Ahol a gyerekek számára az iskola sem magától értetődő

Tele csomagtartóval érkezünk Marosvásárhely egyik romatelepére, a Băneasába, Koreck Máriával, a Divers Egyesület elnökével és Lacival, a sofőrrel. Az Ady lakónegyedben már kiszosztották néhány hátrányos helyzetű családnak az élelmiszert és a gyógyszert. A Băneasába is friss kenyeret, zöldséget, tartós élelmiszert, tisztálkodási szereket, gyógyszert hoztunk. Jelenleg 27 család kap csomagot rendszeresen, de Máriáék eleget tesznek a krízisbe került családok sürgős kéréseinek is. 

– Marika néni, engem nem irat be az iskolába? – kérdi egy kamasz fiú, miközben a közösségi központ felé indulnak a gyerekek. 

Mialatt a családok átveszik a csomagokat, szóba kerülnek azok az ügyek, amelyeket a bürokrácia miatt a hátrányos helyzetűek nehezen tudnak elintézni. Például: hogyan igényelje az unokáját egyedül nevelő nagymama a gyermeknevelési támogatást, hogyan iratkozzon be újból az iskolába az a fiatal, aki egyszer már abbahagyta. Hogyan igényeljen valaki szociális lakást vagy az iskolába járó gyereknek a szociális támogatást. 

„Az, hogy megjelenünk minden héten, sokat számít, mert elmondják a problémáikat, és lehet, hogy adunk egy-két tanácsot, ami tovább viszi az ügyet” – mondja Mária.  

A pandémia alatt vált láthatóvá a mélyszegénység

2020 tavaszán kevés ember mászkált az utcákon, hiszen kijárási tilalmat rendeltek el a pandémia miatt. Aki elhagyta az otthonát, annak jó indoka kellett hogy legyen: vagy a munkahelyére tart, vagy onnan haza, bevásárolni ment, beteg családtagot gondozni, kutyát sétáltatni, esetleg gyógyszertárba vagy orvoshoz. Sokan otthonról dolgoztak vagy átmenetileg lelassult az életük. 

A roma telepeken élők egyik napról a másikra elveszítették alkalmi munkáikat és megélhetésüket. A marosvásárhelyi Băneasa telepet és a nagyjából háromezer lakosú Hidegvölgyet a járvány idején lezárták. Kevesen rendelkeztek hivatalos munkaviszonnyal. Sok családnak nem maradt pénze élelemre. A rendőri túlkapás gyakorivá vált.

A Băneasa telepen még vezetékes víz sem volt. A Divers önkéntesekkel és támogatókkal keresett ideiglenes megoldásokat, később sikerült elérniük, hogy legalább egy közkútnál legyen víz. A szükség nagy volt, a kényszer-szabadidő meg egyre több: így a pandémia alatt egyre többen kezdtek el önkénteskedni, amit Máriáék igyekeztek becsatornázni a romatelepekre. Több szervezettel és önkéntessel működnek azóta is együtt A város segít ernyője alatt.

Az élelmiszeradományokból az Transilvană Alpha Alapítvány meleg ételt főzött. A főleg külföldről érkező pénzadományokból pedig megvették a többi szükséges alapanyagot. Az éttermek is beszálltak a meleg étel akcióba, bár ez a logisztikai nehézségek miatt hamar abbamaradt. 

Eleinte csak ételt és gyógyszereket vittek, megszervezték az oltást a telepen, segítettek az orvoshoz időpontot kérni vagy valamilyen iratot elintézni. Ekkor még nem volt neve a programnak. A Város segít nevet később kapta, amikor a Szociális Igazgatóság által támogatott rövid projektben felmérték a szükségleteket és feltérképezték a lehetséges megoldásokat. 

Hogyan tanuljon a gyerek, ha nincs hol gyereknek lennie? 

A Divers akkori önkéntesei azt látták, hogy a telepen élő gyerekek számára az iskola szinte folyamatos kudarcélmény. Sokan olyan barakkokban élnek, ahol egyetlen helyiségben alszik és él az egész család. Nincs víz, áram vagy fűtés, hideg időben bent főznek és fűtenek, ami nagyon sok füsttel jár. A járvány idején az online oktatás ezeknek a gyerekeknek gyakorlatilag elérhetetlen volt.

Ha a telepi körülmények között egy fiatal egyáltalán befejezi a negyedik osztályt, az már nagy dolog. Különösen, ha utána munkát is talál. A 7-es Általános Iskola Második esély programja által sikerült több telepi fiatalt visszairatni az iskolába, olyanokat is, akik korábban vagy egyáltalán nem jártak iskolába, vagy kiskorukban abbahagyták. 

Néhányan közülük az Orizont közösségi központ foglalkozásaira is jártak. Négyen már el is végezték az elemit. Egyikük a Második esély programban tovább folytatja az általános iskolai tanulmányait. Másikuk ősztől szeretné folytatni két év kihagyás után, már munka mellett, mert időközben sikerült munkaszerződéshez jutnia, ami ritka dolog a telepen. 

Az sem segíti az iskolába járást, hogy messze van az iskola. Hogy a négy kilométerre található körzeti iskolába eljussanak, kétszer kell buszt váltaniuk, ami egy elemi iskolásnak egyedül nehéz feladat. A szülők pedig nem tudják kísérgetni, mert vagy korán mennek napszámba, vagy a kisebb gyerekeikre kell vigyázniuk. 

Délutáni felzárkóztatással a korai iskolaelhagyás ellen

Először egy üresen álló szociális lakásban kezdték el a délutáni foglalkozásokat tartani. Álmodni sem mertek arról, hogy kis szervezetként lesz egy saját helyiségük, de 2023-ban erre is sor került. Németországi partnerüknek, az Orizont Egyesületnek sokat köszönhetnek. Az ő segítségükkel vásároltak három konténert, amiből létrehozták a 45 négyzetméteres Orizont közösségi központot, és ők állják a félnormás ifjúsági dolgozó bérét is. Délutánonként két csoportos foglalkozásra jut idő: a kicsikkel és a 2–6. osztályos gyerekekből álló nagyobb csoporttal. 

Rendszeresen tizenöt gyerek jár a foglalkozásokra, tízen pedig időnként benéznek, és részt vesznek a szabadidős foglalkozásokon, amikor színházba, múzeumba, állatkertbe viszik őket. 

Mária szerint a rossz lakhatási körülmények óriási stresszt jelentenek a gyerekeknek. Későn fekszenek le, reggel alig tudnak felkelni, ezért az iskolában, és a délutáni foglalkozásokon is állandóan fáradtak.

„Nem akarunk mi olyan óriási nagy dolgokat véghez vinni. Egy olyan helyet szeretnénk biztosítani, ahol a gyerekek tiszta környezetben lehetnek, tanulhatnak, játszhatnak és egy kicsit gyerekek lehetnek” – mondja Mária. 

Szeretnék hosszabban nyitva tartani a közösségi központot 

„Ez igazából az álmunk, de még tervezni se merjük, mert egyelőre épphogy kijön a kolléganőnk félnormás fizetése” – mondja. 

Jelenleg a tinédzserekkel egyáltalán nem tudnak foglalkozni, mert arra már nem jut erőforrás, pedig igényük nekik is lenne rá. Mária szerint a szülőkkel is nagyon kellene, de arra hely sincs, hiszen a 45 négyzetméteres konténer csak egy helyiségből áll. 

Az elmúlt hónapokban egy német önkéntes, Lucia is segítette a munkájukat, aki hamarosan hazautazik. Bár a nyelvet nem beszéli, sikerült megtalálnia a közös hangot a gyerekekkel a nyelven túl is – mondja. Őt is a közösség összefogásának köszönhetően tudták fogadni, ebédjét öt étterem biztosítja felváltva. 

Ősztől új németországi önkéntesük érkezik, aki ráadásul itteni gyökerekkel rendelkezik, így beszél románul és magyarul is. Lehet, hogy az ő segítségével majd meghosszabbíthatják a nyitvatartási időt. 

Kis szervezet, hosszú távú jelenlét 

Csak Marosvásárhelyen több romatelep is található, a Hidegvölgy a legnagyobb, nagyjából háromezer lakossal. A Divers korábban több Maros megyei és marosvásárhelyi telepen is dolgozott, de idővel világossá vált számukra, hogy kis civil szervezetként akkor tudnak valódi hatást elérni, ha huzamosabb ideig kizárólag egy kisebb közösségre koncentrálnak.

A Băneasa telepen ma körülbelül hatvan személy él összetákolt barakkokban. A legtöbbjükben nincs áram, kanalizálás, vízvezeték és gáz se. A telep a Băneasa utca egyik szakaszán található, ahol főként raktárak és különböző cégek vannak.  

A szervezet munkájának egyik legfontosabb része az intézmények és a családok közötti közvetítés. Sokszor olyan alapvető ügyekben segítenek, amelyekhez mások könnyen hozzáférnek: szociális támogatások, lakáskérelmek, iskolai ügyintézés vagy egészségügyi ellátás.

Koreck Mária szerint gyakran már az is problémát jelent, hogy az emberek nem mernek kiállni magukért egy hivatalban, vagy kérni, hogy iktassák a kérelmüket. Bár elviekben kötelező lenne minden kérelmet iktatni, úgy néz ki, a gyakorlatban ez nem működik automatikusan. „Ha nincs iktatószám, utána szinte lehetetlen bármit bizonyítani vagy megfellebbezni” – mondja.

A lakhatás továbbra is az egyik legsúlyosabb probléma

Mária szerint alig van esélyük, hogy szociális lakáshoz jussanak, akik ilyen körülmények között laknak, mert a pontrendszer egyáltalán nem kedvez nekik. „Olyan is van, aki az elmúlt tizennégy évben minden évben letette a kérelmet, de még mindig a lista alján van” – mondja. 

Közben az elmúlt hónapokban négy–öt olyan gyerek is kiesett a foglalkozásokról, akivel már négy éve dolgoztak, ugyanis az épület veszélyességre hivatkozva abból a szociális lakásból, amelynek udvarán az Orizont közösségi központ is áll, több családot is kiköltöztettek, és szétszórták őket a város különböző pontjaira. A gyerekek az iskoláiktól is sokkal távolabbra kerültek. 

Az épület most üresen áll, nem tudni, mi lesz a sorsa. Az, hogy ott néhány gyerekkel felzárkóztató munka folyt, senkit sem érdekelt, Máriáékkal nem konzultáltak a jövőbeli tervekről. Pedig így fennáll a veszély, hogy a gyerekek megint lemorzsolódnak az oktatásból. 

Mária szerint az Adyban – ahol szintén segítenek néhány szociális lakásban élő családnak – sokkal jobb a helyzet, látszik, hogy ahogy megoldódik a lakhatás, egyből beindul a változás. A családok nagyon igyekeznek, mert szeretnék megtartani a lakást, a gyerekek is több ideig maradnak bent az oktatásban. 

„Eredmény az lenne, ha eltűnnének a barakkok, és emberibb körülmények között élhetnének, ami alatt azt értem, hogy ne ázzon be a lakás, legyen víz, villany és fűtés. Addig igyekszünk a gyerekeknek ott, a telepen a lehető legjobb környezetet biztosítani, de hát az nem igazi eredmény” – mondja Mária.

A pandémia lejárt, a Város segít maradt

A Város segít program mögött folyamatos közösségi kampány áll. A Divers évente több alkalommal gyűjt adományokat, főként ünnepek előtt, olyankor az adományozási kedv is sokkal magasabb. De tanévkezdéskor is rendszeresen gyűjtenek a gyerekek iskoláztatásához. A Merkúr élelmiszer-áruházban nemrég állandó kosarat helyeztek ki, amibe szintén lehet adományozási céllal termékeket bepakolni. 

Mária szerint a lisztből és a cukorból szokott a legtöbb összegyűlni, pedig abból kell a legkevesebb. Hisz az alapvető körülmények hiányoznak ahhoz, hogy bizonyos ételeket elkészítsenek. 

A szervezet munkáját helyi cégek, magánszemélyek és más civil szervezetek is támogatják. Székelyföldi gazdák például krumplit és búzát adományoznak, a TimKo pékség pedig ezt kipótolja és megsüti a heti egy kenyeret a családoknak. A Babér pékség a közösségi központba járók uzsonnájához biztosít naponta pár kenyeret, a Mini Gourmet Bistro pedig péksüteménnyel látja el a gyerekeket és önkénteseket minden nap.

Gyakran a közösségi médián keresztül fordulnak a támogatókhoz, ha valamire sürgősen szükség van, vagy ha egy váratlanul krízishelyzetbe került családnak van szüksége valamire, például egy kályhára. Ilyenkor általában mindig akad valaki, aki tud segíteni. 

A cipők sokkal hamarabb rongálódnak 

Ruhával és cipőkkel is ellátják a rászorulókat. Mivel ruhaneműből sok adomány érkezik, azt időnként más városrészeken is osztanak, vagy turkálásokat szerveznek. Cipőből minden évszakban több párt is kiosztanak. A telepen a cipők különösen gyorsan tönkremennek, mert sok helyen még járható út sincs, csak sár és szemét. 

Egy idő után annyi ruhaadomány gyűlt össze, hogy egész egyszerűen nem volt mit kezdeniük vele. Innen indult a Charity Shop adományközpont ötlete. A Művészeti Líceummal szemben a Forradalom utcában lévő boltban az adományba kapott ruhákat és tárgyakat jelképes, önkéntesen felajánlott összegekért adják tovább. Így az alacsony jövedelműek vagy a fenntarthatóság elkötelezettjei olcsón juthatnak használható dolgokhoz, miközben a ruhák nem hulladékként végzik.

A Charity Shop működtetése egy félnormás alkalmazott és tíz önkéntes rendszeres munkájának köszönhető, akik a délutáni váltást biztosítják, és az adományok válogatását és csomagolását is segítik.

Mária kezdeményezésére nemrég az EcoStil nevű szociális vállalkozás is elindult az Ecotex Egyesület gondozásában, ahol a már nem eladható, de jó anyagú ruhákat újítják fel, és adják el a kézműves termékek mellett. Ezáltal négy munkahelyet hoztak létre munkanélküliek számára. A kézműves termékeket kisnyugdíjasok, édesanyák és sérült személyek készítik jövedelemkiegészítésként. Ennek már weboldala is van, és a Forradalom utca 2. szám alatt az üzlet is látogatható. 

A környezetvédelmi célok mellett hosszabb távon szeretnék elérni, hogy a vállalkozással finanszírozni tudják az Orizont közösségi központ működését. 

Mélyszegénységben az egészségügyi állapot is leépül 

„Adjon valami fájdalomcsillapítót. Erősen fáj a fogam, Marika néni” – panaszolja egy középkorú nő az Adyban, miközben élelmiszert és ruhát osztunk. Ugyanez a történet a Băneasában is. A gyerekek szipognak a megfázástól, az időjáráshoz képest alulöltözöttek. 

Időnként egészségügyi vizsgálatokat is biztosítanak, főleg a gyerekeknek és a nőknek. Gyógyszerekkel is segítik azokat, akiknek épp sürgősen szükségük van rá. Ezekben a Marosszéki Közösségi Alapítvány, a Maros Megyei Vöröskereszt és a Szociális Gyógyszertár segít be. 

A szociális igazgatóságnál szokták megpályázni egészségügyi kampányokra a szükséges pénzt. Idén viszont nem lesznek projekt kiírások náluk, így nagyon nehéz lesz folytatniuk a hátrányos helyzetűek egészségügyi támogatását. 

Néhány hónapja egy gyors teszt huszonnyolc személyből egy kivételével mindenkinél a D vitamin hiányát mutatta ki. A többségük vashiányos is. Sokan cukorbetegséggel és pajzsmirigy problémákkal is küzdenek. Sok az epilepsziás gyermek és felnőtt is. Gyakori a fogfájás, gyomorproblémák, a megfázás, a lista hosszú – tudjuk meg Máriától. 

Egymást is támogatják a civilek 

Gyakran megosztják más szervezetekkel az erőforrásaikat, vagy egymás között átirányítják az embereket oda, ahol jobban értenek egy adott területhez. Évente olyan  eseményeket is szerveznek Marosvásárhelyen, ahol a civil kezdeményezések bemutatkozhatnak és adományt gyűjthetnek.  

Idén az Európa-napon 23. alkalommal szervezték meg a Civil Vásárt Marosvásárhely főterén, ahol a szervezetek felvonultak, és aztán interaktív foglalkozásokkal, standoknál mutatták be a tevékenységeiket az érdeklődőknek. A Divers Egyesület mellett a Maros Közösségi Alapítvány, a Transilvană Alpha Alapítvány és a Mâini Unite Egyesület is részt vesz a szervezésben. 

„Az első civil vásáron azt hiszem, tizenegy szervezet árválkodott fekete-fehérben a Főtéren” – emlékszik vissza Mária. Azóta viszont egyre több szervezet kapcsolódott be. Idén huszonegy szervezet képviselte magát a főtéren, ami az elmúlt évekhez képest kevésnek számít. Ez azonban a felvonuláson nem látszódott: ugyanannyian voltak, mint tavaly, pedig közben az eső is eleredt.

„Idén visszatértünk az alapokhoz” – mondja. Vagyis pénz nélkül szervezték meg, mint az első években. A város idei költségvetését csak május közepére szavazták meg, így a pályázatokat sem írták ki. Ezért idén sokkal szerényebb körülmények között gyűltek össze.

