Dolgozom egy anyagon a Pro Economica Alapítvány által támogatott székelyföldi négy-ötcsillagos szállodákról. Hallottam, hogy Balázs Attila sztárvállalkozó a remetei reptere mellé egy új, ötcsillagos luxusszállodát akar építeni, hogy legyen hova gyorsan elvonulniuk csajozni a nagy magyar góréknak. Hogy ne kelljen feltétlenül az Adriára repülniük minden egyes alkalommal, ha szexuális örömökben akarják részesíteni valamelyik nyertes uniós pályázat csinos kedvezményezettjét.

Nyilván, aki ezt mondta nekem, elfogult volt politikailag, csalódott a magyar kormányban. De ettől függetlenül igaznak bizonyult az információja, hogy Balázs Attiláék luxusszállót építenek Pro Economicás, azaz magyar állami támogatással.

A reptér

Elindulok Remetére. Abból indulok ki, hogy ha a reptér mellé építik a szállót, akkor azt kell előbb megkeresnem, s aztán megkerül az épülő szálló is. A repteret aránylag könnyen megtalálom, otthon már kinézem magamnak a térképen a helyét. A helyszínen nagy csend és békesség fogad, sehol semmi mozgás, a szél sem fúj, a tücskök sem ciripelnek, olyan csend van, amilyet már rég nem tapasztaltam sehol. Egy embert látok csak mozogni a környéken, a kerítésen belül, őt megkérdem, merre épül a szálló. Nagyon kedves az illető, megmutatja az irányt. Aztán megkérdem, hogy ha már itt vagyok, készíthetek-e pár képet a reptérről. Nem engedhet be, mondja kedvesen, de kintről fotózhatok.

Az épülő szálló felé haladva az autóval végignézem a repteret, majd a sarkán még megállok egyet fotózni. Egészen komoly, amit ide építettek. Mérésem alapján 1,6 km hosszú, szépen kivitelezett kifutópálya, ezen még egyszer rendszeres légiforgalom is lehet(ne). Persze, azelőtt ki kell építeni sok mindent, hisz egyelőre csak egy konténer látja el a forgalomirányítást, és nincs sem határátkelő, sem váróterem, sem semmi, vagy ha van, akkor az is a konténerben van. Amint utólag megtudom egy cégen belüli forrástól, tervben van egy irányítótorony építése, de jelenleg nem annyira prioritás, mivelhogy sok mindenbe belevágott a cég, és nincs annyi pénz, hogy mindenre bőven legyen.

Két évvel ezelőtt a gyergyói térség nagy gazdasági fellendülését vetítették előre a helyi politikusok a reptérre hivatkozva. Azt mondták, a reptér egész Gyergyó térségének biztosíthat megélhetést, és olyan gazdasági fejlődés indulhat el, ami a fiatalok elvándorlását is megfékezheti. És azt is előrelátták, hogy a Bayer cégcsoport magyarországi munkapontjain dolgozó remetei és környékbeli munkások majd gyorsan fognak tudni hazajönni repülővel. Ezek a nagy célok még váratnak magukra, mert belső információink szerint a repteret még csak Balázs Attila tulajdonos és hasonló kaliberű barátai használják.

A remetei születésű Balázs Attila magánrepülőjével ingázik haza Magyarországról, mondják. Balázs a leggazdagabb magyarok 2022-es listáján a 60. helyet foglalta el, 30,5 milliárd forintos (jelenlegi árfolyamon 81 millió eurós) vagyonával. 2021-ben 57.-ként futott be, 27 milliárd forinttal. Magyarországi újságíró kollégák a NER üstökösének, vagy a NER üdvöskéjének hívják, arra hivatkozva, hogy rengeteg állami megrendelést kap, főleg alvállalkozóként. Tiborcz István és Mészáros Lőrinc üzlettársaként vált ismertté.

A magyarországi sajtó (nyilván, annak a kormánykritikusabb fele) folyamatosan ír Balázs Attila meggazdagodásáról, és arról is, hogy hogyan váltogatja magánrepülőit. De bármit mondanak is róla, mi székelyek szeretjük őt, és büszkék vagyunk rá, mert ő a mi egyetlen székelymagyar csúcsvállalkozónk a magyar top 100-ban, aki itthon is érezteti vagyonát.

A szálló

A szálló nem a reptér mellé épül, hosszú és kacskaringós még az út odáig. És helyenként nagyon poros. Egy bácsi, akivel együtt ebédelek később a falu étkezdéjében, dicsekszik, hogy ez a legmenőbb falu itt a környéken, minden mezei és erdei útjuk le van aszfaltozva. Igen. Csak épp a reptérre és a négycsillagos szállóhoz vezető nincs. De biztos, hogy le lesz, ha majd beindul itt a biznisz.

4 kilométert mérek a térképen a reptér bejáratától a szállodáig, ami kevesebb is lehetne, de egy nagy Z betűt kell leírni. A szálloda szerkezetileg nagyjából kész van (bal oldalon), a wellness az még csak most bújik ki a földből.

A szálló egyik részét most fedik, ott látok több munkást. Egy idő után a munkások eltűnnek mindenünnen. Akkor arra gondolok, hogy talán ebédszünet van, de így utólag átgondolva a dolgot, az is lehet, hogy én ijeszthettem meg őket a fotózással.

Ezt a fotót csak a művészet kedvéért raktam be, sokszor szép tud lenni egy-egy építőtelep geometriája az építőanyagok és eszközök vonalaival, ritmusával.

Lukács Csaba Magyar Hangos kollégám volt egy konferencián, amin Kozma Mónika, a Pro Economica vezetője úgy mutatta be ezt a beruházást, hogy egy 6 (hat) csillagos szálloda lesz, ahova a világ gazdagjai el tudnak vonulni majd. Ehhez szükség van nagy területre, hogy legyen meg az intimitás, ne legyenek túl közel a kíváncsi szemek. Szóval akkor mégis ide fognak járni a családcentrikus magyar górék csajozni? A képen látható, hogy a nagy terület meglett. Jó nagy a távolság az úttól, és mindentől. Ráadásul a falutól is jó messze van, fent a hegyek tövében, nagyon szép természeti környezetben.

Ugyancsak Lukács Csaba vette észre már akkor, hogy ha 6 csillagos lesz ez a szálló, akkor nem lett volna jogosult a támogatásra. Hisz a pályázatot 3-5 csillagos szállók építésére írták ki.

A Bayer Construct oldalán ellenben azt írja, hogy 5 csillagos lesz. Habár ez egy régebbi információ, még a tervezés előtti fázisból. Írtam a cégnek is, s megkérdeztem, hogy hány csillagos lesz, nem kaptam erre a kérdésre választ. Majd kiderül, mikor felszerelik a csillagokat a bejárat fölé. Végül is mindegy, az a lényeg, hogy szép és jó legyen. És szépnek szép, a látványtervek szerint.

Mutatok még egy képet a látványtervből. Szép.

S még egyet. De ez az utolsó, térjünk vissza a valóságba.

A helyszínen megnézem az építkezési táblákat. Több is van. Ez a szállodáé. A határidejük lejárt, s a szálloda még távolról sincs kész. A Pro Economicás kiírásban megvalósítási határidőnek 2022. december 31. szerepel. Valamiért úgy érzem, az alapítványnál elnézőek lesznek.

A Bayer Agrouniver cégen fut a hoteles biznisz. Ennek tulajdonosai Balázs László (Attila testvére), László Zoltán és Laczkó Benedek Zsolt. A cég fő aktivitási területe a másféle húsmarhák tenyésztése és szaporítása, illetve marhaondó termelés. A végén még igaza lesz ismerősömnek, hogy ondóval kapcsolatos tevékenység fog folyni a szállodában.

De miért kellett egy marhatenyésztő-ondótermelő cégre rakják a hotelépítést? Azért, mert a szabályzat írja, hogy nem nyerhet olyan, aki már pályázott a Pro Economicánál? S ők már annyit nyertek, hogy nem maradt más cégük szabadon, csak ez a marhatenyésztős?

Nem követtem minden nyerésüket részletesen, de emlékszem, hogy Sipi kollégám írt arról, hogy 4 és fél milliárdot kaptak a tejporgyárra meg egy hűtőházra pár évvel ezelőtt. Nem kispályások.

Ez a másik tábla, a wellness táblája. Ez már ránézésre is gyanús. Az építési engedély száma mintha utólag lenne odaragasztva. És a dátumok szerint a munkálatokat pár hónappal hamarabb kezdték meg, mint ahogy építési engedélyük lett volna. Ha megnézzük, a munkálatok elkezdésének 2021 augusztusát adják meg, az építkezési engedély kibocsátásának pedig 2022 januárját. Jól van, ne kötekedjünk ezzel, csak érdekességképpen mutattam meg.

A wellness rész egy Beton Remete nevű cégükön fut, ami nem is Remetében van bejegyezve, hanem Tekerőpatakon. Tulajdonosa pedig egy másik magyarországi cégük. Követhetetlen a céghálózatuk.

A fekete autók

Amint befejezem a fotózást az épülő szállónál, elindulok vissza a falu felé.

Egyszer csak látom a tükörben, hogy a hátam mögött két fekete autó tépet lóhalálában, hogy csak úgy porzik mögöttük az út. Megelőznek, teljes gőzzel. Lemaradok picit, hogy ne szívjam a porukat.

Ahogy ráérünk az aszfaltozott útra, meglepetés, nem tudok tovább menni, a két fekete autó elállja az utamat. Elég tiszta jelzés, ugye? Mit csináljak, forduljak meg azonnal, s meneküljek más úton, vagy próbáljak meg szóba állni velük?

Lövök egy képet, hogy ha valami bajom lesz, legyen honnan kezdeni a nyomozást, majd ránézek a térképre, hogy ha ellenkező irányba kellene menekülni, hol találok egy mezei utat, amin el lehet húzni.

Aztán a jobb oldali autó lassan előre húz és beenged maga helyett. A bal oldali autóból egy láthatósági mellényben lévő hölgy int, hogy álljak meg és engedjem le az ablakot. Megteszem. Én fotóztam az objektumoknál? – kérdik. Igen, én. Ki vagyok? Ők kik, kérdek vissza. A Bayertől vannak, ők a szálloda építői. Én az Átlátszó Erdélytől, újságíró. A hölgy közben a központtal beszél, továbbítja, amit mondok.

Mintha megkönnyebbülést látnék az arcukon. Nem tudom, mitől féltek. Így utólag elgondolva, lehet, hogy valami munkaügyi ellenőrnek gondoltak, s amiatt aggódtak, hogy valami rendellenességet fotóztam le. Ha megnézem például a fentebbi képet a tetőfedéssel, kinagyítva, a kilenc munkásból kettőn van csak sisak, s biztosítás nélkül olyan lazán üldögélnek a tetőn, mint valami madarak. Ilyenek miatt aggódhattak, vajon? Ezért tűnt el mindenki az építőtelepről, amikor észrevették, hogy fotózok? Ha igen, akkor elnézést kérek a cégtől, hogy fenntartottam a munkát arra a negyedórára. Sajnálom a kiesést, s nincs szándékomban csesztetni senkit munkavédelmis cuccok miatt.

Mondom az útlezáró hölgynek, ha már ilyen szerencsésen találkoztunk, beszélgethetnénk picit, lenne pár kérdésem, amit feltennék nekik az épülő szállodáról. Rendben van, mondja, menjek be velük az irodába. Kövessem az autójukat. Követem is. Az út felénél ismét megállnak. Mondják, hogy visszajeleztek a cégtől, nincs miért bemennünk, mert nem fog tudni senki szóba állni velem. Megegyezünk, hogy elküldöm majd emailben a kérdéseket nekik.

Meglepően szervezettnek érzem a céget, sőt, katonásnak. Az, ahogyan kommunikál a hölgy a központtal, ahogy elég letisztult technikával utánam hajtottak és megállítottak, már csak az is, hogy egy női alkalmazott bevállal egy ilyen dolgot, mind-mind arra utal, hogy itt a dolgok keményen meg vannak szervezve, tiszta a hierarchia, az alkalmazottak a feladatukat habozás nélkül végzik. Valószínűleg azért is tudott nagy lenni a cégcsoport.

Elbúcsúzok a cég alkalmazottaitól, elmegyek a polgármesteri hivatalba, megnézni az építési engedélyeket. Az urbanisztikus nincs ott, ejsze ki van lépve terepre, mondják. Senki más nem tudja megmutatni az engedélyt.

Amíg visszajön, elmegyek egyet ebédelni. Egy falusi kantinjuk van, olyan stílusú, amilyet eddig csak Magyarországon láttam. 20 lejért lehet ebédelni, a kaja szerény, de finom és bőséges, a kiszolgáló néni nagyon kedves, az asztaltársak közvetlenek, és büszkék falujuk fejlődésére. Beszélgetek egyikkel, amelyik büszke arra, hogy minden utca le van aszfaltozva. Kérdem a szállodáról, tudja-e, hogy kiknek épül, kik fognak ott megszállni? Egyetemisták, mondja. Kérdem, milyen egyetemisták? Külföldiek.

Visszamegyek a polgármesteri hivatalba. Jaj, a kolléga most ment el ismét. Amíg enni voltam, bejárt a hivatalba, mondták neki, hogy kerestem, de ismét elment. Mikor jön vissza? Nem tudják. Hívják telefonon, de nem veszi fel. Jól van. Hogy ne vadásszak rá ott egész nap, megegyezünk abban, hogy emailben kikérem az építési engedélyeket, és küldik.

