Homoródkarácsonyfalva gyönyörű kis falu, a Homoród-mente egyik ékköve. Eddig főként a templomairól, freskóiról, a szelídgesztenyéséről, gesztenyefesztiváljáról és a népi feredőjéről volt híres. Az RMDSZ-szervezete nem tartozott a nevezetességei közé. De ami késik, nem múlik, szokta mondogatni Orbán Csaba közbirtokossági elnök, a helyi közösség egyik mozgatórugója, mazochista RMDSZ-tag.

Orbán főként akkor szokta ezt fájdalmasan és beletörődötten mondogatni, mikor aziránt érdeklődik, hogy van-e haladás az újságcikk ügyében, vagy mikor jelenik már meg az anyag, és én jelzem neki, hogy ez vagy az még nincs meg. Orbán jó kedélyű, tűzről pattant ember, de amikor a politikai dolgok kerülnek szóba, megváltozik: megkeseredett, de folyton reménykedő és határozottan sietős emberré válik.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

Sietsége valamennyire érthető: egyrészt korban közelebb jár már a hetvenhez, mint a hatvanhoz, nincs ideje a végtelenségig próbálkozni a politikával, másrészt nagyon közeledik már a határidő, amíg módosítani lehet a szeptemberi önkormányzati választások jelöltlistáin, és ha ez nem sikerül neki, akkor ismét elveszett négy év.

Orbán Csaba nagy fájdalma az Oklánd községi RMDSZ-jelöltlista összetétele, melyen a közösségük által felkért két hölgy nem kapott megfelelő helyet. De megalázást és aljasságot bőven. Kisebb fájdalma is rengeteg van Orbánnak, annyi, mint a karácsonyfalvi szelídgesztenye burkán a tüske. Reggeltől estig képes sorolni az oklándi RMDSZ törvénytelenségeit, szabálytalanságait, alátámasztva a különféle RMDSZ-szabályzatok és SZKT-határozatok cikkelyeivel.

Hogy miért kíván a hosszú ideig civilként sikeresen tevékenykedő Orbán és csapata ebben a törvénytelenségeket szabálytalanságokra halmozó, romlott közegben tevékenykedni, aminek az RMDSZ bizonyul az ő ügyében (is), az ebből az írásból sem derül ki. Legtöbbször ő is csenddel válaszol erre a kérdésemre. Ilyenek, mint Orbán Csaba és csapata, sokan vannak, szinte minden faluban. Városon akár többen is. Sorsuk legtöbbször krónikus csömörben vagy alkoholizmusban végződik.

A piti érdekek világa

Oklánd község tanácsának kilenc tagja van. A 9 tanácsosi helyet régen úgy osztották el az RMDSZ jelöltlistáján, hogy az 500 lakos feletti Karácsonyfalvának jutott 4 hely, a 400 lakos feletti Oklándnak 3 hely, és a 300 lakosú Újfalunak kettő, mesélik a karácsonyfalviak.

Két ciklussal ezelőtt áttértek arra, hogy 3-3 jelölt legyen a három faluból, de szigorúan figyeltek arra, hogy az első jelölt karácsonyfalvi, a második oklándi, a harmadik újfalusi legyen. Hogy ha valamelyik másik párt vagy független jelölt indulna a választáson, és bejutna, akkor előbb az újfalusi, majd az oklándi jelöltet ejti ki, a karácsonyfalvinak elsőbbsége legyen. Ez a falvak nagysága szerinti rendszer 2016-ban még működött. Idéntől ennek vége.

[wp_ad_camp_1]

A történelem során most először a karácsonyfalvi jelöltek a 4., 7., és 10. helyet foglalják el a végleges listán. Ha tehát a polgármester-jelölt véletlenül nem lesz polgármester, vagy ha valaki bejut a tanácsba függetlenként vagy más párt színeiben, akkor a legnépesebb Karácsonyfalva két tanácsossal marad. És kiesik a női jelölt, akit a legutolsó bejutó helyre soroltak.

Közben az oklándi RMDSZ azzal fenyegeti őket, mesélik a hölgyek, hogy ha sokat pofáznak, akkor indítanak is egy független jelöltet, hogy az egyetlen esélyes nő is kiessen.

Konszenzusos előválasztás RMDSZ-módra: úgy döntöttünk!

Karácsonyfalván öt jelölt akadt a három helyre, Újfaluban négy a három helyre. Ha több a jelölt, mint a befutó hely, akkor az SZKT határozata alapján előválasztást kell tartani, vagy jelölő közgyűlést, vagy pedig a választmány kell, hogy döntsön, mutatja Orbán a dokumentumot.

Az udvarhelyszéki RMDSZ az előválasztást ajánlja ott, ahol több a jelölt.

De országos szinten is az előválasztást preferálták, utal Orbán egy Maszol-cikkre, melyben Horváth Anna azt nyilatkozza, hogy „előválasztás mindenütt lesz: akár rangsoroló küldöttgyűlés, akár urnás előválasztás. Az RMDSZ vezetősége ez utóbbit ajánlja „hangsúlyosan”, mert szerintük ennek nagyobb a legitimitása.”

Annak ellenére, hogy több jelölt volt úgy Karácsonyfalván, mint Újfaluban, nem volt sem előválasztás, sem közgyűlés. Volt egy községi gyűlés, amin a jelöltek rangsorolták magukat, de arra csak a jelölteket hívták meg, a tagságot nem. Jelölő közgyűlés nem csak a jelöltekből áll, mondja Orbán, hanem az egész tagságot meg kellene hívni rá. A választmányt pedig a tagság kell, hogy válassza, nem a vezetőség.

Godra Lehel, az oklándi RMDSZ elnöke és polgármester-jelöltje a kérdésre, hogy miért nem tartottak előválasztást vagy jelölő közgyűlést, azt válaszolta: „úgy döntöttünk”. Mikor azt kérdem, hogyan került Újfalva és Oklánd Karácsonyfalva elé a jelöltlistán, akkor azt mondja: „Így volt döntve.”

Az egész beszélgetést végigkíséri ez az „így döntöttünk”. Függetlenül mindenféle szövetségi alapszabályzattól vagy SZKT-határozattól, az működik, amit ők döntöttek. A magyarázat a legtöbb kérdésemre az, hogy ők úgy döntöttek. Látszik, hogy felkészültek a kérdéseimre, és előre tudták, mit fognak válaszolni: azt, hogy ők úgy döntöttek.

Ráadásul konszenzussal: „Evvel a döntéssel mindenki egyetértett kézfelemeléssel, hogy ez így jó.” Kérdem, hogy a karácsonyfalvi női jelöltek is? „Mindenki-mindenki egyetértett. Senki nem mondta, hogy ez most nekünk nem jó. Akkor senki nem szólt egy szót se.”

Azt is egyetértésben döntötték el, hogy ha nem lesz előválasztás, akkor jelölő közgyűlés se legyen. A rangsorról csak a jelöltek döntsenek maguk között. Arra a kérdésemre, miért nem tartottak jelölő közgyűlést, az elnök azt válaszolja: „Eldöntöttük, hogy nem lesz előválasztás, és akkor választottuk a harmadik opciót, hogy egymás között. Ez a választmányi tagok döntése volt. Egy tanácsülés után egyöntetűen eldöntöttük, hogy egymás között fogjuk a rangsorolást csinálni. A széki RMDSZ jóváhagyta.”

Azaz a jelenlegi tanácsosok egyöntetűen eldöntötték, hogyan válasszák meg az új tanácsosokat. Erre a folyamatos helyi konszenzusra a fentiek is folyamatosan áldásukat adták: „A széki RMDSZ teljesen ránk bízta ezt a döntést. Volt körlevél kiküldve, nem csak széki, hanem országos is, de mindenki úgy csinálja az előválasztást, hogy itt helybe dönt”, állítja Godra.

[wp_ad_camp_2]

Ezt nagyjából alátámasztja Bíró Barna Botond udvarhelyszéki elnök is, aki arra a kérdésre, hogy miért nem tartottak előválasztást Karácsonyfalván, azt válaszolta levélben: „Szövetség lévén az alulról való szerveződést bátorítja az RMDSZ. Megvannak a helyi testületeink, helyi szervezeteink, és ezek a szövetségi szabályzatok keretei között autonóm módon szerveződnek és járnak el a helyi ügyekben. Ennek értelmében döntenek arról is, hogy milyen formában szervezik meg a jelöltek kiválasztását. Ezt időben megtette a helyi szervezet és közölte a területi szervezet elnökségével. A területi szervezet elnökségéhez nem érkezett más, ettől eltérő álláspont a jelöltállítás lejárta utánig. Minden olyan esetben, amikor a helyi szervezetből kérték a szervezet helyi vezetősége részéről, vagy éppen a tagság részéről az előválasztások megszervezését, a területi szervezet erre megteremtette a lehetőséget és a feltételeket.”

Azt nem tudjuk, hogy érti, hogy „a területi szervezet elnökségéhez nem érkezett más, ettől eltérő álláspont a jelöltállítás lejárta utánig.” Ugyanis a jelöltállítás határideje eleinte március 16. volt, majd ezt kinyújtották júliusig, és Orbán Csaba már márciusban elküldött egy petíciót több széki és országos vezetőnek a témáról, többek közt Bírónak is. Az udvarhelyszéki RMDSZ elnökségén ezt a petíciót március 12-én iktatták, tehát még a régi határidő lejárta előtt.

Orbán kálváriája, vagy ha úgy tetszik: ámokfutása

Miért erőlteti Orbán, hogy legyenek a falunak olyan közösség által felkért tanácsosai, akikkel együtt tudnak dolgozni? Működtetik Karácsonyfalván a faluszékét, meséli, amelynek tagjai a tanácsosok, a közbirtokosság vezetőtanácsa, a papok, az egyház gondnoka, a kulturális egyesület elnöke, a cimborabírók, az iskola pedagógusai, tehát mindenki, aki a faluban kinevezett vagy választott tisztséget tölt be. A faluszéke nyitott, bárki bejöhet, és hozhat be problémát.

Azért fontos a tanácsosok személye, mert a faluszékén megbeszélt problémákat és a hozott döntéseket ők kellene, hogy bevigyék a helyi tanácsba. Problémaként vagy tanácsi határozatjavaslatként. A faluszékével legeltetési rendtartásból, erdőlési rendtartásból és közrendtartásból álló helyi rendtartást szeretnének bevezetni. Ez lenne az autonómia csírája. Ezért lenne szükség a falu életében résztvevő tanácsosokra. Ezért szeretnék, hogy a közösség által felkért két hölgy is képviselje a falut az önkormányzati tanácsban.

Orbán Csaba karácsonyfalvi lakos és RMDSZ-tag minőségében írta meg és küldte el március 11-én a petícióját Bíró Barna Botond és Antal Lóránt széki elnököknek, valamint Kolumbán Dávidnak, a Szabályzatfelügyelő Bizottság helyi elnökének. Egy hét múlva, miután nem kapott választ senkitől, elküldte tudomásul vételre Kolozsvárra, a szövetségi elnöki hivatalba és a Nőszövetségnek, a szövetségi szabályzatfelügyelő bizottságnak és a szövetségi etikai és fegyelmi bizottságnak.