Úszhatsz és biciklizhetsz is a civilekért 

A Marosszéki Közösségi Alapítvány évente két adománygyűjtést szervez, a Swimathont és a Bikeathont. 

„Nekik én sokat köszönhetek. Mi nem voltunk fundraisingben jártasak, inkább projekteket írtunk, és belehaltunk mindegyikbe. Nem szerettünk kérni – mondja Mária nevetve. Aztán ők mondták, hogy de aki kér, az kap. Szóval belerángattak szó szerint, Sándor mondta, hogy ebben most vegyünk részt és kész.” 

A Marosszéki Közösségi Alapítvány célja, hogy felkarolja a különböző civil kezdeményezéseket és ezáltal fejlessze a térséget. A rendezvények mellett cégektől is adományt gyűjtenek, amellyel aztán a civil kezdeményezéseket tudják támogatni. Bár kezdetben a cégek szkeptikusak voltak azzal kapcsolatban, hogy miért kellene egy alapítványnak adományozniuk, amely aztán tovább osztja a pénzt, de ez a rendszer ma már elég jól működik – mondja Gál Sándor, az alapítvány ügyvezető igazgatója. 

Nehézségek azonban továbbra is vannak. Az egyik, hogy a sok kisebb adományból nehéz egy-egy konkrét ügyre nagyobb összeget összegyűjteni, amelyből nagyobb szabású programokat lehetne finanszírozni. Ezért inkább kisebb költségvetésű projektekben gondolkodnak.

A másik nagy probléma, hogy nagyon nehéz hosszú távra tervezni, amikor a projektek csak meghatározott ideig tartanak.

„Mondjuk van egy EU-s támogatás, kitalálsz, felépítesz valamit. De az egyszer véget ér, és az a rengeteg erőforrás elpazarlódik. Kipróbáltál valamit, működik és aztán nem tudod biztosítani tovább. És azok az emberek, akik benne vannak, elkezdenek valami mást csinálni, más projektet, és az a tudás elvész. Ez szerintem a legnagyobb kihívás nagyon sok szervezetnek. Megnehezíti azt, hogy stratégiailag tudj gondolkodni és beavatkozni” – mondja Sándor. 

Országos szinten további problémát jelent, hogy a megszorítások és a gazdasági nehézségek miatt a civil szférában egyre kevesebb pénz mozog, így sok szervezet a túlélésért küzd. Bár Sándor szerint ugyanakkor közösségi összefogással nagyon sok mindent meg lehetne oldani, ha jobban figyelnénk egymásra, és nem mindig másokat hibáztatnánk.

Újra és újra el kell mondani, hogy azok a gyerekek nem hibásak

Mária szerint a sajtónak is nagyon sokan köszönhetnek, hogy láthatóvá teszik a mélyszegénységben élők problémáját, és a civilek munkáját. A gyakori sajtómegjelenéseknek köszönhetően egyre többen ismerik meg a munkájukat.

„ A gyerekek nem hibásak, hogy ott születnek. Ezt azért mindig el kell mondani, hogy annak oka van, hogy ilyen körülmények között élnek. Akik a telepen most szülők, ők is gyerekek voltak, amikor odakerültek. Nem az ő hibájuk, hogy oda kerültek lakni, és ott nőttek fel. És ezt nem tudják az emberek.” – mondja Mária. 

„Nem lehet azt elfogadni, hogy gyerekek nyomorban éljenek”

Koreck Mária éveken keresztül dolgozott együtt nemzetközi és kormányzati szervezetekkel olyan projekteken, amelyek az interetnikus kapcsolatokat és a kisebbség helyzetét javította. 2007-ben alapította a Divers Egyesületet, amelynek keretében azóta is a hátrányos helyzetű csoportokkal, többek között roma közösségekkel és nőkkel foglalkozik. 

Elmondása szerint a romák helyzetével 1993-ban szembesült, a hadrévi pogrom alkalmával, amikor Nicolae Gheorghe emberjogi aktivistával felkeresték a Hadrév körüli dombokon szétszaladt roma családokat. Azóta aktívan foglalkozik a roma közösségek helyzetével. 

Akkor még nem értette, hogy hogyan történhet meg egy ilyen pogrom, hogyan lehet ennyi gyűlölet az emberekben. Akkor kezdte el megérteni a konfliktusok okát: hogy a roma közösségek miért különböznek ennyire egymástól is és a többségtől is, miért nem fogadják el, ha valaki jót akar nekik. Ennek hatására kezdte el keresni, hogy hogyan lehetne úgy segíteni, hogy ne erőltessünk olyasmit a roma közösségre, amit nem fogad el, ugyanakkor mégis közeledjenek az álláspontok. Főleg az foglalkoztatta, hogy a gyerekeknek hogyan lehet jobb, hogyan lehet jövőjük. 

„Egyszerűen elfogadhatatlan, hogy gyerekek nyomorban éljenek ebben a században, és ez senkit ne érdekeljen, illetve hogy az állam ne vállaljon felelősséget akkor, amikor a szülő nem tudja ellátni a feladatát. Annak a gyereknek jogai vannak. A tanulás például alapvető joga, és mégis számtalan esetben sérül a tanuláshoz való jog, a gyermekkorhoz való jog vagy a megfelelő lakhatáshoz való jog azokon a helyeken, ahol mi dolgozunk. Ez elfogadhatatlan” – mondja Mária.

„Amíg ez így van, szerintem valakinek tennie kell valamit, még akkor is, ha nem lesznek látványos eredmények. Mert ha senki sem csinálna semmit, el sem tudom képzelni, hol tartanánk.”

A Város segít program és a Divers önkénteseinek munkája nem látványos, és nem oldja meg a rendszerszintű problémákat. De hosszú távú jelenlétükkel olyan embereket támogatnak, akik teljesen kiestek az állami intézmények látóteréből.

A kérdés nem az, hogy egy kis civil szervezet képes-e megoldani a szegénységet. Hanem az, hogy mi történik azokkal a közösségekkel, ahol rajtuk kívül senki sincs jelen.

A cikk „A filantrópia témájú újságírói ösztöndíjak” keretében készült, amely programot a Közösségi Kapcsolatokért Egyesület (Asociația pentru Relații Comunitare) szervezett a Lidl Románia támogatásával. 

The post Hetente visszatérnek oda, ahol nincs igazi gyermekkor appeared first on Átlátszó Erdély.

Az egyre melegedő tavaszi időnek sokan örülnek. 

Romániában ugyanis közel 2,5 millió ember fagyoskodik, 

mert nem engedheti meg magának, hogy a fűtési szezonban megfelelően kifűtse otthonát – derül ki a CORRECTIV.Europe elemzéséből az Eurostat adatai alapján. Fűtési nehézségei viszont kétszer-háromszor ennyi embernek is lehet, ha nem a válaszadók saját helyzetértékeléséből indulunk ki – hívja fel a figyelmet a Román Energiaszegénység Figyelő intézet. 

A leginkább érintett központi régióban az Eurostat adatai szerint 17,9 százalékot is eléri azoknak háztartásoknak aránya, ahol a fűtés gondot okoz. Ez Fehér, Brassó, Kovászna, Hargita, Maros és Szeben megyét jelenti. A legkevésbé az északnyugati régiót, vagyis Szatmár, Máramaros, Bihar, Szilágy, Kolozs és Beszterce-Naszód megyéket érinti. Itt a háztartások 7,9 százaléka érintett.

A konkrét adatok megtekinthetők a régiókra kattintva.

Mindannyian ismerünk legalább egy embert, akinek gondot okoz hideg időben a fűtés, és elférne a segítség. Akár a kevés nyugdíjból élő, de sok gyógyszert szedő nagyszülőnek, egy idős embernek a hőszigetelés nélküli szomszéd tömbházban, egy gyerekeit egyedül nevelő ismerősünknek, vagy egy szegénységben élő nagy családnak a faluban. 

A Világbank kutatása szerint azokat a háztartásokat terhelik meg a leginkább a magas energiaárak Romániában, amelyek egy idős főből állnak, ahol munkanélküliek élnek, és amelyeket nők tartanak el. 

Rozália is egyedül él, kevéske nyugdíjából tartja fenn magát. 

Régi bérházhoz illően a falak nagyon magasak, négy és fél méter – télen a vastag pulóver és mellény alapöltözet. A magas falakat leszámítva a lakás kicsi, mindössze egy átlagos méretű szobából áll. Nincs fürdőszoba, a vécé kint van. Konyhának a szoba egyik sarkát használja. Harmincöt éve ez a kicsi tér az otthona. 

Rögtön az elején kijelenti, hogy tüzelőanyaggal rendszeresen segítik a helyi közösség tagjai. Aktív templomba járó, így sokan ismerik a római katolikus közösségben. A kissé füstös falon Az utolsó vacsora kicsinített mása ékeskedik.

Bevallása szerint a közösségi összefogásnak köszönhetően nem érzi annyira, hogy megviselnék a téli hónapok. De a segítség nélkül nem biztos, hogy kijönne a nyugdíjból. A szociális pótlékok is kevesek. A tűzifa támogatás például mindössze egy csomag kávé ára, havi 32 lej lenne az ő nyugdíjával számolva. Mivel ilyen kevés ez az összeg, a papírmunka meg bonyolult, inkább nem igényli. 

A fűtési támogatást csak a nagyon alacsony jövedelműek igényelhetik. Olyan banális jövedelemhatárokat szabnak meg, amelyekről nem is gondolnánk, hogy még léteznek. A tűzifa esetében 320 lej a maximálisan igényelhető összeg, de csak abban az esetben, ha nem haladja meg a háztartásban élőkre jutó havi jövedelmet a 200 lejt. Ennél az összegnél minél nagyobb, annál kevesebb az igényelhető támogatás. Ha 1280,1 lej fölött van, mint Rozália esetében, akkor a legkisebb összeg jár, 32 lej. A támogatás mértéke attól is függ, hogy a kérelmező távhővel, gázzal, tűzifával vagy villamosenergiával fűt. 

Cserépkályhán kotyogós kávéfőző

Rozália télen a hideg miatt keveset járkál kint, attól tart, hogy megfázik. „Látja, még így is az orromat törölgetem” – teszi hozzá. Ilyenkor az idejét kézimunkázással tölti, termékeit nyaranta eladja a piacon a turistáknak. 

Cserépkályhával fűt. Ilyenkor azon szokott főzni is. Most is rajta van a kotyogós kávéfőző. Amikor nincs fűtési szezon, vagy épp nem tüzel, olyankor használja a gáztűzhelyt. Csak pár éve lett cserépkályhája, azelőtt spórral – van, akinek sparhelt – fűtött. Akkoriban nehezen tudta melegen tartani a lakást, mert épp csak addig volt meleg, amíg égett a fa a spórban. 

Most épp egy megbontott brikett csomag van a kályha előtt. Elmondása szerint napi két kocka kell ahhoz, hogy viszonylag elég meleg legyen a kicsi lakásban. A brikett előnye, hogy kevés is elegendő belőle, mert sokkal magasabb a fűtőértéke a tűzifához képest, könnyű tárolni és nem kell szárítással, fahasogatással foglalkozni, vagy másokat megfizetni, hogy felhasogassák. Ha figyelembe vesszük ezeket, akkor lehet, hogy a brikett sem költségesebb opció, mint a fa. Egy csomag, azaz 10 kg brikett nagyjából 13 lej. Ha havi 7-8 csomag brikettel számolunk, havonta 100 lejbe kerül. Miközben egy köbméter fa 300 lej körül mozog, ennyire pedig minimum szükség van egy kicsi lakás havi kifűtéséhez. 

„Inkább nem mondok semmit. A legjobb hallgatni!” – legyint egyet, amikor arról kérdezem, hogy kapott-e bármilyen kártérítést a régi munkahelyén. Fiatalabb korában gyári munkás volt, faiparban dolgozott. Egészen fiatalon, mindössze 20-25 évesen egy autoimmun betegség alakult ki nála. A belső szervi problémák mellett főleg a bőrén jelenik meg a betegség nyoma. Úgy sejti, hogy a gyárban használt toxikus kemikálék is elősegítették ennek kialakulását. 

Megrövidíti az életet a fagyoskodás

Az Európai Unió támogatásával egy 2024-ben energiaszegénység hatásait vizsgáló tanulmány szerint a nem megfelelően fűtött otthon növelheti a mentális betegségek és a krónikus légzési és kardiovaszkuláris betegségek kialakulását, mint a szívroham és sztrók, vagy egyenesen korai elhalálozáshoz is vezethet. 

Továbbá arra mutatnak rá, hogy az idősebbek és a gyermekek a felnőttekhez képest különösen érzékenyek a hidegre, így a fűtetlen otthon negatív egészségügyi következményei gyakrabban alakulnak ki náluk. A betegségek kialakulásának rizikója az egyedülálló szülők, az egyedül élők, illetve a betegséggel vagy fogyatékkal élő emberek esetében is magasabb. 

Fával fűtés a negyedik emeleten

Egy másik, fűtési nehézségekkel küszködő háztartást is meglátogattam Máramarosszigeten. A már nyugdíjas Erzsébet középkorú fiával él együtt egy államszocializmus alatt épült tömbház negyedik emeletén. Az épület nincs szigetelve. Két háztartásban még mindig kályhával fűtenek, beleértve Erzsébetéket is.

Ahogy megérkezem, konstatálom, hogy bár a bútorzat egy korábbi korszak lenyomata, szép, tágas lakásban élnek. Percekig azon tűnődöm – miközben vendéglátóm vidáman csevegve porkapucsinóval kínál, mintha egy baráti kávézásra érkeztem volna –, hogy milyen jól áll neki a világoslila. Egy plüss melegítő köpeny van rajta, fülében hasonló színű fülbevaló. Jól passzol a világos hajával és a kék szemével. A szemein viszont látszik a fáradtság. 

Körbevezet a lakásban. A nagyszobában a néhány hónappal a férje halála előtt készült közös családi fotókat nézegetjük. Megmutatja az előtérben a ruhás gardróbját is, amit nagyon szeret. Mellette van a farakás és szembe a jókora cserépkályha. Az fűti mind a három szobát és konyhát. Ha nyitva vannak az ajtók, valamennyire felmelegedik a teljes lakás, de azért érezhető a hőkülönbség: a szobákban sokkal hűvösebb van. 

Pontosan be kell legyen osztva az a pénzecske

Hamar kiderül, hogy az elmúlt évek nagyon nehezek voltak Erzsébeték számára. A férje évekig nagyon beteg volt, halála óta fiuk depresszióval küzd. Amikor Erzsébet legutoljára a hatóságokhoz fordult segítségért, szerinte a szakmaiatlansággal csak nagyobb traumát okoztak a fiának. Azóta a mozgás is nehezen megy neki. Így Erzsébet nyugdíjából élnek mindketten. Elmondása szerint a hit az, ami tartja benne az erőt. 

„Nekem mindig be kell legyen nagyon-nagyon pontosan osztva az a pénzecske, hogy kijöjjünk belőle.” A fia dohányzik, de mivel nem tud lemenni a lépcsőn a mozgási nehézségei miatt, Erzsébet szerzi be neki a cigarettát. Hogy ne kerüljön sokba, Erzsébet hetente átjár az ukrán oldalra, hogy ott sokkal olcsóbban megvásárolja és a megengedett mennyiségben áthozza a határon. Szerencséje van, hogy a nyugdíjasoknak szóló ingyenes városi tömegközlekedéssel hamar eljut a határhoz, mondja.

Fűtés és szegénység

Amikor egy háztartás nem tudja biztosítani magának a mindennapi élethez szükséges alapvető energiaellátást, energiaszegénységnek nevezzük. Például ha nem tud megfelelően fűteni, világítani vagy árammal működő alapvető háztartási eszközöket használni, hűteni.

Ilyenkor sok család csak úgy tudja kifizetni a számláit vagy megvásárolni a tüzelőt, ha cserébe más alapvető szükségletekről mond le teljesen vagy csökkenti azokat. Például kevesebb és rossz minőségű élelmiszert vásárol, megvonja magától az öltözködési cikkeket és inkább nem veszi meg az éppen szükséges gyógyszereket – mutat rá a Román Energiaszegénység Figyelő intézet koordinátora, Anca Sinea. 

Az intézet szerint az energiaszegénységnek több egyszerre fellépő oka lehet, ilyen az alacsony jövedelem, a magas energiaárak, a lakások rossz állapota miatti túlfogyasztás, és a megfizethető energiaforrások hiánya. Az is gondot okozhat, ha a háztartások számára kizárólag egyféle energiaforrás áll rendelkezésre az otthon fűtésére, így ha nagyon drágává válik, nem tudják mással helyettesíteni.

Amikor a nyugdíjas hitelből nem fázik

Egy szezonra elegendő tűzifa annyiba kerül, mint Erzsébet egy havi nyugdíja. Így ahhoz, hogy megvásárolja a tűzifát, a nyugdíjasok önsegélyző pénztárától kölcsönt vesz fel, ezt minden évben megteszi. Ha levonják a 2000 lejes kamatot abból az 5000 lejből, amit az ő nyugdíjával maximálisan felvehet, épphogy elég egy traktor fára és a munkásokra, akik behordják a pincébe a tűzifát. A törlesztés havi 500 lejbe kerül az 1700 lejes nyugdíjából. „Ez nekem nagyon nehéz. Mert ezen kívül még ott van a kábeltévé, a víz, a villany, sok egyéb dolog, a sok gyógyszer.”