Azért van ez a helyzet, mondja a hölgy, mert nagyon sok a munkálat a faluban. Épp gázt vezetnek több munkaponton is, és azt is kell felügyelni, ezért van folyton úton az urbanisztikus. Ezt igazolni tudom, legalább ötször álltam sorban forgalomirányító jelzőlámpánál a munkálatok miatt. Hatalmas iramban fejlődik a falu.

A szeméttelep

Ha már itt vagyok Remetén, meglátogatom a szeméttelepet is, úgy döntök. Évek óta készülök írni erről a témáról. Most nem lesz rá időm, hogy megírjam az anyagot, de legalább fotózzam le, és lássam saját szememmel ezt a hírességet.

Ez a szeméttelep, ami nem is csak szeméttelep, hanem egy egész hulladékgazdálkodási rendszer, elég híres itt környékünkön. Úgy történt, hogy kb. 10 évvel ezelőtt megyei elöljáróink (emlékeznek még olvasóink a borszéki fecskére?) megpályázták, és hatalmas mennyiségű európai pénzből megépítették a remetei hulladékgazdálkodási akármicsodát. A helyiek szempontjából nézve szeméttelepet. A megyei tanács mindenüvé próbálta elpasszolni, de egyik falu sem akarta a határába, mindenki utasította vissza. Végül Remete befogadta, mert a polgármester jóban akart lenni a megyei vezetéssel. Ennek nem mindenki örült a helybéliek közül sem, emlékszem egy csúfolódó versre, ami kb. így szólt, hogy „Szárhegy, Ditró, Remete, megyének a szemete.”

A felépült telepet valamikor 2016 májusában ünnepélyesen átadták, minden politikus díszbeszédet mondott, de azóta sem helyezték üzembe. Ott áll és romlik kihasználatlanságban. Az autópark, a gépek kimentek már garanciából, egy részük károsodott is a kihasználatlanságtól, milliókra lenne szükség, hogy ismét működőképessé tegyék az egészet.

Sokat lehetne mesélni róla, de majd egyszer egy külön anyagot írok erről, hogy mi is történt ott és miért, most csak azért jöttem ide, hogy körülnézzek, lássam, s lőjjek pár fotót.

A szeméttelepnél ugyanolyan dermedt csend fogad, mint a reptéren. Hihetetlen, hogy egy medencében vagyunk, s mégsem hallatszik ide semmilyen zaj.

Ahogy odaérek, egyből a kapuhoz megyek, ahol megjelent egy őr. Mondom neki, hogy szeretnék pár fotót készíteni a telepről. Nem akarok bemenni, csak innen kintről. Hú, azt nem lehet, mondja felháborodva, szigorúan tilos. Próbálom békíteni, de hajthatatlan. Ha akarom, a mezőt fotózhatom ellentétes irányba, mondja, de az objektum felé tilos fotózni. Olyan agresszív stílusban nyomja, hogy egy adott pillanat után úgy érzem, ezzel nincs mit tárgyalni, elpazarolt idő. Mondom neki, hogy én neki fogok állni fotózni, s ha gondolja, hogy törvénytelen, nyugodtan hívja a rendőrséget. Azzal elkezdem fotózni a táblákat.

Olyan régiek a táblák, hogy egyik ki van dőlve, neki van feküdve a kerítésnek, a másikról a papír részben le van már kopva. De a telep még mindig nincs üzembe helyezve.

Közben az őr telefonon beszél valakivel, aki elmagyarázza neki, hogy hagyjon fotózni. Szófogadóan és engedelmesen válaszol neki. Lediktálja neki a rendszámomat. Ki lehet az illető, hogy le tudja ellenőrizni a rendszámomat? Rendőr?

Majd mondja neki, hogy „Nem, nem, persze, hogy nem mondok el neki semmit, ismerem én az újságírókat, hogy milyenek.” És mond még pár közhelyes dolgot az újságírókról, amiről nekem csak az jut eszembe, hogy én is ismerem a kapusoknak ezt a fajtáját (mert nem minden kapus ilyen), amelyik vezérigazgatónak érzi magát, mert ő olyan okos. Az ilyeneket hívják input-output menedzsernek.

A Bayer-főhadiszállás

A szeméttelep felé egy gyenge földúton vitt ki a GPS, visszafelé az aszfaltúton jövök. A falu bejáratánál megcsap a fejlődés illata.

A Bayer erdélyi főhadiszállása ez.

Az oldalkerítésen táblák hirdetik, hogy ömlik a pénz.

A kapunál is táblák hirdetik, hogy ömlik a pénz. Mindennel is foglalkoznak, aminek a felépítését valahova meg lehet pályázni. A táblák szerint csak ezen az udvaron épül egyszerre két pityókafeldolgozó, két raktár és egy csomagoló, egy hűtőház és egy tejporgyár.

Mindenik más cégen fut, több tucatnyi cég, egyesek itteni tulajdonosokkal, mások magyarországiakkal, sok közülük jogi személy tulajdonában, össze-vissza kötve.

Egy bonyolult háló ez a Bayer birodalom, ember legyen a talpán, aki ezt pénzügyileg és cégügyileg átlátja. Csak lerajzolni is beletelne egy napba, nemhogy működtetni. Ez is bizonyítja, hogy nagy kell, hogy legyen a szervezettség a cégnél.

Meghívások kirándulásra és semmi több

Amint azt az úttorlasszal megállító hölggyel megbeszéltem, küldök a Bayer Strada Srl-nek egy levelet, amiben arról érdeklődöm, hogy hány szobájuk, hány férőhelyük lesz, hány csillagos lesz a szálló, mi lesz a sajátossága, a különlegessége, ki lesz a célközönsége, mennyibe kerül, és ebből mennyit ad a Pro Economica. Mikor lesz kész és mikor nyitják meg, mennyibe kerül majd egy szoba, és szeretnének-e még mondani valamit a szállóról vagy magukról.

Erre a levelemre Kovács-Mátyás Gyöngyvér, a cég romániai fejlesztési igazgatója válaszol, aki nagyon kedvesen meghív Sóskútra, hogy beszélgessünk. Itt a mi vidékünkön is több Sóskút van, például a Keresztúr melletti fürdő, vagy a Kászonokban egy számomra nagyon kedves népi feredő. De a hölgy aláírásából rájövök, hogy ő a Budapest melletti Sóskútra invitált, ahol a cég magyarországi székhelye van.

Válaszolok neki, hogy sajnos határidőm van, ezért nem fér most bele nekem egy háromnapos magyarországi kirándulás, de szívesen látom őket egy laza beszélgetésre itthon nálam, vagy ha semleges terepet akarnak, akkor lemehetünk a bolgár tengerpartra, az közelebb is van hozzám, mint Sóskút és még fürödni is lehet. Gondolom, nekik könnyebb és gyorsabb mozogniuk, elvégre repülőjük és repterük is van, nem kell autókázzanak egész napokat, mint én.

A hölgy válaszol, hogy neki sem fér bele az utazás, de egyeztet házon belül, hogy hogyan tovább, s jövő hét elején jelentkezik. A jövő hét eleje eltelt, s el a vége is, nem jelentkeztek. Nem akarok rossz lenni, de ezt a pár egyszerű kérdést lazán meg tudta volna válaszolni emailben valaki tíz perc alatt, anélkül, hogy napokat kelljen utazni. Csak azért nem akarok túl szigorú lenni velük, mert ők legalább válaszoltak valamit. Ugyanezeket a kérdéseket átküldtem az összes nyertes szállodaépítő cégnek, és a háromnegyedük arra sem méltatott, hogy egy szót vagy egy mondatot írjon.

Hasonló kérdéseket küldtem a Pro Economicának is, minden szálló kapcsán. Kozma Mónika ügyvezető igazgató szintén kedvesen válaszol, de adatot egyet sem küld, arra hivatkozva, hogy „A részletes adatokat, lévén, hogy üzleti érdekekről beszélünk egy elég szoros piaci versenyben, nem gondolom, hogy az Alapítvány dolga lenne a nagyközönség tudomására hozni.”

A Pro Economica oldalán nagy nehezen találok egy cím nélküli táblázatot, amiben fel vannak sorolva a nyertesek. Csak kódszámok, furcsa infók, sem egy projektnév, sem egy leírás, sem egy településnév, sem egy szállodanév, semmi. Az egyetlen használható infó a cégnév és az összeg. Ahhoz, hogy valaki megtudja ebből, hol épülnek négycsillagos szállók, elő kell fizetnie egy cégadatbázisra, egy hétig azt kell bújnia, és közben telefonálgatnia körbe-körbe.

A táblázatból csak annyit tudunk meg, hogy a Bayer Agrouniver 2,4 milliárd forintot, azaz a maximálisan kérhető 7,5 millió eurót kapta (2019-es árfolyamon) az alapítványtól. Ezzel magasan ő a legtámogatottabb cég ebben a pályázatban.

Kozma Mónika levelében arra is utal, hogy segíthetnék ezeket a turisztikai desztinációkat vonzóvá tenni. Meg is ígérem neki, hogy a tőlem telhetőt megteszem. De ahelyett, hogy most leírhatnám, hogy lesz egy szép szálló a remetei határban, ami 5 csillagos (vagy 6?), x szobával, aminek az a specifikuma, tegyük fel, hogy látod a medvét, miközben ülsz a jacuzziban, vagy tudomisénmi, ahelyett azt kell leírnom, hogy titkolóznak a közpénzfaló górék. Jobb ez így? És tehetetlenségemben az egész anyagot olyan hangulatban írom meg, ami nekik nem fog tetszeni.

Nem értem ezt a nagy titkolózást. Nem üzleti titkokat kértem, hanem azt, hogy hány szobájuk lesz, hány csillagosak lesznek, mikor fognak megnyitni, mi lesz a különlegességük, mennyi pénzt kaptak közpénzből. Úgy érzem, hogy ha valaki 2,4 milliárd forintot kap ajándékba közpénzből, azaz 7,5 millió eurót, minimum egy annyit tehet ezért cserébe, hogy elmondja, mit csinál belőle. Még akkor is, ha a magyar uralkodó egyik legbizalmasabb embere, és szülőfaluja legnagyobb kiskirálya.

A pályázat kiírásában szerepel, hogy a pályázó köteles adatokat szolgáltatni. Azt nem írták mellé, hogy kinek.

Valami gixer van a számokkal

A polgármesteri hivatalnak is írtam, kérve az építési engedélyeket. Már le volt adva ez az anyag, mikor megjött a válaszuk, ezért ezt a fejezetet utólag szúrtam be.

Törvényes határidőn belül válaszoltak, és készségesen küldték is a dokumentumokat. Csak a szeméttelep engedélyeit nem küldték el, arra hivatkozva, hogy az nem Bayeres beruházás.

De én nem is azért kértem azt, mert Bayeres beruházás lenne. Valami félreértés történt, de nem nagy gond, az úgyis egy mellékes szál ebben a történetben. A lényeg az, hogy a másik három engedély megvan, és hálás vagyok értük a polgármesteri hivatalnak.

Az engedélyekből nagyjából egyetlen hasznos infót tudunk kihámozni, a beruházás árát.

A reptér engedélyéből megtudhatjuk, hogy a beruházás nagyságrendileg 2,1 millió lejbe, azaz 420 ezer euróba fájhatott Bayeréknek. Nem is olyan nagy összeg, mint ahogy gondoltam. Nyilván, nagy munka és pénz lehetett az alatta lévő földet is összevásárolni az emberektől.

Ami a legizgalmasabb a dokumentumokban, az az, hogy a szálloda a becslések szerint 7,18 millió lejbe, azaz 1,45 millió euróba kerül. Ennek felét önrészként a cégnek kellene betennie, s felét adná a Pro Economica. Tehát a Pro Economicától pályázattal kb. 750 ezer eurót kellett volna kapniuk. De ők 7,5 milliót kaptak, tízszer többet. Itt valami nem stimmel a számokkal, valahol csel van a dologban. Például itt:

A wellnessközpont építése 29 millió lejbe kerül. Azaz közel 6 millió euróba. Beszámolták ezt is a Pro Economicától kapott támogatásba? De hogyan? Két külön cég építi, ami két külön faluba van bejegyezve, két külön ügyvezetővel, papíron két külön tulajdonosi körrel. Egyik szállodát épít, a másik wellnesst. A Pro Economicánál szállodák támogatására volt meghirdetve a pályázat. Működik az, hogy én pályázok egy szállodára, de beleszámolom a szomszéd négyszer drágább wellnessét is, csatolt áruként? Vagy csak Balázs Attiláéknak működik ez így?

Ha egybevesszük a wellnesst a hotellel, a számok még úgy sem stimmelnek. Azaz tökéletesen stimmelnek, csak pont az a baj. A szinte 6 millió eurós wellness és a szinte másfél milliós szálló az összesen szinte 7,5 millió. A Pro Economicától jött támogatás pedig pontosan 7,5 millió. De akkor hol van az 50%-os önrész? Vagy Balázséknak a teljes szállót kifizeti az alapítvány, náluk eltekint az önrésztől?

