Szinte nincs olyan év Erdélyben, hogy valamilyen formában ne kerülnénk közel etnikai színezetű konfliktushoz a romák és a magyarok között. Mindeközben az erdélyi magyarul beszélő állampolgárok jelentős hányada, egyes mérések szerint akár tíz százaléka is roma lehet. Több térségben a kisebbségi magyar nyelvű oktatás veszélybe kerülne a roma diákok nélkül.

Ennek ellenére a roma közösségek integrációja nagyon nehézkesen halad. Erdély még mindig tele van gettókkal, ahol polgártársaink a legelemibb szolgáltatások nélkül kénytelenek élni. Miközben az RMDSZ tavalyi kongresszusán elkötelezte magát a romák társadalmi integrációja mellett, számos településen az RMDSZ-es politikusok is hozzájárulnak a rendszerszintű rasszizmus fenntartásához, vagy egyenesen hergelnek a cigány közösség ellen.

De mire lenne szükségük a romáknak? És mire számíthatnak az RMDSZ-től a választási szuperévben? Hogyan viszonyulnak romániai magyarok a romákhoz? Ezekre és hasonló kérdésekre keressük a választ Kiss Tamás szociológussal, a Nemzeti Kisebbségkutató munkatársával, és Makkai Péter református lelkésszel, az Erdélyi Református Egyházkerület cigánymissziójának vezetőjével. Makkai Péter az RMDSZ szociális ügyekért felelős államtitkára volt, amíg az RMDSZ ebben a ciklusban tagja volt a kormánykoalíciónak.

Iratkozzatok fel a YouTube-csatornánkra!

A podcast tartalmából:

2:41 Testvériség és pogromok Székelyföldön: romák az erdélyi magyar intézményekben és emlékezetpolitikában

10:00 A magyar közösség magára hagyta a magyarajkú cigányságot, amely most kitörési pályára állt. Partnernek tekintjük-e?

16:15 Kettős beszéd az RMDSZ-ben: belátja, hogy érdeke a partnerség, csak romákkal lehet működtetni egyes erdélyi magyar intézményeket, az oktatásunk viszont továbbra is szegregál, egyes önkormányzatok kéjelegve vágják le a támogatásokat.

23:55 Nemzetiségi vagy vidékfejlesztési kérdés-e a szegregáció az oktatásban?

25:40 Jó gyakorlat: a helyiek tartják el a délutáni oktatást Háromszéken. Rossz gyakorlat: elsősorban a roma gyerekek hullanak ki az erdélyi magyar oktatásból.

35:00 Szülői gondoskodás + intézményi döntések = „természetes” szegregáció <–> peremre szorult iskolák megerősítése

44:50 A megyei vezetőktől függ, hogyan alkalmazzák helyben az országos felzárkóztató stratégiát. De a prefektúrákhoz helyezett irányítás üres: se erőforrásuk, se beágyazottságuk nincs a felzárkóztatáshoz.

52:15 Az iskolai mediátorok feladata, hogy elvigyék a hátrányos helyzetű gyereket iskolába, ha a család ezt nem oldja meg. Van pénz a mediátorok munkájára, csak kérni kell, és dolgoztatni a mediátorokat.

1:01:15 Szolidaritás és hergelés együttélése Csíkszeredában – a megbékélés történelmi esélye gennyes sebbé vált a közösségben, miközben az erők szétforgácsolódtak. A sepsiszentgyörgyi polgármesternek más típusú hatalma van, mint a csíkszeredainak.

1:09:50 Párt- és nemzetpolitikai érdek a romák benntartása (legalább a statisztikákban) VS kirekesztő üzenetek dominálják a helyi politikai mobilizációt

1:16:30 Nem kötelező romakvóta az RMDSZ-ben: meg tudja mutatni magát a roma közösség a választási szuperévben?

1:21:30 Ördögi kör a magyarajkú romák képviseletében: a cselekvőképesség intézményeket igényel, de az erdélyi magyar intézményekbe egyelőre nem engedjük be őket, csak a szavazófülkékbe. Kisebbségi stratégiai dilemmák itt is, ott is.

1:32:00 Provokálhatjuk-e közösségi áldozatvállalásra a tehetős romákat? Öntözni az önszerveződés csíráit.

1:37:15 A romák ki akarnak törni a mélyszegénységből, csak az elitjük nem tudja eldönteni, hogyan: asszimilálódva a helyi magyar többségbe, vagy erős roma identitással? Testvérek vagyunk az Úrban, vagy a vajdák állítsák elő a rendőrségnek az elkövetőket? Melyek a roma stratégiák?

1:43:00 Akkor tudjuk meg, hogy a romák többsége a mi intézményeinket választaná, ha ezeket megnyitjuk előttük: ha gyomorgörcs nélkül veszik fel a székelyruhát, ha bátran beülnek mellénk a templomok padjaiba.

Az Átlátszó Airday több podcastcsatornán is hallgatható. Hallgassátok, és iratkozzatok fel a csatornáinkra, hogy ne maradjatok le egyetlen adásról sem.

The post Ne féljetek, cigányok, itt vannak a magyarok? appeared first on Átlátszó Erdély.

„Eddig csak leszigetelték a házakat, de már most rendezettebben néz ki az utca, hogy ők nincsenek benne” – fogalmazott a város alpolgármestere, Lőrincz Helga.

A Fehér megyei kisvárosba érkező busz a központban, a felújított nagyenyedi vár lábánál áll meg: körös-körül szépen felújított épületek, köztük a tekintélyes Bethlen Gábor Kollégium, majd a városháza következik. Számos kis borpince jelzi, hogy Enyed hagyományos borvidék.

A Bethlen utca a tájékozatlan látogató figyelmét is felkeltheti, hiszen a vár bejáratával szemben nyíló macskaköves utca többemeletes ódon lakóházai hívogatják a kíváncsi tekintetet. A Bethlen utca csendje, az elhagyatott romos épületek, a betört ablaküvegek mondhatnák el az itt élt családok és a szomszédokban felgyűlt düh és harag történetét, mesélhetnének az elszabadult indulatokról, az esti mulatozásokról és azoknak a szülőknek a próbálkozásairól, akik évekkel ezelőtt megpróbáltak kiköltözni a református egyháznak visszaszolgáltatott épületekből, de a szociális lakásra benyújtott kérésükre nem kaptak választ.

Határ utca hány szám?

Ha valaki nem ismeri Nagyenyedet, és térképen keresi az új, épülő szociális lakónegyedet, ami mellé a konténerlakásokat is helyezték, hamar rájön, hogy valóban határon van ez a terület: itt ér véget ugyanis a városból kifelé vezető mezei út, a Határ utca.
Aki saját szemével fedezné fel a vidéket, és a helyiektől érdeklődik a Határ utcáról, azt készségesen a Bufa, azaz a legrégebbi cigánytelep felé fogják irányítani. Ide tervezik a szociális negyedet, és itt kaptak helyet a központból konténerlakásokba kiköltöztetett családok is a város két romatelepe, a Bufa és a Poligon mellett.

