A nők média-reprezentációjáról, az újságírónőket ért online zaklatásról és arról tartott képzést Iva Paradjanin Lilić szerb újságíró a Thomson Alapítvány gyakornoki programjában, amelyben részt veszek, hogy hogyan írjunk, beszélgessünk feminista témákról a sajtóban.

Sokunkban merül fel a kérdés, 

hogyan lehet konstruktív mederbe terelni a nők dühét. 

Erről beszélgettem Ivával, illetve arról, hogyan érintik a nőket az autoriter rezsimek, miért hanyatlik a bizalom a hagyományos médiában, és hogyan teremtsünk új platformokat a nők hangjának.

„A nők tapasztalatai egyszerre politikaiak, személyesek és rendkívül erőteljesek – és elengedhetetlen, hogy hallatszódjanak” – mondja Paradjanin, aki mindezt a gyakorlatban is elősegíti. A hagyományos médiában szerzett vegyes tapasztalatai után indította útjára a Tampon zona szerb feminista podcastet, ahol az empátia, őszinteség és sebezhetőség mellett időnként a harag is helyet kap.

A YouTube csatorna és podcast abból a felismerésből született, hogy hiányoznak a közbeszédből lényeges, nőket érintő témák, női szempontok. Rövid idő alatt multimédiás platformmá és közösséggé nőtte ki magát, ahol a nők nyíltan, szégyen nélkül beszélhetnek azokról a témákról, amelyeket a társadalom gyakran „magánügyként” vagy „kellemetlenként” kezel – a menstruációtól és a szexuális erőszaktól kezdve a mentális egészségen át a testképpel kapcsolatos problémákig.

Szerbiában is alulreprezentáltak a női hangok a Global Media Monitoring Project szerint is: a hagyományos médiában 

a forrásoknak és szereplőknek csupán egyötöde nő.

Így a férfiak nézőpontjai, történetei és prioritásai formálják a közbeszédet, a fontosnak minősített témákat. „Ez az aránytalanság meghatározza, hogyan látjuk a világot. A fiatal lányoknak megüzeni, mi számít ’fontosnak’, és mi az, ami nem az. Egyben azt is üzeni, hogy a nők hangja másodlagos.” – Paradjanin szerint ezért volt sürgető szükség arra, hogy egy nőket megszólaltató platformmal ellensúlyt képezzen. 

„Ha egyenlőbb társadalmat akarunk, nem ülhetünk ölbe tett kézzel, hanem aktívan tennünk kell érte” – hangsúlyozza.

Platform a láthatóságért, az ellenállásért és a közösségépítésért  

Mivel a podcast népszerűsége gyorsan növekszik a nők körében, Paradjanin új lehetőséget látott a női közönség valódi megszólítására. A podcastok ugyanis megkerülik a hagyományos média úgymond kapuőreit, a kontrollt és a cenzúrát, így a marginalizált hangok torzítás nélkül juthatnak el a hallgatókhoz. 

Emellett a formátum ösztönzi a hitelességet és a sebezhetőség felvállalását, amelyek elengedhetetlenek, ha érdemben szeretnénk beszélni nemi szerepekről, jogokról és identitásról.

„A nők tapasztalatait túl gyakran leegyszerűsítik, félreértik, vagy hamis narratívákba szorítják. A podcast lehetőséget ad arra, hogy ezeket a történeteket elejétől a végéig, teljes egészében meséljük el, szenzációhajhászás vagy leegyszerűsítés nélkül. Biztonságos, bensőséges tér, ahol árnyalt és összetett beszélgetések zajlanak – pontosan amire szükség van  a feminista témák esetében” – hangsúlyozza. Ami számára a legvonzóbb ebben a formátumban, az a személyesség és a könnyű hozzáférhetőség.

Paradjanin szerint a podcast nem csupán a beszélgetésről szól, hanem a meghallgatásról is. „Nem csak történetek elmondásáról van szó, hanem egy olyan közösség megteremtéséről, ahol a nők láthatóak és hallhatóak, ahol egymást erősíthetik, tanulhatnak egymástól, és ahol az egyéni történetekből kollektív cselekvés születik.” 

