Iratkozzatok fel a YouTube-csatornánkra!

Amennyiben nekünk adnád a jövedelemadód 3,5 százalékát, ami neked nem kerül semmibe, hiszen az állam úgyis elköltené valami másra: azt ide kattintva teheted meg. Két percbe sem telik rendelkezni róla!

Ha fontosnak tartod a munkánkat, és úgy gondolod, hogy egyszeri, vagy rendszeres támogatónk lennél, ennek módjait itt találod meg.

Kiemelt kép forrása: Székely Nemzeti Tanács/Facebook

The post Ha Georgescutól félünk, Orbántól miért nem? appeared first on Átlátszó Erdély.

Az erdélyi egypártrendszer felé tett hatalmas lépést a Fidesz, amikor bezáratta a Demokrácia Központokat, vélik forrásaink. Ők a probléma egyik fő okát abban látják, hogy a Néppárt és az erdélyi nemzeti oldal politikai kudarca miatt az EMNT-t is büntetik, mely pedig becsületesen elvégezte a rábízott feladatot: a könnyített honosítást, majd a magyarországi választások körüli erdélyi ügyintézést.

Az EMNT-közeli forrásaim nemcsak a kizárólagosságra törekvő RMDSZ-t, vagy a pénzforrást elzáró magyar nemzetpolitikusokat, hanem a Néppárt vezetőit is keményen bírálják. A Néppárt megvádolt vezetői védekeznek, szerintük a probléma inkább az RMDSZ hamis budapesti lobbija és egyeduralmi törekvései. Illetve a Fidesz pálfordulása, amikor a nemzetpolitikát felváltotta az érdekpolitika.

Erről fog szólni mai szókimondó anyagunk, melyben a megszólalók java névvel nyilatkozik, de vannak olyanok is, akik névtelenséget kértek. Az EMNT/P-sek nagyon óvatosak. Volt, aki nem szerette volna, hogy az ő válasza közel legyen egy olyan részhez, ahol mondjuk Semjénről van szó, nehogy majd Semjén azt gondolja, hogy ő támadja. Vagy például mindenki vigyáz, hogy ne vonja kétségbe Orbán Viktor politikai éleslátását. De a párton belüli ellentétekről sem mindenki mer nyíltan és névvel beszélni. Az EMNT/P-sekben érződik a vágy, hogy kimondják az igazságot, ugyanakkor az is érződik, hogy nem akarják összerúgni a port senkivel. Még.

Egy tollvonás nélkül

Február elején keresett meg telefonon pár EMNT/EMNP-s alapember, azzal a panasszal, hogy fentről be akarják záratni a Demokrácia Központokat. Az fájt nekik, hogy fentről egyetlen tollvonással véget vetnek egy tizenvalahány éves folyamatnak, egy kemény munkával felépített hálózatot semmisítenek meg. Sőt, helyesbítenek, egyetlen tollvonás nélkül teszik ezt a budapesti politikusok, mert még csak nem is adják ezt írásba, csak szóban közölték ki a az EMNT/P vezetőségével, hogy ezentúl nincs pénz, be kell zárni, és be kell olvadni az Eurotrans-ba.

Forrásaink szerint a döntés, hogy ezután csak az RMDSZ Eurotrans Alapítványa kapja a támogatást erre a feladatra, 2023. január 9-én született. Arra a kérdésre, hogy ki hozta a döntést, azt válaszolják, hogy Semjén. A Semjén-Potápi vonalon közölték a döntést az erdélyiekkel. Arra a kérdésre, hogy valamilyen írott bizonyítéka van-e ennek, azt válaszolják, hogy nincs, és nem is lesz. Ezt nem írták le, és nem is fogják leírni.

Ekkor már késő volt ajánlani bármit, mert már el volt döntve, állítják forrásaink. Három vagy négy éve lebeg a levegőben, hogy előbb-utóbb le fogják húzni a rolót, a politikai szerepvállalás gyengesége, eredménytelensége miatt.

„Belső körökben Toró már elismerte, hogy az ő hibájuk ez, mert muszáj volt kompromisszumot kössenek arra föl, hogy összeolvadjon az Eurotrans a Demokrácia Központokkal, s most már az Eurotrans fogja csinálni a honosításokat. Belementek ebbe, mert így megmarad az ő fizetésük és mindenük.”

Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke és Toró T. Tibor, az EMNT és az EMNP (Néppárt) alapítója részben megerősíti, részben cáfolja forrásaink információit:

Sándor Krisztina: „Január 9-én telefonon közölte a hírt velem Potápi Árpád államtitkár. A lényege az volt, hogy mi külön nem kapjuk meg a támogatást, csak az Eurotrans. Nincs összeolvadás velük. Ahogyan az az RMDSZ egyik alapítványa, úgy a mi esetünkben is teljesen egyértelmű, hogy mivel az EMNT döntött anno a párt létrehozásáról, így ugyanazon politikai közösségnek a tagjai vagyunk. Téves hír, hogy belementünk volna ebbe.”

Toró T. Tibor: „A politika ma olyan irányba fejlődik, hogy egyre idegenebb tőle az írásbeliség. A politikai jellegű döntéseket általában különböző informális egyeztetések során szokták közölni. Velünk is így történt. Mivel nem akartunk belenyugodni abba, hogy egy jól működő, hasznos munkát végző és az ügy iránt magas fokú felelősséget mutató hálózat felszámolódjon, az EMNT és a Néppárt által közösen megbízott tárgyalócsapat – Sándor Krisztina és jómagam – többszörös egyeztetést kért és kapott a Nemzetpolitikai Államtitkárság vezetőitől. Sajnos a számunkra kedvezőtlen döntést most nem tudtuk megváltoztatni. De mivel úgy érezzük, igazunk van, nem adtuk fel, hogy meggyőzzük őket igazunkról.”

A Fidesz-megbízás

Hogy megértsük, hogyan kezdődött, és hogyan jutott ide a történet, vissza kell tekintenünk a múltba. EMNT/P tagok mesélik, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács már 2003 óta létezik, de a 2010-es fideszes nyeréssel tudott kicsit újra lábra állni. Akkor tudta Tőkés maga köré összeszedni azokat a régi harcostársakat, akik tényleg a nemzeti oldalt szolgálták, ingyen és bérmentve, akkor is, amikor nehéz időszak volt. Akkor létrehoztak egy új területi EMNT hálózatot, mindenhol szervezetek születtek.

Ehhez még pénz sem kellett egyébként, csak az új lelkesedés, hogy végre van miért küzdeni. S akkor ehhez hozzájött az, hogy elfogadták Magyarországon a kettős állampolgársági törvényt, és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Fidesz partnerségi megállapodást kötött: megbízzák az EMNT irodahálózatát a honosítás ügyintézésével, állítják forrásaim.

Nagy Pál, az udvarhelyszéki EMNT elnöke meséli: „Mi, az EMNT voltunk a nemzeti oldalról a partnerei a Fidesznek. Adtak a működéshez pénzt, mert ingyen azért nem lehet dolgozni. Ez természetes. És ez így jól működött. Alakultak a különböző statisztikák, nőtt az állampolgárság-igénylők száma. Volt egy nagy bumm. Aztán kezdett visszaesni a honosításigénylés, de bejöttek új feladatok, mint az anyakönyvezés, anyasági támogatás, babakötvény, regisztráció, stb. A magyarországi parlamenti választásokkor a szavazatokat is le lehetett adni a legtöbb irodában.”

A politikai bukdácsolás ára a kegyvesztés

Csakhogy 2012-ben voltak itt választások, és a nemzeti oldal nem tudott eléggé megkapaszkodni. Nem tudott elég súlyt szerezni magának a frissen alakult Néppárt, mesélik forrásaim, ami kint csalódást okozott. És a Fidesz lassan elkezdett nyitni az RMDSZ felé.

Fokozatosan létrejött egy először alig észrevehető, de lassan egyre nagyobb szakadék a Fidesz és a Néppárt/EMNT között, mesélik néppártos forrásaim.

„Mert tulajdonképpen a Néppárt és az EMNT működtette ezt a rendszert. Az EMNT kapta a jogosultságot és a pénzt, de bújtatottan, ennek a farvizén jött létre a Néppárt, és ott volt, ott erősödött meg annyira, amennyire meg tudott erősödni. De mivel nem voltak eredmények, és végül a 2016-os választás sem hozta meg az áttörést, onnantól látom én azt, amikor a nagy szakadás történt.”

Vinczellér Árpád, az EMNP volt alelnöke szerint a történetnek része az is, hogy 2014-ben a Fidesz explicite kijelentette Toróéknak, hogy ne indítsanak jelöltet az államelnöki választásokon. „Hogy csak az RMDSZ indítson jelöltet. De ők szembe mentek a Fidesz elvárásaival, és elindultak. Szilágyi Zsolt elindult elnökjelöltként, és ugye nem sikerült neki, erősen leszerepelt. Erreföl lemondott Toró és Szilágyi azonnal. Ezért volt a 2015-ös viharos marosvásárhelyi Országos Kongresszus. Volt egy fiatal gárda, aki úgy érezte, hogy ez az egész már idejétmúlt, szegény Toróékat meghaladta már a feladat, váltás kell, más szemlélet, satöbbi. Az, hogy csak vagyunk, és attól működik a dolog, az már nem elég. De aztán a lemondás után két nappal Toróék jól visszasünnyögték magukat, visszaszívták a lemondást, és ment volna tovább az élet, mintha nem lett volna a vásárhelyi kongresszus.”

A 2014-es EMNP-s szófogadatlanság után, 2015 februárjában a Fidesz megbízta az RMDSZ Eurotrans alapítványát ugyanezzel a feladattal, amit az EMNT-nek is adtak. És ugyanannyi pénzt adtak erre az Eurotrans-nak, mint a EMNT-nek, évi 250 millió forintot. Úgyhogy párhuzamosan két struktúra kezdett működni a Fidesz megbízásából és pénzéből. „Ezzel nem is volt baj, mert hát a lényeg úgy is az volt, hogy az embereknek segítsünk, és ez jól működött. Persze főleg ott, ahol az RMDSZ nagyon erős volt, kialakult egy versenyhelyzet.”

Aztán a súlypont kezdett eltolódni, és ez keményen zajlott az utóbbi években, állítják forrásaim. A konzulátusok egyre inkább az RMDSZ-irodákat használták. Oda küldték az iratokat, még azokat is, amelyeket a Demokrácia Központokon keresztül igényeltek az emberek. Tehát ha valaki bement a Demokrácia Központba, ott elintézte az ügyes-bajos dolgait, mikor meg kellett kapnia a választ, azért már az RMDSZ-hez kellett mennie, mert a konzulátus oda küldte vissza.

Egész addig, hogy most a válság miatt úgy döntöttek Pesten, hogy párhuzamos struktúrákat nem működtetnek, és ezért a Demokrácia Központ támogatását megszüntették. Fölkérték az EMNT-t, hogy üljön le az Eurotrans-szal, és beszéljék meg, hogy vegye át az EMNT kollégáit is, állítják a panaszkodó EMNT-sek.

A 2020-as lecke, amiből nem sokat tanultak

Vinczellér szerint ugyanez, ami most, megtörtént 2020-ban is. „2020 őszén jött egy üzenet ugyanígy, mint most ez a döntés, se leírva, se aláírva, se semmi. Hogy ha a Néppárt jelölteket állít az RMDSZ-szel szemben a választásokon, ha megpróbálja ellehetetleníteni az RMDSZ-t akármilyen formában, kampányol ellene a közösségi oldalon vagy akárhogy, akkor nem fogják megkapni a kiegészítést. Ugyanis választási év volt, és a hálózatból elfogyott a pénz az EMNP és az MPP közös kampányára. Ezért kértek kiegészítést Magyarországról, amit azok ahhoz kötöttek, hogy az RMDSZ-nek ne tegyenek keresztbe. Amikor Semjén azt mondta, hogy a nemzeti oldal ne állítson jelölteket az RMDSZ jelöltjeivel szemben, és Potápi nemzetárulózott, ezek jelzések voltak.”

Végül csak 2021 tavaszán jött meg az ősszel várt pénz, addigra már el kellett bocsátani sok kollégát, vagy félfizetésre vettek embereket. Olyanokat is, akik tíz éve ott dolgoztak. A kiegészítést sem az EMNT-re használták fel, hanem elvették, és a pártnak adták, állítják forrásaink. „Az a pénz az egyesület fenntartására, a működtetésére volt küldve. 250 millió forint nem sok pénz egy rendszer működtetésére, 2000 lej körüli fizetésük van a kollégáknak, ami nem sok szerintem.”

Vinczellér ezt kiegészíti: „nekem ez nagy fájdalmam volt, mert láttam, hogy mit dolgoztak ezek az emberek. Ezek nem politizáltak, ők dolgoztak az irodákban. És egyszerűen a politikusok miatt jutottak ide. Mert az ingyenélő politikusoknak megmaradt a fizetése, viszont elvették azoktól a fizetést, akik konkrétan dolgoztak. Azt a fizetést, amit a magyar állam arra adott, hogy ezeket az embereket fizessék. És ők ebből kifizették a politikusokat.”

Sándor Krisztina megpróbálja cáfolni, hogy a választás miatt történt volna 2020-ban mindez, vagy hogy a pártnak adták volna a kiegészítést: az évi 250 millió forintból 2018-tól már nagyon nehezen lehetett fenntartani az irodahálózatot. Éveken át kérték az összeg kiigazítását, amit 2020-ban jóváhagytak, és a kapott pénzt az alkalmazottak fizetésének kiegészítésére fordították. „Nem kapott a párt pénzt. Ilyen döntés nem volt. Munkatársak, projektek kaptak, melyek közösségi célt – az EMNT céljait is – szolgáltak.”

Az EMNT–EMNP szakadás

A pénz, ami a magyar államtól jött, az EMNT-nek jött, az egyesületnek. A fenntartásra, az irodák működtetésére, állítják a vezetőséget támadó forrásaim. Ebből egy részt, felét, többet-kevesebbet a párt felé irányított a vezetőség. Volt egy négytagú egyeztető tanács, az ET: Toró T. Tibor, Csomortányi István, Mátis Jenő és Sándor Krisztina. Ők döntötték el, hogy ebből a pénzből, az évi 250 millióból mennyit adnak a párt működésére, s mennyit adnak az EMNT-nek a Demokrácia Központokra. Forrásaink szerint ebből a négy emberből három tökéletesen kiszolgálta a rendszert, a Toró–Csomortányi-féle elgondolásokat, Mátis Jenő is. Egyedül Krisztina volt, aki próbált harcolni, ezekkel szembement többször is. Volt olyan EMNT kongresszus, ahol őt ki akarták csinálni ezért, s ahol cirkusz volt emiatt.

Forrásaim szakadást látnak az EMNT és az EMNP (Néppárt) között, és ennek egyik oka szerintük az, hogy a döntéshozásban meggyengült az EMNT a Néppárttal szemben. Az Egyeztető Tanácsban lecserélték az EMNT-s Tiboldi Lászlót a Toróékhoz közel álló Mátis Jenőre, és az EMNT érdekeit védő Sándor Krisztinát többször is megpróbálták leváltani.

Sándor Krisztina kérdésemre elismeri, hogy tényleg volt konfliktus, de próbál szépíteni a képen:

„Az Egyeztető Tanácsban ritka volt az élesebb szembenállás. A belső konfliktusok nem ebből fakadtak, hanem abból, hogy másképp láttuk, értékeltük a párt működését. Nekem konkrétan elég sok kifogásom volt személyek, jelöltek és működési módszerek ellen az évek során. A Néppárt tisztújításai alkalmával rendszeresen a párt belső ellenzékének sorait erősítettem, amely nagyobb fiatalítást és több változást, nagyobb hatékonyságot szorgalmazott. Emiatt voltak konfliktusaink, és ez csapódott le előbb a párt, majd következményként az EMNT küldöttgyűlésein is. Igen, emiatt megpróbáltak legalább két alkalommal leváltatni az ügyvezető elnökségről.

Mára megedződtem – fogalmazhatok így is, de többször is fel akartam állni, ott akartam hagyni – nemcsak a belső feszültségek, hanem bizonyos, az én szememben igazságtalannak tartott döntések miatt is. Mégis: mindig voltak, akik miatt úgy éreztem – érdemes maradni. Nem utolsósorban: az ügy is szép, nemes, és történelmi lehetőség volt több százezer erdélyi magyar ember magyar állampolgárrá válását segíteni ebből a tisztségből.”

Forrásaim úgy tudják, hogy Tiboldi Lászlót, az EMNT alelnökét is azért állították félre az ET-ból, mert „nem felelt meg Csomiéknak (Csomortányiéknak – szerk.), mert próbált visszavenni a párt költségvetéséből, és ez volt az ok, amiért kicsinálták. Odarakták Mátist, aki nagyon jó pénzügyi szakember, de arra hajlik, amerre a szél fú. És Tiboldit félrerakták. Meg kell kérdezni erről Tiboldit.”

Megkérdeztük Tiboldit, aki szerint „A két szervezet közötti «szimbiózis» már a kezdetektől nem működött igazán jól, amely elsősorban a civil és a pártlogika közötti eltérő megközelítésből adódott, és különböző prioritások, meg érdekek mentén alakult az évek során. Természetesen nem minden esetben volt ez a folyamat zökkenőmentes a Néppárton belül és a két szervezet között sem, ezeket próbálták megoldani a Néppárt vezetői különböző hatalomtechnikai módszerekkel, ennek egyik példája az Egyeztető Tanácson belül az én leváltásom is. A Néppárt sikertelensége mindenképp meghatározó volt a Nemzeti Tanácsra nézve, hisz egy rendszerként működtünk, nem lehetett teljesen leválasztani a politikai projektet a honosítási tevékenységről és a civil rendezvényekről.”

Forrásaink szerint Tiboldit éppen a 2019-es néppártos tisztújító kongresszus után váltatták le: „Nagyváradon tartotta a párt abban az évben a kongresszust, és a belső ellenzék Soós Sándort (Soóskát) jelölte elnöknek. Szilágyi Zsolt ellen nagy volt már az elégedetlenség. Tibiék utolsó percben – felmérve a nagyon kiegyensúlyozott erőviszonyokat – végül nem erőltették Szilágyi Zsolt jelölését, hanem hirtelen elővették Csomortányit elnökjelöltnek, aki akkor egy szavazattal (!) nyert. Mivel Tiboldi és Krisztina is a pártban a belső ellenzéket erősítették, Krisztina pedig alanyi jogon – ügyvezető elnökként – tagja volt az Egyeztető Tanácsnak, így Tiboldit cseréltették ki, felhasználva erre a püspököt (Tőkés László volt püspök az EMNT elnöke – szerk.).”

S a pénz?

Sándor Krisztina cáfolná forrásaink azon állítását, hogy az EMNT-nek küldött pénzből a pártnak is ment. Arra a kérdésre, hogy „Évi lebontásban a Magyarországról beérkező pénznek (az évi 250 millióra gondolok) hány százaléka ment a Demokrácia Központok működtetésére, és hány százaléka a Néppártnak?”, azt válaszolta: „Az éves költségvetésünket csak az EMNT Demokrácia-központok működtetésére és a rendszer egyéb programjaira, rendezvényeire költöttük. Becslés szerint kb. 80% ment az irodahálózatra és állampolgársági szolgáltatásokra, míg 20% az EMNT országos és területi rendezvényeire, programokra, kiadványokra, szervezetműködtetésre. A költségvetésben a legnagyobb tétel a munkatársak fizetése volt. Ők mind az EMNT alkalmazottjaiként dolgoztak.”

Az ET-ben lévő konfliktussal kapcsolatos kérdésemre hozzátette: „Az Egyeztető Tanács egy belső, informális döntéshozó fórum, ahol a civil és a politikai tevékenységeket, programokat egyeztetjük. Soha nem volt olyan döntés, hogy mennyi megy a pártra és mennyi az EMNT Demokrácia-központokra.”

Az EMNT ügyvezető elnökét megcáfolják a forrásaink:

Habár úgy tűnhet, hogy ez a pénz csak az EMNT irányába ment, ez nem igaz. Ebből a pénzből kaptak fizetést a párt különféle funkciókba kinevezett politikusai, ebből tartották fenn a párt emberei által használt autókat. Ment ebből a kampányköltségekre, a plakátolástól kezdve az önkéntesek költségéig. És az ebből bérelt irodákat a Demokrácia Központok a Néppárttal megosztva használták. A pártnak az összes logisztikáját az EMNT pénzéből fizették.

Nyíltan kintről nem támogatták a Néppártot soha. 2012-ben még igen, politikailag. De anyagilag csak az EMNT-t támogatták.

„S ezek nem elsikkasztották vagy ellopták a pénzt, hanem elba**ták. A Néppárt, az akkori vezetők. Sok pénz volt. Az eredmény nem jött” – mondja egy anonim forrás.

Toró ezt másképp látja: „Soha nem volt sok pénz. Aki ebből akart meggazdagodni, mert azt olvasta az újságban, hogy a politika közelében sok pénzt lehet keresni, az ide sem jött, vagy gyorsan elment (volt ilyen is az elején).”

A pénzügyeket nem kötötték mindenki orrára, nem volt átláthatóság a rendszerben, állítják forrásaim. A helyi vezetők nem sokat láttak a pénzügyekből. Arra a kérdésre, hogy mit tud mondani a pénzügyekről, Nagy Pál azt nyilatkozta:

„Nem igazán volt rálátásom a pénzügyekre, de nem is lett volna ez baj, ha nem azt éreztük volna, hogy a civil része, az eredeti célja a rendszernek egyre inkább háttérbe kerül. Eredeti cél az autonómia-küzdelem volt és a Fidesszel kötött partnerség alapján a honosítás. Ebből nem sok maradt, valószínű paradigmaváltásra lenne szükség ahhoz, hogy hatékonyan tudjunk tovább működni.”

A Néppárt az állat, amelyik felfalta az anyját

Egy forrásunk meséli: „Tulajdonképpen létrejött az EMNT, majd létrehozták a Néppártot. Teljes jóhiszeműséggel, teljesen jó elképzelésekkel. De valahogy a párt működési rendszere olyan lett, mint egy külön állat. Ette meg a saját anyját, vagy apját, aki létrehozta. Tehát vette el az életterét, az embereket, satöbbi.”

Nagy Pál szerint az EMNT ereje egyre csökkent, és ahelyett, hogy lett volna egy normális szimbiózis a két szervezet között, nagyon háttérbe szorultak az EMNT céljai. „Csináljátok a honosítást, mert ez az úgymond feladat, mert ezért jön a zsé, de a párt meg kell erősödjön, mert jönnek a választások, s eredményt kell csinálni.” És mindig ez volt, hogy jönnek a választások, jönnek a választások, de az eredmények nem jöttek. „Az emberek elmentek tőlünk, de az eredmények, szavazatok nem jöttek.”

A rossz vezetés, rossz humánmenedzsment, a párt-EMNT konfliktus miatt rengeteg nagyon jó közösségi ember eltávozott ebből a társaságból, akik azóta is megállják a helyüket, folytatja Nagy. „Itt hagyta például a rendszert Portik Vili, aki most Vásárhelyen az alpolgármester, Gergely Balázs, Tőkés László unokaöccse, a Kolozsvári Magyar Napok kitalálója, Püsök Csaba lelkész, Bákai Magdi, Kovács Lehel, Háromszékről Sánta Imre lelkész, Ütő Gusztáv, Bardócz Csaba lelkész, Szabó Tünde, Marosvásárhelyről Jakab István, Cseh Gábor, Kali István, Kolozsvárról Sánta Levente, Soós Sándor, Fall Sándor, Szabó László, Csigi Levente, Szabó Lilla, Király Melinda, Szász Péter, s így sorolhatnám hosszan az ismertebb neveket. Jó emberek, jó arcok. Eltávoztak emiatt. Így lassan elfogytunk.”