Ezeknek a dolgoknak a tisztázásában segített volna, ha a cég válaszol arra kérdésre, hogy mennyibe kerül a beruházás, és ebből mennyit áll a Pro Economica. De nem tette meg. A titkolózás mindig gyanút szül, és az, hogy a számok nem passzolnak, csak erősíti a gyanút.

Az építési engedélyből tisztázódik is egy kérdés, hogy mi is van a táblán leragasztott dátummal, s miért olyan ellentmondásos a wellness táblája: két építési engedélyük volt. Kértek egyet 2021 augusztusában, egy 3,8 milliós wellnessre. Aztán kérek egy újabbat 2022 januárjában a mostani, 29 millió lejes wellnessre. Pedig már 2021 augusztusában is kellett, hogy tudják, hogy mit akarnak, ha 2019-ben megpályázták a Pro Economicánál.

Búcsú Remetétől

Amint a faluból autózom kifelé, azon gondolkodom, hogy szeretnék-e itt lakni.

Nagyon fejlődésnek van indulva a falu, ami bizonyára sok embert boldoggá és büszkévé tesz. De valami mégis fura, zavaró. Talán picit az, hogy Remete veszti el a hagyományos székely falu jellegét, és egy magyarországias ipari faluvá alakul át.

(Csak halkan, zárójelben jegyzem meg, hogy jártam még olyan erdélyi településeken, ahol más nagy góréknak, például az angol királynak, Charlesnak vannak érdekeltségei. Ott nem éreztem ezt a gyarmati hangulatot, vagy ezt a rongyrázós luxust, vagy ezt a mindenpénztmegfogós csakazértis fejlesztést betonból és vasból. Pedig ott is volt fejlesztés, csak az sokkal tájbasimulóbban, sokkal organikusabban történt.)

De talán sokkal nagyobb mértékben fura számomra az, hogy egyféle katonai városállam hangulatot éreztem a kirándulásom során.

Olyat, mint mikor a filmekben az amerikai nagygóré megvásárol magának egy afrikai falut, és ott aztán rend van és fegyelem, és haladás, nem úgy, mint a környéken. És katonai szögesdrót védi az ő repterét, és egyenruhás munkásnők úttorlasszal megállítják a kíváncsi idegeneket és igazoltatják őket. És a helyi faluvezetés és a sheriff, és mindenki a górét szolgálja és az ő érdekeit védi, mert onnan jön a pénz és a jólét. Én eddig csak filmekben láttam ilyet. Most itt ezt személyesen is megtapasztalhattam. Nem túl erősen, csak kicsit. Még nincsenek gépfegyveres őrök, még nem zárnak egy éjszakára börtönbe azért, hogy mit kerestem a hotel körül.

Kíváncsi vagyok, ha megépül a hotel, és jönnek a fontosabbnál fontosabb, elvonulásra és intimitásra vágyó hatalmasságok, akkor milyen hangulata lesz a helynek.

A többi luxusszállót és építtetőiket ebben a cikkben ismerhetjük meg:

Ez a cikk a Journalismfund Europe támogatásával készült.

The post Így néz ki a magyar górék Remetén épülő csajozófészke appeared first on Átlátszó Erdély.

Hogyan köt ki valaki Pataréten, a kolozsvári szemétlerakó melletti gettóban? Ha egyenesen oda születik, milyen esélyei vannak jobb körülmények között élni? Mikortól működik a lerakó? A legszegényebbeket örök időktől fogva Patarétre űzték, vagy ez viszonylag új városvezetési stratégia? 

Ahogy a kolozsvári Mărăști negyedből kiérve elhagyjuk az utolsó lakóházakat is, egyre sűrűsödnek az ipari környezet épületei, az út töredezett, de mellette egy darabig kétsávos bicikliút vezet Kolozsvár szemétlerakója felé, ahol megközelítőleg 1500, többségében roma származású ember él.

Fényképezni és filmezni tilos táblák jelennek meg, aztán egyre több a szélfújta szemét, a távolban egyre csúcsosodik a szeméthegy. A szegényes házak és viskók közötti úton egyre nagyobb a mozgás: felnőttek beszélgetnek kisebb csoportokban, gyerekek bicikliznek, falkába verődött kutyák lustálkodnak, vagy sietnek a dolgukra. 

Sem a Cantonului utcánál nem állunk meg, sem a Dallas néven ismert legrégebbi telepnél, tovább hajtunk a 2010-ben erőszakosan, törvénytelenül kilakoltatottak konténerházainál, és csak a szemétlerakóhoz legközelebb élő közösségnél állunk meg.

Ahol elsőre csak végtelen szemetet látni, ott valójában összekuporgatott, befektetett pénz és munka van. Ahol úgy tűnik, hogy a hulladékhegyek végtelenek, hogy az egy-két beszívott csípős levegő sohasem múlik el a torokból, ott emberek álmai, csalódásai, beletörődése ivódik a szemétlerakatba.

A hulladékkal borított domboldalakon leginkább a szélben úszó műanyag zacskók tűnnek fel, elszórtan a hétköznapi élet apró kellékei ismerhetők fel a tájban: fél pár cipő, plikkes kávé tasakja, egy fotel karfája, egy hűtőajtó, sok-sok játékdarabka. A varjak monoton károgása egybeolvad az improvizált kerítésekkel elválasztott udvarokról kiszűrődő beszélgetéssel, zenével. A kerítéseken, amíg vannak, száradó ruhák, kiterített szőnyegek. 

A pataréten élők történeteit leginkább a 2010-es kilakoltatást követő civil összefogás, utcai akciók, figyelemfelkeltő tüntetések tematizálták. A Mărăști és Györgyfalvi negyed között húzódó Coastei (Karjala) utcán lakó, főként roma családok Patarétre kényszerítése jól illeszkedett abba a több évtizedes gyakorlatba, hogy a nem kívánt embereket, akik „rontják Kolozsvár mint fejlődő város képét”, az önkormányzat a város peremére taszította. Az ortodox egyháznak adományozott Coastei utcai telken, ahol korábban a kilakoltatott családok éltek, az Ortodox Teológia és Tanárképző Kar működik évek óta az új épületében. 2012-ben még az utca nevét is megváltoztatták, ezzel pedig a Coastei utcaiak emlékét is eltörölték a helyről, amely ma Nicolae Ivan püspök nevét viseli.

A rámpások

Legkevesebbet talán a rámpásokként, rámpán élő közösségként (románul a rampa de gunoi szemétlerakót jelent) emlegetett családokról lehetett hallani. Ők azok, akik több évtizede a rámpán,  azaz a szeméthegy közvetlen közelében élnek. Törmelékből összerakott kalibákban húzták meg magukat kezdetben, hulladékot válogattak és adtak el, akárcsak a legtöbb pataréti. Iskolába egy gyermek sem juthatott el ekkora nincstelenségből.

Kik ők, akik a pataréti közösségek közül is a legesélytelenebbek? Lehet egyáltalán az esélytelenségben rangsorolni? Hogyan kerültek Patarétre, és álmodnak-e róla, hogy valaha kijussanak onnan?

Közvetlenül a legnagyobb szeméthegyen és környékén 2012-ben ötven, lécekből, kartonból, műanyagból készült kis barakk állt ‒ olvashatjuk az ENSZ Fejlesztési Programja (UNDP) és a BBTE közös, 2012 októberében készített felmérésében, amely a pataréti közösségek szükségleteit és erőforrásait tekintette át. 

„A rámpán élők közössége megnevezést kívülállók, szakértők kezdték el használni, hogy megkülönböztessék a szemétlerakón élőket a Dallas és a Cantonului kolóniáktól, de ők sohasem gondoltak magukra közösségként” ‒ magyarázza Alexandrina Kiss, a Fundatia Dezvoltarea Popoarelor kolozsvári fiókjának vezetője. Valójában több mikroközösségre utalnak a kifejezéssel: 

• a Désről származó, roma nyelven beszélő, magukat sátorosokként azonosító (corturari) nagy család (két kisebb közösséggel), akik a szemétlerakó bejáratához élnek közelebb, 
• és a többségében Szilágy megyéből származók, akik a szemétlerakó felső részén élnek. 

A Szilágy megyeiek „elrománosított” romák, akik korábban mezőgazdálkodással foglalkoztak, és akiket a Dallasban élő, újrahasznosítható hulladék válogatsávál foglalkozó rokonaik hoztak Patarétre. Kolozsvár 2000-es évek utáni növekedése a város termelte hulladék mennyiségét ‒ és közvetetten ‒ a munkaerő szükségletet is megnövelte ‒ tudtuk meg Cristina Raț szociológustól, aki a 2010-es kilakoltatás óta került szorosabb kapcsolatba a helyi közösségekkel. Néhányan a sátorosok közül is beházasodtak a fent élő családokhoz, egy időben pedig Hargita megyeiek is éltek a fenti részen.

„A pataréti közösségeken belül a rámpán élő családok a legmegbélyegzettebbek. A többi pataréti családtól eltérően ők sátoros roma családok, roma nyelven beszélnek, ez az ő anyanyelvük. Egész generációk nem jártak iskolába. Kevésbé férnek hozzá az oktatáshoz, másképp tudnak tájékozódni a városban: a hatóságokkal, a különböző szervezetekkel szemben jóval kiszolgáltatottabbak, kevésbé tudják jól kezelni ezeket az interakciókat a többiekhez képest” ‒ vázolta a helyzetüket Raț.

A közösségről

„Öt éves lehettem, amikor anyámmal és a testvéreimmel Kolozsvárra érkeztünk, nem is tudom, hogy is volt pontosan” – emlékszik vissza a kezdetekre, saját élete kezdetére F., egy halk szavú, többgyerekes anya. Családja kicsit jobban boldogul a közösségben, ez látszik a részleteiben kidolgozott, szoba-konyhás lakásukon. Egyedül F.-el sikerül telefonon egyeztetnünk. Románul beszélgetünk, de elmeséli, hogy a gyerekeik anyanyelvükként roma nyelven tanulnak meg hamarabb. Ez fel is tűnik, hiszen míg velünk románul kommunikálnak, addig egymás között a felnőttek és a gyerekek is roma nyelven beszélnek.

„Anyámmal mentünk hulladékot válogatni, mert a testvéreim mind kicsik voltak még. Szegény egyedül maradt a sok gyermekkel… apánk hamar meghalt” – elcsuklik a hangja, rátör az érzés, amit gyerekként élt át. Könnyezik, nem tudja folytatni. Több asszony is egyedül marad gyermekei nevelésével: ez az egyik legnagyobb kihívás, mert a családfenntartóvá váló anya nem maradhat a kicsikkel. Ha elmegy dolgozni, a kicsik a szomszéddal vagy a nagyobb gyerekekkel maradnak.

F. a rámpán élő sátorosok minden családjához elkísér, és bemutat nekik. A többiek bíznak benne, ezért is fogadják el az érdeklődésünk. Harminc éve van úton, él barakkban vagy improvizált házban, és ennyi ideje lakoltatják ki, égetik fel a menedéket a feje fölött, költöztetik el. Még reméli, hogy van kiút Patarétről, az állandó bizonytalanságból, a félelemből, hogy újra elűzik őket, ahogyan korábban már többször is megtörtént.

F. apja testvéreivel és azok családjaival Kolozsvár környékéről érkezett a fejlődő városba, ahogyan a kilencvenes évek elején többen a mai közösség idősebb tagjai közül. Ami közös volt az első családokban, hogy a Monostor negyed szélén, a Bükk-erdőben húzták meg magukat szekereikkel, és a hulladék válogatásából, értékesítéséből próbáltak megélni. 2003-ban Patarétre kényszerítették őket a hatóságok és azt mondták, hogy ott húzhatják meg magukat.

Miután 2015-ben végül elkezdték a már túlterhelt és törvénytelenül működő tároló bezárását, az ott élő családok egy része a tároló bejáratától nagyjából 100 méterre fekvő telekre költözött, míg több család a szeméttároló fenti részén maradt. Kézzel írt elővásárlási szerződésük jogilag érvénytelen, így hiába fizették ki a tulajdonost, akinek csak a keresztnevét tudják. A Pata-Cluj projekt keretében sikerült a korábbiaknál ellenállóbb barakkokat építeniük többnyire préseltlemezből. A Fundatia Dezvoltarea Popoarelor finanszírozásával egy-egy kályhát is sikerült beszerelni, a barakokat pedig napelemmel látták el, amely családonként egy-egy villanyégő működését teszi lehetővé. A 18 családnak összesen négy, alapra épített téglaháza van, a többiek mind improvizált barakkokban élnek.

Annak ellenére mesélnek az életükről, hogy már annyi felmérést készítő szervezet vagy cikket író sajtós járt náluk, akiktől segítséget reméltek: többen panaszolják, hogy mindíg csak a kérdések, aztán a kérdező eltűnik, ők pedig maradnak. Az is kiderül, sokszor olyan sajtósokban bíztak meg, akik nyíltságukat ellenük fordították, szegénységüket számukra megszégyenítő módon mutatták meg. 

A helyzet nem fehér-fekete, hiszen ha kis eredményeket is érnek el, sokan próbálnak tenni a patarétiekért. Az olyan strukturális problémákat – szociális lakások, szociális szolgáltatások hiánya, az erőforrásokhoz való egyenlőtlen hozzáférés, a legszegényebbek kitaszítása a városból –, amelyek fenntartják és újratermelik a pataréti mélyszegénységet, állami, önkormányzati és közösségi akarat nélkül nem lehet megoldani, hiába a civil szervezetek jó szándéka.

