Cikkünkben a történeti előzmények fényében tárgyaljuk a sajátos nevelési igényű gyerekek oktatáshoz való hozzáférését Romániában. Kevés gyerek jár speciális oktatásba, sokan tanulnak integráltan, és mégtöbben vannak azok az SNI-sek, akiket hivatalosan nem diagnosztizáltak.

A cikk első részében egy speciális oktatásban tanuló gyerekről és szülei dilemmáiról olvashatnak. A második részében fejlesztőpedagógusok elemzik az integrált oktatást és a kisegítő pedagógusok tetemes hiányát. Statisztikai adatokat is közlünk hat olyan megye tanfelügyelőségétől, ahol jelentős arányban vagy többségében élnek magyarok. A harmadik részben azokról az SNI gyerekekről olvashatnak, akik a gyermekvédelem gondozásában állnak és speciális oktatásban részesülnek.

Nehezen veszi észre egy szülő a másságot

Kinga egy háromgyerekes édesanya, aki egy Csíkszeredához közeli faluban lakik családjával. Gyerekeit a falusi iskolába szerette volna íratni, mert meggyőződése, hogy nem a versenyorientált városi iskolák nyújtják a legjobb nevelést számukra. De legnagyobb gyermekénél mégsem volt erre lehetőség, más szempontokra kellett figyelnie az iskolaválasztáskor.

“Ha falun lakunk, ahhoz a közösséghez tartozunk, s ott járnak iskolába. Nincs rossz iskola, nincs jó iskola, vannak pedagógusok és vagyunk mi. Azt a kettőt összerakjuk, s akkor viszontlátásra” – mesélte Kinga az eredeti tervekről.

Az édesanya beszámolt nekünk arról, ahogyan gyanakodni kezdett legnagyobb gyermeke, Márti fejlődésére (a gyerek nevét megváltoztattuk – szerk. megj). Miután a második gyermeke is megtanult járni, akkor vette észre, hogy a kicsi Mártihoz képest sokkal magabiztosabban mozog, aki mikor szaladt, a karjait csak lóbálta maga mellett. Kinga visszagondolva jött rá, hogy Mártinál csecsemőkorban kimaradt az átfordulás, a mászás és a végtagok kombinált mozgatása.

A kognitív fejlődés épp ellenkezően történt Márti esetében. Egy évesen már kerek, bővített mondatokban beszélt, de furcsamód úgy, hogy egyáltalán nem használt ékezetes magánhangzókat. Az á, é, ö, ü hangok teljesen kimaradtak, és az í, ó, ú-t is röviden ejtette. „Azt mondta, hogy feher. Olyan édeske volt hallani”, mesélte Kinga, aki aggódott, hogy a gyerek hogyan fog megtanulni helyesen beszélni, és később írni.

Mártiból ömlött a szó, egész nap csacsogott, de a napközis korú lánykát sehogy sem lehetett rávenni az alvásra. A felgyűlt energiákat beszéddel vezette le, és ha elkezdett egy történetet mesélni, akkor abból semmivel sem lehetett kizökkenteni, amíg a végére nem ért. Emiatt a napköziben szocializációs problémái is lettek. Bár mindenkivel szemben kedves és segítőkész volt, és semmiféle agresszió nem volt a viselkedésében, mégis egyre nehezebben illeszkedett be, és elszigetelődött a csoport többi tagjától.

Az édesanya elmesélte, hogy ekkortájt vették észre azt is rajta, hogy Mártinak a szemkontaktus tartásával is problémája van: ha kérdezel, rád néz, majd azonnal el is kapja tekintetét.

Merész döntés orvoshoz vinni egy értelmesen csivitelő gyermeket

Sokak számára nem egyértelmű az, hogy minden kis mozgászavarral vagy beszédhibával orvoshoz kell-e menni. Még szégyenli is a szülő, hogy esetleg túlaggódja magát, ha a gyerek 8 hónaposan még nem mászik és 2 évesen még nem beszél tisztán, mondta Kinga.

Az édesanya Mártit végül négy és fél éves korában vitte el gyermekneurológushoz. Sajnos nem az óvónénik, az óvodai tanácsadó vagy a családorvos javaslatára, hanem a saját kíváncsiságának köszönhetően.

„Egyszerűen meg akartam tudni, hogy én ezzel mit kezdjek. Hogy mondjon nekem valaki valamit, hogy nem megszokott, hogy az a gyerek reggeltől estig beszél”, így Kinga.

A neurológus a kislánynál két feltételezhető idegrendszeri másságot állapított meg: a figyelemhiányos hiperaktivitás zavart (ADHD) és a korai autizmus spektrumzavart. Márti tünetegyütteséből a hiperaktivitása a túlbeszélésben nyilvánult meg, az autizmus spektrumzavar gyanújára az adott okot, hogy nem tartja a szemkontaktust, mondta el édesanyja.

Klinikai pszichológus is megvizsgálta Mártit, és megállapította, hogy a kislánynak sajátos igényei vannak a fejlesztés terén. Az orvosok azt javasolták a szülőknek, hogy kérjék ki a sajátos nevelési igényt (SNI) igazoló bizonylatot. (Románul a sajátos nevelési igényű gyerekek (SNI): copii cu Cerințe educaționale speciale (CES). Románul az SNI bizonylat: Certificatul de Orientare Școlară și Profesională)

De mi az a sajátos nevelési igény? Ugye nem betegség?

Nemcsak az ADHD-s gyerekek sajátos nevelési igényűek, a fentieken túl még számtalan féle diagnózissal lehet ezt a besorolást igényelni.

Az SNI egy gyűjtőfogalom, gyakorlatilag minden beletartozik, ami a megszokottól eltérő, negatív irányú fejlődés, magyarázta Orbán Réka gyógypedagógus, a BBTE Alkalmazott Pszichológia Intézetének munkatársa.

„Ide tartoznak a gyógypedagógiai klasszikus kategóriák, mint például a mozgássérülés, látássérülés, hallássérülés, az autizmus, a viselkedési és érzelmi zavarok, a specifikus tanulási zavarok, az intellektuális képességzavar, az ADHD, tehát a hiperaktivitás és figyelemzavar problematikája”, foglalta össze a gyógypedagógus.

Az SNI többféleképpen alakulhat ki: egyrészt lehet örökletes, ami továbbadódik a család génkódjában, másrészt okozhatják olyan sérülések, amelyek a magzatot érik terhesség alatt, a születés során, illetve születés után.

Például okozhat a magzatnak agyi diszfunkciót, ha a terhesség alatt az anyát bántódás éri, agresszív, toxikus környezetben él. Vagy például, ha a szülés idején a csecsemő egy kis időre nem kap oxigént. Az SNI önmagában nem jelent intellektuális képességzavart, az csak az SNI egyik alcsoportját képezi.

Az SNI nem kinőhető. Gyakran halljuk a szülőktől, hogy „majd kinövi a gyermek”, de nem így van. Még a legenyhébb tanulási zavar is egy életen át tart. „Amennyire lehet, a képességeit fejlesztjük és tanítunk neki olyan stratégiákat, amelyekkel jobban tud boldogulni az iskolában. De az SNI gyereknek minden új helyzetben újra előjönnek majd a nehézségei”, magyarázta a gyógypedagógus.

Napjainkban már azok is megkaphatják az SNI bizonylatot, akik valamilyen betegség miatt hosszabb ideig kimaradnak az iskolából. Ha a hiányzás kihat egy gyermek tanulási fejlődésére, „akkor az feltételezi azt, hogy külön foglalkozást igényel”, tette hozzá Orbán Réka.

Nem bonyolult az SNI bizonylat megszerzése, ha már látta orvos a gyereket

Kinga a kislányának a megyei Nevelési Tanácsadó és Erőforrás Központnál (CJRAE) tudta kérvényezni az SNI bizonylatot. Ez az intézmény minden megyeszékhelyen működik és egy szakbizottság (SEOSP) bírálja el a beadott dossziékat.

A SEOSP szakbizottság a gyermek továbbtanulási lehetőségeihez is orientációt nyújt. Az SNI bizonylattal rendelkező gyermekeknek négyféle oktatási formát javasolhatnak. Mehetnek speciális iskolába, ahol kis létszámú osztályokban, gyógypedagógiai végzettségű tanárokkal, adaptált tantervvel tanulhatnak. Ugyanilyen oktatási formában tanulhatnak külön speciális osztályokban, az általános oktatási intézmények keretében. 

Vagy beiratkozhatnak az általános oktatásba, ahol integrált oktatásban részesülnek és egyéni fejlesztésekre járhatnak az iskola gyógypedagógusához. Negyedik lehetőségként a legsúlyosabb esetek otthoni oktatásban is részt vehetnek, mondta el Szabó Irén-Ottilia, a Hargita Megyei Nevelési Tanácsadó és Erőforrás Központ igazgatója és a szakbizottság elnöke, aki nyolc évig dolgozott tanítóként.

Megvizsgálják a benyújtott dossziét, aminek többek között tartalmaznia kell egy szociális ankétot, a szakorvosi vizsgálatok eredményét és egy pedagógusi szakvéleményt (az iratcsomó tartalma a CJRAE weboldalán elérhető, például a Hargita megyei itt). A szakbizottság minden olyan esetben behívja a szülőt a gyerekkel együtt felmérésre, amikor a bizonylatot első alkalommal igénylik. Ez alapján döntenek arról, hogy milyen típusú oktatást tanácsolnak a gyereknek, mondta el Szabó Irén-Ottilia.

A magyar nyelv sok helyen gondot jelent

A magyar gyerekeket nem tudják minden megyében anyanyelven elbírálni. Például Kolozs megyében a szakbizottság tagjai nem tudnak magyar nyelven beszélni a gyerekekkel, így csak az orvosi, gyógypedagógusi és klinikai pszichológusi szakvéleményre hagyatkozva állítják ki az SNI bizonylatot, tudtuk meg Orbán Rékától.

A bizonylat megszerzésében a szakemberek elérhetősége jelenthet nehézséget a szülőknek. Gyakori, hogy csak magánrendelőkbe tudják elvinni a gyereket, ahol fizetni kell a kivizsgálásért, mert a környék kórházában nem dolgozik magyar nyelven beszélő klinikai pszichológus és gyermekneurológus. Ez sok hátrányos helyzetű családot megakadályoz abban, hogy kiállíttassák az SNI bizonylatot, beszélt Orbán Réka a kolozsvári helyzetről.

Csíkszeredában például 2018 óta megkönnyítették az eljárást. A megyei kórház alegységeként működik a Lelki Egészség Központ, ahol ingyenesen kivizsgálják a gyerekeket.

Az SNI bizonylatot négy éves ciklusokban (óvoda, elemi iskola, gimnázium, középiskola) hosszabbítják, de lehet akár csak egy évre is kiállíttatni. A fejlesztőpedagógusok ehhez egyeztetett ciklusokban dolgoznak a gyerekekkel, mondta el Orbán Réka.

Az SNI bizonylattal járnak szociális juttatások is. „A gyerek kap körülbelül havi 250 lej értékű segélyt egy szociális bankkártyára, és tavalytól van energiakártyánk is, amelyre évi 2700 lejes támogatást kapunk”, mondta el Kinga.

A 2017/564-es törvény vonatkozik az SNI-sek támogatására, amit a napi élelmiszerre, bentlakásra, tanfelszerelésre és ruházatra kapnak. A pontos összegek táblázata a 2022/838-as kormányhatározatban található meg.

Ezen kívül az SNI gyerekek kaphatnak más szociális juttatást is. „Viszont azok az SNI-sek, akik nevelőszülőknél vagy családi típusú otthonokban nevelkednek, nem kapják meg az SNI bizonylattal káró juttatásokat, mert ők már a gyermekvédelmi rendszeren belül részesülnek ebben”, tájékoztatott Szabó Irén-Ottilia.

Papíros lesz a gyerekem, és egy életre megbélyegzett?

Kinga arról is mesélt, hogy még a saját családjában is többször kellett érvelnie azért, hogy megértsék, az SNI bizonylat nem hátrányos megkülönböztetést jelent majd a gyereknek. 

„Jaj, sérültségi besorolt lesz a gyerek attól, hogy sokat beszél?!”, vonta kérdőre egyik közeli hozzátartozója, idézte fel az édesanya.

Általában a romániai szülők félnek attól, hogy a dokumentummal betegnek titulálják a gyermekeiket, ezzel hátrányos helyzetbe kerülnek az oktatás, majd a későbbi munkavállalás terén. Aggódnak, hogy a „papíros gyermek”, ami eleve megkülönböztetés a szemükben, fiatal felnőttként szerezhet-e majd például jogosítványt.

„Nagyon sok szülő azért ódzkodik ezt a papírt kikérni, mert attól fél, hogy ez a gyerek számára egy bélyeg lesz. Nagyon sokan gondolják azt, hogy inkább megoldjuk mi, elvisszük őket magán foglalkozásokra”, mondta el Orbán Réka, majd elmagyarázta, fejlesztés nélkül nem várhatunk csodát egyik gyerektől sem.

Kimondott megkülönböztetés nincs, az SNI-s fiatal felnőttek lehetnek munkavállalók vagy szerezhetnek jogosítványt. A valóságban mégis azt látjuk, hogy a munkaadók nem szívesen dolgoztatják őket. 

„Hivatalosan nem lesz hátránya. Viszont nagyon sokszor találkozunk azzal, hogy főleg a munkaadók ilyen-olyan okoknál fogva fel se veszik őket. Vagy ha felveszik őket, de utólag derül ki, hogy probléma van, akkor valamilyen oknál fogva elbocsátják. Nem azért, mert SNI, az nem szép dolog, meg törvényellenes, de akkor kitalálnak valami olyat, ami plauzibilis és elfogadható, és nem megtámadható. Ez valójában egy rejtett bélyeg”, osztotta meg tapasztalatait Orbán Réka.

Az SNI-sek is kaphatnak jogosítványt. De sokszor megtörténik, hogy valaki fiatal felnőttként még mindig a diszlexiás zavarral küzd, és hiába szeretné, képtelen megtanulni a KRESZ anyagot a jogosítvány letételéhez. Ezeknek az embereknek sokat segített volna, ha iskolás korukban már diagnosztizálják őket és megfelelő oktatásban részesülnek.

Ha nincs ott a szülő, a rendszer nem fogja gyógytornára hordozni a gyereket

„Hátra lehet dőlni egy sérültségi besorolás után, de nem érdemes”, mondta ki határozott meggyőződését Kinga. Az édesanya arról is meg kellett győzze családját, hogy a gyerek otthoni fejlesztéseket is igényel. Az első igazi kihívás a gyógytorna volt.

A kislányt a csíkszentmártoni Korai fejlesztő központhoz vitték TSMT tornára (tervezett szenzomotoros tréningre). „Egy speciális torna, a központi idegrendszer stimulálására” – magyarázta Kinga, továbbá elmondta: „ez egy fizetős szolgáltatás, nem volt olcsó”.

A szülők kitartottak, havonta egyszer Mártival eljártak a korai fejlesztőbe, ott megtanulták a gyógytornásztól a gyakorlatokat, amelyeket aztán minden egyes nap otthon végig kellett csináljanak a gyerekkel. „Már ennyi is olyan profilváltást jelentett a mindennapokban, hogy nagyon nehéz volt alkalmazkodni”, ismerte el Kinga.

„Fene gondolná, hogy milyen nehéz, hogy egy gördeszkán végighúzd a gyermekedet a szobában. Felnőtteknek is megterhelő. Bukfencezni nagyon nehezen tanult meg. Ezek szépen kisimultak, ahogy gyakoroltuk. De sírt, nem akarta csinálni. Szerintem ez nagyon kimerítő volt gyereknek is, szülőnek is. És minden nap úgy csináltuk, hogy még van két kicsi gyermekem mellette”, foglalta össze Kinga a kimerítő munkát. Az édesanya úgy gondolja, az autizmusra való hajlamot a gyógytornának köszönhetően sikerült végül kiküszöbölni.

Az édesanya itt sem állt le, mert még egy tejallergiát is sikerült diagnosztizáltatni a gyereknél. „Mert ezt a vonalat is elkezdtem követni, hogy milyen köze van a bélflórának az idegrendszerhez” – magyarázta Kinga – „állítólag a kazein nagy károkat tud okozni a gyerek idegrendszeri fejlődésére. És akkor csináltattunk egy allergia tesztet, és mit ad az isten, a gyermek teljesen kazein érzékeny.”

Beszédhibájával Márti a Hargita Megyei Nevelési Tanácsadó és Erőforrás Központhoz járt egyéni finommotorikás foglalkozásra, amely révén fokozatosan kijavította és megtanulta az ékezetes hangok kiejtését. Ezen a foglalkozáson ingyenesen vehetnek részt az SNI bizonylatos gyerekek, de sajnos csak a megyeközpontban van tanácsadó kabinet.