Ahhoz, hogy a negyedikre felhozzassa a tűzifát, szinte hetente fizet valakit. Mindig csak annyit tud tárolni, ami épp elfér a ruhás gardróbja melletti kicsi térben. Ez havonta nagyjából 200 lejbe kerül. Ezen felül ott vannak a rendszeres egészségügyi kiadások, az élelmiszer és más energiaköltségek és szolgáltatások. A szociális fűtéstámogatást túl kevésnek értékeli, ami nem elegendő ekkora kiadások mellett. 

Míg élt a férje, nem sikerült bevezetniük a gázt, csak a konyhába. Meleg víz is csak akkor van, ha tüzet raknak a bojlerbe. „Volt villanykazán, de leszereltettem. Nem győztem. Egyszerűen nincs lehetőségem kifizetni” – mondja. Férjével egy pékségben dolgoztak, ahol jól kerestek, de három gyereket neveltek. Így mindig csak egy kicsit tudtak a lakásra költeni.

Őket az ág is jobban húzza

Annak ellenére, hogy a telek évről-évre melegebbek, Európa-szerte egyre nagyobb problémát jelent az otthon kifűtése. Míg 2021-ben 31 millió személyt érintett az Európai Unióban, Svájcban és Norvégiában, addig a legutóbbi becsült adatok szerint több mint 47 millió személyt érint – ez 10,2 százaléka a teljes lakosságnak. 

A hideg hónapok az eleve nehéz helyzetben lévőket érintik a legsúlyosabban. A romániai Országos Statisztikai Intézet adataiból kiderül, hogy 2023-ban a lakosok szinte egyharmada volt kitéve a szegénység kockázatának és a társadalmi kirekesztésnek. Ez 6 millió személyt jelent, főleg gyerekeket, munkanélkülieket, időseket, alacsonyan képzetteket érint leginkább, de nemek tekintetében a nők is kitettebb helyzetben vannak a férfiakhoz képest. 

Csak tüneti kezelés a fűtéspótlék

A lakások energiaellátásának modernizációja, szigetelése önerőből lehetetlennek bizonyul a nehéz helyzetben lévő háztartások számára. Az érintettek jelentős része nincs tisztában az elérhető támogatási programokkal, és a bonyolult pályázati folyamatok is hátráltatják az energiahatékonysági beruházásokat – hívja fel a figyelmet a Világbank jelentése. Ezért tájékoztatási kampányokra lenne szükség és a pályázati rendszerek egyszerűsítésére. 

Például a Zöld Ház Program lehetősége kifejezetten azok számára elérhető – a kevés hely miatt nekik is csak nehezen –, akiknek eleve van alaptőkéjük, és képesek átlépni a technológia és bürokrácia akadályain. Így kiszorulnak azok a hátrányos helyzetű csoportok, akik nem rendelkeznek kellő tudással és erőforrással. De egy tömbház felújításához is pályázni kell, ehhez pedig elsősorban lakóegyesület kell, másrészről pedig olyan kezdeményező személyek, akik ezeket az extra terheket elvállalják. Így sok esetben, ha a lehetőség meg is lenne, 

pont azok nem tudnak élni vele, akik a legkiszolgáltatottabb helyzetben vannak. 

A Világbank elemzése szerint a román kormánynak kettős stratégiát kellene alkalmaznia az energiaszegénység csökkentése érdekében, amely ötvözi a rövid távú szociális védelmi intézkedéseket és a hosszú távú energiahatékonysági fejlesztéseket. Az azonnali pénzügyi támogatás elengedhetetlen a sérülékeny háztartások megsegítésére, de ugyanolyan fontos hosszútávon a fenntartható megoldások bevezetése is. A szakpolitikai intézkedéseknek célzottaknak kell lenniük, figyelembe véve a különböző társadalmi csoportokat és az energiafelhasználás sajátosságait.

Ahhoz, hogy hosszú távon senki ne kényszerüljön fagyoskodni az otthonában, a lakóházak felújítására, szigetelésére, hatékony és környezetkímélő, megújuló energiát használó fűtési rendszerek kiépítésére lenne szükség. Ezzel csökkenteni lehetne az áringadozás és a geopolitikai változások okozta kiszolgáltatottságot.

Romániában viszont főleg a jövedelmi szinten történik beavatkozás. A fűtéstámogatások, az árplafonok és a kompenzációs intézkedések, az energiautalványok csupán a számlák kifizetését segítik. Viszont ez is elengedhetetlen lépés rövidtávon, míg sikerül valós fejlődést elérni az energiahatékonyság terén – állapítja meg Anca Sinea energiapolitikai szakértő a Pressone-nak. 

Romániában tízből nyolc épület energetikai felújításra szorul,

mivel elavult és energiafelhasználás szempontjából egyáltalán nem hatékony. 

Ennek ellenére az épületek hőszigetelési üteme továbbra is nagyon alacsony, különösen vidéken, ahol soha nem voltak kifejezetten lakásfelújításra irányuló programok – hívja fel a figyelmet Anca Sinea.

Városi környezetben a tömbházak nagyjából 75 százaléka olyan panellakás, amelyeket a rendszerváltás előtt építettek, ezek pedig nem elég energiahatékonyak. Annak ellenére sem, hogy többnyire van hozzáférésük a gázhálózathoz, ugyanis az épületek régisége miatt és a szigetelés hiánya miatt hamar kihűlnek. A villanyvezetékek régiek, sok esetben a bojlerek és más energetikai eszközök is, ezek pedig mind túlfogyasztáshoz vezethetnek. A rossz minőségű, akár régi vagy új tömbházlakásokban a falak nedvesedése és penészedése is gondot okozhat, amely árt az ott lakók egészségének. 

A vidéki háztartások 80 százaléka fával fűt, és a lakások hőszigetelésének szintje is alacsonyabb, mint a városi területeken. De a jövedelmek is alacsonyabbak és sok helyen a népesség is elöregedő. Vidéken a fatüzelésen túl a legtöbb esetben nem áll rendelkezésre más fűtési alternatíva, például nincs bevezetve a gáz, de a mélyszegénységben élők esetében olykor az áram sem. Így, ha az egyetlen fűtési opció – ez esetben a faanyag – drágának bizonyul, és nem lehet másképp hozzáférni, csak olyan olcsó alternatívákat találhatnak helyette, amelyek károsak és veszélyesek lehetnek. 

Például Petrozsényban egy egész közösség fűt olcsó second-hand ruhákkal és textil hulladékkal, mert nem engedhetik meg maguknak a fával tüzelést – derül ki a Rise Project tényfeltáró anyagából a Romániába érkező illegális textil hulladékokról. 

Szegénynek lenni tűzveszélyes

Ha a háztartások olcsó, nedves fával vagy hulladékkal tüzelnek, az megnövelheti a kéménytüzek esélyét. Szali Mózes, a Székelykeresztúri Villám-Fulger Önkéntes Tűzoltó Egyesület elnöke szerint a lakástüzek egyik fő oka az elektromos hálózatok túlterhelése, de a nem megfelelően karbantartott vagy hibásan épített kémények is komoly veszélyt jelentenek. 

A tüzelés során keletkezett végtermékek, mint a korom vagy a kátrány, lerakódnak a kéményben, ezek pedig begyulladhatnak. Ezért minden fűtési szezon előtt ki kell takarítani a kéményeket. A tűzoltó szerint a rendszeres kéménytisztítás mellett fontos a kémények vakolása, és a padlás tisztántartása, hogy egy esetleges kéménytűz esetén a tűz továbbterjedésének esélyét csökkentsük. 

Ha a háztartások olcsó, nedves fával vagy hulladékkal tüzelnek, az megnövelheti a kéménytüzek esélyét, mivel több lerakódást eredményez a kéményben. Ennek a veszélynek főleg azok vannak kitéve, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy jó minőségű tűzifával fűtsenek, vagy előre megvásárolják és kiszárítsák a jövő évi tüzelőt. 

Amennyiben kéménytűz keletkezik, semmiképp se próbáljuk azt vízzel oltani, mivel a hirtelen hőmérséklet-változás miatt a kémény szétrobbanhat. Ilyen esetben azonnal zárjuk el a súbert, távolítsuk el óvatosan a parazsat a kályhából, és hívjuk a tűzoltókat – hívja fel a figyelmet Szali Mózes önkéntes tűzoltó.

A cikk az Átlátszó Erdély és a CORRECTIV.Europe együttműködésének része. Ez utóbbi helyi újságírókból álló hálózat, mely adatvezérelt és oknyomozó anyagokat készít helyi szerkesztőségekkel együtt Európa-szerte. A CORRECTIV.Europe a CORRECTIV nonprofit oknyomozó szerkesztőség része, amely adományokból tartja fenn magát. További információk: correctiv.org/en/europe/ 

The post Amikor a nyugdíjas hitelből nem fázik appeared first on Átlátszó Erdély.

Cikkünkben végigvesszük, hogyan segített a sportcsarnokba menekített romákon a városvezetés erőfeszítése, a lakosság adományai és a tetemes kormánytámogatás, és hogyan akadályozták a város egyes hangadói, hogy a tűzkárosultak emberhez méltó lakásokba költözhessenek. Az integrálásukért tett látványos erőfeszítések és ígéretek mind elbuktak Csíkszereda egyes lakóinak ellenállásán. Akik inkább fizetnek azért, hogy eltűnjenek a romák, mint hogy segítsék őket beilleszkedni.

Kiderítettük, a romák helyzetén jelenleg közpénz nem, csak magánadományok javítanak. Megtudtuk, miért szakította meg az arénabeli együttműködését a Caritas és a városháza, mivel járultak hozzá a romák a mostani lakásukhoz, és hogy még a törvény is akadályozhatja Szereda nagyobbik telepének felszámolását a sokkal zűrösebb Tavasz utcában.

A városháza és a civil szervezetek a hátuk közepére se kívánják a sajtót. Azt állítják, így is nagy a helyiek ellenszenve, a cikk csak még több uszítást fog eredményezni. Úgy döntöttünk, mégis közöljük a romák otthonkeresésének történetét úgy, ahogy a főbb szereplők révén megismertük. 

A történet sok szereplős, nem tudtunk mindenkivel beszélni, és azoktól se került bele minden a cikkbe, akiket elértünk. És persze maga a fő történet ‒ a város és a romák integrációs törekvései ‒ sem ért véget a lendület kifulladásával: következik a kínkeserves aprómunka.

2021. január 7-én égett le a csíkszeredai Somlyó utca 33 szám alatti romatelep egy része: húsz faépület tíz ár területen. A katasztrófát egy szigetelés nélkül hagyott kályhacső okozta. A tűzeset éjszakáján a város polgármesteri hivatala a telep teljes lakosságát, 258 személyt (hatvankét családot) az Erőss Zsolt Arénába szállította át.

Az emberek megkapták az alapvető elsősegélyt, élelmet és szálláshelyet, a város lakossága rengeteg adománnyal segített. A tűzben huszonnyolc család lakása veszett oda. Összesen 119 személy (köztük 66 gyermek) háza égett le teljesen vagy részlegesen. 26 család még abban a hónapban visszaköltözött a somlyói telepre. Az utolsó családok 2022. november 14-én költöztek ki az arénából.

Költözés bírsággal és szétfoszló ígéretekkel

Közel két évvel később, november elején látogattam meg az aréna és a Somlyó utcai telep lakóit. A sportcsarnok mellett üres lovasszekér fogadott, amit nagyon gyorsan megpakoltak ruhákkal, ágyneművel. Az utolsó hullámban elköltöző egyik család szállította ki a dolgait Somlyóra. Nem azért, mert készen állt volna a lakása, hanem mert így állapodott meg a szociális munkásokkal: hogy hamarabb menjen majd a beköltözés, az ingóságaikat a telepen kell raktározniuk.

Csakhogy a városban nem szabad szekérrel közlekedni, és folyton megbüntetik őket a rendőrök, mesélték az arénás romák. Az egyik férfi az arénától megfenyegette őket, hogy ha nem pakolnak gyorsan, akkor a ruháikat kidobja a szemétbe, tették hozzá. Másnap megtudtam, hogy azt a szállítmányt is megbüntették, amelyiket láttam elindulni.

A sportcsarnoknál elég nagy forgatagba érkeztem. Zavartam azokat, akik csomagoltak, de más romák jópofán fogadtak a bejárat előtt. Ahogy be akartam volna menni velük, szociális munkások ugrottak szembe velem az ajtónál. A városháza engedélye nélkül nem léphetek be, mondták, és nem adnak interjút senkinek, mert legutóbbi interjú után is valótlanságokat írtak a Transtelexen.

A felháborodásuk okát firtató kérdésemre a szociális munkások csak annyit mondtak, hogy se a részükről, se a roma közösség részéről nem azok az információk hangzottak el, amelyet leírtak. Erre nyomatékosan helyeselt az egyik roma nő is.

Sógor Enikő, Csíkszereda szociális ügyekért felelős alpolgármestere később azzal magyarázta, hogy a kiköltözés nem volt ultimátumhoz kötve, szó sem volt soha arról, hogy bárkit kitegyenek az utcára. Mégis minden hétvégére kitűzték a költözés időpontját már legalább két hónapja, mert ezzel akarták motiválni a romákat arra, hogy haladjanak a teherautó utánfutók lakhatóvá tételével.

Viszont egy határidő leszögezése csak akkor működik, ha az egyezséget mindkét fél ugyanúgy betartja. Csakhogy a városháza és a romák között a tűzeset óta sokszor megtörtént, hogy ellenőrizetlen információkból hamis ígéretek születtek.

Ráduly Gábor és felesége, Júliána a helyszínen mesélte, hogy Júliána már hét hónapja munkát vállalt az Eco-Csíknál azért, hogy szociális lakást tudjanak kérvényezni. A városvezetés ígért is nekik egyet a Petőfi Sándor utca tetején, de kiderült, hogy az egy pincehelyiség, amibe a villany ugyan be van vezetve, de a falak mállanak, víz nincs, így nem lakható.

Sógor Enikő az esetről úgy nyilatkozott, hogy a Ráduly családnak nagyon szerettek volna segíteni kiköltözni az arénából. Meggyőzték őket, hogy legalább az egyikük dolgozzon, és az is siker, hogy a család meg tudott állapodni abban, hogy a nő vállaljon munkát. Az alpolgármestert felhívták a Vagyongazdálkodási Igazgatóságról, hogy találtak egy üres lakást a Ráduly családnak, a hírt tovább is adták az arénában dolgozó szociális munkásoknak, akik azonnal szaladtak Gáborhoz újságolva, hogy megvan a lakás. Az alpolgármester és munkatársai csak ezután nézték meg a helyet, mire kiderült, hogy egy pincehelyiségről van szó, amelyet nem lehet lakhatóvá tenni. A polgármester és az alpolgármester sajnálta, de elismerték, hogy megtörtént.

Ehhez hasonló félreértéseken csúszott el nagyon sok energia, jóindulat és pénz ebben a történetben.

Gáborékkal a gyerekeikről is beszélgettünk, akikre nagyon büszkék. „A zongorázásra és gitározásra szinte maguktól éreztek rá a fiatalok” ‒ mondták, és mosolyogva kihúzták magukat. Majd felkiáltottak, hogy már dél van, mennek ki ők is dolgozni Somlyóra.

Belakni az utánfutókat

Csíksomlyón örvendő gyerekek fogadtak, akikkel megismerkedtem már a Csíki Csobbanóban tartott úszóedzésük után. Hátravittek az utánfutókhoz, ahol a szüleik dolgoztak. 

A gyerekek csacsogva mesélték, hogy milyen jó volt nyáron a Máltai tábora (Mikóújfaluban) és a Superar tábora, amikor benéztünk Czinéékhez. A házaspár épp a falakat tapétázta, elpirultak, amikor megdicsértem a választásukat. Megkérdeztem tőlük, hogy ha egész nap kint dolgoznak, akkor hogyan kapják meg a napi meleg ebédjüket. Erre felkacagtak, hogy jó volna, ha megkapnák az arénában akár este is, de mire hazaérnek, már hűlt helye van csak. Pár nap múlva a fülembe jutott, hogy a következő napokban a szociális munkások kivitték Somlyóra a meleg ebédet azoknak, akik kint dolgoztak.

Egy másik látogatásomkor Lajosék büszkén mutatták, hogy a belső munkálatok nemsokára készen vannak, és a falakról már csak a szegőléc hiányzik. Ketten készítettek el mindent a feleségével, amit bent látok: szalagparkettát, a csempézést, a tapétázást, a kagylók felszerelését. A fürdőszobában már csak a tusolót és a vécékagylót kellett beszerelni. „A fürdőszobai csempéknek egyik reggel nekifogtam, s másnap reggel hétig raktam” ‒ újságolta Lajos.

Legalább két-három év kell ahhoz, hogy külföldi munkával annyi pénzt összegyűjtsenek, hogy tovább tudjanak lépni, például albérletbe költözzenek ‒ vázolták a kilátásaikat Lajosék.