„Itt mind rokonok vagyunk, és amikor mi meghalunk, itt maradnak a gyerekeink, és így tovább, és így tovább.”

A barakkok között füstölögve égnek a hulladékok, a levegő fullasztó, ahogy összekeveredik a szeméttároló szagával. Próbálják maguk körül rendben tartani a helyet, de a szél újra és újra szétfújja a szemetet az oldalon ‒ mondja az egyik asszony. Gyors mozdulatokkal helyre raknak még egy-két dolgot a barakkjaikban, házaikban, mielőtt beengednek, majd megosztják velünk élettörténetük töredékeit, mutatják az ideiglenes személyi igazolványuk, iratot a betegségükről, papírokat a telek megvásárlásáról.

Vannak, akik távolságtartóbbak: egy férfi fotelben ülve figyel minket, ő szkeptikus: „mindennek semmi értelme ‒ mondja ‒, eddig is csak meggazdagodtak a cigányokból.”

Beleegyeznek, hogy mutassuk meg Kolozsvárnak ‒ a fejlődőnek, a kincsesnek, a multikulturálisnak, az egyeteminek ‒ saját embertelenségét, hogy a város, amely tehetősebb és szakmailag felkészültebb, mint a legtöbb romániai város, mégiscsak hagyja, hogy emberek így éljenek.

A szemétlerakó bejáratával szemben élő, hagyományos roma közösségéhez becsléseink szerint 18 család tartozik. A köztük lévő enyhe feszültség ellenére szoros rokoni kötelék tartja össze őket, többen egy Désről kényszerből Kolozsvárra költöző család leszármazottai.

„Tulajdonképpen egy kiterjedt családról beszélünk: a gyerekek más gyerekekről azt fogják mondani, hogy a testvérük, miközben valójában unokatestvérük ‒ példázza Raț a közösségen belüli kapcsolatokat. Ők egy kisebbségi kultúrát hordoznak magukkal, amelyet értékesíteni kellene. Sokkoló, hogy ezekkel a családokkal nyelvészeti szempontból senki nem foglalkozik, pedig ők anyanyelvükként beszélik a roma nyelvet, értékes kulturális ismereteik vannak.”

A történet a kilencvenes évekig nyúlik vissza, amikor Désről három testvér és családjaik a helyi viszályok miatt Kolozsvárra menekültek. Ők voltak F. korán elhunyt apja és testvérei. Az idősebbek visszaemlékezései szerint előbb Szászfenesen húzták meg magukat, de miután az ingatlant visszaigényelte az örökös, a Monostor negyed melletti erdőben, a Bükkben telepedtek le többedmagukkal. Szemetesekből válogatták a hulladékot, akkoriban még jóval több értékes vasat tudtak összeszedni és eladni. Szekereiket is használhatták még a szállításhoz – mesélik a legidősebbek. A Romani CRISS roma jogvédő egyesület egyik dokumentuma szerint hét évet éltek az erdőben. 

A Monostor negyed lakói is meg-megsajnálták őket, ruhát, ételt adtak nekik. Az ott töltött évekről olyan beszámolókat is olvashatunk, amelyek alapján időnként nem csak a helybéliek, de még egy-egy rendőr is segített nekik például abban, hová építhetik biztonságosabban a kunyhóikat. 

A közösségben van, aki még ma is ugyanott hagyja a hulladékválogatáshoz használt talicskáját, ahol a kilencvenes években is leadta, amit összegyűjtött. Sokan kisbabák, gyerekek voltak, amikor családjuk Kolozsvárra érkezett, és van, aki már Pataréten született, így csak az öregektől hallotta a régi történeteket.

A nyolcvanas, kilencvenes évekig visszanyúló emlékezésekre jellemző, hogy nagyon nehéz pontos időrendet felállítani az eseményekben: hol mennyi ideig éltek, mikor és miért kellett pontosan tovább menniük. Az biztos, hogy 2005-ben mindannyiuknak el kellett hagyniuk a Monostort.

[irp posts=”2547″ name=”Patarét: a kincses várost ellepi a szemete”]

 Amikor egyetlen megoldás a szeméttelep

„A monostori erdőben rendőrök és maszkosok többször minden holminkkal együtt ránkgyújtották a sátrakat, kalibákat. El akartak kergetni, de nem volt hová menjünk” – részletezi, amit még fel tud idézni F. Így emlékszik P. néni is, aki F. nagynénje: „șatra noastră”, azaz a „a mi családunk”, mondja, ahogy a népes közösségről beszél. 

2005-ben szekereiken vagy dubákban, villogó rendőrautó kíséretében a pataréti szemétlerakó távoli sarkáig „kísérték” őket, arra biztatva, hogy ott telepedjenek le. Akkor még jóval kevesebb családnak kellett volna segíteni, hogy beilleszkedjen a gyorsan fejlődő nagyvárosba, hogy biztos megélhetéshez jusson, és a gyerekek iskolába járhassanak. Hogy ne a város melletti szegregátumot növeljék. Mára a család népes közösséggé nőtt, fiatal felnőttekkel, kamaszokkal és olyan gyerekekkel, akik a szeméthegyre születtek. 

A kicsik víz és áram nélkül nevelkednek, születésük óta Patarét mérgező levegőjét szívják, és a gyerekek óvodai foglalkoztatásáról, beiskolázásáról sem a román állam vagy az önkormányzat valamelyik szerve gondoskodott, hanem a Fundatia Dezvoltarea Popoarelor, és a Norvég Alap támogatásával megvalósított civil kezdeményezésű, Pata-Cluj projekt.

„Hagyd, hogy égjen a cigányné lovakkal, mindennel együtt, mint a patkányok”

– vetette oda az egyik maszkos a 2006-os rendőri razzián, amikor egy asszony az égő ólból próbálta kimenteni a lovait. Alig egy évvel Patarétre költöztetésük után, 2006 novemberében két razziát tartottak a rámpán élők között, amelyek során verbálisan és fizikailag bántalmazták őket, elvették értéktárgyaikat, viskóikat felgyújtották.

A rendőri eljárás több túlkapását is rögzítette az áldozatok elmesélése alapján a Romani CRISS által összeállított dokumentum. A helyiek „bătaia mare”-ként emlegetik a brutális esetet, amelyben végül 12 év után, 2018-ban marasztalta el az Emberi Jogok Európai Bírósága Romániát, és kártérítés kifizetésére kötelezte.

„Utána szekérrel elmentünk a Monostorra, és ruhákat gyűjtöttünk a kukákból. Találtunk egy-egy paplant, pokrócot. Felégették a barakkjainkat, útra tettek, hogy ott többet ne maradjunk. Nem tudtuk, hova menjünk, annyi szerencsétlen gyermekkel. (…) Nem is aludtunk ott. Félelmünkben az erdőbe mentünk, és ott aludtunk inkább. Szekérrel mentünk, mert féltünk, rettegtünk, hogy jönnek éjjel, és megölik valamelyik gyermeket, mert ilyen ütlegelést nem láttunk. Ősz volt. (…)” – mesélte a történteket az egyik, kártérítésben részesülő férfi felesége.

 A panasztevők azután fordultak az Emberi Jogok Európai Bíróságához, hogy a hazai igazságszolgáltatási szervek sorra visszautasították az ügyet. Az Európai bíróság Románia elmarasztalását azzal indokolta, hogy a rendfenntartó szervek „a körülmények által nem indokolt és túlzott” erővel léptek fel néhány lopással gyanúsított állampolgár felkutatásáért, és a hatóságok nem vizsgálták ki megfelelően a rendőrségi akció esetleges „rasszista motivációját”.

Megfagysz éjjel, vagy eltüzeled a ruháidat?

A rámpán élők telepén, az arra vezető ösvényen nincs közvilágítás, a barakkokban nincsen áram, és az ivóvízellátás sem megoldott: esetleges, hogy tudnak-e a kapustól vagy egy másik közösségtől flakonokban vizet hordani. Nyitható ablaka is csak némelyik építménynek van –  igaz, a kinti levegő talán elviselhetetlenebb, mint a benti.

Bár a telkért, amin most élnek, fizettek, erről papírjuk is van, a kézzel írt szerződés jogilag érvénytelen, az áram és a víz bevezetése az informális házakba ezért sem lehetséges. Nem is lehet lakóterületként kezelni, hiszen ipari területen fekszik, a Terapia gyógyszergyár vegyi hulladéktárolójától körülbelül 50 méterre, a városi szeméttárolótól nagyjából 100 méterre.

Legtöbben alap és tetőzet nélküli, alig szigetelt barakkban laknak. A barakkok falait néhol deszkák erősítik, szőnyeggel vagy műanyaggal szigetelték, bent vagy a csupasz döngöltföld vagy linóleum és szőnyeg van a földön. A kis házak túlzsúfoltak, többségükben az ágyak elfoglalják az összes helyet. Mindez sokat jelent azoknak, akik hosszú ideig hulladékból, kartonból, nájlonból összerakott viskókban éltek. Az új, informális építményekbe a Fundatia Dezvoltarea Popoarelor egyik projektjével sikerült kályhákat szerelni, amelyek a korábbi, a bádogkannából improvizált  kályhákhoz képest biztonságosabbá tette a téli fűtést, és főzni is lehet rajtuk.

„Ezekben a kályhákban bármilyen tüzelő használható: mert nem tudtuk ellenőrizni a felhasznált fűtőanyagot, így ez volt a legjobb megoldás. A vállalkozó partnerünkkel is egyeztetve választottunk olyan típusú kályhát, amelynek főzőfelülete is van” – meséli Kiss Alexandrina, a FDP ügyvezető elnöke a pályázati úton beszerzett kályhákról. Nemcsak bármilyen fűtőanyag használható bennük, akár hulladék is, hanem főző és sütő részük is van. 

Akárcsak a kályhákat, úgy a napelemeket is pályázati úton sikerült felszerelniük minden család számára. Ezekkel barakkonként egy-egy égő működtethető, de konnektorokat nem képesek ellátni, így ez továbbra is problémát jelent, amelyet a helyiek generátorokkal igyekeznek pótolni, amelyek folyton elromlanak, és nagyon költséges a működtetésük.

„Ma rendes kapus van, ma kapunk vizet, hat bidonnal hoztam” – meséli az egyik fiatal apa, hogyan jutnak ivóvízhez. Az, hogy van-e főzéshez, tisztálkodáshoz víz, a szeméttároló kapusának jóindulatán múlik.

A vízért így is fizetniük kell, ezért a FDP most az ivóvíz elérhetővé tételén dolgozik. Alternatív megoldásként Hippo Water Roller hengeres vízszállító konténerek beszerzésén gondolkodnak, amelyekkel néhány tíz liter víz könnyen szállítható. A bidonokat egyébként olyan dél-afrikai közösségekben használják, ahol problémás a vízellátás – meséli Kiss az ötlet forrásáról.

Jövőkép a szeméttelepen

A csupasz domboldalon semmi sem védi az ott élőket az elviselhetetlen szagtól, az időjárás szélsőségeitől: nyáron a legrosszabb a terjengő bűz és a hőség. Ilyenkor inkább sötétedés után, fejlámpákkal dolgoznak a mérgező, de a túlélést biztosító körülmények között. Mégis van, aki nem tudja máshol elképzelni az életet, és miután sikerült itt felépíteni egy házat, a hulladékválogatásból beszerezni a napi betevőt, úgy gondolja, a városban vagy más településen nem tudná fenntartani a családját: 

„Itt szeretném megoldani a területtel, és maradni. Mérgező a szeméttől, de hová menjek? Itt szoktam meg, ez van” – magyarázza az idősebb nők egyike, aki úgy véli, a városban nem elég szociális lakást kapni, azt fenn is kell tudni tartani, munkát kell kapni, be kell illeszkedni a környezetbe. Olyan is van, aki attól tart, hogy egy tömbházban nem volnának biztonságban a gyerekek, hiszen kieshetnek az ablakon.

Kiss a 2015-ös esetet idézi fel, azt szemléltetve, mennyire nincs kapcsolatuk más életmóddal, a helyiekkel, mennyire kilátástalanok néhányan. Amikor két hétre leállt a szemétlerakat, az emberek egyszerűen éheztek, mert nem volt ötletük, hová mehetnének. Sohasem csináltak mást, csak hulladékot válogattak.

Főleg a fiatalok szeretnének új életet kezdeni, gyerekeiknek boldogabb jövőt biztosítani. Ez azonban közel sem annyira könnyű, mint azt sokan gondolják, hogy „bármit lehet, csak akarni kell”. Erről beszélgettünk az egyik fiatal apával, I.-vel, aki a Dallasból származik, de most feleségével a rámpán él. Erős testartású férfi, karján hegek, amiket korábbi összetűzésekben szerzett, ittak, verekedtek – magyarázza. Szívesen meséli, hogyan segített egyik asszony barakkját megépíteni, dolgozott építkezésen is, ezért tudja, hogyan kell. Fiatal felesége nem beszél, csak hallgat minket, kisfiuk bent alszik. Nemrég élnek együtt, esküvőjük nem volt, hiszen ahhoz pénz kell, legalább egy kis lakodalom nélkül nincs értelme – magyarázza.