Egy másik forrásom megerősíti, az említettek többsége valóban a párton belüli döntéshozási módszerek és az alacsony hatékonyság miatt hagyta ott a csapatot. „A pártra mindvégig jellemző volt, és ma is az, hogy csak egy szűk kör – Tibi és Csomi bizalmasai – döntenek folyamatosan, levegőnek nézve a mindenkori elnökségi tagokat. Azok, akik nagyobb határozottsággal álltak ki a saját véleményük mellett, és meg tudtak volna erősödni a mindenkori pártelnökségben, azokat rendre – valószínűleg pozícióféltésből – kiszorították vagy kikezdték, vélt vagy valós okokból. Ezt rossz volt látni.

Az is tény, hogy az EMNT miatt senki nem távozott a csapatból, a párt miatt viszont sokan, közülük megbecsült széki, megyei vezetők, véleményformáló és valódi közösségépítő személyiségek. Ezekért nagy kár. Ők lehettek volna az EMNT-nek, a mozgalomnak sőt, akár a pártnak is zászlóvivői. Sajnos a négyévenkénti kampányok során is rendre olyan jelöltek kerültek elő, akik nem minden esetben azonosultak a közös értékrenddel, nem értették az EMNT szerepét, kikezdték a korábban már a rendszerben dolgozó széki vagy megyei, netán országos vezetőket, és a párt vezetősége ilyenkor mindig az adott jelölt mellé állt – nem számított a régi bajtársiasság, az addigi lojalitás. Emiatt érezték sokan azt, hogy a pártszempont elsődleges, sőt, inkább kizárólagos. Ezt kevesen tudták elfogadni az évek során, főleg Székelyföldön.”

„Történelmi lehetőséget szalasztottunk el”

A váradi Toró-Sziszi-Csomortányi féle vezetés nem érti a székely népléleket, állítja Vinczellér és még néhány székelyföldi EMNT-s. „Váradról meg akarják oldani az egész Erdély sorsát úgy, hogy nem csinálnak semmit. Csak nagyzolnak, «létrehozunk műhelyeket, s stratégiákat, s izé». De hogy talpaljál, s menjél, s értsd meg, hogy ez miért történik, s hogy s mint, s hogy végigjárd az összes falut, s mindent tudj, az már nem. A munka büdös, de jól esnek a pozíciók.

Nem tudtak megfelelni a Viktor által elvárt feladatnak, hogy építsenek fel egy olyan rendszert, ami alternatíva az RMDSZ-re. Mert neki is jobb lett volna, ha van egy oszd meg és uralkodj helyzet, és a versenyhelyzet jót is tud szülni normális esetben. Nem volt képes ez a társaság ezt fölemelni erre a szintre.

Pedig Jenőt ugye levette, s elvitte az Orbán a Nemzetstratégiai Intézethez, hogy szabad legyen a pálya. Azt mondta, hogy «Leveszem, s rakjátok össze az MPP-t és a Néppártot», ezt a feladatot adta Torónak egy bálványosi találkozón. Persze, igazságtalan lenne, ha azt mondanánk, hogy «bezzeg, nem tudta ezt se összehozni», mert ez nagyon nehéz, hosszú folyamat. A nemzeti oldalt nem sikerült egyesíteni, olyan sok mély ellentét volt. S ezért mind a kettő szépen elporladt.

Most összeálltak, de ez most már régen késő, mert az utóbbi 5 évben sokan visszahúzódtak, kiléptek. Ott maradtak a megélhetési politikusok, akik nem feltétlenül rosszak, nem feltétlenül buták, sőt. Csak alkalmatlanok arra, hogy egy szervezetet fölépítsenek és eredményt is elérjenek. Kényelmesen mindenki tolja a saját kis izéjét, az egyiknek fizetés, a másiknak politikai poszt, a harmadiknak szolgálati autó, a negyediknek parlamenti képviselőség, s ez lett az eredménye, ide jutottunk.

Én azért vagyok rájuk mérges, mert egy történelmi lehetőséget szalasztottunk el.

Ennek az inkompetenciának az eredménye, hogy tizenéves munka mehet a kukába. Nem tudtak harcolni az embereinkért, mert erodálódtak, tíz év alatt elvesztették a pozícióikat.”

Nincs tárgyalóembere a nemzeti oldalnak

Vinczellér folytatja: „Az inkompetenciát mutatja Toróék részéről, hogy amikor persona non grata-nak kiáltották ki Csomortányit, a kézlendítéses története miatt, nem voltak képesek levenni őt onnan, valamilyen formában. Ugye, ha nem tárgyalnak egy pártelnökkel odaát, akkor az nem jó. Nem fogadta őt senki. Ez komoly. Tudom, mert próbáltuk bevinni, és melléje is álltunk, nagy bolondul.

A szervezet részéről hiba volt, és ebben én is hibásnak érzem magam, hogy nem vettünk le egy kompromittált személyt, hogy legyen, aki tárgyaljon magyarba’. Ez a mostani helyzet annak is az eredménye, hogy nem volt, aki tárgyaljon. Nem volt tárgyalóember.”

Egy anonim forrásunk kiegészíti a gondolatot:

„Torót ugye már kinézték onnan, leamortizálódott. Volt egy olyan lehetőség, hogy megalakult az EMSZ, és akkor tárgyal Mezei. Aki ő is egy leírt személy volt, de most még el is ítélték, le kellett mondania. S most megint Csomortányi lesz a tárgyaló, ő kell, hogy továbbvigye mint társelnök. Így az EMSZ maradt tárgyalóember nélkül kifelé, egy fajsúlyos valaki nélkül. Mert ugye Torót leírták, Mezei ment a levesbe, a püspök (Tőkés László – szerk.) is rengeteget vesztett a súlyából, és maradt Csomortányi. Nem maradt egy fajsúlyos ember, akit komolyan vesznek, aki tudjon tárgyalni, akár egy ilyen esetben is, ami most megtörtént.”

Vinczellér szerint ez 2020-ban már meg volt mondva, hogy „vagy viselkedsz, vagy nem adok pénzt”. Amikor későre írták alá a támogatás-kiegészítést. „Látták, hogy meg lehet csinálni, és nincs akivel tárgyalni. S most jött ez a 2023-as. Ez az inkompetencia ára.”

A párt egyik óriási hibája, hogy létezésének szinte 12 éve alatt nem épített fel új arcokat, vélik forrásaink. Ugyanazok hozzák a döntéseket és járják Pestet, mint 12 éve. Ezt meg kellett volna haladni. Voltak jó, harmincas középvezetők, akik ifjúsági szervezetekben szereztek tapasztalatot, és nem kerültek helyzetbe. „Most is vannak talpraesett fiatalok, nekik kell ténylegesen is teret adni. Elvinni tárgyalásokra, helyzetbe hozni őket, feladatokat adni. És: politizálni kell. Ehhez dolgozni kell, és folyamatosan képezni a politikusjelölteket. Valahogy nem sikerült erre rászoktatni mindazokat, akiket akár az országos, akár a középvezetésbe beemeltek. Komoly befektetett munka nélkül pedig nincs eredmény, tudjuk. Ez a párt létezése óta így van, gyakran volt a belső ellenzék kritikája, és inkább azt szüntették meg, minthogy a pártot ténylegesen működtették volna.”

„Viktor azért engedte el a mi kezünket, mert a mi vezetőink balf**ok voltak”

Vinczellér állítja, úgy érzik, hogy ez igazságtalan. „Az EMNT a Fidesz által rábízott feladatot becsülettel teljesítette azért a pénzért. De az általa létrehozott párt háttérbe szorította, és ezért is vesztettük el ezt a megbízást. Azért vették el az EMNT-től, mert egy olyan pártot működtetett, amelyiknek nem voltak eredményei. Mert ha jött volna székelyföldi eredmény, hogy mondjuk megszerezzük felét a szavazatoknak, akkor az létjogosultságot ad annak a pártnak. Így viszont logikus, hogy a Semjén-féle vonal erősödött, azzal, hogy «csak az RMDSZ, csak az RMDSZ», és be kell jutni a parlamentbe stb, stb.”

Egy anonim forrásunk mondja: „Megértem Orbánéknak ezt a mostani döntését. Nem értek egyet vele, de megértem. Ha látod, hogy egy gyereknek adod a pénzt, s segíted, de ő folyton megbukik, akkor egy idő után nem adsz többet. Ha hülye vagy, kicsi fiam, hát hülye vagy. De a másik, az milyen ügyes, mindig tanul, mindig tízeseket hoz, akkor vele foglalkozol. Az RMDSZ mit hozott? Sikerélményt hozott a magyar kormánynak. S ez kellett. Mert mi nem tudtunk. Mert ez a fiú egy balfa** tanuló volt, s a másik, a nagyobbik fiú ügyes volt, stréber volt, s kész.

Kezdetben megvolt az ideológiai kapocs, talált minden. Minden megvolt, egy húron pendültünk, a vezérfonal az jó volt. Csak ha te balfa** vagy, el kell engedjük a kezedet, ez van. Ennek isszuk a levét. Ezért ment így lefele az egész. Közben Kelemen Hunor meg váltott, nem olyan volt, mint Markó Béla, leült, tárgyaltak, s egy csomó mindent össze is hoztak.

Érdemes megnézni, hogy milyen logika mentén működik a kinti sztori. Annak ellenére, hogy én még mindig értékelem Viktor politikai éleslátását, sok mindenben egyetértek vele, sok mindenben nem (de a feleségemmel sem értek mindig egyet), és őt tartom a legalkalmasabbnak Magyarország vezetésére. Úgy látom, hogy azért engedte el a mi kezünket, mert a mi vezetőink balfa**ok voltak. Ahelyett, hogy azt próbálta volna kisíbolni, hogy legyen egy új friss erő, amelyik nemzeti érzelmű. Ezt a vonalat meg lehetett volna erősíteni az RMDSZ-szel szemben.”

„Az egypártrendszer sose jó. S föntről meg ránk erőszakolják most” ‒ mondja ki sokak fájdalmát Vinczellér. „Ez visszás. Mert a helyközi választásokon csak a helyi közösségek kellene, hogy megmondják, hogy ki képviselje őket.”

Toró cáfol

A balfa**sággal és inkompetenciával vádolt Toró T. Tibor, akit panaszos forrásaink a támogatás elvesztésével okolnak, nyilván gyökeresen másképp látja az egészet. Cáfolja forrásaink állítását, miszerint beismerte volna, hogy az ő hibájuk, és hogy belementek volna a összeolvadásba az Eurotrans Alapítvánnyal.

„Ennek az állításnak éppen az ellenkezője az igaz: tárgyalásaink során világosan megfogalmaztuk, hogy számunkra mind erkölcsileg, mind politikailag elfogadhatatlan egy értékalapú politikai közösség tagjait kiszolgáltatni az ennek a közösségnek az ellehetetlenítésére törekvő politikai aktivisták kénye-kedvének. Mert egy ilyen «beolvadásnak» ez lenne a vége, Budapest minden ígérete és jóhiszeműsége ellenére.”

Balról jobbra: Toró T. Tibor, Csomortányi István, Németh Zsolt. Kép forrása: Toró T. Tibor Facebook-oldala.

A támogatásért és annak megfelelő mértékéért minden egyes évben meg kellett vívniuk a maguk harcát Budapesten, állítja Toró. „Ez – a magunk «inkompetens» módján – 12 évig mindig kielégítően sikerült. Most először nem.”

Egyetért azzal az állítással, hogy a döntés rendkívül igazságtalan azokkal szemben, akik hittel és becsülettel dolgoztak éveken át egy jó ügyért. De ez nemcsak az EMNT, hanem a Néppárt munkatársaira egyaránt igaz.

Nincs külön ENMT és Néppárt

Toró kikéri magának: „Hamis a tétel: nincs «mi» és «ők». Az EMNT és a Néppárt mindig is egy csapat volt. «Mi» hoztuk létre a mozgalmat is és a pártot is, és ha elrontottunk valamit, «mi» rontottuk el. Most is egy csapat vagyunk: számos politikus társammal együtt részt veszünk az EMNT döntéseinek kialakításában, mint ahogyan számos EMNT-tisztségviselő, élükön Tőkés László elnökkel meghatározó szerepet játszanak a Párt döntéseiben. Egy célért dolgozunk, csak más eszközökkel.”

Egy anonim forrásunk megerősíti Toró gondolatát: „Aki azt mondja, hogy «létrejött az EMNT, és létrehozta a Néppártot», az félrebeszél. Ez nem úgy volt, hogy leesett egy kő, és meg volt alakulva az EMNT. Emberek alapították és szervezték meg az EMNT-t, és egy lépéssel továbblépve ugyancsak ők alapították meg a Néppártot, ugyanannak a gondolatnak a nevében. Az EMNT és a Néppárt egyazon szervezet, egyazon céllal. Nem lehet különválasztani a civil vonalat a politikaitól. A civilek közül mindenkinek volt politikai szerepe. Nem az volt, hogy voltak a pacifista civilek, s jött az ordas farkas Párt, és elvette a koloncot, és haltak étlen szegények. Ilyen képet festeni hülyeség.

Tehát mikor valakik arról beszélnek, hogy «Létrejött az EMNT, és mi létrehoztuk a Néppártot», az a «mi» egy nagy humbug. Azok az EMNT-t sem hozták létre. Azok betársultak, meghívásos alapon eljöttek. Akartak dolgozni az EMNT-ben, mert látták értelmét. S aztán előbb-utóbb elkezdték félteni a saját munkájukat.”

Nincs kicsinálás, de van

Toró cáfolja, hogy megpróbáltak volna bárkit is kicsinálni, akár Sándor Krisztinát, akár Tiboldi Lászlót. Voltak konfliktusaik, de idegen tőle a kicsinálás intézménye, állítja.

Arra a vádra, hogy nem értik Váradról a székely népléleket, Toró így reagál: „Rendszerváltozás utáni politikusi életemet folyamatosan ez a székely–nem székely szembenállás keserítette, alkotó energiáim kelleténél több részét kellett ennek a mesterségesen szított konfliktusnak a menedzselésére fordítanom. Temesvári képviselőként túl «székely» voltam, a Székelyföldön pedig örökké «homoki» magyar.”

Egy székely forrásom beszúr a székelykedő székelyeknek: „A vezetésben igyekeztek az egyensúlyt tartani a régiók között. Az más kérdés, hogy miért nem nőtt(ek) ki karizmatikus vezető(k) Székelyföldről. A vezetői pozíciókért a világon mindenütt meg kell küzdeni, természetes szelekció van. :)”

Nagy Pál jó emberek eltávozásával kapcsolatos vádját anonim forrásaim próbálják megcáfolni: „Rossz a diagnózis. Valóban sokan elmentek, de akik úgymond politikai okokból, azok politikusok voltak, nem civilek, tehát semmiképp sem a két szervezet rossz szimbiózisa miatt mentek el. A nagy többség személyes okokból vagy egyéni ambíciók miatt távozott.”

Kolozsvári forrásom szerint Gergely Balázs azért ment el, mert nem találta a helyét. Az lett a szervezeten és a párton belül, aki csak akart, ő találta ki magának a funkcióját. Kitalálta, hogy Toró legyen az elnök, és ő a politikai alelnök, míg Krisztina a civil alelnök. „De egyéni ambíciói voltak, s túl kicsi volt neki ez a játszótér. Elment Kolozsvári Magyar Napokat szervezni. Sánta Levente Gergely Balázsnak az uszálya, ugyanúgy Csigi Levente és Szász Péter. Ha Balázs ment, mentek ők is.

Soóskát kicsinálta Csomortányi a választásokkor, kolozsvári elnökjelölt volt, és egy szavazattal győzte le Csomortányi. Fall Sándor visszament újságot írni, mikor összejött a Főtér. Szabó Lacika valójában soha nem volt a rendszer tagja, ő az unitárius lobbinak a képviselője. Szabó Tünde azért ment el, mert szült, s a gyerekével akart lenni. Szabó Lilla nem ment sehova. Király Melinda a Néppárt alelnöke volt. Tehát politizált.”

Egy székelyföldi forrásom folytatja a sort: „Portik a párt vezetője volt Vásárhelyen. Ő azért ment el, mert Csomortányi személyesen is, és Sziszi segédletével is többször megalázta. Elnökségi ülésen. Rákiabáltak. Igazságtalanul. Ezt olyan módon tették, ami személyére volt sértő, túlment minden határon. Személyes bosszú jellege volt, meg minden.

Kali István eredményorientáltan karrierista, s ez a párt nem az, ahol nagy karriert lehet futni, átment az RMDSZ-hez. Jakab István beteg lett, alig tudták helyrerángatni, most sem aktivál sehol. Cseh Gábor nem ment sehová, idősebb, mint Tőkés, abbahagyta az egészet. Sánta Imre 2012-ben Toróval volt párban képviselőjelöltje a pártnak. Nem azért ment el, mert az EMNT és a Néppárt nem egyezett, hisz ő is ugyanúgy politizált.‟

A felsorolt emberek java politizált a pártban, tehát nem mehetett el amiatt, hogy a párt elnyomta a civileket, állítják forrásaim. Ez ellenben nem cáfolja meg teljesen Nagy Pál vádját, amely az EMNP–EMNT konfliktus mellett még két okot felsorolt: a rossz vezetést, és rossz humánmenedzsmentet.

A Fidesz változott: nemzetpolitika helyett haszonpolitika

Arra a vádra, hogy Orbán az itteni vezetők balfa**sága miatt engedte el a kezüket, Toró így válaszol: „Orbán Viktor rátermettségét köreinkben senki nem vitatja. Nekünk nem is vele, hanem a magyar nemzetpolitika jelenlegi irányítóival van vitánk az egypártrendszer áldatlan szerepéről és a politikai pluralizmus felette szükséges voltáról. Az ebből fakadó versenynek nem az esetleges budapesti utasítások, hanem a többségi román nemzetállami logika szab korlátot. Ezen belül viszont a politikai pluralizmus nemcsak jog, hanem a leghatékonyabb társadalomszervezési elv is. Addig folytatjuk ezt az elvi vitát, amíg meg nem győzzük partnereinket az általunk képviseltek elvi és gyakorlati érvényességéről.”

Egy forrásunk kiegészíti Torót: akkor sem voltak kevésbé balfa**ok a vezetők, amikor kapták a támogatást, tehát nem a sikertelenség a támogatás elvesztésének az oka, hanem az, hogy megváltozott a Fidesz elképzelése. Egy évtizeden keresztül sikertelenek voltak a Néppárt vezetői, mégis megkapták a Fidesz támogatását. Mert azt képviselték, amit a Fidesz helyesnek látott. A támogatást akkor veszítették el, amikor odaát elkezdték azt mondani, hogy „á, ez nem is fontos. Az RMDSZ kormányon van, nekünk eredmény kell, siker kell. Ha ezek a mi partnereink nem tudnak kialkudni kereskedelmi egyezményeket, közös kormányüléseket szorgalmazni, a rendszerben kapcsolatot teremteni a román kormánnyal, akkor támogassuk azokat, akik tudnak.”

„A Fidesz változott, az elvi szempontok helyét átvette az eredményorientált pragmatizmus – nem a nemzetpolitika, hanem a haszon. Ugyanez van Vajdaságban is, eltűntek az ellenzéki mozgalmak, és azt támogatja a Fidesz, aki összeállt a szerb ultranacionalistákkal egy kormányba. Opportunista elképzelés” ‒ állítja forrásunk.

A láncra kötött kutya a hátsó udvarban

Egy forrásunk szerint az változott 2015-ben, s emiatt kezdték el az RMDSZ-t támogatni, hogy Kelemen Hunor lett az elnök, s vele tudtak tárgyalni. Nem azért, mert 2014-ben szófogadatlan volt a Néppárt, és Szilágyi indult az államelnök-választáson. „A Reform Tömörülést is, és a Néppártot is egy sajátos funkcióért tartották. Arra, hogy regulázza az RMDSZ-t. Ő volt a kutya a hátsó udvarban, amelyik láncra volt kötve. Ugatott, nem ugatott, a láncot nem engedték el. De tudták mondani, hogy «RMDSZ, állj szépen be a sorba, mert a kutyát elengedjük.» Persze, nem vált be, mert az RMDSZ ennél ravaszabb volt, és a románoktól megkapta a támogatást, de azért még mindig ott volt a lehetőség, hogy borul a dolog.

Amikor Markó helyett Hunor lett az elnök, leültek és megbeszélték, hogy «Hát mi nem vagyunk ellenségek. Mi tudjuk azt nyújtani, amit ti akartok: jó viszonyt a román kormánnyal. Mi kormányozunk, mert minket a románok elfogadnak. Végül is a népnek is ez az érdeke.» A Fidesz egyet vigyorgott, s mondta, hogy «hát, lehet, hogy a népnek nem ez az érdeke, de nekem biztos az.»

És még 8 éven keresztül folyósította a támogatást mind a kettőnek. Hát miért, ha olyan nagyon balfa**ok voltak a vezetők? Miért? Hát azért. Ott létrejött egy gentlemen’s agreement, s az látszik is a Fidesz politikáján.”

Az RMDSZ ármánykodása

Arra a két kérdésemre, hogy miért szüntette meg a magyar kormány a Demokrácia Központok támogatását, és mekkora szerepe volt az RMDSZ-nek ebben a döntésben, Toró összevonva válaszol. A támogatás megszüntetésében szerinte két tényező játszhatott szerepet:

(a) Az egyik a magyar nemzetpolitika azon egyelőre ki nem mondott, de a döntések gyakorlatában tetten érhető doktrinája, hogy: „egy ország, egy kisebbségi szervezet”. A magyar nemzetpolitika irányítói szerint egyszerűbb és hatékonyabb a külhoni magyar ügy kezelése, ha ezt országonként csak egy szervezet vezetőivel kell egyeztetni.

(b) A másik az RMDSZ-vezérkar azon szándéka, hogy egyedüli birtokosa legyen az erdélyi magyarok képviseletének: ez a képviseleti monopóliumra való törekvés robbantotta szét az ernyőszervezet-jellegű szövetséget 2003-ban és jellemzi azóta is a mindenkori RMDSZ-vezetést Markó Bélától Kelemen Hunorig. Ebbe a szemléletbe nem fér bele sem a munkamegosztáson alapuló együttműködés, sem a közösségnek járó források valamilyen szintű megosztása.

Toró szerint az RMDSZ vezetői vélhetően már régóta szorgalmazzák a magyar nemzetpolitikát irányító illetékeseknél, hogy szüntessék meg azon politikai és szakmai szervezetek támogatását, amelyek nincsenek közvetlenül a saját politikai holdudvarukban.

„Ha csak feleannyi energiát fordítanának Bukarestben az erdélyi magyarok stratégiai kérdéseinek képviseletére, mint amennyit arra fordítottak Budapesten, hogy a saját magyar ellenzéküket itthon ellehetetlenítsék, akkor valószínűleg előrébb járnánk az autonómia ügyében is” ‒ teszi hozzá Toró.

Arra a kérdésre, hogy párton belül elemezték-e ki a saját hibáikat, és melyek voltak azok, Toró többek között azt válaszolta: „Nem vettük észre idejében, hogy a szervezeti létjogosultságunkat megkérdőjelező politikai ellenfelünk, aki paradox módon szövetségesünk kell(ene) legyen az immár 100 éve a közösségi létünkre törő román állampolitikával szemben, hamis érvekkel milyen hatékony lobbimunkát végez Budapesten. Nem voltunk elég hatékonyak ezek ellensúlyozásában.”

Arra a kérdésre, hogy a magyar kormány tévedett-e, azt mondja, hogy „Szerintem, akik ezt a döntést a budapesti íróasztalnál előkészítették, majd meghozták, jobban figyeltek az ellenérdekelt lobbi hamis propagandájára, mint a mi érveinkre, hogy az «egy ország, egy érdekvédelmi szervezet» doktrína alkalmazása Erdélyben nem életszerű és következményei is beláthatatlanok. Nem fogunk lemondani arról, hogy a közösen vallott nemzetpolitikai stratégia keretében ezt bebizonyítsuk és a megfelelő korrekciókat kitaláljuk.”