A hallgatók nem passzív fogyasztók, hanem aktív résztvevők. A Tampon zona egyik legfőbb küldetése, hogy támogató hálózatot építsen, és felerősítse a nők kollektív hangját.

Elérni a perifériákat

A független médiumok gyakran nem jutnak el a marginalizált közösségekhez. A nemek közötti egyenlőségre fókuszáló tartalmak leginkább a fiatal, városi, iskolázott réteget érik el, míg a vidéki, alacsony iskolázottságú, szegény vagy idős nők problémái alig kapnak figyelmet.

Paradjanin maga is elismeri, hogy a feminista médiumnak megvannak a korlátai. Ezért hozták létre a Tampon zona lokal műsort, amelynek célja a média decentralizálása és a Szerbia-szerte élő nők hangjának felerősítése. A projektben különböző településekről származó újságírók és tudósítók szólalnak meg, olyan témákat hozva be a nyilvánosságba, amelyek helyi szinten és országos szinten is fontosak.

„Hiszünk abban, hogy minden tapasztalat értékes, és minden történet megérdemli, hogy elmeséljék. Így tudjuk láthatóvá tenni a vidéki, a szegény és az idős nők problémáit – azokét, akiket a fősodratú média többnyire láthatatlanként kezel” – hangsúlyozza.

A projekt során olyan ügyeket tártak fel eddig, amelyek később a nagyobb médiumok figyelmét is felkeltették: a nőgyógyászok hiányát a kisvárosokban, az idős vidéki asszonyok mindennapi küzdelmeit, a roma nők helyzetét a szülészeteken vagy a fiatal falusi lányok életkörülményeit.

A megszerzett jogok nem biztos, hogy örökérvényűek

Az online tér, amely valaha a kapcsolódás lehetőségét kínálta, mára egyre inkább a nőgyűlölet és a gyűlöletbeszéd csataterévé vált. „Nem sokkal a Tampon zona elindítása után rá kellett jönnöm, hogy valójában nem létezik teljesen biztonságos tér – különösen nem a nők számára” – mondja Paradjanin. Miközben az online nőmozgalmak egyre erősebbek, olyan figurák, mint Andrew Tate, hatalmas követőtáborokat gyűjtenek, és szélsőjobboldali, nőellenes ideológiákat terjesztenek.

Ez azonban nem elbizonytalanította, hanem megerősítette Paradjanint abban, hogy a nők láthatósága és a jelenléte elengedhetetlen. „A nőellenes hangok globálisan és lokálisan is erősek és terjednek” – figyelmeztet. Szerinte a médiatudatosság oktatására lenne szükség, amelynek része kell legyen a nemi szempontok érvényesítése, hogy a közösség képes legyen felismerni és megkérdőjelezni a káros narratívákat.

„Egy dolgot biztosan tudok: többen kell legyünk, hangosabbak és radikálisabbak a jogaink érvényesitésében, mert úgy néz ki, hogy a már kivívott jogok nem örökérvényűek” – mondja.

Nők a társadalmi ellenállás élén

Az online tér nőgyűlölete visszatükrözi azt a fizikai és intézményi valóságot is, amellyel a nők Szerbiában szembesülnek. Paradjanin a kockázatokról is beszélt, amelyeket a nők vállalnak tüntetéseken és aktivizmus során: 

„A nők aránytalanul nagyobb mértékben válnak célponttá az utcai tiltakozásokon – a túlzott rendőri erőszak, a könnygáz, a fizikai támadások, a letartóztatások és a megfélemlítés révén. Ez nem véletlen, hanem pontosan azért történik, mert a nők jelenléte a rendszer elleni kiállást testesíti meg.” A női aktivisták és demonstrálók elleni támadások nemcsak fizikai erőszakot, hanem szexuális fenyegetéseket, online zaklatást és megalázó nyilvánosságra hozatalt is magukban foglalnak.

Szerinte a rendszerszintű elnyomás átfogó nemzeti stratégia része, amelynek célja az ellenállás elhallgattatása. A tiltakozókat, aktivistákat és újságírókat zaklatás, erőszak, cenzúra és szervezett lejárató kampányok érik. 