A telepnek ezen a részén a nagyobb, téglából épült házak mögött egy vagy két kisebb barakk is van, ott élnek a fiatalabbak családjukkal. I. szabadkozik, hogy a préseltlemezből és egyéb anyagokból készült barakkjukat még nem sikerült befejezni, pénzre van szükség, hogy folytathassa, pedig télire meleg kell legyen: az első kisgyerek alig egy éves lesz addig, a télen érkező újszülött sem maradhat hidegben. 

„A szászfenesi Oncosban nagyjából egy hónapot dolgoztam, és rossz volt, mert a munka sok volt, a pénz kevés. Hetente fizettek, de keveset. Április-májusban dolgoztam a hűtőben, és 120 lejt adtak napjára. Reggel 6-tól este 10-ig dolgoztam, napi 16 órát, plusz még 2 óra az út. Igaz, egy-egy ebédet is kaptunk, és volt fél óra szünetünk 9-től. A Rosalnál kevesebbet adnak, de az Oncoshoz el kellett menni Fenes végébe, és már szállítás sincs: kelj fel 5-kor, hogy 6-ra érj oda” – magyarázza, miért szeretne inkább az egyik köztisztasági vállalatnál, a Rosalnál munkát kapni, ami helyben lenne.

A többi pataréti közösséghez képest a rámpán élők kaptak a legkisebb eséllyel állandó munkát a Rosalnál. Erre a problémára több szakértő, civil is kitért válaszában: az ok az lehet, hogy a Dallas és a Cantonului telepek jóval régebbiek és kiterjedtebbek, a rámpások pedig jövevények, akikre legelőször konkurenciaként tekintettek a már korábban Pataréten dolgozó családok. Nem kívántak voltak a városban, és nem nézték őket jó szemmel Patartéten sem.

„Jön a nyár, és itt halunk meg ettől a szagtól”

A Norvég Alap támogatásával 2014-2017 között futott Pata-Cluj projektben tizenkét különböző területen dolgoztak a pataréti közösségek inklúziójáért. A közösségek közötti kapcsolatokat építő kulturális tevékenységeket Szakáts István koordinálta az AltArt Alapítvánnyal. Elmondta, a helyiek igényeire válaszoló három lakhatási formában gondolkodtak:

„A pataréti projekt  nem előregyártott megoldásokat kínált, hanem arra alapozott, hogy az embereknek mire lenne szükségük. A Coastei utcaiak, akiket a városháza telepített Patarétre, városban, tömbházban képzelték el az életet. Voltak nagycsaládosok, akik társasblokkba mentek volna szívesen, mint amilyen utóbb megépült Szászfenesen is: ilyen körülmények között továbbra is támaszt tudnak nyújtani egymásnak. Például ha az egyikük elmegy dolgozni, rábízhatja a gyereket a szomszédban élő rokonra, máskülönben nem volna akire hagyja. A családok segítik egymást, ez Pataréten bevett gyakorlat. Ők úgy képzelték el, ha városba is költöznek, maradjon meg a Patarétre jellemző mikrotámogatási rendszer. A harmadik megoldás lett volna a legmegfelelőbb a rámpásoknak: kertes ház, mikrofarm-koncepció. Ebből végül nem lett semmi, de igényként megfogalmazódott” – tér ki  Szakáts arra a vidéki jellegű, de társas megoldásra.

„Szeretnék innen elmenni egy jobb helyre, de nincs ahová. Hová menjünk? Vajon találnának olyan helyet, ahová elköltöztethetnének minket innen?” – kérdezi I., ahogy többen is, akikkel szóba álltunk, hiszen más életmódot megismerni keveseknek volt lehetőségük. Akit életében többször kilakoltattak, elköltöztettek, akinek mindig megmondták, hol a helye, nem csoda, ha a megoldást, a jobb jövőt is mástól várja. Ezért is fontos szempont több civil kezdeményezésben, hogy ne a közösségek tehetetlenségét erősítsék kész megoldásokkal, hanem őket is bevonva, közösen gondolkodjanak, fogalmazzák meg, mire van szükségük, keressenek együtt megoldásokat. Hogy segítsék őket kézbe venni saját sorsuk irányítását, de ne irányítsák őket.

„A román rendszer hiányossága,

hogy gyakorlatilag az identitáshoz való jogot ahhoz köti, hogy képes-e vagy-e magadnak lakást biztosítani” – fogalmaz Cristina Raț a román állam bevett eljárásáról, hogy a személyazonossági kiállítását állandó lakhelyhez köti. Ezzel több probléma is van, például egy munkaadó egyből visszautasíthatja a munkakeresőt, ha látja, hogy nincs állandó lakhelye, vagy hogy az illető Pataréten él.

Ahogyan a többieknek, úgy I.-nek is csak ideiglenes személyazonossági igazolványa van, sokaknak születési bizonyítványt is csak a Pata-Cluj projektben sikerült kiállíttatni. I. azt is elmeséli, hogy állandó személyi hiányában az országot sem hagyhatja el. Hiába ment volna Nagy-Britanniában dolgozó testvérével külföldi munkát vállalni, szegénysége ellehetetleníti, hogy szabadon mozogjon.

„Találtam egy helyet, amit bejelenthetnék lakhelyként, de 600 lejt kértek érte. Egy másik pedig 1000 lejt” – meséli, milyen áron volna megoldható a helyzet. Ezt az összeget akár hónapokba is telhet összekuporgatni a hulladékválogatásból, napszámos munkából.

Raț Cristina arra is mond több államban működő példát, hogy az állandó lakhely nélkül élők személyijébe egy szociális központ címe kerül, így nem kerülnek hátrányos helyzetbe lakhatási körülményeik miatt, nem bélyegzik meg, és semmilyen állampolgári joguktól nem fosztják meg őket.

A szociális lakás nem a legszegényebbeknek való

A rámpán élők közül senki nem nyújtott be kérvényt szociális lakásért sem a polgármesteri hivatalnál, sem a Pata-Cluj keretében, ami érthető is, ha arra gondolunk, hogy Patarét kevésbé szegény részéből sem kapott korábban soha senki szociális lakást. Nem érték el a megfelelő városházi pontszámot. Azért is lehetséges, hogy a Pata-Cluj projektben sem igényelték, mert számukra más típusú lakhatás felelt volna meg, mint a városi életben jártasabb helyi közösségek számára – véli Raț Cristina. Úgy látja, az állam és a kolozsvári közösség felelőssége is segíteni a pataréti gyerekeknek, hogy más életet választhassanak, mint amilyet szüleik élnek.

Pata-Cluj dokumentumfilm

„Hiába a költségvetésből biztosított összeg szociális lakások vásárlására, ha az aktuális kritériumrendszer alapján a szeméttelepen élők nem kaphatnak ilyen lakást” – mutat rá Kiss a kolozsvári önkormányzat diszkriminatív eljárására, amellyel a legszegényebbek számára teszi lehetetlenné, hogy szociális lakáshoz jussanak. Ez ellen az eljárás ellen küzd évek óta a Desire Alapítvány is.

„Kolozsvár helyi tanácsának 434/16.12.2015-ös határozata a szociális lakások odaítélésének kritériumaira vonatkozóan nem tartja tiszteletben a 2000. augusztus 31-i, 137-es számú kormányrendeletet a diszkrimináció összes formájának megelőzéséről és büntetéséről, amelyet a 2002-i 48-as törvénnyel hagytak jóvá, és kiegészítették a 77/2003-as kormányrendelettel, amelyet a 2004-i 27-es törvénnyel hagytak jóvá. Továbbá ezek a kritériumok a marginalizált közösségekhez tartozó kérvényezőket nem jogosult pályázóként olyan indokok alapján zárják ki, amelyek nem jelennek meg a lakhatási törvényben. Ezek a kritériumok egyenlőtlen módon kezelik ezeket az embereket, nem számolnak pontot a krónikus betegségekért vagy nem veszik figyelembe, hogy lakhatási körülményeik az improvizált lakásokban bizonytalanok; közvetett módon diszkriminálja őket azért, hogy gazdasági helyzetük miatt nem volt lehetőségük felsőfokú végzettséget szerezni, amelyet a helyi tanács 434/2015-ös határozata túlzott mértékben értékel a többi kritériumhoz képest” – olvashatjuk az alapítvány honlapján a problémát tematizáló számos cikk egyikét. 

A Desire különböző formában tesz azért, hogy a szociális lakhatás a leghátrányosabbak számára is legyen hozzáférhető Kolozsváron: javaslatot tettek a kritériumok módosítására, petíciót terjesztettek az Emberi Jogok Európai Bírósága elé a szociális lakások diszkriminatív kritériumrendszerére figyelmeztetve a szervet, folyamatosan részt vesznek az önkormányzat nyilvános vitáin, köztéri akciókat, nemzetközi fórumokat szerveznek. 

A szociális lakások odaítélésének körülményei törvénytelenek és diszkriminatívak az önkormányzattal szembeni perben született 2017-es döntés szerint, ez Emil Boc polgármesternek 3000 lejes büntetést jelent. Az önkormányzat fellebbezett a döntés ellen, a Legfelső Semmítő- és Ítélőszék döntése novemberre várható.

Kolozsváron évente 300-400 kérvényt nyújtanak be szociális lakásra, ehhez képest a kiosztott lakások száma ennek tíz százalékát sem éri el. Évente egyre kevesebben igénylik a szolgáltatást, hiszen esélytelennek látják, hogy kapjanak. Az önkormányzatnak arról a szándékáról, hogy a piacról vásároljon szociális alapon kiosztandó lakásokat, a Desire Alapítvány megjegyzi, sokkal nagyobb igényről lehet szó, mint amit a kérvények száma mutat, hisz ez 2010-ben 3820 volt.

„Nem lehet pusztán a politikai nyomásgyakorlásra koncentrálni,

miközben a közösségnek a mindennapi szükségletei figyelmen kívül maradnak” – fogalmaz Raț, és azt, hogy a rámpán a legrosszabbak a lakhatási körülmények, kiegészíti a sátoros romák közösségének erősségeivel: „Van néhány tényező, ami miatt könnyebb ezzel a közösséggel dolgozni. Viszonylag kis közösség, mindannyiukat erőszakkal költöztették Patarétre, többségük a csendőrség egy 2005-ös akciója során a monostori Bükk-erdő környékéről, ahol hulladékgyűjtésből és -értékesítésből éltek. Jól szervezett családok, nincsenek elhanyagolva a gyerekek. Szegénység van, de nincsen családon belüli erőszak, szociális beavatkozásra lenne szükség. Nincsenek drogfogyasztási vagy más olyan problémák, amelyek összetett beavatkozást igényelnek. Szükséghelyzet van, de eléggé nyugodtan lehet dolgozni a gyerekekkel, családokkal.”

„Mivel térben is izoláltabbak, sokkal szorosabb családi kötelék tartja őket össze, de sokkal nehezebb körülmények között is élnek, sokáig kimaradtak a pataréti projektekből is. Nem azért, mert a szervezetek nem szerették volna bevonni őket, inkább mert kényelmetlenül érezték magukat, úgy élhették meg, hogy a többi pataréti közösség nem megfelelően viselkedik velük” – értelmezi a rámpások helyzetér Raț.

Hozzáteszi: mióta 2012-ben először alakítottak ki teret gyerekfoglalkozások számára katonai sátorból a közösség tagjaival és önkéntesekkel, sokminden változott úgy a rámpán élők jövőképében, mint a viszonyában a többi pataréti közösséggel.

A 2017-ben zárult Pata-Cluj projektben mind a négy pataréti közösség részt vett. A rámpán élők esetében a gyerekek beiskolázása bizonyult elsődlegesnek: „A többi közösségben már volt busz, amely a gyerekeket naponta iskolába szállította, volt iskolai mediátor, aki érdeklődött a gyerekek beiskolázásáról, voltak sokakat bevonó after school-programok, működött a Desire Alapítvány ROMEDIN projektje is, amelynek szintén volt after school része is, a ProRoma is szervezett suli utáni és második esély típusú foglalkozásokat” – fejtette ki a szakember.

A rámpás gyerekeket először kolozsvári iskolákban próbálták elhelyezni, de az inkluziós kísérlet nem volt sikeres, tudtuk meg Rațtól.

„Nagyon sok probléma adódott a kolozsvári közösség részéről, különböző magyarázattal a kolozsvári iskolák – kettő kivételével – nem akarták fogadni ezeket a gyerekeket.” Utólag, a többi tanuló szülei részéről jövő nyomás hatására, a pataréti gyerekeket átköltöztették két vidéki iskolába, amelyekben már tanultak roma fiatalok.

„Sokat változtak: például mióta oviba járnak a gyerekek, tiszta zoknit kérnek. Lassú a változás, de már jobb életkörülményeket szeretnének, mint korábban” – sorolja az FDP vezetője az apró eredményeket, és megmutatja az általuk beszerzett kályhákban sült kenyerek egyikét.

Patarét Kolozsvár rejtegetett arca

A pataréti marginalizált közösségek története összefonódik Kolozsvár fejlődésével, és az 1960-as évekig nyúlik vissza – áll a szemétlerakó kialakulását és jelenét dokumentáló kiadványban (Pata, 2016). 