Arra a kérdésre, hogy a napköziben kapott-e fejlesztést a kislány, Kinga azt felelte: „Volt a napiba egy logopédus. De nem tudom, hogy foglalkozott-e vele, mert Márti egyéb fejlesztésekre járt”, pontosabban nem beszédfejlesztésre volt szüksége.

Az SNI bizonylat még mindig stigma, a speciális iskola még nagyobb

Bár az SNI bizonylat lényege az lenne, hogy a gyereknek lehetősége legyen egy alternatív, minél inkább az ő problémáit fókuszba állító oktatásra, a közösségek gyakran stigmatizálják azokat a gyerekeket, akiknek „papírjuk” van.

Márti szülei úgy tervezték, hogy a lakhelyükhöz legközelebbi falusi iskolába íratják be a gyereket. De a tanévkezdés előtt pár hónappal, 2020 nyarán telefonhívást kaptak a Hargita megyei tanácsadó központtól, hogy a csíkszeredai Szent Anna Speciális Szakiskola elindítja az első előkészítő osztályát, ahová várnak minden SNI gyermeket. Ugyancsak a 2020-2021-es tanévtől először indítottak elsőtől nyolcadikig minden évfolyamon osztályokat.

Habár az SNI bizonylat elintézéséből végül nem csináltak nagy ügyet, annál nagyobb botrány lett Kinga családjában abból, hogy melyik iskolába írassák be a gyereket: általános vagy speciális oktatásba.

„Azt megharcoltam, mert amikor a nagyszülők meghallották, hogy a Szent Annába adom, nagyon tiltakoztak. Régebb gyakorlatilag oda jártak iskolába a fogyatékosok, és inkább a gyermekvédelmisek”, mondta el Kinga a megbélyegzésről.

Kinga végül egyetlen érvvel tudta meggyőzni saját tiltakozó családját, hogy a speciális iskola mellett döntsenek. „Azt mondtam, hogy egy 25 fős osztályban nem fog boldogulni, sem ő, sem a tanár. Az a gyerek, aki megcsinál mindent, de csak akkor, ha a hátánál állsz, és tudja, hogy ott vagy, akkor nem áll fel és nem szalad el”, mesélte az édesanya.

A speciális iskolában afterschool is van minden délután, ez is döntő érv volt a szülőknek. „Azzal győztem meg a férjemet, hogy látom a baráti társaságunkban, hogy elsős vagy másodikos gyermekekkel egész délután tanulnak, sokszor este kilencig. Nem akarok ilyet, és nem jó ez így, ismételgettem. Inkább adjuk be egy három fős osztályba. Minden szülő erről álmodik, illetve máshol ezért kemény pénzeket fizetnek”, foglalta össze Kinga az otthoni döntés hátterét.

A stigmának komoly történeti háttere van Romániában

„A sérült gyerekeket a kommunizmus ideje alatt rejtegetni kellett, azt mondták, hogy mondjanak le róluk. Sokaknak mondták, hogy hát hagyja ott (a sérült gyermeket) a kórházban, és csináljon másikat. Speciális intézetekbe küldték őket, és gyakorlatilag a szülőnek semmi beleszólása nem volt, hogy mi történik a gyerekkel. Ez szerintem generációkon keresztül benne maradt az emberek tudatalattijában”, vázolta fel Orbán Réka a történeti előzményeit a SNI stigmának.

A hetvenes évektől volt jellemző, hogy több száz fős mammutintézeteket hoztak létre a gyermekvédelemnek, messze a városoktól, ahova begyűjtötték a sérült vagy árván hagyott gyerekeket.

„Így lett például Zsukon, a falu mellett a halmozottan sérültek intézete, ahol elvileg ellátták őket, de gyakorlatilag nem. ‘71-ben mondták azt, hogy itt vannak a Kárpátokban, jó a levegő, nincsenek mentális problémák, nincsenek sérültek, tehát nem kell se pszichológus, se gyógypedagógus, megszüntetve ezzel a szakemberképzést is országszerte”, hozott Orbán Réka egy Kolozs megyei példát.

A rendszerváltás után is megmaradt a rejtett bélyeg. „Például az egyik nagy probléma a ‘90-es évek elején az volt, hogy a speciális oktatás megtelt a szociálisan hátrányos gyerekekkel, akik igazából nem speciális nevelési igényűek, hanem valamilyen álintellektuális képességzavaruk, áldiszlexiájuk volt, ami korrepetálással, foglalkoztatással, felzárkóztatással jól kompenzálható lett volna”, folytatta a gyógypedagógus.

A gyógypedagógus itt nyomatékosította, hogy a hátrányos szociális helyzet és az elhanyagoltság önmagában még nem jelent SNI-t. „Akinek nincs olyan örökölt génkódja vagy olyan előzetes képességstruktúrája, mint a többi előkészítősnek vagy elsősnek, attól ő még nem feltétlenül SNI. Tehát ami csak a környezet által okozott probléma vagy csak kulturális másság, az nem tartozik ide.”

Mára az előítéletek visszaszorulása szemmel látható. „A ‘90-es években például, ha az intellektuális képességzavaros felnőttekkel kimentünk a piacra, úgy néztek ránk, mint a kétfejű bocira. Azt hittük, hogy csak mi vagyunk a piacon, mert mindenki félreállt. Most meg simán lehet közlekedni, mert már megszokták. Akkor amolyan csodabogarak voltunk, mert sérültek nem jártak ki az utcára”, mesélte a gyógypedagógus.

Plusz: abszolút presztízskérdés az iskolaválasztás

A szülők mindenre képesek azért, hogy a legjobb iskolába kerüljön be a gyerekük. A jelenlegi törvények szerint mindenki a lakhelyéhez legközelebbi általános iskolába kell beírassa a gyerekét. De például a szülők lakcímet is változtatnának a személyi igazolványukban csak azért, hogy a legerősebb eredményeket mutató általánosba járhasson a gyerekük, hozta fel Kinga ezt a szempontot is a beszélgetés során, és ez az SNI-sekkel sincs másképp.

Például „nagyon kemény autisták és ADHD-s gyerekek járnak délutáni fejlesztésre a Szent Ágoston Nappali Foglalkoztató Központba, de általános iskolába vannak beíratva. Az általánosban csak küzd velük a tanár, az osztálytárs, mindenki”, mutatott rá Kinga.

A jelenlegi oktatási törvény nem ad specifikus ajánlásokat az iskolaválasztásra a sajátos nevelési igényű gyerekeknek. Ellenben a Művelt Románia (România Educată) oktatási törvénytervezet, amelyet legutóbb 2023. március 9-én frissítettek a minisztérium honlapján, már világosabb ajánlásokat tesz az SNI-sek oktatására. 

Négy kategóriába sorolja őket (67. cikk). Mind a négynek ajánl kisegítő pedagógusokat, az első három kategóriát integrált oktatásba vagy középiskolától speciálisba, a negyediket kizárólag speciális oktatásba tanácsolja. Az első kategória a teljes tananyagot el kell sajátítsa, a másodiknak 20 százalékkal csökkentené a tananyag mennyiségét. A harmadik kategóriában a gyerekek úgy járnának integrált oktatásba, hogy a tanulásra szánt idő maximum 70%-át egyéni vagy kiscsoportos foglalkozásokon töltik a kisegítő pedagógusokkal. 

A speciális, ahová 40 évig csak a gyermekvédelmisek jártak

Az előítéletekre példa a csíkszeredai Szent Anna Speciális Szakiskola (pdf. 206. old.), ahová Kinga nagy családi viták árán, de végül be tudta íratni Mártit előkészítő osztályba.

A 2020-2021-es tanév előtti nyáron a megyei tanácsadó központ felkeresett minden Csík környéki szülőt azzal a hírrel, hogy a Szent Annában indul speciális oktatás a kicsiknek is. De alig néhányan döntöttek a speciális iskola mellett. Például előkészítőbe a 2020-as tanévben három gyereket írattak be, de a 2022-es tanévben egyet sem, mondta el Kinga.

Az iskoláról annyit kell még tudni, hogy története miatt még mindig előítéletektől terhelt a csíki közvéleményben: ‘oda csak a kiskorú bűnözők jártak’ vagy azok, akiknek ‘nincs ki a négy kereke’. A valóság az, hogy a ‘80-as évektől speciálisként működő szakiskolába kizárólag a gyerekvédelemben nevelkedő SNI-sek és az enyhe szellemi fogyatékosok jártak. A szakiskola 9-12. osztályait napjainkban is nagyrészt a csíkszeredai Szociális Szolgáltató Központban és a kisebb családi típusú otthonokban lakó fiatalok töltik be.

Az iskola jelenlegi működéséről Molnár Szilvia igazgatóval beszélgettünk, aki több mint egy éve vette át az intézmény vezetését.

Az igazgató elmondta, az utóbbi években a környéken növekedni látták az igényt arra, hogy az elemiseknek és gimnazistáknak is indítsanak speciális oktatást. „Az általános iskolák egyre nyomatékosabban jelezték azt, hogy több és több olyan kisiskoláskorú gyermek kerül be hozzájuk, akiknek speciális oktatásra lenne szüksége.”

A speciális iskolába bejutáshoz nem szükséges felvételi vizsga, hanem a beiratkozáshoz csak az SNI bizonylatra van szükség. Az intézményben jelenleg 18 osztály működik magyar és román nyelven, amelyből öt általános- és 13 szakosztály.

Verekedés, bullying: nagyon sokat javult a helyzet

Az iskolával szembeni előítéletekről az igazgatót is megkérdeztük. Molnár Szilvia nyitott volt arról beszélni, hogy főleg a felsőévesek között, de ma is előfordul a verekedés, és a bullying mindennapos tapasztalat, de a helyzet nagyon sokat változott.

„Most úgy meg vagyok nyugodva, mert amit hallok a környező iskolákból, az nálunk kezdett kiküszöbölődni. Most már nem küzdünk olyan különleges viselkedési kihágásokkal, mint az iskolák nagyrésze. Holott még mindig úgy él a közvéleményben, hogy a Szent Anna iskola az, ahol biztosan verekedés, bűnözés van. Megkockáztatjuk kijelenteni, hogy a súlyos kihágások aránya jóval alacsonyabb nálunk jelen pillanatban, mint máshol”, mondta fellélegezve az igazgató.

A speciálisban átlagosan hat gyerek van egy osztályban. Maximum tizenketten lehetnek, de már a 10 fő is sok, mondta el Molnár. Továbbá minden tanítónő egyben gyógypedagógus is, valamint minden ötödik osztálytól tanító tanárnak kell legyen kiegészítő gyógypedagógus képzése.

“Az autistáink nagyon ügyesek, csak még a toleranciaküszöbbel van a gond. Nem megy az, hogy nagyon zajos, túl ingergazdag környezetben legyenek. Kis létszámú osztályban az autista is meg tudja tanulni kezelni a másikat. Illetve egy ADHD-s is meg kell tanulja, hogy ha túllép egy ingerküszöböt a mozgásával, akkor lehet, hogy az autista kiborul. Van egy ilyen kölcsönösség, de ez csak kis létszámmal működik”, magyarázta az igazgató.

Kevesebb tananyaggal és differenciált oktatással dolgoznak. „Itt adaptált tanterv van minden tantárgyból. Az azt jelenti, hogy az adott osztálynak a szintjéhez, a képességeihez vannak igazítva a tartalmak”, mondta el Molnár.

Az órák mellett minden diák egyéni fejlesztésekre jár hetente egy órában, amit gyógypedagógus tart. Az általános iskolásoknak van kötelező afterschool is, így a gyerekek nem kapnak házi feladatot.

Bentlakást egyelőre csak a középiskolásoknak tudnak biztosítani, a Székely Károly Szakközépiskola kollégiumában. “A jövőre nézve, amennyiben Hargita Megye Tanácsának segítségével sikerül egy nagyobb épületbe költözni, a kisdiákoknak is igyekszünk majd bentlakást biztosítani”, tudtuk meg Molnár Szilviától.

Labilis otthoni környezetben nem lehet fejlődni

„Néhány szülő úgy várja a gyógypedagógustól a változást, mint a beteg az orvostól: megvizsgál, beszedem a pirulát és meggyógyultam. Holott a gyógypedagógiai fejlesztések azért jóval hosszabb időbe telnek”, mondta el Orbán Réka az egyes SNI gyermekek szüleinek attitűdjéről.

Molnár Szilvia elmondta, hogy az SNI gyerekek szüleire is következetesen figyelnek. A kommunikáció velük napi szintű. A szülők közül egyesek túlzott elvárásokkal fordulnak a speciális iskola fele: „A szülők közül vannak, akik hozzánk menekültek az általános oktatásból. Nem mindenki tudja reálisan megélni ezt a menekülést. Vannak, akik úgy gondolják, ha már áthozzák speciálisba a gyerekük, akkor minden megváltozik. Temérdek elvárásuk lesz, amelyek tizedét sem kapta meg a gyermek a másik intézményben. Nem látják reálisan, hogy csodát éppen nem tudunk tenni. Pedig tőlünk a csodát kérik, és lehetőleg három hónapon belül. Ez a kicsik szüleire jellemzőbb, előkészítőtől ötödikig.”

Mások mintha lemondanának a gyermekük fejlődéséről, amikor átiratják általános oktatásból speciálisba: „a szülő nem tudatosan, de valójában azt várja el, hogy megértsük őt, hogy ezzel a gyerekkel nem lehet semmit kezdeni. Ezek a szülők arra várnak visszaigazolást, hogy ez úgyse működik, mutassátok már meg nekem, hogy nem működik. Ötödik osztálytól jutunk el oda, hogy már reálisabban látják a szülők is a gyereket. Persze nagyon függ attól is, hogy milyen értékrend van a családban”, egészítette ki Molnár.

Márti megtanul írni

A Szent Anna iskolában Márti osztályába járnak diszlexiás, illetve diszgráfiás gyerekek, még egy ADHD-s gyerek nagyon nagy mozgásigénnyel, valamint egy hátrányos szociális helyzetből érkező gyerek is, akit csak idősebb korában írattak be előkészítő osztályba.

Kérdésünkre, hogy ebből adódtak-e konfliktusok a gyerekek vagy akár a szülők között, Kinga azt válaszolta, hogy az előkészítősök és az elemisek nagyon jól megvannak egymással. Vannak dominanciaharcok, amik miatt lehetnek bántódások, de alapvetően ez a természetes fejlődés része.

A bullyingról kérdezve az édesanya annyit mondott, hogy a másik két gyerekét, akik általánosba járnak, több iskolai zaklatás éri, mint Mártit a speciálisban.

Az édesanya számára egy eset volt konfliktuális. Az iskola folyosóján hangos káromkodást hallott, amikor Márti után ment az iskolába. Egy ötödikes kisfiú szájából dőlt „a nemi szervek felsorolása: fentről lefele minden”.

„Jó, hogy a kisebb gyerekek bent voltak az osztályban és be volt csukva az ajtó, de ezt nem lehetett nem hallani. Megkérdeztem a tanítót, hogy mindig ilyen hangulat van a folyosón, hogy ami nemi szerv létezik, azt mindent lehet hallani? Azt mondta, hogy hát, igen. S utána hamar átköltöztették az 5. osztályt a másik iskolaépületbe”, mondta el Kinga, majd hozzátette, hogy az eset után a szülőértekezleteken elmaradhatatlan téma lett a verbális agresszió. A tanítók próbálják arra kérni a szülőket, hogy ne káromkodjanak a gyerekek jelenlétében.

Molnár Szilviát megkérdeztük arról, hogy ha észreveszik az erőszak bármilyen formáját valamelyik gyerek családjában, akkor mit szoktak csinálni, illetve van-e államilag biztosított terápiás szolgáltatás a szülőknek az ilyen esetekre. 

„Az iskolának jelenleg nincs tanácsadói állása, de bármelyik gyógypedagógus kolléga nyitott a problémák egyéni vagy csoportos megbeszélésére és a közös megoldáskeresésre igény szerint”, válaszolta az igazgató, és hozzátette már előfordult, hogy a szülők igényelték a beszélgetést, de más államilag biztosított terápiás szolgáltatásról nem tudott.

Márti történetének befejezéséhez még annyit mondanánk el, hogy a kislány jól érzi magát az iskolában. Rengeteg finommotorikás gyakorlatot végeztek el vele az órákon. Előkészítő és első osztályban például nagy hangsúlyt fektettek az olló használatának megtanulására, majd második osztályban sikerült az írást is elsajátítania. 

Kinga elmondta, nem hitte volna, hogy Márti ilyen könnyen megtanul írni. „Első osztályban néztem, hogy még mindig furcsán fogja az ollót vagy a ceruzát még mindig markolja. De azt olyan ügyesen kisimították az iskolában. Gondolom azért, mert nem volt hajtás, nem volt teljesítménykényszer”, értékelte Kinga.