„Én örülök, hogy jöttek, már kevesen voltunk. Legalább a mieinkkel vagyunk egy helyen” – magyarázza egy Bufa felé igyekvő nő, hogy miért örvend a szomszédságukba telepített jövevényeknek.
A fiatal, napbarnította arcú nő, amint észrevesz, egyből kiszúrja, hogy nem vagyok helyi – így kezdünk beszélgetni. A Bufán született, egyedül neveli a kisfiát. „Holnap jönnek értünk, visznek kocsival a szőlőbe. Nem nehéz munka, de vigyázni kell, hogy a szőlőt meg ne sértsük” – meséli az alkalmi munka részleteit.
Még a szocsiálba dolgozik, mondja, mintha a segélyért elvégzett közmunka valódi munkahely lenne. Más napszámos munkalehetőségről nem tud: majd szüretkor lesz még rájuk szükség, teszi hozzá.

Poros út vezet a Bufa felé: házak és egy gyár mellett halad, majd lassan véget ér. Újabb házak tűnnek fel a távolban – ez már a telep, de csak egy-két téglaház és pár viskó látható a sűrű fáktól. Itt mutatják a „bufások”, merre találom a szükséglakásokat, egy öregasszony pedig még az utolsó tíz méteren is elkísér.
„Érdemes egy fotót csinálni a telepről, vannak putri vályogházak, és vannak szép teraszosak is” – hallom Lőrincz Helga alpolgármestert, amint az irodájában ülve a telep „érdekességét” leírja.
A Bufa telep történetét is ő meséli el: „Egy Bufa nevű cigány népes családjával élt ott: vécekihordással foglalkoztak. Annak idején, amikor még a cigányok is rendesebbek voltak, valamiféle mesterséget is ismertek. Persze ez mindenhol eltűnt, ahogy a cigányoknak is a vállalkozó kedve. Sokan oda költöztek időközben.”

Akik nem költöztek maguktól, azokat odaköltöztették – folytathatnánk a történetet, hiszen a Poligon is kilakoltatással jött létre 2010-ben – ők élnek a legtávolabb a várostól, a legnagyobb szegénységben és teljes iskolázatlanságban.
„Ha egyszer valami beavatkozás történik, egységesen fog történni” – kezdi magyarázatát zavart tanácstalansággal a városvezető a Poligon jövőjéről „Ők a legvisszamaradottabbak, kijár a szociális osztály, de nincsen bennük együttműködési szándék – mondja az iskolázatlanság okáról. – Senki nincs, aki minden reggel elmegy, megfogja a gyermek kezét és elhozza az iskolába, fizikai képtelenség egyelőre. Felszólítást kapnak állandóan” – részletezi az önkormányzat álláspontját.

A kerti sütések illatát érezni a levegőben, egy nő a háza előtti kályhán készíti az ebédet – mintha egy nagy piknikezés folyna, csak nem olyan vidám, és soha sincs vége.

A szükséglakások inkább konténerek, mint otthonok

A konténerlakások környéke a forró déli órákban csendes, a Bethlen utcaiak közül sokan nincsenek új lakóhelyükön. A szükséglakások körül rend van, a lakók láthatóan alternatív megoldásokkal próbálják a szűkös lakásokat kiegészíteni: bútorok hevernek letakarva, improvizált fészerben biciklik, még egy kisebb szükségkonyha is van az udvar egyik részén berendezve.

Nem férnek el a hat négyzetméteres (családok esetén tizenkét négyzetméter) szükséglakásokban, de ha a vaskályha be is férne a konyhába, akkor sem használhatnák, mert tűzveszélyes. Nem tudják, mi lesz télen: a falak vékonyak – mondják –, a fűtés elektromos árammal pedig drága.
„A lakást fotózza nyugodtan, de engem ne, mert ismernek a városban” – mondja az idősödő férfi, aki diabéteszes, így kaphatott volna szociális lakást a városban: „Negyedik emeleti garzonba nem tudok felmenni, inkább költöztem ide.” Ő egy konyhányi részt épített kívülről az „egyszobás” konténerhez. Itt állnak – inkább felhalmozva, mint elrendezve – a régi lakása emlékei, egy aragáz, egy felakasztott csillár, a falakon fényképek.

Egy konténerben nagyjából egy kétszemélyes ágy fér el,

van aki egész szobabútort kellett a városban hagyjon – nem volt hová tennie. „Bezsúfoltak minket ide és itt hagytak” – mondja az üzletből két gyerekkel érkező, ideges nő: szerinte nagyon messze van az állomási kisbolt, nincs akire hagynia a gyerekeket, amíg az üzletbe megy. A férje dolgozik az autópálya építésénél, nem fog itt maradni – ismételgeti hol határozottabban, hol elbizonytalanodva.
„Az éjjel is ránktörtek, nem volt, aki megvédjen, itt voltam a gyerekekkel” – panaszolja a nő, milyen éjszaka az új szomszédsággal. Szerinte szemben azzal, amit a Bufában mondtak, és amit az alpolgármester asszony is mesélt, nem békés az együttélés a két roma közösség között. „Rossz példát látnak itt a gyerekek, a ház elé sem engedhetem ki őket.”

Az alpolgármester ellenben úgy látja, a kitelepítéssel nem romlott a közösség helyzete, nem marginalizálták őket, hiszen szerinte az új hely nincs is sokkal messzebb a várostól, van víz, villany, csatornázás, és még pozitív példát is láthatnak, hiszen a Bufában van, aki külföldön dolgozik, és saját házat épít.

„Amikor kiderült, hogy ki az, aki házba, tömbházba költözik, kik azok, akik konténerekbe, akkor jöttek olyan panasszal, hogy nem tudnak gyalog feljönni a városba, mondtuk, hogy maradhatnak ott lent, nem kell feljönniük a városba, és ha fel kell jönni, megoldják. Buszjárat nincs, mert van egy másfél kilométeres útszakasz, amin nincs aszfalt. Nem ez az egyetlen lakónegyed, ahol nincsen aszfalt.”

Érdekes kontraszt, hogy míg megjegyzi, milyen jó hatással van a város különböző pontjain szociális lakásokban elhelyezett romákra az új környezet, hogy Felenyeden a szomszédok jó példája és a biztonságos lakhatás miatt sokkal inkább beilleszkednek a roma családok, később mégis azt állítja, hogy a kilakoltatás a város szélére, a már meglévő két romatelep mellé jó hatással lesz az oda költöztetettekre, hogy nem rontottak, hanem javítottak a lehetőségeiken.
„Gond a távolsággal nem kéne legyen. Iskolabusz eddig is járt oda, a távolság nem nagy. Normális lakónegyedet akarunk kialakítani. A Bufa negyed elején is modern házak épülnek. Nem akartuk mi a világ végére küldeni őket” – fejti ki Lőrincz, és hozzáteszi, az önkormányzatnak itt vannak telkei, csak így tudtak segíteni.

Nulla felé tart a kommunikáció kirekesztett közösségekkel

„Bárcsak volna valaki, akivel úgy tudnék beszélgetni, mint S.-szel, mert ők eljöttek hozzánk, a régi lakásunkban fogadtuk őket. Látták, hogy mi is rendes emberek vagyunk. Mindenben próbáltak segíteni” – idézi fel a kilakoltatott nő azt, amikor évekkel ezelőtt néhány kolozsvári jogvédő megpróbált a visszaszolgáltatott épületekben élő családokon segíteni, hogy rendezzék a papírjaikat, és szociális lakáshoz jussanak.
Nagyenyeden sok más erdélyi településhez hasonlóan nincs olyan jogvédő szervezet, amely kiállna a sokszor írástudatlan emberekért. Bár néhány karitatív szervezet Enyeden is tesz kisebb lépéseket a helyi roma közösségek érdekében, jogvédelemben jelentős beavatkozásra nincs helyi civil törekvés, sem érdekképviselet. Minél kisebb egy település, annál erősebbnek tűnik a tehetetlenség, a marginalizált közösségek iránti szolidaritás hiánya.