A szerbiai tiltakozások 2024 novembere óta tartanak, miután Újvidéken összeomlott az akkor nemrég felújított vasútállomás tetőszerkezete. A balesetben 16 ember vesztette életét. A tragédiát sokan a korrupció és az állami felelőtlenség következményének tartják. A diákok megmozdulása hamar kiszélesedett, tanárok, újságírók, civil csoportok is csatlakoztak. Követeléseik között szerepel az elszámoltathatóság, a korrupció felszámolása, a demokratikus intézmények és a sajtószabadság védelme. A hatalom rendszeresen erőszakosan és megfélemlítően lép fel a tüntetők ellen. A határon túli magyarokat érintő kérdésekkel, köztük a szerbiai tüntetésekkel is rendszeresen foglalkozik a pozsonyi Pátria Rádió HaTuMa podcastje.  

A gazdasági nyomás tovább súlyosbítja a helyzetet: a nőies szakmákban dolgozó nők – például a pedagógusok – akár az állásukat is elveszíthetik, ha szembe mennek a hivatalos narratívával. „Az állam az erőszak, a médiamanipuláció és a gazdasági eszközök kombinációjával kelt félelmet a társadalomban, hogy ne csak az egyes nőket, hanem az egész társadalmat fegyelmezze” – mutat rá Paradjanin.

A feminizmus egyik fő célja az elnyomás felszámolása,

így a nemi igazságosságért folytatott küzdelem szorosan összefonódik a demokráciáért, a szólásszabadságért és az emberi jogokért vívott küzdelemmel. 

„Legyen szó diákokról, akik tiltakoznak, nőkről, akik a jogaikért állnak ki, független újságírókról, akik visszaéléseket tárnak fel, vagy munkásokról, akik tisztességes munkakörülményeket követelnek – mindannyiukat elnyomás, megfélemlítés és elhallgattatás fenyegeti” – mondja. Szerinte ha felismerjük ezt a közös küzdelmet az autoriter kontroll ellen, akkor a civil szereplők képesek lehetnek szolidaritást építeni egymás között és valódi társadalmi változást elérni. 

Felelős újságírással az erőszakkal szemben

Paradjanin tagja a Journalists Against Violence nevű szerbiai munkacsoportnak, amely az etikus, nemi alapú erőszakról szóló tudósítást szorgalmazza. Úgy látja, hogy a Nyugat-Balkánon lassan, de érezhetően van előrelépés: egyre több újságíró és médium ismeri fel, hogy szükség van érzékeny, pontos és a túlélőket tiszteletben tartó tudósításra, amely elkerüli a szenzációhajhászatot. „Egyre inkább elismerik, hogy a felelős újságírás kulcsszerepet játszhat a szemléletformálásban, a káros sztereotípiák megtörésében és jobb közpolitikák előmozdításában” – hangsúlyozza.

A kihívások azonban továbbra is jelen vannak. A politikai nyomás, a kevés képzés és a bulváros megközelítések továbbra is gyenge minőségű tudósításokat eredményeznek. 

„Az elmúlt hónapokban például szemtanúi voltunk annak, hogy női egyetemisták intim felvételeit terjesztették országos televízióban és médiában következmények nélkül. Az ilyen esetek visszavetik a fejlődést, és megmutatják, mekkora hatalom van azok kezében, akik irányítanak.”

A harag is lehet konstruktív erő 

Bár a nők haragját gyakran lekicsinylik vagy érvénytelennek tartják, Paradjanin szerint ez kulcsfontosságú a társadalmi igazságtalanság elleni küzdelemben. Ahhoz, hogy valóban hatékony legyen, ezt a dühöt stratégiai gondolkodással, empátiával és kitartással kell konstruktív mederbe terelni – aktivizmusba, oktatásba, történetmesélésbe és érdekképviseletbe.

„Számomra a harag mindig is katalizátor volt – energiát és eltökéltséget adott ahhoz, hogy megszólaljak, hogy szembeszálljak a fennálló renddel, és hogy változást követeljek” – mondja. Ha olyan tereket teremtünk, ahol a nők biztonságosan és közösen fejezhetik ki a frusztrációjukat, akkor ez a harag valódi politikai és társadalmi cselekvéssé formálódhat.