A magyar kormány is és az Eurotrans is mélyen hallgat

Írtam egy levelet négy egyszerű kérdéssel, elküldtem Semjén Zsolt és Potápi Árpád minisztériumi oldalán található címére. Főleg arra voltam kíváncsi, hogy mivel magyarázzák a támogatás megvonását, és miért a Demokrácia Központoktól vették el a pénzt, nem pedig az Eurotrans-tól.

Az anyag összeállításának pillanatában a számláló azt mutatta, hogy levelemet 63-szor olvasták, és automatikus választ is kaptam, hogy levelemet megkapták. De eddig nem válaszoltak még rá. Ha megteszik, frissítem az anyagot.

Szerettem volna számok segítségével megvizsgálni, hogyan alakultak a Demokrácia Központok és az Eurotrans számai párhuzamosan, hogyan vált az Eurotrans piacvezetővé. Az EMNT-sek első kérésemre átküldték a számaikat. Az Eurotrans ellenben nem volt erre hajlandó.

Az Eurotrans-nak küldött levelemben a statisztikáikról érdeklődtem: hány honosítás, hány dosszié, hány begyűjtött szavazat, hány alkalmazott, stb. Azt is megkérdeztem, hogy mit gondolnak, miért rájuk esett a választás és nem a Demokrácia Központokra, mivel érdemelték ezt ki, vagy mi volt ennek a politikai oka.

Levelemet 16-szor nyitották meg, de nem válaszoltak rá. Hogy azért, mert szégyellik a számokat, amiket produkáltak, vagy azért, mert szégyellik elmondani, hogy miért ők kapták a megbízást, nem tudhatjuk.

Kell-e tárgyalni az Eurotrans-szal?

Egy forrásunk panaszolja: „Ez van, hogy egy tollvonással elvették, azt mondták, tárgyaljátok meg az Eurotrans-szal. Nagyon jól ki van találva, ők nem veszik el a feladatot, csak az itteniekre bízzák, hogy vonják össze a dolgot. S úgy döntött az EMNT vezetése, hogy nem tárgyal az Eurotrans alapítvánnyal. Ez óhatatlanul azt fogja hozni, hogy lesznek kollégák, akik átmennek hozzájuk, hogy megőrizzék a munkahelyüket, a többi meg megy a szeme világába.”

Az alkalmazottakkal és az esetleges Eurotrans-os tárgyalásokkal kapcsolatos kérdésekre Sándor Krisztina ezt válaszolja:

A 2022 decemberi munkatársaink száma 68 fő (ebből 17 részmunkaidős). Az Eurotrans Alapítvánnyal nem tárgyalunk sem munkatársak, sem irodák átadásáról. Ahogy az Eurotrans az RMDSZ-hez köthető alapítvány, mi is egy értékközösséget alkotunk az Erdélyi Magyar Néppárttal, illetve jogutódjával, az Erdélyi Magyar Szövetséggel.

Az Eurotrans Alapítvánnyal való tárgyalásnak részünkről csak úgy lett volna értelme, ha mindkét szervezetnek megmarad külön-külön az anyagi támogatása. Ilyen helyzetben lehetett volna tárgyalni a két hálózat esetleges együttműködéséről, hatékonyabbá tételéről. Anyagi támogatás hiányában az Eurotrans-szal való tárgyalás egyértelmű besorolás lett volna az ő hálózatukba – ami az említett politikai szembenállás miatt nem életszerű.

Arra a kérdésre, hogy kellene-e tárgyaljon az EMNT/P az Eurotrans-szal, vagy mit kellene, hogy tegyen, hogy az alkalmazottaknak jó legyen, Nagy Pál válasza:

„Nem is értem, a kérdés hogyan vetődhet így fel, hiszen:

1. Már nincs is olyan, hogy EMNP. Az EMSZ-hez pedig az EMNT-nek egyelőre nem látom, mi köze lenne.
2. Az Eurotrans-szal az EMNT-nek van létjogosultsága tárgyalni, nem valamiféle pártkatonáknak.

Szerintem startból nem szabad elutasítani a tárgyalást az Eurotrans-szal. Két szempontból sem. Politikai szempontból, azért nem utasítod el, mert ha elutasítod, onnantól kezdve az van, hogy fel volt ajánlva neked a lehetőség, és nem éltél vele. Akkortól te vagy a hibás, hogy saját embereid utcára kerültek. Emberi szempontból azért kell elfogadni, mert van néhány tíz ember (nem tudom pontosan, mekkora maradt a hálózat), akiknek éveken keresztül ez volt a megélhetése, így kötelességed, hogy leülj tárgyalni, s megnézd, hogy tudsz-e a saját embereiden segíteni. S a tárgyaláson dől el, hogy ha esetleg olyan feltételeket támasztanak, akkor felállsz, s azt mondod, hogy bocs, én akkor elmentem.

De hogy le sem ülsz, az szerintem hiba. Merthogy nem ellenségről van szó. Vannak az életben olyan helyzetek, amikor azt mondja az ember, hogy «nem tárgyalok», de ebben az esetben politikai és emberi meggondolásból is le kellene ülni, hogy lássuk, mit akar a másik. Van-e megoldás?

Azt most félre kell tenni, hogy a rendszerünk alól a magyar állam kivette a lábakat, és pofára estünk. Attól még a szolgáltatás, a hálózat, ha megmarad, még mindig a közösségünknek tud segíteni. Nézzük meg, hogy hozzá tudunk-e járulni. Ha a tárgyaláskor azt mondják, hogy «nincs szükségünk rátok és kész», akkor azt tudjuk mondani, hogy mi megtettük a lépést, visszautasítottatok, ez van. Akkor már áldozat vagy. De így, ha nem is próbálsz meg lépni, akkor nem áldozat vagy, hanem balek.

Az EMNP helyett létrejött EMSZ-nek semmi köze nem szabad legyen az EMNT-hez, sem a hálózathoz. Vezetői meg jobb, ha nem is tesznek semmit az irodák érdekében, mert ebbe a fene nagy tenniakarásba bukott bele a rendszer. A legfontosabb lépés részükről az lehetne, hogy elmenjenek becsületes munkát találni, ne akarjanak élősködni a civil szférán.”

Tiboldi László picit másképp látja az Eurotrans-szal való tárgyalás kérdését:

„Nem életszerű a felajánlott Eurotrans-szal való tárgyalási lehetőség, sem az EMNT vezetése, sem a hálózatban dolgozó kollégák nem vállalnák ezt a csupán elméletben, kommunikációs fogásként jól eladható, kiszolgáltatott helyzetet teremtő, megalázó, maximum átmeneti státusszal kecsegtető, elegánsan kommunikált «kegyes megoldást».”

Toró szerint az teljességgel egyéni döntés kérdése, hogy az irodák felszámolásával a fizetés nélkül maradt munkatársak beállnak-e a másik szövetség holdudvarába tartozó szervezet munkaközösségébe. „Nincs sem szándékunk, sem eszközünk megakadályozni, ha valaki abban a szervezeti keretben kívánja folytatni a munkáját. De én eddig nem tudok ilyen esetről.”

Nagy Pál tud ilyen esetről, és felháborodott: „Meg sem kérdezték a munkatársakat. Udvarhelyen mindhárom kolléganő vállalná, mert szerették, amit csináltak, még ha éhbérért is. És annyit csalódtak a rendszer vezetésében, hogy nem látják miért ne folytathatnák a konzulátus által is elismert munkájukat.”

“A köszönet nem politikai kategória”. De a rossz szájíz az

Arra a kérdésre, hogy hogyan fogadták az irodákban a hírt, és milyen most a hangulat, hányan dolgoznak és mi lesz velük, nem felhőtlen lelkesedéssel válaszolnak:

Nagy Pál: „Hát mit mondjak, nem esett jól, annak ellenére, hogy pár éve «várjuk» ezt a lépést. A hangulat nem túl rózsás, ami nem csoda. Rossz megtapasztalni, hogy igaz a mondás: a hála/köszönet nem politikai kategória. Három kollégánk dolgozik (még pár napig) fizetett alkalmazottként. Majd kiderül, hogy mi lesz velük. Igyekszünk nekik képzettségüknek, tapasztalatuknak megfelelő munkahelyet keresni. Hogy hogyan tovább, nem tudom még. Nem tartom kizártnak, hogy helyi szinten az Eurotrans-os vezetés is értékeli az itt kifejtett munkát, a kollégák tapasztaltságát, és érdemesnek tartja majd beszélni a helyzetről.”

Tiboldi még kevésbé optimista: „A csíkszeredai EMNT Demokrácia-központ március végével teljesen bezár, 3 jelenlegi alkalmazottunknak szűnik meg a munkaviszonya és mindenki megpróbál máshol munkát találni. Az Eurotrans nem fog senkit átvenni, az az opció egyébként sem merült fel a kollégáinkban, hogy Eurotrans-os alkalmazottak legyenek, nem életszerű ez a médiában is elegánsan kommunikált «kegyes megoldás».

A munkatársak tudomásul vették a kialakult helyzetet, mindenkiben egy keserű szájíz marad a több mint 12 év elkötelezett, önzetlen, segítőkész szolgálat után, amelyet szakszerűen végeztek a felkészült kollégáink.

Egy politikai döntés áldozata lett a teljes EMNT Demokrácia-központ hálózat, amelynek sikertörténete már a kezdetektől nagyon szúrta a szemét a kizárólagossághoz szokott másik tábornak.”

A remény soha nem hal meg, és minden kudarc tekinthető kihívásnak, de fontos kimondani: “Elkúrtuk!”

Forrásaim szerint ha él még a Fidesz–EMNT stratégiai partnerség, amit még az elején kötöttek, erre hivatkozva lehetne kérni a tevékenység folytatását. Vagy felbontják ezt a partnerséget? – kérdik.

Sándor Krisztina válaszol ezekre a kérdésekre. Az együttműködési megállapodást 2010-ben a magyar kormánnyal, pontosabban az akkori külügyminisztériummal (ide tartoznak a konzulátusok) és közigazgatási minisztériummal kötötte az EMNT, határozatlan időre. Az együttműködés hivatalos felbontására nincs szükség. Azon dolgoznak, hogy az eddigi hálózatműködtetési tapasztalataikra hivatkozva további feladatokat lássanak el, akár a magyar kormányzat megbízásából, akár más – a céljaikkal és elveikkel egyező – megkeresésre.

Arra a kérdésre, hogy lát-e esélyt arra, hogy vissza lehessen fordítani a döntést, Krisztina azt válaszolja, hogy reménykednek a döntés megfordításában és tesznek is érte. További tárgyalásokat kezdeményeznek a kormány illetékeseivel, akár az eddigi tevékenység folytatására, akár más feladatok ellátására vonatkozóan. Az irodahálózatot és a munkatársak számát anyagi okokból a minimálisra csökkentik. Ezt is fokozatosan teszik, elvégezve és befejezve az elkezdett munkákat. „Az EMNT idén húszéves. Céljai nem változtak az alakulása óta. Az autonómia ügye mellett vannak kisebb-nagyobb projektek, amelyeket folytatunk. A folyamatos változásra és átalakulásra különösen ezekben az időkben egyre nagyobb igény van, és most itt van erre egy lehetőség számunkra is. Így fogom fel a történéseket, és megyünk tovább.”

Nagy Pál nem ennyire derűlátó: „A jövőt nem látom. Talán Tőkés László mellett még mindig fel tudna sorakozni egy ügyes kis csapat, a meglévő irodahálózatnak egy része biztosan fenntartható lenne, van egy csomó eszköz, autók, s ki tudja még mi. Ha ezeket nem nyúlja le a Csomortányi-féle párt, akkor van mire alapozni, hisz tudás, tapasztalat az van. Már csak motiváció kellene. Sajnos az erdélyi magyar közösségnek még rengeteg megoldandó problémája van, amivel kell és érdemes foglalkozni. Már csak az a kérdés, hogy ki és mit vállal fel belőlük.”

Toró szerint szívszorító volt ezt a folyamatot így lezárni, és látni, hogy a váratlan felszámolás ellenére a csapat elsöprő többsége hogyan tekint vissza az elmúlt évtizedre. Az EMNT folytatja megalakulásakor felvállalt és soha fel nem adott – legfeljebb a honosításban vállalt szerepe által a nyilvánosságban kissé elhomályosult – küldetését: mozgalmi és civil eszközökkel képviselni az erdélyi magyarok belső önrendelkezéshez való jogát, megjeleníteni a közösségi akaratot. „Célkitűzéseink természete és komplexitása olyan, hogy számunkra nincs alternatívája a magyar kormánnyal való együttműködésnek, bármennyire is rosszul esik most egy ilyen döntés. Én ezt a helyzetet inkább kihívásnak tekintem.”

„A forgalmasabb irodákat igyekszünk még egy ideig fenntartani. Az EMNT-nek, a széki és a megyei szervezetekkel közösen sok rendezvénye volt országszerte, emellett olyan kiemelt projektek is, amelyeket folytatni szeretnénk. A szervezet tovább él. A küldetése változatlan” – mondja Sándor Krisztina.

Toró választásokra készül: „Az EMSZ pedig halad tovább a szervezetépítés útján. Az EMNT demokráciaközpont-hálózata komoly hátországot jelentett, de az önkormányzati választásokon való sikeres szereplésnek nem ez a legfontosabb feltétele, hanem a hiteles jelöltek megtalálása, akiknek van ajánlatuk közösségük problémáira és ezt el is tudják juttatni a választópolgárhoz, továbbá a mozgósítás. Azon vagyunk, hogy az eddig tanultakat jobban ültessük a gyakorlatba, mint eddig tettük.”

Nagy Pál sáros bakanccsal sétál végig Toró politikai pasztelljén: „Az EMSZ-ben már most dúlnak a belharcok. Háttértámogatás és hiteles emberek nélkül maradtak. Mégis milyen sikerekre számítanak? A parasztvakítás már nem fog működni! Miért nem lehet legalább egyszer őszintén kimondani: «elkúrtuk»?!”

The post Viktor azért engedte el a kezünket, mert a vezetőink balfa**ok voltak appeared first on Átlátszó Erdély.

„Nem tudunk szó nélkül eltekinteni Kövér Lászlónak a politikai értelemben felelőtlen erdélyi portyájától” – jelentette ki 2012 júliusában Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, miután a Fidesz politikusa az önkormányzati választások idején a Magyar Polgári Pártnak kampányolt.

Nyolc évvel később, 2020 novemberében, a parlamenti választási kampányban az RMDSZ által közzétett Facebook-videókat végignézve nem könnyű eldönteni, hogy a Fidesz vagy az RMDSZ politikusai kampányolnak.

Ahogy közeledett a választások napja, egyre gyakrabban jöttek szembe Facebookon a magyar kormány tagjai, a magyar kormány segítségével létrejött beruházások, a Bukarestben megoldandó kérdésekpedig fokozatosan háttérbe szorultak.

Hogyan melegedett fel az RMDSZ és Fidesz közötti, kezdetben hidegháborús hangulat annyira, hogy ma már senki nem kapja fel a fejét, ha a választások napján Szijjártó Péter magyar külügyminiszter telefonos üzenetben buzdítja az erdélyi magyarokat arra, hogy szavazzanak az RMDSZ-re?

Hogyan lett mára teljesen természetes, hogy az RMDSZ egyik alapítványa segíti az erdélyi magyarok regisztrációját a magyarországi országgyűlési választásokra, a vezető RMDSZ-politikusok pedig nyilvánosan is a Fidesz mellett teszik le a garast a kampányban?

Mit jelent az, hogy az RMDSZ holdudvarába tartozó alapítványokhoz az utóbbi években nagyságrendileg ugyanannyi magyarországi közpénz érkezett, mint amennyi a magyar kisebbségnek járó bukaresti támogatás?

Ez a cikk a magyarországi kormánypártok és az RMDSZ közötti kapcsolatok alakulását tekinti át 2010-től, a második Orbán-kormány beiktatásától 2020 decemberéig, amikor az RMDSZ részvételével megalakult a Câțu-kormány.

Pontosan miről beszélünk?

Amikor a magyarországi kormánypártok és az RMDSZ közötti kapcsolatok (a továbbiakban egyszerűsítve: Fidesz-RMDSZ viszony) alakulásáról beszélek, akkor elsősorban Orbán Viktornak és a magyar kormány nemzetpolitika területén tevékenykedő magasrangú tisztségviselőinek, illetve az RMDSZ vezető politikusainak kapcsolataira, döntéseire és nyilvános kommunikációjára gondolok.

Tisztában vagyok vele, hogy az anyag így távolról sem teljes képet mutat. Ugyanis a magyarországi nemzetpolitikának az egyik fő jellemzője az, hogy a vezető politikusok mellett számos politikai és üzleti szereplő nyilatkozik, többé-kevésbé önállóan keres és épít ki partnerségeket, kezdeményez projekteket a különféle pártok színeiben politizáló erdélyi magyar politikusokkal, civil szervezetekkel, üzletemberekkel és egyházakkal.

A Fidesz vezető politikusai és egyes erdélyi magyar közéleti szereplők kapcsolatai akár a ’80-as évekig is visszanyúlnak. A több évtizedes pályafutások, bonyolult és sokszor terhelt viszonyok, viták részletes bemutatása messze túlmutat ennek az anyagnak a keretein, így ezekre csak akkor utalok vázlatosan, ha a téma szempontjából relevanciával bírnak.

A geopolitikai és a magyarországi, illetve romániai politikai kontextus ismertetéséről helyszűke miatt lemondok. A magyarországi és romániai politikai események, illetve az erdélyi magyar politikai színtér történéseit csak annyiban említem, amennyiben azok relevánsak a Fidesz-RMDSZ viszony alakulásának szempontjából.

Szintén további munkát igényel annak részletes feltárása, hogy a magyar nemzetpolitika hangsúlyos megjelenése, a látványosan megnövekedett támogatások, a Fidesznek és az RMDSZ-nek az évek során egyre szorosabbá váló viszonya hogyan befolyásolta a kisebbségi akkomodáció romániai modelljét és az RMDSZ bukaresti alkupozícióját. Erről régóta vita folyik, az elhangzott érveket, következtetéseket áttekinteni szintén nem fogom.

Az RMDSZ részvétele a Câțu-kormányban várhatóan szintén hatással lesz a Fidesz-RMDSZ viszonyra. Azonban mivel ez egy egészen friss fejlemény, erről szintén nem bocsátkozom jóslatokba.

[irp posts=”25483″ name=”NERdély 1.: így hódította meg az erdélyi magyarságot a Fidesz”]

Nagyban meghatározza az RMDSZ politikai mozgásterét a nemzetpolitika egyéni szintű hatása is. A könnyített honosítás és egyéb intézkedések révén zajlik, vagy talán már végbe is ment a virtuális nemzet intézményesülése. Ezt azonban szintén nem fogom alaposabban megvizsgálni.

Bárdi Nándor, Salat Levente, Toró Tibor, Székely István Gergő de főleg Kiss Tamás nemzetpolitikáról szóló írásai, előadásai határozzák meg azt a keretet, amelyben az eseményeket értelmezem.

A sajtószemlét háttérbeszélgetésekkel egészítettem ki

Anyagom gerincét a fenti periódus sajtószemléje alkotja az Udvardy Frigyes-féle kronológia, illetve az MTI archívuma alapján. Ennek előnye, hogy a korabeli sajtóbeszámolók az események, nyilatkozatok pontos tükrét nyújtják.

Az alább megtekinthető idővonal az utóbbi tíz év eseményeinek egészen részletes kronológiáját nyújtja – ezt érdemes a cikkel párhuzamosan megnyitni, és azon is végigkövetni az eseményeket.

Hátrányuk, hogy a vezető politikusokra, a sajtó számára könnyen elérhető, reflektorfényben zajló eseményekre koncentrálnak, és kevés az információ arról, hogy mi zajlott a színfalak mögött.

Például a megjelent nyilatkozatok alapján csak találgatni lehet, hogy milyen volt a hangulat, amikor Kelemen Hunor és Orbán Viktor először találkozott négyszemközt 2011 júliusában Tusnádfürdőn. Arról is csak szóbeszédek maradtak fenn, hogy miképp zajlott a közvetítés a „hidegháború”, majd a „hideg béke” időszakában.

Felemás eredménnyel járt, amikor aktív, illetve visszavonult RMDSZ-politikusokkal, a politikai viszonyokra és a támogatási rendszerre rálátással bíró hivatalnokokkal, újságírókkal és társadalomtudósokkal is próbáltam beszélgetni.

„Teljes hírzárlat van. A rendszeren belül dolgozókkal is csak a kiszabott feladat elvégzéséhez elengedhetetlenül szükséges információkat osztják meg” – magyarázta egy forrásom, aki korábban egy RMDSZ-közeli alapítvány alkalmazottja volt.

A teljes képre, a zárt körű tárgyalásokon elhangzottakra és egyes történések hátterére nagyon kevés embernek lehet rálátása. Interjút kértem RMDSZ-es vezető politikusoktól is, többek között Kelemen Hunortól és kabinetfőnökétől, Nagy Zoltántól. Megkereséseimre nem érkezett válasz. Ennek ellenére mintegy tucatnyi interjút sikerült készítenem – interjúalanyaim többsége azt kérte, maradhasson névtelen.

[irp posts=”2991″ name=”NERdély 2.: hogyan alakította át az erdélyi politikát a Fidesz?”]

„Rúgjuk-e szét az RMDSZ-t?”

„Értsétek meg, az RMDSZ nélkül nem tudok a Kárpát-medencében nemzetpolitikát csinálni” – mondogatta zártkörű beszélgetéseken Orbán Viktor a kilencvenes években. A Fidesz elnöke azonban nem feltétlenül arra a szoros együttműködésre gondolt, ami az utóbbi években a magyar kormány és az RMDSZ között kialakult.

„1998-ban, amikor Orbán Viktor először jött Tusványosra miniszterelnökként, egy zártkörű egyeztetésen megkérdezte, rúgjuk-e szét az RMDSZ-t. Kezdjünk-e invesztálni egy alternatív RMDSZ-be vagy nem? Mi akkor azt mondtuk, erre nincsen szükség, hanem ehelyett az RMDSZ-en belüli ellenzéket kell megerősíteni” – emlékezett vissza egy olyan politikus, aki az egykori Reform Tömörülés, vagyis az RMDSZ belső ellenzékének tagja volt.

És bár az első Orbán-kormány idején sikerült normalizálni a kapcsolatokat a Markó Béla által vezetett RMDSZ-szel, a feszültségek, súrlódások, üzengetések mindennaposak voltak. A forrófejű, folyton előreszaladó Orbán Viktor és a kimért, mindent aprólékosan mérlegelő, mindenkivel konzultáló Markó Béla kapcsolatát jól példázza a Sapientia magánegyetem alapításával kapcsolatos vita.

Markóval miért nem konzultált senki?

„1999-ben Orbán Viktor – miközben Tusványosra tartott – Marosvásárhelyen, a repülőtéren találkozott Markó Bélával. A mintegy tíz perces beszélgetés során Markó elmondta, hogy sikerült módosítani az oktatási törvényt, és ugyan a román állam által finanszírozott magyar egyetemre nincsen lehetőség, de egy magánegyetem megalapításának nincsen akadálya.

Tusványoson egy vacsora során szóba került egy magyarországi finanszírozással működő magánegyetem. Orbán Viktor hazament, majd augusztusban kijött a kormányhatározat az egyetem létrehozásáról, évi 2 milliárd forintos kerettel. A hír hallatán Markó felveszett, hogy vele miért nem konzultált senki. Erre a Fidesz pislogott, és nem értette, hogy akkor most mi van” – emlékezett vissza egy forrásunk.

