Miközben a sepsiszentgyörgyi Osonó diáktársulatban és a sepsiszentgyörgyi drámaoktatásban történt abúzusokat tártam föl, számos olyan erdélyi magyar színházi szakemberrel találkoztam, akik természetesnek veszik, hogy a struktúrák hierarchikusak. Valójában alig van hely, ahol nem. 

De az a meglepő, hogy sokszor még olyanok is azt gondolják, hogy az erőszak alkalmazásának valamilyen formája belefér a színházi nevelésbe és a színházi alkotásba, akik nem erősen abuzív hírnévvel rendelkező intézményekből érkeznek. Sokan gondolják, hogy ha a rendező leüvölti egy színész fejét, az elfogadható.

Előfordult, hogy felemlegették, hogy ugyan bizonyos, nagynevű román rendezővel igen nehéz volt a társulat sorsa, mert szokása, hogy néha hozzávág egy-egy díszletelemet az emberekhez, de az így elért eredmény felülírja a hozzá vezető szenvedést.

Nemcsak a színházi közeg sajátossága ez. Gondoljunk csak arra, hogy sokan még mindig azt hiszik, a sportteljesítmények elérésében is indokolt az erőszak a gyerekekkel szemben.

Nevelés vagy idomítás?

Én azonban, mint egy olyan személy, aki eleve a hierarchikus működésben sem hisz, pusztán az egyenlősítésben, azt gondolom, az erőszak nem valid eszköz, hanem hiba vagy bűn – és semmilyen előadás nem érhet annyit, hogy gyerekek sérüljenek miatta. 

Jó, nekem ezt nem kell elhinni, saját radikális erőszakmentességemet még sokszor a barátaim is gyanakodva figyelik. Lentebb még több szerzőt hozok, akik maguk is szakmai szempontok alapján alá tudják támasztani, hogy létezik egy kölcsönös dialóguson és kooperáción alapuló alkotási lehetőség. 

Én meg csak azt próbálom mondani, mi lenne, ha az erőszaknak semmilyen formáját nem fogadnánk el, sem magánéletben, sem szakmaiban? És Jean-Jacques Rousseau-tól a kortárs baloldali pedagógiai gondolkodókig senki sem kérdőjelezi meg, hogy a nevelés addig nevelés, amíg nincs benne erőszak. Különben idomítás. 

Mégis, sok drámatanár és színházi vezető ma is azt vallja: néha kell a nyomás, a megalázás, a fájdalom – különben nincs igazi áttörés a színpadon.

A modern színházpedagógia, a pszichológia és a gyermekvédelem egyhangúan állítják: az ilyen kijelentések azonban nemcsak veszélyesek, hanem alapjaiban tévesek. A kreativitás nem az abúzusból, hanem a biztonságból nő ki. A rendező nem terapeuta, nem edző, nem atyaisten. A jó előadás nem attól lesz jó, hogy a színész zokog a színpadon, hanem attól, hogy hitelesen és biztonságosan tudja átélni a szerepet.

Eszközt kapjanak az elnyomás ellen

Miközben a cikket írtam, mélyebben megismerkedtem Paulo Freirének Az elnyomottak pedagógiája című könyvével, amely egy olyan modellt szeretne megvalósítani az oktatásban, amely megszünteti a hierarchiát tanár és diák között, és dialóguson alapuló, partneri viszonyt javasol. A kritikai pedagógiában tehát nincs hierarchia, nem az történik, hogy a tudással felkent vezető alászáll és jól kiokosít mindenkit, hanem alapvetően közösen határozza meg velük a célokat, a folyamat módja demokratikusan alakul ki, illetve a tanulás vagy alkotás célja a szereplők helyzetére való rávilágítás, és hogy

Ebben a folyamatban nem passzív aktorok képződnek, hanem szabad emberek, akik felismerik az elnyomás formáit, és nem reprodukálják azokat. 

Rám hihetetlen felszabadító hatással volt a könyv. Nagyon örültem, mikor kiderült, hogy a szintén brazil Augusto Boal ebből inspirálódva megírta Az elnyomottak színházát. Ez utóbbi kötet alapgondolata, feltevése, hogy milyen jó lenne, ha a színház sem folyamatában, sem eredményében nem reprodukálná a társadalmi elnyomásformákat. Akárcsak Freirénél, az oktató vagy a rendező partner, soha nem lehet maga sem elnyomó. 

Vagy említhetjük az afroamerikai bell hooks (írói álnév szándékosan kisbetűvel – szerk. megj.) feminista, kultúrakritikus munkásságát, aki szerint a tanulásnak felszabadító, örömteli, biztonságos térben kell történnie. Erősen kritizálja azokat az autoriter oktatási modelleket, amelyek megfélemlítésre, megszégyenítésre építenek, beleértve a művészetpedagógiát is.

Számolatlanul lehetne sorolni mind a színházpedagógiai, mind a pszichológiai szakirodalmat, amelynek szerzői aláhúzzák, hogy

megtöri a tanulók önbizalmát, torzítja a magánéleti és színházi kapcsolódásaikat, és sokakat végleg elriaszt az előadóművészettől. 

A cikk megírása során több személlyel beszéltem, akik éppen az abuzív pedagógiai módszerek miatt döntöttek úgy, hogy mégsem szeretnének színésszé válni.

Ha a résztvevők félnek, akkor nem szerepben vannak

A valóban jó színházban nem félni kell – hanem alkotni. A színház lényege a közös alkotás, amely akkor működik igazán, ha a résztvevők biztonságban érzik magukat – pszichésen, testileg és érzelmileg. A bizalom, játékosság és kreatív kockázatvállalás csak biztonságos térben tud kibontakozni. Ha a résztvevők félnek, akkor nem a szerepben, hanem a túlélésben vannak. 

Egy bántalmazó rendezés vagy pedagógia nem „drámai mélységet” ad az előadásnak, hanem valós pszichés sérülést okoz a szereplőknek. A traumatikus élmények feldolgozása hosszú éveket vehet igénybe, és sok fiatal örökre elfordul a színháztól emiatt. A jó színházban a katarzist nem a valós szenvedés váltja ki, hanem annak művészi megformálása. 

Kiskorúakkal szemben különösen tilos határt átlépni. 

Ha mindez nem lenne elég meggyőző, a gyermekvédelem jogi és etikai normái világosan kimondják: minden, ami félelemből, megalázásból, kényszerből történik, abúzusnak számít, függetlenül a szándéktól. A kiskorúak nem rendelkeznek még azzal az autonómiával, hogy biztonságosan nemet tudjanak mondani, vagy felismerjék, hogy ami történik, az nincs rendben.

Másrészt a rendező hatalma nem egyenlő a teljes kontrollal – legyen szó felnőtt- vagy gyerekszínházról. A rendező nem istenség, hanem alkotótárs kellene legyen. A hatalommal való visszaélés nem „radikális módszer”, hanem rossz pedagógia. A modern pedagógiai irányzatok (mint például a drámaterápia, a respektív pedagógia vagy Paulo Freire elvei) egyértelműen az egyenrangúságra és együttműködésre építenek – és ezek bizonyítottan sikeresebbek hosszú távon.

Így tehát akkor sem jogos az erőszak, és különösen nem kiskorúakkal szemben, ha az előadás külső szemmel nézve végül valóban „jó lett”. 

A siker nem igazolja az eszközöket,

ha azok etikai és emberi értelemben vállalhatatlanok. Hány előadásra emlékeznek a nézők 10 év múlva? A megnézettek töredékére. És hány ember hordozza tovább az abúzus lenyomatát egész életében? Mindenki, aki kapott belőle. 

Másrészt bőven léteznek példák biztonságos és zseniális munkára. Számos nemzetközi rendező és pedagógus dolgozik tudatosan erőszakmentes eszközökkel, és hoz létre magas színvonalú művészetet.

Nagyon sokat agyaltam azon is, hogy

miféle védőhálót lehetne felhúzni színházak köré,

hogy minél jobban védve legyenek benne a színészek. Olyan jó gyakorlatokat szedtem össze, amelyek itt-ott már működnek, íme:

1. Először is nem ártana évi kötelező gyermekvédelmi és etikai képzés a drámatanároknak. 

Nagy-Britanniában a Council for Dance, Drama and Musical Theatre (CDMT) nevű szervezet minősítésén keresztül a drámapedagógusok számára biztosított továbbképzés rendszeres. Ez a testület évente felülvizsgálja az akkreditált iskolák és tanárok programjait, beleértve az etikai és biztonsági protokollokat is. Nálunk pedagógusok, drámatanárok, rendezők rendszeresen vesznek részt színészi vagy rendezői továbbképzéseken, de a gyermekvédelmi alapismeretek sokszor hiányoznak. Évente egy rövid, de gyakorlatias tréning segítene tisztázni: mi számít határátlépésnek. Mikor válik egy „erőteljes rendezői instrukció” bántalmazássá? Hol húzódnak a testi-lelki integritás határai egy próbafolyamatban?

2. Másrészt segítene a független bizalmi személy vagy gyermekvédelmi referens bevezetése. 

Minden iskolában vagy színházi képzésben dolgozó intézményben szükség volna egy kijelölt, független szakemberre, akihez a tanulók (vagy szülők) bizalmasan fordulhatnak. Ennek a személynek a szerepe nem ítélkezés, hanem meghallgatás, tanácsadás, és szükség esetén a továbblépés segítése lenne – mindezt gyermekbarát módon. Például szintén az Egyesült Királyságban minden iskola és oktatási intézmény köteles kinevezni egy ilyen személyt (designated safeguard person), aki a gyermekvédelmet irányítja, az ő feladata a tanárok képzésének irányítása is, illetve a felmerülő esetek nyomon követése.

3. Harmadrészt segítene egy átlátható panaszkezelési rendszer. 

A legtöbb fiatal ma sem tudja, hová fordulhat, ha zaklatás, megalázás, határátlépés történik vele. Pedig a „csendes elszenvedés” helyett egy jól felépített, intézményi szinten ismert és kommunikált panaszkezelési rendszer megakadályozhatná, hogy a visszaélések elhúzódjanak. Fontos lenne: világos eljárásrend, névtelen bejelentés lehetősége, és a megtorlás mentesség garantálása.

4. Jó lenne továbbá, ha rendszeres reflexiós alkalmakat foganatosítanának a próbák során. 

A próbafolyamat nem csupán a darab építéséről kell, hogy szóljon – hanem a résztvevők állapotáról is. A színházi nevelés során a heti vagy kétheti rendszerességgel beiktatott csoportos beszélgetések, amelyeken szó esik arról, ki hogyan érzi magát, mik voltak megterhelő helyzetek, segítenének megelőzni a csendes szenvedést. Ezek nem „lelkizős körök”, hanem a művészi folyamat részei.

5. Segítene az is, ha szülői hozzájárulásra és választási lehetőségre lenne szükség az érzékeny témáknál.

Ha egy előadás vagy gyakorlat nehéz témát érint – például halál, trauma, szexuális bántalmazás –, akkor szükséges lenne írásos szülői és tanulói beleegyezést kérni, és alternatív részvételi lehetőségeket biztosítani. A diákoknak joguk van nemet mondani bizonyos jelenetekre anélkül, hogy ezzel a próbafolyamatból kiszorulnának.

6. Segíteni kellene a csoportdemokráciát is. Közösen megalkotott játékszabályok: hogyan érünk egymáshoz, hogyan beszélünk. 

Egy egyszerű, de hatékony lépés, ha a próbafolyamat elején a csoport közösen fekteti le az együttműködés szabályait: mikor lehet testi kontaktust alkalmazni, hogyan jelezzük, ha valami kényelmetlen, mikor és hogyan lehet megállítani egy jelenetet. Ez növeli a felelősségérzetet és az autonómiát is.

8. Végül, rendkívül fontos lenne egy éves etikai audit és visszajelző rendszer megléte is.

Az oktatási és színházi intézmények számára fontos lenne egy független, anonim visszajelzési lehetőség az év végén, amelyben a tanulók értékelhetik az együttműködést, jelezhetik, ha valahol probléma adódott. Ezeket az adatokat aggregált formában az intézmények is felhasználhatnák saját működésük javítására.

Amennyiben megosztanád véleményed a nyilvánossággal színházi abúzusok témakörben, szeretettel várjuk az írásodat a szerkesztőség e-mail címére: erdely@atlatszo.ro

The post A valóban jó színházban nem félni kell – hanem alkotni appeared first on Átlátszó Erdély.

A medve és a vadászok

16-17 éves gyerekek fekszenek a padlón mozdulatlanul. Egy fiú próbálja reakcióra késztetni őket. Előbb csak bökdösi őket, majd egyre jobban bedurvul a dolog. A játék egy bevett színészi gyakorlat, amely arra szolgál, hogy a színész állhatatosságát növelje, és egyúttal kezelhető alanyt formáljon belőle, valamint a rendező mindenhatóságát erősítse. 

De, ahogyan 2006 nyarán az akkori Osonó társulatának fiataljai előadták a gyakorlatot a háromszéki Vargyason, az sokukban a mai napig nyomot hagyott, és egész színészgenerációkban ágyazott meg a traumáknak.

A játék lényege, hogy van egy medve, akinek az a feladata, hogy reakcióra késztesse a földön fekvőket, akik a „vadászok”, és halottnak tettetik magukat. Aki reagál, az kiesik, és akkor a medve nyer. A diákok már tudják, mi vár rájuk: miután a vezetőjük, Fazakas Misi elmagyarázza nekik a szabályokat, az egyik lány szól a színpadról kifelé tartó, medvét alakító srácnak: „Kérlek, a bugyimat ne húzd le majd, mert menstruálok.”

Medvének egy 17 éves srácot jelöltek ki, akinek átsüt a lényén a kamaszkori erőteljes szexualitás. Ezt Fazakas Misi, az Osonó társulat vezetője nagyon jól tudja róla. Ő maga csak nézőként van jelen, nem avatkozik közbe. Más felnőtt nincs a térben, kivéve a rendezőasszisztenst, egy fiatal egyetemistát. Nemrég még ő is osonós volt. 

A medve mindent elkövet, hogy reakcióra bírja a vadászokat, de ők edzettek, konokul ellenállnak. Akkor is, amikor a medve sorban levetkőzteti őket. Akkor is, amikor hideg gulyást tölt a szájukba, vagy szétkeni azt a testükön. Akkor is, amikor már mindenki meztelen, a medve meg végigtaperol mindenkit. 

Fazakas sem szól egy szót sem. 

Mindez órákon keresztül tart. Végül a medve törik meg. Később elmondja a vadászoknak, hogy amikor elkezdte az utolsó társának, a társulat legfiatalabb tagjának, egy 15 éves lánynak lehúzni a nadrágját, és belenézett a szemébe, összeomlott. Maga is meztelenre vetkőzött, hogy ne különbözzön a társaitól, és lefeküdt közéjük.

Amikor 19 évvel később Fazakast megkeressük, hogy reagáljon, azt mondja, ők is idősebb színészektől örökölték, és 15 éve nem használja már ezt a drámás játékot. Azzal érvel, hogy a színházi szakmán belül is párbeszéd zajlik arról, hogy a 20 évvel ezelőtt megszokottnak számító színházi gyakorlatok ma már abúzusnak tekinthetőek. Azt is állítja, az említett esetben is a játék után megbeszélték a történteket, és volt, aki számára katartikus élményt jelentett, de aztán Fazakas érzékelte, hogy rossz irányt is vehet, ezért egyszeri, soha meg nem ismételt alkalom maradt. 

A fenti jelenet jól mutatja, milyen szellemiség uralkodott az Osonóban.

A fiatalok radikálisan elkötelezettek voltak az iránt, amit csináltak, hittek abban, hogy az általuk létrehozott művészet különösen fontos az embereknek: aki elmegy egy osonós előadásra, annak megváltozik az élete. 

Az Osonónak már a kétezres évek elején nagyon jó volt a híre, Sepsiszentgyörgy városában különösen. A diákszínjátszó csoport professzionalitásban, színvonalban már akkor messze kimagaslott az erdélyi diákszínjátszó csoportok közül, és a nagy kritikai sikerek még hátravoltak.