„A nők haragja jogos, szükséges, és alapvető része az igazságért folytatott mozgalmaknak” – teszi hozzá. „Mélyen gyökerezik az elnyomás elleni küzdelemben, és mindaddig nélkülözhetetlen marad, amíg az egyenlőtlenség létezik.”

A művészettörténettől a sportújságíráson át a feminizmusig

Iva Paradjanin szerb újságíró művészettörténet szakon végzett, de friss diplomásként váratlan területen kezdte újságírói pályáját: sportriporterként a B92-nél. „Eleinte furcsa volt, főleg azért, mert nem sokat tudtam a sportról” – emlékszik vissza. Mégis, ez a tapasztalat formáló erejűnek bizonyult. 

„Ott találkoztam először munkahelyi diszkriminációval, ugyanakkor kivételes mentorom is akadt: Szerbia egyik legismertebb sportújságírója, aki a nők láthatóságáért küzdött a sportmédiában. Tőle tanultam meg, hogy a szakértelem és az elkötelezettség erős alapot jelent” – meséli Paradjanin. Ez a támogatás hatással volt arra, ahogyan a vezetésről, a nők közötti szolidaritásról, a mentorálás fontosságáról gondolkodik.

A B92 után a VICE-nál, az ELLE-nél és a Buro 24/7-nél is dolgozott. Olyan témákkal foglalkozott, amelyek később meghatározták pályáját, mint a nők jogai, a nők és szexuális kisebbségek reprezentációja és a fiatalok ügyei. 

„Akkoriban a VICE fantasztikus platform volt – fiatalok készítettek tartalmat fiataloknak, ráadásul szokatlan szabadsággal választhattuk meg a témákat. Ebben a régióban ez az újságírói szabadság forradalminak számított” – idézi fel. Elsők között voltak Szerbiában, akik nyíltan foglalkoztak a nők és az LMBTQ+ közösség jogaival, valamint a fiatalok mindennapi problémáival.

A hagyományos médiában időnként korlátozó mechanizmusokkal is szembesült, például cenzúrával és értetlenséggel a szerkesztőségi vezetés részéről. „Gyakran csak múló divatként tekintettek a feminizmusra, ahelyett hogy elismerték volna: a nők tapasztalatai önmagukban is politikai jelentőségűek. Ezzel együtt azonban nehéz felismerésre is jutottam: az emberek – nem véletlenül – elvesztették a bizalmukat sok hagyományos médiumban. Világossá vált számomra, hogy valami egészen újat kell létrehozni. Egy olyan teret, amely bizalomra, őszinteségre és a közönséggel való valódi kapcsolatra épül” – mondja.

A nyitókép forrása a protesti.pics.

The post Düh, empátia, tabumentesség egy helyen? appeared first on Átlátszó Erdély.

Azon kiváltságosok közé tartozom, akik az egyetem padjai között igazi, érdemi képzést kaptak. Nem volt túl sok az elmélet és túl kevés a gyakorlat, és mai napig merítek nem csak a jegyzeteimből, hanem a rejtett tanterv üzeneteiből is.

A helyre, a szemináriumi teremre is emlékszem, ahol L. (a tanárunk), miután kiakaszthattuk valami rögtönítélő, sommás ítélettel „az emberekről”, azt mondta: az embereknek mindig igazuk van, mindig racionálisan cselekszenek azon a világon belül, azoknak a jelentéseknek, hatásoknak és azoknak az erőforrásoknak a birtokában, amelyek mindennapjaikat meghatározzák.

Első éven ez sok mindent átrendezett a fejemben, és lehet, arra is hatással volt, hogy nem tudom az embert individuálisan, „légüres térben”, társadalmi meghatározottságoktól mentes cselekvőnek látni.

A román társadalom most nagy bajban van, és ez sokatokat, akik fontos és mérvadó véleményt képviseltek, arra késztetett, hogy megszólaljatok. Úgy érzem azonban, éppen ez a mondat maradt ki a lehetséges helyzetértelmezésekből, szerepét pedig nem a vita kedvéért hangsúlyoznám, hanem azért, mert azt gondolom,

csak a válság társadalmi okainak feltárása segíthetne megoldást találni rá.