Minekutána három hónapig nem kapott választ senkitől, újra felvette a kesztyűt, és levelet írt június 15-én a széki RMDSZ vezetőinek, majd 28-án a kolozsvári országos vezetőségnek. Semmi válasz. Kihallgatást kért Bíró Barna Botondtól és Antal Lóránttól. Sikerült találkoznia velük, de ők azt mondták, hogy részükről az ügy le van zárva, és marad minden a régiben. Megígérték, hogy kap majd választ a peticíóra is. Az RMDSZ részéről mindent szabályszerűnek találtak az Oklándon történtekben, és barátilag azt sugallták, hogy nem jó széllel szemben pisilni.

Aztán Orbán júliusban levelet küldött a SZÁT-nak és az összes tagjának külön-külön, magyarázatot kérve. Semmire nem kapott választ, március óta egyetlen válaszlevelet nem kapott a panaszaira.

Akárhányszor beszélgetek Orbán Csabával, fejből sorolja a dátumokat, a be nem tartott szabályzati cikkelyeket, a helyi és országos vezetőket és a SZÁT-tagokat, akiknek írt. Ezelőtt egy hónappal, mikor először beszéltünk erről a témáról, még meg volt győződve, hogy valaki csak meg fogja hallgatni. Még most is reménykedik titkon, hogy egyszer csak kap majd valakitől egy válaszlevelet, de már kezd beletörődni abba, hogy ez nem fog megtörténni.

Mit mond erről Bíró Barna Botond?

„Minden olyan esetben, amikor a helyi szervezeteink segítséget kérnek tőlünk, igyekszünk segíteni. Különbséget kell tenni a segítségkérés és egy procedúra fellebbezése között. Ez esetben az utóbbi történt meg egy olyan személy részéről, akinek érintettsége is, ha szigorúan vesszük, megkérdőjelezhető lenne.”

Tehát nem azt nézik, hogy Orbánnak igaza van-e, hanem azt, hogy mennyire érintett. Szerintük nem érintett. Ha Orbán a saját hatalmáért, a saját pozíciójáért kaparna, akkor érintett lenne, de így, hogy kisebb közösségük által felkért női jelöltek érdekében harcol, megkérdőjelezhető az érintettsége.

Az emberek egyik része ilyen helyzetben feldühödik, és beáll egy másik pártba, vagy függetlenként szalad neki fejjel a Szövetségnek, netán pártot alapít. Másik részük nyel egyet, és megmagyarázza magának, hogy az egység a fontos, és tenni csak a Szövetség keretében érdemes, ezért nyel még egyet, és négy év múlva ismét megpróbálkozik tiszta lábbal beevickélni a mocsárba. Ismét kap egy pofont, ismét nyel egyet, és ez így megy hosszú éveken keresztül.

Orbán Csaba ez utóbbi típusba tartozik. Négy évvel ezelőtt, mikor ő jelentkezett tanácsosnak, mellbedöfte az oklándi RMDSZ, de ő idén is odatartotta a mellét, és ismét kapott egy szúrást. Talán még nagyobbat, mint a múltkor. Még reménykedik, hogy valaki észreveszi odabentről a vérző mellét, és elkezd foglalkozni az ügyével, de senki nem kíván a púpjára még egy oklándi semmicske kis konfliktust. Közben Orbán Csaba elvérzik. Hozzá hasonlóan még pár száz vagy pár ezer ember az országban, akik jóhiszeműen akarnak részt vállalni a munkából, dolgozni a közösségükért, de nem férnek oda, mert a hatalmi rendszer a nehezen kiépített komasági rendszert védi.

Kiket rangsorolt az említett gyűlés a közösség által felkért hölgyek elé? Az első karácsonyfalvi helyre, azaz a végső lista negyedik helyére egy úriember került, aki minden forrásunk szerint a polgármester-jelölthöz nagyon közel áll, több forrásunk szerint a helyi RMDSZ-elnök sógora. A nevét nem írom le, mert nem a személyét szeretném támadni, csak a jelenséget érzékeltetni.

A második karácsonyfalvi helyre, azaz a nagy lista hetedik helyére a jegyző veje került. A harmadik karácsonyfalvi helyre, azaz a lista tizedik helyére került az egyik női jelölt, mert az SZKT azt parancsolta. Mivel csak kilenctagú a tanács, a harmadik karácsonyfalvi férfi tanácsosjelölt, aki a karácsonyfalviak szerint eddig a legtöbbet tette a faluért ebben a mandátumban, illetve a másik női jelölt nem jutott bejutó helyre. „Ez lett a döntés.” A sógor és a vej bejutott, aki sokat tett a közösségért, és aki nő, az nem.

A nőké az elsőbbség az utolsó helyekre

Amint fentebb Godra Lehel helyi RMDSZ-elnök nyilatkozta, egy tanácsülés után a helyi „választmány” úgy döntött, a jelöltek egymás között döntik el a végső sorrendet. A rangsoroló gyűlés azzal kezdődött, hogy felajánlották az egyik hölgynek a harmadik karácsonyfalvi helyet, meséli Godra, majd szavazással eldöntötték, melyik hölgy kapja meg.

A női jelöltek erre úgy emlékeznek, hogy a gyűlésen a harmadik helyről volt szó, és nem a harmadik karácsonyfalvi, azaz összességében a lista tizedik helyéről. Nekik úgy adták be a történetet, hogy tiszteletből az egyik női jelölt megkapja a harmadik helyet. Semmi nem jelezte, hogy a lista tizedik, éppen csak hogy bejutó helyét ajánlják nekik, ők ott ezt nem is értették.

„Ha alapjáraton a harmadik helyre szavaztak, hogy kerültem a majdnem kieső helyre?”, kérdi beszélgetésünk elején a végül befutó helyre került hölgy, Benedek Ágnes, akinek bő fél évvel az esemény után sem mondta el senki, amit Godra nekem elmondott. Hogy a harmadik karácsonyfalvi helyről volt szó, ami a legutolsó bejutó helynek a PR-neve.

[wp_ad_camp_3]

A jelöltek szavaztak, hogy melyik hölgy foglalja el ezt a helyet. Benedek Ágnes lett a befutó. Valószínűleg előre el volt „döntve”, hogy kit választanak, mesélik a hölgyek, mert abban a pillanatban, ahogy lejárt a szavazás, rögtön elő is vették a szomszéd helyiségből a következő, rangsoroló szavazás szavazólapjait, amin az ő neve már nem szerepelt, csak a Kovács Katié. Olyan hirtelen vették elő a lapokat, hogy látszott, nem ott helyben szerkesztették meg őket, előre ki voltak nyomtatva.

Az is az előre eldöntöttségre utal, mondják, hogy mikor előzőleg Arros Orsolya, a széki nőszervezet elnöke felhívta telefonon a helyi elnököt, Godrát, hogy hány női jelöltjük van, és kik azok, mert szeretné felvenni velük a kapcsolatot, akkor Godra azt mondta, hogy egy jelöltjük van, és csak Ági nevét és elérhetőségét adta meg, Katiét nem. Ági elment egyedül egy gyűlésre, amire Arros meghívta. Nem értette, hogy Kati miért nem megy. Utólag derült ki, hogy Katit nem is hívták meg, hisz nem is tudtak róla.

A rangsoroló gyűlésen utána előkerültek a szavazólapok, és megszavazták egymás között a sorrendet. Ági helyéről nem is kellett szavazni, teljesen egyértelmű volt, hogy ő tiszteletből megkapja a legutolsó befutó helyet. Ő még akkor úgy tudta, hogy a harmadik helyen lesz, nem a tizediken. Esélye sem volt részt venni a rangsoroláson, nem is írták fel a nevét a szavazólapokra. Ha véletlenül nem jut be, mert jön egy független vagy más pártbéli jelölt, akkor jogosan kérdezheti, hogy miért nem adták meg neki a lehetőséget, hogy versengjen egy jobb helyért.

A régi gárda előre sorolta magát: első lett a polgármester-jelölt RMDSZ-elnök, második a jelenlegi polgármester, harmadik az alpolgármester-jelölt, negyedik az elnök sógora.

Godra a kérdésre, hogy miért nem akarnak női jelölteket a tanácsba, azt válaszolta, hogy semmi bajuk nincs a nőkkel, sőt, az egyik nő még családi barátjuk is. Csak most úgy döntöttek.

Idézek is egy kis részletet a beszélgetésből:

– S miért döntöttek így?

– Az RMDSZ belső rendszabályzata írja, hogy bejutó helyet kell ajánlani 34 éven alulinak, vagy egy női képviselőnek.

– Mert ha nem írta volna elő az SZKT-nak az a határozata, akkor Önök nem ajánlottak volna fel bejutó helyet?

– Hát, őszintén mondva, nem.

Következetesség és szövegértés a helyi és a fenti RMDSZ-ben

Godra, az oklándi RMDSZ-elnök az interjúban az RMDSZ belső rendszabályzatára hivatkozik, miszerint helyet kell biztosítani egy 34 év alatti vagy női jelöltnek. Valójában nem a Szövetség belső rendszabályzata írja, hanem az SZKT egy idei határozata, nem 34, hanem 35 év a korhatár, és nem „vagy” szócska szerepel a 35 év alatti és a nő között, hanem „és”.

Ezt kifogásolja Orbán is a petíciójában és minden levelében. Szerinte helyet kellett volna adjanak egy fiatalnak és egy nőnek, azaz két embernek. Ők úgy remélték, hogy a nőnek fenntartott helyet elfoglalhatja Kati, és a fiatalnak fenntartott helyet Ági. Godráék másképp gondolták, összevonták a fenntartott helyeket, egyetlenegy helyet adtak egy fiatal nőnek, a legutolsó esélyeset, és még azt is sajnálják.

Az oklándi RMDSZ gondolkodása több helyen is ellentmondásokba torkoll. A kérdésre, hogy miért nem tartottak előválasztást Karácsonyfalván, ha öt jelölt volt három helyre, Godra azt válaszolta, hogy „Ez nem Karácsonyfalva szinten, ez Oklánd szinten működik.” Oklándi RMDSZ van, nem karácsonyfalvi, magyarázza, a jelölteket községi szinten rangsorolják.

Mikor azt mondja, hogy a harmadik karácsonyfalvi helyet felajánlották az egyik nőnek, rákérdezek, hogy akkor mégis faluszinten, nem községi szinten folyik a rangsorolás? Felháborodva kér, hogy hallgassam végig, de eltereli a szót. Egyértelmű, hogy a jelöltlista az aktuális érdekük szerint hol községi szintű, hol falusi szintű, és ez ötpercenként változhat. Godra arra sem emlékszik, hogy korábban 4-3-2 volt a karácsonyfalvi-oklándi-újfalusi tanácsosok száma.

Az sem tiszta, ki és mikor döntötte el, hogy az ülés elején utolsó helyre sorolt női jelölt nem vehet részt a későbbi rangsoroláson. Az elnök állítja, hogy ott a gyűlésen döntöttek így. A hölgyek szerint kész döntés elé állították őket. Utólag tudatosították, mennyire rosszul esett nekik ez a diszkrimináció.