A fenti gyakorlat része volt annak a folyamatnak, amivel a következő előadásukra készültek. Ez az előadás mondhatni a társulat első, a város határain is túlmutató, viharos sikere lesz: Részletek a bolyongás meséiből. 

Ha a felkészülés durva, az első hónap is az. 

Az előadásban van egy pont, ahol a játékmester parancsokat ad, a többi szereplőnek meg végre kell azokat hajtania. A játékmester minden előadással egyre szadistább, a diákok bántalmazzák egymást, a nagyérdemű meg nézi. Azt is, amikor egyik szereplőnek meg kell csókolnia a másik fenekét. Azt is, amikor valakinek oda kell kakálnia a színpadra, mert félreértik, mit kér a közönség (szaltóból lesz szarás). Ez már Fazakasnak is sok, határokat szab a játékmesternek. De az előadás nagyon sok éven át fut, és több leendő játékmesternek is megszalad az évek során a fantáziája. 

A felkészülésben vannak más furcsaságok is. Például két külön tábor van azoknak, akik részt vesznek ebben a próbafolyamatban. A fenti Vargyason történik, de van, hogy beköltöznek a Mikes Kelemen Elméleti Líceum dísztermébe, és reggeltől estig próbálnak egy héten át: improvizációs gyakorlatokból alakul az előadás, az ezekből létrejövő jeleneteket Fazakas sorrendbe rakja a végén. Az étkezések közben szabad beszélni, klasszikus zene megy, a fiatalok és vezetőjük csöndben adogatják körbe az ételt. 

Az Osonó rövid története

Az Osonó teljesen önkéntes alapon kezdte a működését a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceumban 1993-ban, először Salamon András magyartanár alatt, és itt vette át Fazakas Misi 1998-ban aki önkéntesen tartotta a tréningeket, próbákat, előadásokat, táborokat.

Fazakas 2001 és 2007 között színészként kezdett foglalkozásokat tartani a Mikesben, heti egy-két órában, annak függvényében, hogy mekkora volt az érdeklődés. Azonban a diákok között nagyon népszerű lett, és 2007-től 2008-ig heti hét órában tartott másodállásban opcionális foglalkozást, 2008 és 2009 között pedig heti három órában. 

A Mikessel a kapcsolat 2010-ben szűnt meg, addig ott játszották az előadásokat is. A távozás oka állítólag az volt, hogy kinőtték a dísztermet, ami túl kicsi volt az Osonó előadások díszletei számára.

Ezzel párhuzamosan a színész 2000 óta a Plugor Sándor Művészeti Líceumban működő drámaosztály vezetője is volt 2023-ig, amikor felmondott. Az Osonó 2017-ben elköltözött Sepsiszentgyörgyről, Fazakas pedig ingázott Budapest és a székelyföldi város között. Az óráit a művészetiben tömbösítve tartotta. 

Emellett Fazakas 2007 és 2014 között tartott színészmesterség-foglalkozásokat a Kovászna Megyei Tanács által fenntartott Művészeti és Népiskolában is. 

Akik akkoriban ismerik, megszállottként jellemzik

Ekkoriban az Osonóba többen a Fazakas által a Mikes Kelemen Elméleti Líceumban tartott, színészfoglakozás nevű opcionális óra által kerülnek be. 

Fazakas nagyon nyitott ember, szabadon beszél a gyerekekkel bármiről, ez pedig nemcsak húsz éve volt szokatlan pedagógiai hozzáállás. Fazakas odáig ment, hogy volt olyan év, amikor ő tartott szexuális felvilágosítást a Mikes dísztermében egy meghívott szexuálpszichológus társaságában. 

Akik akkoriban ismerik, megszállottként jellemzik. Hisz a színházban, és mindent belead a katarzis keresésébe. Marosvásárhelyen járt egyetemre, majd miután a kilencvenes évek második felében hazatér Sepsiszentgyörgyre, átveszi azt a diáktársulatot, amit addig a város híres magyartanára, Salamon András rapszodikusan egyenget, azaz hol összeáll egy-egy előadásra, hol szünetel. 

Sepsiszentgyörgyön nagyon erős a színházi hagyomány. 

A helyi szellemi középosztály fiataljai határozott és modern nyelvezetű színházon szocializálódtak, és ez többeket inspirált. Nem véletlen, hogy a szentgyörgyi fiatalok organikusan fordultak – és fordulnak ma is –  a színházi lehetőségek felé.

Fazakas képzett színészként 1998-ban vette át a társulatot. Komolyan vette az Osonót, és sok fiatal akart csatlakozni. Bocsárdi László kezei alól került ki, és később azok a diákok, akiknek valamilyen formában alkalmuk volt látni a sepsiszentgyörgyi színház igazgatóját, a legismertebb erdélyi rendezők egyikét, észrevehették, hogy módszereiből Fazakas bőven merített. Alapvetően az különböztötte meg az Osonót más diákszínjátszó társulatoktól, hogy Fazakas, akinek kiváló érzéke van a tanításhoz, nem középiskolás szinten működtette.Több osonós ráismert később a színművészeti egyetem első- és másodévén a diáktársulatban végzett gyakorlatokra. 

Táborok és fájó testrészek

A medvés gyakorlat egy táborban játszódott. Ezeknek a táboroknak különböző szintjei voltak. Az alapszintűbe bármely, a színjátszás iránt érdeklődő fiatal jelentkezhetett. Ezek voltak általában az Osonót marketingszempontból is jól reprezentáló alkalmak, innen általában pozitív élménnyel mentek haza a diákok, miután mindenféle színészi gyakorlatokat tanultak, és játékos módon, improvizációs technikákkal jeleneteket hoztak létre.

A másik tábor azonban, amelyben már csak osonósok vehettek részt, több fokkal keményebb volt. A színészi tréningre spártai elkötelezettséggel kellett készülni, aki pedig nem bírta a tempót, megalázó és cinikus beszólogatásokat kapott. Többen beszámoltak róla, hogy a megfelelő felkészülés, a felszerelés hiánya vagy a túlerőltetés okán mai napig tartó testi problémákkal küszködnek, egy harmincas éveiben járó férfi például az osonózásnak tudja be akut térdproblémáit. 

Aki nőként osonózott, 

az gyakran hátrányként élte meg a nemiségét a csoporton belül – erről a későbbiekben még lesz szó. Fazakas rendszeresen beszólt a lányok kinézetére. Az Osonó egyik tagja mesélte, hogy az egyik próbafolyamat alatt tíz kilót fogyott, hogy beleférjen egy ruhába. Amikor a kolléganőivel arról beszélgettek, hogy talán a ruhát kellene inkább átalakítani, belépett Fazakas, és kijelentette, hogy szó sem lehet róla, bele kell férni. A 16 éves lány ötvennégy kilóról negyvennégyre fogyott azokban a hetekben. 

A késésekért drasztikus büntetések jártak, ezt mindenki tudta. Ennek ellenére előfordult, hogy valaki elkésett. Volt, hogy nem lustaságból, hanem mert konyhaszolgálatosak voltak, és le akartak zuhanyozni, mielőtt próbára mentek, vagy egyszerűen túl sok volt a mosogatnivaló, és elkéstek. Ilyenkor a későnek, néha az egész csoportnak a késéssel arányos mennnyiségű guggoló gyakorlatot kellett végeznie. A büntetés mértéke a tábor során napról napra nőtt.

Jól mutatja a büntetések keménységét egy 2012-ben felvett videó, ami a leendő kilencedikeseknek tartott táborban készült. 3:22-től a tizennégy éves srácoknak, akik közül sokaknak még életében nem volt komolyabb edzésük, 330 guggolást kellett végrehajtaniuk, mert késtek.

Fazakas válaszaiban azt állítja, a táborokban a pontosságra ösztönzés ezen módszere eleinte még vicces és össznépi program is volt, amikor azok is a későkkel guggoltak, akik nem késtek, egymással versengve, hogy ki bírja tovább. Később viszont már nem volt sem motiváló, sem támogatott, és hanyagolták. Addig működött ez szerinte, míg a táborozók elfogadták.

Ez a tábor eleve nagyon megterhelte a gyerekeket:

öt nap a kökösi iskolában, se meleg víz, se külön háló, reggelente nagyon komoly tréningek, majd mindenféle színészi gyakorlatok, improvizációk. Sportolóknak is megterhelő lenne, ráadásul amikor vége lett az öt napnak, a fiataloknak találkozniuk kellett a felsőbb évfolyamokkal egy másik helyszínen: 18 kilométert gyalogoltak Kommandóra Kovásznáról, ahol két napot töltöttek, majd visszagyalogoltak a városba. 

Volt, aki annyira kimerült, hogy nem bírta, és egy szakaszon stoppolt. Ez kiderült. Mivel a tábor nyár végén volt, az első óra azzal indult ősszel, hogy Misi összehívta a „kicsi és nagy drámásokat”, azaz a kilencedikeseket és a tizenegyedikeseket, és hatalmas fejmosást tartott, hogy milyen emberek ők, akikre nem lehet számítani. Órákon keresztül ment a lelki zsarolás, még az is elhangzott, hogy ha ezekkel a gyerekekkel kellene Fazakas megvédje Erdélyt, akkor nem tenné, mivel nem lehet rájuk számítani.

Színházi tér és abúzusok

A színházi tér, mivel sokszor feloldódik az individuum határa, nagyon alkalmas a visszaélésekre. Az egész oktatási rendszer arra alapul, hogy a színészekből jól formálható egyedeket faragjon, és az eszközökben a rendezők sok mindent megengednek maguknak. 

Az erdélyi színházi hagyományokban még mindig viszonylag kevés a demokratikus alkotási folyamatként születő előadás. Még mindig az az uralkodó felfogás, hogy a rendező autoritása és zsenije hatja át a színpadi végterméket. Csakhogy, aki abban szocializálódik, hogy lehordhatják a sárga földig folyamatosan és üvöltve, az nehezen építi fel magában a határt, hogy észrevegye, ha bántják, vagy legalábbis nehezen épít magában autoritást arra, hogy szembeszegüljön a határt átlépővel. Szamost lehetne rekeszteni a színészekhez kellékeket dobáló sztárrendezőkről vagy éppenséggel igazgató-rendezőkről szóló történetekkel, és ezek alig kerülnek nyilvánosságra. Mindenesetre a cikk írójához úgy jutott el számos hasonló, az erdélyi, romániai magyar intézményekben történt visszaélés, hogy sosem dolgozott ilyen struktúrákban, pusztán ismerősei révén meg laikus nézőként volt rálátása.

A színházi rendszerekben még mindig nagyon sok esetben elfogadott az erőszak valamilyen formája. A színházak működése gyakran erősen hierarchikus: a rendező (vagy igazgató) a „vízió” letéteményese, mindenki más az ő alárendeltje. Ez a struktúra könnyen megágyaz annak, hogy a vezető túlzott hatalmat kapjon mások, különösen a fiatalabb, tapasztalatlanabb színészek, stábtagok fölött.

A színházi alkotás gyakran érzelmileg intenzív, személyes határokat feszegető folyamat. Sokszor hallani olyan mondatokat, hogy „ez kell a szerephez”, „így születik a nagy művészet”, „áldozat nélkül nincs jó előadás”. Ez a retorika normalizálhatja a manipulációt, megalázást, vagy akár szexuális visszaélést is.

Ez a pálya rendkívül telített és kiszámíthatatlan.

A szerepekért, állásokért zajló verseny miatt sokan félnek nemet mondani, panaszt tenni, vagy nyíltan beszélni a sérelmeikről – mert azzal a karrierjüket kockáztathatják.

A színházi társulatok gyakran zárt világok. Ha nincs valódi külső kontroll (pl. etikai kódex, független vizsgálati lehetőségek, támogató biztonságos csatornák), akkor a visszaélők könnyen elkerülhetik a felelősségre vonást. A „művészi szabadság” vagy a „személyes zsenialitás” mögé is el lehet bújni.

A nagy színházi mesterek kultusza is hozzájárulhat a visszaélések elfedéséhez. Ha egy híres rendezőről mindenki tudja, hogy „kemény”, „szélsőséges”, „zseni, de nehéz természet”, akkor az áldozatok gyakran úgy érzik, hogy „ez vele jár”.

Osonó: a szent színház szektája

Ahhoz, hogy egy bántalmazó hatékonyan és hosszú távon tudjon bántalmazni, szüksége van rá, hogy minél kevesebb ellenállás szülessen meg a csoporton belül. Ennek érdekében fel kell számolnia a csoportkohéziót, tehát a lehető legnagyobb kontrollt kell gyakorolnia a teljes csoport fölött. 

Másrészt a lehető legteljesebben el kell szigetelnie az általa uralt embereket a külvilágtól. 

Nem véletlen, hogy nagyon gyakran vallási szekták köréből röppen fel a hír, hogy visszaélnek a tagokkal, a külvilág pedig borzadva szokta figyelni, és nem érti, hogyan volt képes rávenni a szektavezető a tagokat a teljes önfeladásra.

Az sem véletlen, hogy a szektaműködés jutott sokszor azoknak is eszébe, akik kívülről látták, hogy diáktársaik milyen elkötelezettséggel csinálják az Osonót. Volt, hogy a társaik üvöltve próbálták megértetni velük a kocsmában, hogy az Osonóban bántják őket, ők meg szilárdan hajtogatták válaszként, amit Fazakas Misi beléjük nevelt: hogy a „szent színház” – ez Fazakas terminológiája – csinálása áldozatokkal jár, és hogy a hétköznapi emberek nem érthetik meg, amit ők csinálnak.

Ne alkossanak párokat

Mindezt a barátok addig tehették meg, amíg az osonósok egyáltalán kocsmába mehettek. A szabályok, amelyek nem is leírt vagy nyíltan kimondott szabályok voltak, az évek során egyre szaporodtak. Először „csupán” az volt az volt az elvárás, hogy az osonósok egymás között ne alkossanak párokat. Fazakas azzal indokolta a döntést, hogy azok, akik párkapcsolatba lépnek, kevésbé tudnak figyelni, és nem veszik elég komolyan a munkát. Ha ezt megszegte két Osonótag, akkor Fazakas célkeresztjébe került, sokat élcelődött rajtuk, iróniába csomagolt, bántó megjegyzéseket tett. 

Később aztán több szabály is érvénybe lépett. Ezt nem úgy kell elképzelni, mint egy írott etikai kódexet, hanem színészmesterség órán Fazakas sokszor amolyan példabeszédekkel tűzdelt, az életről, a művészetről és a létezésről szóló, gyakran órákig tartó, prédikációhoz hasonló előadásokat tartott, és azokat a dolgokat, amiktől szerette volna eltiltani a diákokat, hosszasan, megvetéssel teli iróniával ecsetelte.

Így az évek múlásával a csoporton belül megvetendővé vált például az, hogy ha valaki a város kultúrkocsmájának számító Teinben másokkal múlatta az időt, hiszen 

ez nem volt méltó egy osonóshoz. 

Fazakasnak nyilván nem azzal volt baja, hogy esetleg alkoholt fogyasztottak – ehhez képest a dohányzást (legalábbis az Osonó bizonyos periódusaiban) tiltotta –, a diákok a turnékon gyakran vele együtt boroztak. Inkább az lehetett a cél, hogy a diákok társas kapcsolatai minél inkább a csoporton belülre szorítkozzanak.

Fazakas válaszában beismeri, hogy fogyasztott alkoholt diákokkal, de mint válaszlevelében írja: „nem bátorítottam őket fogyasztásra, sőt, kezdetben az Osonóban és a táborokban alkohol- és dohánymentesség volt”. Aztán 2010 után ez az elvárása „tarthatatlanná vált, és a realitások talaján mozogva” elengedte a dolgot, már nem kérte számon a diákokon. Azt mondja, az Osonó-tagoknak vezetője és oktatója volt, de lévén, hogy mindannyian egy informális önkéntes csoport tagjai voltak, a társulat sokszor működött baráti társaságként. Nem emlékszik rá, hogy bárkinek is az osonósok közül ital- vagy egyéb szerhasználati problémái lettek volna. Azt mondja: „más drámatagozatosokhoz képest volt, hogy megdicsértek, hogy egyedül a mi diákjainkkal nem volt gond egy országos színészmesterség tantárgyversenyen”. 