A telep legszegényebb emberének, ahogy a társai nevezték, az utánfutóját öt férfi javította. Ez volt mind közül a legrosszabb minőségű, korábban lovakat szállítottak benne. Kint gödröt ástak a víz és a csatornázás bekötéséhez, bent a gipszkartont rakták fel. Napi bérért dolgoztak egymásnak is. A mester olyan kétszázötven lejt kap napjára, és megsaccolták, hogy egy utánfutó berendezése két-három ezer euróba kerül.

Kicsit kihúzták magukat, mikor mondták, hogy ők biza „ellopták” a mesterséget. Kértem, hogy magyarázzák meg, ez mit jelent. Előbb bocsánatot kértek, hogy le fognak tegezi, majd felharsantak: „Például ezt a gipszkartont felrakod te, látom, hogy hogyan raktad fel, s én is úgy csinálom! Így követjük a mesterembereket.”

Sokan örültek, hogy kiköltözhettek az arénából, végre lett saját lakásuk, nem mellesleg a rokonaik közelében. Itt vannak a „nyámjaik”, azaz a rokonok, komák, barátok, és ő is ott született, mondta az egyik nő.

De hiába volt jó hangulat kint, mára olyan híreket kaptunk a Somlyó 33-ból, hogy három konténer is beázott. Dezsőéknél, akik legelsőként költöztek utánfutóba, múlt héten berepedt a tető, és csepegő vízben állt az ágyuk. Kátránypapírt kaptak a befoltozáshoz, megcsinálták, ahogy tudták, de a szél hamar lerántotta a foltozást is.

Carmenéknél a vitrines szekrény háta és a szalagparketta megszívta magát vízzel úgy, hogy nem tudják, honnan jön a szivárgás.

Vissza a gettóba

A város sem így tervezte, a romák sem gondolták volna, hogy közel két évig az Erőss Zsolt Arénában élnek majd. Azt pedig a végsőkig ellenezte mindenki, hogy ezek az emberek visszakerüljenek a somlyói gettóba. Az egyik álláspont a társadalmi inklúzió reményében tartott ki, a másik számára viszont a romatelep felszámolása annyit jelentett volna, hogy a romák eltűnnek Csíksomlyóról.

Kevésbé gettókörülmények között, de a következő néhány évben a Somlyó 33 nevű telepen fognak élni az „arénások” (az utóbbi másfél évet az Erős Zsolt Arénában töltő családok ragadványneve) is, döntötte el a városvezetés 2022 tavaszán.

A helyzet kaotikusságát az idézőjelek is érzékeltetik. A tizennégy „arénás” család „konténerekben”, valójában teherautók utánfutókban alakította ki ideiglenes otthonát. Ezeket egy helyi vállalkozó szerezte be, tőle a Máltai Szeretetszolgálat vásárolta meg civil adományokból.

Az önkormányzat informális lakóövezetté nyilvánította a két csíkszeredai romatelepet, tizenöt éven belüli felszámolásukhoz pedig idén augusztusban intézkedési terveket rendelt. Többek között a telepek kataszteri felmérését, közművesítését rendelte el, közösségi terek és mosdók létesítését. Olyan szociális szolgáltatásokat fog megrendelni, hogy a lakosok egészségesebbek és képzettebbek legyenek, egyre többen szerezzenek munkát, és fokozatosan el tudjanak költözni a telepekről.

Csíksomlyón a Máltai Szeretetszolgálat 2021 májusa óta mentorálja az ott élő romákat. A Tavasz utcában még nem tudni, kik és mikor tudják elkezdeni a beavatkozást.

Az arénából idén november 14-én költöztek ki az utolsó családok is úgy, hogy akik nem tudtak időben vagy eleget befektetni az utánfutók kipofozásába, azoknál még nincs folyóvíz. Egy teherautó utánfutóban egy vagy két család lakik, körülbelül hat-tíz fő. Eddig nyolc utánfutó van teljesen berendezve, ezekre meg is kötötték a szerződéseket a családokkal. Jövő június 1-ig ingyen lakhatnak az utánfutók berendezéséért cserébe, utána bérleti díjat kell fizessenek. A lakbért minden esetben a családok jövedelméhez képest állapítják meg, mondta el Székely Róbert, a Máltai Szeretetszolgálat csíksomlyói koordinátora.

Felbuzdulás és előrelátható csapdák a tűz után

Az első hetekben az eset akkora társadalmi megmozdulást idézett elő – a civilek anyagi és szellemi felajánlásaitól a román kormány támogatásáig –, hogy a városházának esélye nyílt jobb lakhatási körülményeket biztosítani a mélyszegénységben élőknek, felzárkóztató programokat indítani és felszámolni a romatelepet.

Csakhogy a rengeteg felajánlás – használati tárgyak, pénz és ráfordított idő – mellett a társadalmi inklúzió irányába tett lépések nem vezettek eredményre. A romatelep felszámolása a legtöbb ember számára azt jelentette volna, hogy a romák eltűnnek Csíksomlyóról.

Vagyis Csíkszereda belesétált néhány csapdába, amelyről már közvetlenül a tűzeset után tudni lehetett:

• a tűzkárosultak ideiglenes elhelyezése akár több tíz évig tarthat;
• a romák anyagi támogatása és a konténerlakások elhelyezése lakossági ellenállást szíthat;
• ezt az önkormányzat azzal tudja kezelni, ha előre közli a stratégiáját a többségi lakossággal is;
• érdemes elkerülni, hogy „gyámsági” viszony alakuljon ki a romák (vagy mélyszegénységben élők) és a városvezetés (és a támogató lakosság) között azért, hogy a tűzkárosultak pontosan tudják, mihez van joguk és mit várhatnak el az önkormányzattól;
• ennek a jó és egyértelmű kommunikáció az egyik feltétele, 
• és hogy a közösséget olyan ember képviselje, aki vállalja a megbízható közvetítő szerepét a két fél között.

A Somlyó 33-ban élő romák körülményeit és elvárásait 2021. január 25-27. között mérte fel az önkormányzat kérésére Sólyom Andrea és Kiss Tamás szociológus a Máltai Szeretetszolgálat önkénteseinek segítségével. A kutatás gyorsjelentését a városháza küldte el az adatigényünkre adott válasz részeként (168-191. oldal). Szinte minden megkérdezett elvárta a városházától, hogy lakást és munkahelyet biztosítson vagy segítsen találni, és a közösség háromnegyede várta el, hogy ételt és anyagi támogatást is kapjon a városvezetéstől. A kutatók jelezték, hogy „ezeknek az elvárásoknak a tisztázása hozzájárulhat a potenciális konfliktusok elkerüléséhez”.

A romák zöme pedig azt jelezte, hogy a helyzete javítása érdekében dolgozni szeretne, és kivétel nélkül támogatja gyermekei oktatását. Túlnyomó többségük azt hitte, a szeredaiak minden gond nélkül befogadják őket, munkatársként mindenképp. Akár családtagként is, vélte a megkérdezettek fele. És csak egy-két ember gondolta úgy, hogy barátként vagy szomszédként nem.

Élet az arénában, 3,5 millió lejért

A sürgősségi helyzetben Csíkszereda önkormányzata az Erőss Zsolt sportcsarnokban rendezett be szálláshelyet a károsult családoknak a Városi Sportklub engedélyével. Az egyik szint előcsarnokában rendezkedtek be, előbb az adományként gyorsan összehordott matracokból, később paravánokkal elválasztva, ágyakkal és szekrényekkel (lásd a Transindex helyszíni riportját).

A krízisintervenció első három hónapjában az arénában naponta huszonöt-harminc szakképzett önkéntes dolgozott. András Lóránd szociális munkás, Hargita Megye Tanácsának mélyszegénységgel foglalkozó munkacsoportjának koordinátora sokat segített az önkéntesek toborzásában, mert korábban több szociális szervezetnél is dolgozott. Legtöbben a Gyulafehérvári Caritas-tól és a Máltai Szeretetszolgálattól érkeztek, de jöttek az unitárius Gondviselés Segélyszervezettől, valamint a Hargita Megyei Nevelési Tanácsadó és Erőforrás Központból pszichológusok és szociális munkások, a Xántus János Általános Iskola pedagógusai. Rajtuk kívül a helyszínen dolgoztak a város és a megye szociális igazgatóságainak munkatársai is, összesen körülbelül tizenöten.

A krízisintervenció a feszültségek csökkentéséről és az alapvető szükségletek kielégítéséről szólt. „Volt egy csomó ijedt, elbizonytalanodott, tanulatlan ember, akit meg kellett nyugtatni, biztatni. Plusz minden nap kiosztani a reggelit, vacsorát, ebédet és a segélyeket. Tehát irtózatos munka folyt ott” ‒ mondta Sógor Enikő.

Az emberek főként azért voltak nyugtalanok és idegesek az első időszakban, mert nem tudták, mi lesz velük, hol fognak lakni. Illetve amiatt is, hogy elterjedt, a gyermekvédelem elveszi tőlük a gyerekeket, tudtuk meg András Lórándtól. A gyermekvédelem több tucat munkatársát rendelte ki az arénához az első hetekben, ezt a tévhitet is ők oszlatták el sok beszélgetéssel.

A hatékonyabb munka érdekében legfeljebb tíz fős csoportokra osztották a bentlakókat, mesélte András. Mindegyik csoporttal külön pszichológus, szociális munkás és két önkéntes foglalkozott, hogy a családok őszintén el tudják mondani, mit szeretnének, mitől félnek, és a szakemberek fel tudják mérni, milyen segítséget tudnak nyújtani szociális, egészségügyi és oktatási téren.

Az első három hónapban az önkéntesek és a szociális szervezetek alkalmazottainak napi étkezését a városháza biztosította úgy, hogy ugyanazt a napi adagot kapták, mint amit a tűzkárosultak. A városháza idén augusztusig 811 ezer lejt költött a napi meleg ételre, derül ki az adatigényünkre küldött válaszból (159. oldal). 

Az erre szánt közpénzt a Caritas kiegészítette saját forrásaival, amikor az első fél évben ők vitték be a szociális konyhájukról a napi három étkezéshez szükséges ételt, tudtuk meg Péter Györgytől, a Caritas Szociomedikális Ágazatának igazgatójától. 2021 júliusától az étkeztetési közbeszerzést a Cornet vendéglő nyerte el, idén augusztustól újra a Caritas szociális konyhájával szerződött a városháza az arénából való kiköltözésig.

A Caritas maga tavaly több mint félmillió lej adományt gyűjtött a tűzkárosultaknak. Ebből 140 ezer lej értékű volt az élelmiszeradomány, és 290 ezer lej értékben főztek, küldte el nekünk a szervezet a tavalyi kimutatását. Jól látszik, hogy a legtöbbet a Heineken adakozta, a második legnagyobb összeg pedig a Caritas honlapján, illetve az egyházmegyében gyűjtött pénzadományokból állt össze.

A nem Szeredában élőket a városháza a tulajdonában lévő, régi Postabank épületében szállásolta el, amelynek egyik szárnyában szállodai szobák voltak kialakítva. Erre 2021-ben több mint 70 ezer lejt költött a város. A szociális szférában dolgozó egyik forrásunk úgy nyilatkozott a helyről, hogy nem volt mindig tiszta, de a célnak megfelelt. Viszont ezt a szálláshelyet az első három hónap elteltével a városháza már nem tudta biztosítani az önkénteseknek, így ha akartak jönni, a szállásukat más forrásból kellett fizetniük.

Az aréna rezsiköltsége a tűzkárosultak beköltözésétől idén augusztusig 1,15 millió lej volt, az őrzése közel félmillió, a közösségi, oktatási és szociális programok több mint 800 ezer lejbe kerültek a városháza összesítése szerint. A rászorulókkal dolgozók fizetésére 150 ezer lej ment a városi büdzséből ebben az időszakban.

Adatigényünkre küldött válasza szerint a város idén augusztusig 4,4 millió lejt költött a tűzkárosultak arénabeli ellátására. Ebbe beleszámolták a két romatelepre tervezett szaniter konténerek 900 ezer lejes értékét is azzal a megjegyzéssel, hogy a beszerzésük folyamatban van.

Zűrök az arénában

A szociális munkások és a romák együtt készítették el az aréna rendszabályzatát. Megegyeztek, hogy bent tilos a cigarettázás és az alkoholfogyasztás, kötelező a higiénia, rendben kell tartani a környezetet, tiszteletben kell tartani a csendórát. A gyerekeket iskolába kell küldeni és támogatni a délutáni foglalkozásokon, sőt a felnőttek is részt kell vegyenek a nekik szánt programokon. Az volt a megállapodás, hogy aki nem tartja be a szabályokat többszöri figyelmeztetés után sem, az el kell, hogy hagyja az arénát.

„Ilyen eset csak egyetlen egy volt a másfél év alatt. Egy férfi nagyon sokszor tartózkodott ittas állapotban az arénában, ezért őt a szabályzat miatt el is küldtük” ‒ idézte fel Sógor Enikő. „Csak azért voltam hajlandó erre, mert egyedülálló volt, és volt ahova menjen, de olyat sosem tettem volna, hogy elküldjek gyerekes családokat” ‒ tette hozzá.

Az arénások hetente kiértékelőt tartottak  a rendszabályzat alapján, és mindenki pontozta saját magát a közösség előtt. Nemcsak a házirend betartása ért pontot, hanem a munkavállalás is. A pontok alapján ranglistát készítettek a családokról, és olyan sorrendben kapták meg később a berendezésre váró utánfutókat, ahogyan ezen a listán szerepeltek. A szabálykövetők hamarabb nekifoghattak az utánfutók felújításának.

Panaszt hallottunk arra, hogy olyanok is bejártak, akik nem is laktak ott. A tömeges együttélés nehézségeit szóvá tette az egyik, névtelenséget kérő roma nő is, amikor már az új lakóhelyét mutatta. Elmondta, nagyon várta, hogy kiköltözzenek, mert nehéz volt odabent megegyezni és sok szemétkedés volt. 

Káosz alakult ki egyik este, amikor egy testvérpár dulakodni kezdett. Egyikük azt állította, hogy a másik nem gondozta kellő figyelemmel a haldokló apjukat. Ordibálásukra az őr kihívta a csendőrséget, de így is odáig fajult a dolog, hogy előkerült a bicska, és az egyik testvér megvágta saját magát ‒ mondta el egy másik forrásunk.

Az aréna mosdói sem működtek mindig. A földszinti mosdók vécéi, amelyeket a személyzetnek és az önkénteseknek tartottak fenn, két hét után felteltek. Kihívták a szerelőket, mire kiderült, hogy a földszinti mosdók sosem voltak összekötve a város csatornahálózatával. Ezt csak a tél elmúltával tudták megoldani.

Egyes gyerekcsínyek nagyobb károkat is okoztak. Például a gyerekek lenyomtak egy nadrágot az egyik emeleti vécécsészén, mire a csővezeték elrepedt és az emeleti fal teljesen átázott. Ezeket a helyi közműcég, a HARVíz Rt. javította meg. A javítási munkálatok idén október 22-ig közel 15 ezer lejbe kerültek.

A fűtéssel egyszer volt gond, de nagy port kavart. 2022. május elején elromlott a kazán, ezért egy hétig nem volt melegvíz az arénában. Azért tartott ilyen hosszan, mert Brassóból kellett megrendelni a speciális alkatrészt, magyarázta az alpolgármester. 

Betegségek is könnyen terjedtek az arénában. Előbb a Covid ütötte fel a fejét, majd himlővel, rühvel szembesültek. A legnagyobb baj később a poloska volt: időnként fertőtlenítették a teret, olyankor reggel mindenkit kiküldtek az arénából és csak este engedték be őket. De a poloska teljes kiirtásához olyan erős anyaggal kell fertőtleníteni, amely veszélyes lehet az emberekre. Ehhez a végleges költözés után fogtak neki.

Ezeken kívül nem esett nagy kár az arénában, a falak alsó egy méterén majd ki kell cserélni a gipszkartont és ki kell meszelni az épületet, tudtuk meg Biró Albin városi tanácsostól.

Pozitív elmozdulások

Az arénában töltött idő alatt számos pozitív irányú változás is történt az emberek személyes és szociális viszonyaiban. Nőtt a higiénia iránti igényük, csökkent a családon belüli agresszió mértéke, igyekeztek tudatosan kontrollálni az érzelmeiket és indulataikat. A szülők kezdtek figyelni a gyerekek érzelmi szükségleteire, megjelent a közösségi együttműködés igénye, valamint a tanulás és az új munkák megtanulásának igénye.

Az arénabeli életről az egyik bentlakó, Moldován Mária is beszámolt a Caritas honlapján, aki szeretne újságíró lenni.

Minden gyerek ellenőrzötten járt iskolába, és a felnőttek is újrakezdhettek tanulni: 47 személyt írattak be a Második esély programba. Megkeresték az iskolák archívumaiban, hogy ki hány osztályt fejezett be, és a megfelelő osztályba iratták be őket.

Esti tagozatra tizenegyen iratkoztak, őket mikrobusszal vitték át az órákra a szentegyházi szakközépiskolába. „A tizenegyből három most is végzi. Az egyharmad jó arány, hátha ezután egyre többen lesznek” ‒ mondta el Sógor Enikő.

Az általános iskolai tanulmányokat a csíkszeredai Székely Károly Szakközépiskolában tudták folytatni. Felnőtteknek szóló elemi oktatásra nem volt lehetőség, de a Xántus János Általános Iskola három tanára elvállalta a feladatot az arénában. A huszonegy beiratkozóból nyolcan végeztek, akik biztosan megtanultak írni és számolni, mesélte Sógor Enikő, aki boldognak és büszkének látta őket a nekik szervezett évzárón.