A város elöljárója szerint, aki a konténerlakások ötletgazdája is, sikeres módszer volt, hogy a kilakoltatás előtt állókat utolsó pillanatban értesítették a végrehajtásról, hiszen ezzel megelőzhették az értelmetlen vitákat. Elmondta, hogy évek óta tudható, hogy a kilakoltatásra sor fog kerülni, mert az ingatlanok már újra a református egyház tulajdonában vannak.
„Mi nem kommunikáltunk velük. A püspökséggel többször egyeztettünk. Médiába sem jelentünk meg, nem kekeckedtünk azzal, hogy úgyis ki fogunk lakoltatni benneteket, elkészültek a szociális ankétok. Csak akkor akartuk jelezni, ha már megérett rá a helyzet. Elkezdtük a vásárlást, meghoztuk a határozatokat, ellenőriztük a törvényes keretet” – meséli Lőrincz, aki szerint, bár kezdetben volt néhány elégedetlenkedő azok között, akik nem a városban, szociális lakásban, hanem a konténerlakásokban kaptak helyet, mára szinte mindenki elfogadta a helyzetet.
A város határában elhelyezett családokat folyamatosan ellenőrzi a rendőrség és a szociális osztály, főleg a Bufában élőkkel való összetűzések elkerülése miatt – tudtuk meg. Maguk az érintettek ezt másképpen látják, ők úgy érzik, nem érdeklődik felőlük az önkormányzat.

„Szegénynek lenni nem jó”

Szinte nem telik el úgy hónap, hogy ne hallanánk hírt egyik vagy másik önkormányzat olyan lépéséről, amely megnehezíti a nehéz sorsú közösségek életét. Nem ritka ennek a szélsőséges formája, egész közösségek kiköltöztetése a település perifériájára.

„Vannak pozitív példák, de nem ez jellemző. Vidéki önkormányzatok esetében gyakoribb a forráshiány, a bénultság, a tétlenség. Van Nemzeti Roma Integrációs Stratégia, vannak intézmények, de az integrációt szolgáló közpolitikák finanszírozása hiányos, hatékonyságukat, eredményeiket nem monitorizálja senki következetesen. Ezeken kellene javítani. Ebben nemcsak az önkormányzatok tétlenek” – válaszolt az Átlátszó Erdély kérdésére Fosztó László, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa a főként roma családokat sújtó eljárások hátteréről.

A marginalizáció megfékezését előíró törvények megkerülése, elhanyagolása mögött összetett okok állhatnak: a szűkös forrásokon és adminisztratív kapacitáson kívül a politikai akarat hiánya jelenti a legnagyobb gondot.

„Az akarat hiánya a legproblémásabb – fejtette ki a kutató –, hiszen a források leginkább pályázathoz kötöttek, szóval oda, ahol nincs akarat, biztosan nem fog jutni. Maga a pályázati rendszer is felvet sok kérdést, mert az önkormányzatok közt nagyok az egyenlőtlenségek, a kicsiknek nincs kapacitásuk, bár lehet, hogy a nagyobb problémák éppen ott vannak.”

Elmondta, ez az oka, hogy a források nem mindig oda kerülnek, ahol legnagyobb a szükség. A kilakoltatások amoralitásán és jogtalanságán kívül a szakértő azt is hangsúlyozta, hogy a társadalmi polarizáció káros, mert gazdasági és demográfiai szempontból hosszú távon fenntarthatatlan egy olyan társadalom, amely ahelyett, hogy eltörölni igyekezne, fokozza az egyenlőtlenségeket.
„Egy önkormányzat vagy egy egész társadalom nem háríthatja el a problémát azzal, hogy ez a piac természete, aki nem bírja tartani a lépést, vagy lemarad a versenyben, álljon félre, költözzön ki a központból, gazdaságilag virágzó régióból, menjen falura, stb.” A gazdasági szempontok mellett a roma családok esetében az ellenük irányuló diszkriminációval vagy éppen rasszizmussal is számolni kell, hívta fel a figyelmet.
„Szükségünk van azokra az emberekre is, akik most nehéz helyzetbe jutottak” – véli a szociológus, aki úgy látja, a társadalmi integráció eszközeivel lehet segíteni abban, hogy a szegény családok hatékonyan kapcsolódjanak be a produktív és reproduktív folyamatokba.

„Nem minden roma szegény, de a szegények közt nagyon nagy arányban vannak a romák. Szegénynek lenni nem jó, különösen nem olyan időszakokban, mint amiben most is élünk, amikor a jóléti állam struktúrái, a szociális rendszer leépül, egyre kevesebb jut az adókból a társadalmi integrációra, és így a társadalom egészében a kirekesztési tendenciák erősödnek” – fogalmazott Fosztó.

Civil összefogás nélkül esélytelen kijutni a telepről

A Helyi részvétel a roma integrációban (LERI – Local Engagement for Roma Inclusion) kutatás 2015-2016. között folyt az Európai Unió Alapjogi Ügynökség megbízásából: Romániából Nagyenyedet és Kolozsvárt célozta meg a kísérleti jellegű projekt.
A LERI programban a roma közösségek helyzetének javítását 2020-ra tűzték ki célként. A nagyenyedi kutatás mindhárom, többségében roma közösséget bevonta, létrehoztak egy helyi akciócsoportot is, ami azóta támogatás hiányában már nem működik.
A program főként a lakhatási körülmények biztosítására összpontosított, és kiemelten fontos kérdésként kezelte az akkor még csak kilátásban lévő kilakoltatás megelőzését.
A LERI program keretében Enyeden, a Bethlen utcából tizenhárom háztartás részéről nyújtottak be kérvényt az önkormányzathoz szociális lakásra. Az alacsony pontszámok miatt senki nem kapott lakást, holott köztudott volt, hogy a református püspökség visszakapta az épületeket, és a lakóknak már nincs bérleti szerződésük. A következő évben immár segítség nélkül meg sem próbálták benyújtani a kérvényeket.

„Nagy igény van szociális lakásokra. Hála Istennek, megmaradt néhány szociális lakás, amelyeket a korábbi vezetőség nem osztott ki, így legalább most tudtuk használni őket. Voltak páran, akikben megvolt az igény, hogy elköltözzenek a Bethlen utcából, de vagy a szociális ankét vagy az iskolai részvétel miatt nem kaphattak lakást” – válaszolt Lőrincz Helga az Átlátszó Erdély felvetésére, hogy miért nem támogatták a korábbi elköltözési kísérleteket a visszaszolgáltatott lakásokból. „Ha volna reális igényük és dolgoznának, akkor ki tudnák fizetni a lakbért, nem olyan nagyok” – véli az elöljáró.

A nagyenyedi albérletek (online elérhető) piacának gyors feltérképezése alapján: garzon típusú egy szobás lakások ára 86-193 euro, a kétszobás lakások pedig 150 és 214 euro között alakulnak, ami tekintettel arra, hogy szociálisan hátrányos helyzetű családokról van szó, nem tűnik könnyen kifizethetőnek.