Kipenderítések

Ennek tükrében megfigyelhető volt egy olyan tendencia is – számolnak be forrásaink –, hogy Fazakas egy idő után elkezdte kipenderíteni azokat, akik felett nem volt teljes a befolyása, vagy akik ellen mertek neki mondani. Általában ennek az volt a módja, hogy erőteljesen éreztette és közölte a delikvenssel, hogy ő mennyire nem odavaló, mennyire nem tartozik oda, míg az magától elhagyta az Osonót, vagy akár az egész iskolát.

Az Osonóból addig volt viszonylag könnyű kipenderíteni valakit, amíg a társulatba kizárólag a város elit középiskolája, a Mikes Kelemen Elméleti Líceum szállította az „alapanyagot”. 

Komplikáltabbá vált a helyzet, amikor 2000-től kezdődően a Plugor Sándor Művészeti Líceum dráma osztályosai is osonósok lettek. A kétévente induló középiskolai tagozat létrehozásáért Fazakas sokat dolgozott.

Amíg az Osonó a Mikesben működött, addig akadt legalább néhány ember, aki tükröt tarthatott felé. Amikor azonban valaki csak a társulatba vagy a dráma osztályba tartozott, akkor sokkal erősebbé vált a függés, és sokkal nehezebb volt külső szempontokra számítania. 

Nagy tervek

Egy időben, 2010 környékén ráadásul az volt a terv, hogy az Osonó diákszínjátszó csoportból professzionális városi csapattá formálódik. Fazakasnak erre az volt a terve, hogy meggyőz több diákot arról, hogy maradjanak az Osonóban érettségi után, és alakítsanak társulatot. 

Gyakorlatilag a város első alternatív társulata jött volna létre, amelynek már a konkrét helyszínét is kijelölté. A magára hagyott kazánházat vette volna koncesszióba 49 évre az Osonó, és már a pályázatot is megírták hozzá.

Fazakas nem alaptalanul gondolta, hogy a terve sikerülhet. Néhány diák valóban maradt a középiskola befejezése után. 

Sportolóból drámatanár

Az első ilyen, aki úgy véli, hogy ezzel mintát is szolgáltatott a többieknek, Lóránd volt, aki ráadásul csak tizenegyedikben lett osonós úgy, hogy azelőtt mégcsak nem is Szentgyörgyön lakott, és semmi köze nem volt a színjátszáshoz. Csíkszeredában járt középiskolába és jégkorongozott. Fazakas egy tábori részvétele után győzte meg, hogy menjen inkább Szentgyörgyre, vállalja el egy távozó diákszínész szerepét a Részletek a bolyongás meséiben előadásban, majd érettségi után tanársegéd lehet Fazakas mellett. 

Önmagában furcsa helyzet volt. Lóránd, mivel élsportoló volt, erőnléti edzéseket kellett hogy tartson az osonósoknak. Hirtelen azonban abban olyan helyzetbe került, hogy újoncként tanára lett azoknak is, akiket csak egy évvel azelőtt ismert meg, és barátkozott össze velük a táborban.

Ezek az erőnléti edzések amúgy durvára sikerednek, több generációból is panaszkodnak rá, volt, hogy a diákok hánytak, annyira megerőltették magukat, de csinálni kellett mindig tovább. 

Némiképp cselezni kellett, hogy megoldják, hogy egy frissen végzett középiskolás hirtelen tanár legyen. Ám a művészetiben tanárhiány volt a dráma képzésen, így akinek hallgatói jogviszonya volt valamilyen egyetemmel, az már taníthatott. 

Miután leérettségizett, már Fazakassal együtt vezette a nyolcadikosoknak szervezett tábort is. Ez amolyan casting tábor volt, ezen nézte ki magának Fazakas Misi, hogy kit érdemes felvenni a drámatagozatra.

Intő jelek

Már az előző osonós, illetve a felvételihez szervezett táborban is történtek furcsaságok, de akkor Lóránd még nem tulajdonított ezeknek túl nagy jelentőséget. 

Például annak, hogy közösen zuhanyzott mindenki. Fazakas is. A helyszín egy falusi iskola udvara, a mosdóból volt kivezetve a víz az udvarra, vödrökbe gyűjtötték, és ezzel locsolták egymást. Az is csak utólag volt furcsa, hogy Fazakas is nagyon igyekezett locsolni. 

Fazakas nem tagadja, hogy néha együtt zuhanyzott a társulat kiskorú tagjaival. Azzal érvel, hogy jár uszodába és edzőterembe is, és sehol nem látott eddig külön kiskorúaknak és nagykorúaknak kialakított zuhanyzót, csak nemek szerint különítik el a mosdókat.

Azt mondja, a táborokban nagyon figyeltek, hogy külön menjenek zuhanyozni a fiúk és a lányok. Mindig szempont volt, hogy akik szégyenlősebbek, azoknak is legyen komfortos, kapják meg azt a privátabb teret – néha időben, nem térben –, amire szükségük van. 

Szokott-e maszturbálni?

Az furcsább volt, és már akkor is feltűnt, hogy a kicsik táborának közös szervezésekor Fazakas számtalanszor terelte arra a szót Lóránddal, hogy a fiúnak addig milyen szexuális viszonyai voltak, szokott-e maszturbálni. 

Úgy próbálta megnyílásra bírni, hogy előbb ő maga számolt be arról, kivel és hogyan, milyen szexuális kalandjai voltak, többnyire fiúkkal, és ezekkel a „pozitív példákkal” próbálta rávenni Lórándot, hogy menjen bele a szituációba. 

Például elmondta, egy régi osonós fiúval hogyan ültek egymással szemben, és maszturbáltak. Lóránd hárítani próbálta ezeket a gyakori beszélgetési témákat.

Ezen a nyáron történt, miután leérettségizett, de még nem állt be tanítani, hogy adminisztratív ügyeket intézett Sepsiszentgyörgyön, és még nem volt ott lakása. Fazakas pedig 

ajánlotta, hogy aludjon nála. 

Egy ágyban aludtak, a fiúnak ez nem volt szokatlan, az ágy nagy volt, ő meg a jégkorongos társakkal megszokta a közös alvást. Csakhogy ezen az éjszakán Lóránd arra ébredt, hogy Fazakas a nemi szervét fogdosta, kvázi kielégíteni próbálta. Lóránd többször ellökte a kezét, majd felháborodva megrázta a férfit, aki úgy tett, mintha akkor ébredt volna föl, és szabadkozott, hogy nem tehet róla, álmában tette, és állítólag olyat is mondott, hogy kisgyerekkora óta történik ez vele. Lóránd szedte a cuccait, és hazament. 

Később mégis vállalta, hogy folytatja „tanársegédként”. Egyrészt a társulatban lévő jóbarátja elmagyarázta neki, hogy „Misi furcsa ugyan, de az Osonó ilyen, és ez többről szól”, másrészt ezen a nyáron már le volt szervezve egy közös Taizé utazás, aminek a visszafelé útján Fazakas Misi sok bocsánatkérés és ígérgetés közepette mégis meggyőzte, hogy maradjon az Osonóban.

A nők elvonják az energiát

A Taizé ökumenikus keresztény találkozó hatására, amelyen az osonósok többször is részt vettek, Fazakas szorosabbra fogta a gyeplőt a társulatban. Ekkoriban jött be a cigarettatilalom, meg az is, hogy az Osonó tagjai nem alakíthatnak ki egymással romantikus kapcsolatot. Számos volt osonós beszámolójából kitűnik, hogy Fazakast főleg a fiúk érdekelték, a lányok csak annyiban, amennyiben egy társulatban levő sráccal jöttek össze. Ha azonban ilyen történt, akkor nagy lelki zsarolások, illetve az illető lány megszégyenítése volt a következménye a csoporton belül. Közben a fiúknak gyakran mondta, hogy a nők „elszívják az alkotóerőt”.

A fiúkkal Fazakas kíméletesebb volt, legalábbis a társulat női tagjainak gyakran volt ez a megélése. A fiúkat általában privátban próbálta meggyőzni arról, hogy nem válik előnyükre, ha az illető lánnyal vannak együtt. 

De Lórándot sokkal erőteljesebben nyomasztva akarta elválasztani a barátnőjétől. Mindig akkorra időzítette a társulati gyűlést, amikor tudta, hogy a srácnak lehetősége lenne találkozni a más városban élő barátnőjével. Így megesett, hogy éjjel egykor volt társulati gyűlés, amikor is a lánynak pont Sepsiszentgyörgyön volt pár órája, mert a Bukarestbe tartó átszállásra várt, így a kapcsolatnak vége is szakadt. 

Maszturbálhatnának együtt

Nem ő volt az egyetlen, akit sikerült elválasztania a barátnőjétől. Évekkel ezelőtt, 

2007 körül egy másik fiút, aki még csak osonós sem volt, csupán Fazakas mikeses színészmesterség nevű választható órájára járt, sikerült Fazakasnak behálóznia. 

A zűrös családi hátterű srácot Fazakas felnőttként kezelte: meghallgatta a véleményét, dicsérte az ízlését. Majd találkozni hívta az órán kívül is, hosszasan sétálgattak a városszéli, kertvárosi részeken, időnként aztán magához is meginvitálta. Akkoriban a srác egy Osonóban játszó lánnyal volt együtt, Fazakas meg addig-addig mondogatta, hogy nem kellene együtt lenniük – hivatkozva a lány szintén vulnerábilis helyzetére –, hogy szakítottak. 

A fiú eleinte nem gyanakodott arra, hogy Fazakas esetleg nem csak intellektuálisan érdeklődik iránta, mivel a színésznek pont azelőtt ért vége egy kapcsolata egy lánnyal. Ez a lány egyébként a kapcsolat kezdetén szintén kiskorú volt.  

Aztán egyszer csak a borozásokon odáig jutottak, hogy Fazakas elkezdett utalásokat tenni, hogy maszturbálhatnának együtt, mert ő már csinálta együtt fiúval, és különben is, már az ókori görögök is tudták, hogy a valódi szexualitás két férfi között történik. A fiú elhárította ezeket a burkolt ajánlatokat.

Az alsónadrág próbája

Majd kialakult egy forgatókönyvszerűség: a vacsora utáni borozásokon előbb verbális utalások történtek, aztán Fazakas taperolni kezdte a srácot, aki visszautasította a közeledést, és távozott. Mindez többször is megesett. A fiú nem akart túl határozottan tiltakozni, hiszen ezzel azt kockáztatta volna, hogy elveszíti az egyetlen őt megértő felnőtt társaságát. 

Aztán Fazakas a srác 18. szülinapjára alsónadrágot vett ajándékba, és kérte, hogy előtte próbálja fel. Egy más alkalommal pedig rávette, hogy hadd tanítsa meg neki, hogyan kell leborotválni a nemi szervét. A srác ezekbe belement, mert úgy érezte, hogy túl értékes a kettejük között kialakult baráti kapcsolat ahhoz, hogy Fazakas felajzottsága miatt lemondjon róla. Ezt amolyan szükséges rossznak tudta be, de miután Kolozsváron elkezdte az egyetemet, rövid időn belül megszüntette a kapcsolatot a színésszel.

Mindig talál ürügyet

Fazakas nagyon hatékonyan mosta el a határokat közte és a diákok között. Tegező viszonyban voltak, csak akkor váltott magázásba, ha feddés társult a mondandójához. Ezt leszámítva a diákok és a tanár sülve-főve együtt voltak, turnékon, táborokban egy szobában aludtak, a próbákon a diákok egymás előtt vetkőztek. Megszokták. Mint ahogy azt is megszokták, hogy legtöbbször a tanár a diákokkal zuhanyzik. 

És volt olyan, hogy megjegyzést tett, például egy fiúnak elmondta, hogy milyen szép a feneke. Mindezt nem egyszer, akár a csoport előtt is, a többiek füle hallatára. És volt olyan, hogy zuhanyzás közben megragadta egy diák nemi szervét.

Nemcsak a társulaton, vagy a drámaosztályon belül volt ennyire „közel” a diákjaihoz. Sokszor megjelent a bentlakásban is, ahol alapvetően semmi keresnivalója egy pedagógusnak. Ürügyet mindig talált, például beszélnie kell egy nevelővel. De rendszerint este érkezett, amikor a fiúk zuhanyoztak. Többször megtörtént, hogy törülközőben mentek be a szobába, ahol ott volt Fazakas és ilyenszerű megjegyzéseket tett: – Nahát, ön kezd kissé elhízni, talán edzenie kellene.

Fazakas több volt diákja elmondása szerint nagyon gyakran 

nyomult a drámatagozatos lányok pasijaira is. 

2014 körül például az egyik lányt nagyon kérdezgeti, vajon nem akar-e a barátja drámás lenni, mert ő el tudja intézni, hogy felvegyék év közben sima átiratkozással. Miközben mások elég kemény felvételi vizsga árán jutottak be. Ezalatt a srácot körüludvarolja, mondván, hogy nem is érti, hogy származhat faluról, van benne valami nagyvárosi, kozmopolita. Felhívja a lakására is, hogy segítsen valamit neki. Egy másik lánynak is meghívja a barátját ugyanebben az időben. Miközben boroztak, Misi elmegy zuhanyozni, majd behívja a fiút, hogy valamit mondjon neki, és szóval tartja. A srác meg végignézi a vécén ülve, míg a tanár zuhanyzik és beszél hozzá. 

De ennél tovább is elmegy. Ameddig csak lehet. 2014 környékén például egy drámatagozatos fiúnak a kollégiumi szobatársa elmondja, hogy Fazakas lefeküdt vele. 

Néhány évvel később egy táborban, miután sokat boroznak egy este, a diákok azt látják, hogy Fazakas eltűnik az éjszakában egy társukkal, reggel pedig ki van szívva a tanár nyaka. Ebből aztán nagy ribillió lesz az iskolában, ez után távozik hirtelen Fazakas, mert újságírók szaglásznak az iskola körül. Az igazgató is távozik, és a drámatagozat új vezetője több embernek is elmondja, hogy tudomása van az esetről és aggódik.

A rendszer, ahol bántalmazottból bántalmazó válik

Lóránd 2017-ben, a nemzetközi metoo-hullám hevében egy újságíró barátja unszolására úgy döntött, megosztja a közösségi médiában a nyilvánossággal azt a történetet, amiben arra ébredt, hogy Fazakas álmában fogdossa. Nem sült túl jól el a dolog, bár beszélgetésünk során állítja, számos szolidaritás-üzenetet kapott, amiért végső soron megérte. Bár nem nevezte meg az elkövetőt, rengetegen tudták, kiről van szó. Ennek ellenére a legtöbb kommentelő azt rótta fel a megosztónak, hogy ezt nem így kell csinálni, és több bizonyítékot követelt.

Fazakas szerint valótlan állításokat tartalmazott a poszt, másrészt újságírók reagáltak a bejegyzésre, miszerint a leírt történet nem kimondottan szexuális visszaélés kategória és kérdéseket tettek fel az illetőnek, hogy tisztázzák és konkretizálják a bejegyzésben leírt helyzetet. Lóránd törölte a posztot. Fazakas azt állítja, elszomorította helyzet, amely ellene irányuló bosszú volt, és további rosszindulatú pletykák és híresztelések táptalajául szolgált.

Lórándnak akkor több exosonós szimpátiáját sem sikerült kiváltania. Egyrészt többen a mai napig nem bocsátották meg neki, hogy annak idején Csíkszeredából beejtőernyőzve könnyű előnyökre tett szert. Másrészt, azokban az években, amikor az Osonó vezető színésze és a hierarchiában a második embere lett, 

maga is elkövetett visszaéléseket. 