A tűzeset előtt két embernek volt helyben állandó munkahelye, az arénás időszakban tizenöten kezdtek dolgozni a városban: a köztisztasági vállalatnál, építkezésen és az útügy alkalmazásában. Az útügynél méltányos fizetést kapnak, a kezdeti háromból ketten most is ott dolgoznak.

Az EcoCsíknál már sokkal kisebb a fizetés és a társadalmi megbecsültség. Nem szeretik, ahogyan az ott dolgozó többségiek beszélnek velük, mondták el a romák az arénában. Sógor Enikő elismerte, az egy nagyon terhelt közeg, amelyben próbálnak mediálni, hogy az ott dolgozók ne bántsák a romákat.

A legtöbben külföldi munkát vállaltak, az számított a legjövedelmezőbbnek is. Idén tizenhárman mentek külföldre szezonmunkákra. Tavaly nyáron az is külföldre ment dolgozni, akit korábban a Caritas alkalmazott, hogy közvetítsen a közösség és az önkormányzat vagy a szociális munkások között. Három hónap alatt kiderült, hogy az illető nem volt alkalmas a közvetítői feladatokra.

Ezután a kapcsolattartást másképp oldották meg. Sógor Enikő hetente tárgyalt egy kilenc fős roma „bizottsággal”, akik között voltak az arénában lakók és a Somlyó 33 lakói is, hogy kétfelé vigyék a híreket, és mindig kellett köztük legyen legalább egy nő is.

„Az, hogy gyűlölöd bármelyik felet, nem működik. Érzékenyíteni kell – nem szeretem ezt a szót, de azt jelenti, hogy megismertetni mindkét felet a másikkal, a kultúráját, a motivációit, hogy mitől működik rosszul. Ez nem is roma kérdés, ami itt van, kiderült, hogy egyikük sem tud cigányul, nincs cigány identitásuk. Ők egy megrekedt társadalmi réteg, amelyik egyik napról a másikra él” – mondta az alpolgármester, amikor említette azokat a gyermekelőadásokat, amelyeken roma és magyar gyerekek egyaránt részt vettek.

Magánúton nehéz kitörni

Az Erőss Zsolt Arénából 2021 tavaszáig azok, akiknek épen maradt a háza, visszaköltöztek Csíksomlyóra. Pár család a környező falvakba és városokba költözött át rokonokhoz, néhány személy a Csíkszereda peremén fekvő másik romatelepre, a Tavasz utcába. A 2022-es tavaszi kiköltözések után az arénában hetvenkét személy maradt.

Az arénában élők közül három család együtt akart házat vásárolni a Csíkszeredához tartozó Zsögödfürdőn, de az ajánlat átverésnek bizonyult: többet kértek az eredetileg megbeszélt árnál. Néhányan megpróbáltak lakást bérelni a városban, de akár személyesen mentek, akár a Máltai Szeretetszolgálat munkatársai keresték meg a tulajdonosokat, az ingatlant romáknak nem adták ki.

A város közvetítésével csak pár személy tudott úgy kiköltözni az arénából, hogy ne az egyik gettóba kerüljön vissza. A hajléktalanszállón kapott egy szobát egy sokgyermekes család, illetve egy egyedülálló férfi. A szociális munkások nagyon jó visszajelzéseket adtak a családról, viszont a szomszédok panaszkodtak arra, hogy a gyerekek hangosak és neveletlenek, mondta el Sógor Enikő, Csíkszereda alpolgármestere.

Rajtuk kívül tizenketten nyújtottak be kérvényt szociális lakásra, de a városnak nincs kiadható ingatlanja. A kérvények megírásában Csata Orsolya segített a romáknak 2022 nyarán, amit a városháza nem nézett jó szemmel, mert tudták, hogy nincs szabad lakásuk, sőt az addigi várólista is hatalmas.

Szintén a városháza közvetítésével került be a kolozsvári Kozmutza Flóra hallássérülteket oktató iskola kollégiumába egy olyan család három gyermeke, amelynek többi tagja egy Csíkszereda környéki faluba költözött.

A kiköltözést segítendő olyan egyházi alapítványokat is megkerestek személyesen vagy közvetítő révén, amelyekről tudták, hogy rendelkeznek lakóépületekkel. Az egyiktől bontásra ítélt épületből lehetett volna építőanyagot elhozni, de az odaküldött emberek inkább ellopták a fémhulladékot, így az a szervezet megtagadta az együttműködést, a másik nem válaszolt a hivatalnak, tudtuk meg az alpolgármestertől.

Nem működött a kezdeti munkamegosztás és siettetés

A romák emancipálásának munkáját két nagy civil szervezet vitte a hátán, a Gyulafehérvári Caritas és a Máltai Szeretetszolgálat együtt a város és megye szociális munkásaival. Az arénában nagyon-nagyon sok ember fordult meg az első hónapokban, amelyből jól látszik a segíteni akarás mértéke, de az is érthető, hogy akkora kavalkádban a munkavégzés nem volt túl hatékony.

A városháza kezdetben, 2021 februárjában a Caritas-szal kötött szociális szolgáltatói szerződést három hónapra közel 135 ezer lej értékben, mivel csak a Caritas-nak volt munkapontja Szeredában. A Caritas 48 ezer lejt utalt át a Máltai Szeretetszolgálathoz, ugyanis az első időszakban felváltva egy-egy hetet dolgozott a két civil szervezet. 

A közpénzből mindkét szervezet az alkalmazottait és a járulékos költségeket fizette. De egyik civil szervezetnek sem volt a városban romaintegrációs projektben jártas szakembere, addig csak időseket és fogyatékkal élőket mentoráltak. 

„Úgy kell elképzelni, hogy egyik héten a Máltaitól jött egy kolozsvári csapat, a következő héten egy sepsiszentgyörgyi a Caritas-tól, utána a Máltainak a sepsiszentgyörgyi csapata, majd a székelyudvarhelyi Caritas-osok” ‒ magyarázta Ludescher László, a Caritas Szociális Gondozás ágazatának igazgatója. A szervezet munkatársai nyolc településről is ingáztak Csíkszeredába.

Nem működött ez a munkamegosztás, ezért 2021 márciusában, miután a romák fele visszaköltözött a somlyói telepre, a Máltai Szeretetszolgálat kiment velük Csíksomlyóra dolgozni, a Caritas pedig az arénásokkal maradt. A kiköltözött romáknak nem küldtek tovább anyagi juttatásokat, ők visszaálltak az addigi szociális segélyre.

Az első szolgáltatói szerződés lejártával, május közepétől augusztusig mindkét szervezet maga finanszírozta a csíki roma programját. Sógor Enikő kiskapukat keresett, hogy az önkormányzat támogathassa a munkájukat. Ezt a város kulturális alapjában találta meg, ide pályázott mindkét szervezet tavaly augusztus és december között, tudtuk meg az alpolgármestertől.

Így ment össze a tej a Caritas-szal

Sógor Enikő elmesélte, hogy már a beiktatása után, 2020 novemberében tárgyalt Ludescher Lászlóval és Péter Györggyel a csíki romakérdésről. Akkor gyerekprogramokkal és oktatással tervezték elkezdeni a munkát a telepeken. De jöttek az ünnepek, majd január elején a tűzeset, amely azonnal elindított minden szintű beavatkozást.

Tavaly augusztustól a Caritas nyolc alkalmazottal és egy koordinátorral kezdte újraszervezni a tevékenységét az arénában. Hiszen sikerült szociális szolgáltatói szerződést kössenek 2021. augusztustól 2022. márciusig. A bizalmas szerződésből Ludescher annyit közölt, hogy a két szolgáltatói és egy pályázati szerződéssel a Caritas összesen 545 ezer lej közpénzt kapott.

Sógor Enikő nehezményezte, hogy a Caritas csak akkor kezdett új munkaerőt keresni, amikor már biztos volt, hogy a város tud szociális szolgáltatásokra szerződni vele.

Ehhez képest Ludescher László úgy nyilatkozott, hogy eleve nagyon nehéz alkalmazottakat találni roma felzárkóztatásra: „A Csíki medencében akkora mértékű a diszkrimináció a roma közösség felé és akkorák az előítéletek, hogy a segítő szakmában dolgozók egy része sem hajlandó romákkal dolgozni. Alig voltak jelentkezők, mi is kompromisszumokat kellett kössünk.”

Egyetlen új alkalmazott sem volt jártas a roma felzárkóztatásban, de a krízishelyzetben azonnal várták volna tőlük az eredményeket. „A csapat nem tudta hozni azokat az eredményeket, amelyeket az önkormányzat elvárt volna” ‒ jelentette ki Ludescher László.

Szerinte „csodavárás” volt a városháza részéről az, hogy a romák érdeklődően részt vegyenek minden nekik szervezett programon olyan körülmények között, hogy teljesen bizonytalan volt a lakhatási kilátásuk. Az aréna közege egyre irritáltabbá vált, egyrészt mivel sok ember kellett osztozzon egyetlen közös téren, másrészt a számtalan határidőtolódás és ígéret miatt becsapottnak érezte magát a roma közösség.

„Nem mintha ők régen Somlyón olyan jó körülmények között éltek volna, de mégiscsak megvolt mindenkinek az intim tere. Nagyon nehéz volt úgy foglalkozni oktatási, egészségügyi, munkavállalási témákkal, hogy közben állandóan az volt a kérdés, meddig maradunk bent az arénában. A határidő minden egyes elnapolása után belső felháborodás, lázadás és reménytelenség vett erőt a romákon. Igazából már nem hittek abban, hogy elköltözhetnek olyan normális szociális lakásba, amiről az elején szó volt. Ennek a kezelése rengeteg energiánkat elvette” ‒ magyarázta Ludescher.

A Caritas mindvégig abban bízott, hogy a roma közösséggel átköltözhetnek a tervezett krízisközpontba, és biztonságos környezetben rendezkedhetnek be. Ezt a munkát viszont sehol sem lehet siettetni, tette hozzá az igazgató: „Kell tudni, hogy roma közösségekkel csak évek alatt lehet előrehaladni, sokkal lassabban, mint más közösségekkel. Hosszas, amíg a bizalmukba férkőzöl, amíg komolyan veszik azokat az ajánlatokat, amiket adsz nekik.”

Az arénában végzett felzárkóztató tevékenységekről itt mesélnek a Caritas munkatársai.

A szocmunkások és a városháza is elégedetlen volt

Elszámolási gondokból feszültségek alakultak ki a városvezetés és a Caritas munkatársai között. Például, amikor a Covid terjedése miatt nem mehettek be az arénába: „Magyarul mi ledolgoztunk egy hetet és a következő hét hétfőjén kaptuk meg, hogy előző héten nem dolgozhattunk volna az arénában. Ez azt jelentette, hogy a ledolgozott hétnek a költségeit nem számolhattuk el” ‒ mondta Ludescher László.

A városháza közben azt kifogásolta, hogy a Caritas nem papírozta le elég jól a foglalkozásokat. „Nem voltunk megelégedve azzal, ahogyan dolgoztak, mert állandó konfliktusok voltak. Főleg az elszámolásnál volt gond, mert nem értették meg, hogy mi hogyan tudjuk elszámolni. Le kellett volna írni pontosan, hogy milyen nap, melyik órában, hány emberrel, mit csináltak. És ez nem történt meg, tehát volt olyan, hogy nem tudtuk elszámolni a költségeiket. Millió egyszer elmagyaráztuk” ‒ mondta Sógor Enikő.

„Bizonyos tevékenységeknél a polgármesteri hivatal törvényi akadályokra hivatkozott, mi meg úgy éreztük, hogy nem is mernek rizikót vállalni ilyen szempontból” ‒ mondta Ludescher. Arra például, hogy a gyerekeket reggelente előkészítették és elkísérték iskolába, a városháza azt mondta, hogy nem lehet elszámolni. „Messziről nézve ez frusztráló volt. Sokszor úgy éreztem, nem úgy kezelnek, mint aki ott segítség akar lenni, hanem mint aki kerékkötő. Ezt volt, amikor sikerült átbeszélni, volt, amikor nem” ‒ véli Ludescher.

Ráadásul mindkét fél haragudott, ha önkéntesek tűntek fel az arénában, sokszor előzetes egyeztetés nélkül, és a roma gyerekeket elcsábították a Caritas-os oktatási tevékenységekről. Itt Sógor Enikő a Csata Orsolya által szervezett reggeli futóedzésekkel példálózott.

A többségi közösség érzékenyítésére is rákérdeztünk Ludeschernél. „Nem volt olyanra energiánk”, válaszolta, de hozzátette, hogy Székelyudvarhelyen van kidolgozott stratégiájuk erre és komoly kampányokat szerveztek már azért, hogy a közösségek közötti szakadékot szűkítsék.

Borult a segítő bili

Összességében a Caritas és a csíki városvezetés közötti arénás együttműködés 2021 végére kifulladt. Öt vállalkozó épp akkor indított pert krízisközpont kialakítása ellen a város ipari zónájában, így a megoldások egyre kilátástalanabbá váltak, és a városvezetés lemondott az együttműködésről a Caritas-szal. 

„Az állandó bizonytalanság, ami a romákkal volt, hogy ígértünk valamit, s nem tartottuk be, na ugyanúgy volt a Caritas-szal is. Mindenki azt várta, hogy a krízisközpontba kiköltöznek. Ott van terem, iroda, végre elindul a munka, de ez mind haladt, s maradt. Mindig jött a Caritas-tól a nyomás, hogy mikor lesz már meg, onnan is csak azt látták, hogy mi nem akarjuk és totál tökéletlenek vagyunk. Így nagyon megromlott a kapcsolat” ‒ mondta el Sógor Enikő.

Ludescher elmondása szerint a Caritas-osok azt nehezményezték, hogy a városháza egy formális telefonhívásban közölte ezt velük. Majd ők kérték arra a városvezetést, hogy tartsanak legalább egy kiértékelő beszélgetést az elköszönés előtt.

A Caritas szociális szolgáltatói szerződése 2022. március végéig tartott, de ők úgy döntöttek, hogy a projektek lezárásának érdekében ottmaradnak még áprilisban is. Távozásuk bejelentésekor a romák felháborodtak, és petíciót akartak írni a városházának, tudtuk meg, de aztán a Caritas-osok sokat beszélgettek velük, hogyan folytassák az életüket nélkülük az arénában.

A Caritas kizárólag a bevált kórusprogramját vitte tovább önerőből. A Superar-kórus szociomuzikális foglalkozását Kostandi-Ferencz Kinga vezeti a csíkszeredai Szent Ágoston központban. Ukulelén tanítják játszani a gyerekeket és már számos fellépést szerveztek a kórusnak, „ennél jobb munka nem létezik”, mesélte a kórusvezető.

Elana Andrews, a Superar koordinátora felidézte, hogy kezdetben hetekig tartott, hogy a százas nagyságrendű gyereksereget rávegyék, maradjanak egy pillanatra csendben, amíg a kórusvezető megadja az alaphangot. Még a plafonon is gyerekek lógtak és ki-be szökdöstek az ablakon. Mára huszonöten járnak, de ők nagyon pontosan és lelkesen.

Végül pedig a jelenlegi helyzetről is kikértük Ludescher véleményét. „Azt kell tudni, hogy Somlyón önmagában nem számolták fel a gettót. A problémát nem oldotta meg, hogy végül nagyon sokan visszakerültek oda. Az elején azt hittük, hogy ez sikersztorivá válik, de nem” ‒ mondta el Ludescher, hogy mit gondol a jelenlegi megoldásról.

Kérdésünkre, hogy a városháza kereste-e a Caritast, hogy működjön együtt a másik romatelep, a Tavasz utcai felszámolásában, az igazgató azt válaszolta, hogy az áprilisi tárgyaláson úgy váltak el, hogy még bármiről lehet szó. Akkor a Tavasz utcát is említették, de még nem kereste meg őket a városháza. Ha megtenné, akkor ők is megint alkalmazottakat kell keressenek, „mert nincs helyben öt-tíz ember, aki csak arra vár, hogy kezdjék el a Tavasz utcai projektet” ‒ jegyezte meg Ludescher.

A városháza nem tudta pótolni a civil segítőket

Miután a Caritas „kiköltözött” az arénából, a városháza nem tudta pótolni terepmunkában járatlan személyzettel. Sógor Enikő elmondta, hogy 2022-ben fel szeretett volna venni a városi Szociális Igazgatósághoz hét új embert: szociális munkásokat és pszichológusokat. De ő is csak a tervei nyomán tudta meg, hogy idén a közalkalmazotti keret le van zárva, egyáltalán nem tud új embereket felvenni.

(A városháza idén februárban 12 helyi rendőri állást hirdetett meg. Az ehhez szükséges álláskeretet természetesen jóval korábban hagyták jóvá.)

A romák végleges kiköltöztetését az arénából, azaz a márciustól novemberig terjedő időszakot három emberrel vezényelték le: ketten a megyei szociális igazgatóság alkalmazottai, egy pedig a városé. Egyiküket, Bodor Emesét angyalként emlegetik a romák és a városvezetés is. 