„Ahhoz hasonló módon, ahogyan annakidején százezrek jöttek romániai falvakból a szocialista iparosítás hullámaival, és  Kolozsváron telepedtek le városi munkásként, a pataréti/dallasi „vidéki származású” lakosságot is a növekedésben lévő város erőforrásai vonzották. Személyes elbeszélések szerint annakidején a területen, ahol ma a Dallas nevű kolónia van, több szemétlerakó is volt, ahol a város gyárai a szocialista gazdaság sajátos hulladékait tárolták.” 

Az első önkormányzati területbérleti szerződés 1971 decemberében született, ekkor Pataréten, Kolozsvár központjától alig 6 km-re hivatalosan kezdetét vette a szeméttárolás. Az időközben 3,21 hektárról 8,94-re nőtt szemétlerakó területét Kolozsvár önkormányzata 1993-ban kisajátította.

Az évek során egyre magasabb szeméthegyek emelkedtek, közben a várostól elszakadva itt élő és dolgozó emberek száma is növekedett: egy részük a hulladékválogatás kínálta munkalehetőség miatt telepedett Patarétre, többeket pedig a különböző városvezetés kényszerített oda.

Az ország szeméttárolóinak működését szabályozó 2005-ös kormányrendelet a pataréti lerakatot B kategóriájú alkalmatlan tárolónak nyilvánította, működésének leállítását 2010-re tűzte ki –  2015-ig működött. A 2015-ben megnyitott, „ideiglenes” lerakó is csak 6-7 hónapig működött volna, amíg elkészül az új szemétfeldolgozó állomás, amelyre még ma is várnak a kolozsváriak. „Most épp nem késik az integrált hulladékfeldolgozó állomás (Centrul de Management Integrat al Deșeurilor) megnyitása, mert a legújabb határidőt az új kivitelezővel 2023-ra tűzték ki, de már idén elkészül az első része, ami használható is lesz” – próbálta 8 évvel az eredeti határidő lejárta után jobb fényben feltüntetni a helyzetet Alin Tișe, a Kolozs Megyei Tanács elnöke az áprilisi tanácsülésen. 

A sokat vitatott projekt milliós nagyságrendű európai uniós pénzeket nyelt már el, hiánya miatta a megyei tanácsot már több ízben megbírságolta a Környezetvédelmi Őrség (legutóbb 2018. márciusában 100 ezer lejre, a szeméthegy melletti mérgező csurgaléktó kialakulása miatt). A 4 éve működő ideiglenes tároló túlterhelt, emiatt az integrált szeméttároló elindításáig Marosvásárhelyre és Nagyváradra is szállítanak át Kolozsvár szemetéből. Ennek költségeit a kolozsvári lakosok fizetik ki megemelt szemétszállítási díj formájában.

Ironikus módon ugyanezen az ülésen arról is beszélt Tișe, hogy nagy problémák vannak az integrált állomással, ugyanis kiderült, hogy az egyik tárolórész falának szélessége nem megfelelő, így nem kaphat működési engedélyt:

„Persze, nagy bajok vannak az integrált szemétfeldolgozó állomással, nagyon jól tudják. Most fedeztük fel, hogy az egyik tároló falai nem megfelelőek, mert a Napoca cég az építkezés során hozott döntéssel lecsökkentette a falak vastagságát, az Országos Katasztrófavédelmi Felügyelőség nem akarja engedélyezni azokat a tárolókat, amelyek fala 4 cm vastag 6 cm helyett. Nem kapunk engedélyt az Országos Katasztrófavédelmi Felügyeléségtől! Most véleményeztetjük a tárolót, hogy lássuk, milyen módon lehet megszerezni az engedélyt.”

A megyei tanács július 23-i sajtótájékoztatójában az alkalmatlan szemétlerakó lezárásán kívül a földcsuszamlást visszatartó fal építésére térnek csak ki, arra nem, hogy kaptak-e végül engedélyt az integrált szemétfeldolgozóra.

A pataréti szeméttároló bezárása viszont szociális következményekkel fog járni: a főként hulladékválogatásból élő közösségek munkalehetősége jelentősen megcsappan. A folyamat már elkezdődött: megszűnt a hulladékválogatás lehetősége napszámosként, a hulladékfeldolgozást részlegesen automatizálták, kötelezővé vált a városi hulladék szelektív gyűjtése. A patarétieknek nincsen sok alternatívájuk: sokan nem ismernek más munkaformákat, nem jártasak a városban, és lakhatási körülményeik is megnehezítik az elhelyezkedésüket a munkaerőpiacon.

Az önkormányzat civilek munkájával ékeskedik

A kérdésre, hogy milyen programokat folytat Patarét leghátrányosabb közösségének támogatására, a polgármesteri hivatal a Fundatia Dezvoltarea Popoarelor munkáját is megemlíti. A válaszból úgy tűnhet, hogy a szervezetet az önkormányzat működteti, és a megfogalmazás módja olyan értelmezést sugall, hogy részük volt a kályhák és napelemek beszerzésében is:

„Szintén a pataréti családokért dolgozik a Fundaţia Dezvoltarea Popoarelor, amelyet az Egészségügyi és Szociális Igazgatóság támogat, a 1998-as 34-es számú és a 2005-ös 350-es számú törvény alapján. Az alapítvány szülőket és gyerekeket támogató programokat folytat, szülés előtti felkészítőket tart, támogatja képességeik értékesítését, segíti az anyákat, akiknek 2 év alatti gyerekük van, stb. Partnerségben az alapítvánnyal a rámpán élő családok menedékeit napelemekkel látták el, amelyek áramot biztosítanak. Ugyanakkor fáskályhákat is beszereztek.”

A szervezet képviselőinek elmondása szerint költségvetésük mindössze 25%-át teszi ki a hivatkozott törvények alapján folyósított támogatás, melyért minden évben pályázniuk kell, és amelyet támogatottjaik száma szerint kapnak. Az önkormányzat másik állításában is van igazság: az FDP valóban kötött együttműködési megállapodást a városháza Egészségügyi és Szociális Igazgatóságával azért, hogy engedélyt szerezzenek a napelemek felszereléséhez. A kályhák és napelemek beszerzését azonban másik pályázat tette lehetővé, az önkormányzat anyagilag nem finanszírozta a projektet.

Kolozsvár önkormányzata, annak ellenére, hogy saját forrásaiból is megoldhatna pontszerű problémákat, külső forrásokból igyekszik finanszírozni a pataréti közösségeket megcélzó projekteket, érvel Raț: „Támogathatná azoknak a patarétieknek a tömegközlekedését, akik bejelentkeztek a Megyei Foglalkoztatási Ügynökségnél, támogathatná a bérletüket az egyetlen, Patarétig közlekedő vonalra. Ezzel ösztönözhetné és támogathatná a közszállítási vállalatot is, hogy gyakrabban és szombat-vasárnap is működtesse a járatot, amellyel a Pataréten élők ki tudnak mozdulni a telepről, ahol nincs orvosi ellátó egység, csak néhány bolt, amelyekben magasabbak az árak, mint Kolozsváron (…). Van egy sor nagyon konkrét dolog, amelyek nem igényelnének nagyobb ráfordítást a költségvetésből, mint a város karácsonyi díszkivilágítása (…), vagy egy projektbemutató esemény költségvetése… Tehát kis ráfordítással jelentős változásokat hozhatna a patarétiek életében.”

„Ha van rá akarat, meg lehet változtatni a helyzetet”

– véli Kiss. Szerinte a fennálló helyzet oka az előítéletekben és diszkriminációban keresendő: „Nem látjuk a szegénységet. Ha nem laksz megfelelő körülmények között, nehéz iskolába küldeni a gyerekeket. Ha magad nem jártál iskolába, nem tudsz más munkát végezni, mint amit megtanultál, a hulladékválogatást. Jó lenne a társadalmi-szakmai integráción is dolgozni, de hogy ennek eredménye legyen, türelemre is szükség van a többség részéről” – mutat rá Kiss egy hosszútávú szociális program szükségességére, amelyre Kolozsvárnak van elegendő anyagi és szellemi erőforrása:

„A város megoldhatná a patarétiek helyzetét, nem kell az államra várni. Elég gazdag, hogy megtehesse. Nem tudom, hogy a tanács szintjén szeretnék-e megoldani. Tökéletes kifogás, hogy minket, civil szervezeteket támogatnak, így senki sem mondhatja, hogy semmit nem tesznek. Valamit tesznek, de ahhoz képest, hogy mennyire lennének képesek, ez kevés. Attól függ, mire akar fordítani a város, az utolsó városimázs-videóból is látszik, hogy mi a prioritás: varázslat, előadások, fesztiválok.”

Az FDP fundraisere arról is beszámol, hogy a kolozsváriak előítéletei a patarétiekkel szemben az adománygyűjtést is megnehezítik: oktatásra, a szegények segítésére szívesen adnak, de ahogy meghallják, hogy Patarétről van szó, elzárkóznak. Általában két típusú reakcióval találkoznak: vannak, akik örömmel hallanak munkájukról, szívesen bekapcsolódnak önkéntesként is, a legtöbben azonban érdemtelennek találják a patarétieket a segítségükre.

A patarétiekkel szembeni diszkriminációnak két vetülete van, magyarázza Raț Cristina: az egyik etnikai színezetű, a másik magukkal a szegényekkel szemben elutasító. Életkörülményeik miatt nincs lehetőségük más munkát végezni, mint amit senki más nem vállal, de ezt a munkát a közösség nem ismeri el hasznosként, így éppen az általuk végzett munkával bélyegzi meg őket:

„Úgy mutatják be a patarétieket, mint akik a szeméten élnek, abból esznek, nem mint olyan emberek, akik 7-kor kelnek és dolgoznak, nyáron pedig, amikor elviselhetetlen a szag, éjszaka válogatják a hulladékot.”

A kirekesztés másik vetülete a szociális juttatásoktól való függőség mítoszára épül: „Amikor azt hallom, hogy ne adj halat, hanem tanítsd meg horgászni, felháborodok, mert igazságtalan, hiszen ők nem férnek hozzá a munkaerőpiachoz. Tíz év alatt nem lehet egy több évtizedes problémát megoldani, ez az elképzelés veszélyesen illuzórikus” – teszi hozzá. 

„Azt gondolom, hogy a kolozsvári közösségnek és az államnak is vállalnia kell a felelősséget azoknak a családoknak a helyzetéért, akik történeti diszkrimináció áldozatai. Nem várhatjuk, hogy ezek a családok maguktól integrálódjanak a munkaerőpiacra, miután évtizedeken keresztül a társadalom peremén éltek megbélyegezve, olyan munkát végezve, amelyeket senki nem vállalt. Ezeket a családokat kárpótolni kell azért, ahogyan személyes életük megtestesítőjévé vált egy történeti jellegű diszkriminációnak” – véli Raț. 

Ahhoz, hogy a pataréti szegregált telepek megszűnjenek, szükség van politikai akaratra, és a szakmai hozzáértésen kívül – amelyet több kisebb-nagyobb civil projekt is bizonyított – a kolozsváriak támogatása is elengedhetetlen. Mindez annak belátásán is múlik, hogy egy marginalizált közösség tagjai nem képesek egyik napról a másikra életmódot változtatni.

Júliusban négy kisbaba született a pataréti sátrasok közösségébe. Még nem tudják, hogy jobb helyen is élhetnének, mint Patarét, nem tudják, hogy a kolozsvári szülészeten velük egyszerre világra jövő csecsemőknek jobb esélyük van a boldoguláshoz, nem tudják, hogy felnőttként nagy valószínűséggel a hulladékválogatás vár rájuk, kirekesztés és megbélyegzés, amiért egy szeméthegyre születtek. Mi tudjuk. Kérdés, hogy mit teszünk.

A riport feltáró munkáját a Jogi Erőforrásközpont Alapítvány (CRJ) finanszírozta a romák lakhatási viszonyait és a nyilvános elszámoltathatóságot vizsgáló projekt részeként. A cikk tartalma nem feltétlenül tükrözi a CRJ álláspontját. A teljes felelősség a cikk tartalmáért, beleértve az információk pontosságát és koherenciáját kizárólag a szerzőre és a megjelentető sajtóorgánumra hárul.

Documentation for this article was supported by the Foundation Centre for Legal Resources (CLR), as part of a project looking at Roma housing and public accountability standards. The content of this article does not necessarily represent the position of the CLR. The whole responsibility for the article, including regarding the accuracy and coherency of the information, solely belongs to the author of the article and the media outlet which publishes or re-publishes the article.

Documentarea pentru acest articol a fost sprijinită de Fundația Centrul de Resurse Juridice (CRJ), făcând parte dintr-un proiect ce analizează situația locuirii romilor și standardele de responsabilitate și răspundere publică. Conținutul acestui articol nu reflectă în mod necesar poziția CRJ. Întreaga răspundere pentru articol, inclusiv din perspectiva acurateței și coerenței informației aparține în exclusivitate autorului articolului și instituției media ce publică sau preia articolul.

The post Patarét Kolozsvár lakmuszpapírja appeared first on Átlátszó Erdély.

Többek között Kolozsvárról, Zalatnáról és Aranyosbányáról is érkezik szemét a Cekend tetőn levő szeméttárolóba. Az önkormányzat tiltakozása ellenére 138 ezer tonnára emelték 2017 végén a jóváhagyott éves szemétmennyiséget.