Most az édesanya úgy látja, hogy Mártinak az alapok meglesznek már ahhoz, hogy ötödik osztálytól integrált oktatásba írassák át. Az orvosok a második osztályos Mártinak már kivették a kórlapjáról az autizmus spektrumzavart.

A legtöbb SNI gyermek nem jut ilyen könnyen hozzá a megfelelő oktatási formához

Az eddigiekben Márti történetén keresztül mutattuk be azt, hogy milyen esélyekkel indul egy gyerek, akinek a szülei felfigyelnek arra, hogy sajátos nevelési igényei vannak. Esetükben a család olyan településen lakik, ahol a gyereket könnyen be lehet íratni speciális iskolába, valamint a szülők a kiegészítő mozgásfejlesztésre is ki tudták fizetni a szociális juttatásokból vagy saját keresetből.

A következőkben be szeretnénk mutatni azt, hogy milyen fejlesztést kap egy olyan SNI gyerek, aki az általános oktatásban tanul, nem pedig speciálisban. Ez nagyban függ attól, hogy az iskolákban dolgoznak-e kisegítő pedagógusok. A lehetőségek felmérésének érdekében statisztikai adatokat kértünk hét olyan megye tanfelügyelőségétől, ahol jelentős arányban vagy többségében élnek magyarok. A cikk megjelenéséig Hargita, Kolozs, Kovászna, Maros, Szatmár és Szilágy megyéktől megkaptuk az adatokat. Bihar megyéből azt ígérték, a hónap végéig megkapjuk a kért információkat.

A fenti táblázatban mutatjuk, hogy egyes megyékben hány SNI bizonylatos gyerek van regisztrálva jelenleg, és közülük hányan tanulnak integrált, illetve speciális oktatásban.

De mi történik, ha integrált oktatásban tanul az SNI gyerek?

Az integrált oktatásban az SNI gyerekek külön figyelmet kapnak akkor, ha van az iskolában fejlesztőpedagógus, és ha a tanárok személyre szabott tanterv mentén tudnak dolgozni velük. Egyre több iskolában van erre lehetőség, de összegyűjtöttük azokat az okokat is, ami miatt bizonyos esetekben rosszul működik a rendszer.

A jelenlegi oktatási törvény szerint (11.(1) cikk) egy fejlesztőpedagógus (románul: profesor itinerant și de sprijin) 8-12 enyhén sérült vagy 4-6 súlyosan sérült gyerekkel foglalkozik. 

Vannak iskolák, ahol nyolcnál kevesebb SNI bizonylatos gyerek tanul, ezért egy fejlesztő több intézményhez is kijár. Viszont jellemzőbb eset az, hogy tizenkettőnél jóval több SNI bizonylatos gyerek jár egy iskolába, és a fejlesztő dupla-tripla munkát végez. 

A fejlesztőpedagógusok a speciális iskolák alkalmazottai, például Hargita megyében a két inkluzív központhoz tartoznak. A speciális iskolák és a megyei tanácsadó központok is a Megyei Tanfelügyelőség alárendelt intézményei, a szakemberek onnan kapják havi fizetésüket, a működéshez szükséges anyagi forrást pedig a megyei tanács biztosítja, mondta el Szabó Irén-Ottilia.

A fejlesztői állásokat nem az oktatási törvény, hanem a költségvetés határozza meg, emiatt nehéz az új munkahelyek létrehozása, tudtuk meg Orbán Rékától.

Az általános oktatásban egy fejlesztőnek „nem az a dolga, hogy a gyerekkel megírja a leckét. Hanem az a lényeg, hogy azokat a képességeket kell kialakítani, amik lehetővé teszik, hogy a diák önállóan is tudjon tanulni”, magyarázta el Orbán Réka.

Kíváncsiak voltunk arra, hogy miben térnek el egy városi és egy falusi általános iskolában dolgozó fejlesztők tapasztalatai. A következőkben ezt járjuk körül.

Fejlesztés egy városi elit és egy falusi, vegyes etnikumú gyerekeket oktató iskolában

Nagy B. Szilárd gyógypedagógus, a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolájához van alkalmazva, és 2016-tól a kolozsvári Báthory István Elméleti Líceumban dolgozik fejlesztőpedagógusként. Az iskolának ő az első fejlesztője úgy, hogy az intézmény három éven át kérvényezte a tanfelügyelőségen a munkakör megteremtését, idézte fel Nagy.

A Báthoryban működnek speciális osztályok is, de Nagy az integrált oktatásban tanuló SNI-seknek tart foglalkozást. Jelenleg tizenhat gyerekkel dolgozik, elsőtől nyolcadik osztályig. Ez fizetetlen túlóra, de etikátlannak gondolja az újabb esetek visszautasítását.

Tapasztalatai alapján, az általános oktatásban a legnagyobb arányban tanzavaros gyerekekkel találkozik, ami alatt diszgráfiát, diszlexiát vagy diszkalkuliát kell érteni. De a hátsó sorokban, csendben meghúzódó gyerekek között megbújnak az ADD-sek is, ami figyelemzavart jelent, hiperaktivitás nélkül. Őket gyakran félrediagnosztizálják ADHD-val, mondta el Nagy.

Nagy Szilárd hasonlóan írta le a kolozsvári szülők hozzáállását, mint ahogy eddig láttuk. Van, aki azonnal beleegyezik az SNI bizonylat kérvényezésébe, másnak nagyon ellenszenves a „papír”, és fél, hogy hátrányokat okoz vele a gyerekének.

A roma szülők kevésbé előítéletesek a bizonylattal kapcsolatban

Mihály Tünde pszichológus, az oklándi Inkluzív Oktatási Központ alkalmazottja, és a szentegyházi Mártonffi János Általános Iskolában dolgozik fejlesztőpedagógusként, az 5-8. osztályos diákokkal. Az iskolában még dolgozik egy fejlesztő az elemis osztályokkal, ami szerencsés eset az általános iskolák között. Mihály így is 28 SNI gyereknek tart foglalkozást ebben a tanévben. Két-három fős csoportos foglalkozásokkal ez a létszám kényelmesen belefér az időbe, véleményezte a fejlesztő.

Többségében roma gyerekekkel foglalkozik. Általában csak 2-3 magyar gyerek van, akinek a szülei igénylik a fejlesztő foglalkozást és hajlandók megcsináltatni a bizonylatot. A roma szülők körében a bizonylat kiállítása nem kapcsolódik előítéletekhez, és szociális helyzetük miatt az ezzel járó állami juttatás is fontos számukra. A szülőkkel csak egy félreértésük volt: azt feltételezték, ha fejlesztésre járnak a gyerekeik, akkor nem bukhatnak meg és nem lehetnek évismétlők, mondta el Mihály.

A gyerekek diagnózisa általában valamilyen tanulási zavar, ami figyelemzavarral is társul. Szeretik, hogy azt a figyelmet, amit nem kapnak meg az órákon, megkapják a fejlesztésen. Hiszen azokról van szó, akik a legkevésbé tudnak órán aktiválni és általában bukásra állnak, magyarázta a fejlesztő. 

A Mártonffiban azoknál a gyerekeknél már nem szokták javasolni az SNI bizonylat kiállítását, akik legalább 6-os jeggyel átmenőt írnak az tanév végére, mondta el Mihály. A rendelkezésünkre álló információk alapján ezt a kijelentést nem tudjuk felülbírálni, pusztán annyit látunk, hogy a fejlesztőknek szelektálni kell a gyerekek között, és csak a legsúlyosabb esetekkel van kapacitásuk foglalkozni.

A diákok között elő szokott fordulni, hogy a sajátos nevelési igényűeket piszkálják a többiek: úgy hívják őket, hogy „csesszesek”, amit az SNI román rövidítéséből alakítottak ki: CES (ejtsd.: csesz), és negatív jelzőként használják. Ez nem fajul el megszégyenítésig, de nem is tudták megszüntetni, mondta el Mihály Tünde.

Idéntől nincs félévi dolgozatírás, de az eddigi években „az SNI gyerekeknek nagy segítség volt, hogy a fejlesztő kabinetben írhatták meg a féléviket. A kollégáim szabad kezet adtak, hogy részben vagy teljesen én állítsam össze a dolgozatok anyagát. Nagyon jó a kollaborálás közöttünk”, mesélte a fejlesztő.

Differenciált oktatás járna az SNI-seknek, a bizottság mégsem adja meg

Jó lenne, ha minden diákot egyénre szabott tanterv mentén oktatnának. Tulajdonképpen az SNI gyerekeknek már törvény szerint is jár, de nem mindenhol kapják meg. Ennek oka az SNI bizonylatot kiállító bizottság döntése, vagy az iskolai tanárok hanyagsága.

A bizottság az SNI bizonylaton megjelölheti, ha adaptált tantervvel történő oktatást ajánl. „Kolozs megyében nagyon ritkán teszik rá az x-et, vagyis jelölik be, ellentétben Maros vagy Kovászna megyékkel”, mondta el Nagy Szilárd.

Pedig a tanároknak nem lenne sok plusz munka az adaptált tantervre is odafigyelni. „A tanárok év elején el kell készítsék az adaptált tantervet, ahogyan mi a fejlesztési tervet. A tanároknak tudunk módszereket ajánlani. Az oktatási rendszerünk elavult, egyedül annyi változott, hogy nagyon vagány módszerekkel tudunk dolgozni”, véleményezte Nagy: például a diszlexiásoknak a szövegeket vizuálisan kényelmes, OpenDyslexic karakterrel nyomtatni.

A fejlesztési tervvel kapcsolatban Mihály Tünde jelzett rendszerhiányosságokat. Szerinte előnyös az, hogy szabad kezük van a foglalkozások kitalálásában. Mégis hiányosnak tartja, hogy a fejlesztők számára nincs egy olyan országosan ajánlott fejlesztési terv, mint a tanterv a tanároknak.

„A pályakezdőknek ez nagyon meredek. Ahányan vagyunk annyiféleképpen csináljuk. Ha van egy ellenőrzés, akkor elég nehéz eldöntenem, hogy most vajon rendben lesz-e a dokumentációm”, osztotta meg aggodalmát a fejlesztőpedagógus, majd hozzátette, hogy ő sokat szokott segíteni a környékre érkező fiatal fejlesztőknek a módszerek alkalmazásában és a dokumentáció elkészítésében.

A „kisegítő asszisztens” nem létezik a romániai oktatás fogalomkörében

A fejlesztő heti 16 órában kell a gyerekekkel foglalkozzon, amelynek felében egyéni vagy 2-3 fős csoportos foglalkozásokat tart az SNI gyerekeknek, a másik felében pedig asszisztensként bejár a tanóráikra is (262.(3)(e) cikk).

Nagy Szilárd elmondta, a tanórai kisegítést lehetetlen következetesen csinálni úgy, hogy a Báthoryban előkészítőtől nyolcadikig minden korosztályból vannak SNI-sek.

Viszont úgy gondolja, hogy a kisegítő asszisztens nagyon szükséges munkakör lenne az oktatási rendszerben. Az amerikai oktatásban minden osztálynak van egy asszisztense, aki bent van a tanórákon a pedagógus mellett, és követi az osztályt egy egész tanulási cikluson keresztül, mint nálunk az osztályfőnök.

Az alábbi táblázatban mutatjuk, hogy a megkérdezett megyékben hány fejlesztőpedagógus dolgozik az integrált oktatásban tanuló SNI gyerekekkel.

A táblázatból jól látszik, hogy ha egy fejlesztőre 12 gyerekkel számolunk, akkor a legkevesebben Maros megyében dolgoznak, ahol a jelenlegi adatok szerint 118 SNI bizonylatos gyerek jut egy fejlesztőre. A statisztikánk alapján a következő helyen Kovászna megye áll 43 SNI bizonylatos gyerekkel egy fejlesztőre.

A fejlesztők együttműködnének a logopédusokkal és kinetoterapeutákkal, ha lennének

Sok gyereknek nem elég a fejlesztő segítsége, hanem szüksége van pszichológusra, logopédusra vagy kinetoterapeutára. Először is, gyógytornára nincs lehetőség az általános oktatásban, a tornatanárra van bízva minden, ami mozgással kapcsolatos.

A logopédusok nemcsak az SNI-sekkel, hanem minden beszédhibás diákkal foglalkoznak. A törvény szerint logopédusok is csak heti 16 órában dolgoznak, de ha túlórázni szeretnének, akkor maximum 35-40 gyerekkel foglalkozhatnak, amit be is szoktak vállalni, mondta el Orbán Réka.

Csak két magyar logopédus dolgozik Kolozsváron úgy, hogy a felügyeletük alatt van az összes magyar óvoda és iskola. Minden évben felmérik a gyerekeket, de csak azokkal tudnak foglalkozni, akiknek a legnagyobb szüksége van a beszédfejlesztésre. Például a nagyon súlyos beszédhibás előkészítősök előnyt élveznek a kevesebb hibával beszélő napközisekhez képest, magyarázta el Nagy Szilárd. Szentegyházán is hasonlóan végzi a logopédus a munkáját. Ott két iskola és két napközi diákjai vannak rábízva, mondta el Mihály Tünde.

A Kolozs Megyei Tanfelügyelőségtől megtudtuk, hogy a megyeszékhelyen kívül csak Tordán és Aranyosgyéresen dolgozik egy-egy magyar logopédus az általános oktatásban.

A Szatmár Megyei Tanfelügyelőség elküldte, hogy még 40 új logopédusi állásra lenne szükség a megyében ahhoz, hogy egy logopédusra csak 500 diák jusson az általános oktatásban. Nincs információnk arról, hány logopédus tud magyar nyelvű beszédfejlesztést tartani a megye általános oktatási intézményeiben.

A Szilágy Megyei Tanfelügyelőség közölte, a tizennégy logopédus 38 intézményhez van beosztva a megyében. Összességében mindenhol hatalmas a hiány.

1300 diákra egy tanácsadó

Az iskolapszichológussal is össze tudnak dolgozni a fejlesztők, és nagyonis szükséges például a magatartás viselkedészavaros gyerekek esetében, mondta el Nagy Szilárd.

Az általános oktatásban a pszichológus tanácsadó pedagógus (románul: consilier școlar) név alatt dolgozik. De más végzettséggel is lehet tanácsadóként dolgozni, például pedagógiai, szociálpedagógiai vagy szociológia szakirányból, mondta el Szabó Irén-Ottilia.

Nem a tanácsadók munkaköre, hogy az SNI gyerekeknek fejlesztéseket tartsanak, de amelyik intézménynél nincs fejlesztőpedagógus, ott a tanácsadóra hárul minden. „Tényleg nagy baj, hogy nagyon sok iskolában úgy gondolják, hogy az iskolapszichológus majd megoldja. Holott az iskolapszichológus bár valamennyire fel van készítve, de kimondottan nem az SNI-re szakosodott”, fogalmazta meg Orbán Réka.

Jól példázza ezt Mihály Tünde története, aki pályafutásának első évét 2008-ban tanácsadóként kezdte Szentegyházán, a Gábor Áron Líceumban, ahol 800 gyerek volt rábízva.

Pont abban az időszakban, 2007-ben alakultak meg a megyei Nevelési Tanácsadó és Erőforrás Központok, ezért a rendszer még kaotikusan működött, senki sem tudta, hogy mi a feladata a tanácsadóknak. „Például a Gábor Áron Líceumban a fejlesztő posztját egy tanító foglalta el, aki a lemaradt elemiseket próbálta felzárkóztatni írásból, olvasásból és számtanból. Én pedig képességfejlesztéssel foglalkoztam. Egyéni tanácsadásra az 5-8. osztályosok megkerestek, ha bajuk volt, és tartottam csoportos foglalkozásokat pályaorientáció és szexuális nevelés témákban, amelyekre opcionálisan jöhetett bárki”, mondta el Mihály Tünde.

A tanácsadó pedagógusok normáját 2020-ban csökkentették le 800 diákról 500-ra (12. pont: 262.(7) cikk), és habár az oktatási törvény ezt írja elő, Szabó Irén-Ottilia rávilágít, hogy még mindig vannak olyan települések az országban és Hargita megyében is, ahol egy tanácsadóra több, mint ezer diák jut.

A probléma persze nem Hargita megyei sajátosság, Bokor Attila, a szomszédos Kovászna megyei speciális oktatásért felelős tanfelügyelő az Átlátszó Erdélynek azt nyilatkozta, hogy a Székely Mikó Kollégiumban és a Mihai Viteazu Főgimnáziumban is hasonló a helyzet, 1200-1300 diákra jut egy tanácsadó.