„Nem tartom feltétlenül igazságosnak, hogy aki semmit nem tanul, az előnyben részesüljön, mert sok a gyereke. A gyerekek ártatlanok, de aki tanul, azt is értékelni kell. Egyensúlyt kell kialakítani” – magyarázta az alpolgármester a szociális lakásokért benyújtott kérvények elbírálásának kritériumait.
A város határában ugyan várhatóan folytatódik a szociális negyed építése, arról nincs szó, hogy a most kilakoltatottak előnyben részesülnének ezeknek a felépítendő lakásoknak a kiosztásakor. A Bethlen utcaiaknak a szociális lakások odaítélésének kritériumrendszere szerint – ahogyan korábban is – elégtelen pontszámuk lenne, ha segítség nélkül egyáltalán próbálkoznának az iratcsomó benyújtásával. Így nincs más hátra: maradnak a konténerlakások a Határ utcában, a Bufa és a Poligon mellett.

The post Visszaszolgáltatták a várost azoknak, akik erre érdemesek appeared first on Átlátszó Erdély.

A kolozsvári ROMEDIN projekt jó példája annak, hogy milyen stratégiákat lehet alkalmazni a marginalizáltan és mélyszegénységben élők hatékony támogatására, és hogy ezeknek milyen akadályai lehetnek.

A Pataréten, a Kolozsvár melletti szeméttelepen élő gyerekek busszal negyven perc alatt érnek be a szamosfalvi Traian Dârjan iskolába, ami a város belvárosától további negyven percre van. Az iskola környéke látványosan eltér a város központibb negyedeitől: leromlott állapotú lakóházak, elvétve egy-egy reklámokkal beragasztott ablakú üzlet. Szamosfalván az első kisboltban, ahová bementem, roma anya karján egy gyerekkel vásárolt – milyen meglepő, gondoltam, hogy a belvárosban szinte ismeretlen ez a hétköznapi jelenet.

Oktatás az inklúzióért és a társadalmi igazságosságért

Egy éve zárult le a Desire Alapítvány 2014-ben indított projektje, a ROMEDIN (Educație pentru incluziune și drepate sociale. Servicii socio-educaționale pentru incluziunea romilor). A projekt az inklúzió és a társadalmi igazságosság alapjaként az oktatásra fókuszált.

A közelmúltban a gyergyószentmiklósi események kapcsán újra felmerült a kérdés, hogy milyen stratégiákat lehet alkalmazni a marginalizáltan és mélyszegénységben élők hatékony támogatására, és hogy ezeknek milyen akadályai lehetnek. Több Kolozsváron folyó projekt között a ROMEDIN is ennek jó példája.

A ROMEDIN projekt a területileg marginalizált, izolált, szennyezett és stigmatizált Pataréten élő közösségek fiataljait célozta meg. Azokat az inkluzív lépéseket irányozta elő, melyeket az oktatási törvény kijelöl, de a megyei tanfelügyelőség elmulaszt gyakorlatba ültetni.

Inkluzív vs. szegregált oktatás

Az inkluzív oktatás és pedagógia az egyes tanulók igényeire figyel, ahhoz igazítja a tanulás folyamatát: olyan közeget teremt, amely lehetővé teszi, hogy a gyermekek egymástól is tanuljanak. A befogadó oktatás az egyéni igényekre és az együttműködésen alapuló tanulásra egyaránt figyel, miközben megelőz bármilyen sajátos igény alapján történő kirekesztést. Például bevonja és ezzel fejleszti azokat a gyerekeket, akik más tudásszinten vannak, szociális hátterük hátrányos vagy sajátos nevelési igényűek (mozgásszervi, érzékszervi, értelmi vagy beszédfogyatékos).

A szegregált oktatás ezzel szemben valamilyen hátrányos megkülönböztetés alapján elkülöníti a gyermekek egy csoportját. A szegregálás szélsőséges esetei között tartják számon, amikor a hátrányosan megkülönböztetett gyerekeket külön épületben helyezik el, gyengébb oktatási színvonalat biztosítanak számukra, és elszigetelik őket a többségi csoporttól.

Korábbi anyagaink:

Gyergyói gyújtogatás: évek óta csak tűzoltás folyik – integráció helyett

Szegregáció: mumus vagy dementor?

Első lépésként azt mérték fel, hogy a Patarét különböző közösségeihez tartozó gyermekek városszerte milyen iskolákba járnak. A mérések következtetései alapján, partnerségben az iskolákkal és a megyei tanfelügyelőséggel létrehozták az inkluzív iskolák hálózatát, afterschool programot, informális, iskolán kívüli művészeti tevékenységeket és a pedagógusokat is megszólító beszélgetéseket szerveztek. Mindezt azzal a céllal, hogy hosszú távon javítsanak a hátrányos helyzetű gyermekek oktatásának minőségén, hiszen ez a társadalomba való harmonikus beilleszkedés feltétele is.

A ROMEDIN projekt távlati célja az volt, hogy együttműködve az állami intézményekkel hosszan tartó változásokat érjen el az inkluzív oktatás terén: szociális és oktatási programokkal, a kolozsvári inkluzív iskolák hálózatának bővítésével. A projekt lezárta után egy évvel felmerül a kérdés, hogy milyen továbblépési lehetőségei, akadályai és terhei vannak egy ilyen széleskörű civil kezdeményezésnek.

Van vagy nincs szegregált oktatás Kolozsváron?

„Ahogyan a pataréti marginalizált közösségek számára sem lehet Pataréten megoldást találni, úgy a Dârjan általános iskola esetében sem a Dârjan iskolában kell azt keresni , hiszen nem maguk a pataréti roma közösségek jelentik a problémát, hanem a gazdasági, szociális mechanizmusok és a helyi politikai és/vagy intézményes döntések.”(Pata c. kiadvány, 2016.)

A projektben végzett makro-kutatás és ennek módszertana, majd a programok kivitelezése és gyakorlata olyan módszertani keretet teremtettek, amelyet bármelyik megyei tanfelügyelőség átvehetne, alkalmazhatna (Ștrategia Școliilor Incluzive). Ez azonban csak akkor történhet meg, ha a tanfelügyelőségek felelősségüknek látják a fennálló helyzet kezelését.

„Kolozs megyében nem léteznek szegregált oktatási intézmények, minden oktatási egység megkapta az értesítést az OMEN 6134/21.12.2016 – A közoktatás intézményeiben a szegregálás tiltására vonatkozó törvényről, és a tervezett tematikus inspekciók alkalmával jelen oktatási év második félévében monitorizálásra került ez a vonatkozás” – válaszoltak, miután a Kolozs Megyei Tanfelügyelőségtől arról érdeklődtünk, hogy Kolozs megyében mely iskolákban áll fenn a szegregált oktatás veszélye, milyen projekteket folytatnak az inkluzív oktatásért.

„Nem meglepő ez a válasz” – fogalmazott a ROMEDIN projekt egyik pedagógus munkatársa, aki szerint ez a hozzáállás az egyik legjellemzőbb akadálya az inklúziónak. „A minisztérium nem foglal állást olyankor, amikor konkrét esetekkel szembesítik, tétlenségét vagy olyan válaszokkal indokolja, amilyet te is kaptál a Kolozs megyei tanfelügyelőségtől – vagyis hogy minden rendben van –, vagy azzal, hogy azt hangoztatja, hogy nincs elegendő pénzalap a deszegregáló politika megvalósításához. Mindezek ellenére az oktatási miniszter még nem került bíróság elé, amiért hallgatólagosan elfogadja a szegregálást. A tanfelügyelőség legtöbbször úgy válaszol, hogy tagadja a fennálló helyzetet” – fejtette ki a pedagógus.