Ebben a kritikus időszakban dőlt el, hogy az is kénytelen visszamenni a csíksomlyói telepre, aki azért maradt sokáig az arénában, mert azt remélte, a csíkiak összefogásával ki tud törni a gettóból. Annak története következik, hogyan tört meg ez a remény. A romák kiköltöztetése az arénából ugyanis már a tűz másnapján napirendre került.

Háromszázheten írták alá: kertvárosba ne jöjjenek a romák

A városvezetés költséghatékonyabban szerette volna elhelyezni a romákat. Az Erőss Zsolt Arénát eredetileg vészhelyzeti szállásnak szánták, mert kéznél volt a tűzeset éjszakáján. Másnap a városháza katasztrófa-bizottságot hívott össze. A városi, megyei tanács, prefektúra, katonaság, közegészségügyi, közoktatási és a civil szervezetek együtt keresték, hova költöztessék át a tűzkárosultakat.

„Nyilván ez volt a közös szál, amin elindultunk, hogy mindenki megnézi, van-e olyan ingatlanja a város szélén vagy a városon kívül, ahová esetleg be lehetne költöztetni őket. Igazából konkrét, írott ajánlat sehonnan sem jött: sem a katonaságtól, sem a prefektúrától, sem a közegészségügytől” ‒ idézte fel Sógor Enikő.

A prefektúra ugyan felajánlott egy marosfői ingatlant, de mire felmérték volna, a parlamentbe frissen megválasztott Dan Tanasă beszólt a csíki városvezetésnek, hogy „a román vidéket meg akarják nyomorítani” a romákkal, tudtuk meg Sógor Enikőtől.

Az első használhatónak tűnő ötlet a zsögödfürdői Caritas-ház volt, amelyre azonnal rábólintott mindenki, tudtuk meg Péter Györgytől. Az udvarra helyezték volna a lakókonténereket, a lakók használhatták volna az épület illemhelységeit, de maga az épület az oktatási és felzárkóztató programoknak adott volna helyet.

A városvezetés ekkor negyvennégy lakókonténert kért a kormánytól, de még nem volt világos, hogy a kormány kiutalja-e ezeket. De már január 12-én másik felajánlás is érkezett: az Oltmenti Vízügyi Hatóság összegyűjtötte a tulajdonában lévő lakókocsikat, amelyeket tüzetesebb ellenőrzés nélkül ki is szállított a zsögödfürdői területre. A városháza örült a gyors megoldásnak, de se a terület, se a lakókocsik, se a közhangulat nem állt mellettük.

A zsögödi lakosság ugyanis rögtön tiltakozni kezdett. Január 15-én petíciót indítottak, amelyet a Zsögöd a világ közepe nevű Facebook-csoportban népszerűsítettek. A petíciót már első nap aláírták százharmincöten, majd összesen háromszázheten. Erre a városvezetés még aznap közzétett egy űrlapot, amelyen javaslatokat várt a tűzkárosultak elhelyezésére. Az űrlapot január 17-ig tölthették ki a lakosok, mivel aznapra hívták össze a városházán a zsögödi tiltakozókat. A gyűlésen arra jutottak, hogy a romákat nem költöztetik át Zsögödfürdőre, és ennek bizonyítékaként el is szállították a lakókocsikat a helyszínről.

Gondolhatnánk, hogy itt a lakossági ellenállás győzött, de a városháza által kiküldött szakértők vizsgálata után kiderült, hogy a zsögödi villanyhálózat nem bírta volna kiszolgálni a negyvennégy konténert, amelyeket árammal kellett volna fűteni. Az Electrica nem vállalta a hálózatbővítést, valamint kanalizálásra is szükség lett volna, mert ott csak pöcegödör van, mondta el Péter György.

A vízügy lakókocsijai nem voltak szigetelve, és túl kicsik voltak, így télen egyáltalán nem, de huzamosabb ideig sem lehetett volna lakni bennük ‒ magyarázta Sógor Enikő alpolgármester: „Nem csak azért hiúsultak meg az előző próbálkozások, mert tiltakozott a lakosság. Túl egyszerű lenne azt mondani, hogy rasszisták vagyunk. Például itt kiderült, hogy a víz- és a villanyhálózat sem bírja meg annyi ember kiköltözését.”

Viszont a zsögödiek petíciójának csak egy mondata kifogásolja az infrastruktúra gyengeségét. A többi arról szól, hogy Zsögödfürdő turizmusa túl jó, kertvárosi hangulata és ingatlanai túl értékesek, kivilágítása pedig túl gyenge ahhoz, hogy ott mélyszegénységben élő közösséget integráljanak: „Zsögödfürdő népszerű turisztikai célpont, és rendelkezik gyógykezelő bázissal is, ami miatt nem alkalmas integrációs programok lebonyolítására”, illetve „Egy ilyen központ létrehozásával Zsögödfürdő elveszíti nyugodt kertvárosi jellegét, így az illetékes hatóságok anyagi kárt okoznak az ott lakóknak.”.

A romakérdésnek Zsögödfürdőn eléggé terhelt a háttere. 2004-ben több mint száz embert, 12 roma családot lakoltattak ki a Zsögödi Nagy Imre utca egy teljesen romos épületéből, amelyet még az 1970-es évektől bérelt egy roma család az önkormányzattól. Ezeket a családokat a Tavasz utcai szennyvíztelep mögé költöztették fémkabinokba. 

Az ideiglenesnek szánt elhelyezésből beláthatalan ideig tartó nyomornegyed lett, ahol jelenleg körülbelül már négyszázan laknak. Ezen a telepen nincs közművesítés, és a szomszédos szennyvíztisztító üzem miatt folyamatos a lég- és vízszennyezés. Ugyancsak a Tavasz utcában bérelt ki két szűk lakást az az öt roma család, akiket 2013-ban a zsögödi közbirtokosság bírósági úton lakoltatott ki a telkéről. 

Nincs telek: így bukta el Csíkszereda a kormány és a civilek lakásajánlatát

Csíkszeredában jelenleg csak harmincegy szociális lakás van, és mindegyikben laknak. Az igény viszont hatalmas, még a tűzesetet leszámítva is sokan vannak várólistán.

Az RMDSZ kérésére a kormány 2021 januárjában felajánlott a városnak hatvan darab lakókonténert a tűzkárosultak ideiglenes elszállásolására. „Az ideiglenes időszak másfél vagy két évről szólt, amely után vissza kellett volna küldeni a konténereket. Tehát az egy gyorsabb lefolyású megoldás lett volna” ‒ mondta Korodi Attila, Csíkszereda polgármestere.

Szigorú feltételként írták elő, hogy a konténereket csak betonozott, közművesített területre helyezhetik ki, amely a város tulajdonában áll. A város nem rendelkezett ilyen területtel, és hiába várta az ajánlatokat a lakosságtól is. Január végén kénytelen volt megüzenni a kormánynak, hogy nem tudja fogadni a konténereket. A kormány még egy ideig fenntartott negyven konténert a célra, de idén márciusban jelezte, hogy az ukrajnai menekültek ellátására használta fel őket.

Rá pár hónapra, 2021 áprilisában a Homes of Hope keresztény civil szervezet felajánlotta, hogy önerőből felépít öt szociális lakást, ha a városháza ad erre területet. Egy ház lakófelületét ötvennégy négyzetméterre tervezték, értékét pedig akkor 8500 euróra becsülték. Ez jelentős segítség lehetett volna a szociális lakások és megoldások hiányával küszködő városvezetésnek.

A városháza tavaly nyáron írta ki a közbeszerzést telekvásárlásra a Rét, a Hargita vagy a Hajnal utcákban, amelyek a város kvázi körgyűrűjén találhatók. Az utóbbi másfél évben egyetlen ajánlatot kaptak: több tulajdonos illesztette össze az eladható földterületét. De az urbanisztikai felmérésekből kiderült, hogy ennek csak a fele volt beltelek, a másik része mező, amelyre nem szabad építeni.

„Sajnos a közigazgatásban nem viselkedhetsz úgy, mint egy magánember. Gondoltam, hogy jó is lett volna egy olyan terület, amelynek a felén földet lehet művelni, de ezt a közbeszerzést nem engedte meg semmilyen törvény” ‒ mondta el Sógor Enikő. A tulajdonosok pedig nem akarták csak a beltelket eladni, mert úgy a megmaradt rész teljesen elértéktelenedett volna. 

A város továbbra is keres a magánszemélyek és ingatlanügynökségek ajánlatai között: „Most már van egy olyan lehetősége is az önkormányzatnak, hogy ha talál megfelelő telket, akkor azt megpróbálja kisajátítani” ‒ tette hozzá Sógor Enikő. Idősek otthonának építésére is keresnek telket, de még erre sem kaptak ajánlatot.

Újabb szociális lakások építéséért már tavaly tavasszal felvették a kapcsolatot az Országos Lakásügynökséggel (ANL) ‒ mondta el Korodi Attila. A Tudor negyedben akarnak négy tömbházat építeni, vázolta a polgármester. Az ANL-tömbházakban viszont nem lesznek szociális lakások, cáfolta a polgármestert Sógor Enikő alpolgármester. Ezek fiatal pályakezdőknek épülnek majd, etnikumtól függetlenül lehet majd pályázni rájuk.

A krízisközpont krízise

Tavaly év elején a költségvetés késése miatt sem tudott a város ingatlant vásárolni. Mivel az országos büdzsé jelentősen csúszott, így a város 241 millió lejes költségvetése is csak április 20-ra készült el. 

A kormány még március 25-én 4,4 millió lejt utalt ki a tartalékalapjából. A határozat szövege ugyan nem szögezte le az összeg célját (ahogy az októberi és novemberi 5-5 millió lejes költségvetéskiegészítésnek sem), de az utalást bejelentő RMDSZ-közlemény egyértelműen hosszútávú megoldásokat is ígért a pénzből: szociális lakások és iskola építését, konténerek kihelyezését és lakhatóvá tételét. 

A szeredai önkormányzat egyiket sem tudta megcsinálni ebből az összegből. A fél évvel későbbi ötmillió lejhez már általánosabb ígéretet fűzött az RMDSZ: a csíksomlyói tűzvész utáni költségekre is fordíthatta a város. Csíkszereda végül is vett ingatlant a kormánypénzből. De a krízisközpont terve egy év alatt elpárolgott arról a telekről: a környékbeli vállalkozók erősebbnek bizonyultak, mint a segíteni akarás. 

A városháza olyan területet szeretett volna vásárolni, ahová kihelyezhetik a kormány által ígért, és végül soha meg nem érkező lakókonténereket. Urbanisztikai felmérések nyomán a Hajnal utca 34-es számon találtak rá az alkalmas területre, amely ugyan belterület, de ipari zóna. A betonozott udvar és a hozzá tartozó épület az ingatlanközvetítő BRICO PRAKTIK SRL tulajdonában állt 2018 óta. Az udvarhelyi vállalkozás hajlandó volt felmondani a bérlőinek és tehermentesen eladni az ingatlant a városnak.

Korodi Attila azt nyilatkozta, hogy a környéken rengeteg eladó ingatlan volt, de egyik sem felelt meg a követelményeknek. Kaptak ugyan egy tippet az Eco-Csíktól egy felszámolás alatt álló felületről, de nem volt tiszta a jogi háttere, így nem is próbálkoztak vele, mondta el a polgármester.

A város tavaly nyári felmérése megfelelőnek találta a Hajnal utca 34 szám alatti ingatlant krízisközpont kialakításához. Az elképzelés szerint a betonozott területre helyezték volna a kormány által felajánlott konténereket, az épületben pedig foglalkoztatóközpontot hoztak volna létre. Az arénás romáknak és a Caritas munkatársainak is nagyon tetszett az ötlet. Csakhogy nem kérdezték meg a közelben működő vállalkozásokat, így végül ez a terv is dugába dőlt.

133 vállalkozó tiltakozott, heten pereltek is

A környék vállalkozói ugyanis megtudták, hogy a tűzkárosult romákat az ipari zónába akarják költöztetni. Július 19-én panaszlevelet küldtek a városnak százharminchárom aláírással, amelyben nehezményezték, hogy a Hajnal utcában krízisközpontot hozzanak létre „a tűzkárosult romák ideiglenes/állandó elszállásolásának céljából”. Burkoltan jelezték, attól is tartanak, hogy a roma közösség állandó jelleggel fog majd ott lakni.

A vállalkozók tiltakozó érvei között egyetlen objektív szempont volt: hogy az ipari zónában nem lehet lakókörnyezetet kialakítani. Megemlítették, hogy például a nagyüzemi szállítás, a por és a zaj miatt nem lehet ott lakni, de azt nem, hogy nincs a közelben óvoda, iskola, üzlet és tömegközlekedés. 

Ellenben kitértek arra, hogy „ilyen központ létrehozása, amely kétszáz roma polgárt látna el, akik többségének nincs állandó munkahelye, szabálysértési és bűncselekmény jellegű problémákat generálna a környéken, ahol sok a különböző tevékenységű jogi személy”. Ismert precedensként említették a közeli Tavasz utcai romatelepen élő közösséget anélkül, hogy pontosították volna, mit követtek el az ott lakók. „Levágják a lakatot, kiszívják az üzemanyagot, a szerszámokat elviszik. Többször volt precedens, hogy jött a másik és 100 lejért elárulta a többieket” ‒ vázolta később az egyik vállalkozó.

Kifogásolták, hogy a krízisközpont odatelepítésével a környék ingatlanjai veszítenének az értékükből. És felrótták, hogy a beruházás tervezése előtt a városvezetés hivatalosan nem konzultált velük.

A városvezetés nem reagált a vállalkozók panaszlevelére, hanem tartotta magát ahhoz, hogy minél hamarabb kiköltöztessék a romákat az arénából. Így 2021. november 26-án a városi tanács jóváhagyta a Hajnal utca 34 szám alatti ingatlan megvásárlását.

Az összesen 7478 négyzetméteren lévő terület és a többemeletes épület árát a szeredai városháza nettó 450 ezer euróra alkudta le a tulajdonos által kért nettó 638 ezer euróról. A közvéleményben felmerült, hogy nem fizetett-e túl sokat a város. Ellenőriztük: Csíkszereda ipari zónájában száz négyzetméter területnek átlagosan 2,5-3 ezer euró között mozog az ára. A 450 ezer euró + TVA ennek a piaci ársávnak az alsó negyedében helyezkedik el.

Ne költözzenek az ipari zónába se

A vállalkozók nem törődtek bele abba, hogy a városháza ignorálja őket. 2021. december 22-én hat vállalkozás (a HAJDU TRANS SRL, a SAVNELSON GSA SRL, az ING SERVICE SRL, a FERGUSON SRL, a RITAB TECHNICS & SUPORT SRL, az ELECTROMATIC SYSTEMS SRL) és Szőcs Dénes magánszemély beperelte a csíkszeredai önkormányzatot. Azt akarták elérni, hogy a bíróság érvénytelenítse az ingatlan megvásárlását jóváhagyó tanácsi határozatot.

A felperesek azzal érveltek, hogy ipari zónában nem lehet lakókörnyezetet létrehozni. A bíróság a per végéig felfüggesztette a városháza minden olyan határozatát, amely krízisközpont létrehozását célozta volna a Hajnal utcában. Korodi Attila szerint ha ragaszkodtak volna a krízisközponthoz, az ingatlan legalább három-négy évig használatlanul állt volna. „Az önkormányzat azt mondta, hogy ez nem út, mert rengeteg kritériumnak meg kell feleljünk. Ezért figyelembe véve a bíró felfüggesztési indoklását augusztusban úgy döntöttünk, hogy célirányt váltunk” ‒ mondta a polgármester.

Sógor Enikő szerint ők eredetileg is figyelembe vették, hogy ez ipari zóna, és azzal érveltek, hogy vészhelyzet esetén meg kellene engedni az ideiglenes lakhatást ipari zónában is. És arra sem várhattak, hogy az övezeti rendezési terv (PUZ) módosításával lakóövezetté nyilvánítsák, mert az is egy-két év.

Az október 12-i tárgyaláson a város elállt a szándékától, így a bíróság a pert lezártnak tekintette. A Hajnal utca 34 számon a mostani tervek szerint az Eco-Csíknak lesz hulladékgyűjtő lerakata.

Mivel így a krízisközpont terve is dugába dőlt, szeptemberben 13 jogvédő szervezet felszólította az ombudsmant, ellenőrizze, hogy az önkormányzat döntései mennyiben szolgálják a tűzkárosultak javát, és nem sértik-e az egyenlő bánásmód elvét. Az ombudsman kérdéseire nagyjából azokkal az adatokkal tervezte a városháza, hogy válaszol, amelyeket nekünk is elküldtek, tudtuk meg Sógor Enikőtől. 

A Székelyhonnak november végén azt nyilatkozta, terepszemle hiányában ezek a panaszok csak fölösleges elvárásokat és bizalmatlanságot keltenek az emberekben, akiken a városvezetés segíteni szeretne. A panaszokat a jogvédők azután fogalmazták meg, hogy eldőlt: akik nem tudtak önerőből máshova költözni, azok kénytelenek lesznek visszamenni a somlyói telepre kétes minőségű konténerekbe.

Előkerülnek az utánfutók

A per elindítása után a városvezetés felszólította a vállalkozókat, hogy ha elutasítják a Hajnal utcai krízisközpontot, akkor ajánljanak fel ők területet. „Ez több hivatalos helyen is elhangzott” ‒ mondta egy Fürdő utcai forrásunk. A kezdeti felhívásuk folyamatosan élt, mondta erről Sógor Enikő, de egyetlen ajánlat sem felelt meg azoknak a kritériumoknak, amelyeket a kormány szabott a konténerek kihelyezéséhez.