Az Oktatási Minisztérium 2023. február 9-én közölt egy határozatot arról, hogy 1200 új tanácsadó állást hoznak létre jövő tanévtől országszerte. Megkérdeztünk a hét megye tanfelügyelőségét arról, hogy hány új tanácsadót kaptak, és még hányra lenne szükségük ahhoz, hogy egy tanácsadóra csak 500 diák jusson.

Külföldön más példákat látunk a tanácsadók elosztására. Szabó Irén-Ottilia beszélt arról, hogy például a dániai oktatásban egy iskolában két-három tanácsadó is dolgozik: egy kizárólag a diákok pályaorientációjáért felelős, egy a pszichológiai tanácsadásért, egy a prevenciót látja el (például alkohol- és drogprevenció), és van olyan hely, ahol egy tanácsadó felelős a szülőkkel való kapcsolattartásért.

A dániai példából szembetűnő volt, hogy ott mindent megtesznek az iskolaelhagyás megelőzésének érdekében. „Az a cél, hogy a viselkedészavarral küzdő diákokat is a rendszerben tartsák”, mondta el Szabó Irén-Ottilia, majd hozzátette, hogy ennek érdekében a sajátos nevelési igényű gyerekek számára a tananyagnak csak 30%-a kötelező, és nagyrészt a diákok választhatják ki, hogy melyik tantárgyakat szeretnék tanulni.

Az integráció nem lehetséges 30 fős osztályban

Az integrált oktatásban egy SNI gyereket kettőnek számolnak az osztálylétszámban, mondta el Orbán Réka. Ez könnyítés a tanároknak és a diákoknak is, de még mindig nem elég.

„Lehet valaki a világ legjobb pedagógusa, akkor se tud úgy odafigyelni minden gyerekre, ahogy azt a gyerekek megérdemelnék”, fogalmazta meg Orbán Réka, majd a finn oktatást jelölte meg követendő mintaként: „Nemrég találtam egy finn tanulmányt az integrációról nagy létszámú osztályban. De mikor elkezdtem olvasni, akkor kiderült, hogy a nagy létszám az 12 fő. Nálunk meg a speciális osztályban vannak 12-16-on, ha enyhén sérültek”, magyarázta Orbán Réka.

A gyógypedagógus szerint az oktatás az inklúzió elve mentén kellene működjön: minden diák tanulhasson a saját tempójában, egyénileg figyeljenek rá az iskolában és egyénre szabott segítséget kapjon a tanároktól és kisegítő pedagógusoktól.

„Szerintem minden gyerek megérdemli azt, hogy odafigyeljenek rá, és az ő érdeklődési körének, képesség struktúrájának, motivációjának, az egész személyiségének, a haladási tempójának megfelelően oktassák”, mondta el Orbán Réka.

A nagy létszámú osztályokban és a versenyalapú oktatás miatt a neurotipikus gyerekeknél gyakori tünet a korai kiégés, már akár 3-4. osztályos korban. Az SNI gyerekeknél pedig kialakulhat a másodlagos viselkedési probléma.

Ez utóbbi „nem feltétlenül a viselkedészavar kategóriája, hanem egyszerűen annyira frusztrálttá válik a gyerek, hogy a legkisebb összezördülésnél is extrém módon reagál”, például hozzávágja a táskáját az osztálytársához, mutatott rá a lehetséges veszélyekre Orbán Réka.

A szociálisan hátrányos helyzet súlyosbítja az SNI-t

A hátrányos helyzetben lévő családok SNI gyerekei nehezebben vagy egyáltalán nem kapják meg a szükséges fejlesztéseket, és gyakran az otthoni környezet sem tud elég támogató lenni. Ahogyan egy névtelenséget kérő fejlesztő mondta: „a probléma ott súlyosbodik, hogy az SNI gyerekek szülei maguk is SNI-sek, csak őket senki sem diagnosztizálta.”

Az eddigiekben beazonosítottuk azokat a tényezőket, amelyek szükséges erőforrások az oktatási rendszerben ahhoz, hogy az SNI gyerekek a megfelelő nevelést kapják. Sok rendszerszintű hiányosságot feltártunk, amire a statisztikai elemzés és a szakmában dolgozó kisegítő pedagógusok mutattak rá.

Habár az SNI-vel szembeni előítéletek történeti hátterében és a csíkszeredai Szent Anna speciális iskola kapcsán már érintettük, mégis részletesebben kell beszéljünk azokról az SNI gyerekekről, akik nem a szüleik mellett nőnek fel, hanem a gyermekvédelmi rendszer veszi gondozásba őket. Ezek a gyerekek vagy árván maradtak, vagy a gyermekvédelem emelte ki őket egy veszélyes családi környezetből.

Az inkluzív központokról ordít a szegregáció

Hargita megyében a Szent Anna Speciális Szakiskolán kívül még két speciális oktatást biztosító intézmény működik: az oklándi Inkluzív Oktatási Központ (pdf. 248. old.), amelyben magyar nyelven tanítanak, és a bélbori Inkluzív Oktatási Központ (pdf. 249. old.), ahol román nyelvű oktatás folyik.

Az utóbbi két iskola napjainkban is kizárólag a gyermekvédelemben nevelkedő, súlyosan sérült SNI-sekkel dolgozik, akiknek előkészítő, elemi és gimnáziumi oktatást biztosítanak.

A Szatmár Megyei Tanfelügyelőségtől tudjuk, hogy a magyar nyelvű oktatást biztosító szatmári Inkluzív Oktatási Központnak is mind a 71 diákja a gyerekvédelemi rendszerből érkezik. Továbbá a megyében két szakliceumban vannak román nyelvű speciális osztályok, melyekben összesen 9 diák tanul, és mind a gyerekvédelmi rendszer gondozásában állnak.

Feltevődik a kérdés, hogyan nevezhető inkluzív központnak egy olyan intézmény, amelyben kizárólag gyerekotthonos SNI-sekkel foglalkoznak? És ha működnek súlyosan sérült SNI-sekkel foglalkozó központok, akkor miért nem használhatják ki a speciális oktatás lehetőségét a szülők is?

A kérdéseink megválaszolására felkerestük az oklándi speciális iskola igazgatóját, Makkai Ildikó Hajnalkát, aki az idei tanévben vette át az iskola vezetését, de pszichológusként már 2001 óta az intézménynél dolgozik.

Az igazgató elmesélte, az iskolában a ‘60-as évektől oktatnak a gyermekvédelemben nevelkedő SNI-seket. Az államszocializmus alatt a gyermekotthon Székelykeresztúron működött 400 bentlakóval, és a speciálisba járó tanulók ott töltötték a nyári vakációjukat is. A rendszerváltást követő ‘91-92-es években országos rendeletet hoztak arról, hogy fel kell számolni ezeket a mammutintézeteket. A gyermekvédelem akkor került át a megyei adminisztrációhoz. 

„Végül a keresztúri otthont a 2000-es évek elején kezdték el leépíteni. Az alkalmazottak egyharmadát elbocsátották, és a gyerekeknek családi típusú otthonokat hoztak létre a környező falvakban”, mesélte el Makkai Ildikó, aki pszichológusi pályafutását a keresztúri otthonnál kezdte, majd a leépítés után került át a speciális iskolához.

Az utóbbi években a környéken sok családi típusú otthont is bezártak, jelenleg Oklándon egy, Homoródkarácsonyfalván pedig kettő működik még. Az ezekben lakó gyerekek közel mindegyikének van SNI bizonylata, legtöbbjük az oklándi iskolába jár, de az utóbbi években az enyhén sérülteket az integrált oktatásba íratják be. A jelenség azzal magyarázható, hogy a falusi általános iskolák létszáma csökken, és ahhoz, hogy fenntartsák az intézményeket, behívják a gyerekvédelemben nevelkedőket is, számolt be a környék helyzetéről Makkai.

Általánosságban a romániai oktatási stratégia az elmúlt években az integrált oktatás fele kíván elmozdulni. De „ez kétélű dolog,” – mondta az igazgató – „merthogy eddig a kutyát sem érdekelték ezek a gyerekek. Most aztán lehet, hogy úgy tűnik, hogy ott fent nagyon is foglalkoznak a sorsukkal, de más kérdés, hogy ezt hogyan teszik. Az, hogy megfogjuk és integrálás szín alatt behelyezzük egyik-másik általános iskolába, s ott aztán csinálnak velük, amit tudnak, önmagában nem fog működni.”

Az oklándi speciálisba halmozottan sérült SNI-sek járnak: gyakori az autizmus spektrumzavar és a viselkedészavar, de enyhén szellemi fogyatékos és mélynövésű gyereket is tanítanak. Idén csak 35 diákjuk van, és évek óta félnek attól, hogy bezárják az intézményt. Viszonyítási pontként: 2010-ben még száz gyerekkel dolgoztak, azóta a létszám folyamatosan csökken, magyarázta el Makkai Ildikó.

Az új oktatási törvénytervezet szerint (16.f) cikk) a speciális iskolák legalább 50 diákkal kell dolgozzanak. Arról, hogy a Hargita megyei speciális iskolákat veszélyezteti-e a bezárás a törvénytervezet érvénybe léptetése esetén, Mîndru Elena, Hargita megyei speciális tanfelügyelő azt válaszolta, hogy a megyében lévő három speciális iskola lefedi a súlyosan és az enyhén sérült gyerekek eseteit is. Mindenféle korosztályban szükség van rájuk, és nem hiszi, hogy az Oktatási Minisztérium a bezárásukat kérné.

Másrészt, az oklándi és bélbori központokat azért nem valószínű, hogy be fogják zárni, mert az intézményekhez nemcsak a speciálisban dolgozó pedagógusok vannak alkalmazva, hanem a megyében dolgozó összes fejlesztőpedagógusnak a két inkluzív központtal van megkötve a munkaszerződése.

De ez még mindig nem válasz arra, hogy miért hívják inkluzív központoknak ezeket az intézményeket. A kérdésben nyilatkozott Molnár Szilvia, a Szent Anna speciális igazgatója is: „Az inklúzió azt jelenti, hogy minden gyermek egy helyen tanul, függetlenül attól, hogy beszélhetünk-e speciális nevelési igényről vagy sem. Ehhez képest, Romániban ‘Inkluzív Oktatási Központ’ címszó alatt az oktatás szempontjából a legszebben szegregált intézmények működnek.”

Csendben hagyják leépülni a „bolondok iskolájának” hitt intézményt

A gyermekotthonok történeti alakulásán kívül mi az oka annak, hogy az oklándi speciálisba nem íratják be a szülők a gyerekeiket?

Oklándon az infrastruktúra hiánya elsősorban a kollégiumi szobák hiányát jelenti, másrészt azt, hogy az ingázó gyerekeknek védett minősítésű iskolabuszt kellene biztosítani. Magától értetődik, hogy egy esetleges bővülés az alkalmazottak számának növekedésével és az épület bővítésével is kellene járjon.

Egyébként az elemisek iskolaépületének felújítását Hargita Megye Tanácsa vállalta, egy olyan pályázatból, amelyet már 5 éve megnyertek és idén márciusban kellett volna befejezzék, de még neki sem fogtak a munkálatoknak. A tetőzetet teljesen ki kellene cserélni, a tornatermet és az udvart felújítani és más belső munkálatokat is elvégezni. Az igazgató szerint a munkálatok csúszásának elsődleges oka, hogy műemlékvédelem alatt áll az iskola épülete, amely 1910-ben épült.

A beszélgetéshez csatlakozott Szabó Etelka is, aki gyógypedagógus az oklándi speciálisban. Elmondta, hogy a pandémia előtt gondolkoztak azon, hogy igényelnének olyan iskolabuszt, amellyel a környező településeken élő SNI gyerekek is eljuthatnának a speciálisba, de ezzel megragadtak az ötlet szintjén.

Ha megoldanák a szállítást, és valami csoda folytán a bentlakást is, akkor se szívesen járatnák a falusi speciálisba a szülők a gyerekeiket. Az oklándi faluközösség jó viszonyban van az iskolával és a gyerekekkel, például ősszel együtt szüretelnek, de a környék többi falujában még mindig úgy gondolnak rájuk, mint a „boldondok iskolájára”, mondta el Szabó Etelka.

Az oklándi speciálisban minden tanár kell értsen mindenhez. Nincs logopédus munkatársuk, hanem a nyelvi hibákat a gyógypedagógusok javítják ki. A diákok létszámcsökkenésével egyre több tanár hagyta ott az iskolát. A megüresedő helyeket nem hirdették meg újra, hanem a tantárgyakat a gyógypedagógusok kezdték el tartani a gimnáziumi diákoknak.

Szabó Etelka elmondta, hogy ő jelenleg a magyar nyelv és irodalom órákat tartja, de a történelem, a magyarságtörténet és a szociális nevelés tantárgyakat is tanította már. Ez elég nehéz feladat: az SNI-sek szintjéhez adaptált oktatási tananyagot maguk kell kitalálják úgy, hogy nincs meg ehhez a kellő szakképesítésük.

A jóindulat nem elég: rettenetes a hely- és az eszközhiány

Az SNI-seknél a legalapvetőbb foglalkozás a mozgásfejlesztés lenne, de az oklándi speciálisban nincsen lehetőség erre. Az osztálytermekben nem lehet mozgásgyakorlatokat végezni, csak tornaórán. Hiába Inkluzív Oktatási Központ, nincsen gyógytornász kollégájuk.

„Az agressziótól kezdve mindent le lehetne vezetni mozgással, és a kognitív fejlesztés nagy része is megvalósítható lenne a mozgásfejlesztéssel”, magyarázta Szabó Etelka.

Az 5-8. osztályosok épületében nincs tornaterem, nekik fél órájuk eltelik azzal, hogy elsétálnak a teremig és átöltöznek. Régen sokkal többet jártak kirándulni is, most félnek a medvétől, ami rendszeresen bejár a falu széléig, ahol az általános épülete van, mondta el a gyógypedagógus.

A délutáni foglalkozások is egyre nehézkesebben zajlanak, nincs eszköz megmozgatni a gyerekeket. „Az alapot még megvásárolja az iskola: papír, vízfesték, de az messze nem elég. Mikor nap mint nap délután is négy órát ott ülnek a gyermekek az iskolában. Sokkal színesebb tevékenységre lenne szükség, minthogy minden nap gyurmázzanak. Unják, már nem köti le őket, szóval felszerelés szempontjából is elég rosszul állunk”, mondta el Szabó Etelka.

A tanárok nehézségeiről Makkai elmondta, amíg teljes állásban pszichológusként dolgozott az iskolánál, addig órákra is bejárt kisegíteni a pedagógus kollégáit. Nagyon jó módszernek bizonyult az, hogy két szakember is bent legyen órán a gyerekekkel.

Az igazgató büszkén mesélt arról, ahogy próbálnak kapcsolatot tartani a környék iskoláival és közelebb vinni egymáshoz a diákokat. Évente fellépéseket szerveznek, ahol minden iskola vagy osztály előad egy színdarabot vagy egy általa előkészített műsort. A legutóbbi előadásukon szimfonikus zenekart játszottak el az SNI-s tanulók úgy, hogy mindenki hangszere egy ritmusra mozgatható biciklipumpa volt. Mindenki jelmezben és jó hangulatban lépett színpadra, mesélte el Makkai Ildikó.

A gyerekvédelemben nevelkedő SNI-sek nem érettségiznek, de ez nem az SNI miatt van

Az utolsó részt annak a kérdésnek a körüljárására szánjuk, hogy az SNI gyerekek tudják-e teljesíteni azokat a vizsgakövetelményeket, amelyeket a 8. osztályos képességvizsgán és az érettségin kérnek? Egyáltalán szükséges-e a vizsgázás fele terelni őket?

A speciális szakiskolákba járók a tizenkét osztály elvégzése után még nem érettségizhetnek, hanem egy szakdiplomát kapnak. Akik le szeretnének érettségizni, vissza kell iratkozzanak az általános oktatásba, 11. osztályba.

A Szent Anna Speciális Szakközépiskola példájából indulunk ki. Molnár Szilvia elmondta, az utóbbi hat évben, mióta az iskolában dolgozik, nem volt olyan diákjuk, aki le akart volna érettségizni: „Habár vannak olyan gyerekek, akik a képességeik szerint megbírták volna. De az intézményes nevelés, a szociális háttér, a nem megfelelő tanulási környezet, az érzelmileg fakó környezet nem biztosítanak kellő motivációt a továbblépéshez. Tizenkettedikre már nagyon elfáradnak, és nem igazán szeretnék újrakezdeni az iskolát. Jobban motiválja őket, hogy menjenek dolgozni.”

A tanulásra való motiváció hiánya valószínűleg nem a szakközépben kezdődik, és sokkal inkább azokon az intézményes és környezeti tényezőkön múlik, melyeket az igazgató is felsorolt. Ezekkel összefüggésbe állítható, hogy a speciális szakközépben tanuló SNI-sek nagyrésze a nyolcadikos képességfelmérő vizsgát sem teszi le, mivel a beiratkozáshoz elég az SNI bizonylat.