A kolozsvári oktatási hálózatban a szegregáció különböző esetei körvonalazódtak a ROMEDIN felmérése alapján a projekt kezdetekor:

• a 2014-2015-ös tanév előtt egyetlen gyereket sem iskoláztak be azok közül, akik közvetlenül a szemétlerakat mellett éltek;

• 2014-2015-ös tanévben a pataréti gyermekek közel 30%-a Hallássérültek 2. sz. Iskolájába járt;

• a Traian Dârjan Gimnázium tanulóinak több mint fele saját bevallása szerint roma – ide járnak a legtöbben két pataréti közösségből, a Cantonului utcából és az úgynevezett Dallas-ról;

• a 2011-ben kilakoltatott Coastei utcai (Karjala utca) közösség gyermekei a városbeli iskolákba járnak, ahogyan kilakoltatásuk előtt is.

Az Inkluzív Iskolák Hálózatához csatlakozó tíz iskola közül többek között a Dârjan sem kaphatta meg az inkluzív iskolák indexét, hiszen az ott tanuló gyerekek több mint fele roma tanuló, és szociálisan hátrányos helyzetű családban él. Az iskola azért hangsúlyosan fontos a ROMEDIN szempontjából, mert itt a legnagyobb a gyerekek kitettsége, ezért is számít példaértékűnek az ott folytatott tevékenység.

„A legnagyobb nehézség, amivel a gyerekeknek szembe kell nézniük, az eszközhiány és a lakhatási körülmények, amelyek hosszú távon nehezítik részvételüket az oktatásban (jelenlét és felkészülés). A Dârjan iskola is úgy tartja magáról, hogy vegyes oktatási intézmény, román és romani nyelvű osztályokkal, ez utóbbiak osztálytermeit viszont elemi osztálytól kezdve külön épületben helyezték el (az épületet PHARE projekt keretében újították fel, hogy bátorítsák a Dallason élő gyerekek közösségen kívüli beiskolázását, csakhogy most a szegregáció újabb terévé alakult, és a lakhatási marginalizációt erősíti). Másrészt a gyerekek többsége a román tannyelvű osztályokban is – bevallottan vagy sem – roma etnikumú családból származik, viszont nem a Régi Pataréten (Dallas) él” – körvonalazta a fennálló viszonyokat a ROMEDIN projektben dolgozó pedagógus.

A Dârjan iskola mediátorával értékeltünk

„Gyakorlatilag elmegyek a családokhoz, és megpróbálok megoldást keresni a felmerülő problémákra, támogatást találni különböző szervezetek részéről. Nem csak akkor látogatjuk a családokat, ha nem jön a gyerek az iskolába, hanem rendszeresen, mert szükség van a kölcsönös kapcsolattartásra, hogy ismerjük a családok nehézségeit” – fogalmazott a Dârjan iskola mediátora, Ioan Florin Talan, aki a ROMEDIN projekt koordinátora volt az iskola részéről.

Bár a törvény előírja, sok tanintézményben csak papíron létezik iskolai mediátor, akinek az a szerepe, hogy az iskola és az állami szervek között, valamint az iskola és diákok, szülők között vállalja a kapcsolattartó, konfliktuskezelő szerepet. Ioan Florin Talan hetente többször is ellátogat a pataréti diákokhoz, hogy állandó személyes kapcsolatban legyen az ott élőkkel.

1995-től különböző szervezetekkel dolgozott önkéntesként. Szerinte iskolájuk szintjén a ROMEDIN projekt legfontosabb megvalósítása a közvetlen beavatkozás volt, hogy együtt dolgoztak a külsős szakemberek az iskola roma pedagógusaival és a szülőkkel. Ugyanakkor a projekt finanszírozásával azok a gyerekek is bekapcsolódhattak az afterschool programba, akik addig nem vehettek benne részt.

Öröm, hogy minden hétvégén bejöhettek a városba

A projekt összetett és egymást kiegészítő tevékenységeket bonyolított le a bekapcsolódó iskolákban: az afterschool program az iskolai lemaradások behozását célozta, az informális művészeti programok, a vizuális és a közösségi színház műhelyek alternatív önkifejezési eszközökkel segítették a fiatal résztvevőket, hogy jobban megértsék önmagukat és társadalmi helyzetüket.

„A vizuális műhely tágabb kerete az volt, hogyan pozicionálják a gyerekek magukat a világban. Például térképeket hoztunk, hogy elképzelhessék, a város struktúrájába hogyan épül be az utca, ahol élnek, vagy maga a szeméttelep, és milyen a viszonyuk ehhez. Térképet készítettünk felülnézetből, mindenki berajzolta, hogy hol lakik: kik a szomszédok, a rokonok. Több csoporttal is készítettünk közös térképeket” – idézte fel Csala Hermina grafikus a vizuális műhely koncepcióját.

„A projektnek nagyon kicsi volt a költségvetése, viszont nagy hatékonysággal működött: a gyerekek nagyon örültek a tevékenységeknek. Hát képzeljük el, hogy minden hétvégén bemehettek a városba, a Tranzit Házba, ahol más nemzetiségűekkel találkozhattak, szocializálódhattak: nem kis dolog az, hogy színház, pantomim, kontakttánc, festés során ismerkedhettek. Sokat számított ez: a gyerekek közötti, egymással szembeni előítéletek lebomlottak” – magyarázta látható lelkesedéssel Ioan Florin Talan, a Traian Dârjan iskola mediátora, mekkora élmény volt a diákok számára hétről hétre bemenni a város központjában tartott foglalkozásokra.

Csala Hermina, a vizuális műhely egyik koordinátora úgy emlékszik vissza, hogy bár az eredeti tervek szerint nem csak szociálisan hátrányos helyzetű, roma gyerekek vettek volna részt a foglalkozásokon, ezt végül nem sikerült megvalósítani. Szerinte szervezési okok állhattak a döntés mögött, hiszen nehezebb lett volna összehangolni a tevékenységeket a különböző közegben szocializálódott gyerekek képességei szerint.

Ollóval vágni és megérteni a társadalmat

A közösségi színház foglalkozásokkal párhuzamosan zajlott a vizuális műhely. Az volt a módszertani alapelv, hogy kizárják az iskolai oktatásban gyakori hierarchizált működést, és olyan eszközöket tesznek hozzáférhetővé, amiket a gyermekek máskor nem tudnak használni, számítógépet, laptopot, egyéb eszközöket. Elképzelésük szerint ők átfogó keretet ajánlottak a gyerekeknek, hogy aztán mindenki saját ötletével fejlessze ezt tovább.

„Voltak kisebb csoportok, akik kódnyelvszerűen minimalista, színes formákat szerettek rajzolni, amikhez aztán mi is csatlakoztunk, találtunk ki hozzá témát. Ott álltunk mögöttük. Tele voltak energiával, folyamatosan mozgásban volt az egész anélkül, hogy órára lebontottuk volna.”

„Látszott, hogy hiányoztak a metódusok, hiányos volt az eszköztárunk: nehéz is volt begyűjteni a szerteágazó tudást. Szombatról szombatra megleptek minket a gyerekek. Például szünet után nehéz volt visszahívni őket a terembe: azzal próbálkoztam, hogy a foglalkozás és a szünet összefüggjön. Olyan játékokkal, amelyek kapcsolódtak az adott témához: ha az érzékekkel foglalkoztunk, alternatív kommunikációval, akkor az udvaron is ilyen játékokat játszottunk: érintéssel adtunk tovább egy jelet például, így folyamatos maradt a tevékenység, és mi sem estünk ki belőle” – értékelte a műhely kísérleti jellegét Hermina.