Összesen 15, Hargita megyén kívüli településsel, illetve köztisztasági vállalattal megkötött szerződés szerepel azon a listán, amit a szeméttelepet működtető RDE Harghita Kft. nyújtott be 2017. december 12-én a Hargita Megyei Környezetvédelmi Ügynökségnek. Ezek közül kilenc szerződés jelenleg is érvényben van.
Az Átlátszó Erdély által kikért dokumentum azért fontos, mert elvileg a Székelyudvarhely melletti, EU-konform szeméttárolóba csak a környékbeli települések szemete kerülhet. Legalábbis ezzel a feltétellel kapott területet a hulladéktároló létesítésére az önkormányzattól az RDE Harghita Kft. jogelődje.

Tuti üzlet a hulladéktárolás most Romániában

Bár régóta sejteni lehet, hogy a Cekend-tetőn levő hulladéktárolóba számos helyről érkezik szemét, eddig csak a telep felé közlekedő teherautók rendszámából és cégjelzéséből, valamint a gyorsan feltelő cellákból lehetett sejteni, hogy az RDE Harghita Kft. rámozdult a romániai hulladéktárolási krízis miatt keletkezett piaci résre.
Romániában ugyanis 2009-re be kellett volna zárni az összes, nem EU-konform szemétlerakót. Csakhogy időközben nem épült elegendő korszerű hulladéktározó, így sok helyen nem tudnak mit kezdeni a lakossági szeméttel. Akinek EU-konform tárolója van, az most jól keres.
Nem is lenne ezzel baj, ha nem a székelyudvarhelyiek innák meg ennek a levét – szó szerint: az úgynevezett csurgalék (esőzések eredményeképp létrejövő szemétlé) ugyanis többször is kifolyt a tározóból. Tavaly nyár közepén például derékmagasságig tört fel a székelyudvarhelyi kanálisokból az átható szagú, barna színű, súlyosan szennyező folyadék.
Korábbi megkereséseinkre mély hallgatásba burkolózott az RDE Harghita Kft. Bár a cég az NHSZ Nemzeti Hulladékgazdálkodási Szolgáltató Kft., tehát a magyar állam tulajdonában van, adatigénylésünkre sem kaptunk érdemi választ.

Korábbi anyagaink:
“Kólagyár” a Cekenden: a magyar állam cége szennyez Székelyföldön

Cekendi kólagyár: Seszták akkorát hantázott, hogy a hulladékcella adja a másikat

2017-re 138 ezer tonna szemetet hagytak jóvá

Sikerült viszont szert tennünk néhány, a hulladéktározó működésével kapcsolatos konkrétumra. A Hargita Megyei Környezetvédelmi Ügynökségnek tavaly decemberben küldött dokumentumok között szerepel egy lista az RDE Harghita Kft. szerződéseivel.

Ebből kiderül, hogy a hulladékrakóba egy sor Hargita megyei település mellett számos más település is szállít szemetet: Kolozs megyéből például Kolozsvár, Aranyosgyéres, Torda, Dés, valamint Tordatúr, Szind és Kolozs községek hulladékát viszik a Cekend-tetőre. Ugyancsak ide viszik Balázsfalva, Marosújvár, Zalatna vagy akár Nagyenyed szemetét.

Ebből a listából nem derül ki az, hogy mennyi hulladék származik Hargita megyén kívülről. Az mindenesetre árulkodó, hogy a Hargita Megyei Környezetvédelmi Ügynökség 2017. december 12-én jóváhagyta az RDE Harghita Kft. kérését, hogy a 2017-ben befogadható szemétmennyiséget emeljék meg százezerről 138 ezer tonnára. A cég 2018-ra szintén 130 ezer tonnát kért, ennek a jóváhagyását azonban a környezetvédelmi engedély felülvizsgálatához kötötte a hatóság.

Hogy mekkora ez az éves szemétmennyiség? Az arányokat akkor láthatjuk, ha figyelembe vesszük, hogy Székelyudvarhely és környéke évente tízezer tonna körüli szemetet termel.

A hulladéktározó 1-es, már megtelt cellájának a kapacitása 208 ezer köbméter, a 2-es cellájé pedig 187 ezer köbméter (az, hogy ez tonnában mekkora kapacitást jelent, nem derül ki a rendelkezésünkre álló iratokból). A cég saját elmondása szerint elkezdték az építkezési engedély igénylésének folyamatát a 3-as cella számára.

Az önkormányzat tiltakozik

A Hargita Megyei Környezetvédelmi Ügynökség azzal indokolja a szemétmennyiség növelésére vonatkozó jóváhagyását, hogy hamarosan működésbe áll a gyergyóremetei hulladékgazdálkodási központ, és majd ez átveheti a cekendi lerakóba irányuló szemétmennyiség egy részét. Úgy tudjuk, most választják ki a gyergyóremetei központ működtetőjét.

Egyébként a befogadható szemétmennyiség megemelésére vonatkozó kérésről a környezetvédelmi hatóság a székelyudvarhelyi önkormányzat álláspontját is kikérte. Gálfi Árpád székelyudvarhelyi polgármester október 24-én írt, szokatlanul éles hangvételű válaszban tiltakozott, és arról tájékoztatta a Hargita Megyei Környezetvédelmi Ügynökséget, hogy a cég szándékosan megszegi a társulási szerződését az önkormányzattal akkor, amikor távoli települések szemetét befogadja, és hogy a cég nem módosíthatja egyoldalúan a szemétlerakó működtetésére vonatkozó feltételeket.

A cekendi hulladéktározóból szivárgó csurgalék és egyéb rendellenességek miatt a cégnek tavaly a Környezetvédelmi Őrséggel is meggyűlt a baja. A hatóság 2017-ben összesen 23 alkalommal tartott helyszíni szemlét a szeméttelepen, három alkalommal büntetést szabott ki, két alkalommal pedig a cég környezetvédelmi engedélyének visszavonását is kilátásba helyezték.
Sipos Zoltán

Fizess be az átláthatóságra, fizess elő az Átlátszó Erdélyre!

Havi 5 eurós rendszeres támogatás

Havi 10 eurós rendszeres támogatás

Havi 20 eurós rendszeres támogatás

PayPal azonosítónk: erdely@atlatszo.ro (erre akkor lehet szükség, ha nem az Átlátszó Erdély oldalon keresztül utalnál).

Ide kattintva tetszőleges, egyszeri összeggel is támogathatsz PayPalen keresztül.

Mégsem szeretnék PayPallel bajlódni. Más megoldás nincs?

Választhatod a banki átutalást is, ehhez az alábbi adatokra lesz szükséged. Fontos, hogy az internet banking felületen állítsd be a visszatérő (rekurrens) fizetési opciót, ha a bankod lehetővé teszi.

Lejes (RON) számla:
Asociaţia “Atlatszo Erdely Egyesulet”
RO71OTPV200000913457RO01
SUC. CLUJ OTP BANK ROMANIA
Cod BIC: OTPVROBU

The post Kinek a szemetét őrzi Székelyudvarhely? Itt a szerződések listája appeared first on Átlátszó Erdély.

Akkora a szeméthegy, hogy a csúcsáig alig lehet ellátni, a csurgaléktó, aminek a partja egybemosódik a látóhatárral, beleömlik a Szamos felé folyó sárgás-barnás vizű patakba, az iszapos szagú víz átitatja a talajt, és már a terelőút alatt is átszivárog a mező túloldalára. A szétcsúszó hegyből a szemét pedig már alig néhány méterre húzódik a terelőúttól. Helyszíni riport.

„A fiával kaszált a szemétlerakat tövében egy cigány. Kérdésemre elmondta, hogy a füvet a lovuknak viszik. Szívszorító volt: mondtam neki, hogy a fű mérgező. Korábban már adtak a lónak, nem döglött meg – hangzott a válasz. Legelnek a csurgalékban a tehenek is, a mérgező csurgaléktó felszínén gyakran látni elhullt kacsákat. Keserves ez a kényszer és a tudatlanság: sejtésük sincs róla, miben élnek” – írta le a hulladéklerakat környezetét Szakáts István aktivista, a Pata-Cluj (Pata-vár) projektben a kulturális tevékenységekért felelős AltArt Alapítvány elnöke.

Politikai, gazdasági, környezetvédelmi, egészségügyi és szociális mulasztás terpeszkedő bizonyítéka a Kolozsvár bejáratától 12 kilométerre tornyosuló és omladozó hulladéktároló. A pataréti szemétlerakat kérdése nem új: a pataréti lerakatot lezárták ugyan, mivel nem felelt meg az előírásoknak, azonban az integrált szemétfeldolgozó állomás nem készült el, az ideiglenes lerakat pedig nem bírja tovább a terhelést. Az október 4-i tűzvészt huszonnégy óra alatt oltották el: ez az eset a téma körüli diskurzust is lángra lobbantotta.

A pataréti ideiglenes szemétlerakat körül folyó vita három terhelő téma körül forog:

– a szeméttelep ismételt kigyulladása / szándékos felgyújtása mérgező anyagokat juttat a levegőbe;

– a szeméttelepről folyó, mérgező csurgalék a tűzoltóakciók nyomán megháromszorozódott, és félő, hogy a Szamosba jut;

– a szeméttelep túlterhelése miatti nyomás és omlás veszélyezteti a város keleti, Apahida és Bányabükk közötti terelőútját.

A negyedik, kevéssé hangsúlyozott kérdés a Pataréten élő, közel 1500 ember élete, akik a toxikus közegben dolgoznak, de akik túlélése is a szeméttelepen folytatott munkától függ.

„A szemét elégetésének falusi szokását akarják átvinni egy félmilliós városra”

– fogalmazott Szakáts, aki hosszú ideje követi és közvetíti a szeméttelepen folyó eseményeket. Október 4-én a szeméttelep kigyulladása után fél órával érkezett a helyszínre. Ekkor már szabályos alakzatban, a szeméthegy tetejéig égett a tűz, ami véleménye szerint szándékosságra utal. „Az ideiglenes hulladéklerakó folyamatosan a maximális telítettség határán van. Ezért időnként felgyújtják, megrokkan a szemétdomb, és lehet tovább hordani rá a hulladékot” – fejtette ki meglátását.

2017-ben az október 4-i tűzvészig huszonhét esetben járt el a tűzoltóság, válaszolta a Kolozs megyei katasztrófaelhárítás (ISU Cluj) az Adevărul kérdésére. Az adatokból kiderül, hogy áprilisban 4, júliusban 15, augusztusban 7, októberben pedig 2 tűzeset volt, amelyek során összesen mintegy húsz tonna szemét égett el.

A környezetvédelmi őrség az október 4-i tűzeset miatt hatezer lejes büntetést rótt ki az illetékesekre. Az összeg töredéke annak, amennyibe a szemét elszállítása kerülne.

„Jobban megéri nekik felgyújtani a szemetet és fizetni, mint elszállíttatni azt” – értékelte a helyzetet Szakáts.

Ioan Borș, a környezetvédelmi őrség kolozsvári vezetője elmondta, azért rótták ki a büntetést, mert az ideiglenes szeméttároló üzemeltetői nem tartották be a működési engedélyben foglalt előírásokat. Nem volt biztosítva a terep tűz esetére, a tüzet követően több, levegőben található vegyi anyag koncentrációja is meghaladta az elfogadható mértéket. A vizsgálat nyomán a környezetvédelmi őrség megállapította, hogy a lerakatot el kell keríteni, és fel kell számolni a telepen kívülre halmozott kisebb lerakatokat.

A huszonhét tűzeset után folytatott egyetlen rendőrségi eljárás a felelőst egy tizenöt éves fiú személyében találta meg. A tűz mérete és terjedésének gyorsasága alapján aligha hihető, hogy egy cigarettacsikk okozta a tűzvészt, ami fél óra alatt a szeméthegy tetejéig terjedt.

„Az ott élők tudják, de nem mondják el, hogy kik az elkövetők. Nekik az életük múlik rajta. Ha kitiltják a rámpáról a működtető cégeket, harmadnapra éhen halnak, mert egyetlen bevételi forrásuk az a napi 30-40 lej, amit kapnak a szemétszedésért” – magyarázza Szakáts.

A pataréti szeméthegy sürgető szociális kérdés

A pataréti körülmények leírására alig találni szavakat, ha nem a politikusok inkompetenciájáról, mérésekről, statisztikákról, szennyezésről, hanem az ott élő emberek életéről akarunk beszélni. A szeméthegyek nagyságát és a levegőben terjengő bűzt sem fényképek, sem videók nem adják vissza.

Miközben a szeméthegyet fotóztuk, filmeztük, összeszorult a gyomrom: ott voltam azon a helyen, amiről sok tanulmány és cikk szól, beszélgetések folynak a társadalmi igazságosságról és intézményes visszaélésről.

A valóság mellbevágóbb: a verőfényes napsütés, a szag, ami felforgatja a gyomrot, a szeméthegy tetején élők tehetetlensége. Szemét, amíg a szem ellát, hulladékból összetákolt kalibák, disznóól, szekerező gyerekek a szemétdombon.

„Hétvégén nem engedik, hogy dolgozzunk ” – meséli az egyik munkás, aki egy tizenkét éves körüli sráccal jön oda beszélgetni. Azt nem tudják, hogy milyen cégnek dolgoznak. Vasárnap kevés a mozgás az ideiglenes szemétlerakat körül: menjünk csak fel a a fenti lerakathoz, meg lehet nézni azt is – bátorítanak.