A név nélkül nyilatkozó politikus forrásunk által elmondottakat megerősítette és árnyalta is az Átlátszó Erdély kérdéseire válaszolva Markó Béla. Az akkori RMDSZ-elnök szerint egy kötetlen beszélgetésen már 1998-ban felvetette Orbán egy posztgraduális, szűk keresztmetszetű, elit felsőoktatási intézmény ötletét, melyet ő is jónak tartott. Abban maradtak, hogy majd még gondolkoznak róla.

1999-ben valóban találkoztak Orbán Viktorral a marosvásárhelyi repülőtéren, együtt mentek be a városba, ahol a magyar miniszterelnöknek Radu Vasile miniszterelnökkel volt tárgyalása. „Igen, a repülőtérről befelé menet már konkrétan szóba került, hogy a magyar kormány segíteni fog egy alapítványi egyetem létrehozásában (ez már természetesen különbözött az eredeti, posztgraduális elképzeléstől, szélesebb spektrumban gondolkoztunk)” – így Markó.

Az RMDSZ-elnök szerint két ponton volt éles nézetkülönbségük: a magyar kormány elképzelése szerint csak Kolozsváron és Csíkszeredában lett volna kar, Marosvásárhelyen nem. A másik vita arról szólt, hogy a Sapientia komplementáris legyen, vagyis csakis olyan szakokat indítsanak, amilyenek nincsenek az állami felsőoktatásban magyarul. „Ez számomra nagyon fontos elv volt, az elején így is történt, később már nem” – fűzte hozzá Markó Béla.

Keveset tudunk arról, hogy az idők során pontosan miért romlott meg Markó Béla viszonya Orbán Viktorral. Egy gyakran emlegetett sztori szerint a végső törést az okozta, hogy Markó a 2002-es országgyűlési választások első fordulója után, amikor még nem volt világos, ki a nyertes, sietett gratulálni a szocialista miniszterelnök-jelölt Medgyessy Péternek.

Mivel Orbán Viktor akkoriban az RMDSZ-t a saját táborában tudta, ezt árulásként értelmezte.

„Amikor kimegyek a frontvonal elé, és az ellenség lő rám, arra fel vagyok készülve. De amikor saját táboromból lőnek hátba, az ellen nem tudok védekezni” – mondta egyszer Orbán Tusványoson.

Egy másik forrásunk arra emlékszik, hogy egyszer Orbán kijelentette: soha senki nem sértette meg annyira, mint Markó Béla. Azonban a politikus akkor nem részletezte, pontosan mi volt ez a sértés.

„Választások után illik gratulálni a győztesnek, de valami olyasmit mondtam, hogy gratulálok a magyar országgyűlésbe bejutott pártoknak, és kiemelten a legtöbb szavazatot szerzett MSZP-nek. Személyekről nem volt szó, azt viszont hozzátettem, hogy várjuk meg a második fordulót” – emlékezett vissza Markó Béla, aki szerint a konfliktusos viszonynak az volt az oka, hogy a Fidesz sokszor és sokféleképpen próbált beleszólni az RMDSZ életébe, el egészen személyi kérdésekig. „Hamar ki is derült, hogy ez nem megy, de attól kezdve már hullámzott a kapcsolatunk, bár viszonylag gyakran találkoztunk a Fidesz vezetőivel, én magam is Orbán Viktorral” – mondta.

Miért kéne ugyanúgy viszonyulni azokhoz, akik szeretnek, és akik nem szeretnek?

Markó egy 2010-es interjúban így beszélt kapcsolatáról a Fidesszel:

„Rám nagyon sok magyarországi politikus azért haragszik, mert mindenkit zavart, hogy az RMDSZ önálló politikát folytat. Én senkinek nem engedtem, hogy diktáljon, se Budapestről, se Bukarestből, miközben szinte mindenki megpróbálta. Bukarestben hamarabb rájöttek, hogy ez nem megy, Magyarországról folyamatos volt a sértődöttség, hogy nem tudtak ránk telefonálni (…).”

Az RMDSZ akkori elnöke az egyenlő távolság – vagy másképp fogalmazva: az egyenlő közelség – elveként fogalmazta meg azt az elgondolást, miszerint az RMDSZ-nek úgy Budapesten, mint Bukarestben kapcsolatot kell fenntartania úgy a jobb, mint a baloldali pártokkal. Ez azonban nem jelent alárendeltséget, az RMDSZ minden döntést önállóan, a saját érdekeinek megfelelően hoz meg.

„Az egyenlő közelség hülyeség. Miért kéne ugyanúgy viszonyulni azokhoz, akik szeretnek, és akik nem szeretnek téged?” – jegyezte meg erről a doktrínáról egy RMDSZ-politikus forrásunk, aki hozzátette azt is, hogy a Fidesz 2002-es bukása után felvidéki, vajdasági politikusok soha nem mentek úgy Gyurcsányhoz, hogy ne tették volna tiszteletüket a Lendvay utcában. Forrásunk szerint Markó soha nem tette meg ezt a gesztust Orbánnak.

„Nem emlékszem olyan elvre, hogy amikor Magyarországra mentünk, udvariasan mindenkit meg kellett volna látogatnunk. Akivel dolgunk volt, azzal tárgyaltunk, és természetesen a kormánnyal volt többször dolgunk. De egyébként végig tartottuk a kapcsolatot az ellenzékkel is, ezt nemcsak természetesnek, hanem hasznosnak is véltem és vélném ma is” – fejtette ki megkeresésünkre Markó Béla.

Bármi is történt, ha kezdetben csak Verestóy Attila szenátor volt indexen a Fidesznél, erre a tiltólistára 2002 után Markó Béla is felkerült. Így már a szocialista kormányzás idején világossá vált, hogy míg Markó Béla az RMDSZ elnöke, addig az RMDSZ és a Fidesz viszonyát nem lehet rendezni.

Mit gondol Markó? Kérdezd meg Kelemen Hunortól!

A Markó Béla által kiszemelt és a 2000-es évek második felében gondosan felépített utódnak, Kelemen Hunornak nem volt könnyű dolga. A Fideszben sokáig csak Markó Béla gyenge utánzatát látták benne.

A fizikai hasonlóság mellett ez annyiban is megalapozott volt, hogy Kelemen ebben az időben nagyon vigyázott arra, hogy mindig pontosan ugyanazt mondja, amit az RMDSZ-elnök. „Ha tudni akartad, miről mit gondol Markó, Kelemen Hunorral kellett beszélgetned” – fogalmazott ironikusan egy RMDSZ-politikus.

Egy másik interjúalanyunk szerint Orbán „gúnyosan, lenézően beszélt (Kelemen Hunorról), ha szóba került. Németh Zsolt kellett figyelmeztesse, hogy hamarosan ő lehet a főnök Erdélyben”. Kelemen csak megválasztása után lett érdekes a Fidesz, illetve Orbán Viktor számára, azelőtt nem rendelkezett kapcsolatokkal Orbán felé, és ők sem keresték különösebben a kapcsolatot vele.

A nagy váltásra 2011 februárjában a nagyváradi tisztújító kongresszuson került sor. Ekkor három jelölt indult az RMDSZ elnöki pozíciójáért: a fő esélyesnek tartott Kelemen Hunor mellett a szabadelvű Eckstein-Kovács Péter, valamint Semjén Zsolt pártfogoltja, Olosz Gergely.

Olosz, a totális tévedés

„Olosz totális tévedés volt. Mondtuk Orbán Viktornak és Semjén Zsolt miniszterelnökhelyettesnek is, hogy ne invesztáljanak Geribe, mert korrupt, alkalmatlan, és esélye sincs” – mesélte egy forrásunk. Semjén, aki gyermekkora óta jól ismeri a tanulmányait a pannonhalmi bencés gimnáziumban végző Olosz Gergelyt, az erdélyi politikusok figyelmeztetését azzal hárította, hogy védencét a székelyföldi RMDSZ-politikusok, Tamás Sándor és Antal Árpád mocskolják, de valójában fordítva van, Tamás és Antal a korrupt.

Ez az epizód rávilágít Orbán Viktor egyik gyenge pontjára: fontos döntéseket úgy hoz meg, hogy nem mélyül el az adott kérdésben, és hajlamos vakon hallgatni a hozzá közelállók tanácsára.

[irp posts=”25485″ name=”Olosz Gergely, az erdélyi magyar közélet legnagyobb kalandora”]

Az pedig a sors különös fintora, hogy a befolyással való üzérkedésért jogerősen három év letöltendő börtönbüntetésre ítélt Olosz Gergely jelenleg Magyarországon bujkál. Védelmezője, Semjén Zsolt pedig gyakori vendége Tamás Sándornak és Antal Árpádnak.

Nyersen bunkó beszéd a nagyváradi kongresszuson

De vissza a nagyváradi kongresszusra: a Fidesz üzenetét hozó Pelczné Gáll Ildikó alig burkoltan megfenyegette az elnökválasztásra készülő RMDSZ-küldötteket. A magyarországi kormánypárt alelnöke szerint a politikai szervezetek is elfáradnak, amiként az emberi test: lomhává, betegessé válnak. „Önök ma eljutottak erre a szintre – jelentette ki. – Ha ma a változásra szavaznak, mi segítő kezet nyújtunk a jövőben.”

Arra nem számítottunk, hogy ez a beszéd ennyire nyersen bunkó lesz – fogalmazott egyik beszélgetőtársunk –, azonban korábban Orbán környezetéből már érkeztek olyan jelzések, hogy a Fidesz kész békét kötni az RMDSZ-szel, amennyiben a szervezet egy olyan elnököt választ, akivel Orbán Viktor szót ért.

Az RMDSZ élére megválasztott Kelemen Hunor egyik fő feladata az első pillanattól kezdve világos volt: rendeznie kell a viszonyt Orbán Viktorral.

A magyar kormány is világosan megfogalmazta, mit vár el: „az RMDSZ-nek változtatnia kell az egyenlő távolságtartás elvén” – jelentette ki a nagyváradi kongresszus után a Hargita Népének adott interjújában Semjén Zsolt. A nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes hozzátette, „az új kezdet mindenkinek adott”.

Egyre sűrűbben járnak Magyarországra az RMDSZ politikusai

Keveset tudunk arról, hogy a zárt ajtók mögött mi zajlott, azt azonban tudjuk, hogy 2011-től az RMDSZ-politikusok magyarországi útjainak a száma folyamatosan emelkedett. Az Átlátszó Erdély információkat perelt ki az RMDSZ-től politikusainak külföldi útjairól, bár az RMDSZ nevekkel és részletekkel nem szolgált. Az adatokból kitűnik, hogy 2009-ben – tehát az MSZP (Bajnai)-kormány utolsó évében – összesen 11 külföldi útjuk volt az RMDSZ tisztségviselőinek, ebből tízszer Magyarországra utaztak.

2010-ben, tehát abban az évben, amikor a Fidesz kormányra került, az utak száma 38-ra nőtt, és túlnyomó többségben szintén Magyarországra vezetett. 2011-ben, Kelemen Hunor elnöki mandátumának első évében 49 utat számoltak el. Ez azt jelenti, hogy nagyjából minden héten Magyarországon járt az RMDSZ valamelyik tisztségviselője.

Az évek során a külföldi utak száma folyamatosan növekedett. 2017 az utolsó év, amelyből vannak ilyen adataink, ekkor 130-szor utaztak az RMDSZ politikusai külföldre. A célország az esetek túlnyomó többségében Magyarország, ahol általában 2-3 napot, de nem ritkán akár egy hetet is tartózkodtak. Bár az adatokból az sem derül ki, hogy kivel találkoztak, de feltételezhetjük, hogy nem a magyarországi ellenzéki pártokat látogatták.

A békülékenyebb sajtónyilatkozatok és egyre gyakoribb találkozók ellenére 2011-ben még háborúban állt az RMDSZ és a Fidesz. 2011 áprilisában egy SZKT-ülésről kivonultak a magyarországi diplomaták, miután Lakatos Péter parlamenti képviselő gúnyosan bírálta az Orbán-kormányt.

Az RMDSZ kivéreztetése

Ennél az incidensnél jóval komolyabb érvágást jelentett az RMDSZ számára, hogy 2011 májusában a magyar kormány elvette az oktatási-nevelési támogatás lebonyolítását az RMDSZ alapította Iskola Alapítványtól.

Nem annyira a program lebonyolításával járó erőforrások, sokkal inkább az erdélyi magyar családokra vonatkozó, naprakész adatok elvesztése volt fájdalmas, magyarázták forrásaink. Ezek az adatok politikai marketing szempontjából, választási kampányok idején kincsesbányát jelentettek az RMDSZ számára. Ne felejtsük, a GDPR előtti időkben járunk.

Ezzel egy időben a szintén RMDSZ-közeli Progress Alapítvánnyal is közölték, hogy már nem jogosult ellátni a magyarigazolvány ügyintézésével kapcsolatos feladatokat. A státusirodák felszámolása azért érintette érzékenyen az RMDSZ-t, mert ezek nagyrészt az RMDSZ területi szervezeteivel egy irodában működtek, így a területi szervezetek működési költségeit, valamint az alkalmazottak egy részét el lehetett számolni a magyar kormány felé.

2011 júliusában, a marosfői EU-táborban Kelemen Hunor így fogalmazott: „Szükség van Budapest tanácsára, egy valamire viszont nincs szükség: a magyar fővárosból diktálják, mi jó az erdélyi magyarságnak”.

Gondosan megszervezett randevú Tusványoson

Jelen tudásunk szerint a marosfői tábor után néhány héttel, július 23-án találkozott először négyszemközt Kelemen Hunor és Orbán Viktor Tusnádfürdőn. Nagyon keveset tudunk erről a találkozóról, egy részlet kivételével. A találkozó szervezői semmit nem bíztak a véletlenre: hogy kettejüket senki ne zavarja, a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen jelen levő politikusoknak – köztük Tőkés Lászlónak, Sógor Csabának és Eckstein-Kovács Péternek – más programot szerveztek az üdülőváros másik felében.

A megbeszélés ténye sem volt nyilvános, a találkozóról szóló értesülés az Evenimentul Zilei román napilapban jelent meg először. „Úgy érzem, hogy a magyar kormánnyal való kapcsolat kimozdult a holtpontról (…) a következő időszakban tovább tudunk javítani a kapcsolaton, mivel mindkét fél részéről a nyitottság és az együttműködési szándék fogalmazódott meg (…)” – nyilatkozta Kelemen.

Ezzel párhuzamosan az RMDSZ ellenzéke szervezkedett. 2011. szeptember 15-én sikerült bejegyezni Bukarestben az Erdélyi Magyar Néppártot. „Ebben a párt bejegyzését megelőző időszakban egyáltalán semmilyen támogatást nem kaptunk a Fidesztől. Orbán úgy volt vele, hogy ha ezt akarják, csinálják. Nézzük meg, mit tudnak, támogassuk őket, de ne nagyon” – mondta az Átlátszó Erdélynek egy ellenzéki politikus, aki részt vett az aláírásgyűjtés, majd a párt bejegyzésének a folyamatában.

Igaz, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által működtetett Demokrácia Központok alaptevékenységük, a könnyített honosításban való segédkezés mellett az EMNP területi szervezeteiként működtek. Akárcsak a Progress Alapítvány státusirodái, itt is ugyanazt az irodát és részben ugyanazt a csapatot foglalkoztatta a Demokrácia Központ, az EMNT és az EMNP. Ezt a gyakorlatot itt dokumentáltam.

Arra is fény derült, hogy a 2012-es júniusi önkormányzati választások, majd a 2012 decemberében tartott parlamenti választások idején miként támogatták magyar állami vállalatok összesen nagyjából 1 millió euróval azokat a frissen bejegyzett civil szervezeteket, amelyek az EMNP politikusaihoz köthetőek.

Hagyjuk őket futni, nézzük meg, mi lesz belőle

„Miközben az világos volt, hogy az RMDSZ le van vágva a támogatásokról, az nem volt világos, hogy az EMNP-t hogyan és mennyivel fogja támogatni a magyar kormány” – magyarázta Toró Tibor politológus.

Egy másik, EMNP-ben politizáló forrásunk szerint a pénzt későn utalták, és bár Kubatov Gábor pártigazgató tartott nekik képzést, Orbán Viktortól politikai támogatást egyáltalán nem kaptak, a miniszterelnök nem kampányolt nekik. Németh Zsolt, a külügyminisztérium parlamenti államtitkára viszont részt vett a kampányban, ahogy az MPP kampányában Kövér László, az Országgyűlés elnöke.

„2012-ben kísérlet zajlott: meg lehet-e roppantani az RMDSZ politikai monopóliumát? Maga Orbán Viktor sem lehetett biztos benne, hogy ez működni fog, ezért nem is állt bele teljesen. Sokkal inkább olyan volt ez, hogy próbáljuk ki, hagyjuk őket futni, nézzük meg, mi lesz belőle” – értékelt Toró Tibor.

Bár a választások előtt az EMNP saját szavazatarányát 30-40 százalékra becsülte, az erőviszonyokat a 2012 júniusi önkormányzati választások eredményei segítettek tisztázni: az EMNP 44 ezer (0,45%), az MPP pedig 36 ezer (0,37%) szavazatot kapott. Világossá vált, hogy egyik párt sem tudja veszélyeztetni az RMDSZ-t, amelynek listáira 490 ezren szavaztak.

2012 júliusában Orbán Viktor úgy az RMDSZ, mint az EMNP és az MPP elnökével konzultált. „(Orbán Viktor) nem kívánja Budapestről megmondani, hogy mi legyen Erdélyben. Nem adott tanácsot az őszi parlamenti választásokkal kapcsolatban” – nyilatkozta erről akkor az RMDSZ-elnök.

Orbán nem kíván konfliktusba keveredni az RMDSZ szavazóival

Ebben az évben Tusványoson ha lehet egy fokkal józanabb kijelentést tett Orbán Viktor: Tőkés Lászlóval és az EMNP-vel „stratégiai szövetségben vagyunk, és kívánok sikert számukra, de nem kívánok konfliktusba keveredni azzal a 80 százaléknyi magyarral, akik az RMDSZ-re szavaztak”.

A 2012 decemberében megtartott parlamenti választásokon az önkormányzati választásokhoz hasonló eredmény született: az RMDSZ képviselőjelöltjei 380 ezer szavazatot (5,13%), szenátorjelöltjei pedig 388 ezer szavazatot kaptak (5,23%). Az EMNP képviselőjelöltjeire 48 ezren (0,64%), szenátorjelöltjeire 58 ezren (0,79%) voksoltak.

„2007-ben, az EP-választásokon azt láttuk, hogy míg az RMDSZ jelöltjei 283 ezer szavazatot kaptak, addig a függetlenként induló Tőkés Lászlóra 176 ezer szavazatot adtak le, ami a szavazatok közel 40 százaléka. Világos volt, hogy létezik egy erős elégedetlenség az RMDSZ-szel szemben, a kérdés így az volt, hogy a Tőkésre leadott szavazatokat át lehet-e vinni az RMDSZ ellen induló pártokra. A későbbi választások tanulsága az, hogy ez nem működik” – értékelt egy politikus forrásunk.

Valahogy „újragombolni a mellényt”

„Hazardírozás, hogy néhány tizeddel alatta vagy felette van az RMDSZ az ötszázalékos küszöbnek, ilyen kockázatot nem szabad többet vállalni” – nyilatkozta a parlamenti választások után a közmédiának Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes. A politikus arról is beszélt, hogy az erdélyi magyar politikai pártok túl kell lépjenek a személyes konfliktusokon a jövőben, a parlamenti képviselet érdekében összefogásra van szükség.

„Vannak személyes konfliktusok, de ezek nem személyes kérdések, hanem az elmúlt évtizedekben a különböző politikai felfogásbeli különbségekből adódó vélt és valós sérelmek halmaza” – így Semjén, aki szerint ezeken a konfliktusokon túl kell lépni, mindenkinek önvizsgálatot kell tartania, és valahogy „újra kell gombolni a mellényt”.

2013 során számos találkozóra került sor. Óvatosan optimista nyilatkozatok is születtek, ennek ellenére Kelemen Hunor így fogalmazott egy, az Erdélyi Riportnak adott interjúban 2013 decemberében:

„Kiegyezésről nem beszélhetünk. Arról lehet beszélni, hogy a viszonyunk javult, változott. És ennek nagymértékben az az oka, hogy ők látják, tudják, érzik, hogy az RMDSZ megkerülhetetlen Erdélyben. (…) Az elmúlt három és fél esztendőben a Fidesz-KDNP kormánytól az RMDSZ, az RMDSZ közeli alapítványok nem kaptak semmiféle támogatást. Nem kértünk és nem kaptunk. Ez akkor sem változott, amikor a viszonyunk Orbánnal javult, és 2013-ban gyakran találkoztunk.”

A Fidesz-RMDSZ viszony alakulása szempontjából mérföldkőnek számít egy 2014 elején született interjú, melyben Semjén Zsolt úgy fogalmazott: el kell kerülni azt a helyzetet, hogy az RMDSZ 85-92 százalékos támogatása miatt az erdélyi magyarok ne tudjanak a magyarországi választáson leszavazni a Fideszre.

Székely István, az RMDSZ ügyvezető alelnöke ezt az interjút így gondolta tovább: „ha megfordítom ezt a mondatot, akkor világossá válik az RMDSZ legfontosabb érdeke ebben a viszonyban: a Fidesznek az erdélyi szavazótábora 95-96 százaléka az itteni magyaroknak. Nekünk az az érdekünk, hogy valaki egyszerre tudjon RMDSZ-es és fideszes lenni, és a rossz viszony ne legyen akadálya annak, hogy ez a különböző választásokon is megnyilvánuljon.”

Az EP-választási kampány hozta el az áttörést

A 2014-es országgyűlési választásokra való regisztráció lebonyolításába már az RMDSZ is besegített. A kampány során az RMDSZ második vonalbeli politikusai – közöttük Tamás Sándor és Borboly Csaba, az RMDSZ háromszéki és csíki területi szervezeteinek elnöke – nyilvánosan is a Fidesz mellett foglaltak állást.

„Fontosnak tartjuk, hogy mindenki éljen szavazati jogával, mert ez mindannyiunk állampolgári kötelezettsége. Én személy szerint ennek a kormánynak szavazok bizalmat, mert kézzelfoghatók az eredményeik. Elvárásom a jelenlegi kormánnyal szemben, hogy továbbra is hangsúlyos határon túli politikát folytasson” – jelentette ki Borboly Csaba.

Április 6-án az újabb kétharmados győzelmet arató Fidesz-KDNP eredményváróján 30-35 romániai magyar politikus gratulált a győzteseknek. Köztük olyan RMDSZ-politikusok, mint Kelemen Hunor, Antal Árpád, Tamás Sándor és Székely István. Fontos azonban megjegyezni, hogy korábban is jelen voltak RMDSZ-es politikusok a Fidesz eredményváróján, talán csak Kelemen Hunor jelenléte az újdonság.

2014 májusában megtörtént az áttörés: az EP-választási kampány idején Orbán Viktor és Kelemen Hunor együtt kampányolt. Az európai parlamenti választásokon „az RMDSZ és a Fidesz-KDNP egymást kölcsönösen támogatják (…). A Fidesz, a KDNP és az RMDSZ azért dolgozik, hogy erős Európai Néppárti frakció legyen a következő öt évben is. Ez csak akkor sikerülhet, ha mind a Fidesz, mind az RMDSZ jó eredményeket ér el, ehhez pedig arra van szükség, hogy a magyar emberek menjenek el szavazni” – nyilatkozott Orbán Viktor a szatmárnémeti Római Katolikus Püspöki palota parkjában.

A hét éve EP-képviselő Tőkés László ekkor már nem erdélyi, hanem a Fidesz-listán kapott befutó helyet.