A vizuális műhelyben három csoport vett részt egy év alatt: a csoportok különböző létszámúak voltak, és szombatról szombatra meglepték a programvezetőket. Csala Hermina korábban nem foglalkozott hosszabban gyerekekkel, az volt számára a nagyobb kihívás hogy nem voltak kész módszerei. Az viszont erősségnek számított, hogy más projektekhez képest ez viszonylag hosszú ideig és folyamatosan tartott.

Ennek során a kisebb léptékű sikerek is fontosak, „például hogy «rajzban» sikerült leültetni egy kislányt egy padra: együtt radíroztuk, húztuk a vonalakat, hogy perspektívába kerüljön a kép. Egyből látszott, hogy óvodai, iskolai hiányosságok vannak, nem tudják fogni az ollót, így nem vág. Tudtuk, hogy kiállítást kell készíteni a végén, de nem az volt, hogy akkor gyártsunk minél szebb objektumokat. Hívtunk művészeket, diákokat, hogy változzanak a foglalkozások, a gyerekek ismerkedjenek másokkal is” – fejtette ki a tevékenységvezető.

Kié a kudarc, ha az?

Bár a projekt fogadtatása pozitív volt, lezárulta után nem folytatódtak a beindított mechanizmusok. A távlati célok eléréséhez elengedhetetlen lett volna a projekt további finanszírozása, a városvezetés és a tanfelügyelőség felelősségvállalása.

Kis és nagy sikerei, kis és nagy kudarcai egyaránt vannak a ROMEDIN szintű projekteknek. A hiányosságok pedig az oktatás rendszerszintű buktatóira hívják fel a figyelmet: az állami intézmények nem tesznek megerősítő lépéseket, hogy a pataréti közösségekben élő gyermekek vegyes iskolába járhassanak, vagy úgy szervezzék újra a Dârjan iskolát, hogy különböző etnikumú és szociális helyzetű gyermekeket iskolázzon be a szamosfalvi negyedből – tematizálja a problémát a projekt záródokumentuma.

„Az iskola utáni foglalkozásra (afterschool) szükség van, főleg azoknak a gyerekeknek, akik olyan közegből jönnek, ahol nincsen lehetőségük otthon elkészíteni a házi feladatot, tanulni, készülni másnapra, mert nincsen például áram, nincsenek megfelelő körülmények, anyagi háttér vagy a szülők sem tudnak olvasni” – fogalmazott az iskola mediátora. Az afterschool vagy délutáni iskola abból a szempontból fontos, hogy a nehéz körülmények között élő gyermekek számára lehetővé teszi az évek során felhalmozott hiányosságaik pótlását.

Hogy kerül a krokodil a Szamosba?

Az egyik vizuális műhely alatt – meséli Hermina – szünetről beérkezve a gyerekek arról számoltak be, hogy hatalmas krokodilt láttak a Szamosban. Gyorsan neki is fogtak összerakni gondolatban, hogy milyen volt a szamosi szörny. Több találkozáson keresztül együtt dolgoztak a krokodil 3D-s változatán, ami végül elkészült.

A Desire a közelmúltban indított új projketjének, a Căși sociale ACUM!-nak ez a krokodil lett a logója, ami a közös munkát és összetartozást is szimbolizálhatja. Az új projekt nem a korábbi folytatása, mégis tovább viszi a megkezdett munkát azzal, hogy a szociális hátrány egy másik fontos tényezőjére fekteti a hangsúlyt. A lakhatási körülmények, a szociális lakások problémája nem független az oktatástól sem „olyan körülmények között, amikor az önkormányzati lakásalap drasztikusan csökkent, a lakhatás évtizedek alatt kizárólag ingatlanüzletté vált, és éppen azok hozzáférését a szociális lakásokhoz korlátozzák, akik jogosultak volnának erre” – olvashatjuk a Desire honlapján.

Jakab Villő Hanga

The post Iskola a határon. Vaskos oktatási szegregáció, csírázó deszegregáció Erdély leggazdagabb városában appeared first on Átlátszó Erdély.

A romániai oktatásban a szegregáció nagyon változó formáival találkozhatunk. Bár maga a jelenség társadalmi szintű, a szegregáció mindig személyes történet is: minden egyes gyermek külön története arról, hogyan fosztották meg a méltányos lehetőségektől. A mindennapok nyelvén: hogyan fosztották meg attól, hogy boldogabb gyerekkora és elfogadhatóbb felnőtt élete lehessen.

A szegregáció úgy működik, hogy bár tudni mindannyian tudunk róla, valahogy mégsem sikerül rajtakapni a folyamatot. Két dologra gondolok: arra, hogy gyerekként biztos mindannyian tapasztaltunk bizonyos fokú kirekesztést, ha magunk nem is voltunk áldozatai, tehát van személyes élményünk róla; és arra, hogy ha olyanként akarunk rálátni a folyamatra, aki nem diák, szülő vagy tanár, nehezebb dolgunk van. Azért nehéz kívülről belátni, mert az elnyomottsághoz hozzátartozik a beszédtől való megfosztottság is. Az elnyomó hallgatása elhallgatás.

A szegregáció két nagy története: a számok és a sorsok

A szegregáció történetét számokban viszonylag egyszerű volna megírni, ha a megyei tanfelügyelőségek, betartva az erre vonatkozó oktatási törvényeket, elvégeznék a számukra előírt munkát, vagy ha az oktatási minisztérium komolyan venné önmagát, és számon kérné azt, amit törvényben, rendeletekben, kerettörvényben, függelékekben évek óta, hosszasan (de nem eléggé alaposan) elrendel. Ehhez a történethez tehát elsősorban alapos mérések kellenek és százalékok, hogy ki, hol, hányan, hányszor stb. Ezekben segítenek a szegregációs indikátorok.

A szegregáció másik nagy története nem körvonalaz egységes képet, nem lehet diagramok segítségével bemutatni, mert ez sorsokból áll. A szegregációnak ehhez a szintjéhez csak személyesen lehet eljutni, figyelemmel, odafordulással, empátiával. Ott van körülöttünk mindenhol, nem csak az oktatási rendszerben. És annyi megjelenési formája van, mint Harry Potter világában a mumusnak – igen, a szegregáció is szereti magát a sötétebb, dohos-poros, elzárt helyekre befészkelni. Fontos különbség a mumus és a szegregáció között, hogy a mumus valójában ártalmatlan alakváltó, a szegregáció viszont úgy szívja ki áldozataiból az örömet és annak lehetőségét, mint a dementorok.

Hogyan vegyük észre a szegregációt az iskolánkban

A szegregációval szembeállított inkluzív oktatás nem úgy valósítja meg az egyenlőséget, hogy egyforma bánásmódban részesít, hanem úgy, hogy minden gyermek saját igényeire válaszolva esélyegyenlőséget teremt. Két idevágó (ismert) sztori is van arról, hogy mit várunk el, és mit nyújtunk.

Ha egy halat az alapján ítélsz meg, hogy fel tud-e mászni a fára, akkor ő egész életében lúzer marad.