A választmány meghatározása sem egyértelmű, ezért tettük fent idézőjelbe. Godra szerint a mindenkori tanácsosokból áll, Orbán szerint nem csak a tanácsosokból, és azért hívják választmánynak, mert a tagság választja meg. Orbán szerint az nem választmány, hogy az önjelölt tanácsosok egymást rangsorolják, a tagok nélkül, majd elnevezik magukat választmánynak.

Az RMDSZ alapszabályzatának 19. cikkelye szerint a választmányt a közgyűlés választja, meghatározza a létszámát, és biztosítja, hogy legkevesebb minden harmadik tagja nő legyen. De mivel közgyűlést nem tartottak, jogszerűen megválasztott választmány sem lehet, állítja Orbán, aki szerint évek óta törvénytelenül működik az egész oklándi RMDSZ.

Godra elismerte, hogy nem szoktak közgyűléseket tartani. „A közgyűlésen megvan, hogy hány személy kellene, hogy jelen legyen, de ha nincs annyi személy jelen, akkor nem tudod csinálni”, mondja az elnök, aki ezzel le is tudta a kérdést. Szerinte a községben amúgy is csak a tanácsosok RMDSZ-tagok, mert ők fizetnek csak tagsági díjat.

Az oklándi helyzet valószínűleg nem egyedülálló, és híven tükrözi a székelyföldi politika jelenlegi mélypontját: egy kilenc-tíz tagú helyi szervezetnek teljhatalma van egy több mint ezer lelket számláló községben. Ők adják a polgármestert és a tanácsosokat is, ők döntenek el mindent a községben, sem fentről, sem lentről nem kérheti őket számon senki. Közgyűléseket nem tartanak, sehogy nem érintkeznek a tagsággal. A tagsági díjat is csak maguktól szedik be, ezzel biztosítják, hogy csak ők legyenek aktív tagok a faluban.

A kérdésre, hogy mennyire tapasztal klikkesedést egy-egy helyi szervezetben, ahol a polgármester vagy a helyi elnök a saját emberein kívül senki mást nem akar odaengedni a tanácsba, a széki elnök Bíró Barna Botond megkerülte a válaszadást:

„Beszélgetésünk fókuszát megtartva kijelenthetem, hogy az Oklánd községi polgármester és RMDSZ érti a helyi közösséget, ennek kéréseit és igyekszik a közösségi igény alapján megszervezni az önkormányzati munkát. Nyilván vannak és lehetnek hiányosságok, mint mindenhol, hiszen csak az nem téved, aki nem dolgozik. De sem a hozzáállás, sem pedig az elvárt eredmények megvalósítása terén nem jött közösségi panasz az elmúlt évtizedben a községből. Ezt a választási eredmények is hűen tükrözik. Természetesen, mint minden településen, itt is vannak és lehetnek olyan egyének, akik más mércét használnak a helyi vezetés munkájának vagy akár teljesítményének megítélésekor, mint a közösség nagy része, és ennek hangot is adnak különböző módon, de ezt egy politikusnak tudomásul kell venni, és ezekre a hangokra is oda kell figyelni. Összegezve, jelenleg nincs semmi okunk kételkedni a helyi polgármester és RMDSZ társadalmi támogatottságát illetően.”

A karácsonyfalviak szerint Cseke Miklós jelenlegi polgármester az ész ebben az egészben, Godra is az ő embere, azt csinálja, amit Cseke mond. Oklándi ismerősöm szerint Csekével nem nagyon mer senki szembemenni a községben, mert ott a legnagyobb munkaadó az elhelyező központ, amelyet Cseke felesége igazgat. Mindenkinek van valakije, aki az elhelyező központnál dolgozik, ezért senki nem meri kritizálni a polgármestert, mert számonkérik az ott dolgozó rokonán.

Senki nem szeretné, hogy a rokona elveszítse az állását, vagy nehéz helyzetbe kerüljön az ő véleménye miatt. Innen a hatalmas egyetértés a faluban. Azt is mesélik az oklándiak, hogy az elhelyező központot hamarosan felszámolják, és megtörténhet, hogy csökken Cseke „társadalmi támogatottsága”.

Arra a kérdésre, hogy szerinte szabályosan zajlott-e a karácsonyfalvi jelöltállítás, Bíró azt válaszolta:

„Szabályossági kérdésekben a vélemények másodrendűek, mivel szubjektivitást tartalmazhatnak. Ilyen jellegű kérdésekben azon testületek álláspontját tartom mérvadónak, amelyek hivatottak a szabályokat kizárólagosan értelmezni. Ezen testületek vizsgálták az oklándi jelöltállítás folyamatát, és megállapították, hogy a szabályzatainknak megfelelően történt.”

De ha kivizsgálták, miért nem válaszoltak Orbán Csaba iktatott panaszaira a kivizsgálás eredményével?

Bíró Barna Botond kérdéseimre küldött válaszaiban is vannak ellentmondások. Határozottan állítja, hogy „az alulról való szerveződést bátorítja az RMDSZ”, nem akarnak beleszólni az oklándi helyi szervezet dolgaiba, de megkérdőjelezi Orbán érintettségét, aki egyszerű RMDSZ-tagként szeretné, hogy a helyi közösség, a helyi tagság válassza ki a jelölteket és válassza meg a választmányát, ne pedig a községi RMDSZ vezetői.

Amikor érdeke fűződik hozzá, a széki RMDSZ teljesen átírja a helyi döntéseket. Három faluval feljebb, Szentegyházán két választással ezelőtt a Szövetség megvonta a bizalmat a bejutott tanácsosaitól, hogy a listán hátrébb lévő, kétes célú emberek jussanak tanácsosi mandátumhoz. Az alábbi kisfilmet 2014 novemberében készítettük:

Orbán állítja, az SZKT határozatából semmit sem tartottak be.

Kampány: nem volt. Megfelelő jelöltek kiválasztása: a közösség mellőzésével történt. Beszámoló: a tanácsosok részéről nyilvánosan nem volt. A helyi közösség megítélésének, szükségleteinek tükrözése: semmibe véve. A közösség széleskörű bevonása a jelöltállítási folyamatba: szűkkörűen sem vonták be.

Az SZKT januári határozatának 9. cikkelyének a 9. alpontja szerint a rangsorolásra vonatkozó óvásokat a rangsorolás nyilvánosságra hozatalát követő 24 órán belül lehet megtenni. Csakhogy az oklándi rangsorolást nem hozták nyilvánosságra, még magukkal a jelöltekkel sem közölték hivatalosan a végleges listát, nem hogy a tagsággal.

A nők helye az RMDSZ választási listáin

Mennyire gyakori vidékünkön az, hogy a női jelölteket a lista végére sorolják, kérdeztem Bíró Barna Botondtól. A „2016-os helyhatósági választásokon a jelöltjeink közel 56%-a szerzett mandátumot és a női jelöltek 42,5%-a. Észlelhető egy csekély eltérés, de azt a következtetést, hogy a lista végére kerülnek a női jelöltek, meredek lenne megállapítani”, válaszolta Bíró.

Az 56%-os átlagban már a nők is benne vannak, tehát ha a férfi jelöltek bejutási arányát nézzük, az valószínűleg közelebb áll a 60%-hoz, vagy akár meg is haladja azt. Míg egy férfi jelöltnek kb. 40% esélye van kiesni, egy női jelölt kiesésének közel 60% az esélye. Habár Bíró csekély eltérést lát a számok között, én az arányokból úgy látom, ha nő vagy, közel 50%-kal nagyobb eséllyel sorolnak kieső helyre.

„A 2016-os választások eredményeként Udvarhelyszéken 225 tanácsosi mandátumot szerzett a Szövetség, ebből 22 nő”, írta Bíró. Tehát Udvarhelyszéken az RMDSZ tanácsosainak kevesebb mint a tizede nő.

Arros Orsolya, a széki Nőszervezet elnöke egy olyan statisztikát is átküldött, melyben az összes önkormányzati képviselő szerepel (a helyi tanácsosok mellett polgármesterek és megyei tanácsosok is. Eszerint a 2016-2020-as választási ciklusban az RMDSZ-nek Udvarhelyszéken összesen 254 önkormányzati képviselője volt, közülük összesen 22 nő: 21 helyi tanácsos és 1 alpolgármester. Az arány 8,66%, írta Arros. Az udvarhelyszéki számok kisebbek, mint a csíkiak, ahol 12,45% a nők aránya, és három női alpolgármesterük van. Gyergyószéken 14% a nők aránya, és a két megyei tanácsosból egyik nő.

„Az RMDSZ Nőszervezetnek az egyik célkitűzése az, hogy növelje a nők részvételét a döntéshozatalban, bátorítva és támogatva őket. Éppen ezért online most zajlik egy 10 alkalmas képzés, ez egy fantasztikus dolog, le a kalappal előttük. Felkészült hölgyek nélkül nehéz a döntéshozatalban a nők arányát elemezni. Viszont azt látom, hogy ahol a nők vezető pozícióba kerültek, ott mintha szárnyakat kaptak volna, rengeteg a megvalósítás, jó az együttműködés politikai szimpátiától függetlenül, és rengeteg új dolog elindul.

Az eredményeket látva abszolút hiszek a kvóta pozitív hatásában, annak ellenére, hogy ezelőtt 5 évvel nem voltam ennyire optimista.  Kvótától függetlenül, több nagyszerű  példám van női politikai vezetőkre, szívesen mesélek róluk, örülök, hogy kapcsolatban vagyok ezekkel a nőkkel Erdély minden területén. Sajnos ez Székelyföldre annyira nem jellemző”, meséli Arros, majd folytatja:

„Visszatérve a képzésekhez: a teória mellett természetesen a gyakorlatban le kell ülni a jelenlegi vezetőkkel és  kérni a befutó női tanácsoshelyeket. Erre van SZKT javaslat is, 15%. Ezt én széki gyűlésen meg is tettem, viszont nem vertem az asztalt két ököllel, hogy márpedig annyi az annyi. Amint többször is elmondtam, nem bírom sem az agressziót, sem a sunyiságot, inkább a nyíltan megfogalmazott igények hatásában bízok. Azt a módszert választottam, hogy januárban felhívtam minden helyi RMDSZ-elnököt vagy polgármestert, és megkértem, hogy tegyenek meg mindent, hogy a befutó helyeken legyen meg a 15%, olyan helyi nőket bevonva, akik eddig is tevékenykedtek, közösségi vezetők.”

Az oklándi történetet Arros nem sorolja a sikertörténetek közé: „Oklándon örültem Ágnes és Kati jelölésének, később tőlük tudtam meg, hogy Ágnes marad csak befutó helyen. Azonnal kértem ennek az orvoslását, és ekkor belefutottam az általam csak „férfi egónak” nevezett akármibe. Nem volt elég erőm kivitelezni a második női jelölt befutó helyét. Ez számomra abszolút kudarc, amelynek vállalom a következményeit is.”