A Szent Anna diákjai asztalos-, készruhagyártó- és polcrendező szakokon tanulhatnak. Gyakorlatozni csak az iskolában szoktak, mert a környék cégeinél nincs védett engedélyű műhely az SNI-sek számára. Arra a kérdésre, hogy az iskola után találnak-e munkahelyet a szakmájukban, az igazgató azt felelte: „El tudnak helyezkedni, főleg polcrendezőként. Ez a szak a munkaerőpiac jelenlegi kínálatának próbál eleget tenni, a multinacionális bevásárlóközpontok igényt tartanak a szakemberekre.”

De az érettségi és a munkahely kérdésében felkerestük a csíkszeredai Szociális Szolgáltató Központot is, ahol azok az SNI gyerekek laknak, akik a Szent Annában tanulnak. Ezeknek a gyerekeknek a nagy része tizennégy éves korukig az oklándi vagy a bélbori inkluzív központokban nevelkedtek.

A munkahelyi elhelyezkedési lehetőségekről az elhelyező központ vezetője, Dászkel Ildikó elmondta, hogy a legtöbben a helyi bútorgyárnál vállalnak munkát. A munkavégzés nem okozna gondot számukra, de a munkatársak gyakran kigúnyolják őket, mert lassabban dolgoznak.

Az érettségizés kérdésére Dászkel Ildikó úgy nyilatkozott: „Akik Oklándon vagy Bélborban végzik el a speciális iskolát, azok már nagy hátránnyal indulnak a kilencedik osztályban. Vannak, akik a 100-as számkörben még nem tudnak számolni. A szorzást, osztást, hatványozást nem tudják levezetni. Például a törteket tizedik osztályban tanulják a Szent Anna Iskolában.”

A központban jelenleg 45 SNI gyerek lakik, közülük csak ketten járnak integrált oktatásba. Egyikük a Szent Annában kezdte, de kérte, hogy írassák át a Venczel József Szakközépiskolába. „Ő akart átmenni, az volt az érve, hogy jól tud tanulni a többiekhez képest. Most nehezebben veszi az akadályokat”, mondta el a központ vezetője.

Valójában az SNI gyerekek engedményeket kaphatnak a képességvizsgán és érettségin

Orbán Réka elmesélte, ismer olyan Down-szindrómás gyerekeket, akik speciális iskolába jártak, majd leérettségiztek és egyetemre is bejutottak. Az egyik teológiát végzett, a másik egy televíziónál dolgozik. Azt is hozzá kell tenni, hogy a gyerekek Kolozsváron nevelkedtek és mindkettejük édesanyja egyetemi tanár. Sokra képesek az SNI gyerekek, ha támogató és biztonságos környezetben nőhetnek fel.

A vizsgakövetelményen, azaz a tananyag mennyiségén nem csökkentenek, de a vizsga körülményeinél kaphatnak engedményeket az SNI gyerekek, mondta el Nagy Szilárd.

Például a képességvizsgán egy, az érettségin két órával írhatnak több ideig. A tanzavarosok, figyelemzavarosok és az autisták külön teremben vizsgázhatnak és bent lehet velük a személyi asszisztensük is. A diszlexiásoknak többször felolvassák a vizsgatételt, a diszgráfiások lediktálhatják a válaszaikat egy tanárnak. A diszkalkuliások használhatnak számológépet és megkapják kinyomtatva a szorzótáblát és a matematikai képleteket. Sajnos ezek nincsenek magyar nyelvre lefordítva, de a diákok nem a vizsgán kapják először kézhez, hanem már gyakorló időszakban, tájékoztatott Nagy Szilárd.

Az engedményeket a végzős évek elején, az iskolánál kell kérvényezze a szülő vagy a nevelő. Az iskola továbbítja a kérést a tanfelügyelőségnek, akik általában jóváhagyják. Sőt az a tapasztalat, hogy például a különböző tanzavarosok között nem tesznek különbséget, így például a diszlexiás is megkapja a számológépet, mondta el Nagy Szilárd.

Végülis kinek érdemes speciálisba járni?

Az iskolaválasztásnál fontos mérlegre tenni az SNI típusát azzal, hogy milyen környezetben él a gyerek. „Sokat számít, hogy milyen a szociális háttere a gyereknek, mert az nagyon sokat tud kompenzálni vagy éppen nehezíteni. Végső soron, a szülő dönti el, mi a legjobb a gyerekének”, hívta fel rá a figyelmet Orbán Réka.

Az alábbi ábrán mutatjuk, hogy a megkérdezett megyékben hány speciális iskola és osztály működik:

A gyermekvédelemben nevelkedőkkel dolgozó Szabó Etelka a speciális oktatás mellett fejtette ki álláspontját: „Szerintem sok sajátos nevelés igényű gyermek jobban érzi magát a speciális iskolában, mint az általánosban, ahová sehogy se tud beilleszkedni, mert kiközösítik és csúfolják. Az integrációra nincsenek meg a feltételek Romániában. Mindenhova szükség lenne egy gyógypedagógusra a tanító vagy a tanár mellé. Tehát segíteni kéne azt a munkát.”

Nagy Szilárd is egyetértett abban, hogy azok az SNI-sek, akik semmilyen motivációt sem kapnak az általános oktatástól, inkább speciális iskolákba járjanak. Nagy azzal érvelt, hogy ha az SNI diák kilencedik osztálytól szakiskolában akar tovább tanulni, akkor nincs, amiért ráerőltetni azt a rengeteg vizsgastresszt, amit az általános oktatás hoz magával. Majd elmondta, hogy volt olyan diákja Kolozsváron, akinek a speciális oktatást tanácsolta. A szülők nyitottak voltak és átiratták az elemis gyereket speciálisba, ahol nagyon jól érzi most magát.

A speciális iskolák infrastruktúrája a városokon kiépített, de a falvakról nehezen kerülnek be oda a gyerekek. A megkérdezett megyék körében Kolozsvár a legfejlettebb, ahol hét speciális oktatási intézmény működik, melyek óvodától 12. osztályig lefednek minden korosztályt.

A fenti térképen megmutatjuk, hogy Hargita, Kolozs, Kovászna, Maros, Szatmár és Szilágy megyékben hol találhatók speciális oktatást nyújtó intémzények. Jelmagyarázat:

• Bordó, ház ikon: magyar vagy vegyes (magyar, román) tannyelvű speciális iskola
• Sárga, ház ikon: román tannyelvű speciális iskola
• Zöld, könyv ikon: magyar tannyelvű speciális osztály
• Kék, könyv ikon: román tannyelvű speciális osztály

Címlapkép, fotó: Bilibok Karola

The post „Bolondok” iskolájában tanulni: a sérültségi besorolás még mindig stigmát jelent appeared first on Átlátszó Erdély.

„Ha rossz vagy, Oltszemre kerülsz!” ‒ olyan megbélyegző fenyegetés, amely még ma is él a Sepsiszentgyörgytől 13 kilométerre fekvő Oltszem falu környékén. Gyerekként meggyőződésem volt, hogy a Mikó-kastély fala azért olyan vastag, nehogy kiszökjenek a 6-os számú gyermekotthonban élő, sajátos nevelési igényű, árva vagy elhagyott gyerekek.

Az oltszemi Mikó-kastély melléképületeiben működő, fogyatékkal élő gyerekeket befogadó rezidenciális központ (árvaház) átszervezése két ponton váltott ki heves vitákat:

• hogy a műemlék épület turisztikai célú felújítása összhangban van az országos stratégia által előírt intézményi átszervezéssel,
• és hogy időközben az egyik befogadó településen, Baróton, tiltakozni kezdtek a lakók azzal, hogy szerintük a város erre nincs felkészülve, vigyék a gyerekeket máshová. Akciójuk sikeres volt, de a helyzetnek győztesei nincsenek.

A témáról főként a helyi sajtóban alakult ki intenzív vita a Kovászna megyei tanács és Bodok község által közösen megvásárolt kastélyhoz fűződő jövőbeli turisztikai tervekről, az intézményben élő és ott iskolába járó gyermekek elhelyezéséről, a baróti közösség elutasító reakciójáról, valamint a rezidenciális központban dolgozó nevelők és az iskolában tanító gyógypedagógusok jövőjéről.

Idővonal

2013

a megyei tanács tervei szerint a visszaszolgáltatott Mikó-kastély megvásárlása után szociális központot hoznak itt létre, mivel a gyermekvédelem állandó helyhiánnyal küzd

2014

Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke: Sepsiszentgyörgyre vagy környékére költöztetik az oltszemi intézményt

2016-2017

az Országos Gyermekvédelmi Hatóság pályázatot indít a nagy befogadóképességű központok felmérésére. Az oltszemi árvaház az első 50, 2020-ig felszámolandó intézmény közé kerül

2017

elkészül az intézmény felszámolási terve. Az ottlévő gyermekek felmérése alapján három családi típusú ház és egy rehabilitációs központ felépítését találják szükségesnek

2017

a tulajdonos önkormányzatok a Mikó-kastélyt a turisztikai körforgásba szeretnék bevonni

2017

a megyében speciális osztályokat működtető városok közül Barót és Bodzaforduló (itt egyénileg integráltan tanulhatnak tovább a román anyanyelvű gyerekek) válaszol pozitívan a megyei tanács telekigényére

2019

februárjában névtelen petíció indul az oltszemi gyermekek Barótra költöztetése ellen. A márciusi, felvonulással egybekötött lakossági fórum nyomására végül új terv körvonalazódik: Kézdivásárhelyen helyezik el az oltszemi gyerekeket.

Otthont és iskolát

A Kovászna megyei Oltszemen évtizedek óta működő gyermekotthon és speciális iskola felszámolásának története 2012-ig nyúlik vissza. A tágabb kontextus az, hogy országszerte felszámolják a nagy létszámú gyermekotthonokat, kisebb, családiasabb hangulatú házakat építenek helyettük.

Az oltszemi rezidenciális intézmény felszámolása azért késik, mert az átszervezést összhangba kellett hozni az Oltszemen működő, de a Sepsiszentgyörgyi Speciális Iskolához tartozó oktatási intézmény megszüntetésével.

A gyermekotthon felszámolásáról több szakaszban, a helyi illetékesekkel egyeztetve hozott döntést a Kovászna megyei tanács és a Szociális Ellátási és Gyermekvédelmi Vezérigazgatóság. A valamikor több száz gyermeket ellátó intézményben ma 31 gyerek él, közülük többen elhagyott gyerekek, de olyanok is vannak, akik bár itt részesülnek speciális oktatásban, a hétvégéket, vakációkat családjukban töltik. Hazajárók, ahogy a helyi pedagógusok mondják.

Az oltszemi rezidenciális központ felszámolásának részleteket is érintő terveiről 2017 szeptemberében számolt be Vass Mária, a Szociális Ellátási és Gyermekvédelmi Vezérigazgatóság vezetője. Jelezte, számítanak a megyei önkormányzatok együttműködésére a telek biztosításában.

Ugyanazon év novemberében már arról olvashattunk, hogy Baróton és Bodzafordulón összesen három családi típusú házban helyezik el az 56 oltszemi iskolást (közülük 10 vakációban hazajár, róluk nem a gyermekvédelem gondoskodik, így abban az időszakban 44 kiskorú elhelyezését oldanák meg az új házakban).

A megyei speciális tanfelügyelőséggel és a Spesiszentgyörgyi Speciális Iskolával egyeztetve a gyermekek továbbtanulására is megoldást kellett találni, ezért is tűnt megfelelőnek Barót és Bodzaforduló, ahol van lehetőség a sajátos nevelési igényű gyermekek továbbtanulására.

A tervek szerint a családi házak a SERA Alapítvány és a megyei tanács finanszírozásával épültek volna fel, a Sepsiszentgyörgy környékéről származó hazajáró gyermekek pedig a városban működő Speciális Iskolában tanulhattak volna tovább, ahol bentlakásban kaptak volna helyet.

A történetre jellemző, hogy nem minden érintett van tisztában az átszervezés összes lépésével. Így lehetséges, hogy a bentlakásról részleteket sokáig nem sikerült kideríteni, de többen is említették lehetséges megoldásként a sepsiszentgyörgyi szakiskolában továbbtanuló vagy környéki falvakból származó gyerekek számára.

Beszélgetésünk idején a Speciális Iskola szocális asszisztense nem tudott bentlakásos lehetőségről, Vass Mária úgy tudta, már meglévő bentlakásban kapnak helyet a szakiskolás, sajátos nevelési igényű tanulók is.

Végül Bokor Attila, a speciális oktatásért felelős tanfelügyelő elmondta: a környékbeli falvakból származó, hazajáró gyerekek ingázni fognak a sepsiszentgyörgyi iskolába, míg a szakiskolában továbbtanuló, enyhe fogyatékkal élő fiatalok a Puskás Tivadar bentlakásában kapnak helyet iskolaidőben.

Az átszervezést az oltszemi pedagógusok aggodalmai és a barótiak felháborodott elutasítása övezte, így kérdésessé vált, hogy mennyire meggondolt, jól kommunikált tervről van szó, nyugodtak lehetünk-e a gyermekek jövőjével kapcsolatban.

Két település között árván

Ahogy egyre több konkrétum látott napvilágot, úgy vált egyre valósabbá az oltszemi intézmény felszámolása. A konkrétumok azonban további kérdéseket vetettek fel előbb az oltszemiekben, később a baróti szülők egy részében is.

Az Oltszemen dolgozó 30 nevelő és 15 pedagógus a gyermekek jövőjéért aggódva próbálta összerakni az átszervezés lépéseit. Még novemberben arról számoltak be az Átlátszó Erdélynek, hogy nem tudják, mit mondjanak a gyerekeknek, mire készítsék őket, mikor költöznek, ki hová megy, és kik tartanak velük megszokott nevelőik, tanáraik közül. Láthatóan felzaklatta őket a sok éve húzódó, a gyerekek és pedagógusok számára egyaránt átláthatatlan kimenetelű folyamat.

2019 februárjában a baróti Gaál Mózes Általános Iskolába járó gyerekek szülei aláírásgyűjtésbe kezdtek, hogy ezzel fejezzék ki ellenérzésüket a városban felépíteni tervezett két családi típusú házzal szemben. A döntést a városi tanács korábban pártoktól függetlenül, egyhangúlag támogatta. Az ellenzők március elején felvonulást követő lakossági fórumon adtak hangot véleményüknek, mely szerint:

• Barót nem megfelelő környezet a sajátos nevelési igényű gyerekek számára;
• a város és a befogadó Gaál Mózes Általános Iskola infrastrukturálisan nincs felkészülve a helyzetre;
• az árva és fogyatékkal élő gyermekek súlyosbítanák az iskola jelenlegi helyzetét, mert már így is túl nagy terhet jelent a viselkedészavaros gyerekek nevelése, illetve a helyszűke, a több épületben szétszórt osztályok és az épület állaga sem teszi vonzóvá az intézményt a helyi gyerekek számára.

A hol nincs, hol lesz bentlakás

Forró Huba, a Sepsiszentgyörgyi Speciális Iskola igazgatója irodájában fogadott, hogy tájékoztasson az intézményhez tartozó, oltszemi osztályokat érintő átszervezésről. Több különböző településen működő, speciális oktatást biztosító intézmény is a sepsiszentgyörgyi központú iskolához tartozik, de tervek szerint a megyéből további speciális osztályokat is hozzájuk fognak csatolni. Az igazgató elárulta, elképzelhető, hogy a baróti speciális osztályok is a szentgyörgyi központhoz tartozzanak.

„Próbáljuk felújítani a székhelyet, pár éven belül megemeljük az épületet egy új szinttel a 21. századi igényeknek megfelelően” ‒ számolt be lelkesen az igazgató, aki igyekszik a történtek pozitív oldalát nézni.  A szentgyörgyi iskolában elférnének az oltszemi gyerekek is, de nincs ahová őket elhelyezni az iskolai tevékenységek lezárultával: bár terveznek bentlakást építeni, ami megoldaná a távolabbról bejáró gyerekek elszállásolását, erre még várni kell.

„2016 óta nem orientálhatunk gyermeket az oltszemi intézetbe, ezért csökken a létszám. Nagy probléma, hogy nincsen bentlakásunk, mert falvakból a súlyosan fogyatékos gyermekek sok esetben iskolázatlanok maradnak amiatt, hogy helyi közösségük iskoláiban nem érzik jól magukat, viszont bentlakás nincs számukra Szentgyörgyön” ‒ ismertette a helyzetet Rácz-Berecz Tímea szociális asszisztens.

A környékbeli falvakból már most is a sepsiszentgyörgyi speciális iskola 9-10. osztályába járó diákok, illetve azok számára, akik a városban tanulnak magyar vagy román tannyelvű speciális szakosztályban, a bentlakás lenne a megfelelő megoldás.