A legelsőt még abban az első táborban, amelyben ő már tanáraspiráns volt. Egy nyolcadik osztályt végzett lányt a táborban megcsókolt. Fazakas megtudta, és a lányt rettenetesen leteremtette mindenki előtt. Lórándot szelídebben vonta felelősségre. Mikor Lóránd azzal védekezett, hogy dehát Fazakas is volt diákkal viszonyban, a tanár azt felelte, hogy hiba volt, és nem szeretné, ha a fiatal srác is elkövetné ugyanazokat a hibákat.

Lóránd megígérte, hogy megszakítja a viszonyt, de miután a lány osonós lett, esténként titokban találkozott vele a temetőben. Egy esetben ugyanazt játszotta el, amit vele tett Fazakas: egy lánnyal aludt egy kiszálláson, és fogdosni kezdte a lányt. Azt mondja utólag, bevillant a saját zaklatási emléke, ez keveredett össze a vággyal, és ki akarta próbálni, lehet-e valóban álomban tenni ezt. A lány felébredt, és számon kérte.

Nem Lóránd az egyetlen, aki átvette a bántalmazó attitűdöket. Már az előző generációban is történtek súlyos dolgok: például a Részletek a bolyongás meséiben egyik jelenetében az egyik fiú kihasználja, hogy a színpadon az első sornak hosszú ideig mozdulatlanul kell maradnia, és több előadáson is egy előtte levő lány nadrágjába teszi a péniszét. 

Fazakas a figyelemmegvonást gyakran használja arra, hogy a társulati tagokat egymással rivalizáltassa. Bármikor lehetsz fent, bármikor lehetsz lent, és nem mindig érted, hogy mit hibáztál.

Te soha az életben nem leszel magas státuszú

Az egyik lány akkoriban lesz osonós, amikor a színjátszó csoport erőteljesen professzionalizálódni kezd, 2010-ben. Úgy érzi, jól teljesít a színpadon. Ha turnén vannak, akkor őt választják ki az egyik fontos improvizációs szerepre a Részletek a bolyongás meséiben. Ennek ellenére folyamatosan megalázza Fazakas. Az egyik gyakorlatban a társadalmi státuszokról beszélgetnek. Körbeülnek, mindenki el kell hogy mondja, civilben ő milyen státuszúnak gondolja magát. A lány azt mondja, ő magas státuszú, mire Fazakas kijelenti: „te soha az életedben nem leszel magas státuszú”. 

Rendszeressé válnak a nőket érintő testszégyenítő beszólások. A lánynak tériszonya van, mégis rendszerint ő kapja a feladatot, hogy a négy méter magasan levő függönyt felrakja. Közben remegnek a lábai. Ha szóvá teszi, Fazakas replikája: „Ne lenne akkora a segged, nem lenne baj”.

Fazakas tagadja, hogy valaha élt volna ilyennel, szerinte maximum azt érthette volna valaki így, ha szóvá tette, hogy kevésbé alkalmas egy szerepre a testi adottságai miatt.

Kezd kialakulni a nemi diszkrimináció a csoporton belül. Ha turnéra mennek, a fiúk döntik el, mikor van pihenő, vagy egyáltalán, mikor milyen program legyen. Ez aztán idővel egyre rosszabb lesz. Egy másik lány évekkel később már arról számol be, hogyha kiszállásra mennek, mindig a lányok mosogatnak, főznek, a férfiak tanácsa közben mindenféle fennkölt és okos dolgokról diskurál.

Amikor megtudja, hogy ez toxikus

De térjünk vissza az előző lányhoz, aki az első lesz az Osonó történetében, akit kirúgnak: az utolsó csepp talán az lesz a pohárban, hogy elviszi egy Osonó-táborba az akkori barátját, Fazakas pedig meghívja a társulatba a fiút. A feltétel, hogy szakítsanak, a srác pedig azonnal igent mond. Ekkor a lány lázadni kezd: amikor Fazakas beszólogat neki, ő visszaszól. Aztán a tizenhét éves lány fogadja Lóránd flörtjét, és átmegy a lakásába.

Ennyi év távlatából Fazakas azt mondja, párokat „nem igazán” választottak el, mert nem nagyon voltak párok amúgy sem, és alapból volt egy olyan elvárás, hogy lehetőleg csapaton belül ne alakuljanak ki párkapcsolatok, mert azok ellehetetleníthetik a csapatmunkát és a kapcsolat dinamikája hatással lehet az Osonóra. Fazakas úgy fogalmazott: „nem volt támogatott semmilyen kapcsolat, mivel az Osonó egy drámás öntevékeny csoport, nem egy társkereső.” 

Jeges víz és depresszió

Lóránd ekkoriban már Fazakasnál lakik. Hárman laknak három szobában, ott vannak az Osonó-gyűlések is. Illetve van egy reggeli rítusuk, több reggel is, egy harmadik sráccal imádkoznak, és megesik, hogy Misi perverziókra is utal közben.

A lány bosszúnak szánja, hogy összejön Lóránddal. Tizenhét éves, sértett, amiért Fazakas folyton megalázza, neki is diszfunkcionális a családja, és eltiltották a szerelmétől is. Ráadásul az utolsó két előadásban nagyon durván bánnak vele. Egyrészt van egy jelenet, ahol folyton esni kell és felállni, gyakorlatilag teljesen elkékül a térde. Másnap is előadás van, a Játékmester azt a feladatot rója valakire, hogy menjen ki, hozza be az udvarról az előkészített jeges vizet, és öntse a lány nyakába. Miközben a lány le van izzadva. 

Másnap Fazakas azonnal kérdőre vonja Lórándot, a lányt meg elbocsátják. Két évig depresszióval küszködik, majd éveken keresztül tanulja terápián, hogyan vetkőzze le a toxikus mintákat. Például, hogy nem oké, hogy akkor érzi magát érzelmileg biztonságban, ha valakit intellektuálisan megaláz.

Az ajtó fölötti ablak

Közben Lóránd is egyre nyomasztóbbnak érzi a hangulatot, nem találkozhat azzal, akivel szeretne. Egy magyarországi workshopon találkozik Schilling Árpáddal, a Krétakör Színház alapítójával, és egyetlen beszélgetésük meggyőzi arról, hogy az Osonó működése toxikus. Ezalatt megy az érzelmi zsarolás Fazakas részéről. 

Aztán egy este Lóránd kimegy a szobájából. A szobák ajtaja fölött egy ablak van. Azt látja, hogy Fazakas egy széken állva benéz a lakótársa, az akkoriban még frissen érkezett, és azóta is az Osonónál lévő Mucha Oszkár szobájába az ablakon, miközben önkielégít. 

Belegondol, hogy vajon az ő ablakánál is szokott-e ez történni. Megkéri a barátait, hogy segítsenek.Titokban összecsomagol, és egy hajnalban az ablakon át távozik. Lórándot itt elengedjük. 

Fontos megjegyezni: azt, hogy már felnőtt segédtanárként kihasználta a néhány évvel fiatalabb lányok bizalmát, ő maga ismerte be. Azt állítja, az érintettektől igyekezett bocsánatot kérni, ám azt tapasztaltuk néhányukkal való beszélgetésből, hogy nem föltéltlenül sikerült megbocsátást nyernie ezekért. 

Fazakas azt mondja, mikor csak a gyanúja felmerült, hogy valaki az Osonó mint társulat céljaival ellentétes viselkedést tanúsíthat, vagy a magánéletét a színjátszó körtől nem határolja el eléggé, akkor elbeszélgettek vele, és adott esetben eltanácsolták. Lóránd távozását a csoportban úgy magyarázták: azért kellett mennie, mert összejött egy társulati taggal. 

Az Osonóból senki nem távozik, onnan csak kirúgnak

Az Osonó sokkal jobb mindennél, az Osonót nem lehet visszautasítani. Akiről úgy tűnik, hogy nem lehet kontrollálni, azt Fazakas kitúrja. Egyszerűen addig alázza, míg az illető el nem megy. Így van ezzel egy meleg fiú is, aki 2017-ben lép be a drámatagozatba. Már kilencedikben érzi, hogy Fazakas közeledni kíván hozzá, de nem reagál rá. Egyszerűen vannak emberek, akik nem hajlandók elfogadni a megalázást, hanem visszaszólnak, és ez a fiú is ilyen.

Csakhogy az osonós csoportdinamikában ennek nincs helye, ekkorra legalábbis már biztosan nem. Az egyetlen összekötő pont Fazakas Misi. Ha meginogna az autoritása, akkor a kontrollt is elveszítené. 

Ráveszi a srácot, hogy hagyja ott a drámatagozatot, miután megbuktatja a gyakorlati vizsgán. Fazakas azt ígéri neki, majd átveszik egy másik szakra, de amikor menne átiratkozni, azzal szembesül, hogy nem fogadják.

Ekkor tizenegyedikes, és hogy, hogy nem, egy év múlva mégiscsak begroomingolja Fazakas. A fiú meglátogatja a barátait Sepsiszentgyörgyön, amiről egyszer csak valahonnan tudomást szerez Fazakas, és sms-eket kezd küldeni neki. A srác előbb kajánul megmutatja a barátainak, miket ír az extanára, majd válaszol a szexuális utalásokkal tűzdelt üzenetekre. 

Végül este találkoznak, és lefekszenek egymással. A srác motivációja, hogy elégtételt nyerjen azáltal, hogy orálisan kielégíti az, aki annyit bántotta. Ekkor 18 éves, és Fazakas már nem a tanára.

A dráma osztályba járók ekkoriban látványosan nincsenek jól 

Van olyan hét, hogy háromszor megy ki a mentő az egyik osztályba: egyszer színpadi baleset miatt, máskor egy szűnni nem akaró pánikroham miatt, harmadszor valaki elájul a fáradtságtól a próbán. Mindenki látja, hogy ezek a gyerekek nincsenek jól. Azaz mégsem mindenki, duális oktatásban vannak, az őket tanító tanárok nem észlelnek semmit. Legalábbis senki nem tesz panaszt. 

Fazakas túlzásnak tartja, hogy sokszor kaptak volna pánikrohamot a drámaosztályosok. Úgy véli, a színház szak, maga a színház, a gyakorlatok sok érzelemmel, néha felkavaró érzésekkel járhatnak, ami elkerülhetetlen. Nem való hát mindenkinek, nem mindenki bírja egyformán jól, vagy tudja ezt kezelni. Azt mondja, ragaszkodott hozzá, hogy a szülők betekintést nyerjenek, hogy mivel is foglalkoznak a gyakorlatban. Egy-egy félév gyakorlataiból összefoglaló vizsgát tartottak, amelyek nyilvánosak voltak, és a szülők is rendszeresen látogatták ezeket. Azokat, akikről úgy gondolták, hogy kevésbé nekik való, próbálták eltanácsolni a színházi vagy színészi pályától. 

Fazakas apja, az unatkozó sofőr

Fazakas apja nyugdíjas, 2013 környékén gyakran ő vezeti a buszt, ha az Osonót turnéztatni kell. És szereti, ha a lányokat egyedül találja valahol. Ilyenkor szereti megsimogatni a nyakukat, a mellüket. Egyszer az egyik lánynak egy sepsiszentgyörgyi kávézó teraszán azt ecseteli, hogy a feleségét meg szokta csalni, például egy fekete prostituálttal Hollandiában.

A fenti molesztálós példa Olaszországban történik, három lány van a társulatban, mindhárom megosztja a többiekkel, hogy vele is megtörtént. Az fel sem merül, hogy ebben a rendszerben hangot lehetne adni a nemtetszésüknek: a fiának kellene bepanaszolni az apát.

Fazakas Mihályt is megkeresem, hogy reagáljon a lányok visszaemlékezéseire. Úgy véli, e cikk írójaként semmi közöm ahhoz, hogy a majdnem felnőtt emberekkel mit csinált, vagy kinek mit mondott. A szekusokéhoz hasonló módszernek nevezte, hogy megkérdeztem, miért beszélt egy volt Osonósnak arról, hogy prostituálthoz jár, meg hogy miért tapogatott lányokat, és megkért, hogy ne zaklassam további kérdésekkel.

Nem értékelik eléggé

Közben valamiért az Osonó távolodni kezd Sepsiszentgyörgytől, majd 2017-ben Budapestre teszik át a tevékenységüket. Fazakas a sajtóban arról panaszkodik, hogy a város nem értékeli őket eléggé. 2023-ban Fazakas bejelenti, hogy végképp otthagyja az általa vezetett drámatagozatot is, miután megtudja, hogy tényfeltáró cikk készül vele kapcsolatban. 

A távozás körülményeiről az egész város pusmog. Nyílt titok, hogy mi történt: egy kiskorú drámatagozatos fiú számos társának elmeséli, hogy viszonya van Fazakas Misivel. A gyerek osztálytársai is fellépnének Fazakas ellen, és a nagyobb drámatagozatosok is azon gondolkodnak, szólni kellene a fiú szüleinek, mivel az még nincs 16 éves sem.

A fiúnak az osztálya is szeretne tenni valamit, és ekkoriban ólálkodnak az iskola körül az újságírók is. 

A cikk sosem készül el. Ennek köze lehet ahhoz, hogy Mucha Oszkár, aki most már tizennégy éve van az Osonó kereteiben, körbeír a sajtósoknak, mondván, ő információkat adna, évek óta szeretne felszólalni a színfalak mögött zajló visszaélések ellen, de nem tudja, ki foglalkozik Fazakas tetteivel. Mindez egy csali volt. Az illető sajtótermék felvette vele a kapcsolatot, de nemhogy információkat nem kaptak, inkább adtak.

Fazakas Misi 2023-ban távozott a drámatagozat éléről, a diákjainak arra hivatkozott, hogy elfáradt, miközben több érintett állítása szerint is a fentebb vázolt botrány elől menekültek el. Mucha Oszkár nem élt a lehetőséggel, hogy nyilatkozzon. 

Új drámaosztály régi alapokon

A drámatagozatot Prezsmer Boglárka vette át, aki szintén hallott legalább egy esetről, amikor Fazakas diákjával volt viszonyban. Az elmúlt években több embernek is elmondta, mennyire haragszik ezért Fazakasra, aki fiatal kora óta barátja. Ennek ellenére nincs tudomásunk róla, hogy tett volna  feljelentést az ügyben.

Amikor megkerestük, hiába érveltünk azzal, hogy fontos lenne megszólalnia, mert a saját felelősségvállalás mellett lehetőség nyílna számára, hogy elhatárolja a mostani drámatagozatot a Fazakas-érától, határozottan elutasította, hogy szóba álljon velünk.

Így dolgoztunk

Fazakas ugyan már 1998-tól átvette az Osonó vezetését, a Részletek a bolyongás meséiből című, 2007-es előadás kapcsán kezdett „professzionális” társulatot formálni. Ekkortól van tudomásunk arról, hogy elkezdett visszaéléseket elkövetni a diákokkal szemben, miközben párhuzamosan olyan rendszert épített ki, amelyben igyekezett az egyéneket elszigetelni, sebezhetővé tenni.

Az anyagban 21, olyan személlyel készült interjút dolgoztunk fel, akik valamely intézményben diákjai voltak Fazakasnak, valamint több volt kolléga – színész, tanár – elbeszélésére is hagyatkoztunk, akik valamennyi ideig ráláttak Fazakas Misi ténykedéseire. 

A határátlépések – mint a verbális abúzus, elszigetelésre tett kísérletek, érzelmi manipuláció, és a grooming (szexuális jellegű utalások, szexuális tartalmú üzenetek, kéretlen érintések) – folyamatát számos esetben több, egymástól független tanú erősítette meg. Természetesen azokra a szexuális jellegű cselekményekre, ahol az abúzus elszenvedője egyedül volt jelen, nem lehet más tanút találni, ilyenkor azt próbáltuk ellenőrizni, hogy beszélt-e más tanúnak ez az illető már a cikket megelőző kontextusokban, és sikerült igazolunk, hogy ez minden esetben megtörtént.

Hála neked, Fazakas Misi!