A nők helye Oklándon a mosogatókagylónál van

„Minket azért kértek fel, hogy a Dungó kulturális egyesület tagjaiként próbáljunk meg megvalósítani valamit abból, amit mi szeretnénk a faluban. Ezért keresett meg a mérnök úr és a pap néni, hogy vállalnánk-e”, meséli Kati és Ági, hogyan is kerültek ebbe a történetbe. „Olyan tanácsosok is voltak eddig, akik oda sem jártak a tanácsülésekre, a falu érdekeit nem képviselték”, mondják.

Ági határozott: „Én ha már odakerülök, akkor harcolni fogok a sajátunkért. Mert eddig olyan is volt, hogy a karácsonyfalvi a sajátja ellen szavazott. Én azért megyek oda alapjáraton, hogy valamit változtassunk, ha tudunk. Nekem vannak ilyen elhatározásaim az itteni dolgokról, amiket be szeretnék vinni az egészbe, és ezeket nem fogom hagyni. Például a lopások. Ezt is valamilyen szinten a helyi vezetőség kellene megoldja, hogy ne lopjanak meg, ha kell, ha nem. Ilyen jellegű próbálkozás semmi nincs. Az sincs, hogy a szocisak ledolgozzák a napjaikat, hogy látszódjon a munkájuk, hogy miért is kapnak ők meg 9 napot.

Oda kerültünk, hogy van ez a Szelídgesztenye Fesztiválunk, negyedik éve egy lejt nem ad a tanács, mikor erre lennének keretei. Jó, odaadjuk a kultúrt, de pénzt ne kérjetek, mert nincs. Hát hogy ne lenne? Minimális összeget szeretnénk.

Nekem most az egyik szívfájdalmam az óvodai fűtés, 16 fokban télen üldögélnek a gyerekeink, és fagyoskodnak. Egy akkora teremben van egy kicsi kandalló. Nagykabátban, két nadrágban, bakancsban üldögélnek télen. Nem hiszem, hogy erre ne lenne pályázat, vagy ne lenne pénz. Ha pályáznának, lenne pénz rá. Ha a helyi vezetőség alkalmazna egy embert, aki pályázatokkal foglalkozik, nézi a pályázatokat, satöbbi, sokkal több pénzt tudna lehívni.”

Kati folytatja a teendők listáját: „Nekem két fiam van, nagyon sokat sportolnak, szeretnek futballozni, a nagyobbik benne is van az oklándi csapatban, a kicsikének most lesz buletinje, hogy le tudják igazolni. Itt a faluban egyszerűen nincs egy focipálya. Nem is az, hogy focipálya, de lenne legalább egy hely, ahol azt a labdát egy kicsit rúgják, ha akad egy órájuk. Le szoktak menni, Oklándon ki szokták venni a focipályát, ami a tanácsé. A három falué lenne, én úgy gondolom. Ha megyen az oklándi, nem kell fizetnie, de ha megy a karácsonyfalvi, neki meg kell fizetnie. Kérdem én ezt, hogy miért? Ez a falu is érdemelne egy focipályát, vannak elég sokan gyermekek.

Vagy a félbehagyott játszóteret befejezni. Mert tettek egy csúszdát. Tettek egy hintát. Bé nem kerítették. Egy kicsi sima helyet nem csináltak körülötte. A gyermek, ha lecsúszik a nagy kanyarban, az útra fut. Lennének ilyen dolgaink.”

Az eddigi politikai pályafutásuk nem volt gazdag kellemes élményekben. Nem túl nagy örömmel emlékeznek a rangsoroló gyűlésre. Nem voltak felkészülve arra, hogy ennyire aljas lesz az egész.

„Lehel azt mondta, hogy mindenki egyetértett. Nem tudtuk, hogy miről is kell szóljon az egész. Képzeld el, hogy nincs időd meggondolni. Mivel nem forogtunk még ilyenben, és nem voltunk tisztában a dolgokkal. Csak úgy néztünk a kerekasztalnál, hogy valami nem jó. Éjjel, mikor lehiggadtunk, akkor jutottak eszünkbe a dolgok. Még mi nem vagyunk benne annyira a politikában, s ezért nem tudtunk ott annyira válaszolni.”

„Kicsit megalázónak találja az ember. Vagy nem is hogy megalázó, csak ezek után megalázó, hogy tudod, hogy nem volt helyes az egész eljárás. Ezért így rosszul esik.”

„Azt hinné az ember, hogy odamegy, és ha ennyi ember van ott, akkor valami hivatalosan játszódik le, nincsen eltervezve már előre, nincs lebeszélve. Én azt is el tudom képzelni, hogy egyesével felkértek mindenkit, hogy kire kell szavazni. Ezt is kinézem az egész dologból, hogy ez már le volt előre telefonálva, hogy ki hogy mint merre. Sőt hallottam is, hogy így történt.”

„Kicsit rosszul esik, hogy már előre lejátszodják, mert az sem biztos, hogy tudják, hogy ki vagyok, mi vagyok, és esetleg mit szeretnék az egészben, s már le vagyok írva, hogy nincs mit ott keressek.”

„A faluból lettek volna, akik támogatnak, ezért szerette volna a mérnök úr, hogy legyen egy előszavazás. Papírozva annyira vagyunk, hogy még iktatót sem kap semmi, hogy ne legyen hivatalosan. Mérnök úr már tapos szerencsétlen évek óta, de annyira próbálják leírni, hogy… Kár, mert ő őszintén próbálna eljárni a dolgokkal, de örökké van egy kiskapu, ahol ki tudják játszodni, sajnos. A falunak döntő szava lenne ebben, hogy ki képviseli őt. A falu szavazzon, ne ők. Leírjuk azt az 5-6 nevet, s a falu döntse el, hogy ki legyen az a 3, aki képviseli.”

„Miért? Azt sem tudják, hogy mitől félnek. Mi effektív nem így mentünk oda, hogy visszautasítást kapjunk. Ez, ami fájó, hogy már alapjáraton eldöntötték, hogy mi nem kellünk oda. Csak mint törvény, muszáj valamit csináljanak vele.”

„Egy nőnek is legyen olyan joga, mint a férfiaknak. S mi nem ezt kaptuk, mikor odamentünk, hogy igenis, úgy fogadunk, mint a többit, hanem úgy egy kicsit félretaszítottak, látszott, hogy mi nők ki voltunk a körből taszítva. S ez így nem esik jól. Ha lenne ott tíz nő, s bejönne két férfi, nekem nem lenne lelkem, hogy őket cseszegessem.”

„S aztán nem beszélve arról, hogy mint nőket, hogy fogadtak minket. Tisztelet a kivételnek, nevet nem mondok, mert még itt kell, hogy éljünk a környéken, ugye. De azért voltak nagyon rossz megjegyzések.

Valakinek mosogatnia is kell, például azt mondták.

Jó, tudjuk, hogy falun élünk, de úgyis, na, az ember egy kicsi tiszteletet csak elvár. És még egyebet is meg kellene tanulnunk szerintük, de azt már nem akarjuk elmondani, nem szeretnénk címlapon látni.”

Végül csak elmondják, hogy mit kellene megtanulniuk a férfi tanácsosok szerint, de előbb megígértetik velem, hogy nem írom le. Megígérem. Teljesen érthető, hogy nem akarnak teljesen kipakolni, mert itt kell még élniük ezek közt az emberek közt.

Inkább undort érzek a hangjukban, mint lelkes örömöt, amikor az oklándi tanácsról beszélnek. De hogyan tovább, akarják-e folytatni, kérdeztem őket.

Kati: „Én belé kezdtem fáradni. Azt szokták mondani, hogy széllel szemközt pisilni nem lehet, mert úgyis visszafújja.”

Ági: „Én úgy vagyok vele, hogy ezt most azért csinálom végig, mert elméletileg be fogok kerülni. Ezen az egészen nem tudunk változtatni, de legalább meg tudjuk próbálni, hogy ami a miénk, harcoljunk érte.”

Ági harca nem ígérkezik könnyűnek. Arros Orsolya megígérte, hogy az első tanácsülésekre elkíséri őt. Orbán Csaba pedig azt ígérte, hogy végig ott lesz mellette, és filmezi a tanácsüléseket. Az sem lesz könnyű, én voltam már falusi tanácsüléseken fotózni-filmezni, és tudom, hogy a falusi tanács úgy fél a kamerától, mint ördög a tömjéntől. Jogosan, hisz az ott készülő felvételek legtöbb esetben inkább a paródia műfajba illenek.

Hogy Benedek Ági, a karácsonyfalvi jelölt fog-e mosogatni a tanácsülésről készülő filmben, vagy hogy egyáltalán bejut-e az utolsó helyről a tanácsba, ez maradjon a rendező meglepetése.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post Nők a vidéki RMDSZ-ben: valakinek mosogatnia is kell appeared first on Átlátszó Erdély.

A rendszerváltás és az RMDSZ megalapításának 30., a Transindex beindításának 20. évfordulójára időzített egyik kerekasztal-beszélgetésen figyeltünk fel rá, hogy az utóbbi években ritkán megszólaló politológus, Salat Levente mennyire összefüggéseiben látja az erdélyi magyarsággal az elmúlt 30 évben történt eseményeket. Kíváncsiak voltunk, milyen rendszer húzódik a kerekasztalon felvetett gondolatai mögött, ezért utána kétszer is hosszan és csapongva beszélgettünk vele.

A beszélgetésekből szerkesztett szövegnek nagyjából az első felébe csoportosítottuk azt, amiről az egyetemi oktató úgy gondolja, közösségként elszúrtuk, kihagytuk, elpuskáztuk az elmúlt 30 évben. A második felében a közösségi folyamatok elméleti és történeti hátterével világítja meg, miért nem tudtunk élni történelmi lehetőségeinkkel, és mások hogyan éltek a sajátjaikkal.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

A Marosvásárhelyen felnőtt Salat Levente a rendszerváltásig számítógépmérnökként dolgozott. Élénk társadalomtudományi érdeklődését autodidaktaként, majd a Limes-kör tagjaként elégítette ki. 2001-ben doktorált politikafilozófiából: azt vizsgálta, hogyan rendezhető etnikai kisebbség és többség viszonya a konfliktusoktól a méltányosságig.

A rendszerváltás után a Korunk szerkesztőségében kezdett dolgozni Kolozsváron, 1991-95. között a lap főszerkesztő-helyettese volt. 1990-től 1999-ig igazgatta a bukaresti Soros Alapítvány a Nyílt Társadalomért kolozsvári fiókszervezetét, 2000-től az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontjának ügyvezető elnöke.

1996 óta oktat a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, 2004-2006 között az egyetem rektorhelyettese volt. 2008 óta a BBTE Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karának dékánhelyettese. Tanított a Grazi Egyetemen és oktatója volt a Budapesti Metropolitan Egyetemnek is. Arról, hogy család- és élettörténete, illetve karrierje hogyan fonódik össze az erdélyi magyarság történetével, ebben az életútinterjúban mesél részletesen.