Kapva az alkalmon, a Ferguson szállítási cég tulajdonosa, Simon Szilárd egy ötven áras területet ajánlott fel az ipari zónától nem messze, a Tavasz utcában. A telekről kiderült, hogy egyenetlen talajú mező, ahol régen sínek futottak. Mivel nem beltelek, közművesíteni se lehetett volna, a polgármester nem fogadta el az ajánlatot.

Simon maga azt állítja, Biró Albin városi tanácsossal beszélt erről, majd egy lakásötlettel is előrukkolt. „Simon Szilárd mutatott nekem egy átalakított konténert, ami luxus minőségben volt berendezve, még jacuzzi is volt benne. Elmeséltem Csata Orsolyának, aztán Orsi saját ambícióból megkereste Szilárdot, és megbeszélte vele, hogy adna telket, és adja a konténereket” ‒ idézte fel Biró Albin.

Így jutott el az ötlet Csata Orsolya újságíróhoz, aki a tűzeset óta vette pártfogásába a roma gyerekeket, folyamatosan gyűjti a kisebb-nagyobb adományokat számukra. Futóedzésekre és versenyekre vitte a mellé szegődő húsz fős csoportot, majd úszóleckékre a Csíki Csobbanóban Túrós Endre edzőhöz. Online angolórára járatja őket, a Vámszer Géza Művészeti Népiskola tanárai pedig a zeneoktatásukat vállalták el. Bíró Albinnal is egy adományozás keretében ismerkedtek meg.

A romák állásszerzését megkönnyítendő támogatókat keresett ahhoz, hogy megtanuljanak vezetni. Húszan jelentkeztek jogosítványért, két nő és 18 férfi, de a MOL alapítványa csak öt személy oktatását tudta finanszírozni. „Gyönyörű volt látni, ahogyan az a húsz ember megvitatta, ki legyen maguk közül az az öt, aki elkezdi a sofőriskolát. Nagy volt a tét, olyanok kellettek, akikben megbízott a közösség, hogy sikeresen teljesítik a feladatot. Jól választottak” ‒ idézte fel Csata Orsolya. Az ötből négynek sikerült a vizsgája. Később Biró Albin Keresztény Segítség Alapítványától kapott pénzt arra, hogy tizenöt másik személy is be tudjon iratkozni a sofőriskolába.

A Tavasz utcai területvásárlás kapcsán Csata arról számolt be, hogy találkozásuk után Simon még a nevére is akarta íratni a telket, csak haladjon már a dolog. „Mondtam, hogy az én nevemre ne irasson semmi telket, hanem a Biró Albin egyesületére írassa rá, s akkor nézzük meg, hogy tovább mi van. Azzal én elmentem az Ultrabalaton versenyre” ‒ mesélte Csata, hogy miről tárgyalt Simon Szilárddal idén áprilisban.

Zsákutcák a Tavasz utcában

Simon Szilárd második telekajánlata jóval könnyebben közművesíthető. Az ő telkétől két háznyira, a roma utcasoron egy Csíkszeredában élő olasz állampolgár birtokolt huszonkilenc ár bekerített területet. A városháza terepszemléje után, közös megegyezéssel ezt meg is vásárolta a Biró Albin igazgatta Keresztény Segítség Alapítvány 13,5 ezer euróért. 

„Átmeneti helyzetet kellett volna megoldani, és erre volt ő nyitott. Az alapítvány most is fenntartja a szándékát, hogy olyan programot indítson a Tavasz utcai telepen, mint a Máltai Csíksomlyón, amelyen keresztül az emberek segíthetővé válnak” ‒ mondta Korodi Attila polgármester.

Simon a városházának szóban megígérte, hogy hoz a telekre tizenegy használt, de hőszigetelt utánfutót. Darabját akkor 4-5 ezer euróra becsülték, de ősszel már 5-7 ezer euróért lehetett beszerezni. Három utánfutót már azon a héten a telekre szállítottak, mire az arénások között kitört a pánik, hogy milyen pléh konténerekbe akarják őket költöztetni, tudtuk meg Csata Orsolyától.

„Pont a verseny napján kezdtek hivogatni az emberek, hogy nézzem meg, milyenek a konténerek, és hova akarják őket költöztetni. Nekem ennyi közöm volt a konténerekhez” ‒ idézte fel Csata Orsolya. A helyzetet súlyosbította, hogy a Caritas is ebben az időszakban távozott az arénából.

A városvezetés is átverve érezte magát: „Csomó buktató volt itt is, mert Simon Szilárd azt mondta, hogy ezek termoizolált hűtőkocsik, erre pont az első kettőről derült ki, hogy nem is hőszigeteltek” ‒ mondta el Sógor Enikő. 

Az összeset az internetről rendelte, mindegyiknél azt tüntették fel, hogy hőszigetelt, mondta a vállalkozó. Hat utánfutó már akkor Csíkszeredában volt, az ő tulajdonában, a többi ötöt pedig később hozatta Bukarestből, Marosvásárhelyről és Hollandiából. 

„Lehet, hogy volt, amelyik nem volt annyira (termoizolált – szerk.), hanem más jellege volt. Van, amibe ‒ teszem föl ‒ halat hordanak, az plusz negyven fokban csinál mínusz harminc fokot. Kívülről mindegyik egyformán nézett ki, de van, amelyik nem olyan” ‒ magyarázta Simon Szilárd. 

A HARVíz Rt. bevezette volna a vizet és csatornázást a város költségén a Tavasz utcának ebben a nyúlványába, de a kis utca nem közterület. Habár mindenki beleegyezett, ketten nem tudták engedélyezni, hogy a közműcég a területükön fektesse le a csöveket. Ugyanis adósság miatt zárolták a telküket, így nincs aláírási joguk, derítette ki a városháza.

Névtelenséget kérő forrásainktól megtudtuk, miért igyekeztek ennyire a vállalkozók szállást szerezni az arénás romáknak. Hogy gyermekeik jó körülmények között sportolhassanak, a sportcsarnok három évvel ezelőtti felújítását többen is előfinanszírozták a munkálatokkal, amelyeket a város később fizetett ki. 

„Mint csíki vállalkozó bevállaltam, hogy a későbbiekben fogom megkapni a pénzemet, de beköltöztették oda (a romákat – szerk.), onnan csak ki kellett valahogy kerüljenek. Nem? […] Addig bejárt abba a sportcsarnokba 50 ezer ember évente. Nem nézett ki közel se, a 3 százalékára sem volt úgy lelakva, mint itt egy év alatt” ‒ magyarázta egyik forrásunk.

Lakossági fórummá szelídítették a betiltott tüntetést

Az eseményekkel párhuzamosan a közeli Fürdő és Tavasz utcai lakosság is felfigyelt az utánfutókra. A Fürdő utcai nem roma lakosok 2021. decemberi beadványukban csendháborítás, szemetelés, rongálás, kéregetés, lopás miatt és ezek megelőzésére rendőröket és térfigyelő kamerákat kértek a polgármesteri hivataltól.

Arra kérték Korodit, javítsa a környék közlekedését, távolítsa el a Tavasz utcai telepről a szeredai papírokkal nem rendelkező romákat, és utcafórumon hallgassa meg a helyieket. A hivatal januári válaszában megígérte a kamerákat, és hogy több rendőr- és csendőrjárőrt kér a környékre. Igyekeznek városi tulajdonba venni a vasúttársasághoz és a szállítási minisztériumhoz tartozó területeket a forgalom rendezése érdekében, de ez sok időt igényel.

A helyi fórum kérdésére nem reagáltak, mire a helybéliek május elejére tüntetést hirdettek a városháza elé. Engedélyt kértek rá a hivataltól, amit a polgármester elutasított arra hivatkozva, hogy a tüntetés sértené a gyülekezési törvény mindenféle kirekesztést tiltó cikkelyét. Szóban is azt mondták a szervezőknek, hogy a felhívás diszkriminatív és rasszista kicsengése miatt nem engedélyezték a tüntetést.

„Oda akartuk hívni a PRO TV-t és a TVR-t, hogy nézzék meg, milyen körülmények között laknak a romák, nemhogy víz nincs, hanem még folyamatos szennyezésnek is ki vannak téve a közeli szennyvíztelep miatt” ‒ mesélte egy Fürdő utcai forrás. A helyi sajtóval nem akartak tárgyalni, tette hozzá.

Erre a Fürdő utcaiak szívatni kezdték Korodit, hogy összepótolnak és a csobotfalvi háza mellé telepítenek két roma családot egy konténerbe. „Akkor mondja, hogy ők is emberek, ha egy év alatt már hetvenen lesznek ott” ‒ mesélte egy Fürdő utcai lakos.

Másnapra a polgármester lakossági fórumot hívott össze a Fürdő, Tavasz, Hajnal és Baromtér utcák lakóit, beleértve a romákat is. Itt a tüntetők nyertek, a városháza eldöntötte, hogy elszállítják az utánfutókat a Tavasz utcából. 

Sógor Enikő így idézte vissza az ügyet: „Először jó ötletnek gondoltuk azt, hogy nem hozunk létre egy harmadik telepet, hanem marad a somlyói, ahol már dolgozik a Máltai Szeretetszolgálat, és a Tavasz utcai, ahová így szintén könnyebben el tudjuk juttatni a segítséget. Igazából engem az fordított meg, hogy maguk az arénás romák nem akartak a Tavasz utcába menni, és nem a konténerek miatt, hanem mert a közösségek szembenálltak egymással.”

Ezt viszont már közvetlenül a tűzeset után lehetett tudni. A 2021 januári felmérésben az 57 somlyói háztartás közül 48 ellenezte, hogy a Tavasz utcába költözzenek át.

Az arénában egy roma nő azt mondta nekünk, féltek volna a Tavasz utcába menni, mert ott a mindennapos ivás mellett összetűzések lettek volna: verekedés, késelés, kaszázás. Ezt a polgármesternek is így mondták el, hogy nem akarják, hogy minden héten verekedjenek a férfiak. De ugyanezt mondták nekünk a Tavasz utcában is: hogy az arénásokkal csak a baj lett volna, verekedés, sőt még a gyilkolás is elhangzott a beszélgetés hevében.

Egyik Fürdő utcai forrásunk azt állította, Simon Szilárd azzal győzködte őket, ne aggódjanak, ha még több roma költözik a Tavasz utcába, mert ő akkora falat húz oda, hogy a romák csak a Brassói úthoz tudnak majd kimenni, a többségiek által lakott utcákba nem. 

„Falat?! Ilyet nem mondtam, hogy falat húzzanak. De nyilván az embereknek fáj, hogy az utcán kijárnak (a romák – szerk.). Ott, ahol most élnek, van nekik nyolc kijáratuk” ‒ válaszolta a vállalkozó. Mindenki telkén átjárnak, és nyolc irányba tudnak elfutni, ha a rendőr keresi őket, vázolta, hogy miért kellene bekeríteni a telepet. Öt éve a város is azt tervezte, hogy telekkönyvezi, bekeríti és közművesíti a telepet, ha tud rá uniós forrást szerezni.

Mérgező, ezért illegális a szennyvíztelep mellett lakni

2004-ben a város a szennyvíztelep kerítése mellé telepítette a Zsögödről kilakoltatott romákat. A jogszabályok szerint a nyitott ülepítőmedencével rendelkező szennyvíztisztító állomás 300 méteres sugarú körzetében nem szabad lakhatási engedélyt kiállítani.

A rendszerváltás előtt disznópajták voltak azon a környéken, és az évek során azokat vásárolták fel a Tavasz utcába később beköltöző romák. Sokuk birtokolja a területet, amelyen lakik, de nincs lakhatási engedélye rá, mert azt tilos kiállítani ilyen közel a szennyvíztelephez. 

A helyszínen kiderült, hogy a Keresztény Segítség Alapítvány által megvásárolt terület zöme is beleesik a tiltott zónába, de évek óta ott él egy magyar család is két gyermekkel. Lakóautójuk, fészerük és tyúkóljuk van a területen. Ők tartották rendben a telket, a férj kerítette be. Azt ígérte az olasz tulajdonos, hogy nekik adja el, amikor összegyűjtik rá a pénzt. Most becsapva érzik magukat, hogy eladták a helyet a fejük fölül. Szerencsére Biró Albinnal is megegyeztek, hogy a rendbentartás fejében teljes mértékben használhatják az udvart.

Kérdésemre, hogy mekkora kellemetlenséget okoz nekik a szennyvíztisztító állomás közelsége, kivezettek a hátsó kapun, és megmutatták, hogy négy méter mély gödör tátong a kapujuktól körülbelül ötven méterre, amiből felbugyog a szennyvíz.

„Gondold el, hogy éveken keresztül szívjuk ezt a büdösséget, hát mennyire fertőző. Abba a gödörbe estek már bele lovak, de még gyerekek is. Szerencsére voltak felnőttek a közelben, hogy kihúzzák őket” ‒ mesélte a férj. 

Kiderült, hogy az eldugult csőrendszer miatt a mezőn is megáll a szennyvíz. A közelben lakó család előbb Borboly Csaba megyei tanácselnöktől kért segítséget, majd Korodi Attila polgármesterhez fordult. A városháza kiküldött egy szerelő csapatot, hogy új csövet fektessen le, de a hálózat dugulását ez nem oldotta meg. 

A gödröt lecsapolták, de az rövid időn belül újra feltelt szennyvízzel, mesélte a Tavasz utcai forrásunk. Megkeresésünkre Korodi azt mondta, a HARVíz uniós pályázatból felújítja a szennyvíztelep teljes infrastruktúráját, a gödröt annak részeként kezelik majd.

Megszüntetnék a gettót, de nem tudják, kivel és honnan kezdjék

A városháza a Tavasz utcai gettót is fel akarja számolni tizenöt éven belül, de Korodi még nem tudja, melyik nagy szociális szervezet segíti majd az ott élőket, hogy el tudjanak költözni. A Máltai Szeretetszolgálatnak nincs erre is kapacitása, de meg fogják keresni a Caritas-t, ígérte a polgármester.

Ahogy a somlyói telepre, úgy a Tavasz utcába is megrendeltek négy-négy darab, 12×3 métres konténert, amelyben fürdőszobákat és foglalkoztató helyiségeket fognak kialakítani, mondta Sógor Enikő alpolgármester. Ezeknek az árát, összesen 1,1 millió lejt a kormánytámogatásból fizetik ki.

Mindkét telepre visznek a konténerekből. A szaniter konténerekből telepenként egyet-egyet alakítanak ki női és férfi mosdónak, illetve mosókonyhának. Ezeket rotációban takarítják majd a közösség tagjai, mondta Székely Róbert, a Máltai csíkszeredai koordinátora. 

A másik két konténert egybenyitják oktatási központnak. Az alpolgármester azt tervezi, az egyik sarokban tanulórészt alakítanak ki a gyerekeknek asztalokkal, polcokkal, dobozokkal, hogy ne kallódjanak el a tanszereik és legyen egy csendes helyük figyelni.

Azt viszont nem tudják, hogy a Tavasz utcában ezt mikor tudják megcsinálni. A Keresztény Segítség Alapítvány telkére ugyanis nem lehet elhelyezni a konténereket, mert ideiglenes építkezési engedélyt kellene kérni rájuk, amit nem kaphatnak meg a szennyvíztelep közelsége miatt. A városvezetés arra is gondolt, hogy megvásárolná az ortodox egyháztól a szomszédos szabad területet, amelyen a romák lovai szoktak legelni. De annak is nagy része túl közel esik a szennyvíztelephez.

Lakossági fórum jöhet Csíksomlyóra, de romák nem

Ezután véglegesen eldőlt, hogy az arénában maradt romák a somlyói telepre költöznek vissza azokba a teherautó utánfutókba, amelyeket Simon Szilárd szerzett be. Így a következő lakossági fórumon már a csíksomlyóiakat kellett győzködni, de erre a beszélgetésre már nem engedték be sajtót.

A találkozó részleteit az alpolgármester osztotta meg velünk. A helyi lakosok azt panaszolták, hogy mindig büdös füst van, mert a telepen szeméttel fűtenek, az utcán emberi ürülék van, mert még fabudi sincs a telepen, és nagyon szemetes minden. „Ezeken lehet javítani: segítünk, hogy legyen tüzifájuk, mellékhelyiségük, tisztaság” ‒ igyekezett már ott nyugtatni a kedélyeket az alpolgármester.

Sógor Enikő felidézte, hogy a polgármesterrel együtt körülbelül két órán keresztül magyarázták, milyen terveik vannak a somlyói romákkal, és hogyan fognak együtt dolgozni a Máltai Szeretetszolgálattal. A beszélgetés viszonylag higgadtan zajlott, mire a fórum végén felállt egy férfi, feltartotta a mutatóujját, és kijelentette: „most megszavaztatok mindenkit, hogy nem akarjuk, hogy a konténerek oda kikerüljenek, nem akarjuk, hogy ez az informális telep be legyen azonosítva!”

Mint később megtudtuk, volt olyan szállítmányozási vállalkozó, akit ez a férfi indulatosan lehordott, hogy miért vontatta oda az utánfutókat. 