Elnökválasztás TV macival és időjárásjelentéssel

Ha két évvel korábban Orbán Viktor még egyfajta kísérletnek fogta fel azt, hogy választásokon az EMNP jelöltjei is elindulnak az RMDSZ ellenében, a 2014-es államfőválasztásra ez az álláspontja gyökeresen megváltozni látszott – annak ellenére, hogy a parlamenti választásokkal ellentétben ennek a választásnak különösebb tétje nem volt.

Egy találkozón a miniszterelnök egy különös, TV maciról, híradóról és időjárásjelentésről szóló példázattal válaszolt az EMNP-nek arra a felvetésére, hogy Szilágyi Zsolt, az EMNP alelnöke is indulna a választásokon – tudtuk meg egy EMNP-politikustól.

„Fiúk, ha engem kérdeztek, ez olyan, mint a TV maci és az időjárás-jelentés. Egyik sem érdekes, mindenki a híradót akarja nézni, de ha nem akarod lekésni a híradó elejét, akkor meg kell nézd a TV macit. Az időjárás-jelentés lehet, hogy kicsivel több embert érdekel, mint az esti mese” – idézte forrásunk Orbán Viktort. „Ebből azt kellett volna kiolvassuk, hogy fiúk, ne induljatok. Mi azt olvastuk ki, hogy Orbánnak mindegy, indulunk-e vagy sem” – mesélte forrásunk.

Ez a döntés azonban hiba volt: Orbán Viktor az RMDSZ-elnöknek kívánt sok sikert, ebből is látszott, a Fidesznek nincsen ínyére, hogy Szilágyi Zsolt versenybe szállt Kelemen Hunor ellen. A kampányban még az EMNP-vel hagyományosan baráti kapcsolatokat ápoló Németh Zsolt sem vett részt.

Az elnökválasztások egyébként lényegében nem módosították az erőviszonyokat: Kelemen Hunor 329 ezer vokssal 3,47 százalékon végzett, Szilágyi Zsolt 53 ezer szavazattal 0,56 százalékos eredményt ért el.

Senkit nem vágnak le teljesen

Bár minden jel szerint Orbán Viktor számára az EMNP ezután már nem érdekes, a mai napig nincsen jele annak, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által bonyolított honosításra évente megítélt 250 millió forintos (nagyjából 700 ezer EUR) támogatás vagy az EMNP holdudvara által különféle projektekre becsatornázható pénz látványosan csökkenne.

„Senkit nem vágnak le teljesen: az utolsó pillanatban mindenki kap egy kis gesztust, valamennyi pénzt, ezzel benntartják a rendszerben” – magyarázta a rendszer működését egy politológus interjúalanyunk. Szerinte emögött az a számítás, hogy olcsóbb egy-egy sikertelen politikai projektet lélegeztetőgépen tartani – és ha úgy adódik, valamilyen feladattal megbízni –, mint teljesen megszüntetni.

Időközben Bukarestben is zajlik az élet: 2014. december 13-án az SZKT úgy döntött, hogy az RMDSZ lépjen ki a 3. Ponta kormányból. Ez a mindössze nyolc hónapnyi kormányzás volt az RMDSZ utolsó kormányzati szerepvállalása az általunk vizsgált időszakban.

Kis elméleti gyorstalpaló

Rövid elméleti kitérőt kell tennünk ahhoz, hogy megértsük, hogyan változott meg az RMDSZ helyzete, miután tartósan ellenzékbe kényszerült, és ezzel párhuzamosan számottevően megnőttek az Erdélybe érkező magyarországi támogatások.

[irp posts=”25483″ name=”NERdély 1.: így hódította meg az erdélyi magyarságot a Fidesz”]

Az első ilyen fogalom az erdélyi magyar etnikai párhuzamosság (vagy pillarizáció): ez azt jelenti, hogy a közösség egy sor saját, a többségi társadalmi intézményekkel párhuzamos intézményt működtet, mely lehetővé teszi a közösség tagjai számára, hogy a mindennapi életüket úgy éljék, hogy csak ritkán lépnek interakcióba a többségi intézményekkel.

Az erdélyi magyar közösség által működtetett intézményrendszer egyfajta aszimmetrikus pillarizációnak is tekinthető. Azért nem szimmetrikus, mert az erdélyi magyar intézményrendszer beágyazódik a tágabb román társadalomba, amely azonban nem egy másik pillér, hanem a fősodor.

Az erdélyi magyar intézményrendszer egyik kulcsfontosságú működtetője az RMDSZ.

Kiss Tamás több helyen is kifejtett elmélete segít annak a megértésében, hogyan vált az RMDSZ kiszolgáltatottá a Fidesz irányába, miután 2015-től ellenzékbe került.

Ehhez egy újabb fogalmat, az aszimmetrikus kisebbségi akkomodáció fogalmát szükséges bevezetni. Ez azt jelenti, hogy Romániában nem létezik törvényes garancia az etnikai hatalommegosztásra, a többség és a kisebbségek – jelen esetben a magyar közösség – közötti erőforrás-elosztásra. Ezt minden esetben újra kell tárgyalni a hatalom többségi birtokosaival.

Kiss szerint az RMDSZ legitimitását a közösségen belül a forrás-allokációs képessége határozza meg. Vagyis az, hogy mennyi erőforrást tud a saját partonáltjai – az erdélyi magyar intézményrendszer, a magyarlakta területek – számára kialkudni.

Amikor a magyar nemzetpolitika túllicitálja a román államot

A 2010-es évek első feléig a Magyarországról érkező támogatások viszonylag kis összegűek voltak, így az RMDSZ elsősorban a nagyságrendekkel nagyobb bukaresti források megszerzésében volt érdekelt. Sikeresen monopolizálta is ezeket a forrásokat, vagyis Bukarestből a pénz minden esetben az RMDSZ révén érkezett. Csakhogy 2015 után az RMDSZ már nem kormányzati tényező, a korrupcióellenes harc pedig az RMDSZ egyedi érdekkijárásra, alkudozásra összpontosító bukaresti stratégiáját ellehetetlenítette.

Ezzel párhuzamosan a magyarországi támogatások 2016 után exponenciálisan megnövekedtek. Már nem kiegészítő jellegűek, hanem intézményes folyamatokat generálnak és változtatnak meg. Vagyis a magyar nemzetpolitika „felüllicitálja” a román államot. Kiss értelmezésében az RMDSZ és a Fidesz közeledését ebben a kontextusban kell szemlélni.

[irp posts=”2991″ name=”NERdély 2.: hogyan alakította át az erdélyi politikát a Fidesz?”]

Ehhez az elgondoláshoz annyit kell hozzátenni, hogy ismereteim szerint nem létezik kimutatás arról, hogy a román állam pontosan mennyi forrást biztosít a magyarlakta területeknek, és ebből mennyi pénz köszönhető az RMDSZ kormányzati szerepvállalásainak. Egy ilyen összesítés hiányában nehéz megmondani, hogy a román vagy a magyar állam által biztosított források nagyobbak.

Az RMDSZ monopolhelyzetének vége

Az azonban bizonyos, hogy a bukaresti jelenlét gyengülésével és a magyarországi nemzetpolitika térnyerésével alapvetően megváltozott az RMDSZ pozíciója: lojalitási versenybe kényszerült. Mit jelent ez?

Míg a bukaresti kormánnyal való alkufolyamatokban az RMDSZ – és annak vezetősége – minden esetben monopolhelyzetet élvezett (a román pártok szinte soha nem próbálták az RMDSZ-t megkerülve közvetlenül megszólítani a magyar közösséget), a magyarországi nemzetpolitika alapvetően másképp működik.

A Nemzeti Együttműködés Rendszerében a kontroll úgy valósul meg, hogy a hatáskörök, funkciók közt átfedések vannak, és ez a nemzetpolitika terén is jellemző. A miniszterelnök mellett mintegy féltucatnyi vezető politikus, valamint 15-20 nemzetpolitikai intézmény alakítja ezt a mezőt, ahol a szereplők látszólag önállóan és egymással is versenyezve építenek ki határon túli hálózatokat.

A versenyben nem annyira a mérhető teljesítmény, hanem egy sokkal szubjektívebb kritérium: a lojalitás a mérvadó. Ennek az az eredménye, hogy a szereplők nemcsak lesik Orbán Viktor óhaját, hanem adott esetben „továbbgondolják” a szándékát, és megpróbálják azt is teljesíteni, amit a miniszterelnök valójában nem is kért.

Ebben a mezőben az RMDSZ korábbi monopolhelyzete eltűnt. Számos beszámolónk van arról, hogy a szocialista kormányok idején Markó Bélának hozzáférése volt a támogatási döntések listáihoz, és azokat kedve szerint módosíthatta. Ma az RMDSZ csúcsvezetése csak egyike a magyar kormány kegyeiért versengő – és lojalitását bizonyítani próbáló – szereplőknek.

„Mindenről tudni, kevés dolgot meghatározni”

Forrásaink szerint Kelemen Hunor ugyan javasolhat támogatásra projekteket, de nincsen beleszólása abba, hogy végül kinek és mennyi pénzt ítélnek meg. Az RMDSZ politikusai gyakran közvetlenül, az RMDSZ vezetőségétől függetlenül is kapcsolódnak a magyar kormány valamelyik szereplője által felépített patronázshálózathoz. Ez tovább szűkíti az RMDSZ vezető politikusainak a mozgásterét.

Bár Kelemen Hunornak sikerült konszolidálnia saját helyzetét, azonban az általa vezetett RMDSZ már nem hasonlít arra a szigorúan centralizált szervezetre, ami Markó Béla idején volt. Markó ragaszkodott hozzá, hogy a legapróbb részletekről is egymaga döntsön, ezekről pedig számos anekdota kering.

Az egyik szóbeszéd szerint az RMDSZ sajtóközleményeit át kellett küldeni neki, ő azokat kinyomtatta, és korrektúrázta. A másik ilyen történet az, hogy állítólag ő döntött arról, hogy egy kongresszuson a büfében legyen-e ketchup és mustár. Az elnöki döntés az volt, hogy inkább ne legyen, ugyanis félő, hogy a küldöttek összepecsételik az öltönyeiket.

Kelemen „elengedte a széleket”, egy sokkal kevésbé centralizált RMDSZ-t épített. „Mindenről akarok tudni, kevés dolgot akarok meghatározni” – mondogatja gyakran. Markó idején elképzelhetetlen volt, hogy egy területi szervezet beszálljon a honosításba, vagy hogy egy helyi RMDSZ-politikus autonómia vagy magyar-román együttélés kapcsán olyan véleményt fogalmazzon meg, amit az RMDSZ országos vezetése nem tud vállalni. Ez azonban mára természetessé vált – állítják a beszélgetőtársaink.

[irp posts=”26556″ name=”Rekordösszegű médiatámogatások Erdélyben: burjánzó cégháló, nem szűnő homály”]

Sosem látott összegű médiatámogatásokkal tartják sakkban az RMDSZ-t

Az RMDSZ pozícióinak gyengüléséhez a magyar kormány sosem látott összegű médiaberuházásai is hozzájárultak. Ha összesítésünk teljes, akkor a Demeter Szilárdhoz kapcsolható Erdélyi Médiatér Egyesület 2017 decembere óta 5,25 milliárd forint (mintegy 15 millió EUR) támogatást kapott, és felvásárolta vagy együttműködési megállapodásokat kötött az erdélyi magyar médiaorgánumok túlnyomó többségével.

Bár két éve sokan attól féltek, hogy a magyarországi pénzzel együtt Erdélyben is megjelenik a szigorúan központosított kormánypárti propaganda, ennek nyomát egyelőre nem látni. Forrásaink szerint nem is az a lényeges, hogy mit írnak meg, sokkal inkább az, amit nem: a médiatröszthöz tartozó kiadványokban semmilyen, a magyar kormánnyal szemben kritikus hang nem jelenhet meg.

Bár korábban voltak példák az RMDSZ-t bíráló anyagokra, az utóbbi évek választási kampányai során ezek is eltűntek. „Egy funkciója van ennek a konglomerátumnak: sakkban tartja az RMDSZ-t” – mondta egy forrásunk, aki szerint az RMDSZ bajban lenne, ha egy választási kampány során ez a médiatröszt hirtelen kritikus hangra váltana. Egy másik, ellenzéki politikus forrásunk így magyarázta a felvásárlás mögött álló fideszes logikát: „megvesszük inkább mi, hogy ne vegye meg más”.

Megnyílnak a pénzcsapok az RMDSZ felé

De vissza az idővonalhoz: ha 2013 decemberében Kelemen Hunor még azt nyilatkozta, hogy a Fidesz-KDNP kormánytól az RMDSZ, az RMDSZ közeli alapítványok nem kaptak semmiféle támogatást, ez 2015-től megváltozott.

2015 februárjában írta alá az RMDSZ egyik alapítványa, az Eurotrans Alapítvány a Miniszterelnökséggel és a Külgazdasági és Külügyminisztériummal azt a megállapodást, amellyel részt tudott venni az egyszerűsített honosításhoz szükséges iratok előkészítésében. Erre évente 250 millió forintot kapott. (2015. december 31-i árfolyamon ez 790 ezer euró. Az anyagban az adott év utolsó napjának az Európai Központi Bank által megadott árfolyamát használom a forintban megadott összegek átszámításához euróra.)

Az Eurotrans Alapítvány ebből a pénzből egy sor irodát működtet (ezek címei itt elérhetőek). Ha ezeket a címeket összevetjük az RMDSZ területi szervezeteinek a címeivel, kiderül, hogy jelentősek az átfedések. Felmerül annak a gyanúja, hogy az RMDSZ területi szervezeteinek a fenntartási költségeit – legalábbis részben – ebből a magyarországi támogatásból fedezik.

Nagy Zoltán kuratóriumi elnököt ezzel kapcsolatban megkerestük, de nem reagált arra a kérdésünkre, hogyan választják szét az Eurotrans Alapítvány és az RMDSZ területi szervezeteinél zajló tevékenységet.

A Fidesz-RMDSZ kapcsolatok újabb állomása 2016 júliusa: gesztusértékű, hogy a Kárpát-medencei magyar szervetek vezetőivel elköltött tusnádfürdői vacsorájára Orbán Viktor csak Kelemen Hunort hívta meg. A Fidesz régi szövetségese, Tőkés László csak a másnapi munkareggelin találkozhatott Orbán Viktorral.

Ennek a magyarázata, hogy Orbán és Tőkés közötti viszony időközben megromlott. Tőkés László 2015 májusában egy könyvbemutatón „követhetetlennek” és „átláthatatlannak” nevezte a magyar kormány nemzetpolitikáját, 2015 decemberében pedig egy MÁÉRT-en nem volt hajlandó felszólalni és aláírni a zárónyilatkozatot.

Gyomlálják a kritikus hangokat

2016 végén az RMDSZ egy másik alapítványa, a szervezet médiaorgánumait kiadó Progress Alapítvány megszüntette az akkor már csak online megjelenő, csekély olvasottságú Erdélyi Riportot. Kiadóként nem tartott igényt továbbá egy sor baloldali kötődésű publicista munkájára az erdélyi magyar sajtó egyik legnézettebb portáljánál, a maszol.ro-nál.

[irp posts=”1757″ name=”„Fenyegetés az, amikor az ember fél, a kollégái félnek.” Így cenzúráz a Progress”]

Bár a kiadó indoklása szerint pusztán költséghatékonysági megfontolásokból döntöttek így, és nincsen közvetlen bizonyíték arra, hogy a magyar kormány kérte volna az RMDSZ-től a kritikus hangok elhallgattatását, ezzel kapcsolatban így fogalmazott egy RMDSZ-politikus forrásunk:

„A Fidesz rendkívül centralizált párt. Ha a kormányhoz közelálló médiában megjelenik egy kritikus hang, akkor annak üzenetértéke van. Ők úgy gondolják, hogy az RMDSZ is hasonlóképpen működik. Amikor megjelenik egy kritika a maszol.ro-n, a Transindexen vagy akár az Erdély TV-ben, akkor felhívják Kelemen Hunort, és megkérdik, mi a baj. Ő pedig visszakérdez: miért, mi baj lenne?

Képzeljük el, hogy a magyarországi kormánymédiában olyan anyagok jelennek meg, mint amilyenek sorozatosan megjelennek az erdélyi magyar médiában. A Fidesz annyit tud, hogy ezek a médiaorgánumok az RMDSZ pénzéből működnek, így feltételezi, hogy ezek az anyagok valamilyen módon az RMDSZ álláspontját közvetítik, azokkal az RMDSZ üzenni próbál.”

[irp posts=”2054″ name=”L´Alchimiste, Iskola Alapítvány és Transindex: egy hirtelen lakbéremelés rövid története”]

Az RMDSZ holdudvarába tartozó médiaorgánumok „áramvonalasítása” nem állt meg itt. 2017 májusában a Transindexnek költöznie kellett az Iskola Alapítvány egyik ingatlanának tetőterében berendezett szerkesztőségből, miután a L’Alchimiste botrányról közölt cikket. Később, 2019 áprilisában magyarázat nélkül mondtak fel az ETV Fidesz-szel szemben kritikus műsorvezetőjének, Gáspárik Attilának.

A gazdaságfejlesztési programmal is az RMDSZ kampányolhat

2017 márciusában jelent meg nyilatkozatok szintjén, hogy Erdélyben is elindul a gazdaságélénkítő program, amely Vajdaságban és Kárpátalján már működött. Miután Budapesten egyeztetett Orbán Viktorral, Kelemen Hunor így nyilatkozott az Erdély TV-nek:

„Azokról a programokról is beszéltünk, amelyeket a magyar kormány támogat Erdélyben, és amelyeket el fog indítani 2017-ben és 2018-ban, beleértve azt a gazdaságélénkítő programot is, amelyet már a Vajdaságban és Kárpátalján kipróbáltak, és kiválóan működik. Erdélyben is be fog indulni 2017 folyamán, előbb egy kisebb területen, aztán 2018-tól Székelyföldtől a Partiumig.”

A programért a Külgazdasági és Külügyminisztérium felel. A Mezőség Maros megyei részét felölelő első, 1 milliárd forintos (3,2 millió EUR) keretösszegű mintaprogram már 2017-ben elindult.

[irp posts=”27374″ name=”Megtudjuk, kik fejlesztik Székelyföldet 24 milliárd forintból – ígéri a Pro Economica Alapítvány”]

A gazdaságfejlesztő program újabb barátságtalan gesztus volt az EMNP felé. Úgy tudjuk, a program alapjául szolgáló stratégia valójában az ellenzék Mikó Imre Terve, amely az EMNT által felkért erdélyi közgazdászok és a VÁTI szakértői által kidolgozott gazdaságfejlesztési stratégiára épül, mellyel ők éveken keresztül házaltak a magyar kormánynál.

„Kértük, hogy vegyenek be a támogatásokat elosztó Pro Economica Alapítvány kuratóriumába, foglalkoztassák az elbírálásnál az mi szakértőinket is, vehessünk részt a népszerűsítésben” – így egy EMNP-ben politizáló forrásunk. Egyik kérésüket sem teljesítették.

Az RMDSZ viszont felhasználhatja ezeket a fejlesztési projekteket kampányok idején a promóciós anyagaiban. Az alapítvány igazgatótanácsában pedig ott ül Balázs Attila, az RMDSZ gazdasági igazgatója, valamint Novák Levente, a területi szervezetekért felelős alelnök.

Kelemen Hunor buzdít, hogy szavazzunk a Fideszre

Miközben az Eurotrans Alapítvány az EMNT-vel együtt segítséget nyújtott a magyarországi országgyűlési választásokat megelőző regisztrációban, 2017 szeptemberében újabb premierre került sor: az RMDSZ elnöke nyilvánosan a Fidesz mellett állt ki.

„Az az érdekünk, hogy továbbra is olyan kormány irányítsa Magyarországot, amely bebizonyította, nemzetpolitikai víziójában és a mindennapi gyakorlatban egyaránt fontos helyet foglalnak el az erdélyi magyarok” – mondta Kelemen Hunor.

A végleges szakítás a Markó-féle egyenlő távolság doktrínával 2018 februárjában történt. Molnár Gyula MSZP-elnök és Karácsony Gergely, az MSZP és a Párbeszéd miniszterelnök-jelöltje egy kolozsvári közéleti fórum után vacsorázni hívták meg Kelemen Hunort.

„Megkérdezték, hogy szerintünk mit kellene tenniük Erdélyben a választási kampányban. Nagyon őszintén azt mondtam, hogy semmit. Ez teljesen fölösleges időtöltés és energiabefektetés, hiszen én azt gondolom: az erdélyi magyar emberek világosan tudják, hogy kire szavazzanak” – idézte fel az RMDSZ elnöke a vacsorán elhangzottakat.

[irp posts=”2521″ name=”Törvénytelenül bonyolítja a választási regisztrációt az RMDSZ és az Eurotrans Alapítvány”]

Az Eurotrans Alapítvány közben gőzerővel segíti az erdélyi magyarok választási regisztrációját: 2018 február elejére 35 ezer magyar állampolgár választási névjegyzékbe való felvételét eszközlik. Mi több, az alapítvány szerepet vállalt a levélszavazatok összegyűjtésében és a magyar külképviseletekre történő eljuttatásában is (ugyanezt tették a Demokrácia Központok is).

Miközben Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök szerint nem csak joga, hanem kötelessége is részt venni az országgyűlési választáson az erdélyi magyarságnak, a gazdaságfejlesztési programot bonyolító Pro Economica Alapítvány 1,5 milliárd forint értékben írt alá 521 személlyel támogatási szerződést eszköz- vagy tenyészállat-beszerzésre, illetve mezőgazdasági területek telekkönyvezésére.

Kétszer annyi levélszavazat a Fidesz-KDNP számára

A 2018 április 8-i országgyűlési választásokon a Fidesz-KDNP újabb kétharmados többséget szerzett. A kormánypárt a levélszavazatok 96 százalékát, összesen 225 ezer szavazatot kapott határon túlról (országonkénti bontásról nem tudunk). Ez közel duplája volt a 2014-es szavazatszámnak, azonban míg 2014-ben a 122 ezer szavazat egy-két mandátumot eredényezett, ezúttal nem voltak elegendőek egy mandátumra.

A 2018 októberében megrendezett, a család alkotmányos meghatározásáról szóló népszavazás árnyalja azt a képet, miszerint az RMDSZ – miközben közeli együttműködésre váltott a magyar kormánnyal – mindenben követni kezdte a magyar kormány retorikáját. Bár az RMDSZ számos vezető politikusa támogatta azt, hogy bekerüljön az alkotmányba az, hogy a család egy férfi és egy nő házasságán alapul, és ez egybe is csengett a Fidesz-KDNP melegellenes retorikájával, Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke így nyilatkozott a népszavazás előtt egy maszol.ro-nak adott interjúban:

„Nem értek egyet azzal, hogy házasságot kizárólag csak nő és férfi köthet. Romániában ugyan nem engedélyezett a melegházasság, de meggyőződésem, hogy ennek ellenkezője sem ördögtől való dolog: az Unió 15 tagállamában házasodhatnak az azonos nemű személyek. Nem értek egyet a szenátor kollegák azon véleményével sem, hogy a jelenlegi alkotmányos rendelkezésnél jobb tartalommal bír a most beterjesztett tervezet. Mert nem jobb: jogilag sem, szellemiségében sem. Egyrészt fenntartja a család korlátozó jellegű, rossz meghatározását, másrészt, hosszú távon kirekesztő egy olyan számottevő közösséggel szemben, olyan állampolgárokkal szemben, akiket ugyanolyan jogok illetnének meg, mint a heteroszexuálisokat.”