Salat Levente 32 éves volt 1989-ben, Sepsiszentgyörgyön élt feleségével és két kisgyermekével. A Securitate zaklatásai (érzékelhetően bejártak a lakásukba, látható cél nélkül) miatt 1989 decemberében családjával kivándorolni készült. Itthoni egzisztenciájukat nehéz szívvel felszámolták, ingóságaikat eladták, gyakorlatilag már csak a kiutazás volt hátra, amikor kitört a forradalom. Két perc alatt döntötték el, hogy itthon maradnak, hamarosan Kolozsvárra költöztek.

Kivándorolni egyébként nem akartak, jól érezték magukat Szentgyörgyön, szerteágazó családi és baráti közösségekbe jól beágyazott egzisztenciát tudhattak magukénak, és nem akartak megélhetési magyarok lenni Magyarországon. Megélhetési magyaroknak azokat nevezi Salat, akik elmenekültek a kisebbségi lét megpróbáltatásai elől, átköltöztek Magyarországra és ott, paradox módon, a kisebbségi lét szakértőiként jutottak különféle pozíciókhoz. Szakértőivé váltak többek között annak, hogy mit kellene a magyar államnak tennie a határokon túl élő magyarok érdekében. Ha a magyar állam komolyan gondolja, hogy támogatásainak célja a határon túli magyar közösségek megmaradása, akkor azoknak a tanácsát kellene megfogadnia, akik itt élnek és boldogulnak, nem azokét, akik elbukták az erdélyi magyar lét versenyhelyzeteit, véli Salat Levente.

Amikor a Limes-kör felszámolása és hosszas dilemmázás után, 1987-ben mégis úgy döntöttek, hogy benyújtják a kivándorlási kérvényüket, arra számítottak, hogy villámgyorsan jóváhagyják a román hatóságok, ahogy például Molnár Gusztávot kisürgették az országból. Az illetékes hatóságok azonban hosszú ideig nem válaszoltak, Nicolae Ceaușescu pedig már arról kezdett beszélni, a kisebbségpolitikájával kapcsolatosan a nemzetközi fórumokon megfogalmazott kritikákra válaszként, hogy az országban horthysta elemek próbálják felborítani a rendet. Salat Levente attól tartott, a román állam túszként tartja őket az országban, hogy velük, volt Limesesekkel bizonyítsa szükség esetén a horthysta felforgató elemekre vonatkozó vádakat.

Úgy véli, ezt támasztják alá a Securitaténak 1989-re tervezett intézkedései, amelyeket Marius Oprea történész hozott nyilvánosságra 2019 decemberében. Utólag azt is megtudta, hogy akivel megállapodott, hogy elköltözésük után átveszi a lakásukat, a Securitate munkatársa volt.

Említetted a Transindex-kerekasztalon, hogy az értelmiség tartozik azzal, hogy elmesélje az erdélyi magyaroknak az erdélyi magyarok történeteit. Annak, hogy nincs átfogó monográfiája az elmúlt rendszernek, amelyből kiderüljön, hogy ki mit csinált 1989 előtt, van köze ahhoz, hogy átmentődtek – ha funkciók nem is, de – érdekszerkezetek?

Továbbra is így gondolom. Egyrészt abszolút érthetetlen, hogy nincs megírva a romániai magyarság történetének ez a nagyon fontos fejezete, amit a román állam keretei között élt meg a második világháborútól a kommunizmus összeomlásáig. Vannak, persze, fontos munkák, amelyek kiválóan körüljárnak egy-egy részkérdést, de egy referencia-értékű, módszeres és a korszak egészét átfogó monográfia, amelyre bízvást lehetne hivatkozni, nincs.

Kinek kellene ezt kezdeményeznie?

A történész szakmának, értelemszerűen. Ebből rögtön adódik megannyi lehetséges magyarázata annak, hogy miért nincs. A történész szakma egyrészt nagyon megosztott, másrészt elég sokan voltak, vannak, akik a feldolgozandó korszak eseményeiben érintettek, és akkor… Igaz, hogy azóta van már egy új generáció, én elég sok kiváló fiatal történészt ismerek.

De ahhoz kell egy pénzügyi alap és megbízó, aki biztosít pár kutatási évet történészeknek, hogy aztán előálljanak a monográfiával. Mint amilyen a Lendület program a Magyar Tudományos Akadémiánál.

Így van, kellene hozzá támogatás és megfelelő intézményes keret is. Mert elvben, ugye, abszolút nem volna lehetetlenség, hogy összeáll öt ember és megírja ezt a dolgot, csak az a kérdés, hogy annak mi lesz a státusa, az elfogadottsága. Ha történészeket úgy kérnek fel megfelelő presztízzsel rendelkező helyről, hogy írják meg a kánont a korszakról, valószínűleg sokan beszállnának. De olyan projektbe nem, amelyből csak viták és egyéb kellemetlenségek származnak.

A dolog következményei mindazonáltal nem elhanyagolhatók. Nagyon sok minden játszott közre abban, hogy itt tartunk, ahol tartunk, de meggyőződésem, hogy az okok egyik fontos összetevője az, hogy tulajdonképpen nem néztünk szembe a saját közelmúltunkkal eléggé objektív módon.

[wp_ad_camp_1]

Azt mondod, vannak ebben ellenérdekeltek. Kik? Vagy hogy ragadható meg az ellenérdekelt csoport?

Az a baj, hogy ha erre a kérdésre most próbálunk válaszolni, akkor elkerülhetetlenül arra fogunk gondolni, ami éppen itt van a látókörünkben, a közelmúltunkban. Azért is nehéz számomra a válasz, mert azzal, amit mondok, nem szeretném lerombolni vagy kétségessé tenni azt az elismerést, vagy azt a tiszteletet, amit érzek egy-egy személy iránt, akiket itt most név szerint kellene megemlíteni. Itt van például Sütő András, akinek az érdemeihez, életművének a maradandóságához nem férhet kétség. Az ideológiai üzeneteivel azonban sokat lehet vitatkozni, például, hogy mi ez a lehajlott fű ideológia az Anyám könnyű álmot ígérben, hogy nevezetesen a fű a szélben lehajlik és megmarad. Vagy hogy mit kell, lehet komolyan venni abból a sokrétű, gyakran egymásnak is ellentmondó üzenetözönből, ami a drámatrilógiájában található.

Én úgy láttam, hogy Sütő András 1989 után belekényszerült a szembeszegülés logikájába. ’89 előtt írta az önvédelmi szövegeket, amelyeket magam is nagy lelkesedéssel olvastam annak idején, ahol úgy általában és megnevezetlenül szidja az ellenséget és buzdít az ellenállásra, ’89 után pedig nem tudott ebből a cipőből kilépni, ugyanazt az üzenetet mondja tovább. És ő sokáig befolyással volt arra, hogyan alakult a közgondolkodás, hova helyeződtek a hangsúlyok. Számomra az ő példája legemblamatikusabban mutatja meg a belerekedtséget a ’89 előttről megörökölt szerepekbe, reflexekbe.

Itt, ugye, rögtön hozzá lehetne tenni, hogy Sütő azért rossz példa, mert az ő esetében sajnálatosan brutális okokkal szolgált a sors, melyek alapján valóban nem volt nehéz beleragadni az áldozati szerepbe. Ugyanakkor szerintem Sütő András számára is nyilvánvaló volt, hogy az őt bántalmazók és a román többség egésze közé nem lehet egyenlőségjelet tenni. Olyanok, akik védtelenek az uszítás következményeivel szemben, mindig lesznek, a mi érdekünk, hogy a románok körében az ilyen emberek aránya minél kisebb legyen.

A fordulatot követően nekünk, erdélyi magyaroknak minden érdekünk ahhoz fűződött, hogy a románokkal való egyetértés és együttműködés útjait keressük, akkor is, ha ők ezt nagyon megnehezítették a számunkra. Ahhoz, hogy elkerüljük mindazt, ami negatív következményként itt van ma a nyakunkon, ahhoz ’89 után röviddel nagyon-nagyon más hangnemet kellett volna megütni. Egyrészt nem volt, aki ezt megtegye, másrészt, ha volt is, esélye sem volt arra, hogy a Sütőhöz fogható véleményformálókkal fölvegye a versenyt.

2019 decemberében hozta nyilvánosságra egy kanadai újságíró az Egyesült Államok, Kanada és Nagy-Britannia diplomáciai levelezését, táviratait a romániai forradalomról. A Nemzeti Megmentési Front hatalomátvételét követő eufóriában is mindenki tudta, hogy vannak problémák, és nagyon nagy munka lesz felépíteni a demokratikus Romániát, de nagy volt az optimizmus, mindenki segíteni próbált, pozitívan állt hozzá. Ma már tudjuk, hogy valami nagyon félrecsúszott a ’90-es években: mi?

Ez a kérdés a probléma olyan dimenzióját nyitja meg, amelybe megint csak nem szívesen megyek bele. Úgy gondolom, megannyi összetevője, rétege van ennek a történetnek, amelyeket nem ismerünk még kellő alapossággal, és ennek ellenére sokan sokat beszélnek róluk. Az egyik ilyen aspektus például a mélyállam kérdése, amellyel kapcsolatosan nagyon könnyű szabadjára engednünk a fantáziánkat és mindenféle képtelen feltételezéseket lehet a számlájára terhelni, mert biztosak lehetünk abban, hogy senki nem fog tiltakozni a nevében. Én ennek ellenére úgy gondolom, hogy az, ami Romániában történt a román-magyar viszony összefüggésében, nagyon jó példa arra, hogy milyen értelemben lehet a mély államról beszélni egy-egy konkrét esetben.

Sokat hallani például arról, hogyan vette át a hatalmat 1989-ben a kommunista elit második-harmadik vonala, és hogyan, minek az árán teremtette meg a legitimitás látszatát a maga számára. Ebben biztosan sok igazság van. De hogy a román-magyar viszonynak milyen perspektívái jöhettek egyáltalán szóba, és azokon belül hol lettek meghúzva a határok, az nem ezeken a szinteken dőlt el szerintem, hanem máshol: egy olyan helyen, amihez nem alaptalan, talán, a mélyállam fogalmának az egyik lehetséges értelmét asszociálni.

Nem feltétlenül arra kell gondolni, hogy van valahol egy iroda, ahol az ott szolgálatot teljesítő emberek árgus szemekkel figyelik a történéseket és valamilyen tisztázatlan helyről származó megbízás alapján eldöntik, hogy most éppen meddig mehetnek el a dolgok.

Sokkal inkább az az érzésem, hogy a román nyilvánosságban, társadalomban létezik egy nagyon mélyen beivódott konszenzus, amelynek alapján kritikus helyzetekben pillanatok alapján megtalálják a közös hangot azok, akik más kérdésekben kivájnák egymás szemét.

A konszenzus egyik eleme arra vonatkozik, hogy a román állam abban a formában, ahogy 1920-ban létrejött, rendkívül törékeny konstruktum, és ennek a törékenységnek az egyik fontos oka az erdélyi magyarság, illetve hogy a román nemzetépítésnek az egyik legfontosabb feladata, hogy a román államszerkezetet biztonságba helyezze ebből a szempontból. Fontos látni, hogy ebben a vonatkozásban (is) számolni kellett/kell azzal, hogy a fordulat előtti és az azt követő berendezkedések között töretlen a folytonosság.