Rögzítsük a tényeket: Romániában az arra jogosultaknak körülbelül egyharmada oltatta be magát. Az új koronavírus járványának negyedik hulláma borzalmas, európai és világviszonylatban is kétségbeejtő fertőzöttségi és halálozási adatokat mutat. Az egészségügyi ellátás leterheltségéről és annak orvosokra-ápolókra, de páciensekre gyakorolt hatásáról pedig csak sejtéseink lehetnek.

Az orvostudomány jelenlegi álláspontja szerint a negyedik hullám berobbanása és az alacsony átoltottság között van kapcsolat, és szintén a tudományos konszenzus szerint (néhány, nagyon kevés renitens szakembert leszámítva) a járvány megfékezésének egyetlen, ha nem is tökéletes, módja az oltás.

Az oltást tesztelték, engedélyezték, nincs több mellékhatása, mint bármely más gyógyszernek, és azok a mellékhatások a várt haszonnál lényegesen kisebbek. Végül, nem mellesleg, ugyanaz az orvostudomány mondja mindezt, amelyhez amúgy máskor fogtömésért, lábtöréssel és kruppos gyermekeinkkel is fordulunk.

Mindenkinek, nekem is, vannak olyan barátaink-ismerőseink, akik többé-kevésbé harcosan, de elutasítják az oltást. Egyikük-másikuk esetében még arra is van ötletem, hogy korábbi viselkedésükből hogyan vezethető le mostani reakciójuk. Igen, indulatokat váltanak ki belőlem, hibáztatom őket, és egyre nehezebb cipelnem ezeket az indulatokat.

Az egyes emberek hibáztatása viszont félrevezető, és mint látjuk, semmit nem old meg.

Ha az elutasítás aránya „hozná” más társadalmak átlagait, akkor volna értelme leragadni az egyén szintjén, a romániai társadalomban viszont ez a jelenség tömeges, társadalmi. Hacsak nem ragaszkodunk ahhoz a butasághoz, hogy Romániában valami az emberi veleszületett „személyiségében” más, akkor kénytelenek vagyunk megkeresni a társadalmi okokat.

Aki csak egyéneken kéri számon az erkölcsös viselkedést, az azt az egyszerű tényt téveszti szem elől, hogy társadalmi lények vagyunk, és ami társadalmi méreteket ölt, amögött csak társadalmi okok lehetnek.

(Igen, ez a megközelítés háttérbe szorítja az egyéni döntés szabadságát, de ne tegyünk úgy, mintha azt lehetne feltételezni, hogy mindenki számára rendelkezésre áll a megértés, az értelmezés és a cselekvés teljes spektruma. És ha ezekre végre alkalmunk lesz ránézni, talán még van esély a teljes összeomlást megakadályozni.)

Az oltás tömeges elutasítása miatt emiatt én magunkat vádolom. Magunkat: a társadalmat és az államot.

Bármilyen kényelmes is az egyes embert felelőssé tenni ostoba, erkölcstelen és szolidaritáshiányos viselkedése miatt, az ő viselkedése a sok évtizede kibontakozó társadalmi kudarcaink következménye. És velünk együtt ők mindannyian áldozatok.

Cserbenhagyott minket az állam a tájékoztatás mozzanatában. Arra kevésbé látok rá, hogy egy újságírónak mekkora vesződség valós adatok birtokába kerülni, mennyire transzparens a döntéshozatal, de az állam karba tett kézzel hagyja egészen primitív és káros „portálok” működését, amelyek egyhangúlag félretájékoztatnak és uszítanak.

És ez nem most kezdődött. Kutatók, tényfeltáró újságírók akár életük kockáztatásával mutatnak rá évek óta pl. az orosz álhírgyár rettenetesen káros következményeire. Azok, akiket megválasztunk, és akiknek dolga lenne ezzel kezdeni valamit, nem tekintik ezt feladatuknak. Vagy tán nem is értenek belőle semmit.