Tizenhat év alattiak számára belépni tilos

– áll a bejáraton. „Annak ellenére, hogy a szemétlerakatot működtető cégek vállalták, hogy kiskorúakat nem engednek be a lerakatra, ezt nem tartják be. Amíg a hulladéklerakat közelében élő családoknak jelentős segítség a gyerekek munkája a túlélésért vívott küzdelemben, a hatóságok olyan megoldásokat kell keressenek, amelyekkel méltányos életkörülményeket és munkaviszonyokat biztosítanak, bekapcsolják őket a város körforgásába” – válaszolt az Átlátszó Erdély kérdésére Alex Boguș, aki több éve dolgozik a telepen élőkkel a Pata-Cluj projektben.

Boguș szerint elsősorban a lakhatási körülmények katasztrofálisak, de nem annyira a rozoga építmények, hanem a mérgező levegő miatt. Az ivóvíz vagy az egészségügyi ellátás hiánya szintén sürgető problémák, de mindezt csak átfogó beavatkozással lehetne enyhíteni.

„A szennyezésről, könnyen érthető okokból, hivatalosan vállalt álláspontja nincs a városvezetésnek: egy ilyen vizsgálat annak a vállalását jelentené, hogy a helyi hatóságok közel fél évszázadon keresztül teljesen közönyösek voltak, és nem avatkoztak közbe” – magyarázta Boguș.

A szennyezés mértékéről szóló kisebb elemzések és cikkek léteznek, de az ott élők azt is tapasztalják, hogy nagyon sok csecsemő születik légúti megbetegedéses tünetekkel.

Akiket mellőz a jog

A pataréti szeméttelep mellett élő közösségek közül a legszegényebbek és elszigeteltebbek a közvetlenül a szeméttelep tetején élők: ebből a közösségből iskolába sem jártak a gyermekek, amíg a Pata-Cluj el nem kezdte a gyermekeket beíratni és járatni kolozsi és kolozsvári iskolákba, ahol vállalták ezt a feladatot.

„Hivatalosan már nem engedélyezik a munkakönyv nélküli alkalmazottak számára a belépést a telepre. A valóság másképp fest. A törvényesség határát súroló munkából elsősorban az újrahasznosító cégek nyernek, amelyek feldolgozzák a napszámosok kiválogatta hulladékot. A törvényesség kérdésén túl morálisan is aggályos a helyzet: a munkásoknak jelentéktelen összeget fizetnek, nem megfelelő körülmények között, szociális és egészségügyi jogaik biztosítása nélkül dolgoznak, miközben a munka, amit végeznek, nagyon fontos és nyereséges Kolozsvár számára. Sokkal jobban kellene méltányolni ezt a munkát” – fejtette ki a szociális munkás.

Oláh Emese alpolgármester a közelmúltban bejelentette egy többszereplős munkacsoport megalakítását, amelynek célja a pataréti szociális helyzet rövid- és hosszú távú kezelése. Alex Boguș szerint még korai véleményt mondani a vállalkozásról, hiszen nem kezdődött el a munka. Lényeges változás – hangsúlyozta –, hogy az önkormányzat, ha kis mértékben is, de vállalja a felelősséget a pataréti helyzetért.

A szemétlerakat biztosan szennyező, a kérdés, hogy akarunk-e erről tudni

2009 novemberében a Kolozs megyei tanács megrendelésére tanulmányt készített a Környezetvédelmi és Egészségügyi Központ a tervezett integrált hulladékfeldolgozó (Centrul de Management Integrat al Deșeurilor) lehetséges víz-, levegő- és a talajszennyezési forrásairól. Az eltelt nyolc évben a feldolgozóállomás nem készült el, viszont az akkor kimutatott szennyező anyagok mértéke valószínűleg tovább nőtt.

A tanulmánybeli mérések szerint a szemétlerakat környékén több anyag is a megengedett egészségügyi határérték fölött volt, vagy már a beavatkozási küszöböt is meghaladta.

„A légszennyezés a legfontosabb” – emelte ki a tanulmány egyik következtetését Szakáts. Az egészségre káros vegyi anyagok hosszú távú hatása nehezen bizonyítható, viszont a tűzesetek után közvetlenül jelentkező légúti megbetegedések könnyen igazolhatnák a mérgező hatást. A hatóságok az adatok ismeretében nem avatkoztak közbe, illetve nem kértek további méréseket, hogy kiderüljön, milyen hatással vannak a lakosság és a szeméttelepen dolgozók egészségére a levegőben található vagy a tűzesetek során felszabaduló vegyi anyagok.

Szakáts István kérésére a Sapientia Egyetem kutatói októberben végzett mérései szerint a csurgaléktóban és a mellette levő patakban számos anyag többszörösen meghaladja az ivóvízben megengedett vagy folyóvizekben előforduló mértéket.

Az adatok szerint a klorid mennyisége hússzorosa az ivóvízben megengedettnek, a szulfáté hatszorosa, az ammóniáé négyezerszerese, a nitráté hússzorosa, a bikarbonáté pedig hetvenszerese az ivóvízben megengedett mértéknek.

Egy ilyen mérés nem bizonyítja, hogy a környező településeken mért légúti vagy rákos megbetegedések magasabb arányát közvetlenül a szennyezett levegő okozná, azonban a megengedettnél jóval magasabb értékek önmagukban is jelzésértékűek.

A Szamos és a Tisza szennyezésének veszélye azért nem sürgősségi kérdés, mert a szennyező csurgalék és a csurgaléktó elvezetésére a víz megszűrése nélkül nem adnak engedélyt.

A terelőutat fél kilométeres fallal lehet megvédeni

A bezárt szeméthegy szabad szemmel is jól látható omlását vizsgáló kutatócsoport megfogalmazta, mi a teendő, hogy tovább csúszva a szemét ne érje el a város keleti terelőútját. Az azonban továbbra is tisztázatlan, hogyan lehet gyakorlatba ültetni az előirányzott lépéseket.

A bezárt szemétlerakat omlásának okait a Temesvári Műszaki Egyetem két tanára vizsgálta:

• a szeméttelepet már 1974-ben természetes leejtőre kezdték el kialakítani;

• a szeméthegy alapját agyagos talaj alkotja, ehhez jön a folyékony sár és a csurgalék rétege;

• megnőtt a csurgalék mennyisége, a nyomás hatására földalatti források alakultak ki;

• a szemét tömörítése 22 hektárról 18-ra elősegítette az esővíz beszivárgását a szeméthegybe, és fokozza a nyomást;

• az új, ideiglenes szeméttároló is nyomja a régit, és a tűzoltásokkor használt víz is a régi tárolóra folyik;

• a szemét áthelyezése megbontotta a lerakat korábbi stabilitását.

A tanulmány következtetése, hogy stabilizálni kell az omló hegyet, ezután fél kilométer hosszú falat építeni, ami megvédi a kerülőutat. A gyakorlati megvalósítást több kérdés is aggályossá teszi: hová lehet elszállítani a munkálatok helyszínéről a szemetet? Az áthelyezés egy másik lerakatra fokozná a nyomást.

Hogyan lehet az omlást megakadályozó beavatkozásokat elvégezni, a védőfalat felépíteni, amíg a szemét mellett és alatt növekedő csurgaléktó megszűrésére és elvezetésére nem kerül sor? Az ehhez szükséges szűrő még el sem készült. Hová kerül az a 4 hektárnyi plusz szemét, amit felraktak a régi lerakat tetejére és most nyomja lefelé a szemétdombot? Hová kerül holnap a ma kidobott szemetünk, ha a pataréti szeméthegyek már nem bírják a további terhelést?

Politikai szemét

Kérdés, hogy miért az októberi tűzeset érte el a megye és a város vezetőségének, a környezetvédelmi minisztérium és a környezetvédelmi őrség ingerküszöbét, mikor a csurgalék évek óta folyik. A mostanihoz hasonló méretű áprilisi tűz miért nem keltett ekkora riadalmat?

A téma népszerűsége mögött, követve a nyilvános vitákat és nyilatkozatokat, pártpolitikai küzdelem és erőfitogtatás is áll, amely a pataréti állapotból politikai játszmát csinál.

A volt PDL, jelenlegi PNL és a PSD közötti játszmát a színen elsősorban a liberális színekben megválasztott Alin Tișe megyei tanácselnök és a PSD-kormány prefektusa, Aurel Cherecheş folytatja.

„A PSD most jött rá, hogy a szeméttelep helyzetével nyomást lehet gyakorolni a PNL-re, és ebből politikai erőt tud kovácsolni” – értelmezi a helyzetet Szakáts. A megyét és a várost vezetők politikai szövetségét informális kapcsolatok is erősítik: Tișének a város PNL-s polgármestere, Emil Boc a násznagya. A környezetvédelmi miniszter, Grațiela Gavrilescu viszont szívesen segít a prefektusnak a nyomásgyakorlásban.

A politikai ellenfelek afölött is vitáznak, hogy miért gyúlt meg az ideiglenes szeméttároló. A PSD-sek azt állítják, hogy a PNL-sek gyújtották meg azért, hogy roskadjon meg, és tovább lehessen terhelni, a PNL-sek azt állítják, hogy a PSD-sek gyújtották meg azért, hogy legyen botrány.

A vita elejtett félszavakban folyik, de tételes kijelentések is elhangzanak. Sem Aurel Cherecheș, sem Szép Róbert, a környezetvédelmi őrség helyettes főbiztosa nem hiszi, hogy véletlen lenne a tűzvész: „Az alapján, amit a helyszínen láttunk, tekintve az időjárási körülményeket, nem hiszem, hogy véletlenszerű lenne a tűz meggyúlása” – nyilatkozott Szép a tűzvész helyszínén.

Tișének azért jött volna jól a készenléti állapot kihirdetése, hogy akár magánterületen is megindíthassa a szemétdomb további omlását megakadályozó beavatkozásokat. Azt állította, hogy az utolsó órában vannak a helyzet kezelésében, azonban további dokumentumokat nem nyújtott be a készenléti állapot kihirdetésének indoklására, így a kérését az illetékes bizottság elutasította.

„A felelősöket számon fogjuk kérni”

– nyomatékosította Tișe a november 8–i sajtótájékoztatón, ahol ismertette a szakértői vizsgálat alapján indított pataréti beavatkozás lépéseit és hangsúlyozta, hogy a folyamatot késletetőket felelősségre fogják vonni. Az elejtett utalás arra vonatkozik, hogy a prefektus nem hagyta jóvá a készenléti állapot kihirdetését, így lelassította a szükséges területek kisajátításának folyamatát és többletköltséget is okozott a megyének.

A sajtótájékoztató szerint sínen van a csurgaléktó szűrése és az omladozó szemétlerakat stabilizálása. Kiderült, hogy:

1. a csurgalék megtisztításához még nem kaptak jóváhagyást a Szamos-Tisza Vízügyi Igazgatóságtól (Administrația Bazinală de Apă Someș-Tisa – Apele Române)

2. a csurgalék tisztításához meg kell építeni a tisztítómedencéket

3. a területek kisajátításának jogi folyamatában húsz napot kell várni a tulajdonosok jelentkezésére, és további öt nap múlva lép érvénybe a határozat

4. a túlterhelt lerakatról el kell hordani a fölös szemetet, ehhez szintén újabb területek kisajátítására és környezetvédelmi megállapodásra (Acord de mediu) lesz szükség.

Arról nem esik szó, hogy a továbbiakban mi fog történni a megye szemetével. Az optimista politikus szerint 2018. márciusában be fognak fejeződni a munkálatok és a szemétlerakat lezárására is sor kerül.

A szemét közös: az RMDSZ nem hangoskodik a kérdésben

A Kolozsváron élő magyar közösséget épp annyira érinti a szemétlerakat kérdése, mint a román lakosokat, a magyar képviselők, úgy tűnik, mégis kevésbé érzik magukénak a problémát. Az RMDSZ távolmaradása mögött az állhat – vélekedik Szakáts –, hogy az RMDSZ-nek nem fűződik politikai érdeke az állásfoglaláshoz: úgy a megyei, mind a városi tanácsban a PNL-vel van koalíciós szerződése (ebben a mondatban az RMDSZ koalíciós partnerével kapcsolatban változtatást eszközöltünk – szerk. megj., 21:48, 11.11.2017).

A csapadékos őszi és téli hónapok tovább súlyosbítják a pataréti szeméthegy omlásának körülményeit és növelik a csurgalék hozamát. A helyi hatóságok pedig sem a környékbeliek egészsége érdekében, sem a pataréten élők és dolgozók védelmében nem tettek megnyugtató gyakorlati lépéseket. Végül, a pataréti közösségek, akik számára sem a kerülőút védelme, a szemétlerakatok átszervezése, sem a szeméttelep bezárása nem jelent megoldást, újabb telet fognak méltánytalan és kiszolgáltatott körülmények között végigdolgozni.

Jakab Villő Hanga

Az Átlátszó Erdély ingyen van, de nem ingyen készül. Támogass!

Havi 5 eurós rendszeres támogatás

Havi 10 eurós rendszeres támogatás

Havi 20 eurós rendszeres támogatás

Lejes (RON) számla:

Asociaţia “Atlatszo Erdely Egyesulet”
RO71OTPV200000913457RO01
SUC. CLUJ OTP BANK ROMANIA
Cod BIC: OTPVROBU

The post Patarét: a kincses várost ellepi a szemete appeared first on Átlátszó Erdély.