templomot az ökumenikus istentiszteleten, amire az ellenállás jegyében került sor.

Szimbolikus helyszín a templom udvara is: innen hantolták ki az első halottat, akit a Gold Corporation projektje miatt vittek magukkal a leszármazottak. A kihantolásra érkező egyháziak Kolozsvártól Tordáig minden településről hoztak egy kis földet és azzal földelték be a sírhelyet, ahol most kopjafa emlékeztet az elhunyt megbolygatott nyugalmára.

„Több mint háromszáz halottat hantoltunk ki, elszórtuk mindenfelé őket – a halottakat is megvásárolták” – fogalmaz Pálfi.

Egy hónapja nyugdíjba vonult ugyan, vasárnaponként mégsem fog elmaradni a kétnyelvű istentisztelet. „Kértek a híveim, hogy ne hagyjam itt őket, mert nem lesz, aki eltemesse őket” – indokolja a pap a település melletti több mint négy évtizedes kitartását.

Hiába a siker, hatalmas a veszteség

Zeno Corneát épp borotválkozás közben találtuk otthonában. Egész délelőtt pálinkát főzött a feleségével, most komótosan borotválkozik: műanyag pohárban kevés víz, abban öblíti a borotvát. Nincs víz, mondja, a szárazság miatt, így a szomszédból kell hozniuk.

„Vegyél valamit magadra” – szól a felesége. „Fázol?” – kérdez vissza Cornea ironikusan, de megadja magát, és a kikopott, „Salvati Rosia Montana!” feliratú pólóra rávesz egy felsőt.

A szűkös konyhában beszélgetünk Corneával, aki a verespataki ellenállás egyik  helyi hangadója volt. Korábban a bányában dolgozott topográfusként, innen az alapos helyismerete. A konyhában a kisméretű tévé műanyag csipkével van leterítve, a falon az utolsó vacsora képe. A távirányítókat műanyag zacskóba csomagolták, hogy megóvják a rongálódástól.

Cornea apja is a bányában dolgozott, ahogy általában a helyi férfiak. 48 évesen halt meg szilícium-mérgezésben, hét gyermeket hagyott maga után. Cornea akkor tizennégy éves volt.
„A bányának velem legyen vége – búcsúzott tőle halálos ágyán az apja –, ne adja az Isten, hogy a bányában dolgozz.”

Bár maga az egyik legelszántabb ellenzője volt a ciántechnológiás aranykitermelésnek, nővére nem tartott ebben vele.

„Megbocsátok, de nem felejtem el. Mondtam neki: a szívemnek kedves maradsz, de már nem annyira”

– idézi fel, hogyan adta el tudtán kívül nővére a Goldnak a házat, amit együtt vásároltak az anyjuknak, hogy közel élhessen hozzájuk.

Miközben elítéli a nagyvállalat eszközeit, amelyekkel rászedte az embereket, meg is érti, hogy sokan bedőltek neki, hiszen – magyarázza – nagyon jó stratégiákat alkalmaztak.

„Átlátszó zacskóban vitték a pénzt az eladott házakért, hogy közben a szomszéd is lássa, miről marad le. A felvásárolt épületeket elkezdték bontani, hogy az, aki ellenállt, érezze, nincs maradása, itt minden pusztul. Háromszáz embert alkalmaztak csak azért, hogy fel-alá járkáljanak bányászruhában, és hogy legyen, aki mellettük tüntessen.”

Cornea optimistább Costelnél, ami a közösségi hangulatot illeti. A helybéli szerint ugyanis mára az emberek belátták, hogy becsapták őket, rájöttek, hogy a bányászat nem Verespatak számára az egyetlen megoldás, hanem a befektetők és a megvesztegethető politikai vezetők számára.

„A fiatalok látják, hogy becsapták őket, hogy nekik csak a lapátmenedzser szerep maradt volna a bányában, és hogy a kulcsfeladatokat PRC (pile, relaţii, cunoştinţă – kapcsolatok, ismeretségek) alapon osztották volna ki” – értékeli a helyzetet.

Cornea érezhetően azzal a ténnyel szemben a legkritikusabb, hogy hazájának természeti kincsei idegen kézbe kerülhettek volna, hogy az árulók, azaz a befektetést támogatók, a „Iancu-indulót” és román himnuszt énekelték, miközben egy kanadai cégnek akarták minimális nyereségért eladni az aranyat, a római kori emlékeket elpusztítva, amelyek szerinte meghatározóak román nemzeti identitásában.

„Most is folyik kicsiben az aranylopás, de legalább a mi románjaink teszik és nem külföldi befektetők” – magyarázza cinkos mosollyal.

„Ha újra lenne egy fenyegető projekt, ezúttal egy román cég vagy maga a román állam kezdeményezésével, nem tudom, hogy Romániában hányan mennének újra utcára: ha már nem az idegenekkel szembeni ellenszenv motiválná az ellenállást, hanem a természet-, az értékvédelem, a korrupcióellenesség, nem lenne ekkora az összefogás” – véli Costel, aki szerint ennek oka a térség monarchiabeli elnyomottsága, az aranylelőhely miatti hatalmas korabeli adók és az öröklött idegengyűlölet.

Costel szerint a település számára az a tudás és világszemlélet lehet nyereség, amit főleg a helyi fiatalok szereztek a különböző akciók, beszélgetések vagy a Szénafesztivál rendezvényei során.

„A fiatalokban is él a nemzeti érzékenység, de nem az, ami a gyűlölet felé hajlik: sokuknak vannak német vagy magyar rokonaik, felmenőik is. De találkoztam olyan fiatallal is, akinek van magyar rokona, mégis erősen él benne az idegengyűlölet. A fiatalok legalább jobb belátásra téríthetőek, az idősek már nem” – fejti ki Costel, aki már barátai között is számon tart olyan helyi fiatalokat, akikben korábban erős ellenszenv élt a magyarokkal szemben, nem személyes tapasztalat alapján, hanem mert így tanulták.

A Verespataktorkán (Gura Roșiei) élő roma közösséggel szemben még erősebbek az ellenérzések, mondván, ők semmit nem dolgoznak, és segélyből élnek. Helyzetükkel azonban senki sem foglalkozik, azért sem, mert ennek az állapotnak a fenntartásához fűződik a hatalom érdeke.

A jelenlegi polgármester, aki mindenben készségesen segítette a bányavállalatot, négyévente éppen a legsérülékenyebb közösségekre tett nyomással tartja meg a hatalmát: „a romákat azzal fenyegeti, hogy visszatartja, elvágja a segélyt, ha nem rá szavaznak, Vartopban (Vârtop), ahol sok a mezőgazdász, különböző befektetéseket folytatott, hogy így nyerje meg a választóit, és biztosítsa a következő mandátumát.”

Verespatak megmaradása a legnagyobb civil összefogással elért eredménye Románia elmúlt harminc évének. De Verespatak nemcsak a hatalmi visszaélések elleni kiállás szimbóluma, hanem kulturális örökség és élő közösség is, amit emberi kapcsolatok és hatalmi viszonyok szőnek át és alakítanak, egyelőre úgy tűnik, továbbra is egymásnak feszülő érdekek és meggyőződések mentén.

Jakab Villő Hanga

Adományozd a jövedelemadód 2%-át az Átlátszó Erdély Egyesületnek!

The post Patthelyzet Verespatakon: az ellenállás győzött, a szembenállás maradt appeared first on Átlátszó Erdély.