A büntetések szigorát – mint ahogyan egyáltalán Fazakas Misi teljes oktatási rendszerének szigorát – igazságosnak senki nem látja ugyan, de több volt osonós is hálával gondol vissza rá, mondván, a színházi világ amúgy is kemény, ők legalább már akkor megedződtek arra, ami jönni fog.

Fontos megjegyeznünk, hogy riportunk során több olyan volt drámatagozatossal vagy osonóssal is beszéltünk, akik vagy puszta hálával gondolnak vissza az ott eltöltött időkre, vagy – bár látják, hogy igazságtalan struktúrákban vettek részt – alapvetően azt gondolják, hogy annak köszönhetik, hogy megerősödtek, és a későbbiekben (egyetemen, vagy a színházi szakmában) könnyen helyt állnak már.

Van olyan, a színházban dolgozó szakember, aki tudja, hogy valószínűleg a túlzott erőpróbák miatt küzd jelenleg térdfájdalmakkal, de nem érez haragot. Ő például részt vett a cikk elején ismertetett „medvés” gyakorlatban is. Számára az a „játék” inkább azt jelentette, hogy, csapatként sikerült megerősödni, kohéziót teremteni. 

Mások csodálkoznak, hogy a volt osztálytársaik mennyire másként értékelik az elmúlt valóságot, mint ők. Fontos megjegyezni, a határátlépések és abúzusok, különösen, ha ezek  ennyire kifinomult manipulációs közegben történtek, nem egyformán látszanak az egykori szereplők számára. Ezek felismerése számos tényezőtől függ: családi és társadalmi szocializáció, az évek során elért önismeret, az egyént körülvevő közösség reflexiót kiváltani képes kapacitása, satöbbi. 

Vastaps

Az Osonó az elmúlt évtizedekben számos országban turnézott. A saját weboldaluk szerint több mint 30 turnéjuk volt az elmúlt években. A csapat több rangos díjat is kapott, ezek közül az Európai Parlament és az aacheni Nemzetközi Nagy Károly Alapítvány által adományozott Európai Ifjúsági Nagy Károly-díj. De megkapták például a magyarországi Nemzeti Erőforrás Minisztériumának Csokonai Vitéz Mihály közösségi díját is. Fazakas Misi egyéni díjat is kapott, tavaly például a magyar állami intézmény, a Nemzeti Tehetség Központ által adományozott Bonis Bona-díjat.

Fazakas Misi azt állítja, soha semmilyen szexuális visszaélést nem követett el sem kiskorúval, sem nagykorúval szemben, nem is próbált rávenni senkit arra, hogy szexuális viszonyt folytasson vele.

Frissítés 2025. június 12-én:

Cikkünk megjelenése után, június 6-án Fazakas Misi bejelentette a Facebook-oldalán, hogy lemond az Osonó vezetéséről, bár a szexuális abúzusok vádját tagadja.

A rendőrség nyomozást indított az üggyel kapcsolatban, ennek alapján dől el, hogy a későbbiekben indítanak-e bűnvádi eljárást a színész-tanár ellen, értesültünk június 12-én a Kovászna megyei rendőrség szóvivőjétől.

A nyitókép Benedek Levente munkája.

Ez a cikk, az Átlátszó Erdély és a 444.hu közös tényfeltárása a Journalismfund Europe támogatásával készült.

The post Osonó: bolyongás egy erdélyi dráma színfalai mögött appeared first on Átlátszó Erdély.

Van-e határ bántalmazás és katarzis között, és át szabad-e lépni? Rosmersholm reloaded

Veszélyes helyzetek és munkabaleset előzte meg, botrány követte a kolozsvári magyar színház jelenleg egyik legjobb előadásának bemutatóját. A másfél évvel ezelőtt történtek jól példázzák azt, hogy mennyire kiszolgáltatottak a színészek, valamint a műszak tagjai egy próbafolyamat során, és hogy a színház vezetősége hogyan söpri szőnyeg alá az aggasztó jelzéseket.

Elég sok résztvevővel beszélgettem az utóbbi hónapokban erről a próbafolyamatról, mindenkinek volt akár több sztorija is arról, hogy ha nem is történt baleset, de folyamatosan kísértett, vissza-visszatért, kvázi lebegett az egész fölött az, hogy valami itt történni fog.
Feszes próbafolyamat volt, amiről a színészek elmondták, gondolom, amit kellett. Nem volt munkavédelmi problémáról szóló jelentés. A rendező nyilván mindenkitől olyasmit kért, ami nagyon feszegette a színészi munka határait. Azt kell mondanom, hogy ebben az előadásban az összes színész olyan teljesítményt nyújtott, ami szinte minden esetben meghaladta addigi teljesítményét.
Nagyon magas követelmények voltak, de egy olyan egységes, erős munka született, melynek során sikerült kimozdítani a komfortzónából az egész társulatot. Zholdak nagyon igényes, pontos volt, és ezt egyes munkatársak, akik a színpad széléről figyeltek, és akiktől többet követeltek, mint addig, kényelmetlennek tartották.
2017. február 27-én súlyos munkabaleset történt a próbán. Az előadás egyik legintenzívebb jelenetét próbálták éppen, amikor a Rebekka szerepét játszó színésznő elesett. 20 percet kellett várni addig, amíg a mentőt kihívták. Miért történt ez?
Ezt nem tudom, nem voltam Kolozsváron. Gondolom, mindennek benne kell lennie abban a munkabaleseti jelentésben, azt kellene elolvasni. A mentők sokszor életmentésre sem érkeznek időben Kolozsváron.
Ezt a munkabalesetről szóló jelentést is kikértem, ezt sem adták ki.
Nem tudom, erre vonatkozóan mik a szabályok. Az érintett feleknek joguk van bármilyen esetben panaszt emelni, ez nem történt meg. Munkabalesetek vannak, előfordulnak különböző okokból, figyelmetlenségből, de munkabaleset szándékos előidézése, ilyen inszinuációt nem lehet bevezetni ebbe a diskurzusba.
A baleset kivizsgálása során intézményvezetőként beszélt-e Zholdakkal? Figyelmeztette arra, hogy ezeket a jeleneteket esetleg jobban meg kell koreografálni, vagy valamilyen más módon kell vigyázni arra, hogy a színészek ne sérüljenek?
Nem történt ilyen jellegű tájékoztatás írásban. Én bevezettem a munkanapló vezetését, ami az ügyelőknek a felelőssége és feladata. A munkanaplóban mindennek szerepelnie kell.
Akármi történik, az ügyelőnek kötelező ott ülni a rendező mellett, figyelni mindenre, és minden ilyen incidenst részletesen le kellene írnia. Ha ez nem történik meg, nincs mire reagálni. Hogyan beszéljek én Zholdakkal, amikor nem szerepelt sem a munkanaplóban, sem a vezetőségnek címzett jelentésben?
Szerepel a munkanaplóban ez a történet.
A munkanaplóban nem szerepel, hogy a rendező felelős lenne.
Az nem, de az, hogy baleset történt, az szerepel.
És utána ugye nem fordult elő újra. Ha megismétlődött volna, kiderült volna, hogy valami probléma van a jelenettel. Nem volt leírva olyan értelemben, hogy a rendező olyasmit kért volna, ami teljesíthetetlen, ami meghaladja a színészek teljesítőképességét, vagy a biztonságukat veszélyeztetné.
A próbafolyamat során beszélgetett, kommunikált-e Zholdakkal?
Próbafolyamat alatt nem kommunikáltam vele, azon túl, hogy kétszer telefonon megkérdeztem, hogy halad. A szereplőktől meg az asszisztenstől tájékozódtam, mindenki azt mondta, hogy nagyon nehéz, nagyon komoly, nagyon pontos, nagyon felkészült, előre eltervezett munkáról van szó. Hogy ez egy rendhagyó, rendkívüli munka, ami nagyon igénybe veszi az egész társulatot.
Ennek azt hiszem, a társulat is örült, mert minden nehézség ellenére egy olyan dolog kerekedett ki belőle, ami végül meghatározó élmény volt számukra. Egy szülés alatt az anya élete minden pillanatban veszélyeztetve van, de ha az újszülöttet pehelyként lehetne kifújni, az elég gyanús lenne. Nehézségek nélkül nem lehet komolyat létrehozni.
Nemcsak a színészekkel, hanem a műszakkal is hasonlóképpen bánt Zholdak.
Mit jelent ez a hasonlóképpen?
Egy pillanatban Zholdak különféle tárgyakat dobált ki mutatva, hogy mit vár el a színésztől, ezeket a műszak kellett kifogja. Többek között egy 5 literes, vízzel teli üveget dobott a műszak egyik tagja felé.
Van erről valamiféle…?
Igen.
Lett ennek következménye?
Az üveg szilánkokra robbant, és megsértette az egyik munkatárs karját.
Erről sem jelenik meg semmi írásban.
Vajon miért?
Nem tudom, ez az ügyelő feladata.
Nem lehet az, hogy a színházban olyan munkakultúra van, ami nem bátorítja a munkatársakat arra, hogy előjöjjenek ezekkel a problémákkal?
Nem, ellenkezőleg: itt olyan kultúra van, hogy minden transzparens kell legyen, ez a kultúra, ezt próbálom már évek óta bevezetni, és ezt nem tartják tiszteletben. Tulajdonképpen büntetni kellett volna ezért, mert benne van a munkaköri leírásukban a munkanapló pontos és tárgyilagos vezetése. Mindenkitől azt kérem, hogy kommunikáció és transzparencia legyen.
A rendező azt kéri, hogy álljon oda, és fogja ki ezt a felé repülő tárgyat. Egy ilyen esetben egyrészt kinek lenne a feladata megállítani a próbát, másrészt pedig de facto ki tudja megállítani ezt?
Egyrészt, ha én azt az előadást Amerikában csinálom, ott le van írva az ügyelőnek a hatásköre, a hatáskörrel pedig élni kell. Nem jó szó ez az ügyelő, előadás-vezetőnek vagy stage managernek kellene nevezni, ő vezeti az előadást. Ha ilyen kérés érkezik, akkor lehet azt mondani, hogy ezt az üveget most nem dobjuk.
Nem foghatom a kezét egy ilyen nemzetközileg elismert művésznek, az ő munkamódszerét én nem határozhatom meg. Ugyanakkor az ügyelő, a világosító, mit tudom én, díszítő is mondhatja, hogy én ezt nem tudom kifogni, ne haragudjon. Ez egy olyan emberi dolog, amivel mindenki élhet.
Rengeteg ilyen helyzet van, a színházi munkát nem úgy kell elképzelni, mint egy irodai vagy építőtelepi munkát. A színész állapota sokszor extrém, ő is felrobban sokszor, kiabálnak egymásra a munkatársak a jelenet hevében. Ez előfordul, és nem számít se bántalmazásnak, se agressziónak, hanem utána leülünk, megiszunk egy üveg sört, és megbeszéljük, hogy mi volt.