Az iskola igazgatója és a szociális asszisztens nem tud arról, hogy bentlakásba kerülhetnek a környékbeli hazajáró gyerekek vagy azok, akik most Oltszemről járnak a városi iskolák speciális szakosztályaiba, de nem tartoznak a gyermekvédelemhez. Rácz-Berecz úgy látja, vannak olyan kiskorúak, akik fokozottan veszélyeztetett helyzetben vannak.

Három környékbeli testvér történetét mesélte el, akiket egyenesen a pszichiátriáról helyeztek át Oltszemre évekkel ezelőtt. Ők nem árvák, így nem kerülhetnek családi típusú házba, de ingázni sem fognak tudni az otthoni körülményeik miatt: „Ez a három gyermek biztos a juhok mellé fog kerülni, ha hazamegy. Iskolába semmi szín alatt nem. A bentlakás nagyon fontos (eleme) lenne a speciális oktatásnak, mert távolabbi falvakból nem tudnak naponta bejönni” ‒ hívta fel a figyelmet.

„Ha  a falvakban otthon maradnak, beiskolázatlanul, akkor nem lesz szükség mind a három családi típusú házra” ‒ hangzik a szakember válasza arra a kérdésre, hogy a gyermekek lemorzsolódásának esélyét is számba véve egyáltalán szükségese-e három családi ház megépítése.

Akiknek nem jutott szó

A szentgyörgyi speciális iskola szociális asszisztensének elmondása szerint pillanatnyilag ugyan 31 sajátos nevelési igényű gyermek van Oltszemen, közülük 12-en hazajárók, és csak a többiek állami gondozottak. A családi házakban ebben a pillanatban 19 gyermeket kell elhelyezni.

Oltszemre látogattunk, hogy megismerjük a gyermekeket, akik sorsa megyei, városi elöljárók, intézményvezetők kezében van, és jövőjük nagy mértékben a befogadó településeken múlhat. Akik már annyi nehézségen mentek keresztül, és most arra készítik tanítóik, nevelőik, hogy legyenek bátrak és jó gyerekek új otthonaikban.

„Eleve nehéz egy változás a gyermekek életében, és ha nem fogadják szeretettel őket, akkor még rosszabb a helyzet: nem kívántak a szülők számára, a társadalom számára sem. Ez egy egészséges embert is megviselne. Eljutnak hozzájuk is a hírek,  jelen vannak a közösségi oldalakon, olvassák a hozzászólásokat, vannak enyhe fogyatékkal élők, akik tudják, mi folyik körülöttük” – mesélte az egyik oltszemi pedagógus arról, hogyan érinti a gyerekeket a költözés, a barótiak tiltakozó akciói.

Az oltszemi iskola szegényes tanárijában, egy alig megvilágított szobácskában, szedett-vedett bútorok között többen is összegyűltek a helyi pedagógusok közül, hogy elmeséljék, hogyan látják a történéseket. Hatalmas fazékban főtt török kávét töltögettünk kis csészékbe, a gyerekekhez fűződő bensőséges kapcsolatról, élményekről és nehézségekről meséltek keserű, de családias hangulatban.

„Csak az marad itt, aki szereti, amit csinál, a többiek lemorzsolódtak” – mondták. Van, aki arra emlékezett vissza, mit szóltak otthon, amikor úgy döntött, Oltszemen fog tanítani. Van, aki húsz éve itt tanít, és innen szeretett volna nyugdíjba menni, mert ennek a munkának van számára értelme.

A család szó hangzik el a leggyakrabban: arra tanítják a gyerekeket, hogy osztályonként is kis családok, hogy egymást meg kell védeniük, segíteniük. A család itt a hiányt is jelenti: vannak, akik szüleiket, testvéreiket csak hétvégenként láthatják, és van aki akkor sem, pedig olykor azt is tudják, hogy hol élnek. Akkor a legnehezebb a gyerekekkel, amikor a hazajárók karácsonykor vagy a nyári szünidő alatt elmennek az intézetből, a többiek pedig többszörösen érzik a magányukat.

Az egyik tanár körbevezet az osztályokban: régi filmekből ismerős a dohos padló, a szűkös termek, a felnyitható fedelű iskolapadok, sárgás, vízköves kagyló a mosdóban. Az iskola felszerelésben semmi jele annak, hogy speciális igényű gyerekek oktatása folyik itt.

Az első teremben egy fiú rendez füzeteket gondosan egy felnyitott fedelű padban ‒ ő Béluka (nem valós név).

A kísérőmmel beszélgetve szóba jön a kolozsvári bentlakásos Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolája, ahol szintén sajátos nevelési igényű gyerekek tanulnak. Magam előtt látom a kolozsvári intézmény világos, jól felszerelt, színes termeit – a két iskolát összehasonlítva még nyomasztóbbak a helyi körülmények. Az oltszemi iskolát is támogatják civil szervezetek, például füzetekkel – magyarázza a tanárnő: valójában semmijük sincs, amivel hatékonyabban foglalkozhatnának a gyerekekkel, pusztán a tudásuk és a jó szándék.

– Tudja a tanárnéni, hogy nekem melyik a kedvenc tanulásom?! –  csatlakozik Béluka a beszélgetéshez. A legjobban a környezetismeretet szereti, minden nap kéri is, hogy azt tanulják. A közelben lévő gazdaságban is besegít az állatokkal, még óráról is ellóg, ha sikerül neki.

Az összevont 1-4. osztályban tízóraiznak, amikor betoppanunk. Mindenki a helyén ül és eszeget. Lelkesen tudakolják, ki vagyok, hogy hívnak, aztán sorra mondják a nevüket. Az osztályból többen voltak nemrég szavalóversenyen is, ahol szép eredményeket értek el.

A Mi világunk szavalóverseny körzeti szakaszán Rostás Beáta, a Speciális Iskola oltszemi diákja szaval. A felvétel kattintásra indul el

A felvételen szavaló kislányt személyesen is megismerhetem, látom a mosolygós arcát, ahogy kíváncsian bekapcsolódik a spontán fotózkodásba. Figyelem őket, és közben a gondolataimba furakodnak a mondatok, amelyeket az intézmény átalakításáról szóló cikkek alatt olvastam. Jó lenne, ha a hozzászólások írói is ismernék ezeket a gyerekeket.

„Bár a lényeget,

még nem értheted,

amíg nem éltél,

nehéz életet..

Hogy történjen bármi..”

Sok év szakmai tapasztalata veszhet kárba

A 15 oltszemi pedagógus nagy részének nem vállalható, hogy távol eső településre ingázzon. A munka nélkül maradó nevelők egy része talán az új családi házakban helyezkedik el. A helyi pedagógusok nem gondolják megoldásnak, hogy a gondozók a jövőben nevelőszülőként dolgozzanak, hiszen alkalmazottként foglalkozni a kiskorúakkal nem ugyanaz, mint családjukban, 24 órában szülőként gondjukat viselni.

A Sepsiszentgyörgyi Speciális Iskolában meghirdetett két állást szinte mind megpályázták, a sokat halogatott versenyvizsgán végül két oltszemi tanár szerzett helyet, amit majd csak az oltszemi iskola felszámolása után foglalnak el. Mivel a pedagógusok pszichológiai vagy gyógypedagógusi végzettségűek, a normál oktatásban utazó tanárként vagy fejlesztő pedagógusként helyezkedhetnének el.

A tanárok közül egy személy mondta, hogy ha kell, Barótra is szívesen követi a gyerekeket, a többiek számára nem opció a napi két órás ingázás.

„Amikor idejöttem húsz évvel ezelőtt, 275 gyerek volt. Fél év után fel akartam mondani. Valami történt aztán, és rájöttem, hogy ez az, amit szeretnék csinálni, és elkezdtem érdeklődni a gyerekek világa iránt. Fiatal voltam, meg kellett tanulni megérteni ezeknek a gyerekeknek az életét.”

„Dolgoztam óvodában, iskolában is. Itt mások az eredmények – folytatja egy másik tanító. Aki nem látogatta ezeket a gyerekeket, az nem érti meg az iskolai viszonyokat. M. Simon Katalin írónő mesélte, hogy teljesen megváltozott, amit gondolt az itt élőkről, ahogy közel került hozzájuk.”

Az eredmények itt nem tantárgyak elsajátításában mérhetőek, hanem például abban, hogy a gyerekek megtanulnak figyelni egymásra, barátságosan fordulni idegenekhez, feltalálni magukat új helyzetekben, megállni a helyük a boltban, a színházban vagy egy gyöngyfűző foglalkozáson, hogy felkészülnek egy szavalóversenyre.

„A tanfelügyelőség megoldja minden oltszemi címzetes pedagógus jövőbeli állását – ígérte Bokor. A baróti gyógypedagógus tanárok helyzete viszont veszélyben lesz, ha Baróton 2020-ig nem iskoláznak be újabb gyerekeket a speciális osztályokba. Jövőre még két osztály megmarad, de ha a gimnazisták kimennek, egy osztály sem fog megmaradni” – fejtette ki.

Fürdőkádba ülni és kinézni egy teraszról

„Többen vagyunk, akik egy kicsit hazavisszük őket családi légkörbe. Megismertetem velük, hogyan működik az aragázkályha, megmutatom, hogy etetjük a kutyát, apró hétköznapi dolgokat, amiket ezen túl…” – folytatja és közben elcsuklik a hangja. „Ráz a hideg, ahogy belegondolok, hogy vajon mi lesz most velük..”

Itt nem lehet csak tantárgyakat tanítani, hiszen folyamatosan nevelik, az életre készítik a fiatalokat, az is a pedagógusokon múlik, hogy mit látnak a világból.

– Jó, hogy megyünk csütörtökön is haza – mondja Béluka az osztályteremben.

– Mit fogunk csinálni? – segíti a pedagógus.

– Megyünk a Magmába (kortárs kulturális kiállítótér – szerk. megj.), pizzázni, a Sugásban mozgólépcsőzünk – sorolja komoly hangon. Ő az osztályból a legrendszeretőbb.

Szünetben is szívesen bent marad pakolni, nem is csoda, hogy az osztályfőnökkel közös programból is azt említi először, hogy majd segít rendezni a lakásban. – Sütünk melegszendvicset, lesz kakaóskávé – sorolja.

Az internátusban sok hétköznapi apróságot nem tapasztalhatnak meg a gyerekek, például azt, hogyan nyílik a kaputelefon, hogyan kell krumplit hámozni, ételt készíteni, üzletben vásárolni. Ezeket is a pedagógusok, nevelők tanítják meg a gyerekeknek.

„Kéthavonta megkérdeznek, hogy mikor megyünk a kászájába. Nem az a lényeg, hogy egy délutánra elviszem őket magamhoz, hanem hogy ott aludjanak és ott ébredjenek nálam. A szertartás, hogy együtt vagyunk, sétálunk, valakit meglátogatunk, vacsora, reggeli együtt, én ébresztem fel őket az ágyból” – meséli a másik pedagógus a könnyeivel küszködve.

„Amikor Mamicinak szólít valaki az osztályomból, tudom, hogy szeretetre van szüksége, egy ölelésre. Ha kell, az anyja, ha kell, a testvére vagy.”

Jó tündérek márpedig vannak

Egy gyermek kivételével az apukáját és az anyukáját nevezte jó tündérének az összes gyerek egy osziórán, azok is, akik nem ismerik a szüleiket, és azok is, akik tudják, hogy elhagyták őket – mutat rá egy másik tanár, milyen erősen él a gyerekekben a család iránti vágy.

Van, aki úgy látja, hogy az oltszemi intézet és a speciális iskola biztonságosabb környezetet teremtett a gyerekeknek, mint a városokban működő családi típusú házak, de közben családi házak előnyeire is kitérnek:  

„Családra van szükségük. Ha tízen lesznek egy házban, ezt meg lehet csinálni. Én lelkem mélyén támogatnám, hogy ilyen típusú házakban éljenek, sokkal intimebb. Láttam Csíkszeredában, milyen meghitt egy-egy családban. Mi ezt szoktuk meg, nehezen engedjük el, holott tudjuk, hosszú távon ez lesz jobb, és az újak már ott szokják meg.”

Mikor költöznek?

A házak tervrajzai elkészültek már, és a téli hideg időszak beállta előtt kell megépülniük, ezzel tartják az átszervezés 2020-as határidejét is – mondta Tamás Sándor Kovászna megyei tanácselnök.

„– A házak tervei megvannak, de az a kérdés kezdett el felmerülni bennem, hogy jól oldjuk-e meg a problémát, ha egy olyan hangulatba, amilyen Baróton kialakult az elmúlt néhány tíz évben, behelyezünk egy modern építményt, fogyatékos gyerekekkel, jó szándékú nevelőszülőkkel.

– Miért csak most?

– Most látom a hangulatot. Nem igaz, hogy nem volt ennek korábban egy-két mozzanata, akár az iskolával kapcsolatban, akár az utcákkal, a piaccal, a sáros Petőfi utcával, csak most ez az elégedetlenség mind egy helyre került – értelmezte a baróti hangulatot az elöljáró. – Az iskola fizikai állapota rossz, a környéken a legrosszabb. Hosszú a történet, szinte harminc éves. Egy korábbi polgármester elsinkófálta a felújítás lehetőségét, gödrök állnak kiásva, betoncsonkok, gerendák, oszlopok mindenfelé. Borzasztó állapot, meg tudom érteni az elégedetlenséget, de a közbeszéd és a közhangulat nem az oltszemi gyermekek kérdésével foglalkozik, hanem eddigi sérelmekkel és problémákkal.”

Beszélgetésünk óta a döntéshozók ideiglenesen elálltak a baróti családi házak felépítésétől, Henning László, a megyei tanács alelnöke pedig azt nyilatkozta, hogy ebben a pillanatban a kézdivásárhelyi rehabilitációs központ mögötti területen tervezik felépíteni a házakat.

A megoldást az oltszemi pedagógusok is jobbnak találják, mint Barótot: „Kézdi nyitottabb, fejlettebb város, ott hagyománya van a speciális oktatásnak, jobb helyük lesz a gyerekeknek” – értékelte a döntést az egyik tanító.

Oltszemi pedagógusok: sem a gyermekek, sem saját jövőjük nem világos

15 pedagógus és 30 nevelő munkahelye szűnik meg az átalakítással. A két új családi háznál 16 állás jönne létre, és megmaradhatnak a speciális osztályok is, így a helyi szakemberek munkahelye nem vész el. A baróti polgármester is az új munkahelyekkel próbálta a baróti tiltakozókat meggyőzni. De lehet-e alakuló és megszűnő munkahelyekben mérni egy szociális intézmény átalakításának eredményességét?

„A meglévő személyzetből néhányan jelezték, hogy szeretnének az új szolgáltatásban dolgozni (négyen-haton). Egyik része a nevelőknek felvállalta volna, hogy mennek a gyerekekkel. Nem teljesen biztos, hogy hol jönnek létre a házak, remélem, jól alakulnak a dolgok” – vázolta a személyzet átcsoportosítását Vass Mária, aki az utolsó tárgyalás alapján már maga sem volt egészen biztos benne, hogy Baróton fognak felépülni a házak.

A kis távolságra való tekintettel az igazi megoldás az lehetett volna, ha a megyeközpont, Sepsiszentgyörgy fogadta volna be a gyerekeket: így sem egymást, sem a megszokott pedagógusokat nem kellett volna elveszíteniük a gyerekeknek.

„A polgármester kijelentette: ide fogyatékos gyermeket nem!” – mesélte az egyik tanár, hogyan látják ők annak az okát, hogy nem költözhet a teljes intézmény (az iskola és a gyermekotthon) a közeli Sepsiszentgyörgyre, ahol a Speciális Iskola is működik, ahol a szakiskolákban vannak magyar és román nyelvű speciális osztályok, a gyerekek pedig kis közösségüket sem kellett volna elhagyják.

A tanári kar egybehangzó véleménye, hogy a városnak lett volna területe, és ha az nem, akkor kiüresedett iskolai épülete, ahová befogadhatta volna a gyermekeket – szerintük ez akarat kérdése volt.

„Egyetértünk az elgondolással, mely szerint Sepsiszentgyörgy ideálisabb helyszín volna az oltszemi  gyermekotthon átcsoportosítására, lakóinak befogadására” – válaszolta kérdésünkre a sepsiszentgyörgyi polgármesteri kabinet.

A város a központ felszámolásának indításakor nem tudott jogtiszta területet biztosítani, ahogyan végül Barót és Bodzaforduló tette – írták. Amikor lehetőségük volt, segítették a rászoruló gyermekeket, erre példaként a Koldus és királyfi nevű sürgősségi befogadóközpontot és a sérült gyermekek számára létrehozott rehabilitációs központot említették, amelyeknek Sepsiszentgyörgy biztosított területet.