A másik sztori jobb képpel:

Az inklúzió nem elfogadás, hanem befogadás: az elfogadásban benne van, hogy az elfogadott más, de mi ezt elnézzük neki, vagy elnézzük őt magát; a befogadás nem hangsúlyozza a különbséget, hiszen mindannyian különbözünk, hanem azt emeli ki, hogy egy közös csoportot alkotunk, ahol egyenlő felek vagyunk. Ahol nagy az elfogadás, ott nagy a baj. Azt gondolom, hogy az elfogadás passzív viszonyulásmód – szemben a befogadás aktivitásával –, s ilyenként az egyik módja annak, ahogyan a szegregáció működik: ő/ők ilyenek, elfogadjuk, nincs mit csinálni. A befogadás munka, egymás megértésén alapul.

Nemrég beszélgettem egy Kolozsvárhoz közeli magyar többségű településen tanító tanárnővel, aki annyira nyitott volt, hogy őszintén mesélt a sulis viszonyokról. A településen nincsen etnikai konfliktus, úgy tűnik az első szavakból, hogy elfogadáson alapuló békés együttélés van. Aztán a közösségi események kapcsán, ahol egyaránt részt vesznek a falubeli magyar és roma lakosok, elhangzik, hogy „Ilyenkor [a romák] képesek megvenni drágán a süteményeket ahelyett, hogy otthon sütnének.”

Ebben a mondatban mondjuk elfogadás sincs, de megértés még annyira sem, mert a megértés a miértekre keres választ. Miért nem sütnek vajon otthon süteményt? Miért veszik meg drágán? Miért vesznek olyan sokat belőle, ha alig van pénzük? Mit jelent nekik az a sütemény?

Én az alapján, amit a mélyszegénységben élő diákjaim otthonában láttam, amikor tanítottam, tudom, hogy ilyen körülmények között általában nincsen otthon mixer vagy habverő, és nincsen receptes könyv sem, és nincsen idő sem, és nincs sütő sem, amiben süteményt lehetne készíteni. (És sokszor olyan kályha sincs, ami rendesen kifűti télen a lakást.) Szóval ezért nem sütnek süteményt azok, akik mélyszegénységben élnek, még ha olcsóbb is volna, mint megvenni.

„Velük legalább lehet dolgozni”

De ennél többről szól az, hogy miért vesznek olyan drágán, olyan sok süteményt egy közösségi eseményen: mert az esemény számukra is ünnep, és a közösséghez való tartozást jelenti, az egyenlő részvételt.

Vannak nyilvánvaló és kevésbé nyilvánvaló jelek, amikből felismerhetjük a szegregációt. Ha egy intézményen belül származás, teljesítmény, vallási hovatartozás, sajátos nevelési igények stb. alapján külön épületszárnyban vagy osztályban vannak a tanulók, az bizony szegregált oktatás.

De az is szegregált oktatás, ha bármilyen megkülönböztetés alapján tanulókat az osztálytermen belül fizikailag kirekesztünk, mondjuk a hátsó padokba ültetjük őket. Tehát ha az osztályban a „rossz tanulók” hátul ülnek, mert „őket úgysem érdekli”, a „jó tanulók” pedig elöl, mert velük „legalább lehet dolgozni”, az szegregált oktatás.

Pedig a törvény betűi szerint az oktatás minden gyermek számára egyenlő hozzáférést nyújt, nem diszkriminál, „barátságos, demokratikus iskola, amely értékeli a szociális, etnikai, kulturális különbözőséget.”

Azokról, akik nem tudják, mit jelent a pluszpont

Ha az osztályban vannak tanulók, akik órai igényeire nem figyelünk, akik alig, vagy semmilyen szinten nem tudnak bekapcsolódni az órai tevékenységbe, akkor az szegregált oktatás. De az is az, ha nincsen olyan órai csoportmunka, ahol heterogén csoportban, egymástól tanulva dolgozhatnak a tanulók.

Az is szegregáció, ha egyes gyermekek nem kapnak házi feladatot, mert nem oldanák meg, mások pedig kapnak; vagy ha egyeseknek jár a pluszpont, mert olyan feladatot kaptak, amit meg is tudnak oldani, mások pedig sohasem kapnak olyat, ami számukra is motiváló és megoldható volna.

Ha egy tanuló nem tudja, hogy mit jelent a pluszpont, mert sohasem kapott, akkor az szegregáció. Szegregáció, ha nem vesszük észre, hogy egy tanuló csak a névsorban és a naplóban szerepel, de iskolába már nem jár.

Egyeseknek minden (meg nem oldható) házi feladat egy lépés kifelé a társadalomból. Aki azt gondolná, hogy itt egyszerűen lustaságról van szó, az tegye fel a megértés felé vezető Miért? kérdést.

A házi feladatos rendszer eleve erősíti a szegregációt, hiszen egyeseknek van otthon íróasztaluk, másoknak nincs, egyesek kapnak otthon szülői segítséget, motivációt, mások nem, és még tovább: egyeseknek van mit enniük iskola után, mások pedig dolgoznak ehelyett, vagy szüleik elől rejtőzködnek.

Annyira elfogadott, hogy észre sem vesszük

A korábban említett szegregációs indikátorok segítségével és őszinte válaszokkal is könnyen felismerhető a szegregáció folyamata. A téves megítélés azonban ellehetetleníti a szegregáció tényének nyilvánossá válását, pedig a nagyobb munka a második szakaszban, a belátás után következne. Téves megítélés például, hogy jobb a „lemaradottaknak”, ha külön osztályban vannak; vagy hogy létezik olyan etnikai alapú szegregált (marginalizált) iskola, ami elfogadható.

A szegregációt kutató tanulmányok jól láthatóvá teszik, hogy a folyamat rurális közegben inkább jellemző, illetve hogy városokban a marginalizált csoportok azok, akik inkább veszélyeztetettek.

A korábban említett tanárnőt arról kérdeztem, hogy milyen az iskolában a magyar és a roma tanulók közötti viszony, hogyan vesznek részt az oktatásban, az iskola életében. Azért tanulságos ez a beszélgetés, mert a szegregáció folyamatára egy átlagos, rurális közegben működő intézményben mutat rá.

A szegregációs indikátorok hatékonysága is kitűnik, hiszen azt kevesen ismernék be jó szívvel, hogy maguk vagy az iskola szegregáltan oktat, azonban olyan személytelen kérdésekre, hogy mekkora a roma gyerekek aránya az osztályokban, vagy hogy a hátrányos helyzetű gyermekek hol ülnek a teremben, egyszerűbb válaszolni.

Az átlagos, magyar többségű iskoláról első körben az derült ki, hogy nincs különbség a tanulók között, hogy „a magyarok sem jobbak a romáknál”, nincsen szegregáció az osztályokban.

A kis létszámú V-VIII. osztályos iskolában a tanárnő ismeretei szerint az elmúlt két évben nem készült olyan mérés, amely a tanulók szociális hátterére, etnikai hovatartozására kérdezett volna rá, és ennek tükrében vizsgálta volna iskolai teljesítményüket, közösségbeli viszonyaikat. Ha mérés és felismerés nem volt, akcióterv sem készülhetett, amely az esetleges szegregáció veszélyére válaszolhatna, lépéseket tenne a kirekesztés és ennek negatív hatásai ellen.