2018 novemberében Szijjártó Péter külügyminiszter bejelentette Kolozsváron, hogy Székelyföldre is kiterjeszti Magyarország azt a gazdaságfejlesztési programot, mely Maros megye mezőségi részén nyújtott támogatásokat gazdálkodóknak és kisvállalatoknak. Gazdaságfejlesztési programokra 50 milliárd forintot különítettek el a 2019-es költségvetésben, a székelyföldi gazdaságfejlesztési program 25 milliárd forintból gazdálkodhat.

Az RMDSZ 2019 februárjában tartott tisztújító kongresszusán Semjén Zsolt így fogalmazott: teljes a bizalmi együttműködés Orbán Viktor és Kelemen Hunor RMDSZ-elnök között, ezt az erdélyi magyar választók kényszerítették ki. Kijelentette: „Semmi nem fogadható el, ami gyengíti az RMDSZ-t”, mert ha a szövetség meggyengülne, véget érne az erős magyar érdekképviselet az erdélyi önkormányzatokban és a bukaresti parlamentben.

2019 márciusában újból felmerül a Fidesz kizárása az Európai Néppártból (EPP). Kelemen Hunor azonban a román közszolgálati televíziónak elmondta, az RMDSZ két EP-képviselője a kizárás ellen fog szavazni.

Az időközben elkezdődött EP-választási kampányban Orbán Viktor – az RMDSZ meghívására – kétnapos erdélyi körutat tett. Felavatott két, magyarországi támogatásokból felépült létesítményt, a kerelőszentpáli takarmánykeverő üzemet, valamint a Székelyföldi Jégkorong Akadémiát. Elmondta, hogy azoknak a magyaroknak, akik az összmagyar brüsszeli képviseletet szeretnék erősíteni, Romániában az RMDSZ-re kell szavazniuk.

„Téved, aki azt gondolja, hogy a támogatásoknak meg kell fizetni az árát”

Sajtótájékoztatón rákérdeztek az RMDSZ-közeli alapítványokhoz érkezett magyarországi kormánytámogatásokra. Kelemen kijelentette, az RMDSZ nem kapott és nem kap magyarországi támogatásokat, és téved, aki azt gondolja, hogy a támogatásoknak meg kellett fizetni valamilyen módon az árát.

A korai évek óvatosan egyensúlyozó megfogalmazásainak vége. 2019 szemptemberében Kelemen egy sepsiszentgyörgyi román-magyar ifjúsági találkozón elmondta, nem bírálni kell Orbán Viktort, hanem lemásolni. „A románok is megtehetnék a határokon túl élő román közösségekért, amit a magyar kormány tesz a határokon túl élő magyarokért. Mi a saját bőrünkön érezzük, milyen, amikor a magyar kormány kiáll mellettünk” – fogalmazott az RMDSZ-elnök.

A választási verseny „nemzetárulás”

A koronavírus-járvány miatt 2020 tavaszáról szeptemberre halasztották az önkormányzati választásokat. Az RMDSZ kampánya számára ismét nagyrészt a Fidesz szállította a muníciót. A már megszokott gazdaságfejlesztési támogatások újabb ütemének bejelentése, valamint a különféle, magyar állami pénzből megvalósult projektek felavatása mellett egy sor Facebook-videóban üzentek a magyarországi politikusok.

Az RMDSZ ellen induló jelöltekről Semjén Zsolt azt mondta, hogy „esélytelenek”. Potápi Árpád ennél is tovább ment: „a magyar közösség érdekei elleni cselekedetnek” minősítette az esélytelen magyar jelöltek indítását olyan településeken, ahol nincs elsöprő többségben a magyarság. Mi több, a 80 százalék fölötti magyar többséggel rendelkező településeken sem „jó megoldás a magyar-magyar verseny, mert egymásnak ugrasztja az embereket.”

Az ellenzéki pártok tiltakozása ellenére a választások után, 2020. október 12-én az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottsága előtt még tovább vitte ezt a kijelentését Potápi Árpád: Biharban és Szatmárban az RMDSZ jelöltjére egy másik magyar jelöltet „ráindítani”, az nemzetárulás.

A bukaresti kormányalakítási tárgyalásokról egyenesen Orbán Viktor hivatalába

Az RMDSZ-Fidesz viszony alakulásáról szóló idővonalunkat talán nem is lehet sokatmondóbb eseménnyel zárni, mint azzal, hogy 2020. december 19-én az RMDSZ elnöke közvetlenül a bukaresti kormányalakítási tárgyalásokról – az koalíció összetételéről szóló megegyezés után, de a működéssel kapcsolatos részletek tisztázása előtt – utazott el Budapestre, hogy Orbán Viktorral egyeztessen. Havasi Bertalan, a Miniszterelnöki Sajtóirodát vezető helyettes államtitkár nem közölte, hogy mi volt az a sürgős egyeztetnivaló, ami az RMDSZ-elnök budapesti útját indokolta.

[irp posts=”25634″ name=”Tavaly is elárasztották Erdélyt a magyarországi közpénzek. Mutatjuk a legnagyobb nyerteseket”]

„A szocialista kormányok is nyilván maguk fele húztak, de mindig volt egy többé-kevésbé átlátható kuratórium, volt a támogatáspolitikának egy kerete, formája. A Fidesz szép lassan leépítette a formákat, mindent informális kapcsolatok mentén, megegyezésekkel döntenek el” – értékelte a jelenlegi támogatáspolitikát egy, az RMDSZ ellenzékében politizáló forrásunk.

Míg a második Fidesz-kormány kezdeti éveiben, a 2011-2013-as időszakban még erdélyi politikusok – az RMDSZ részéről Székely István, az EMNT részéről pedig Gergely Balázs – gyűjtötték össze és egyeztették a projekteket, mára már minden döntés Budapesten születik.

Hogyan működik jelenleg a támogatási rendszer?

Bár beszélgetőpartnereink a támogatási rendszer konkrét működésére vonatkozó több kérdésünkre sem tudtak pontos választ adni, egybehangzóan állítják, hogy a Bethlen Gábor Alap mára már nem más, mint egy kifizetőhely. A politikai döntések, a különféle struktúrákban személyesen kialkudott döntések számára biztosítja az intézményes keretet, a döntések leszerződését, valamint a pályázatok lebonyolításával és elszámolásával járó papírmunkát.

Abban is egyetértettek, hogy a nagy, milliárdos nagyságrendű projektekről Orbán Viktor személyesen dönt, a BGA már csak a kormányhatározatot hajtja végre. A miniszterelnök elé pedig Erdélyből jelenleg két ember: Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke és Kelemen Hunor terjeszthet be kiemelt, nagy költségvetésű projekteket.

„Kató és Kelemen közül pedig az előbbi van olyan viszonyban Orbán Viktorral, hogy akkor találkozik a miniszterelnökkel, amikor akarja” – így egy társadalomtudós forrásunk.

„Kell legyen valaki, aki beviszi”

Úgy tudjuk, a kisebb, 500 millió és 1 milliárd forint közötti projektekről Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes dönt. „Azonban kell legyen valaki, aki beviszi, és ezeket általában visszacsekkolják Kelemen Hunornál” – tudtuk meg. Az ennél is kisebb projektekről a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára, Potápi Árpád is dönthet.

A kis projekteket a Nemzetpolitikai Államtitkárság Erdélyi Osztályának főosztályvezető helyettese, Brendus Réka gyűjti össze, valószínűleg ő is dönti el, hogy kit támogatnak és kit nem. „Ebbe a körbe szinte bárki bekerülhet, hacsak nem haragszanak rá valamiért” – értékelt egy forrásunk.

[irp posts=”2225″ name=”Új egyházi óvodák Erdélyben. Kiknek?”]

Ha a magyar kormány kezdeményez egy projektet, akkor a rendelkezésre álló pénzkeret függvényében keres határon túli partnereket. Ennek jó példája az óvodaépítési program, melynek első ütemére 2016 december végén ítélt meg Orbán Viktor összesen 8,9 milliárd forint (28,8 millió EUR) támogatást.

Erről azt mesélte egy, a BGA ügyeire rálátással bíró forrásunk, hogy mindenkit meglepetésként ért ez a kirívóan magas összegről szóló döntés az év egyik utolsó munkanapján.

Mivel a pénzt el kellett költeni az év végéig, lázasan telefonálgatni kezdtek a határon túli partnereknek, adjanak be pályázatot, amely alapján meg lehet kötni a szerződést, és utalni lehet a támogatást. Ezt azonban nem előzte meg igényfelmérés, így a helyszínek kiválasztása esetleges volt – erről a programról itt írtunk.

Az egyházak után az RMDSZ is beruházhat

Mára az RMDSZ holdudvarához tartozó alapítványokhoz évente nagyságrendileg ugyanannyi, ha nem több magyarországi támogatás áramlik, mint amennyi az erdélyi magyarság számára kiutalt bukaresti kormánytámogatás, amelyet az RMDSZ kezel.

A már említett Eurotrans Alapítványnál is fontosabbá vált az utóbbi években az Iskola Alapítvány. Ezt az RMDSZ alapította 2004-ben az oktatási-nevelési támogatás bonyolítására. Később Kolozsváron indított bérlakás-programot egyetemi oktatók számára, mely jelenleg is működik, illetve egy vitatott kölcsönnel beszállt a kuratóriumi elnök feleségének a vendéglőjébe Kolozsvár főterén.

2017 után ez az alapítvány számottevő magyarországi támogatásokat kapott.

Az első, 300 millió forintos (970 ezer EUR) támogatásról szóló döntés a 2016 december végi nagy pénzosztás idején született meg (a pénzt azonban visszautalták, mivel a megvásárolni tervezett ingatlan tulajdonviszonyai nem voltak rendezettek). Talán véletlen, de érdekes részlet, hogy a döntés után egy héttel, 2017 januárjának első napjaiban vált nyilvánossá, hogy a Progress Alapítvány anyagi megfontolások miatt megszünteti az Erdélyi Riportot, illetve nem tart igényt egy sor, a magyar kormánnyal szemben kritikus publicista munkájára a maszol.ro portálnál.

Összesítésünk szerint az Iskola Alapítvány a 2016-ben megítélt 300 millió forintos, később visszautalt támogatást leszámítva a 2017-2020 periódusban, négy év alatt mintegy 7,1 milliárd forint (21 millió euró) összeget nyert a Bethlen Gábor Alapnál, ezzel a legnagyobb erdélyi kedvezményezettek közé került be (az első helyeken az Erdélyi Református Egyházkerület valamint a Sapientia Alapítvány áll).

Ennek a pénznek egy része olyan kulturális és oktatási programokat finanszíroz, mint az 1000 év Erdélyben, 100 év Romániában centenáriumi programsorozat, valamint a 33 iskolában működő délutáni oktatási program. A pénz túlnyomó többsége azonban ingatlanberuházásokra megy.

Nagy Zoltán, aki elintézi a dolgokat

Az alapítvány 2018-ban megvásárolt és lebontott egy ingatlant – az egykori Minerva-nyomdát – Kolozsvár központjában, hogy a helyére kulturális központot építsen. Ugyanebben az évben megvásárolta a nagyváradi Sonnenfeld-palotát szintén azzal a céllal, hogy az épület felújítása után kulturális központot működtessen benne.

Az alapítvány tavalyi szerzeménye egy szecessziós ház Csíkszereda központjában, továbbá egy századfordulón épült tusnádfürdői villa. Mindkét épület felújításra szorul.

[irp posts=”25509″ name=”Újra áramlik a magyar közpénz az RMDSZ felé: ingatlanokat vásárol az Iskola Alapítvány”]

Úgy az Eurotrans Alapítvány, mint az Iskola Alapítvány kuratóriumi elnöke Nagy Zoltán Levente (becenevén: Bigzé), Kelemen Hunor csapatának egyik legrégebbi tagja. Nagy Zoltán jelenlegi funkciója szerint az RMDSZ-elnök kabinetigazgatója, pontosabban: a jobbkeze.

Lojális, pragmatikus, konfliktusokban pedig „megfelelően durva”: ismerői így jellemzik a kabinetigazgatót. Az egykori biológus-denevérész (egy ősidőkbeli interjú itt) a 2000-es évek elejétől dolgozik az Iskola Alapítványnál, és rövid kormányzati kitérő után találta meg azt a szerepet, ami a leginkább illik hozzá: a reflektorfényt elkerülve, hatékonyan elintézi azokat a dolgokat, amelyekre Kelemen Hunornak már nincsen ideje és energiája.

Nagy Zoltán kezében fut össze minden, ami az RMDSZ és a magyar kormány projektjeinek a menedzselésével, a politikai alkuk adminisztratív részleteivel kapcsolatos. Ő a sofőrje az RMDSZ-elnöknek, amikor Budapestre utazik, és ugyancsak ő az, aki a magyarországi államapparátussal tartja a kapcsolatot.

„Annyiszor megy, ahányszor kell, annyiszor beszél, ahányszor kell”

„Az Orbán-Kelemen találkozókon ott ül Nagy János (Orbán személyi titkára – szerk. megj.) a füzetével, felírja, amiben megegyeztek. Nagy János a miniszterelnök utasítását továbbítja a jogi osztálynak, ezekből lesznek a kormányhatározatok. Ezzel párhuzamosan Kelemen Hunor is elmondja a kabinetfőnökének, miben egyeztek meg, és akkor Nagy Zoltán is megindul. Annyiszor megy, ahányszor kell, annyiszor beszél, ahányszor kell, Nagy János is leszól, ha kell” – részletezte egy RMDSZ-politikus.

„A magyarországi támogatások csak annyiban érdeklik Kelemen Hunort, hogy a projekteket beviszi Orbán Viktorhoz. Amint megvan a döntés, minden Nagy Zoltánra van bízva: egy-egy program részletei, az, hogy egy-egy beruházás hogyan halad, az RMDSZ-elnököt nem érdekli, mindent a kabinetigazgató és az általa összerakott csapat old meg. Politikai munícióval szolgál, megoldja a problémákat, és az elszámolások is rendben vannak” – így a forrásunk.

Senkinek nincsen rálátása az Iskola Alapítvány dolgaira

Az Iskola Alapítvány ugyanakkor az RMDSZ-szel teljesen párhuzamos struktúra. Bár éves költségvetése mára vetekszik az RMDSZ költségvetésével, az itt folyó dolgokra senkinek – sem az alapítvány kuratóriumának, de akár az RMDSZ gazdasági igazgatójának sincsen rálátása. „Emberileg megviseli az, hogy ekkora pénzösszeg felett rendelkezik” – értékelte egy olyan forrásunk, aki régebb óta ismeri Nagy Zoltánt.

Egykori munkatársai szerint Nagy Zoltán nem bonyolítja túl a dolgokat: kiosztja a munkát, aztán számonkéri, hogy megvan-e vagy sem, egyéb részletek nem érdeklik. „Pártkatona: elvégzi a feladatát, hogy milyen áron, az nem fontos. Megold problémákat, semmit nem filozofál túl” – így a jellemzés.

Nagy Zoltán sikerének fontos összetevője, hogy feleségével, Nagy Debreczeni Hajnalkával együtt nélkülözhetetlenekké tudott válni az RMDSZ-elnök és családja számára. A kabinetigazgató sofőrködik, felesége – amellett hogy a maszol.ro kiadójaként kontroll alatt tartja a portál szerkesztőségét – egy forrásunk szerint bevásárol a Kelemen-családnak, és ha kell, a gyermekekre is vigyáz.

Túszul ejtették Kelemen Hunort, mondogatják többen, azt értve ezen, hogy az RMDSZ-elnökhöz csakis a kabinetigazgatón keresztül lehet elérni.

Végül mi a nagy projekt?

Van-e a magyar kormánynak valamilyen elképzelése arról, mit szeretne a határon túli közösségekben – és így Erdélyben – elérni?

A cél a Kárpát-medence magyarlakta területeinek intézményes és egyéni integrációja, a párhuzamos társadalom építése, a kisebbségi és a többségi társadalom közötti határ fenntartása. Ezen kívül azonban nem úgy tűnik, hogy lenne írott stratégia – magyarázta Toró Tibor.

A politológus hozzátette, a Fidesz keretet és pénzt ad, ezen belül ki-ki azt csinálhat, úgy lobbizhat, ahogy akar. A különféle érdekcsoportok egymással versengenek, és ez az erdélyi magyar társadalom alaptermészetének megfelel, ezért is szeretik Orbán Viktort.

Bár nincsen megszabva, hogy mi az, ami támogatható, az mindenki számára világos, hogy mi számít tabunak: nincsenek román-magyar közös programok, vegyes intézmények vagy akár szexuális kisebbségeknek szóló rendezvények. Azonban ezeket a kereteket kevesen érzik korlátnak, mivel a konzervatív erdélyi magyar társadalom amúgy is nagyrészt elutasító ezekkel szemben.

Az idővonal szerkesztője Szabó Tünde, a grafikák Szén András munkái.

Ez az anyag az Investigative Journalism for Europe (IJ4EU) alap támogatásával készült.

The post Milliárdokkal olajozott érdekházasság: így hódította meg az RMDSZ-t a Fidesz appeared first on Átlátszó Erdély.

A rendszerváltás és az RMDSZ megalapításának 30., a Transindex beindításának 20. évfordulójára időzített egyik kerekasztal-beszélgetésen figyeltünk fel rá, hogy az utóbbi években ritkán megszólaló politológus, Salat Levente mennyire összefüggéseiben látja az erdélyi magyarsággal az elmúlt 30 évben történt eseményeket. Kíváncsiak voltunk, milyen rendszer húzódik a kerekasztalon felvetett gondolatai mögött, ezért utána kétszer is hosszan és csapongva beszélgettünk vele.

A beszélgetésekből szerkesztett szövegnek nagyjából az első felébe csoportosítottuk azt, amiről az egyetemi oktató úgy gondolja, közösségként elszúrtuk, kihagytuk, elpuskáztuk az elmúlt 30 évben. A második felében a közösségi folyamatok elméleti és történeti hátterével világítja meg, miért nem tudtunk élni történelmi lehetőségeinkkel, és mások hogyan éltek a sajátjaikkal.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

A Marosvásárhelyen felnőtt Salat Levente a rendszerváltásig számítógépmérnökként dolgozott. Élénk társadalomtudományi érdeklődését autodidaktaként, majd a Limes-kör tagjaként elégítette ki. 2001-ben doktorált politikafilozófiából: azt vizsgálta, hogyan rendezhető etnikai kisebbség és többség viszonya a konfliktusoktól a méltányosságig.

A rendszerváltás után a Korunk szerkesztőségében kezdett dolgozni Kolozsváron, 1991-95. között a lap főszerkesztő-helyettese volt. 1990-től 1999-ig igazgatta a bukaresti Soros Alapítvány a Nyílt Társadalomért kolozsvári fiókszervezetét, 2000-től az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontjának ügyvezető elnöke.

1996 óta oktat a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, 2004-2006 között az egyetem rektorhelyettese volt. 2008 óta a BBTE Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karának dékánhelyettese. Tanított a Grazi Egyetemen és oktatója volt a Budapesti Metropolitan Egyetemnek is. Arról, hogy család- és élettörténete, illetve karrierje hogyan fonódik össze az erdélyi magyarság történetével, ebben az életútinterjúban mesél részletesen.

Salat Levente 32 éves volt 1989-ben, Sepsiszentgyörgyön élt feleségével és két kisgyermekével. A Securitate zaklatásai (érzékelhetően bejártak a lakásukba, látható cél nélkül) miatt 1989 decemberében családjával kivándorolni készült. Itthoni egzisztenciájukat nehéz szívvel felszámolták, ingóságaikat eladták, gyakorlatilag már csak a kiutazás volt hátra, amikor kitört a forradalom. Két perc alatt döntötték el, hogy itthon maradnak, hamarosan Kolozsvárra költöztek.

Kivándorolni egyébként nem akartak, jól érezték magukat Szentgyörgyön, szerteágazó családi és baráti közösségekbe jól beágyazott egzisztenciát tudhattak magukénak, és nem akartak megélhetési magyarok lenni Magyarországon. Megélhetési magyaroknak azokat nevezi Salat, akik elmenekültek a kisebbségi lét megpróbáltatásai elől, átköltöztek Magyarországra és ott, paradox módon, a kisebbségi lét szakértőiként jutottak különféle pozíciókhoz. Szakértőivé váltak többek között annak, hogy mit kellene a magyar államnak tennie a határokon túl élő magyarok érdekében. Ha a magyar állam komolyan gondolja, hogy támogatásainak célja a határon túli magyar közösségek megmaradása, akkor azoknak a tanácsát kellene megfogadnia, akik itt élnek és boldogulnak, nem azokét, akik elbukták az erdélyi magyar lét versenyhelyzeteit, véli Salat Levente.

Amikor a Limes-kör felszámolása és hosszas dilemmázás után, 1987-ben mégis úgy döntöttek, hogy benyújtják a kivándorlási kérvényüket, arra számítottak, hogy villámgyorsan jóváhagyják a román hatóságok, ahogy például Molnár Gusztávot kisürgették az országból. Az illetékes hatóságok azonban hosszú ideig nem válaszoltak, Nicolae Ceaușescu pedig már arról kezdett beszélni, a kisebbségpolitikájával kapcsolatosan a nemzetközi fórumokon megfogalmazott kritikákra válaszként, hogy az országban horthysta elemek próbálják felborítani a rendet. Salat Levente attól tartott, a román állam túszként tartja őket az országban, hogy velük, volt Limesesekkel bizonyítsa szükség esetén a horthysta felforgató elemekre vonatkozó vádakat.

Úgy véli, ezt támasztják alá a Securitaténak 1989-re tervezett intézkedései, amelyeket Marius Oprea történész hozott nyilvánosságra 2019 decemberében. Utólag azt is megtudta, hogy akivel megállapodott, hogy elköltözésük után átveszi a lakásukat, a Securitate munkatársa volt.

Említetted a Transindex-kerekasztalon, hogy az értelmiség tartozik azzal, hogy elmesélje az erdélyi magyaroknak az erdélyi magyarok történeteit. Annak, hogy nincs átfogó monográfiája az elmúlt rendszernek, amelyből kiderüljön, hogy ki mit csinált 1989 előtt, van köze ahhoz, hogy átmentődtek – ha funkciók nem is, de – érdekszerkezetek?

Továbbra is így gondolom. Egyrészt abszolút érthetetlen, hogy nincs megírva a romániai magyarság történetének ez a nagyon fontos fejezete, amit a román állam keretei között élt meg a második világháborútól a kommunizmus összeomlásáig. Vannak, persze, fontos munkák, amelyek kiválóan körüljárnak egy-egy részkérdést, de egy referencia-értékű, módszeres és a korszak egészét átfogó monográfia, amelyre bízvást lehetne hivatkozni, nincs.

Kinek kellene ezt kezdeményeznie?

A történész szakmának, értelemszerűen. Ebből rögtön adódik megannyi lehetséges magyarázata annak, hogy miért nincs. A történész szakma egyrészt nagyon megosztott, másrészt elég sokan voltak, vannak, akik a feldolgozandó korszak eseményeiben érintettek, és akkor… Igaz, hogy azóta van már egy új generáció, én elég sok kiváló fiatal történészt ismerek.

De ahhoz kell egy pénzügyi alap és megbízó, aki biztosít pár kutatási évet történészeknek, hogy aztán előálljanak a monográfiával. Mint amilyen a Lendület program a Magyar Tudományos Akadémiánál.

Így van, kellene hozzá támogatás és megfelelő intézményes keret is. Mert elvben, ugye, abszolút nem volna lehetetlenség, hogy összeáll öt ember és megírja ezt a dolgot, csak az a kérdés, hogy annak mi lesz a státusa, az elfogadottsága. Ha történészeket úgy kérnek fel megfelelő presztízzsel rendelkező helyről, hogy írják meg a kánont a korszakról, valószínűleg sokan beszállnának. De olyan projektbe nem, amelyből csak viták és egyéb kellemetlenségek származnak.