Amit én látok: van egy domináns rendező, aki rendkívül sokat kér úgy a színészektől, mint a műszaktól. A műszak és a színészek is ki vannak szolgáltatva intézményesen ennek a rendezőnek. Egy ilyen helyzetben kinek van de facto hatalma arra, hogy megállítsa ezt a rendezőt, szóljon, hogy most akkor itt megállunk? Az ügyelőnek valóban lett volna ilyen hatalma? Tudom, hogy papíron kellett volna legyen.
Igen. Lett volna. Elsősorban a tájékoztatás az ő feladata. A vezetőség felé számadással, felelősséggel tartozik. Ez így természetes, ugye?
Repül a vízzel teli üveg a személyzet felé. Az ügyelőtől az lett volna az elvárás, hogy írjon egy e-mailt a vezetőségnek arról, hogy volt egy ilyen?
Igen. Igen. E-mailt vagy egy jelentést.
Közbelépjen, vagy pedig jelentse a vezetőségnek?
Mind a kettő.
Tehát közbe is kellett volna lépjen.
Lehet, hogy van olyan, amikor nem tud közbelépni. Elképzelhető, hogy valaki váratlanul, hirtelen megfog egy üveget és odavágja. Azt valószínűleg nem lehet megelőzni. De ha ez megtörténik, akkor biztos, hogy valamilyen intézkedés vagy valamilyen kivizsgálás történik. Én most hallom először ezt ilyen verzióban.
Benne van a próbanaplóban ez is.
De ilyen verzióban, hogy szilánkra tört, megfogta … én ilyen verzióban most hallom először. Ennek a részletes leírása nincsen így meg. Én ezt… nem tudom, hogy kinek a forgatókönyve.
Maga a kérés benne van a próbanaplóban.
De az meg is oldódott. Nem fordult elő azután.
Tudomásom szerint ez benne van az előadásban is.
Ja, hát az más. Az egy másik dolog. Az előadásban már a színész van ott. Ezek mind olyan kérdések, hogy mit nevezünk veszélyesnek. Nagyon sok ilyen előadás van. A Cirque de Soleil mindegyik előadását le kéne állítani, mert ott folyamatosan mindenki életveszélyben van.
Ott szakképzett akrobaták biztosítva dolgoznak.
Itt is arról van szó. Egy színészi folyamatban ki kell próbálni dolgokat, és meg kell tanulni.
Térjünk a bemutatóra. A sajtóban olvastuk az egyik verziót arról, hogy mi történt ezen a bemutatón. Ön igazgatóként mit tud arról, ami ezen a bemutatón történt?
Ugye itt volt a teljes vezetőség a bemutatón. A szünet vége felé a technikai igazgató odajött hozzám mondván, hogy Zholdak bement az öltözőbe, és valami incidens történt.
A színpadra ment fel.
Közben én Zholdakot láttam az előcsarnokban, megkérdeztem, hogy minden rendben van. Mondtam, hogy nyugodjon meg, mert láttam, hogy ideges. Utána folytatódott az előadás.
Ha a szünetben valami komoly incidens történik, ami veszélyezteti valakinek a fizikai integritását, leállítjuk az előadást. Ez is az ügyelőnek a feladata. Az előadás továbbment.
Az előadás után bementem az öltözőbe, ott elég feszült volt a légkör, mert az előadás izgalma is benne volt. Odamentem a színésznőhöz, megkérdeztem, hogy mi történt, azt mondta, hogy minden rendben, túl vagyunk rajta.
(felolvas egy előre kikészített lapról) 11:03-kor, az előadás után, az ügyelő ezt írja a bemutatóról a munkanaplóba: bemutató, előadás, háromszázhatvanhárom eladott jegy, Kroll szerepében Bács Miklós, legközelebbi próba-előadás március 28, kedd, Kroll szerepében Viola Gábor.
Ebből mit olvas ki az, aki nem a kulisszák mögött volt, hanem a nézőtéren? Ebből azt olvassa ki, hogy az előadás rendben ment. Közben reggel öt órakor, amikor már nemsokára megjelenik az újság – ez nem véletlenül történik így –, egy kiegészítést ír a saját e-mail címéről, méghozzá azt, hogy szünetben a rendező bántalmazta a színésznőt, és az ügyelőnek ki kellett hívnia a rendőrséget.
Az ember nem kel fel öt órakor, hogy olvassa az e-maileket, amikor én ezt az e-mailt olvastam, már az egyik sajtóorgánumban is megjelentek az olyan bombasztikus címszavak, hogy színészverés a kolozsvári magyar színházban.
A színésznő sem akkor, sem azóta nem kívánt nyilatkozni erről. A közelében voltak fiúk, akik szerint a rendező üvöltözött vele, de nem bántalmazta.
Ha valóban ilyen súlyos baleset történt volna, az ügyelő kihívja a rendőrséget, de olyankor, amikor már zajlik a második rész.
Nem lehet az, hogy sokkos állapotban volt mindenki?
(gúnyosan nevet) Jajj de, persze. Csak én mondom, hogy ha sokkos állapotban van…
De ez nem vicc.
… akkor lehet, hogy nem alkalmas arra, hogy ilyen felelősségteljes feladatot lásson el. Ez talán úgy volt kiszámítva, hogy a rendőrség olyankor jöjjön ki, amikor senkivel sem tud szóba állni.
Mi akadályozta volna meg azt, hogy szabályosan járjunk el? Tájékoztassuk a vezetőséget, mert ez kötelesség. Súlyos probléma van, veszélyeztetik a fizikai épségét valakinek? Azonnal leállítjuk az előadást.
(Az interjú elkészültének a pillanatában még nem jelezte Imre Éva, hogy beszélne arról, ami az első felvonás utáni szünetben történt, így az incidensre vonatkozó kérdésünket az egymásnak ellentmondó, hol rángatásról, hol pedig ütésről szóló beszámolók alapján tettük fel. Utólag az Imre Éva hozzászólásából kiderült, Zholdak nem ütötte meg, hanem megrángatta a színésznőt, mi a kérdésünknek az eredeti változatát hagytuk benn a szövegben – szerk. megj.)
Tehát ön szerint az, hogy a rendező felmegy a színpadra, és minimum megrázza, egyesek szerint meg is üti a főszerepet játszó színésznőt, nem bántalmazás?
Ezt a színésznő, ő állította valahol?
Egybehangzóan állítják.
Nem állítják egybehangzóan.
Azt, hogy erősen megrázta, többen állítják, akik jelen voltak. Ön szerint ez nem bántalmazás?
Én nem voltam jelen. A színésznő nem mondott ilyesmit, és a fiúk közül néhányan azt mondták, hogy megakadályozták a kontaktot.
Nem lehet az, hogy a színésznő azért nem akart ezzel előjönni, mert ez egy akkora trauma volt számára, hogy nem szeretne beszélni róla?
Ne nyilatkozzunk helyette már, ez is olyan borzasztó. Én azt gondolom, hogy a sajtó részéről erkölcstelen és felelőtlen dolog történt: a tények kivizsgálása helyett azonnal bombasztikus híreket gyártott, és félretájékoztatta a közvéleményt.
Ugyanaz a portál, és ugyanaz az újságíró, aki azt írta, hogy színészverés folyik a magyar színházban – ezzel a címmel –, ugyanaz az újságíró, aki közben lemondott főszerkesztői tisztségéről, megrágalmazta teljesen alaptalanul az egyik színészt szexuális zaklatással …
Ez egy másik történet. Ne keverjük össze.
Összefügg, mert ugyanennek a kampánynak a része. Tehát összefügg!
De miért kell összeesküvés-elméleteket látni?
Nem összeesküvés-elmélet ez, ezek tények. Ha ártatlan is a színész, ha rákattintok a nevére – ugyanúgy, ahogy rákattinthatunk a Rosmersholmra –, akkor rögtön nem az jelenik meg, hogy itt egy rendkívüli előadásról van szó, hanem az jelenik meg, hogy itt bántalmazták, verték a színészt.
Ön szerint az előadásokat csak dicsérni lehet? Ez a sajtó dolga? Minden másról hallgatni kell?
Nem kell dicsérni: az előadást le kell írni, elemezni kell, elemeire szedni, bírálni, kideríteni. Ezt a feladatot ma már alig végzi el valaki, helyében a személyes támadás van, mert az kényelmesebb is, és talán több olvasót hoz ebben a világban.
Bántalmazás történt-e vagy sem?
Fizikai bántalmazás nem történt.
Tehát nem ért hozzá (a színésznőhöz) a rendező.
A legközelebb álló emberek tanúsága szerint nem történt olyan bántalmazás. Megakadályozták, lehet… Ha odamegy és üvöltözik a színpadon, akkor megzavarhatja az előadás további lebonyolítását. Ezért mi a honoráriumából levontunk.
Mennyit vontak le a honoráriumából?
5 százalékot vontunk le. Igazából előbb egy írásbeli figyelmeztetésre volna szükség, de mivel nem alkalmazottunk, ezért egyenesen egy összeg levonásáról döntöttünk.
Tehát azért vontak le, mert megzavarta az előadást?
Megzavarta. Semmiképp nem tartom helyesnek, hogy valaki odamenjen a színpadra, és üvöltözzön – a színésznek arra van szüksége, hogy figyeljen, koncentráljon, és nem szabad semmilyen módon zavarni.
Akik közel voltak ‒ Viola Gábor, Bács Miklós, Bodolai Balázs ‒, megakadályozták, lenyugtatták a rendezőt, aki kiment onnan. Mi a nézőtéren ültünk, az ügyelőnek minimum kötelessége minimum egy szöveges üzenetet írni, hogy baj van, tessék feljönni a színpadra.
Adatigényléssel kikértem a kifizetési bizonylatokat, hogy lássuk, valóban megtörtént-e a levonás, a színház ezt is megtagadta.
Igen, megtörtént, van határozat róla.
Megnézhetjük?
Ezt a jogtanácsos dönti el. Ha az intézménynek bizonyos, nem nyilvánosságra tartozó dokumentumai közé tartozik…
Az információ már nyilvános, most mondta el. Meg szeretnénk bizonyosodni, hogy valóban így van.
Az információ nyilvános. Amennyiben ez jogszerű, akkor a határozatot szerintem meg lehet mutatni.
(A színház később valóban kiadta az 5 százalékos levonásról szóló döntést, azt az első cikkünkben publikáltuk – szerk. megj.)
Azt is tudom, hogy a bemutatón történtek miatt létrejött egy vizsgálóbizottság, amelynek ön volt az elnöke. Pontosan mit vizsgált ez a bizottság?
Elsősorban meghallgattuk a szereplőket, azt, hogy ki mit mond arról, ami ott történt.
Zholdakot behívták a bizottság elé?
Zholdakot nem, de az asszisztensével és vele személyesen is beszélgettem. Amikor ezt a döntést megfogalmaztuk, hogy idegesen bement és ez elfogadhatatlan, akkor ő ezt aláírta. Elismerte, hogy egy extrém állapotban nem megfelelően viselkedett, de hogy megütötte vagy megpofozta volna a színésznőt, az egyszerűen félretájékoztatás. Legyünk pontosak.
De senki nem tudja, hogy gyakorlatilag mi történt.
De, azok, akik ott voltak, azok tudják, azokat kell pontosan megkérdezni. Ha a színésznő le kívánja írni ezt, tanúk is vannak, ugye.
Mi van akkor, ha a színésznő fél attól, hogy ha egy ilyen történettel a nyilvánosság elé lép, akkor az intézményen belül valamiféle megtorlás fog következni?
Senkinek semmilyen ilyen jellegű megtorlásban eddig része nem volt.
Azt tudom, hogy az ügyelőt, Tatár Ágotát az incidens után kétszer hívta be beszélgetni, mind a kétszer megfenyegette.
Nem fenyegettem meg egyáltalán. Azt mondtam, hogy nem járt el szabályosan, mert ez az igazság. Nem tájékoztatta a vezetőséget ezekről a …
Úgy tudom, hogy az ügyelő a saját felettesét, Borsos Leventét azonnal hívta telefonon, aki oda is jött.
A rendőrséget nem a Borsos Leventével való egyeztetés után hívta ki, hanem a saját kezdeményezésére, méghozzá egy olyan pillanatban, amikor folytatódott az előadás, még volt egy óra. Ő nagyon jól tudta, hogy nem történt annyira súlyos baleset, amiért igazából ki lehetne hívni a rendőrséget.
Ha tényleg ennyire aggódott volna azért, hogy mi történik a színésznővel, akkor nem hagyja ki a mondatot a munkanaplóból, hogy itt súlyos bántalmazás történt.
Nem lehetséges, hogy egyszerűen trauma alatt…
Hát ez az, hogy egy nagyon pontos tervet idéz elő ez a trauma. Azt, hogy pontosan olyankor hívom ki a rendőrséget, amikor senkivel nem bír szóba állni, se az érintettekkel, se az állítólagos elkövetővel, se a vezetőséggel, senkivel. Csak vele, aki egyébként otthagyja az előadást, amit nem szabadott volna. A rendőrség azt kérdi, hol a panaszos. Nincs. Vártak valamennyit, de hát az előadás még nem járt le. Akkor elmegyünk.
Innen látszik az, hogy ez – és nem akarok összeesküvés-elméleteket gyártani – egy elég összehangolt dolognak tűnik: a sajtóban rögtön mindenki ugrik, mindenki továbbfejleszti a történetet, sokan úgy is, hogy senkit meg se kérdeztek.
Ennek persze voltak következményei szakmai szempontból is, például egyesek akkora nyomást gyakoroltak az UNITER zsűrijére, hogy nem jelölték az előadást, ami szerintem ebben az évadban Romániában az egyik – ha nem a – legkiemelkedőbb előadása.
Megfordult az ön fejében, hogy esetleg azért történt ez az egész, és azért van ez a látszólag zavaros történet, mert itt mindenki fél őszintén előállni azzal, ami történik, mert félnek attól, hogy megtorlás érkezik majd a színház vezetősége részéről?
Erre senkinek semmi alapja nincs. Én csak annyit tudok erre mondani, hogy ne féljenek, mondjanak el mindent. Én soha nem akadályoztam, sőt bátorítottam mindenkit, hogy a teljes transzparencia…
Az adatigénylésemre érdemben nem válaszoltak. Kikértem egy sor dokumentumot, igazából semmit nem adtak ki.
Azt gondolom, hogy ami szabályszerű, azt ki kell adni. Ami magánjellegű adatokat vagy szerzői jogokat sért, azokat nem. Ennek a határozatnak utánanézek, és szerintem nyugodtan meg lehet nézni.
Térjünk vissza a beszélgetésre az ügyelővel, Tatár Ágotával. Az első beszélgetésen ez hangzik el, idézem: „ha én minden kis kihágást elkezdek kiszellőztetni, akkor én nem hiszem, hogy ti valaha is munkát kaptok egy komolyabb intézménynél”. Ebben egyrészt benne van az, hogy Ágota ki lesz rúgva, másrészt hogy az igazgató szólni fog más intézményeknek arról, hogy Ágotát ne alkalmazzák. Ez nem fenyegetés?
Nem, nem fenyegetés. Az egy súlyos kihágás volt, hogy megkerülte a vezetőséget ilyen döntésekben.
Én úgy tudom, hogy aki bűncselekmény szemtanúja, az köteles kihívni a rendőrséget.
De nem volt bűncselekmény. Ezért nem hívta ki akkor, amikor a rendőrség szembesülhetett azokkal, akik az úgynevezett áldozatok.
Ha valaki bántalmaz egy másik személyt, az bűncselekmény.
De ahhoz, hogy a bűncselekményt bebizonyítsa valaki, lehetőséget kell adjon, hogy szembesüljenek a rendőrséggel, tehát hogy kivizsgálják az ügyet. Nyilatkozat, jegyzőkönyv… Megvolt erre a lehetőség, nem élt vele, holott az ő hatásköre.
Ha valaki így megkerüli a vezetőséget, lehet, hogy kevésbé bízok meg benne akármilyen szempontból. Tatár Ágotát nem rúgta ki senki, ő még másfél évig itt dolgozott, és lejárt a szerződése, semmi egyéb.
Lejárt, és aztán nem hosszabbították meg ezt a szerződést. Miért?
Azóta is nagyon sok panasz érkezett érkezett rá, nagyon hanyagul vezette a munkanaplót, sokan panaszkodtak alkoholfogyasztásról, egyéb dolgokról. Azonkívül pedig a posztokkal is bajban vagyunk, azokra a posztokra fel kellett vennünk egy színészt. A szerződése 2018. augusztus 31-ig tartott. Erről sem kívánok többet mondani.
Miért nem kapott az ügyelő egy példányt a vizsgálóbizottság döntéséről? Egyáltalán: volt valamilyen írott dokumentum a vizsgálóbizottság munkájának eredményéről?
Van egy jegyzőkönyv, amit archiváltak. A határozatot a nyilvánosság, illetve a rendező tudomására hoztuk, ez volt a konklúzió, ezt foglaltuk írásba.
Kikértem ezt a határozatot is, ezt sem adták ki.
Erről beszéltünk az előbb, nem? Utánanézek, és amennyiben ez nem ütközik semmilyen jogsértésbe, akkor kiadható.
(Itt alighanem egy félreértésről van szó, az igazgató a Zholdakot elmarasztaló határozatról beszélt, amit később valóban kiadtak. Annak a bizottságnak az anyagait amelyek Tatár Ágotát vizsgálták továbbra sem kaptuk meg – szerk. megj.)
Nyitókép: Tompa Gábor igazgató (balra) és Andriy Zholdak a Rosmersholm bemutatója utáni fogadáson. Fotó: Biró István

The post „Nem foghatom a kezét” ‒ Tompa Gábor a Zholdak-botrányról appeared first on Átlátszó Erdély.

„A játék során Kroll és Rebekka dulakodása közben 10.20 perc körül (…) elveszítette az egyensúlyát, majd a hátára esett. Mentőt hívtunk, amely elszállította. A próba 10.36-kor megállt” – ez a szűkszavú bejegyzés áll a kolozsvári magyar színház Rosmersholm című előadásának 2017. február 27-i próbanaplójában.

Ekkor már másfél hónapja zajlott a színészeket fizikailag és lelkileg is felőrlő, a színjátszás, színész és rendező viszonyának írott és íratlan szabályait folyamatosan feszegető próbafolyamat. További egy hónap múlva mutatták be a darabot, amikor az első felvonás szünetében Andriy Zholdak rendező gallérjánál fogva megragadta és megrázta a főszerepet játszó színésznőt.

A bemutatón történtek akkor nagy sajtónyilvánosságot kaptak; azért érezzük szükségét másfél év múlva erre visszatérni, mert jó okunk van azt gondolni, hogy ami a bemutatón történtekről nyilvánosságra került, csak töredékét képezi annak a bonyolult viszonyrendszernek, melyben a színészek dolgozni és alkotni kényszerültek Andriy Zholdak vezetésével.

Azért gondoljuk, hogy a próbafolyamat alatt, valamint a bemutató után történtek így utólag is a nyilvánosságra tartoznak, mert csak így lehet valamennyi reményünk arra, hogy valamilyen vita kezdődik arról, hogy mi az az áldozat, ami az alkotómunka során még elfogadható. Talán a jövőben a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészei és műszaki dolgozói kevésbé lesznek kiszolgáltatottak.
Cikkünk nem esztétikai szempontok mentén íródott. Nem kívánjuk a „rendezői színházat”, Andriy Zholdak rendezői módszereit, korábbi megnyilatkozásait és botrányait elemezni, ahogy az általa rendezett Rosmersholm művészi értékét sem vitatjuk.

Másrészt nem szeretnénk abba a relativizáló csapdába esni, melyet a Kolozsvári Állami Magyar Színház vezetése előszeretettel hangoztat, miszerint a színház hazai és nemzetközi sikerei, egy értékes előadás megszületése minden más szempontot, így a színészek és a műszaki személyzet testi-lelki sérelmeit felülírja.

A munka során kikértünk a színháztól egy sor közérdekű dokumentumot, valamint igyekeztünk megszólaltatni úgy a színészeket, mint a műszaki személyzetet, akik részt vettek a próbafolyamatban.
Imre Éva színésznő a bemutató után most először vállalta, hogy beszél arról, ami az első felvonás után, a szünetben történt. Megkerestük kérdéseinkkel Andriy Zholdak rendezőt, és Tompa Gábor igazgatóval is készítettünk egy interjút, melyet a továbbiakban, külön anyagként publikálunk.

„Nem foghatom a kezét” ‒ Tompa Gábor a Zholdak-botrányról

Átlátszó Erdély Kövess minket vagy írj nekünk! Meddig tart a színházi ember döntési szabadsága, felelőssége, és hol kezd működni a tekintély és hatalom a színházban? Rosmersholm reloaded: Tompa Gábor igazgatót kérdeztük. Az alábbi interjú 2018. november 30-án, pénteken készült, akkor, amikor még nem rendelkeztünk minden lényeges információval, például Imre Éva még nem szólalt meg.