Elég csak arra gondolni, hogy olykor hivatalosnak számító helyeken, például a biztonságpolitikai stratégiákban, a SRI-dokumentumokban az erdélyi magyarság mint veszélyfaktor jelenik meg, és nem volt ez másképpen a kommunizmus ideje alatt sem. Emellett, értelemszerűen, a mély államnak további, intézményesültebb formáival is számolni lehet Romániában, például abban az értelemben, hogy vannak az államszerkezetnek olyan komponensei, ahol elképzelhetetlen, hogy azokban magyar etnikumú román állampolgár a képvisletei elv alapján jusson pozícióhoz.

[wp_ad_camp_2]

Bizonyos történésekből nem vontuk le a megfelelő konzekvenciákat, például a vásárhelyi fekete márciusból, mondtad korábban. Melyek lettek volna a megfelelő konzekvenciák?

Könnyű lesz belekötni a válaszomba, de úgy gondolom, hogy 1990 márciusában mutatkozott meg a legegyértelműbben, hogy milyen eredményes tud lenni a fenti értelemben emlegetett mélyállam. A fekete március nagyon mély román-magyar törésvonalat hozott létre. Alig voltak románok abban az időszakban – ma talán valamivel többen vannak –, akik azt látták, hú, hogy átvertek minket, és a szegény magyarokat is hogy megvezették, hanem szinte maradéktalanul úgy élték meg, hogy ezek a szemét magyarok itt ölik a románokat, stb.

Létrehozta ezt a törésvonalat, vagy felszínre hozta?

Megerősítette. A magyar ellenségkép nagyon rég fontos része a román identitástudatnak, azt a formáját, amely a fekete március idején aktiválódott, azt többnyire a Ceaușescu rezsim utolsó időszaka, a nacionálkommunizmus hívta létre.

Ezt tanulták az iskolában, ebben szocializálódtak.

Igen, és Marosvásárhelyen, 1990 márciusának második felében ez a törésvonal a lelkeket mélyen megérintő formában produkált következményeket, többek között annak is betudhatóan, hogy az ún. ‘forradalomban’ fontos szerepet betöltő fiatal generáció tagjaiban kizárólag az a magyarságkép élt, amelyet ez a nacionálkommunista szocializáció alakított ki bennük.

Gondoljunk bele, mi lehetett ezeknek a fiataloknak a fejében, lelkében, amikor azzal szembesültek, hogy az országban hirtelen megjelenik egy rendkívül asszertív, kívülről jól szervezettnek tűnő, világos elképzeléseket megfogalmazó magyar közösség, miközben őket abban a szellemben nevelték, hogy az egységes, homogén román nemzetállam polgárai, egyfelől, illetve hogy a magyarok a román nép ősellenségei, másfelől, akik csupa galádságokat műveltek el a román néppel a történelem során. Vagy mit érezhettek azok a románok, akiket Ceaușescu homogenizációs politikája juttatott álláshoz, lakhatáshoz Erdélyben, rendszerint a magyarok kiszorítását követően, amikor híre ment, hogy a magyarok elkezdik visszakövetelni az elveszített pozícióikat.

Arra a kérdésre visszatérve, hogy milyen konzekvenciákat lehetett volan levonni az adott helyzetben, a következőkre gondolok: ha létezik akkor egy pragmatikusan gondolkodó, nem emotív reakciók által vezérelten cselekvő elit,

akkor talán lehetőség nyílt volna arra, hogy az erdélyi magyarság a rajta időlegesen elhatalmasodott kollektív megrendültségből ne az áldozattudatba való visszamenekvés irányába mozduljon el, és ne arra a passzív várakozásra rendezkedjék be, hogy külföldi beavatkozás fogja megmenteni,

hanem számot lehetett volna vetni azzal, hogy milyen akadályok tornyosulnak azoknak a céloknak, várakozásoknak az útjában, amelyek azokban hetekben a romániai magyar nyilvánosságában fennforogtak, és hogy mit kellene tenni ezeknek az akadályoknak az elmozdítása érdekében.

Ezeknek az akadályoknak egy fontos eleme volt, nyilvánvalóan, a román közvéleményben velünk kapcsolatosan élő ellenségkép, illetve az a meggyőződés, hogy a magyar kisebbség kockázati tényező a román állam stabilitásának a szempontjából. A fekete márciust követő döbbenet időszaka jó alkalom lett volna arra, hogy ezekkel az adottságokkal számolva kezdjük el az előttünk álló kisebbségi küzdelem eszközrendszerének a megtervezését, kialakítását. A cél, nyilván, nem a mély állam meggyőzése kellett volna legyen, hanem annak elősegítése, hogy a román közvélemény minél kevésbé legyen uszítható, hiszterizálható a magyar kérdéssel.

S noha veszélyes a terület, amit futólag érintenem kell, röviden meg kell itt említeni még valamit. A vonatkozó nemzetközi szakirodalomban is vannak erre utalások, és az erdélyi magyar kisebbségpolitika ’89 utáni alakulásával kapcsolatban is megfogalmazták néhányan, hogy az olyan jellegű céloknak a teljesülésére, amelyeket az erdélyi magyarság fogalmazott meg a maga számára – és itt most mindenekelőtt az államszerkezet kérdését érintő autonómiára kell gondolni –, rendszerint a rendszerváltások zavaros időszakában szokott sor kerülni, még az új hatalmi struktúrák konszolidálódása előtt, és a megállapodásokhoz elvezető úton nem ritkán az erőszak is szerepet szokott kapni.

Két dolgot kell szerintem tisztán látni ebben a tekintetben. Mindenekelőtt azt, hogy az ún. ‘forradalom’ természetével kapcsolatosan lezáratlan viták lehetséges kimenetelétől függetlenül biztosra vehető, hogy 1989 decemberében és azt követően Romániában nem lazultak fel a hatalmi struktúrák olyan mértékben, hogy államszerkezeti kérdéseket eséllyel napirendre lehetett volna tűzni, hiszen a ‘mély állam’ – itt most talán a fogalomnak nem csak a korábban emlegetett, hanem intézményesült értelmében is – végig a helyén volt, és megbízható módon teljesített. Másfelől arra, hogy a konfliktuspotenciál milyen mértékével és milyen erőviszonyokkal lehet számolni az erdélyi magyarság összefüggésében, nagyon meggyőzően rávilágítottak a fekete március eseményei, illetve mindaz, ami azután következett.

Ennek alapján gondolom én azt, hogy a fekete márciust követő kihagyott pillanatban nem önfeladás, illetve nemzetárulás lett volna az erdélyi magyar kisebbségpolitika céljainak és eszköztárának a hozzáigazítása azokhoz az adottságokhoz, amelyekre meglehetősen brutálisan mutattak rá a márciusi események, hanem éppenséggel a felelős kisebbségpolitikai irányvonal bevállalása.

[wp_ad_camp_3]

Ilyen kontextusban mit lehetett volna elérni? Volt-e esély bármilyen komolyabb áttörésre egyáltalán?

Nagyon szomorú vagyok, hogy erre a kérdésre határozott nemmel kell válaszolnom, ráadásul annak betudhatóan, hogy maga az erdélyi magyarság bizonyult, véleményem szerint, alkalmatlannak azoknak a lehetőségeknek a kamatoztatására, amelyek számára megadattak. Ezzel azt akarom mondani, hogy több múlott rajta, mint azokon a körülményeken, amelyekkel számolnia kellett és lehetett volna.

Mondok egy példát. Sokat foglalkoztat engem a kérdés, hogy mi történt Tőkés Lászlóval. Őt 1990 februárjában, az akkoriban alakuló RMDSZ sepsiszentgyörgyi küldöttgyűlésen láttam először nagyobb tömeghez beszélni. Fantasztikus élmény volt. Azt láttam, hogy rendkívül karizmatikus, és nagyon bölcsen, meggyőzően szól az emberekhez. Emlékszem rá, hogy kíváncsivá tett és próbáltam kideríteni, kik ennek az embernek tanácsadói, milyen apparátus van e mögött a nem mindennapi teljesítmény mögött. Kiderült, hogy sem tanácsadói nincsenek, sem apparátusa nincs.

Az, ami vele történt, kiválóan példázza, hogyan herdáltunk el, nagyon rövidlátóan, fontos lehetőségeket. Abból az elismerésből következően, amely a személyét övezte rövid ideig a román társadalom jelentős hányada részéről, hatalmas potenciál volt az ő történetében és abban a szerepben, amelybe belecsöppent. Tőkeként – elnézést a szándékolatlan szójátékért – kellett volna kamatoztatni ezt a potenciált, nagyon jól meg kellett volna gondolni, mihez kezdünk vele. Egy jól felkészült grémiumnak kellett volna segítenie őt, elejét veendő azoknak a hibáknak, amelyek nyomán a ‘román forradalom hősét’ övező szimbolikus tőke fokozatosan szertefoszlott.

És mi történt ehhez képest? Tőkés László önjáróvá vált, belemenekült ő is az áldozati szerepbe, elkezdte szidni a románokat ahelyett, hogy vállalkozott volna arra a fontos szerepre, aminek a lehetőségét a sors – vagy maga a történelem? – fölcsillantotta előtte: annak a kölcsönös ellenségnarratívának a lebontására, amely románokat és magyarokat annyi ideje elválasztja, és újra és újra szembefordítja egymással.

Hogy miket csinált utána, arról egészében rossz a véleményem, de áldozatnak is gondolom ugyanakkor, mert úgy látom, hogy beteljesedett rajta az erdélyi magyar sors. Ahelyett, hogy fölismerte volna: nem szabad felülnie arra a hullámra, hogy mit akar az erdélyi magyarság hallani tőle ebben a helyzetben, ezt tette mégis, és elmulasztotta felépíteni azt az alternatív diskurzust, amelyet az erdélyi magyarok tőle tudtak volna a leginkább elfogadni. Nagyon méltánytalan, ami most vele történik, de nem alaptalan és nem megmagyarázhatatlan. A történet ugyanakkor jó példa arra a kollektív kompetencia-hiányra is, amely az erdélyi magyar közösséget 1989 után fejlődési kényszerpálya foglyává tette.

Az, hogy a Fidesz és az RMDSZ kibékült, és ismét áramlanak a magyarországi közpénzek az RMDSZ és szatellitszervezetei felé, értelmezhető-e úgy, hogy a magyar kormány már nem a kivándorolt megélhetési magyarokat hozza helyzetbe, hanem azokat, akik itthon maradtak, és itt akarnak csinálni valamit?

A magyar állam megnyitotta az érvényesülés csatornáit az erdélyi magyarok számára, de olyan formában, hogy akik bekerülnek ezekbe a pozíciókba úgy, hogy nem adták fel az itteni egzisztenciájukat, és akár azt is lehet mondani róluk, hogy a maradás ideológiájának képviselői, nagyon szorosan betagozódtak a Fidesz össznemzeti narratívájába. Nem arról van szó, hogy az erdélyi egzisztencia önérvényesítésének esélyei javultak, hanem arról, hogy a magyar nemzeteszme extraterritoriális logikával kiterjeszti a saját diskurzusát, érvrendszerét a határon túli magyarok jelentős részére.