A dolog következményei mindazonáltal nem elhanyagolhatók. Nagyon sok minden játszott közre abban, hogy itt tartunk, ahol tartunk, de meggyőződésem, hogy az okok egyik fontos összetevője az, hogy tulajdonképpen nem néztünk szembe a saját közelmúltunkkal eléggé objektív módon.

[wp_ad_camp_1]

Azt mondod, vannak ebben ellenérdekeltek. Kik? Vagy hogy ragadható meg az ellenérdekelt csoport?

Az a baj, hogy ha erre a kérdésre most próbálunk válaszolni, akkor elkerülhetetlenül arra fogunk gondolni, ami éppen itt van a látókörünkben, a közelmúltunkban. Azért is nehéz számomra a válasz, mert azzal, amit mondok, nem szeretném lerombolni vagy kétségessé tenni azt az elismerést, vagy azt a tiszteletet, amit érzek egy-egy személy iránt, akiket itt most név szerint kellene megemlíteni. Itt van például Sütő András, akinek az érdemeihez, életművének a maradandóságához nem férhet kétség. Az ideológiai üzeneteivel azonban sokat lehet vitatkozni, például, hogy mi ez a lehajlott fű ideológia az Anyám könnyű álmot ígérben, hogy nevezetesen a fű a szélben lehajlik és megmarad. Vagy hogy mit kell, lehet komolyan venni abból a sokrétű, gyakran egymásnak is ellentmondó üzenetözönből, ami a drámatrilógiájában található.

Én úgy láttam, hogy Sütő András 1989 után belekényszerült a szembeszegülés logikájába. ’89 előtt írta az önvédelmi szövegeket, amelyeket magam is nagy lelkesedéssel olvastam annak idején, ahol úgy általában és megnevezetlenül szidja az ellenséget és buzdít az ellenállásra, ’89 után pedig nem tudott ebből a cipőből kilépni, ugyanazt az üzenetet mondja tovább. És ő sokáig befolyással volt arra, hogyan alakult a közgondolkodás, hova helyeződtek a hangsúlyok. Számomra az ő példája legemblamatikusabban mutatja meg a belerekedtséget a ’89 előttről megörökölt szerepekbe, reflexekbe.

Itt, ugye, rögtön hozzá lehetne tenni, hogy Sütő azért rossz példa, mert az ő esetében sajnálatosan brutális okokkal szolgált a sors, melyek alapján valóban nem volt nehéz beleragadni az áldozati szerepbe. Ugyanakkor szerintem Sütő András számára is nyilvánvaló volt, hogy az őt bántalmazók és a román többség egésze közé nem lehet egyenlőségjelet tenni. Olyanok, akik védtelenek az uszítás következményeivel szemben, mindig lesznek, a mi érdekünk, hogy a románok körében az ilyen emberek aránya minél kisebb legyen.

A fordulatot követően nekünk, erdélyi magyaroknak minden érdekünk ahhoz fűződött, hogy a románokkal való egyetértés és együttműködés útjait keressük, akkor is, ha ők ezt nagyon megnehezítették a számunkra. Ahhoz, hogy elkerüljük mindazt, ami negatív következményként itt van ma a nyakunkon, ahhoz ’89 után röviddel nagyon-nagyon más hangnemet kellett volna megütni. Egyrészt nem volt, aki ezt megtegye, másrészt, ha volt is, esélye sem volt arra, hogy a Sütőhöz fogható véleményformálókkal fölvegye a versenyt.

2019 decemberében hozta nyilvánosságra egy kanadai újságíró az Egyesült Államok, Kanada és Nagy-Britannia diplomáciai levelezését, táviratait a romániai forradalomról. A Nemzeti Megmentési Front hatalomátvételét követő eufóriában is mindenki tudta, hogy vannak problémák, és nagyon nagy munka lesz felépíteni a demokratikus Romániát, de nagy volt az optimizmus, mindenki segíteni próbált, pozitívan állt hozzá. Ma már tudjuk, hogy valami nagyon félrecsúszott a ’90-es években: mi?

Ez a kérdés a probléma olyan dimenzióját nyitja meg, amelybe megint csak nem szívesen megyek bele. Úgy gondolom, megannyi összetevője, rétege van ennek a történetnek, amelyeket nem ismerünk még kellő alapossággal, és ennek ellenére sokan sokat beszélnek róluk. Az egyik ilyen aspektus például a mélyállam kérdése, amellyel kapcsolatosan nagyon könnyű szabadjára engednünk a fantáziánkat és mindenféle képtelen feltételezéseket lehet a számlájára terhelni, mert biztosak lehetünk abban, hogy senki nem fog tiltakozni a nevében. Én ennek ellenére úgy gondolom, hogy az, ami Romániában történt a román-magyar viszony összefüggésében, nagyon jó példa arra, hogy milyen értelemben lehet a mély államról beszélni egy-egy konkrét esetben.

Sokat hallani például arról, hogyan vette át a hatalmat 1989-ben a kommunista elit második-harmadik vonala, és hogyan, minek az árán teremtette meg a legitimitás látszatát a maga számára. Ebben biztosan sok igazság van. De hogy a román-magyar viszonynak milyen perspektívái jöhettek egyáltalán szóba, és azokon belül hol lettek meghúzva a határok, az nem ezeken a szinteken dőlt el szerintem, hanem máshol: egy olyan helyen, amihez nem alaptalan, talán, a mélyállam fogalmának az egyik lehetséges értelmét asszociálni.

Nem feltétlenül arra kell gondolni, hogy van valahol egy iroda, ahol az ott szolgálatot teljesítő emberek árgus szemekkel figyelik a történéseket és valamilyen tisztázatlan helyről származó megbízás alapján eldöntik, hogy most éppen meddig mehetnek el a dolgok.

Sokkal inkább az az érzésem, hogy a román nyilvánosságban, társadalomban létezik egy nagyon mélyen beivódott konszenzus, amelynek alapján kritikus helyzetekben pillanatok alapján megtalálják a közös hangot azok, akik más kérdésekben kivájnák egymás szemét.

A konszenzus egyik eleme arra vonatkozik, hogy a román állam abban a formában, ahogy 1920-ban létrejött, rendkívül törékeny konstruktum, és ennek a törékenységnek az egyik fontos oka az erdélyi magyarság, illetve hogy a román nemzetépítésnek az egyik legfontosabb feladata, hogy a román államszerkezetet biztonságba helyezze ebből a szempontból. Fontos látni, hogy ebben a vonatkozásban (is) számolni kellett/kell azzal, hogy a fordulat előtti és az azt követő berendezkedések között töretlen a folytonosság.

Elég csak arra gondolni, hogy olykor hivatalosnak számító helyeken, például a biztonságpolitikai stratégiákban, a SRI-dokumentumokban az erdélyi magyarság mint veszélyfaktor jelenik meg, és nem volt ez másképpen a kommunizmus ideje alatt sem. Emellett, értelemszerűen, a mély államnak további, intézményesültebb formáival is számolni lehet Romániában, például abban az értelemben, hogy vannak az államszerkezetnek olyan komponensei, ahol elképzelhetetlen, hogy azokban magyar etnikumú román állampolgár a képvisletei elv alapján jusson pozícióhoz.

[wp_ad_camp_2]

Bizonyos történésekből nem vontuk le a megfelelő konzekvenciákat, például a vásárhelyi fekete márciusból, mondtad korábban. Melyek lettek volna a megfelelő konzekvenciák?

Könnyű lesz belekötni a válaszomba, de úgy gondolom, hogy 1990 márciusában mutatkozott meg a legegyértelműbben, hogy milyen eredményes tud lenni a fenti értelemben emlegetett mélyállam. A fekete március nagyon mély román-magyar törésvonalat hozott létre. Alig voltak románok abban az időszakban – ma talán valamivel többen vannak –, akik azt látták, hú, hogy átvertek minket, és a szegény magyarokat is hogy megvezették, hanem szinte maradéktalanul úgy élték meg, hogy ezek a szemét magyarok itt ölik a románokat, stb.

Létrehozta ezt a törésvonalat, vagy felszínre hozta?

Megerősítette. A magyar ellenségkép nagyon rég fontos része a román identitástudatnak, azt a formáját, amely a fekete március idején aktiválódott, azt többnyire a Ceaușescu rezsim utolsó időszaka, a nacionálkommunizmus hívta létre.

Ezt tanulták az iskolában, ebben szocializálódtak.

Igen, és Marosvásárhelyen, 1990 márciusának második felében ez a törésvonal a lelkeket mélyen megérintő formában produkált következményeket, többek között annak is betudhatóan, hogy az ún. ‘forradalomban’ fontos szerepet betöltő fiatal generáció tagjaiban kizárólag az a magyarságkép élt, amelyet ez a nacionálkommunista szocializáció alakított ki bennük.

Gondoljunk bele, mi lehetett ezeknek a fiataloknak a fejében, lelkében, amikor azzal szembesültek, hogy az országban hirtelen megjelenik egy rendkívül asszertív, kívülről jól szervezettnek tűnő, világos elképzeléseket megfogalmazó magyar közösség, miközben őket abban a szellemben nevelték, hogy az egységes, homogén román nemzetállam polgárai, egyfelől, illetve hogy a magyarok a román nép ősellenségei, másfelől, akik csupa galádságokat műveltek el a román néppel a történelem során. Vagy mit érezhettek azok a románok, akiket Ceaușescu homogenizációs politikája juttatott álláshoz, lakhatáshoz Erdélyben, rendszerint a magyarok kiszorítását követően, amikor híre ment, hogy a magyarok elkezdik visszakövetelni az elveszített pozícióikat.

Arra a kérdésre visszatérve, hogy milyen konzekvenciákat lehetett volan levonni az adott helyzetben, a következőkre gondolok: ha létezik akkor egy pragmatikusan gondolkodó, nem emotív reakciók által vezérelten cselekvő elit,

akkor talán lehetőség nyílt volna arra, hogy az erdélyi magyarság a rajta időlegesen elhatalmasodott kollektív megrendültségből ne az áldozattudatba való visszamenekvés irányába mozduljon el, és ne arra a passzív várakozásra rendezkedjék be, hogy külföldi beavatkozás fogja megmenteni,

hanem számot lehetett volna vetni azzal, hogy milyen akadályok tornyosulnak azoknak a céloknak, várakozásoknak az útjában, amelyek azokban hetekben a romániai magyar nyilvánosságában fennforogtak, és hogy mit kellene tenni ezeknek az akadályoknak az elmozdítása érdekében.

Ezeknek az akadályoknak egy fontos eleme volt, nyilvánvalóan, a román közvéleményben velünk kapcsolatosan élő ellenségkép, illetve az a meggyőződés, hogy a magyar kisebbség kockázati tényező a román állam stabilitásának a szempontjából. A fekete márciust követő döbbenet időszaka jó alkalom lett volna arra, hogy ezekkel az adottságokkal számolva kezdjük el az előttünk álló kisebbségi küzdelem eszközrendszerének a megtervezését, kialakítását. A cél, nyilván, nem a mély állam meggyőzése kellett volna legyen, hanem annak elősegítése, hogy a román közvélemény minél kevésbé legyen uszítható, hiszterizálható a magyar kérdéssel.

S noha veszélyes a terület, amit futólag érintenem kell, röviden meg kell itt említeni még valamit. A vonatkozó nemzetközi szakirodalomban is vannak erre utalások, és az erdélyi magyar kisebbségpolitika ’89 utáni alakulásával kapcsolatban is megfogalmazták néhányan, hogy az olyan jellegű céloknak a teljesülésére, amelyeket az erdélyi magyarság fogalmazott meg a maga számára – és itt most mindenekelőtt az államszerkezet kérdését érintő autonómiára kell gondolni –, rendszerint a rendszerváltások zavaros időszakában szokott sor kerülni, még az új hatalmi struktúrák konszolidálódása előtt, és a megállapodásokhoz elvezető úton nem ritkán az erőszak is szerepet szokott kapni.

Két dolgot kell szerintem tisztán látni ebben a tekintetben. Mindenekelőtt azt, hogy az ún. ‘forradalom’ természetével kapcsolatosan lezáratlan viták lehetséges kimenetelétől függetlenül biztosra vehető, hogy 1989 decemberében és azt követően Romániában nem lazultak fel a hatalmi struktúrák olyan mértékben, hogy államszerkezeti kérdéseket eséllyel napirendre lehetett volna tűzni, hiszen a ‘mély állam’ – itt most talán a fogalomnak nem csak a korábban emlegetett, hanem intézményesült értelmében is – végig a helyén volt, és megbízható módon teljesített. Másfelől arra, hogy a konfliktuspotenciál milyen mértékével és milyen erőviszonyokkal lehet számolni az erdélyi magyarság összefüggésében, nagyon meggyőzően rávilágítottak a fekete március eseményei, illetve mindaz, ami azután következett.

Ennek alapján gondolom én azt, hogy a fekete márciust követő kihagyott pillanatban nem önfeladás, illetve nemzetárulás lett volna az erdélyi magyar kisebbségpolitika céljainak és eszköztárának a hozzáigazítása azokhoz az adottságokhoz, amelyekre meglehetősen brutálisan mutattak rá a márciusi események, hanem éppenséggel a felelős kisebbségpolitikai irányvonal bevállalása.

[wp_ad_camp_3]

Ilyen kontextusban mit lehetett volna elérni? Volt-e esély bármilyen komolyabb áttörésre egyáltalán?

Nagyon szomorú vagyok, hogy erre a kérdésre határozott nemmel kell válaszolnom, ráadásul annak betudhatóan, hogy maga az erdélyi magyarság bizonyult, véleményem szerint, alkalmatlannak azoknak a lehetőségeknek a kamatoztatására, amelyek számára megadattak. Ezzel azt akarom mondani, hogy több múlott rajta, mint azokon a körülményeken, amelyekkel számolnia kellett és lehetett volna.

Mondok egy példát. Sokat foglalkoztat engem a kérdés, hogy mi történt Tőkés Lászlóval. Őt 1990 februárjában, az akkoriban alakuló RMDSZ sepsiszentgyörgyi küldöttgyűlésen láttam először nagyobb tömeghez beszélni. Fantasztikus élmény volt. Azt láttam, hogy rendkívül karizmatikus, és nagyon bölcsen, meggyőzően szól az emberekhez. Emlékszem rá, hogy kíváncsivá tett és próbáltam kideríteni, kik ennek az embernek tanácsadói, milyen apparátus van e mögött a nem mindennapi teljesítmény mögött. Kiderült, hogy sem tanácsadói nincsenek, sem apparátusa nincs.

Az, ami vele történt, kiválóan példázza, hogyan herdáltunk el, nagyon rövidlátóan, fontos lehetőségeket. Abból az elismerésből következően, amely a személyét övezte rövid ideig a román társadalom jelentős hányada részéről, hatalmas potenciál volt az ő történetében és abban a szerepben, amelybe belecsöppent. Tőkeként – elnézést a szándékolatlan szójátékért – kellett volna kamatoztatni ezt a potenciált, nagyon jól meg kellett volna gondolni, mihez kezdünk vele. Egy jól felkészült grémiumnak kellett volna segítenie őt, elejét veendő azoknak a hibáknak, amelyek nyomán a ‘román forradalom hősét’ övező szimbolikus tőke fokozatosan szertefoszlott.

És mi történt ehhez képest? Tőkés László önjáróvá vált, belemenekült ő is az áldozati szerepbe, elkezdte szidni a románokat ahelyett, hogy vállalkozott volna arra a fontos szerepre, aminek a lehetőségét a sors – vagy maga a történelem? – fölcsillantotta előtte: annak a kölcsönös ellenségnarratívának a lebontására, amely románokat és magyarokat annyi ideje elválasztja, és újra és újra szembefordítja egymással.

Hogy miket csinált utána, arról egészében rossz a véleményem, de áldozatnak is gondolom ugyanakkor, mert úgy látom, hogy beteljesedett rajta az erdélyi magyar sors. Ahelyett, hogy fölismerte volna: nem szabad felülnie arra a hullámra, hogy mit akar az erdélyi magyarság hallani tőle ebben a helyzetben, ezt tette mégis, és elmulasztotta felépíteni azt az alternatív diskurzust, amelyet az erdélyi magyarok tőle tudtak volna a leginkább elfogadni. Nagyon méltánytalan, ami most vele történik, de nem alaptalan és nem megmagyarázhatatlan. A történet ugyanakkor jó példa arra a kollektív kompetencia-hiányra is, amely az erdélyi magyar közösséget 1989 után fejlődési kényszerpálya foglyává tette.

Az, hogy a Fidesz és az RMDSZ kibékült, és ismét áramlanak a magyarországi közpénzek az RMDSZ és szatellitszervezetei felé, értelmezhető-e úgy, hogy a magyar kormány már nem a kivándorolt megélhetési magyarokat hozza helyzetbe, hanem azokat, akik itthon maradtak, és itt akarnak csinálni valamit?

A magyar állam megnyitotta az érvényesülés csatornáit az erdélyi magyarok számára, de olyan formában, hogy akik bekerülnek ezekbe a pozíciókba úgy, hogy nem adták fel az itteni egzisztenciájukat, és akár azt is lehet mondani róluk, hogy a maradás ideológiájának képviselői, nagyon szorosan betagozódtak a Fidesz össznemzeti narratívájába. Nem arról van szó, hogy az erdélyi egzisztencia önérvényesítésének esélyei javultak, hanem arról, hogy a magyar nemzeteszme extraterritoriális logikával kiterjeszti a saját diskurzusát, érvrendszerét a határon túli magyarok jelentős részére.

Abból a nézőpontból, amelyből azt mondtam korábban, hogy a magyar nemzetpolitikának rossz tanácsadói voltak, ezt még veszélyesebb változatnak tartom, ha a cél az, hogy az önálló erdélyi magyar egzisztencia létre tudja hozni és fenntarthatóvá tudja tenni saját magát. Ez a jelenlegi becsatornázódás a Budapest központú nemzetkoncepcióba, amihez, mint a kérdésben is elhangzott, megannyi helyi szereplő asszisztál lelkesen, az önálló erdélyi magyar egzisztencia maradék esélyeinek a felszámolását fogja eredményezni.

Ez akkor áll, ha mindegyik szereplő komolyan gondolja a becsatornázásnak a nemzetegyesítésen alapuló ideológiáját. De ha azt nézzük, mit csináltak korábban a sikeres erdélyi vezetők (igyekeztek a legtöbb erőforrást becsatornázni Erdélybe úgy, hogy ne buktassák meg magukat), nem lehetséges, hogy a jelenlegi elitek is – ahogy Kelemen Hunor szokta újabban mondani – transzilván pragmatizmussal fogadják most el a támogatást, ami Magyarországról érkezik? Azzal, hogy tudják, ez valószínűleg ideiglenes, de jó, hogy jön, felhasználják, kamatoztatják, építik belőle az elitet újratermelő intézményeket, ha pedig majd nem jön, feltalálják magukat abban a helyzetben is.

Igen, ezt magam is látom, és az olykor engem is hatalmába kerítő lelkesedés mellett szorongással gondolok arra, hogy mi lehet az ára, következménye és a sorsa hosszabb távon annak a hatalmas támogatás-volumennek, amelyet például Kató Béla egyszemélyben adminisztrál, és amely – tegyük hozzá – igen látványos megvalósításokban hasznosul. A szorongás alapját képező álláspontomat a következőképpen tudom megindokolni. Arra a már említett kérdésre, hogy az erdélyi magyar egzisztenciának van-e esély arra, hogy közép- és hosszú távon fenntarthatóvá váljék, én nem látok más lehetséges választ, mint azt,

hogy a megmaradásnak egyedüli formája, ha az erdélyi magyar egzisztencia meg tudja jeleníteni magát egy sajátos, többé-kevésbé önálló társadalmi konstruktumként, amely más és más természetű, de egyformán jó viszonyt ápol mind Budapesttel, mind Bukaresttel, ugyanakkor megtartja mindkettő vonatkozásában a biztonságot jelentő távolságot.

Az, ami az utóbbi időben történik a Budapest és az erdélyi magyar kisebbség közötti relációban, nehezen értelmezhető másként, mint hogy az események alakításában nem az erdélyi magyar egzisztencia közép és hosszú távú jövője, hanem a rövid távú budapesti érdekek a mérvadóak.

Ha van rá lehetőség, ezt a dolgot kifejteném egy kicsit bővebben. Eddigi tapasztalataim és olvasmányaim alapján én úgy gondolom, hogy mi, emberek, társadalmilag megkonstruált világokban élünk, mindenhol, ahol a közösségi egzisztencia valamilyen formája fellelhető, a legprimitívebbtől a legszofisztikáltabb civilizációval – itt szándékosan nem a kultúra kifejezést használtam – rendelkező közösségekig. Az emberiség politikai közösségekre oszlik, amely közösségeket politikai projektek hoznak létre és tartják fenn. A politikai projektek egymással versenyeznek adott közösségekben, egyes projektek sikeresek, mások nem.

A siker kritériuma az, hogy a programban megfogalmazott céloknak megfelelően a politikai vagy kvázi politikai közösségek létrejönnek és hosszabb-rövidebb ideig fenntarthatóaknak bizonyulnak. Ehhez az kell, hogy a társadalmi szerződés logikája szerint egy hatalmi vagy kvázi hatalmi monopóliummal rendelkező képződmény jöjjön létre, amely mindazt a funkciót magára vállalja, amelyet el kell látni egy politikailag megszervezett közösség életében.

Meggyőződésem szerint a politikai projektek lényegüket tekintve konstruktumok: úgy találják ki őket, hogy minél meggyőzőbben és eredményesebben válaszoljanak a közösséget foglalkoztató kardinális kérdésekre, a sajátos helyzetben adott kihívásokra. A politikai közösségeket létrehozó/fenntartó politikai projektek sikere vagy sikertelensége ugyanakkor két egymást kiegészítő kontextusban dől el:

• egyrészt a politikai közösség tagjainak a részéről szükséges elfogadottság és támogatás összefüggésében,
• másrészt a politikai közösség környezetének a viszonylatába, amelybe minél harmonikusabb kell illeszkedni ahhoz, hogy ne tegye ki magát a rivális politikai projektek részéről megnyilvánuló kockázatoknak.

A narratív teljesítmény értelemszerűen mindkét vonatkozásban kritikus, és sajátos paradoxon, hogy a két kontextus olykor egymásnak ellentmondó logikát feltételez a narratíva részéről.

Az erdélyi magyarság mint politikai közösség nem létezett a történelemben. Erdély különállásának, ami időnként, a történelmi csapások és a nagyhatalmi érdekek dinamikájának a következtében átmenetileg összmagyar érdek is volt, vannak hagyományai, Erdély azonban mint politikai entitás még ezekben a helyzetekben sem azonos az erdélyi magyarsággal. Erdélyen belül a magyarságnak vitathatatlanul fontos szerepe volt, hosszú és bonyolult történet, hogyan tudott az erdélyi magyar elit megfelelni ennek a szerepnek. Voltak Bethlen Gáborok és Báthory Gáborok is. Olyan politikai projekt azonban nem volt, amely képesnek bizonyult volna arra, hogy az egymással folyamatosan rivalizáló – rendi, felekezeti majd nemzeti – partikularizmusokat összefogja, és azok elé közös, minden önös érdeket maga mögé utasító célt állítson.

Erdély különállásának a hagyományát végül ez az alkalmatlanság – ma kompetencia-hiánynak mondanánk – számolta fel: a nemzeti elkülönülés egyre fokozódó reflexeinek a következtében érzett veszélyhelyzet tudatosításaként fogható fel, hogy 1865-ben a Kolozsvárott ülésező utolsó erdélyi diétán kimondták az egyesülést az anyaországgal, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy az erdélyi magyarság feladta a különállás ambícióját, és visszamenekült a Budapestről adminisztrált politikai projekt biztonságába.