Ami nem segít, az árt

Kiderült, hogy egy osztályt leszámítva, ahol a roma tanulók többségben vannak, a roma gyermekek térben eltávolodva, az utolsó padokban ülnek, hogy bár eredményeik az átlag alatt maradnak, nem készül az igényeikhez illeszkedő, inkluzív program. Viselkedésükkel nem zavarják az órát, inkább csendben tűrik a feladatnélküliséget.

Amikor az egyes osztályokban a tanulók etnikum szerinti elosztására és az órákon való részvételére kérdeztem rá, kiderült, hogy vannak „elfelejtett” tanulók is, akik különböző okokból maradtak ki: osztályismétlés, gyermekkori munkavállalás (pl. otthon kell vigyázni a kistestvérre), fiatalkori házasság stb.

A kollégák körében – a tanárnő elmondása szerint – nem jellemzőek a rasszista, kirekesztő megjegyzések, ugyanakkor munkájukban általában nem tesznek kísérletet a kimaradó tanulók aktív bevonására.

Az elmúlt években az iskolában nem volt rá példa, hogy az inkluzív oktatást népszerűsítő, vagy a deszegregálást tematizáló kampányt, projektet valósítottak volna meg. Valójában ebből a narratívából az körvonalazódik, hogy az iskolában dolgozók nem tudatosak abban a tekintetben, hogy mit jelent a szegregálás, hogy a mindennapi gyakorlatukkal hozzájárulnak a folyamathoz, vagy hogy az intézménynek törvény általi kötelezettsége akadályozni a mechanizmust.

A törvény betűi és a valóság közötti szakadék

A romániai oktatás helyzetére, a vonatkozó kérdésekre úgy tűnik, hajlamosak vagyunk csak olyankor felfigyelni, amikor az egyébként mindennapos esetek a média közvetítésével napvilágot látnak. Amikor arról hallunk szenzációs hírt, hogy egy tanár tanulókat bántalmazott (esetleg fordítva), hogy rosszak az érettségi eredmények, hogy stagnál az analfabetizmus visszaszorítása, hogy magas az iskolaelhagyás aránya, felkapjuk a fejünk. Valami mégis hiányzik, egy lépés, hogy az elszigeteltnek tűnő jelenségektől eljussunk a strukturális problémákig.

2017 januárjától érvénybelépő rendelet, ami az oktatás fontos strukturális hiányosságára válaszol, úgy tűnik, nem váltotta ki a köz érdeklődését. Ez a rendelet a 2007-est egészíti ki: egyrészt a szegregálás tiltását etnikai alapúról kiterjeszti a szociális helyzet, vallási meggyőződés, iskolai teljesítmény vagy sajátos nevelési igény alapján történő kirekesztés tiltására; másrészt pontosítja, hogy kinek a felelősségi körébe tartoznak az előirányzott lépések.

A rendelet az első kitételekben utal rá, hogy itt egy társadalmi jelenség tiltásáról van szó, az viszont már kevésbé világos, hogy a törvény gyakorlatba ültetése milyen konkrét lépésekkel valósul(hatna) meg, hogy ehhez az iskolák és tanárok milyen támogatást kapnak az államtól, hogy mi az, ami megváltoztatja azt a mentalitást, ami a 2007-es rendelet hatására sem változott látványosan, illetve hogy egészen pontosan milyen büntetésre számíthat az, aki nagyon gyorsan nem kezd el hinni az inkluzív oktatásban.

A 2007-es rendelet nevetséges módon öt cikkelyben írja elő, és két függelékben pontosítja a roma tanulók szegregálásának tiltását az oktatásban. Az első cikkelyéből megtudjuk, hogy a szegregáció a diszkrimináció súlyos formája, aminek negatív következményei vannak a roma tanulók egyenlő részvételére az oktatásban. (Most komolyan?) Aztán a módszertanra vonatkozóan annyi derül ki, hogy

1.) a 2007-2008-as tanévtől kezdődően I. és V. osztályokban tilos roma többségű csoporttal indítani osztályt;

2.) az iskolákban a szegregáció mértékének és formájának felmérését, elemzését illetve a deszegregációs programok megvalósítását az iskolákkal, a hatóságokkal és az érintett civil szervezetekkel együttműködésben a megyei tanfelügyelőségeknek kell elvégezniük.

A belső mérések könnyen manipulálhatóak

Ennél konkrétabb módszertan, ami egységbe foglalná a tanfelügyelőségek és az iskolák kötelezettségét, nem volt. A korábban említett szegregációs indikátorokat a függelékek tartalmazzák, ezek alapján lenne elvileg mérhető a szegregáció – ha valaki akarná mérni. A mérési indikátoroknak szakmailag ellenőrzött alkalmazás, centralizált elemzés és az egyes helyzetekhez illő beavatkozás nélkül semmi értelmük nincs.

A 2007-es rendelet a maga felszínes módján, gyakorlati megvalósítások nélkül olyan keret marad, ami még figyelemfelkeltésre sem alkalmas, az állami oktatásban résztvevő szakemberek mentalitásában gyökerező tévhitek tisztázását pedig egyáltalán nem célozza meg. Mire alapozhatnánk az állami iskolákban elkészülő belső mérések – ha lennének ilyenek – hitelét, amikor ezeket a jelentéseket nem független szakértők készítik, hanem a tanügyben dolgozók, akik ha nem egyébbel, passzivitásukkal, maguk is részt vesznek a szegregációban?

Az iskolai szegregáció eseteinek azonosításához és elemzéséhez megadott indikátorok pusztán kvantitatív mérést tesznek lehetővé, ami könnyen manipulálható. Olyan indikátorok szerepelnek a függelékben, mint a roma tanulók aránya osztályonként, iskolaköteles tanulók száma, akik nem járnak iskolába, hátrányos helyzetű csoporthoz tartozó tanulók aránya az osztályokban, térbeli elosztás és távolság, szegregált iskola esetén a távolság egy vegyes iskolától, milyen fokú a tanerő képzettsége, elmozdíthatóak-e a padok, van-e ivóvíz, villany stb.

Betűk a társadalmi beidegződéssel szemben

A 2016-os rendelet nem csak abban a tekintetben részletezőbb az előzőnél, hogy kiterjeszti a szegregáció által érintett csoportok listáját, hanem abban is, hogy pontosabban jelöli ki a felelősségi köröket. Az előző rendelethez hasonlóan szintén elméleti szinten marad, hiszen az nem világos, hogy az intézkedések elmaradása pontosan milyen következményekkel/büntetéssel jár („atrage răspunderea disciplinară, administrativă, civilă sau penală, după caz”).

A rendelet azon részét, ami az akcióterv és a felelősségi körök meghatározását írja le, azért fontos ismerni, mert a törvény nem ismerete ellehetetleníti annak számonkérését.

A Romániában működő iskoláknak a szociális, kulturális, gazdasági viszonyok függvényében különböző szinten kell szembenézniük a szegregáció eseteivel: ahogyan az erre vonatkozó tanulmányok is rámutatnak, más a helyzet városi és vidéki környezetben, más a helyzet egy etnikai alapon szegregált iskolában és más egy olyan nagyvárosi intézményben, ahol kevésbé látványos a szegregáció folyamata, ami osztályonként esetleg (csak) egy-két gyermeket érint. A legtöbb iskola jelenlegi gyakorlata azt mutatja, hogy hiába a törvény, ha ahhoz hiányzik az intézményi keret, az anyagi fedezet és a megfelelően képzett szakerő.

Jakab Villő Hanga

The post Szegregáció: mumus vagy dementor? appeared first on Átlátszó Erdély.