Abból a nézőpontból, amelyből azt mondtam korábban, hogy a magyar nemzetpolitikának rossz tanácsadói voltak, ezt még veszélyesebb változatnak tartom, ha a cél az, hogy az önálló erdélyi magyar egzisztencia létre tudja hozni és fenntarthatóvá tudja tenni saját magát. Ez a jelenlegi becsatornázódás a Budapest központú nemzetkoncepcióba, amihez, mint a kérdésben is elhangzott, megannyi helyi szereplő asszisztál lelkesen, az önálló erdélyi magyar egzisztencia maradék esélyeinek a felszámolását fogja eredményezni.

Ez akkor áll, ha mindegyik szereplő komolyan gondolja a becsatornázásnak a nemzetegyesítésen alapuló ideológiáját. De ha azt nézzük, mit csináltak korábban a sikeres erdélyi vezetők (igyekeztek a legtöbb erőforrást becsatornázni Erdélybe úgy, hogy ne buktassák meg magukat), nem lehetséges, hogy a jelenlegi elitek is – ahogy Kelemen Hunor szokta újabban mondani – transzilván pragmatizmussal fogadják most el a támogatást, ami Magyarországról érkezik? Azzal, hogy tudják, ez valószínűleg ideiglenes, de jó, hogy jön, felhasználják, kamatoztatják, építik belőle az elitet újratermelő intézményeket, ha pedig majd nem jön, feltalálják magukat abban a helyzetben is.

Igen, ezt magam is látom, és az olykor engem is hatalmába kerítő lelkesedés mellett szorongással gondolok arra, hogy mi lehet az ára, következménye és a sorsa hosszabb távon annak a hatalmas támogatás-volumennek, amelyet például Kató Béla egyszemélyben adminisztrál, és amely – tegyük hozzá – igen látványos megvalósításokban hasznosul. A szorongás alapját képező álláspontomat a következőképpen tudom megindokolni. Arra a már említett kérdésre, hogy az erdélyi magyar egzisztenciának van-e esély arra, hogy közép- és hosszú távon fenntarthatóvá váljék, én nem látok más lehetséges választ, mint azt,

hogy a megmaradásnak egyedüli formája, ha az erdélyi magyar egzisztencia meg tudja jeleníteni magát egy sajátos, többé-kevésbé önálló társadalmi konstruktumként, amely más és más természetű, de egyformán jó viszonyt ápol mind Budapesttel, mind Bukaresttel, ugyanakkor megtartja mindkettő vonatkozásában a biztonságot jelentő távolságot.

Az, ami az utóbbi időben történik a Budapest és az erdélyi magyar kisebbség közötti relációban, nehezen értelmezhető másként, mint hogy az események alakításában nem az erdélyi magyar egzisztencia közép és hosszú távú jövője, hanem a rövid távú budapesti érdekek a mérvadóak.

Ha van rá lehetőség, ezt a dolgot kifejteném egy kicsit bővebben. Eddigi tapasztalataim és olvasmányaim alapján én úgy gondolom, hogy mi, emberek, társadalmilag megkonstruált világokban élünk, mindenhol, ahol a közösségi egzisztencia valamilyen formája fellelhető, a legprimitívebbtől a legszofisztikáltabb civilizációval – itt szándékosan nem a kultúra kifejezést használtam – rendelkező közösségekig. Az emberiség politikai közösségekre oszlik, amely közösségeket politikai projektek hoznak létre és tartják fenn. A politikai projektek egymással versenyeznek adott közösségekben, egyes projektek sikeresek, mások nem.

A siker kritériuma az, hogy a programban megfogalmazott céloknak megfelelően a politikai vagy kvázi politikai közösségek létrejönnek és hosszabb-rövidebb ideig fenntarthatóaknak bizonyulnak. Ehhez az kell, hogy a társadalmi szerződés logikája szerint egy hatalmi vagy kvázi hatalmi monopóliummal rendelkező képződmény jöjjön létre, amely mindazt a funkciót magára vállalja, amelyet el kell látni egy politikailag megszervezett közösség életében.

Meggyőződésem szerint a politikai projektek lényegüket tekintve konstruktumok: úgy találják ki őket, hogy minél meggyőzőbben és eredményesebben válaszoljanak a közösséget foglalkoztató kardinális kérdésekre, a sajátos helyzetben adott kihívásokra. A politikai közösségeket létrehozó/fenntartó politikai projektek sikere vagy sikertelensége ugyanakkor két egymást kiegészítő kontextusban dől el:

• egyrészt a politikai közösség tagjainak a részéről szükséges elfogadottság és támogatás összefüggésében,
• másrészt a politikai közösség környezetének a viszonylatába, amelybe minél harmonikusabb kell illeszkedni ahhoz, hogy ne tegye ki magát a rivális politikai projektek részéről megnyilvánuló kockázatoknak.

A narratív teljesítmény értelemszerűen mindkét vonatkozásban kritikus, és sajátos paradoxon, hogy a két kontextus olykor egymásnak ellentmondó logikát feltételez a narratíva részéről.

Az erdélyi magyarság mint politikai közösség nem létezett a történelemben. Erdély különállásának, ami időnként, a történelmi csapások és a nagyhatalmi érdekek dinamikájának a következtében átmenetileg összmagyar érdek is volt, vannak hagyományai, Erdély azonban mint politikai entitás még ezekben a helyzetekben sem azonos az erdélyi magyarsággal. Erdélyen belül a magyarságnak vitathatatlanul fontos szerepe volt, hosszú és bonyolult történet, hogyan tudott az erdélyi magyar elit megfelelni ennek a szerepnek. Voltak Bethlen Gáborok és Báthory Gáborok is. Olyan politikai projekt azonban nem volt, amely képesnek bizonyult volna arra, hogy az egymással folyamatosan rivalizáló – rendi, felekezeti majd nemzeti – partikularizmusokat összefogja, és azok elé közös, minden önös érdeket maga mögé utasító célt állítson.

Erdély különállásának a hagyományát végül ez az alkalmatlanság – ma kompetencia-hiánynak mondanánk – számolta fel: a nemzeti elkülönülés egyre fokozódó reflexeinek a következtében érzett veszélyhelyzet tudatosításaként fogható fel, hogy 1865-ben a Kolozsvárott ülésező utolsó erdélyi diétán kimondták az egyesülést az anyaországgal, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy az erdélyi magyarság feladta a különállás ambícióját, és visszamenekült a Budapestről adminisztrált politikai projekt biztonságába.

[wp_ad_camp_1]

A két világháború között az erdélyi magyar közgondolkodás összefüggésében gyakran hivatkozunk Kós Károlyra és a nevéhez köthető transzilvanizmusra, illetve az abban elrejtett megmaradás-ideológiára, ám látni kell, hogy ez a törekvés sajnálatosan marginális volt a revízióhoz fűzött reményekhez képest, és gyorsan le is került a napirendről az 1940-es átmeneti rendezést követően. A kommunizmus ideje alatt megnyíló értelmiségi pályák nem tettek mást lehetővé, mint a romániai magyarságot a román állam részeként definiálni, azaz egy másik, sorsunk fölött önkényesen rendelkező politikai projekt részeként elképzelni az erdélyi magyar kisebbség jövőjét.

1989 után az erdélyi magyarság óriási esélyt kapott arra, hogy ezekből a tapasztalatokból kilépve új fejezetet nyisson a saját történetében, amire – most már ezt elmondhatjuk – nem volt megfelelően felkészülve. Az 1989-es fordulat után előálló helyzet teljesen alkalmas pillanat volt arra, hogy az erdélyi magyarság egy megfelelő politikai projekt keretében kvázi politikai közösségként fogalmazza meg magát. A világszellem és számos más körülmény lehetővé tette volna, mi azonban ezt a lehetőséget elpuskáztuk.

Mai fejjel egyértelmű az információs asszimmetria a neptuni tárgyalásokon: a magyar felet kezdő politikusok képviselték szemben a román kormánnyal és azokkal az amerikai diplomatákkal, akik több éve, évtizede ilyen konfliktusokat igyekeztek rendezni. Ilyen játéktérben mit tehet a magyar közösség? Hogyan készülhettünk volna fel egy ilyen tárgyalássorozatra? Ez az egyik kulcshelyzet, amire nem voltunk felkészülve?

Ennek a kérdésnek a lényege, ha jól értem, arra vonatkozik, hogy milyen viszonyban áll egymással a korábban már néhányszor emlegetett közösségi kompetencia fogalma azzal a teljesítménnyel, amelyet a közösséget képviselő politikusok egy-egy konkrét helyzetben nyújtanak. Kezdjük azzal, hogy a szó szigorú értelmében olyan, hogy közösségi kompetencia – nincs. A kompetenciák alapvetően egyénekhez köthető, az egyének tekintetében mérhető adottságok, illetve teljesítménymutatók.

Akkor mondhatjuk mégis, hogy egy közösség rendelkezik bizonyos kollektív kompetenciákkal, hogy ha képes kitermelni magából a megfelelően felkészült, felelős, szerepeket felvállaló képviselőket, és az őket a szükséges háttérrel, tanáccsal, egyébbel ellátó szakértői elitet, akik együtt a kihívásokra megfelelő válaszokat tudnak adni: például felvázolni egy életképes politikai projektet, amelyben a közösség önálló vagy kvázi önálló politikai entitásként tételezi magát.

Ami az erdélyi magyarsággal történt 1989-től errefelé – most elvonatkoztatva attól, amit korábban a kihagyott lehetőségekről mondtam – egy csoda. Rengeteg jogos kritikát lehet megfogalmazni azokkal az emberekkel szemben, akik különböző pozíciókban és szituációkban ellátták a képviselet hálátlan feladatát, de igazságtalanság volna nem látni a pohárnak azt a felét, amely tele van. Mert gondoljunk bele, hogy milyen gazdagok vagyunk mi valójában: kiváló iskolákat magába foglaló oktatási intézményhálózatunk, szinte teljes értékűnek mondható tudományos életünk, fantasztikus színházaink, impozáns szerkezetű és terjedelmű nyilvánosságunk, fontos közösségi tulajdonaink vannak. Az erdélyi magyarság helyzete ma jobb, mint bármikor az elmúlt száz év során, és ez ezeknek a személyes teljesítményeknek, helytállásoknak az eredménye.

Hiba volna ugyanakkor nem látni a pohárnak azt a felét, amely üres. Az erdélyi magyarság nem rendelkezett azokkal a közösségi kompetenciákkal, amelyekkel ezekből a helyzetekből kihozhatta volna a maximumot abban a formában, amelyet éppen az említett megvalósítások tennének indokolttá:

• hogy az erdélyi magyarság kvázi politikai közösségként tudja magát megjeleníteni,
• amely úgy integrálódik a román állam szerkezetébe, hogy maximalizálja az ebből az integrációból következő előnyöket, a viszonyt fenntarthatóvá, konfliktusmentessé tudja tenni,
• és úgy integrálódik a magyar nemzeteszmébe, hogy ebből is a maximumot hozza ki, de nem számolja fel a saját politikai identitását.