[wp_ad_camp_1]

A két világháború között az erdélyi magyar közgondolkodás összefüggésében gyakran hivatkozunk Kós Károlyra és a nevéhez köthető transzilvanizmusra, illetve az abban elrejtett megmaradás-ideológiára, ám látni kell, hogy ez a törekvés sajnálatosan marginális volt a revízióhoz fűzött reményekhez képest, és gyorsan le is került a napirendről az 1940-es átmeneti rendezést követően. A kommunizmus ideje alatt megnyíló értelmiségi pályák nem tettek mást lehetővé, mint a romániai magyarságot a román állam részeként definiálni, azaz egy másik, sorsunk fölött önkényesen rendelkező politikai projekt részeként elképzelni az erdélyi magyar kisebbség jövőjét.

1989 után az erdélyi magyarság óriási esélyt kapott arra, hogy ezekből a tapasztalatokból kilépve új fejezetet nyisson a saját történetében, amire – most már ezt elmondhatjuk – nem volt megfelelően felkészülve. Az 1989-es fordulat után előálló helyzet teljesen alkalmas pillanat volt arra, hogy az erdélyi magyarság egy megfelelő politikai projekt keretében kvázi politikai közösségként fogalmazza meg magát. A világszellem és számos más körülmény lehetővé tette volna, mi azonban ezt a lehetőséget elpuskáztuk.

Mai fejjel egyértelmű az információs asszimmetria a neptuni tárgyalásokon: a magyar felet kezdő politikusok képviselték szemben a román kormánnyal és azokkal az amerikai diplomatákkal, akik több éve, évtizede ilyen konfliktusokat igyekeztek rendezni. Ilyen játéktérben mit tehet a magyar közösség? Hogyan készülhettünk volna fel egy ilyen tárgyalássorozatra? Ez az egyik kulcshelyzet, amire nem voltunk felkészülve?

Ennek a kérdésnek a lényege, ha jól értem, arra vonatkozik, hogy milyen viszonyban áll egymással a korábban már néhányszor emlegetett közösségi kompetencia fogalma azzal a teljesítménnyel, amelyet a közösséget képviselő politikusok egy-egy konkrét helyzetben nyújtanak. Kezdjük azzal, hogy a szó szigorú értelmében olyan, hogy közösségi kompetencia – nincs. A kompetenciák alapvetően egyénekhez köthető, az egyének tekintetében mérhető adottságok, illetve teljesítménymutatók.

Akkor mondhatjuk mégis, hogy egy közösség rendelkezik bizonyos kollektív kompetenciákkal, hogy ha képes kitermelni magából a megfelelően felkészült, felelős, szerepeket felvállaló képviselőket, és az őket a szükséges háttérrel, tanáccsal, egyébbel ellátó szakértői elitet, akik együtt a kihívásokra megfelelő válaszokat tudnak adni: például felvázolni egy életképes politikai projektet, amelyben a közösség önálló vagy kvázi önálló politikai entitásként tételezi magát.

Ami az erdélyi magyarsággal történt 1989-től errefelé – most elvonatkoztatva attól, amit korábban a kihagyott lehetőségekről mondtam – egy csoda. Rengeteg jogos kritikát lehet megfogalmazni azokkal az emberekkel szemben, akik különböző pozíciókban és szituációkban ellátták a képviselet hálátlan feladatát, de igazságtalanság volna nem látni a pohárnak azt a felét, amely tele van. Mert gondoljunk bele, hogy milyen gazdagok vagyunk mi valójában: kiváló iskolákat magába foglaló oktatási intézményhálózatunk, szinte teljes értékűnek mondható tudományos életünk, fantasztikus színházaink, impozáns szerkezetű és terjedelmű nyilvánosságunk, fontos közösségi tulajdonaink vannak. Az erdélyi magyarság helyzete ma jobb, mint bármikor az elmúlt száz év során, és ez ezeknek a személyes teljesítményeknek, helytállásoknak az eredménye.

Hiba volna ugyanakkor nem látni a pohárnak azt a felét, amely üres. Az erdélyi magyarság nem rendelkezett azokkal a közösségi kompetenciákkal, amelyekkel ezekből a helyzetekből kihozhatta volna a maximumot abban a formában, amelyet éppen az említett megvalósítások tennének indokolttá:

• hogy az erdélyi magyarság kvázi politikai közösségként tudja magát megjeleníteni,
• amely úgy integrálódik a román állam szerkezetébe, hogy maximalizálja az ebből az integrációból következő előnyöket, a viszonyt fenntarthatóvá, konfliktusmentessé tudja tenni,
• és úgy integrálódik a magyar nemzeteszmébe, hogy ebből is a maximumot hozza ki, de nem számolja fel a saját politikai identitását.

Ehhez képest az történt, hogy minden rivális alternatívát fokozatosan kiszorítva az a meggyőződés uralkodott el a közgondolkodásunkban, hogy nekünk egy megoldásunk van arra, hogy a saját identitásunkat biztonságba helyezzük: hogy ha azt minél közelebb visszük a magyar államhoz, letesszük a magyar állam képviselőinek kezébe, tőlük kérjük és várjuk, hogy minket magyarként megőrizzen, megtartson. Ez a meggyőződés értelemszerűen a legeredményesebben és a legvisszafordíthatatlanabbul számolja fel azt az alternatívát, amelyben mi, erdélyi magyarok egy magunkkal rendelkező, magunk életét megszervező, kvázi politikai közösségként akarjuk magunkat megjeleníteni.

Azon kívül, hogy felold bennünket egy érdekeinket valójában egyoldalúan felülíró politikai projektben, a magyar nemzet- és államépítési projektbe való betagozódás, a magyar állam fennhatóságának, gondolatmenetének, prioritásainak az elfogadása ugyanakkor mélyíti a szakadékot az erdélyi magyar és a román többség között, és egyre kevésbé teszi lehetővé azt, hogy az erdélyi magyarság és a román állam viszonya minden fél számára elfogadható, fenntartható módon rendeződjék.

Az, hogy az ideológiai és a közjogi betagozódás után egyre inkább anyagilag is a magyar állam fennhatósága alá helyezzük magunkat, mennyire köszönhető a magyar állam- és nemzetépítés szívóhatásának, és mennyire annak a hol finom, hol látványos aknamunkának, amelyet a román mélyállam végez? Kisebb részben mer magyar közösségi intézmények ellen fellépni, nagyobb részben inkább az RMDSZ legnépszerűbb politikusait veszi célkeresztbe. A román államféltésre alapozott nemzetépítés mennyire taszította az identitását féltő erdélyi magyarságot a magyar állam fennhatósága alá? Vagy eleve annyira egymásra hangolódott a magyar állam szívóhatása és a román (mély)állam ellenségesként érzékelt működése, hogy nem is szálazható szét az erdélyi magyarságra gyakorolt hatásuk?

A kérdés utolsó részében van meglátásom szerint a dolog kulcsa, de kezdjük kicsit messzebbről. Hogy hol dőltek el a dolgok, kié a felelősség hangsúlyos része, ahhoz látni kell, hogy itt volt három szereplő, de legalább kettő és fél: a magyar állam, a román állam és az erdélyi magyarság mint potenciális, kvázi politikai közösség.

Kezdjük azzal, hogy eltekintve most a történelmi kényszerpályáktól, van-e realitása annak, hogy az erdélyi magyarság kvázi politikai közösségként fogalmazza meg magát. Azt szoktam mondani, hogy az erdélyi magyarság nem nemzeti kisebbség, hanem egy nemzetnyi kisebbség, mert a drasztikus fogyás ellenére 1,2 millió magyarral lehet még mindig számolni Romániában, a földrajzi értelemben vett Európában pedig kilenc állam rendelkezik ennél kisebb népességgel. Összesen 15 európai ország népessége vethető össze méretben az erdélyi magyarsággal. Ez a népesség abszolút alkalmas volna – méretét, terjedelmét, intézményi adottságait, még akár a szállásterületének szerkezetét illetően is – arra, hogy magát akár önálló politikai közösségként fogalmazza meg.

Tekintettel arra, hogy a szecessziónak én személy szerint semmi esélyét nem látom, önálló politikai közösség helyett a kvázi politikai közösség alternatívájában látnám a lehetőséget, ami azt jelenti, hogy egy számbelileg megfelelően nagy nemzeti közösség

• elismeri az állami struktúra fennhatóságát, de azon belül önálló politikai projektet fogalmaz meg,
• belülről szervezi meg a kisebbségi társadalmat, azt biztonságba helyezi,
• a projekt részeként kialakítja az érintkezési felületeket az állammal, amelynek területéhez tartozik, illetve a többségi társadalommal.

Erre lenne jó eszköz például a területi autonómia.

Igen, de nem kizárólag, a személyi elvű autonómia különböző változatai is érdekes lehetőségeket kínálnak.

A kérdés tehát az, hogy az említett három szereplő hogyan viszonyult egymáshoz, és hol csúszott el az esélye annak, hogy a dolgok az erdélyi magyarság szempontjából egy szerencsésebb alternatíva irányában bontakozzanak ki. Előnyösnek mondható adottságai ellenére az erdélyi magyar közösség elbukta az esélyt, hogy kvázi politikai közösségként jelenítse meg magát, mert nem rendelkezett olyan politikai elittel, amely meg tudott volna felelni azoknak a lehetőségeknek, amelyek alkalomszerűen adottak voltak számára. Ezt, kezdetben legalábbis, értelemszerűen nem lehet számonkérhető személyes felelősségekhez kötni, ezt így hozta a történelem.

Az elitképzést a Ceaușescu-rendszer hihetetlenül visszavágta.

Igen, másrészt sokan elmentek, a legtöbben épp az elit köreiből – tulajdonképpen egy lefejezett kisebbség képét mutatta az erdélyi magyarság a rendszerváltás első időszakában, és nagyjából ez volt a helyzet az 1989-et közvetlenül követő két-három esztendőben is.

Ami azt követően történt azonban, az már fölveti a számonkérhető felelősség lehetőségét. Az RMDSZ igen komoly választói felhatalmazás birtokában intézte már akkor az erélyi magyarság sorsát, nem lett volna alaptalan elvárni a csúcsvezetésétől, hogy végiggondolják, mi kell ahhoz, hogy a programban szereplő célok nagyobb eséllyel teljesüljenek. Ahelyett, hogy a kompetenciák hiányát valaki komolyan vette volna, hallgatólagos megegyezés született akkor, hogy lehet ezek nélkül a kompetenciák nélkül is boldogulni, jól elvagyunk mi így, ahogy vagyunk. Emlékszem, hogy az említettek szellemében megfogalmazott kritikákra gyakran lehetett akkortájt válaszként hallani, hogy az RMDSZ sem rosszabb, mint a többi romániai párt.

Az RMDSZ ernyőszervezetként jött létre, és ilyenként sok mindent felvállalt abból, ami egy önmagát megszervező kvázi politikai közösséghez elengedhetetlen. S noha mind a mai napig társadalmi ernyőszervezetként definiálja magát, viszonylag hamar politikai pártként is kezdett el működni. Ezzel önmagában még nem lett volna baj, hiszen megannyi érv szólt az átlényegülés mellett,

ám egy pártnak, amely magát valamennyire is komolyan veszi, az egyik legfontosabb feladata, hogy képezi a kádereit, és neveli a választóközönségét.

Az RMDSZ ezt a két feladatot teljességgel elhanyagolta. Az utóbbinak a választók kegyeit kereső, gyakorlatilag a populizmus szintjére lesüllyedt mozgósítási gyakorlat, az előbbinek az lett az eredménye, amit a legutóbbi RMDSZ-kongresszuson láttam itt, Kolozsváron. A rendezvény szüneteiben, a sportcsarnok tágas előtereiben hosszú idő után volt alkalmam újra szembesülni az RMDSZ-küldöttek világával. Az a hangulat, amit ez a közel ezer fős tömeg árasztott, engem egyszerűen elképesztett. A mikszáthi világot idéző, pöffeszkedő, adomázó, egymást demizsonokból itallal kínáló emberek gyülekezete volt, akikről messzire lerítt, hogy egyszerű, de határozott véleményük van a világról. Rettenetesen haragszom Kelemen Hunorra egy sor dologért, de akkor arra gondoltam: óriási teljesítmény, hogy egyben tudja tartani ezt a társaságot, célokat jelöl ki számára, és a szervezet megy előre úgy-ahogy.

[wp_ad_camp_2]

Ennyiben látom röviden összefoglalhatónak azt, ami az erdélyi magyar közösségen múlott abból, hogy nem kerülhetett kidolgozásra az a politikai projekt, amely kvázi politikai közösségként tételezi a Romániába szakadt magyar nemzetrészt. De amint arra egy korábbi kérdés is utalt, a körülmények alakításában fontos szerepe volt mind a magyar, mind a román államnak.

A magyar állam viszonyulását illetően azt gondolom, hogy a határon túli közösségek iránti élénk érdeklődés, és az alkotmányban is szereplő felelősség-klauzula ellenére nem létezik kellő körültekintéssel kidolgozott koncepció arra, hogy mi volna a legcélratörőbb, legeredményesebb formája a határon túli magyar kisebbségek közösségeinek nyújtott segítségnek. A magyar támogatáspolitika és a határokon túli magyarok szervezeteivel kialakítandó viszony soha nem volt egy módszeresen mérlegelt, hosszú távú stratégia része, hanem eszköz volt a belpolitikai küzdelemben, amelyet a mindenkori rivalizáló elitek a magyar állam fölött gyakorolt ellenőrzés megszerzésére irányuló küzdelemben vettek igénybe, a pillanatnyi érdekeiknek megfelelően. A leglátványosabb példát erre a kettős állampolgárság kérdése kínálja: köztudomású, hogy magyar állampolgárság kiterjesztését a határon túliakra a Fidesz korábban ellenezte, majd a 2010-es választás győzteseként hirtelen fölfedezte a benne rejlő, kiaknázható potenciált.

Világos elvek és átlátható stratégia hiányában nehéz megítélni, hogy milyen tervei vannak a magyar államnak a határon túli magyarok közösségeivel. A szülőföldön való boldoguláshoz nyújtott segítség hangzatos, sűrűn hangoztatott szólama és az utóbbi időben ideáramló jelentős pénzbeli juttatások ellenére számos jel alapján arra lehet gondolni, hogy a magyar állam nevében eljárók voltaképpen demográfiai utánpótlásként tekintenek a határon túli magyar közösségekre.

Ha így van, akkor a kérdésben említett szívó és taszító hatás egyidejűségével valóban lehet számolni, hiszen a román állam vonatkozásában a dolgok állása egyértelmű: miután az ország megszabadult az egykor jelentős lélekszámú zsidó és szász kisebbségektől, az egységes nemzetállam kiteljesítésének az útjában már csak a magyarok vannak.

Nem nehéz belátni, hogy a román állam képviselői nem fognak tiltakozni a magyar állam semmilyen beavatkozása ellen, ha úgy látják, hogy azok – akár közvetve és csak középtávon – az erdélyi magyaroknak az anyaországba való áttelepedését fogják elősegíteni. Ebben az értelemben lehet azt állítani, hogy a román és a magyar állam érdekei az erdélyi magyarok jövőjét illetően azonosak, első ízben az elmúlt száz év során.

Kérdezett Sipos Zoltán és Szabó Tünde. Folytatása következik.

Címlapkép: Március 15-i ünnepség Kolozsváron 2016-ban. Fotó: Szabó Tünde

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post Mit szúrtunk el az elmúlt 30 évben? Salat Leventét kérdeztük (1.) appeared first on Átlátszó Erdély.

Majdnem három évre, egy megnyert perre és egy újabb kormányzati ciklus jelentette átrendeződésre volt szükség ahhoz, hogy a magyar kormány kiadja az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak (EMNT), illetve vagyonkezelőjének, az önálló jogi személyiséggel rendelkező EMNT Egyesületnek juttatott költségvetési támogatások listáját 2010-től napjainkig.

Ezzel az adatsorral újabb fontos darabja került a helyére annak a puzzle-nek, amelyet a magyar kormány által finanszírozott erdélyi magyar politikai próbálkozásokról igyekszünk kirakni.

Korábbi anyagaink:

Mennyibe került az erdélyi Demokrácia Központ-hálózat a magyar adófizetőknek?

Magyar állami vállalatok százmilliós adományai segítik az erdélyi Fidesz-projektet

Demokrácia központok, mint „uniós központok”

Az összesítés szerint az első, 95 millió forintos (300 ezer euró) támogatást 2010 októberében utalták az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak, a támogatás célja „uniós központok beruházás”. Akkoriban ezen a néven futott a tervezett Demokrácia Központ-hálózat, tájékoztatott Toró T. Tibor, az EMNT akkori ügyvezető elnöke.

2011-ben összesen 265 millió forint (840 ezer euró) támogatást utalnak az EMNT-nek. Ez az összeg részben a népszámlálási kampányra, részben pedig az EMNT és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) területi irodáiként működő Demokrácia Központok létrehozására, azok „működési és felhalmozási költségeire” szolgál.

A Miniszterelnökség szerint a fenti összegeket az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak utalta, ez azonban valószínűleg tévedés: a pénzügy adatai szerint az EMNT Egyesület 2010-es jövedelmei kb. 300 ezer euróra rúgtak, tehát minden valószínűség szerint a magyar kormánytól érkező támogatás az egyesület, nem pedig a „jogi személyiség nélkül, virtuális szervezetként működő” Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácshoz érkezett, melynek jogi személyiség nélkül bankszámlája sem lehet.

Évi 250 millió működésre

2012-től aztán évente érkezik egy 250 millió forintos (kb. 800 ezer euró) támogatás az EMNT Egyesület bankszámlájára – ezek tárgya hol „működési és felhalmozási költségek támogatása”, hol az egyesület éves működési költségei, 2014 óta pedig a „Demokrácia Központok tevékenységének és működésének költségei”.

2010-től 2015-ig tehát 1,4 milliárd forintra (4,4 millió euró) rúg az EMNT-nek folyósított költségvetési támogatás, ebből 1,3 milliárdot (kb. 4,2 millió eurót) kifejezetten a Demokrácia Központok működésére szántak. A kép teljesebb, ha hozzáadjuk azokat a százmilliós nagyságrendű szponzorizációkat, melyeket magyar állami vállalatok nyújtottak EMNP-politikusok által frissen bejegyzett civil szervezeteknek. Erről a gyakorlatról korábban már írtunk.

A pénzcsapot nem zárták el

A rendelkezésre álló adatok nem támasztják alá azt a közkeletű vélekedést, miszerint az EMNT/EMNP projektet Budapestről „takaréklángra tették”, vagy „elzárták a pénzcsapot”, mióta az EMNP a várakozásokhoz képest rosszul teljesített a 2012-es parlamenti választásokon, a buktát pedig megismételte a 2014-es államfőválasztoson. (A rossz eredmények miatt a párt vezetése be is nyújtotta a lemondását.)

Az pedig, hogy a magyar kormány „kiegyezett” az RMDSZ-szel, annyiban látszik, hogy 2015 szeptemberétől egy RMDSZ-közeli alapítvány, az Eurotrans is elindította a maga honosítási projektjét 19 erdélyi helyszínen, szintén 250 millió forintból.

„A (pénzcsap elzárására) vonatkozó újságírói vagy „szakértői” elemzéseket mindig nagy érdeklődéssel olvasom. Az újságpapír sok mindent elbír, hát még az online változat, ahol még ráadásul terjedelmi korlátok sincsenek. Sok esetben azonban ezek az „okos” elemzések nem találkoznak a tényekkel és a valósággal. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács továbbra is élvezi a magyar kormány bizalmát és támogatását (anyagiakban is) mind a kedvezményes honosításban nyújtott segítség, mind egyéb programjai esetében” – kommentált Toró T. Tibor EMNP-alelnök.

Átlag 18 euróba kerül egy honosítási iratcsomó

Erdély-szerte 31 Demokrácia Központ működik jelenleg, ezek elvben a könnyített honosításhoz szükséges iratcsomók előkészítésében segédkeznek: fordítanak, fénymásolatokat készítenek, az ügyintézésben segítenek.

Az EMNT közlése szerint Erdélyben összesen 227 ezer 349 személynek segítettek 2011. január 1. (az irodák megnyitása) és 2015. augusztus 31. között összeállítani az állampolgárság igényléséhez szükséges mappát. Ez az igénylők számának (450 ezer) mintegy fele.

A Demokrácia Központok által könnyített honosításra kapott támogatást (1,3 milliárd) az igénylők számával (227 ezer) elosztva az derül ki hogy személyenként átlagosan kb. 5700 forintba került (18 euró) ez a szolgáltatás. A mappát egyébként bárki összeállíthatja saját magának, sőt, a konzulátusokon is segítenek.

A jövőben az új magyar állampolgárok „szerzésével” járó a költségek látványosan emelkedni fognak: a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal adataiból világos, hogy Erdélyben a nagy kérelmezési hullám 2012-2013-ban lejárt. A csúcsidőszakban évente mintegy 120 ezren adták be az egyszerűsített honosítási kérelmet, ezután a kérelmezők száma látványosan esett, 2015-ben pedig már kevesebb, mint 30 ezer kérelmet adtak be.

A könnyített honosításban való segédkezés a Demokrácia Központok tevékenységének csak egy része: számtalan jel mutat arra, hogy az irodahálózat de facto az EMNT, illetve az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) területi szervezeteiként működik, az irodavezetők sokszor az EMNP politikusai, az alkalmazottak pedig besegítenek a kampányba választási időszakban.

Egyébként az Eurotrans Alapítvány ugyanilyen konstrukcióban kezdte el a maga könnyített honosítási projektjét, legalábbis erre utal az, hogy a honlapjukon megadott címek közül sok helyen az RMDSZ területi szervezete működik.

Ne maradj le semmiről: iratkozz fel az Átlátszó Erdély hírlevelére!

Viccesen indokolták az elutasítást

2013-ban, amikor a Tőkés Lászlóhoz köthető politikai és civil szervezetek finanszírozásáról szóló anyagunkon dolgoztunk, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) megtagadta, hogy az EMNT Egyesületnek folyósított támogatásokról nyilatkozzon.

Indoklásukban a közénzekből nyújtott támogatások átláthatóságáról szóló 2007. évi CLXXXI. törvény 1. paragrafusának 3. bekezdésére hivatkoznak, miszerint:

„E törvény hatálya nem terjed ki a külön jogszabályok által szabályozott azon támogatások elbírálására, folyósítására és nyilvántartására, amelyeket az államháztartás valamely alrendszeréből határon túli magyar szervezetek vagy személyek számára nyújtanak.”

Érvelésünk – mely egyezett a Fővárosi Törvényszék ítéletével is – szerint azonban a hivatkozott törvény nemhogy szűkítené, de éppenséggel bővíti a nyilvános adatok körét; de azt is kimondja, hogy a törvény hatálya nem terjed ki a határontúli szervezeteknek vagy személyeknek nyújtott támogatásra; ergo arra az Infotv. rendelkezéseit mint általános szabályt kell alkalmazni.

Sokáig csend

Annak ellenére, hogy a bíróság 2014 márciusában elrendelte az adatok kiadását, sokáig semmi nem történt – 2014 júniusában új kormányzati ciklus következett, a KIM megszűnt, nem volt világos, ki a jogutód.

Mi sem figyeltünk már a történetre, egészen addig, amíg – próba szerencse alapon – a Miniszterelnökségre beadtunk egy, az eredetihez hasonló igénylést, melyre minden további nélkül kiadták a kért adatokat.

Sipos Zoltán

Az Átlátszó Erdély működtetésében nagy szerepük van a közösség adományainak. Adakozz, hogy még több ilyen cikket írhassunk! Tudnivalók itt.

Bankszámlánk:

RO71OTPV200000913457RO01

SUC. CLUJ OTP BANK ROMANIA

Cod BIC: OTPVROBU

The post 5 év alatt több, mint 4 millió euróba kerültek Erdélyben a Demokrácia Központok appeared first on Átlátszó Erdély.