Cserbenhagyott minket az állam az egészségügyi rendszer felkészítésével. Semmi érdemleges nem történt másfél év alatt sem anyagi értelemben, sem a dolgozók felkészítésének tekintetében. Kiszámíthatatlan, követhetetlen, ellentmondásos és ésszerűtlen döntéseket hoz, érzékelhetően a közhangulathoz is igazodva, illetve semmiféle következményt nem vállalva.

És persze cserbenhagyott minket a kormányzat, amely ízléstelenül ezekben az időben is hatalmi játszmákra összpontosít ahelyett, hogy az egy éve esedékes mozgósítási, tájékoztatási és válságkezelő munkát elkezdené végre elvégezni.

De benne van a tágabb társadalom keze is jócskán a kialakult helyzetben. A társadalom évtizedek óta szépen és nem érdekmentesen felépített individualista ideológiájának te is, mi is áldozatai vagyunk. Korunk mindent az egyéni felelősség hatáskörébe sorol:

• Beteg vagy? Mit szúrtál el?
• Bajban van a gyereked? Hogyan teljesítettél szülőként?
• Szegény vagy? Vagy csak nem gyarapszol anyagilag? Akkor biztosan elég motivált és tettrekész vagy?

Felfeslett vagy egyenesen nevetségessé vált a társadalmi szolidaritás. Nincs, de már nem is keresünk nagyobb léptékű társadalmi megoldásokat egyéni bajainkra. Nem csak megtanultuk, hanem magunkévá is tettük ezt az individualista szemléletet.

Felelősséget vállalunk magunkért, és csak magunkért.

Mondhatnád, hogy spekulálok, de az oltásszkepszis nem januárban kezdődött. Korábbi kutatások kimutatták, hogy a komolyan vett individualizmus, a gyermek teljes boldogulásának felelősségét anyára hárító szemlélet hívta életre elsősorban középosztálybeli anyákban az oltások elutasítását, hiszen a gyermekük az ő felelősségük, senki másra nem számíthatnak.

És lássuk be, ennek szerves része az egészségüggyel szembeni szkepszis, „az orvos körmére nézés”, a gyanakvás, az alternatívák keresése. Semmi köze tájékozottsághoz, de szorongáshoz és magára utaltsághoz annál inkább.

És az alacsonyan iskolázott emberek? Az alig tengődők? A bizonytalanságban, kiszolgáltatottságban élők? A tájékozódni nem tudók: ők mikor tapasztalták meg utoljára a tágabb társadalom feléjük megnyilvánuló szolidaritását? A biztonsági hálót? Rettenetesen cinikusnak érzem most az oltottságot rajtuk számon kérni, még ha együtt zuhanunk is.

Oda is közösen jutottunk el, hogy emberek milliói számára episztemológiailag ugyanolyan súllyal bír egy ismeretlen által megosztott fecni holmi számokkal vagy egy szélhámos, mint egy tudományos közlemény vagy egy szakértő álláspontja. Közösen hagytuk erodálódni a tudományt és annak státusát, megnyirbálni a finanszírozását, leépülni az oktatási rendszert.

Minden erőnkkel az egyéni menekülési útvonalak feltárásán és bejárásán vagyunk,

és nem látunk ki a saját helyzetünkből sem az okok, sem a megoldások terén. Bizalmatlanok vagyunk az egészségügy romló vagy legalábbis kiszámíthatatlan, egyenetlen színvonala miatt, és csak azt tesszük, amire évtizedek óta ösztönöznek: kézbe vesszük a sorsunkat, miközben lelepleztük a bennünket bizonytalanságban tartókat.

Az pedig, hogy egy válságban kinek-kinek ehhez milyen információk, milyen megértést segítő tudás, mennyi bizalom és mekkora szolidaritási hajlandóság áll rendelkezésére, az közös mulasztásunk.

A szerző szociológus, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatója. Ezt a szöveget a saját Facebook-profilján tette közzé, az Átlátszó Erdélyen minimálisan szerkesztve és az ő engedélyével közöljük.

Nyitókép: Mat Napo. A kép forrása: Unsplash

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post Magunkat vádolom appeared first on Átlátszó Erdély.