Ehhez képest az történt, hogy minden rivális alternatívát fokozatosan kiszorítva az a meggyőződés uralkodott el a közgondolkodásunkban, hogy nekünk egy megoldásunk van arra, hogy a saját identitásunkat biztonságba helyezzük: hogy ha azt minél közelebb visszük a magyar államhoz, letesszük a magyar állam képviselőinek kezébe, tőlük kérjük és várjuk, hogy minket magyarként megőrizzen, megtartson. Ez a meggyőződés értelemszerűen a legeredményesebben és a legvisszafordíthatatlanabbul számolja fel azt az alternatívát, amelyben mi, erdélyi magyarok egy magunkkal rendelkező, magunk életét megszervező, kvázi politikai közösségként akarjuk magunkat megjeleníteni.

Azon kívül, hogy felold bennünket egy érdekeinket valójában egyoldalúan felülíró politikai projektben, a magyar nemzet- és államépítési projektbe való betagozódás, a magyar állam fennhatóságának, gondolatmenetének, prioritásainak az elfogadása ugyanakkor mélyíti a szakadékot az erdélyi magyar és a román többség között, és egyre kevésbé teszi lehetővé azt, hogy az erdélyi magyarság és a román állam viszonya minden fél számára elfogadható, fenntartható módon rendeződjék.

Az, hogy az ideológiai és a közjogi betagozódás után egyre inkább anyagilag is a magyar állam fennhatósága alá helyezzük magunkat, mennyire köszönhető a magyar állam- és nemzetépítés szívóhatásának, és mennyire annak a hol finom, hol látványos aknamunkának, amelyet a román mélyállam végez? Kisebb részben mer magyar közösségi intézmények ellen fellépni, nagyobb részben inkább az RMDSZ legnépszerűbb politikusait veszi célkeresztbe. A román államféltésre alapozott nemzetépítés mennyire taszította az identitását féltő erdélyi magyarságot a magyar állam fennhatósága alá? Vagy eleve annyira egymásra hangolódott a magyar állam szívóhatása és a román (mély)állam ellenségesként érzékelt működése, hogy nem is szálazható szét az erdélyi magyarságra gyakorolt hatásuk?

A kérdés utolsó részében van meglátásom szerint a dolog kulcsa, de kezdjük kicsit messzebbről. Hogy hol dőltek el a dolgok, kié a felelősség hangsúlyos része, ahhoz látni kell, hogy itt volt három szereplő, de legalább kettő és fél: a magyar állam, a román állam és az erdélyi magyarság mint potenciális, kvázi politikai közösség.

Kezdjük azzal, hogy eltekintve most a történelmi kényszerpályáktól, van-e realitása annak, hogy az erdélyi magyarság kvázi politikai közösségként fogalmazza meg magát. Azt szoktam mondani, hogy az erdélyi magyarság nem nemzeti kisebbség, hanem egy nemzetnyi kisebbség, mert a drasztikus fogyás ellenére 1,2 millió magyarral lehet még mindig számolni Romániában, a földrajzi értelemben vett Európában pedig kilenc állam rendelkezik ennél kisebb népességgel. Összesen 15 európai ország népessége vethető össze méretben az erdélyi magyarsággal. Ez a népesség abszolút alkalmas volna – méretét, terjedelmét, intézményi adottságait, még akár a szállásterületének szerkezetét illetően is – arra, hogy magát akár önálló politikai közösségként fogalmazza meg.

Tekintettel arra, hogy a szecessziónak én személy szerint semmi esélyét nem látom, önálló politikai közösség helyett a kvázi politikai közösség alternatívájában látnám a lehetőséget, ami azt jelenti, hogy egy számbelileg megfelelően nagy nemzeti közösség

• elismeri az állami struktúra fennhatóságát, de azon belül önálló politikai projektet fogalmaz meg,
• belülről szervezi meg a kisebbségi társadalmat, azt biztonságba helyezi,
• a projekt részeként kialakítja az érintkezési felületeket az állammal, amelynek területéhez tartozik, illetve a többségi társadalommal.

Erre lenne jó eszköz például a területi autonómia.

Igen, de nem kizárólag, a személyi elvű autonómia különböző változatai is érdekes lehetőségeket kínálnak.

A kérdés tehát az, hogy az említett három szereplő hogyan viszonyult egymáshoz, és hol csúszott el az esélye annak, hogy a dolgok az erdélyi magyarság szempontjából egy szerencsésebb alternatíva irányában bontakozzanak ki. Előnyösnek mondható adottságai ellenére az erdélyi magyar közösség elbukta az esélyt, hogy kvázi politikai közösségként jelenítse meg magát, mert nem rendelkezett olyan politikai elittel, amely meg tudott volna felelni azoknak a lehetőségeknek, amelyek alkalomszerűen adottak voltak számára. Ezt, kezdetben legalábbis, értelemszerűen nem lehet számonkérhető személyes felelősségekhez kötni, ezt így hozta a történelem.

Az elitképzést a Ceaușescu-rendszer hihetetlenül visszavágta.

Igen, másrészt sokan elmentek, a legtöbben épp az elit köreiből – tulajdonképpen egy lefejezett kisebbség képét mutatta az erdélyi magyarság a rendszerváltás első időszakában, és nagyjából ez volt a helyzet az 1989-et közvetlenül követő két-három esztendőben is.

Ami azt követően történt azonban, az már fölveti a számonkérhető felelősség lehetőségét. Az RMDSZ igen komoly választói felhatalmazás birtokában intézte már akkor az erélyi magyarság sorsát, nem lett volna alaptalan elvárni a csúcsvezetésétől, hogy végiggondolják, mi kell ahhoz, hogy a programban szereplő célok nagyobb eséllyel teljesüljenek. Ahelyett, hogy a kompetenciák hiányát valaki komolyan vette volna, hallgatólagos megegyezés született akkor, hogy lehet ezek nélkül a kompetenciák nélkül is boldogulni, jól elvagyunk mi így, ahogy vagyunk. Emlékszem, hogy az említettek szellemében megfogalmazott kritikákra gyakran lehetett akkortájt válaszként hallani, hogy az RMDSZ sem rosszabb, mint a többi romániai párt.

Az RMDSZ ernyőszervezetként jött létre, és ilyenként sok mindent felvállalt abból, ami egy önmagát megszervező kvázi politikai közösséghez elengedhetetlen. S noha mind a mai napig társadalmi ernyőszervezetként definiálja magát, viszonylag hamar politikai pártként is kezdett el működni. Ezzel önmagában még nem lett volna baj, hiszen megannyi érv szólt az átlényegülés mellett,

ám egy pártnak, amely magát valamennyire is komolyan veszi, az egyik legfontosabb feladata, hogy képezi a kádereit, és neveli a választóközönségét.

Az RMDSZ ezt a két feladatot teljességgel elhanyagolta. Az utóbbinak a választók kegyeit kereső, gyakorlatilag a populizmus szintjére lesüllyedt mozgósítási gyakorlat, az előbbinek az lett az eredménye, amit a legutóbbi RMDSZ-kongresszuson láttam itt, Kolozsváron. A rendezvény szüneteiben, a sportcsarnok tágas előtereiben hosszú idő után volt alkalmam újra szembesülni az RMDSZ-küldöttek világával. Az a hangulat, amit ez a közel ezer fős tömeg árasztott, engem egyszerűen elképesztett. A mikszáthi világot idéző, pöffeszkedő, adomázó, egymást demizsonokból itallal kínáló emberek gyülekezete volt, akikről messzire lerítt, hogy egyszerű, de határozott véleményük van a világról. Rettenetesen haragszom Kelemen Hunorra egy sor dologért, de akkor arra gondoltam: óriási teljesítmény, hogy egyben tudja tartani ezt a társaságot, célokat jelöl ki számára, és a szervezet megy előre úgy-ahogy.

[wp_ad_camp_2]

Ennyiben látom röviden összefoglalhatónak azt, ami az erdélyi magyar közösségen múlott abból, hogy nem kerülhetett kidolgozásra az a politikai projekt, amely kvázi politikai közösségként tételezi a Romániába szakadt magyar nemzetrészt. De amint arra egy korábbi kérdés is utalt, a körülmények alakításában fontos szerepe volt mind a magyar, mind a román államnak.

A magyar állam viszonyulását illetően azt gondolom, hogy a határon túli közösségek iránti élénk érdeklődés, és az alkotmányban is szereplő felelősség-klauzula ellenére nem létezik kellő körültekintéssel kidolgozott koncepció arra, hogy mi volna a legcélratörőbb, legeredményesebb formája a határon túli magyar kisebbségek közösségeinek nyújtott segítségnek. A magyar támogatáspolitika és a határokon túli magyarok szervezeteivel kialakítandó viszony soha nem volt egy módszeresen mérlegelt, hosszú távú stratégia része, hanem eszköz volt a belpolitikai küzdelemben, amelyet a mindenkori rivalizáló elitek a magyar állam fölött gyakorolt ellenőrzés megszerzésére irányuló küzdelemben vettek igénybe, a pillanatnyi érdekeiknek megfelelően. A leglátványosabb példát erre a kettős állampolgárság kérdése kínálja: köztudomású, hogy magyar állampolgárság kiterjesztését a határon túliakra a Fidesz korábban ellenezte, majd a 2010-es választás győzteseként hirtelen fölfedezte a benne rejlő, kiaknázható potenciált.

Világos elvek és átlátható stratégia hiányában nehéz megítélni, hogy milyen tervei vannak a magyar államnak a határon túli magyarok közösségeivel. A szülőföldön való boldoguláshoz nyújtott segítség hangzatos, sűrűn hangoztatott szólama és az utóbbi időben ideáramló jelentős pénzbeli juttatások ellenére számos jel alapján arra lehet gondolni, hogy a magyar állam nevében eljárók voltaképpen demográfiai utánpótlásként tekintenek a határon túli magyar közösségekre.

Ha így van, akkor a kérdésben említett szívó és taszító hatás egyidejűségével valóban lehet számolni, hiszen a román állam vonatkozásában a dolgok állása egyértelmű: miután az ország megszabadult az egykor jelentős lélekszámú zsidó és szász kisebbségektől, az egységes nemzetállam kiteljesítésének az útjában már csak a magyarok vannak.

Nem nehéz belátni, hogy a román állam képviselői nem fognak tiltakozni a magyar állam semmilyen beavatkozása ellen, ha úgy látják, hogy azok – akár közvetve és csak középtávon – az erdélyi magyaroknak az anyaországba való áttelepedését fogják elősegíteni. Ebben az értelemben lehet azt állítani, hogy a román és a magyar állam érdekei az erdélyi magyarok jövőjét illetően azonosak, első ízben az elmúlt száz év során.

Kérdezett Sipos Zoltán és Szabó Tünde. Folytatása következik.

Címlapkép: Március 15-i ünnepség Kolozsváron 2016-ban. Fotó: Szabó Tünde

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post Mit szúrtunk el az elmúlt 30 évben? Salat Leventét kérdeztük (1.) appeared first on Átlátszó Erdély.