Már fúj a változás szele?

Hiába a magyarázat, hogy a kastély állagának megőrzése és közösségi célra való felhasználása csupán párhuzamos az árvaház típusú intézmények felszámolásával, az Oltszemen dolgozó tanárok úgy vélik, politikusok játszmáinak áldozatai. „A kastélyt megvették, minket elpakolnak, semmi beleszólásunk…” – summázták álláspontjukat.

„Senki nem ír a társadalom azon rétegének felháborodásáról, amelyik elfogadhatatlannak tartja, hogy ilyen helyzetben vannak a gyerekek” – vetette fel egy másik tanár.

Az oltszemi pedagógusokkal beszélgetve, a barótiak nyugtalanságát figyelve egyre inkább úgy tűnik, hogy éppen azokat nem vonták be az átszervezésbe, akiket a leginkább érint. A terveket többször átbeszélték megyei és városi tanácsüléseken, értesítették az érintett intézmények vezetőit, azonban megnyugtató formában nem kommunikáltak sem az oltszemi, sem a baróti tanárokkal, közösséggel. Legalábbis erre következtethetünk az oltszemiek és a barótiak nyilatkozataiból. Arról, hogy végül nem Barót, hanem Kézdivásárhely fogadja be az intézményben élő gyerekeket, az oltszemi pedagógusok szintén a napi sajtóból értesültek.

Sok információ szóbeszéd szinten jutott el az oltszemi tanárokhoz – állítják. Egyik alkalommal azt hallották, hogy az oltszemi intézet tanulói számára kezdtek előkészíteni egy épületet Baróton, máskor pedig közösségi médiából értesültek rendezvényekről, amelyeknek a kastély udvara adott otthont.

„Az új fesztiválról is közösségi oldalról, plakátról értesültünk” – panaszolták. Az igazgató közbeveti, hogy a gyermekvédelemnek és az iskolának tudomása van a rendezvényekről, a pedagógusokhoz azért nem jutott el a hír, mert szerinte az intézményt nem érinti, nincs akkor tanítás. (Rövid egyeztetés után kiderül, hogy mindkét említett esemény érinti a tanítási időt.)

„Táboroztatják a gyerekeket, míg a zenei fesztivál és a lovas napok folynak. Kicsit furcsa, hogy eltüntetjük a gyermekeket erre az időre. Négy éve így van” – mesélik. A gyerekek biztos örülnek a lehetőségnek, mégis elgondolkodtató – teszik hozzá – hogy kényszer a kirándulás oka.

„Tüntessünk: nem megyünk el Oltszemről”

– idézi fel az egyik tanár Béni ötletét, aki éppen a Baróthoz tartozó Köpecről származik. Béni példája azért is beszédes, mert a barótiak egy része azzal érvel, hogy amíg saját gyerekeik oktatásának színvonala nem biztosított, nem látják elfogadhatónak az iskola további terhelését. A baróti családi házakba készülő gyerekek nagy része erdővidéki, a hivatalos érvelés szerint így a gyerekeket származási közegükbe integrálják vissza.

Baróton nem újdonság sem a családi típusú ház, sem a sajátos nevelési igényű gyerekeket gondozó intézmény: a megyei gyermekvédelemnek egy óvodai csoportja és a Laura ház Egyesület is itt működik, évek óta speciális osztályok is indulnak a Gaál Mózes Általános Iskolában. A jó példákat ismerve az oltszemiek is értetlenül követték az eseményeket, úgy gondolják, felbújtathatták a szülőket, ezért lehet, hogy saját sérelmeik miatt másokkal szemben váltak kirekesztővé.

A családi típusú házakat és az oltszemi gyermekek elhelyezését ellenző barótiak úgy érzik, a helyi Gaál Mózes Általános Iskola nem bírna megbirkózni a fogyatékkal élő árvákkal.

A leendő befogadó iskolába járó gyerekek szüleinek egy része az év elején aláírásgyűjtést, majd felvonulással egybekötött városi fórumot szervezett, ahol a város elöljáróit felszólították, ne építsék Barótra a családi típusú házakat: gyerekeik méltatlan körülmények között tanulnak, így is túl sok a problémás gyerek az iskolában, sokakat a szomszédos falvakba visznek tanulni az épület(ek) állaga miatt, a sajátos igényű gyerekeknek nem megfelelő hely Barót.

Hivatalos adatokkal érvelt Vass Mária Barót felkészültsége mellett

„A tanfelügyelőség adatai szerint Barót és környéke nem küzd szakemberhiánnyal, most is működik két speciális osztály. Megvan a megfelelő felkészültségű személyzetük, hogy még két speciális osztályt indítsanak. Az iskola infrastruktúrája nincs jó állapotban, de még 15 gyermek elfér” – nyilatkozta megkeresésünkre.  

Az eredeti tervben rehabilitációs központ is szerepelt a Barótra költöző gyerekekre tekintettel. A szakember olyan kisebb központról beszélt, amelyben pszichológust, gyógyterapeutát, kinetoterapeutát, szociális munkást és egy felsőfokú képzettségű nevelőt alkalmaznak, akik kiegészítő foglalkozásokat tarthatnak a sajátos nevelési igényű fiataloknak.

A rehabilitációs központ egyelőre terv marad. Bár az intézmény felmérése alapján az átszervezés szerves része volt, jelen pillanatban nem képezi a megegyezés tárgyát. Vass elmondta, hogy a támogató alapítvány vállalta a központ létrehozásának finanszírozását is a jövőben.

Barót nem kirekesztő város

Abban minden megszólított egyetért, hogy a legnagyobb vesztesei a kialakult helyzetnek az oltszemi gyermekek, akiknek ismét át kell élniük, hogy nem kívántak a társadalom számára, hogy ők csak problémát jelentenek. Az elszabadult indulatok közepette elhangzó előítéletek azonban nemcsak a sajátos nevelési igényű, a szociálisan hátrányos helyzetű gyermekek számára, hanem a társadalom egészére nézve károsak.

„Nem volt előrelátható a barótiak ellenkezése, hiszen minden évben ott vagyok a fogyatékkal élők napján, és elmondom mindig, hogy a baróti közösség mennyire befogadó: sokan részt vesznek a rendezvényeken, évente nyílt napokat tartanak a helyi rezidenciális központban, meghívják az iskolás gyermekeket is, hogy ismerkedjenek meg az intézményben folyó élettel, a fogyatékkal élők napján a város központjában szerveznek ünnepélyt” – sorolta a szociális intézet igazgatója. Hozzátette, az oltszemi gyermekek elhelyezéséről szóló alkalmakon meg sem akarták hallgatni őket.

Nem gyermekellenes a petíció, hanem…

A petíció szövegében tárgyilagosan az áll, hogy a befogadó oktatási intézet, a Gaál Mózes Általános Iskola infrastrukturálisan és szakmailag felkészületlen az oltszemi gyermekek oktatására, ezért előbb az iskola helyzetét kellene elrendezni.

A petíció óvatos, szakmai érvekre hivatkozó szövegével vagy az egyik kezdeményező, Kovács I. Éva objektív helyzetismertetésével szöges ellentétben áll a helybéli ellenzők egy-egy agresszív, elfogult megnyilvánulása, amely nem tesz különbséget a sajátos nevelési igényű gyermekek és elvetemült, a társadalom számára káros bűnözők között.

„Adj esélyt minden gyereknek, hogy sikeres lehessen az életben”  

– hangzik a baróti származású Gaál Mózes reformpedagógus nevét viselő iskola küldetése. Gaál A jövő iskolája (1909.) című munkájában olyan oktatási intézményről ír, mely nem búra alatt tartja a gyermekeket, elszigetelve a társadalom valós kérdéseitől, hanem amely az élet levegőjét engedi a védőburok alá, ezzel készíti fel a gyerekeket a jövőre:

„Mi tulajdonképpen a szociális érzés? Nem egyéb, mint érzése annak, hogy nem vagyunk egyedül a nagy mindenségben, hogy igen sok társunk van, hogy társunk a szó legnemesebb értelmében minden teremtett lény, társunk minden ember. (…) jerünk hát az iskolába, mert az iskola az igazi demokráciának, az igazi emberi érzések s az igazság megvetésének a talaja.”

Az iskola igazgatója egyik nyilatkozatában a rossz tapasztalatokra hivatkozva mégis elutasította az oltszemi gyermekeket. „Ezeknek a gyerekeknek a többsége nem fogyatékos, sokkal inkább viselkedészavarral küszködik” – állította. A baróti iskolások testi épségét olyan gyerekektől félti, akiket nem ismer, nem kért róluk szakmai véleményt, miközben a sajátos nevelési igényhez olyan történetet asszociál, amely fizikai veszéllyel azonosítja azt.

Bokor Attila, a speciális oktatásért felelős tanfelügyelő az Átlátszó Erdélynek elmondta, a Baróton működő speciális osztályokban csak enyhe fogyatékkal élő gyerekek tanultak eddig. Akikről most szó van, olyan gyerekek, aki öltözködni, étkezni tanulnak, kilencedikben az általános iskola második osztályos anyagát tanulják” – magyarázta.

„Nem ismerik a gyerekeket a baróti ellenzők, és nem is jártak Oltszemen. Felelősségem teljes tudatában ki merem jelenteni, hogy 2011-től Oltszemre csak súlyos fogyatékkal élő gyerekek kerültek, akik a szakértői szolgálat szűrőjén átmentek. A baróti osztályokban tényleg volt egy pár viselkedészavaros gyerek, de mióta működik a szakértői szolgálat, csak azokat a gyerekeket vesszük be a rendszerbe, akik ténylegesen fogyatékosok” – ismertette az eljárást.

„Baróton 2014-ben nem két, hanem négy osztály működött. Volt egy olyan trend, hogy azok a gyerekek, akikkel nem tudtak haladni a pedagógusok, és viselkedészavarosok is voltak esetleg, azokat is megpróbálták speciális osztályokba írni. Esetenként ez meg is történt. A szakértői szolgálat létrehozása óta hasonló eset nem áll fenn, ezért is maradt két osztály Baróton – egyikben öt, másikban tizenhárom gyermekkel. Akkoriban megfelelt a barótiaknak, mert amelyik gyermek problémás volt, áttették a speciálisba, ott csökkentett óraszámmal, pszichopedagógus tanárokkal tanulhattak. A mi gyógypedagógus kollégáink megharcoltak velük, és voltak sikerek: ezelőtt két évvel végzett egy évfolyam, tízen elvégezték a négy éves szakiskolát és mindannyian el vannak helyezkedve, munkájuk van.”

„Nem a gyerekek ellen, hanem az ottani körülmények miatt háborognak – állítják többen. Én nem kötném össze semmilyen formában a kettőt: a baróti körülményekért nem felelősek ezek a gyerekek, külön osztályokban tanultak volna, új lehetőséget jelenthettek volna, hogy az iskola nyitottabbá, toleránsabbá váljon, miközben más gyerekek jogai nem sérültek volna.

Minden nappal értékes időt veszítünk el, hiszen tanfelügyelőként az a dolgom, hogy ott biztosítsuk, készítsük elő az oktatást a gyerekek számára, ahol élnek” – tette hozzá.

Helyi szülő és pedagógusok a petíció kezdeményezői

A baróti petíció egyik kezdeményezője Kovács I. Éva, helyi pedagógus és szülő. Egy sor olyan kérdésre mutat rá, amelyek elbizonytalanították a befogadó iskolában tanulók szüleit az oltszemi intézmény átszervezése és Barót szerepvállalása ügyében. Úgy véli, a megfontolatlan vélemények nem segítenek, és igyekszik érthetővé tenni a baróti helyzetet.

„Azt nehezményezem, hogy sem az oltszemiek, sem a barótiak nem voltak felvilágosítva. Bántjuk egymást ártatlanul, holott egészen egyszerűbb lenne, ha mindenki el tudta volna mondani a véleményét, valahol találkozni, megbeszélni a helyzetet” – kifogásolja a kommunikáció hiányát Kovács.

Az átláthatatlan folyamat az oka annak – véli –, hogy a helyiek hátsó szándékokat és érdekeket érzékelnek a politikai vezetők részéről az Oltszemen élő és tanuló gyerekek Barótra költöztetése mögött: nem a gyermekek jóléte az első, hanem egy feladat mihamarabbi megoldása.

„Az ügy végkimenetele előtt arra gondoltunk, hogy a projekt politikai megfelelési szándék a felsőbb vezetők felé, párton belül kiadott feladat végrehajtása tűzön-vízen át. Nem tett jót a közvéleménynek a kiköltöztetés szándékával egybeeső, a Mikó-kastély területére tervezett események híre sem. Úgy tartottuk, ez a fontosabb, az elsődleges (biztosítani a helyszínt, mihamarabb kiüríteni a területet), a gyermekek elhelyezése másodlagos.

Ezen kívül a felajánlott földterületekkel is felmerültek kételyeink, nem származik-e tetemes anyagi haszna valakinek, valakiknek belőle, és ezért ragaszkodnak foggal-körömmel a projekthez.”

Évek óta csendben tűrnek a Gaál Mózesben tanuló gyerekek szülei

A Gaál Mózesben már néhány éve működik speciális osztály – idén kettő, de az intézmény a város négy különböző helyszínén kapott helyet, mert nincs elég nagy épület, amely az összes tanulót befogadhatná.

„Emlékezetem szerint egyetlen nagyobb javítás történt, a nyílászárók cseréje, azokat sem vakolták be, a hollók már kiszedték a habot, amivel berakták” – írta le az iskola helyzetét a petíció egyik kezdeményezője. Az ő gyereke is ott tanult, meséli, hetedikben az egyik szülő adott két veder meszet, hogy lefessék az osztálytermet.

„Semmire nincs pénz. A főépület egyik része a közelmúltban még tűzoltósági szalaggal volt körbevéve, mert omladozott. Két hete leverték az omladozó részeket, ezzel elhárítva a veszélyt. Sár van. Abban az épületben, amelyet az iskola a katolikus egyháztól bérel, leírhatatlan a vécék állapota.”

Úgy látja, ez az egyik ok, amiért több szülő például a bardóci, jól felszerelt iskolába viszi gyermekét tanulni, ahová autóbusszal szállítják a környékbeli tanulókat. Másik okként „kezeletlen helyzeteket”, magatartás problémás gyerekeket említ – itt fontosnak tartja tisztázni, nem a családi házas vagy fogyatékkal élő gyerekekre gondol, ez ettől független.

„Speciális oktatásban dolgozó édesanya vitte el a saját gyermekét, mert nem tudja megengedni, hogy kitegye a gyermekét olyan helyzeteknek, amiket nem tudnak kezelni az iskolában” – mutat rá a helyzet sokrétűségére, egyben a szociális problémákkal szembenéző helyi pedagógusok szakmai kapacitásának határaira.

Úgy tudja, a baróti speciális osztályokban inkább érzelmi és viselkedészavaros gyerekek tanulnak, és nem súlyosabb szellemi vagy fizikai akadályozottsággal élők. Személyes tapasztalataival árnyalja a helyzetet: kisfia osztálytársai között is van sajátos nevelési igényű gyerek, aki sikeresen beilleszkedik a csoportba, illetve az ő nulladikos osztályában is tanul egy ADHD-s kisfiú, akit pedagógusként minden eszközzel igyekszik fejleszteni:

„A szülőket és a gyerekeket is arra tanítom, hogy be kell fogadni (a sajátos nevelési igényű gyerekeket), de szélmalomharcnak érzem az inkluzív pedagógia iránti elhivatottságomat, mert nem mindenki ugyanúgy viszonyul. Pedagógusként ezt csinálom. Szülőként volt rossz tapasztalatom is családi házas gyerekekkel, kettő megverte az én gyermekem. Utána megbeszéltem velük, és minden oké. Azóta is minden nap, ha találkozunk, kérdik, hogy ugye nem haragszik.”

Nem téved, aki eddig úgy látta, hogy Barót befogadó város: „a meglévő családi házas gyerekekkel kezdetben voltak incidensek, de már idenőttek, sikerült beilleszkedniük, a gyerekek között barátaik vannak. A helyi rehabilitációs központban súlyos fogyatékkal élő kicsik is vannak – alig lehet látni őket, fizikailag is sérültek. Sohasem zavart senkit, de most felmerült: hogy az itteni fogyatékkal élőknek eddig segítettek-e. Vagy az oltszemi gyermekek iránti gondoskodás csak álca?”

A kérdésre, hogy miért nem korábban adtak hangot elégedetlenségüknek, és követelték az iskola helyzetének rendezését, miért éppen az oltszemi intézmény átszervezésekor kezdtek ellenállásba, Kovács I. Éva elmondta: a szülők sohasem panaszkodtak, mentek a gyermekek érdekében, segítették az iskolát, az igazgatót, ezért érzik igazságtalannak, hogy az ő helyzetüket éveken keresztül figyelmen kívül hagyták.