„Tudtuk, hogy ennek nem lesz jó vége”

De térjünk vissza 2017. február 27-ére, a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermébe. „Az előadás legbonyolultabb és legintenzívebb pillanatát próbáltuk két vagy három napja, azt, amikor Kroll megrángatja Rebekkát” – emlékezett vissza Kovács Kinga, aki rendezőasszisztensként vett részt a próbákon.

„Valami volt a levegőben. Tudtuk, hogy ennek nem lesz jó vége. Ahogy bementünk, még el sem kezdődött, odasúgtunk egymásnak szinte egyszerre, hogy bármi van, azonnal be fogunk menni, és ezt leállítjuk” – így a rendezőasszisztens.

Kroll szerepére kettős szereposztás volt, a jelenetet az egyik férfi színész próbálta hosszabb ideig. A rendező február 27-én azt kérte, a másik színész is játssza el a jelenetet. (A színészek neveit természetesen ismerjük, azonban úgy döntöttünk, nem publikáljuk: a történtek szempontjából a nevek nem relevánsak, viszont a színészek színpadi megítélését befolyásolhatják – szerk. megj.)

„Sokáig feküdt a földön, zokogott”

„Ekkor a színészek már olyan érzelmi állapotban voltak, hogy nem tudták, mit csinálnak” – emlékezett vissza Tatár Ágota, aki ügyelőként volt jelen a próbán. Az ügyelő visszaemlékezése szerint a mozdulatsort, melynek során Kroll a gallérjától fogva megrángatja, majd megforgatja Rebekkát, nem koreografálták meg: valószínűleg ez lehetett az oka annak, hogy a színésznőt partnere úgy engedte el, hogy az erre nem volt felkészülve, így a földre esett.

„Sokáig feküdt a földön, zokogott, és ismételgette, hogy nem tud megmozdulni. Azt hittük, eltörött a gerince” – állítja az ügyelő.

Úgy tudjuk, a próbáról, így a balesetről, valamint a balesetet követő percekről a színház videófelvétellel is rendelkezik. Mivel belső használatra készült, a felvételt nem láttuk, így az ügyelő, Tatár Ágota beszámolójára hagyatkozunk, aki jelen volt a helyszínen, majd az esetről készült felvételt többször is megnézte.

Jégspray-es zsibbasztással folytatták volna a próbát

Az ügyelő többször is megkérdezte, hívhatja-e a mentőt, azonban erre kezdetben nemleges választ kapott.

A rendező jégspray-es zsibbasztást kért, és folytatta volna a próbát, a színház elsősegélynyújtásért felelős alkalmazottját, majd a technikai igazgatót hívták a helyszínre.

A színésznőt meg is mozdították, noha köztudott, hogy gerincsérülés gyanúja esetén ez szigorúan tilos. Tatár Ágota csak 20 perc múlva kapott engedélyt arra, hogy mentőt hívjon.

A próba abbamaradt, az esetet munkabalesetként kivizsgálták. A próbanapló e-mailen, belső levelezőlistára kiküldött bejegyzésére a színház igazgatója két rövid e-mailben reagált. Ezek:

Tompa Gábor:
Követte valaki az (…) állapotát???
Az ügyelő válasza:
Ket szinesz es a ket rendezoasszisztens egesz estig ott volt vele a korhazban
Tompa Gábor:
Ertem – mar beszeltem Kingaval (a rendezőasszisztens – szerk. megj.), csak kovetni kell, hogy mi a diagnozis es mennyire sulyos. Holnap szabadnap, tehat donteni lehet,hogy ki vegye at ha muszaj.
Koszonom.

A színésznő sérülése szerencsére nem volt nagyon súlyos, azóta teljesen felépült, azonban Rebekka szerepét nem játszhatta el.

Kíváncsiak lettünk volna, hogy a színház vezetése ezután a baleset után milyen biztonsági intézkedéseket foganatosított, illetve hogy Zholdakot figyelmeztették-e arra, hogy a színészek testi épségét nem veszélyeztetheti a munka során.

„A munka során a megelőzésre van helyezve a hangsúly” – nyilatkozta Borsos Levente technikai igazgató, aki elmondta, Zholdakot bevonták a baleset kivizsgálásába, és utána a rendezői instrukciókat módosították.

De kérte-e a színház Zholdaktól, hogy ügyeljen a koreográfiára, hogy ilyen eset többé ne forduljon elő? – kérdeztük. Borsos válasza:

„Az, hogy hivatalos kérés Zholdak fele érkezzen, hogy erre ügyeljen, ez kevésbé így működik. Úgy működik, hogy okés, ez most megtörtént, erre vigyáznunk kell, hogy ez ne tudjon megtörténni. Zholdakról mint alkotóról beszélünk a baleset kapcsán, ő is felmérte, hogy hova jutott, mi történt. A jelenetet át is gondolta. Ezekből mindenki tanul, olyan helyzetek adódnak, amelyekre talán nem gondolt senki előre, de megtörtént, oké, egy újabb történet, amire figyelni kell.”

Egyszerre erőszakos és érzékeny színházi ember

Természetesen nem állítjuk azt, hogy a rendező felel azért, hogy egy rosszul kiszámított mozdulatsor miatt baleset történt. Azonban tény, hogy a próbafolyamat résztvevői számos olyan pillanatról és helyzetről számoltak be, mely akár súlyos sérüléssel is végződhetett volna, és melyet a rendező kért, vagy idézett elő heves és kiszámíthatatlan viselkedésével.

A teljes képhez hozzá kell tenni, hogy úgy a színészek, mind a műszak tagjai, akikkel a cikk elkészítése során beszéltünk, ambivalens érzésekkel rendelkeznek a próbafolyamatról: egyszerre erőszakos és érzékeny színházi embernek írják le az ukrán rendezőt, aki rendkívül sokat kért, azonban szakmailag legalább ugyanannyit nyújtott.

„Hallottam pár rémtörténetet, és meg is született bennem egy jó adag előítélet és utálkozás (Zholdakkal szemben – szerk. megj.). Az első találkozásról csak annyi emlékem van, hogy próbáltam eldönteni, mit érzek ezzel az emberrel kapcsolatban”, emlékezett vissza a Beaté szerepét játszó Sigmond Rita.

„Olyan igaz dolgokat mondott, amelyek a lelkemig hatoltak és meghatottak, tiszteltem első pillanattól fogva, ugyanakkor rettegtem tőle meg attól, hogy hozzám szóljon, és persze ott volt a jó adag előítélet és utálkozás is, amit említettem.

Nem tudtam eldönteni, hol tartok, mi az álláspontom, és arra emlékszem, hogy elhatároztam: megpróbálok csak arra figyelni, amit akkor és ott ő mondott és jelentett számomra.

Én a bemutató előtt három héttel kerültem az előadásba. Ez a három hét életem legintenzívebb próbafolyamata volt, reggeltől estig bent voltunk majdnem minden nap. Minden pillanat tele volt tartalommal, súllyal.

Többnyire kívülről néztem a próbákat, és vártam egyszerre izgatottan meg rettegve, hogy színpadra kerüljek. Azért volt különleges más próbafolyamatokhoz képest, mert 100 százalékos hittel beleadtam magam. Ilyen még soha nem volt addig.

Jelen voltam végig, minden pillanatban, ezt a légkör és ő is megkövetelte, de belső késztetésként is ezt éreztem. Bizsergett az agyam, lelkem, testem, szóval olyan dolgokat éreztem, amiért én választottam ezt a szakmát, visszaköszönt a szenvedélyem. Egy olyan minőség és mélység előtt találtam magam, amit addig ilyen szinten soha nem tapasztaltam. Amire éheztem, évek óta. Szóval lubickoltam benne. Ez volt a pozitív része.

A negatív része az volt, hogy ez az ember két személyiséget hozott magával, egy bölcs, mély, nyitott, igazi színházi embert, és egy üvöltő, agresszív, félelmetes, gyerekes ördögöt. Mindkettővel meg kellett küzdeni. Meg akartunk küzdeni. Nekem ez volt a nagy dilemmám igazából.

Nem érdekelték a határok. Emlékszem, olyanokat mondott, hogy mi a kutyái vagyunk, és hallgassunk rá, mint a kutya a gazdájára. Vagy hogy vérszerződést kötünk vele. Számomra ez túlzás.

Ami a módszereit illeti… soha nem tudtam eldönteni. Néha az volt az érzésem, hogy előre megfontolt módszereket használ, a megalázás, az ego levetkőztetése, az érzelmi poklokig való juttatás, néha meg az, hogy mindent impulzusszerűen, abban a pillanatban dönt el, mint egy megszállott, olyan volt gyakran.
Neki az volt a legfontosabb, hogy mi eljussunk abba az őszinte pontba, ami megszüli az előadás vagy a szereplő lényegét, igazát, és ezért mindent megtett. Mi is.”

A Rosmert alakító Bodolai Balázs így emlékezett vissza a próbafolyamatra: „Zholdak szokatlanul nyíltan beszélt mindenkivel, és gyakran ordibált. Egyiket sem könnyű hosszabb távon elviselni, és egyenesen lehetetlen, ha közben nem látja az ember a közös erőfeszítésből születő munkát.

A fizikai kontaktust kerülte a színészekkel, és a munkán kívül nem érintkezett, nem beszélgetett. Soha nem szólt előre, ezért néha sokkoló hatást váltott ki, mikor például váratlanul elkezdte a porceláncsészéket a díszletfalhoz csapni. Megijedtem, a kolleganőm mellett centikkel süvítettek el váratlanul a csészék. Ez már a határon van, megfagy a levegő, de mivel senki sem sérült meg, megy tovább a munka.

Még volt néhány ilyen alkalom, de nem emlékszem ezekre, csak arra az érzésre, hogy megfagy a levegő. Kiszámíthatatlan volt a légkör körülötte, és emiatt tartott tőle az ember. De ez a kiszámíthatatlanság nem tartalmazta azt a lehetőséget, ami a bemutató szünetében történt. Legalábbis számomra nem. (…)

Zholdak nyilván határeset. Abban a rendszerben, amiben mi dolgozunk (egy évre szóló szerződések, amivel mindent bevállal az ember: amibe kiosztanak, ott leszek; semmit nem lehet tudni előre), egy ilyen munkában csak akkor elképzelhető a részvétel, ha úgy történik, mint itt: ki lehet szállni.

Ez nem a mindenkori munka velejárója, cseppet sem magától értetődő. Persze ettől még nem lesz fekete-fehér a dolog. Még nekem sem. Akkor nagyon szerettem volna ott lenni. Pont ott, ahol voltam. Úgy éreztem, ez sikerült, maradéktalanul jelen lenni, és ez a legjobb dolog a világon.

Viszont azóta is folyamatosan vitázok magammal. Vajon helyesen cselekedtem? Nem lett volna egészségesebb eltolni mindazt? Most azt mondom magamnak: ha már a próbák folyamán is lett volna olyan, mint a bemutató szünetében, akkor nyilván azonnal felálltam volna. De ez alaptalan.

Ki tudja igazából? Nem volt ilyen szélsőséges gesztusa a próbák alatt, és mivel az esettel egyenesen jött a botrány is az ügy kapcsán, ezért elképzelhetetlen csak önmagában vizsgálni a dolgokat.”

„Én vagyok a felelős, azonban én nem tudom, mi fog történni a következő pillanatban”

A február 4-i munkanaplóban ez a bejegyzés áll:

Két díszítőt kérek minden próbára, a mai próba szerint több jelenetben szükség van díszítőre jobb és baloldalon, ahová a színészek a játék során törékeny tárgyakat (befőttesüveg, székek stb.) dobálnak ki, rendezői instrukció szerint ezeket a tárgyakat el kell kapni dobás után.

„Meghűlt bennem a vér”, emlékezik vissza Tatár Ágota erre a próbára. „Zholdak ordítva felment a színpadra, improvizálva eljátszotta, amit látni akart. Beállított a két ajtóba két díszítőt, azt mondta, amit dobok, fogjátok ki. Kidobott egy pár cipőt – oké, elkapták. Széket – ez is oké. Ezután fogott egy ötliteres befőttesüveget, víz is volt benne, és azt hajította a díszítő irányába” – így az ügyelő.

A befőttesüveg a díszítő mellé csapódott, egy üvegszilánk megsértette a karját (a balesetről egy másik verziót is hallottunk, eszerint az egyik szék horzsolta fel a díszítő karját).

A színház szabályzata szerint az ügyelő felel a munkatársak biztonságáért, elvben neki le kell állítani a próbát, ha azt látja, a rendező balesetveszélyes dolgot kér. „Én kellett volna megakadályozzam? Én vagyok a felelős, azonban én nem tudom, mi fog történni a következő pillanatban” – így Tatár Ágota.

Meddig szabad feszíteni a húrt?

Ha egy domináns rendező vezeti a próbafolyamatot, és ő egy hirtelen ötlet által vezérelve balesetveszélyes dolgot kér, egy ilyen helyzetben az ügyelő megállíthatja a próbát?

„Meg tudja tenni, de az ilyen típusú kezdeményezések 5-10 perces veszekedésbe torkollnak, és aztán újrakezdjük. Van nyomás mindenképp az ügyelőn” – válaszolta kérdésünkre Kovács Kinga rendezőasszisztens.

Mennyi veszélyt lehet bevállalni egy jó előadás érdekében? Meddig szabad feszíteni a húrt? „Nem tudom. Nincs rá se mérce, és visszatérve a felelősségekre szerintem mind kicsit magányossá válunk egy ilyen folyamatban, mert nem tudjuk, hogy ki állíthatja le és milyen pillanatban azt, ami veszélyesnek tűnik” – tette hozzá Kovács Kinga. A rendezőasszisztens így folytatta:

„Lehet, hogy az ügyelő feladata lett volna azt mondani, hogy akkor most megálltok, de ilyenfajta közbelépésre nem volt példa. Zholdak erre rájátszott – így él, így dolgozik. Tulajdonképen a dolgok egyfajta folyamatos misztifikációja történt. Senki nem tudta igazán megőrizni az ítélőképességét. Nincsenek kapaszkodók arra nézve, hogy mit lehet tenni, mit kell tenni, hol vannak a határok. Azt hiszem, örök kérdőjel marad mindenki számára, hogy mi is történt ott.”

A Rosmersholm március 24-i bemutatójáról ez áll az előadás próbanaplójában:

Szunetben a rendezo a megbeszeles soran Imre Evat verbalisan es fizikailag bantalmazta, a masodik reszt rogton a tortenet utan folytattuk. En mint ugyelo serelmeztem, hogy barmelyik kollegamat ilyen szintu agreszio erheti eloadas kozben, ezert kihivtam a rendorseget. A sertett harom honapig barmikor jelezheti a rendorseg fele az ot ert bantalmazast.

„Az előadás szünetében összehívott bennünket a rendező megbeszélésre” – emlékezett vissza Imre Éva. „Körben álltunk, instrukciókat adott a második rész folytatásához. Dühösnek tűnt, ahogyan sokszor. Hirtelen megmarkolta a kabátom gallérját és rázni kezdett, hasonlatosan a Kroll-Rebekka jelenethez. Ha jól emlékszem, arról beszélt, hogy intenzívebben kell játszanunk. Nem ütött meg. Rövid ideig tarthatott, de számomra lelassult az idő. Bodolai Balázs közbelépett, és kérte Zholdakot, hogy hagyja abba. A rendező ezután elment.”

Bodolai Balázs így emlékezik vissza a történtekre: „A bemutató szünetében hátrajött a rendező. Ezt már megszoktuk, két nappal korábban, az első nyilvános főpróba alkalmával ugyanez történt. Akkor is kiértékelte mindenkinek az első részben a színpadon nyújtott munkáját, a maga nagyon egyenes, nagyon direkt, kegyetlenül őszinte módján, és utasításokkal látott el mindenkit a második rész kapcsán.

A színpadon játszó öt színész, a hatodik (dupla szereposztás), a tolmács és a rendező kört formált. Ideges volt, nem volt megelégedve az első résszel, és sorra vette a szereplőket. Mikor Imre Évához ért, teljesen váratlanul megragadta két kezével a ruháját, és nagyon durván rángatni kezdte.

Ilyen még soha nem fordult elő, és a jelenlévők készenléti állapota sem volt erre hangolva. Az első másodpercben a testek sóbálvánnyá meredtek. A második másodpercben (…) megszólalt, és a rendezőt a nevén szólította, nagyjából olyan intonációval, mikor rászólunk valakire, hogy ne tegye azt, amit éppen tesz. A harmadik másodpercben megszólalt (…) is.

A negyedik másodperc kifeszült a levegőben. És az ötödik másodpercben a rendező elengedte azt, akit megragadott. Még szólt néhány szót, és elviharzott. Ezzel az erőszakos gesztussal teljes sokkot idézett elő minden jelenlévőben. Eltelt néhány perc, nem tudom pontosan, hogyan, az ügyelő jelezte, hogy mindenki a helyén, és elindult a második felvonás.”

A rendező tagadta, hogy bántalmazta volna a színésznőt

„Engem telefonon értesített  az előadás ügyelője, hogy ez történik. Természetesen felmentem a színpadra, ahol egyik fél sem volt már jelen, színész kollégákkal beszéltünk arról, hogy az előadás akkor folytatódjon vagy ne folytatódjon. A magam részéről a továbbiakban értesítettem az igazgató Tompa Gábort. A színész úgy döntött, az előadást folytatja, innentől kezdve folytatódott az előadás” – emlékezett vissza Borsos Levente.

A technikai igazgató ezt követően az udvaron beszélgetett mintegy 15 percig a rendezővel. „Megkérdeztem, mi történt. Bármi is történt, ez nem megengedett a színházban. Ő a maga részéről azt mondta, hogy nem, amivel vádolják (hogy a színésznőt bántalmazta – szerk. megj.), az nem történt meg. A beszélgetésünk lényege az volt, hogy tartsa ahhoz magát, hogy nem megengedett”  – így Borsos.

A bemutatón történtek azonnal sajtótémává váltak: először a Krónika írt az esetről, később pedig meglehetősen sok anyag dolgozta fel ezt a történetet. Az eset publicitásához hozzájárult, hogy Tatár Ágota ügyelő értesítette a rendőrséget, és egy járőr kiszállt a színházhoz, míg folyt az előadás.

Az kevesebb nyilvánosságot kapott, hogy a bemutatón történteknek utóélete is volt. Tompa Gábor az bemutató után két alkalommal, először március végén, aztán április 3-án is behívta magához az ügyelőt, ahol hosszasan és meglehetősen keresetlen hangnemben beszélt vele a történtekről. A beszélgetésekről hangfelvétellel rendelkezünk.

Az igazgató „házon belül” oldotta volna meg

Tompa főként azt sérelmezte, hogy az ügyelő ahelyett, hogy erről előzetesen egyeztetett volna a színház vezetőségével, egymaga döntött arról, hogy kihívja a rendőrséget. „Ennek az intézmény látja kárát” – mondta, hozzátéve, hogy az ügy kiteregetése a sajtóban „megengedhetetlen”.

Tompa elmondta, a színészek fizikai bántalmazása nem megengedhető, azonban ezt az incidenst a nyilvánosság kizárásával, „házon belül” kellett volna megoldani. „Elegen vagyunk, hogy egy ilyen helyzetet megoldjunk”, fogalmazott.

Az ügyelő közbevetésére, hogy senki nem csinált semmit, Tompa azt válaszolta, hogy kellett volna, hiszen „azért vagyunk”, van elég „erős ember”. „Töketlenek vagyunk, ha én ott lettem volna, biztosan másképp történt volna, de más is megteheti ugyanezt”, fogalmazott az intézményvezető, később hozzátéve, hogy „százszoros többségben vagyunk egy olyan emberrel szemben, akit ha én megfogok a nyakánál fogva, akkor összeszarja magát”.

Az ügyelőnek arra a kijelentésére, hogy amit belülről oldanak meg, azt bagatellizálják, valamint hogy nem hajlandó ennyi verbális agressziót elviselni, Tompa így válaszolt: „ez egy téves elképzelés, te egy intézményt nem képviselhetsz ilyen mentalitással”.

Tompa hozzátette, a bántalmazott színésznő „nem fog csinálni semmit, mert nincs értelme”, valamint „az érzés mellett van egy gondolkodás is, ezt össze kell hangolni”.

Akinek nem tetszik, mehet vidéki rendezőkkel dolgozni

Az igazgató szerint azzal, hogy az esetnek sajtóvisszhangja lett, „frusztrált lila pinák fognak csámcsogni hetekig, csomó színház-ellenes izé…, alig várják ezt”. Amúgy nem érdekes, mit ír a Szabadság, vagy mit beszél egymás között „három baszatlan bloglakó”, „kékharisnya”, „életmű nélküli doktorok, akik tanítják a színészetet és akik frusztráltak, mert életükben nem csináltak két alkotó lépést”.

Ezen a beszélgetésen az igazgató azt is elmondja, a bántalmazást kockázatként kell felfogni, ha nem, vidéki rendezőkkel lehet dolgozni, ami „nem az a színház”. „Tudom, hogy miről van szó, és azt is tudom, hogy ha ez sikerül, akkor érdemes volt vállalni ezt a kockázatot. Annak alapján, amit láttunk, mindenképpen érdemes volt” – érvelt Tompa, aki azt is fájlalta, hogy egy „kolozsvári magyar intézményhez a román rendőrséget” kellett kihívni.

Az igazgató szerint a botrány nem tesz jót sem az intézménynek, sem a színésznőnek, „egy olyan nyomást tettünk rá a nyilvánossággal, ami nem szükséges számára pszichésen, hogy tovább folytassa a munkáját. Itt nagy esélye van, akkorát lépett előre (…) nem tökömvakareszkuval lépett előre, hanem igenis Zholdakkal”.

Tompa azt is sugallja, hogy az a színész, aki nem vállalja be ezeket a dolgokat, mehet székelyföldi színházakba játszani.

A beszélgetés végén az igazgató meg is fenyegeti az ügyelőt: „ha én minden kis kihágást elkezdek kiszellőztetni, akkor ti nem hiszem, hogy valaha is munkát kaptok egy komolyabb intézménynél.”

Előre közli az igazgató a vizsgálat eredményét

A hivatalos vizsgálat elindulásának napján a bizottság vezetője, Tompa Gábor újból behívta Tatár Ágotát. A beszélgetés felvételét meghallgatva végig az volt az érzésünk, hogy az igazgató már tudja, mi lesz a kivizsgálás eredménye.

Közölte például, hogy ő utánajárt az ügynek, vizsgálat indul, egyben előre leszögezte azt is, hogy „többszörös mulasztás történt (az ügyelő) részéről az eljárást illetően”. Az igazgató szerint akkor van rendben az, ha egy alkalmazott kihívja a rendőrséget, „ha súlyos eset, valaki veszélyezteti bárkinek az épségét”, de „ez nem történt meg”.

Közli azt is, hogy a bántalmazás időpontja és a rendőrség kihívása között 1 óra 40 perc telt el, ezalatt az idő alatt az ügyelőnek konzultálnia kellett volna a vezetőséggel.

„Megnyomod a nukleáris gombot saját szakálladra, hogy képzeled ezt?”, kérdi Tompa.

Elhangzik, az ügyelő célja nem a helyzet megoldása, hanem a botránykeltés volt, így az intézmény imidzsén esett csorbáért felelnie kell. „Eldöntöttem, hogy teljes körű kivizsgálást indítok, amiben rendőrség, bíróság, minden benne lesz”, így az igazgató, hozzátéve, „az összes vétkest be fogjuk perelni”.
A bemutató után egy héttel, a második beszélgetés napján Tatár Ágotát ez a bizottság írásban szólította fel arra, hogy egy sor kérdésre válaszoljon a történtekkel kapcsolatban.

Az ügyelő válaszai alább olvashatóak:

„A rendező kiabálni kezdett Imre Évára, majd közelebb lépett hozzá és lökdösni, rángatni kezdte, majd megütötte a vállát és mellkasát. A körülötte állók nem tettek semmit, a rendező kirohant, őt követte a rendezőasszisztens Vajna Noémi. Telefonon hívtam a színpadra Borsos Leventét, aki nemsokára megjelent. Az előadást folytattuk a második résszel. Legtöbbünk sokkos állapotba került. Én kevéssel az előadás vége előtt kihívtam a rendőrséget, mert féltem, hogy az eset megismétlődhet, hiszen a rendező a második rész alatt ismét feljött a kulisszák mögé.

Továbbá szerettem volna, ha a rendőrség tudomást szerez a történtekről és felvesznek egy jegyzőkönyvet. Ez nem történt meg. Rövid beszélgetés után, ami köztem és a rendőrök között az intézmény kapusfülkéje előtt zajlott, a rendőrök elmentek, én pedig visszamentem a helyemre a színfalak mögé.

Bántalmazás történt, Andryj Zholdak rendező megütötte és verbálisan is bántalmazta Imre Éva színésznőt, de nem csupán kettejük ügye ez: mindannyiunkat érintett és lesokkolt a történet. A fellépő konfliktusos helyzetet tudomásom szerint ott helyben senki nem kezelte.

A történtek után Borsos Levente a színház udvarán kérdőre vonta a rendezőt, ennyiről van tudomásom, de nem voltam ott. A kiérkező rendőrökkel csak én beszéltem. A rendőrségi jelenlétet azért tartottam fontosnak, mert azt akarom, hogy nyoma maradjon ennek a történetnek.

A rendező nem tisztelte sem a főszereplőt, sem a többi színpadi munkatársat azzal, hogy félbeszakította a szünetet egy ilyen antiszociális megnyilvánulással.

Ha belső ügyként kezeljük, azt jelenti, támogatjuk és egyetértünk az agresszióval és bántalmazással. Szerintem pedig a művészet és a színházi munka nem erről szól.

Az, hogy ez az agresszió megtörtént, legnagyobbrészt annak a felelőssége, aki rendezni hívta Andryj Zholdakot.

Engem munkatársként és ügyelőként, nőként mélyen megalázott és megrázott ez a viselkedés a rendező részéről. Mi mindannyian azért dolgoztunk, hogy az ő művészi elképzelései mentén létrehozzuk az általa rendezett előadást. Felelős felnőtt emberek vagyunk, vigyázunk az előadások belső épségére, normális lefolyására. Ebben éppen a rendező akadályozott meg. Semmilyen sokkterápiát nem fogadok el senkitől azért, hogy az adott előadás «jobban» menjen.

A munkanaplóban nem jeleztem a konfliktusos helyzetet, mert még mindig sokk hatása alatt voltam. A rendőrséget azért hívtam másfél órával a történtek után, mert azt akartam, hogy az előadás végén tudjanak szóba állni a sértettel is. Ez nem történt meg, mert nem várták meg, amíg az előadás befejeződik.

Egy későbbi órában az éjszaka folyamán, kiegészítésként az aznapi munkanaplóhoz röviden leírtam a történteket. A munkanaplónak mindig a teljes transzparenciára kell törekednie, nem maradhatott ki hát ez sem. A bemutatón történt eseményekről a kollégákon és a rendőrökön kívül senkinek nem beszéltem.”

A vizsgálóbizottság munkájának az eredményét, a döntést azóta sem közölték Tatár Ágotával. Az évad végén, 2018. július 7-én értesítették, hogy munkaszerződését, melyet addig évente hosszabbítottak, nem újítják meg.

5 százalékos fizetéslevonás a rendezőnek

Zholdak számára is voltak következményei annak, ami a bemutatón történt. Az eset után négy nappal, március 28-án készült el az incidens kivizsgálásáról szóló jegyzőkönyv (megtekinthető itt). Ez a meglehetősen szűkszavú dokumentum egy „rendező és színészek közötti konfliktusról” beszél, eszerint a rendező a színházzal kötött szerződésének két paragrafusát is megsértette, emiatt honoráriumából 5 százalékot vonnak le.

A cikk megírásához egy sor dokumentumot kértünk ki a színháztól, ezeknek a kiadását nagyrészt elutasították. A színházigazgató Tompa Gábor, valamint a színház által meghívott vendégrendező közötti levelezés kiadását amiatt tagadták meg, hogy az magán e-mail címekről történt, így az „személyes levelezés”.

A színház a második vizsgálóbizottság feljegyzéseinek kiadását is elutasította, így nem tudjuk, hogy a bemutatón történt bántalmazást alaposabban kivizsgálták-e.

Zholdak képviselőjével is leveleztünk. Kiderült, a rendező jelenleg rendez, nem olvas e-mailt, de amint lesz erre ideje, megmutatják neki a kérdéseinket. Jeleztük, hogy amennyiben később válaszolni szeretne, az Átlátszó Erdélyen teret adunk a reakciójának.

Imre Éva akkor úgy döntött, nem szólal meg nyilvánosság előtt, most azonban nyilatkozott az Átlátszó Erdélynek:

„Az eset után nem sokkal áldozatként említettek. Nekem akkor nehezemre esett volna azonosulni ezzel a szereppel, napokkal később pedig arra lettem figyelmes, hogy a középpontban már a színház, illetve a színház vezetősége áll. Ennek a harcnak nem akartam a részese lenni, és véleményt nem formálhattam, hiszen akkor még nem láttam elég tisztán a saját helyzetem.

Másodlagosan pedig egy ilyen intenzív próbafolyamat után szerettem volna levegőhöz jutni, pihenni, újra erőt gyűjteni és gondolkodni azon, hogy tulajdonképpen mi is történt velem az elmúlt pár hónapban. Egyszerűen időre volt szükségem.

Az eset után három hónapig tehettem volna feljelentést, viszont sok vívódás után úgy döntöttem, hogy nem teszem meg. Az ok, amiért nem akartam elindítani egy hosszas jogi eljárást, hogy a hónapok elteltével értelmét vesztette számomra a háborúzás, mivel egyre ragaszkodóbbá váltam az előadás iránt. Az előadás nagyon fontossá vált, mert csakis a szakmámra összpontosíthattam és általa az engem ért sérelmeket sikerült feldolgoznom.

Azért lépek most nyilvánosság elé, mert fontosnak tartom eloszlatni a bemutató estéjét övező tévhiteket, melyeket volt alkalmam több változatban is hallani, és azt remélem, hogy hamarosan lezáródik majd ez az ügy. Én szeretném lezártnak tekinteni a történteket. A rendező a bemutató után elment, és nekünk továbbra is játszanunk kell az előadást legjobb hitünk és tudásunk szerint.”

Epilógus

„Az üvöltésekre emlékszem a legjobban. Nagyon durván üvöltött és szidott, amikor valami nem tetszett neki ‒ emlékezik vissza Sigmond Rita színésznő.

De mi volt a határ?

Sokszor gondolkodtam ezen, hogy számunkra mi volt a határ.

Én sokszor sírva mentem ki próbákról, annyira dühös voltam. Dühös voltam magamra, hogy miért nem állok ki a kollégáimért és üvöltök vissza rá, hogy fejezze be. De úgy éreztem, nem az én feladatom. Amiatt is dühös voltam, hogy miért nem szólok a vezetőségnek.

Féltem.

A próbafolyamat alatt azon vettem észre magam, hogy elfogadtam ezeket a határátlépéseket. Egy folyamatos belső harc volt, az biztos, de amit ő nyújtott, az túlságosan fontos volt. Végre a szakmámat gyakoroltam, a szenvedélyemet, túlzásnak fog hangzani, de minden napot katarzisként éltem meg. És ezt mind úgy, hogy alig voltam színpadon.

Egy embernek, aki elveszíti hitét abban, amit csinál, persze, hogy felébredés és örömforrás egy ilyen. Amikor valamiben benne vagyunk, nagyon nehéz átlátni a dolgokat. Most utólag ki tudom jelenteni, hogy természetesen le kellett volna állítani Zholdakot, sokszor. Ez nem fekete-fehér, és ez így emberi.”

The post Van-e határ bántalmazás és katarzis között, és át szabad-e lépni? Rosmersholm reloaded appeared first on Átlátszó Erdély.