Barót nem a gyerekekkel elutasító, hanem azzal a móddal szemben, ahogyan a döntés megszületett: végső soron azonban mégis a legkiszolgáltatottabbak válnak áldozataivá a konfliktusnak.

„Ez a helyzet csak utolsó csepp volt a pohárban, bármi más történt volna, ugyanide vezetett volna” – véli a helyi pedagógus, aki szerint a konfliktust a tiszta és emberközeli kommunikációval, nem sajtón keresztüli üzengetéssel lehetett volna megelőzni.

„Nem a helyi vezetőség engedett a köz akaratának, elöljáróink nyilatkozatainak ellenére. A megyei vezetés és a Gyermekjogvédelmi Igazgatóság tett bizonyságot valódi bölcsességről, ahogy erről korábban a sajtónak nyilatkoztunk. Ők fontosabbnak tartották a társadalmi békét az önkényes hatalomgyakorlásnál” – véli a petíció kezdeményezője.

Az első közvita után sem lett világosabb a helyzet

„Azt mondja a polgármester és a tanácsosok, hogy jót akartak… Rosszul esik nekem is, a társaimnak is, a baróti lakosságnak is, hogy kívülről úgy látszik, gyermekellenesek vagyunk, hogy nem látjuk, saját gyerekeink is kerülhetnének ebbe a helyzetbe. De nem erről van szó, hanem félretájékoztatásról” – véli Kovács.

Példaként a gyermekek oktatási helyszínével kapcsolatos változó terveket említi, a kérdést, hogy a Sepsiszentgyörgyön továbbtanulóknak miért kell ilyen távolra költözniük, az új munkahelyek esetét, amelyeket a barótiaknak és az oltszemi alkalmazottaknak is felajánlottak.

„Máig nem tudni, hová képzelik el az épületet, amelyben az Oltszemről érkezők tanulhatnak!”

Az első közvita utáni tanácstalanságot jelezte, hogy azt újabb közvita követte, amelyen azonban a meghívott döntéshozók közül csak egy-két városi tanácsos jelent meg. A március 26-i első fórum után a kezdeményezőknek a tanácsosok március 19-én keltezett véleményezését juttatták el, amelyben még mindkét frakció támogatta az oltszemi gyermekek befogadását.

Frakciók válaszai:

„Lesznek győztesei és vesztesei ennek a szembenállásnak?

– Mindenképpen vesztesei lesznek a gyermekek és azok az emberek, akikkel a beleszólásuk nélkül labdázunk. Ha én egy lennék azok közül a gyerekek közül, akik valamennyire tudnak a helyzetről, ártatlanul középen, úgy érezném, hogy hol ide, hol oda dobálnak, kellünk, nem kellünk, a nagyok szabadulnának tőlünk. A lehetőségekhez, fejlettségi szinthez képest Baróton is sok szociális program, intézmény működik, több is működhetne, ha látnánk, hogy megvan a megfelelő környezet” – mondja egy helyi pedagógus hozzátéve, az nyugtatná meg a kedélyeket, ha konkrét tetteket látnának, nem csak ígéreteket, nem távlati terveket, hanem az átszervezés és az iskola finanszírozásának pontos lépéseit.”

Politikai játszma eszközévé váltak az oltszemi gyerekek?

A megyei tanács vezetője, Tamás Sándor sem bízott a barótiakkal folytatott egyeztetések eredményességében: „érzelmi kérdésre nagyon nehéz racionális választ adni. Lehet, de elbeszélünk egymás mellett” – összegezte a többrendbeli egyeztetések tapasztalatát.

„Legalább harminc éves problémahalmaz az, ami az oltszemi gyerekek kapcsán kirobbant. Több beszélgetésen vettem részt, nagyszámú vagy rétegzett találkozókon. Egyre kevesebb szó esik az oltszemi gyerekek helyzetéről és egyre több az elmúlt harminc évről” – értékelte korábban a helyzetet Tamás Sándor.

„Több mint másfél év alatt a megyei önkormányzatnál hét alkalommal volt napirenden, mind a hét alkalommal teljes támogatása volt, románok, magyarok együtt, a magyarokon belül mindenik politikai párt támogatta, beleértve Benedek Erikát is, aki tanácsos, tanár, szülőként az iskolában vezetőtanácsi tag. Minden alkalommal támogatta, megszavazta. A városi tanácsban is négy alkalommal volt napirenden a kérdés” – ismertette a gyermekotthon átszervezésének politikai útját Tamás. A megyei főtanfelügyelő az iskola vezetőségével is egyeztetett, legalább egy éve tudtak róla, mégis csak idén tavasszal kezdeményezték a helyiek a tervek elvetését, újragondolását.

„Arra ébredtünk fel, hogy (Benedek Erikának) változott a véleménye. Helyi szinten az Erdélyi Magyar Néppárt megpróbálta ezt a kérdést meglovagolni. Megkérdeztem baróti embereket, hogy hová köthetőek politikai szempontból az emberek, akik az ellenző rendezvényeken részt vettek. 75-80 százalékuk az Erdélyi Magyar Néppárthoz köthető” – értelmezte a helyzetet az RMDSZ-es tanácselnök.

Nemcsak az Erdélyi Magyar Néppárt politikusának, Benedek Erikának a szerepvállalása adhat pártpolitikai színezetet a kérdésnek. A második fórumnak helyet adó vendéglő tulajdonosának, Simon Attilának véleménye is helyi politikai harcteret körvonalaz, hiszen kifejezetten a jövő évi helyhatósági választásokkal hozta összefüggésbe a Baróton kialakult helyzetet. A második lakossági fórumról nemcsak a politikai vezetők hiányoztak, hanem a konfliktust kirobbantó téma maga is alig volt jelen.

Benedek Erikát már csak a kézdivásárhelyi forgatókönyv megszületése után sikerült elérnünk.

Belátta, nem volt elég körültekintő, amikor döntésével támogatta, hogy Baróton épüljenek meg a családi házak, mondta az Átlátszó Erdélynek. „Jogos volt a szülők kérése, miszerint előbb a helyi gyerekek oktatási körülményeire kellene gondot fordítani, aztán vállani újabb feladatokat a megye szociális terheiből” – nyilatkozta. Úgy látja, a megyei döntéshozók a társadalmi béke érdekében döntöttek az alternatív megoldás mellett, ezzel a „kérdés megoldódott”.

Úgy értékeli, ha kezdetben volt is némi pártok közötti egymásra mutogatás, a helyzetet megpróbálták távol tartani a pártpolitikai színezettől: Benedek az Erdélyi Magyar Néppárt frakciójában megyei tanácsos, de az oltszemi gyermekek elhelyezésének ügyéből nem szerettek volna pártpolitikai kérdést csinálni.

„Megyei tanácsosként megszavaztam ennek az átszervezésnek a módját, mert magam sem voltam tekintettel a befogadó közegre. Amikor azt láttam, hogy a barótiak szerint nem megfelelő a befogadó közeg, és az emberekkel beszélgetve is azt tapasztaltam, hogy a szülők kérése jogos, önkritikát gyakorolva azt mondtam, hogy nem döntöttem korábban jól.” Pártként ellenzékiségük, a párbeszéd kezdeményezőiként, konstruktív volt – értékeli Benedek az Erdélyi Magyar Néppárt pozícióját a helyzetben.

Ahogy Kovászna megyében, úgy az egész országban

Az oltszemi gyermekotthon és speciális iskola múlt századi körülményeket idéző állapota és európai uniós normatívák szerinti fokozatos leépítése már önmagában is fontos szociális kérdéseket vethet fel a gyermekvédelmi hálózat helyzetéről, inklúziós kísérletek lehetőségeiről, a képzett pedagógusok, gyógypedagógusok, pszichológusok, szociális munkások helyzetéről, de arról is, hogy egy-egy elszegényedett vidék lakosságának frusztrációi, évek óta felgyűlő elégedetlensége a legváratlanabb helyzetben törnek felszínre.

Oltszemen magas falak zárták el az ismeretlent és tették rémisztővé. Bár az európai uniós normák sok változást hoztak a sajátos nevelési igényű gyermekek és a fogyatékkal élő felnőttek életében, a többségi társadalomban még ma is sokan félnek attól, amit nem értenek. Az elhagyott és sajátos igényű gyermekek családi típusú házakban, kisebb közösségben való nevelése a falak lebontását, a kölcsönös nyitást célozza Kovászna megyében is, ahogy az ország egész területén.

Az út göröngyös.

The post Politikai árvák kontra speciális igényű árvák Háromszéken ‒ történet a jobbító szándékról appeared first on Átlátszó Erdély.

A fejlesztőintézmények falain kívüli programok, mint amilyen az étteremlátogatás is, arra ösztönzik a fogyatékkal élőket, hogy nyissanak a külvilág felé, de az is fontos bennük, hogy a gyerekeknek ne egyedül kelljen megélniük, ha megbámulják őket az utcán, egy pizzázóban, vonaton, színházban ‒ részletezte Berszán a program koncepcióját.
„Amikor először jöttünk haza táborból a játszóházas csoporttal, az egész busz sírt, olyan megrázó volt. Annyira jó volt a fiataloknak kilépni a megszokott közegből. A sofőr hátraszólt, hogy ne csináljuk ezt vele, mert mindjárt ő is sír, és nem bír vezetni” ‒ emlékszik vissza derűsen első táboraik egyikére a szakember.
A buszvállalat akkori igazgatója is jelezte, milyen nagy hatással van a sofőrökre, hogy megismerkednek fogyatékos gyerekekkel, családjaikkal: harcoltak, hogy ki vigye a csoportot a táborba, mesélte az igazgató. „Átalakította őket is a tábor egy hete, amit velünk töltöttek. A program elején húzódoztak tőlünk, unatkoztak, aztán szóba álltak a szülőkkel, végül ők is részt vettek mindenben. Volt, aki az elején csak állt a busz ajtajában, féltette a járművet, viszont  mire hazafelé indultunk, már a csapat része volt. Olyan sofőr is volt, aki évekkel később is üzent, írt a gyerekeknek, vagy aki elhozta a feleségét és a gyerekét is a táborba” ‒ idézte fel az élmény kölcsönösen megerősítő hatását Berszán.
Időszakos programjaikban az Életfa Egyesület udvara szintén nagyon fontos, mert sokan tömbházban élnek, és kevés időt töltenek a négy falon kívül: a szabadban kiscsoportos, kézműves, játékos tevékenységeket is folytatnak, és sütögetni is tudnak.

A Bethánia akkori szakmai csoportjának hatékonyságát mutatta, hogy szerte Erdélyből szakemberek, szülők, pedagógusok fordultak hozzájuk tanácsért, fejlesztési tervekért. Olyan új módszereket is itt próbáltak ki először, mint a video home tréning: nehezen működő helyzetet vettek fel videóra, és a szülővel, gyógypedagógussal közösen elemezték, hogy mi lehet a gond, majd megoldást kerestek rá, emlékszik vissza a szakember.
Itt indult az Inkluzív játszóház
A játszóház ötlete 2006-ben abból a felismerésből bontakozott ki, hogy nem elég a központ falain belül dolgozni, nyitni kell a külvilág felé is, mert még mindig sokan megdöbbentek, ha fogyatékkal élő embert láttak az utcán, közintézményben, meséli Berszán.
„Kezdetben a fogyatékos gyermekek fejlesztő központjába hívtuk be a gyerekeket, egyetemistákat és vonzó volt, mert nagyon vagány holland játékaink voltak, az udvaron és benti teremben is lehetett játszani. Eleinte havonta szerveztük meg a közös alkalmat: a napi foglalkozás után még egy-két órát bent maradtak a gyerekek, és  családjukból, szomszédjukból is jöttek, az intézmény alkalmazottainak a gyerekei is csatlakoztak. Egyetemisták is segítettek, hiszen a szociális munkát csak konkrétan lehet tanítani, gyakorolva” ‒ mesélte.
A foglalkozások egyik része szervezett volt (közös játék, uzsonna), a másik pedig teret hagyott a spontán találkozásnak, ismerkedésnek, hiszen ez természetes körülmények között is időbe telik, nem lehet erőltetni.
A közös játék már több mint egy évtizede folyik, viszont a körülmények sokat változtak: a Bethánia megszűnt fogyatékkal élő gyerekeket fejlesztő központként működni. A játszóház viszont túlélte a változást: előbb a Csemete óvodában, majd az Életfánál is kapott helyet.
Fogyatékos gyerekek számára kialakított intézményből elit óvoda
Ma hiába keressük az 1992-ben alapított Bethánia fejlesztő központot, ahol holland támogatással hatvan speciális igényű gyermek fejlesztése folyt napi rendszerességgel és ahol több évfolyamnyni szociális munkás, gyógypedagógus szerzett kiváló felkészültséget, amelyet azóta is a közösség javára fordítanak.
„15 éves működés után jött egy igazgatónő, aki átszervezte az intézményt, és elit óvodát csinált belőle, a hat speciális csoportból egy maradt meg. Olyan munkacsapatot épített le, amely Erdély szerte a legjobb volt, akikhez más megyékből is bejöttek szülők, szakemberek” ‒ emlékszik vissza Berszán a jól működő intézmény érthetetlen felszámolására.
Bár a szakemberek közül senki sem maradt munka nélkül, az összekovácsolódott közösség megszűnt: „A legnagyobb vesztesek nyilván a gyerekek és családjaik voltak, akik új befogadó intézményeket kellett találjanak. Akkor nyitott egy nagyot a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolája, és nem csak nagyothalló gyerekeket vettek fel, hanem másféle speciális igényű gyerekeket is. A hagyományos óvodákban is elkezdtek integráltan felvenni gyerekeket, voltak, akiket kisegítő iskolák vagy a bácsi mozgássérültek iskolája, a Transilvania fogadott be.”
Az alapítványi fejlesztő intézmény felszámolás megviselte az addig oda járó családokat és ott dolgozó szakembereket is. A szülők kérésére folytatták az Inkluzív játszóházat, amely egyben tudta tartani a kis közösség egy részét.
A látszatinklúziónál fontosabb a közösséghez tartozás
„Szomorúan felelte, hogy ott tanul, ahol olyan gyerekek vannak, mint ő, pedig kitűnő minősítést kapott, amit azelőtt nem sikerült. Annyira sóvárgott, hogy jó jegyet kapjon, barátai legyenek, de az állami iskola nem tudta meglépni az inklúziót” ‒ meséli egy fizikai fogyatékkal élő gyerek iskolai inklúziójának kétélű történetét Berszán Lídia. Bár félévvel az iskolakezdés előtt egyeztettek a tanítónénivel, az édesapa átalakította az iskolában a mosdót és a gyerek asztalát, hogy kerekesszékkel is megközelíthető legyen, végül egy harmadévnyi próbálkozás után mégis sikertelen volt a normál iskolába való integráció.
„Azt hiszem, hogy a mi társadalmunk semmilyen tekintetben nincs felkészülve az inklúzióra, de valahol el kell kezdeni” ‒ értékeli a helyzetet. Úgy látja, sok szülő fél válaszolni gyerekei kérdéseire, ha sajátos nevelési igényről van szó. Így történhetett meg, hogy felrótták, kedvezésként értelmezték, hogy a gyerek, aki alig tudta megfogni a ceruzát, laptopon írhatta meg a házi feladatot: „Hogy mondja a gyerekének, hogy kézzel írjon, micsoda kedvezés” ‒ idézi fel a felháborodott szülő panaszát, akinek nehezére esett együttérezni egy fogyatékos gyermekkel.

Az inklúzió sikere soktényezős: elsősorban a gyerektől függ, hogy akar-e, képes-e, vágyik-e rá. „Vannak gyerekek, akiknek fogyatékosságuknál vagy személyiségüknél fogva elég, ha sorstársaikkal vannak integrálva, járnak egy klubba, ahol ismerik egymást, vannak barátaik, közös élményeik. A következő fokozat, hogy a kortásaik közé is integrálódjanak. Az is az akadályok közé tartozik, hogy az intézmények szintjén gyakran borzasztó nagy terhet tesznek a gyermekre, a családra és a pedagógusra is” ‒ értékeli a szakember.
„Nagyon jó lenne óvodában elkezdeni az inkluzív nevelést, mert ott még az egymás megszokása a tét, mellette viheti a szülő fejlesztésre is a gyermeket” ‒ véli a szakember, aki szerint a hatékonyság a kulcskérdés: ha a gyermek nem tud tanulni, fejlődni az inklúzió kudarca miatt, vagy még szenved is tőle, akkor annak nincs értelme.

The post A buszsofőröket is megríkatja, amikor a fogyatékkal élő gyerekek kilépnek a világba appeared first on Átlátszó Erdély.