Civil adományok után fut a város, hogy kifizessék a vállalkozót

A tereprendezést a városháza állta: az Eco-Csík 34 kamionnyi szemetet szállított el a helyről, ahová később beállították az utánfutókat. Valószínűleg régen ott volt a falu szeméttelepe, magyarázta Sógor Enikő. Az így keletkezett gödröt 42 kamionnyi földdel és építkezési törmelékkel töltötték fel. A városvezetés nem árulta el, mennyibe került ez a munka, csak jelezte, hogy nagyon sokba.

A Somlyó 33-on végigvezető lekövezett utca a város tulajdonában van, így el tudták vinni az ivóvíz- és csatornahálózatot a telep végéig, ahol az utánfutók állnak. A hálózatra az utánfutókat darabonként 700 lejért kötötte rá egy vízszerelő.

A városháza az elején nem tudta, miből fogják kifizetni, felújítani és szigetelni az utánfutókat. Később szóban egyeztek meg Simon Szilárddal, hogy ő kifizeti az utánfutókat és a Csíkszeredába szállításukat, majd a Máltai Szeretetszolgálat visszafizeti neki az összeget, tudtuk meg az alpolgármestertől.

„Láttam, hogy az önkormányzat maximum jövő nyárra tudott volna összeget elkülöníteni a konténerek megvásárlására. Ezért megkérdeztem Korodit, elmehetek-e vállalkozókhoz pénzt gyűjteni, főleg azokhoz, akik miatt meghiúsult a krízisközpont. Civil szférában dolgoztam, tudom, hogyan kell adományt gyűjteni. Harminchárom vállalkozót kerestem meg, tizenhat embertől kaptam pénzt, 2 és 75 ezer lej közötti összegeket. Sokan a barátaim voltak, nem mind szeredaiak, és többen mondták, hogy inkább nekem akarnak segíteni, nem a romákon” ‒ mondta el Sógor Enikő.

Kisebb összegeket adományozott a Magyar Református Szeretetszolgálat, a bukaresti Roma Education Fund és Csíkszereda testvérvárosának, Riehennek a ProCsík egyesülete.

December elején Sógor Enikő úgy nyilatkozott, hogy a várt 140 ezer euró nem jön össze, jó ha 80-100 ezer euró kigyűl év végére, amiből ki tudják egyenlíteni a Máltainál felgyűlt hiányt. Ugyanis nagy összegű hiány gyűlt fel, mióta a utánfutók felújításán dolgoznak, tudtuk meg Székely Róberttől. Ő december elején még úgy nyilatkozott, hét utánfutót fizettek ki Simon Szilárdnak, ezt Sógor Enikő is megerősítette. A vállalkozó azt állítja, az összes utánfutó árát megkapta a Máltaitól.

Raktérből lakás

A Máltai Szeretetszolgálathoz érkező támogatásokból vették meg a szigetelőanyagot, a fáskályhákat, valamint a gázkazánokat a fürdőszobákba. Az utánfutók leszigetelése a lakók feladata volt, ahogy a csapok, vécék, kagylók, padló és csempe beszerzése és felszerelése. Az alpolgármester hangsúlyozta, hogy nagyon odafigyeltek a kályhacsövek szigetelésére, ezért azt szakemberekkel végeztették el.

Az egyik utánfutót az Eco Tiny House cég szigetelte le kívül, belül gipszkartont és padlót szerelt be, mondta el Sógor Enikő. De több családnak helyi lakosok is segítenek, hogy meg tudják vásárolni a berendezést, mondta el Csata Orsolya.

A bútorokat a Gyulafehérvári Cartitas és a Benignitas Alapítvány használtbútor kereskedéseknél szerezte be. A roma családok a városi és megyei szociális munkásokkal választottak a bútorok közül. Ezek egy része adomány, egy részét a családok fizették ki.

Villany akkor is kell, ha nem lehet legálisan bekötni

Miután 2021 tavaszán több mint százan visszaköltöztek a somlyói telepre, rövidzárlat miatt leégett egy ház teteje. Sógor Enikő ekkor döntötte el, hogy a telepen legalább a villanyhálózatot rendbe kell tenni. Kiderült, hogy az önkormányzat nem tud beruházni ott, mert egyrészt nem az ő tulajdonában van a terület, másrészt a lakóknak sincs tulajdonjogi papírjuk, mert illegálisan építették a viskókat, házakat. 

Sógor Enikő magánszemélyként és egy évig keresett olyan villanyszerelőt, aki elvállalta a telep teljes újrahuzalozását. Végül minimális munkabérért egy fiatal németországi zenész vállalta, aki Sógorékhoz költözött albérletbe. A szükséges szerszámokat egy helyi cégtől kapta 25 ezer lej értékben, és az alkatrészeket is onnan szerezték a Máltainál összegyűlt támogatásokból.

A fiú idén nyáron nyolc héten át dolgozott a telepen. Barátnője főleg a fordításban segített, amíg harminchat házban teljesen kicserélte a villanyhálózatot. A városháza megegyezett a roma családokkal, hogy ingyen kapják a vezetékeket, házanként két csillárt villanykapcsolóval és két konnektort. Aki többet igényelt, az maga fizette. A romák a szerelő házanként 230 lejes munkadíját kellett, hogy kifizessék. Ezt részletekben törlesztik.

A házak áramfogyasztását jelenleg egyetlen villanyórán mérik, de ezen szeretnének változtatni, mondta el Sógor Enikő: „Az első háznál Czine Vili bácsinak van szerződése az Electricával, tőle jön a kábel a többi házhoz, és ő fizeti az összes fogyasztást. Most azt szeretnénk, hogy legyenek egyéni fogyasztók, csak az is nagyon lassú folyamat az Electricával.”

Mikor pár hét múlva a német fiú visszament, hogy az utánfutókba is beszerelje a villanyt, két háznál is kellett már javítania. Az egyiknél a lakók rosszindulatból belefúrtak a konnektorba, a másik ház teteje a szeptemberi nagy esőzések miatt beszakadt. A falak átáztak, javításukkor a kábeleket kitépték a falból. 

Az utánfutókba költöző családokat a szociális munkások nem tájékoztatták időben, hogy nekik kell fizetniük a villany beszerelését, ezért felháborodtak és becsapva érezték magukat. Ebben a helyzetben is az alpolgármester mediált.

Az utánfutókba költözők előre fizetik az áramot, amit majd felhasználnak. A Máltai Szeretetszolgálat szerződött az Electricával, közös órán mérik a fogyasztást, amit a Máltai fog kifizetni minden hónapban. Az utánfutókba viszont PrePay villanyórát kötöttek: a családok minden hónapban előre kifizetik az áramot, amennyit szeretnének felhasználni, és az óra ezt számolja visszafelé. Romániában ez még nincs bejáratva, de Magyarországon sikerrel alkalmazzák, tudtuk meg a Máltai Szeretetszolgálattól.

Egyesek ráfáztak a hőszigetelésre, másoknál még nincs víz

A romák az összes utánfutót leszigetelték, néhány mégis beázott. Székely Róbert elmesélte, hogy kétféle a szigetelőanyagot kaptak adományként, egyikkel a padozatot lehet szigetelni az épület alatt, másikkal a falakat és a tetőt. „Mi ezeket egyenként nem néztük meg, csak kiosztottuk a családoknak, ahogy kiszállítottuk, ők pedig elosztották maguk között” ‒ mondta a koordinátor. 

A romák közül páran Simon Szilárdot hibáztatták, hogy rossz minőségű utánfutókat adott el a Máltai Szeretetszolgálatnak. Simon viszont azt állítja, valószínűleg óvatlanul dolgoztak a romák az utánfutók tetején, és átfúrták. Végül nejlonnal, lécekkel, kátránnyal foltozták be, mondta el Székely Róbert.

„Menet közben derült ki, hogy ott valami repedés van, és beázik. Van, amelyiknek személyesen én vettem egy nagy darab nejlont, lécet, szeget, hogy ameddig gyűjtünk pénzt a javításra, legyen amivel leborítani, hogy ne ázzon. Mivel nem a városé  a terület, nem tudunk oda beruházni, ezért kell a Máltához forduljunk vagy a civil szervezetekhez és az emberekhez, hogy segítsenek” ‒ mondta Sógor Enikő a beázásokról.

Sok utánfutó bejáratától hiányoznak a lépcsők. A novemberi sárban már megtörtént, hogy az egyik terhes nő elcsúszott és kiesett. Sógor Enikő elmondta, hogy a lépcsőket rég megrendelték, de méretre kell szabni őket, és mindegyiket más dőlésszögben kell elhelyezni az egyenetlen talajon.

Novemberi ottjártamkor az első utánfutóba úgy költözött be két család, hogy még nem volt kész a fürdőszobájuk, mert arra már nem jutott pénzük. Sokaknak a gettó körülmények változatlanok, a vizet a telep egyetlen kinti csapjáról hozzák, és a kert végébe járnak elvégezni a dolgukat, mert még fabudi sincs. 

Jelenleg négy utánfutóban nincs még fürdőszoba, ezért ezekbe nem lehetett bekötni a vizet. Székely Róbert elmondta, a családok múlt héten is biztosították róla, hogy haladni szeretnének a munkával. Neki egyáltalán nem a pénzhiányra, hanem időhiányra hivatkoztak: mivel utolsókként kapták meg az utánfutókat, nem tudták a költözés előtt befejezni a fürdőszobákat. A szükséges anyagok a rendelkezésükre állnak, mondta Székely.

Részei vagyunk a mindennapjaiknak

A Máltai Szeretetszolgálat már 2021. májusában kiköltözött a Somlyó 33 mellé, hogy a telep lakóival foglalkozzon. A város oktatási alapjából nyert pályázati pénzen két fűthető konténert vett, és alkalmazott két szakembert. „Voltak előítéletek, de nem voltak elvárások” ‒ mondta Székely Róbert arról, hogyan fogadták a telepen a Máltai érkezését. Könnyebb egy olyan közösséggel elkezdeni a munkát, akikkel még senki sem foglalkozott, véli a szakember, aki a sepsiszentgyörgyi hajléktalanszállót is vezeti.

Jelenleg Szász Zsuzsa gyógypedagógus és Fehér Várhelyi Zoltán szociális munkás foglalkozik 150 gyerekkel reggel tíztől délután ötig. A tipegőktől a tizennégy éves kamaszokig mindenki részt vesz a programjaikon. A középiskolások úgy döntöttek, hogy ők otthon szeretnének tanulni. Tartanak korai fejlesztő programokat, ifi klubbot, női klubbot, tornaórát és egyéni felzárkóztatást is.

A Máltai még 2021 őszén vásárolt egy régi házat a Somlyó utcai telep mellett, hogy foglalkoztató központot alakítson ki benne, és oda jegyezze be a csíkszeredai székhelyét. A ház nemcsak a romáknak lesz, hanem például zarándokszobát is kialakítanak benne ‒ mondta el Székely Róbert. Az adásvétel után derült ki, hogy nagyon sokat kell befektessenek: teljesen le kellett bontsák a tetőszerkezetet és a falakat. A renoválással jól haladnak, a munkások igyekeznek még idén visszafödni az épületet. 

Habár a szervezet hosszú távon akar a helyszínen dolgozni a csíksomlyói romákkal, tavaly év végétől idén novemberig nem tudott szerződést kötni a városházával. „A támogató hozzáállás megvan a polgármesteri hivatal részéről, de a bürokrácia is. Idén január óta a Máltai, mondjuk úgy, hogy önerőből van jelen Csíksomlyón” ‒ nyilatkozta Székely Róbert.

A szociális igazgatóság végül idén októberben adta meg a működési engedélyt a Máltai nappali központjára, és novemberben kötött egy éves szociális szolgáltatói szerződést a szeretetszolgálattal. Ebből a somlyói alkalmazottaik számát is szeretnék legalább megduplázni, mert két emberrel nem tudják teljesíteni az elvárásokat.

A Máltai hosszú távon az oktatásra, a foglalkoztatásra és a higiéniára épít. „Nagyon sarkítva ez arról szól, hogy benne vagyunk a közösség körforgásában, jelen vagyunk az életükben, alapvetően a mindennapi rutinjuk részévé válnak a kollégák” ‒ mondta Székely Róbert.

Segíteni fogják az embereket abban, hogy lakásokba költözhessenek, ehhez munkahelyre és biztos jövedelemre van szükségük. A sepsiszentgyörgyi programjaikhoz hasonlóan a szakképzések felé irányítják majd a felnőtteket. „Azt a rést kell legelőször kitölteni, hogy írni, olvasni tudjanak az emberek. Aztán jönnek a továbbképzések, ami a munkaügyön, külső cégeken és pályázatokon keresztül történik” ‒ magyarázta Székely Róbert.

A kérdésre, hogy mivel tudják motiválni a telep lakóit, Székely az utánfutókra mutatott: „ Muszáj lesz, mert a lakásokat berendezték, de annak lesz villany-, víz- és bérköltsége. Azokat ki kell fizetni, a pénzt elő kell teremteni. Meg kell tanulják, hogy a pénzüket osszák be, plédául tudja előre, hogy a kifizetett villanyból egy órát tévézik és betesz egy mosást. Úgy gondolom, hogy ez hosszú munka eredménye lesz, de azt akarjuk, hogy megtanulják, hogy itthon kell megteremteni ezt a pénzalapot, nem a félévenkénti külföldi munkával.”

„Szegregációban élők kapják meg ugyanazokat a lehetőségeket, ugyanazt az információt, de ugyanúgy tudjanak a kötelezettségeikről is. Sok veszekedés árán, de ezek fognak tudni működni”  ‒ magyarázta a szakember.

A házakban és viskókban élő családok közül is sokan szeretnék, ha bevezetnék hozzájuk a vizet és a csatornázást. A városháza közművesítette a telep utcáját, de a házakat akkor tudják rákötni a hálózatra, ha van fürdőszobájuk, saját nevükön kérvényezik a bekötést a HARvíztől, és ki is tudják fizetni. Sógor Enikő elmondta, a szociális munkások már segítettek néhány családnak benyújtani a kérvényt, és várják a HARVíz jóváhagyását.

Legnehezebb az lesz, ami eddig nem sikerült: lakást bérelni a városban. A Máltai terve szerint ők vennék ki a lakásokat a főbérlőktől, majd ők adják ki a roma családoknak, akiknek a beilleszkedését a beköltözéstől egy évig utánkövetik és segítik a szociális munkások.

Címlapkép: Bilibók Karola

The post Tűzkárosult romák Csíkszeredában: a gettóba visszavezető út jó szándékkal van kikövezve appeared first on Átlátszó Erdély.

Vónya Dénes bácsi 81 éves. Elmeséli a támadást: „Hétfőn (június 13-án) este 10 óra után beállított hozzám egy cigány egy jó nagy késsel a kezében. Valószínűleg nem volt józan. Ahogy az ágyból felkeltem, próbáltam védekezni. Fiatalabb volt nálamnál. Amint dulakodtunk, a kés eltört. A markolat maradt az én kezemben, a penge nála.

Elvágta a kezem. Fenyegetett, hogy elvágja a torkom, ha nem adok pénzt, nyakláncot, aranyat vagy hasonlót. Nem volt honnan adjak, a feleségem halála után a lányomnak adtam az ékszereket.

A cigány kezdett kutakodni, fiókokat kiszedni, mindent összetört. Folyton jött vissza, hogy vágja el a nyakamat, ezért inkább leültem az ágy sarkára, s hagytam, hogy menjen. Közben véreztem.

Ez tarthatott 10-15 percig. Amit lehetett, széthányt, nem talált semmit. A rövidnadrágom zsebében talált 45-50 lejt. A telefonomat késsel szétszúrkálta. Ejsze el is vitte, mert mi sem találtuk, és a rendőrség sem.

Aztán átugrott a kerítésen, s elfutott lefelé, a szomszédasszony látta. A kapu be volt zárva, nem a kapun jött be és ment ki.

Átmentem a szembeszomszédhoz és hívattam a lányom és a rendőrséget. 10 perc alatt itt voltak. A mentő elvitt, a kezemet összevarrták.

Másnap délután 3-4 óráig ott voltam a rendőrségen. Behoztak a cigányokból 13-14 fiatalt, végigvezettek engem előttük. Este sokkos állapotban voltam, nem tudtam úgy megfigyelni a tettest, mégis sikerült azonosítani őt. A rendőrök által levett ujjlenyomatok találtak.

A szobát azóta már valamennyire összeszedtük, a konyha még szanaszét áll. A lányom segít takarítani, mert én nem is tudok rendesen fogni ilyen kézzel. Neki sem volt sok ideje, mert szombaton volt az unokám esküvője. Elmentem én is, habár enni sem tudtam jól bekötözött kézzel.

Régebb 11-kor zártam az ajtót, mikor lefeküdtem. Most már sötétedéskor zárom, és kamerákat is szereltek az unokáim, hogy biztonságban tudjanak. Az ember mindig buta, de amit a saját kárán tanul meg, sokkal jobban megtanulja. Esetenként még hallottam ilyen dolgokat, de a saját tapasztalat sokkal erősebb.

A rendőrség túl engedékeny ezekkel. Hiába büntetik is meg őket, mert nincs ahonnan behajtaniuk a büntetést. Ezért ezeknek mindent szabad.

A polgármester azt hirdette, hogy rendezi a vízen túliak kérdését, de azóta is csak egyre többen vannak.”

Kik ezek a „vizen túli cigányok” és mi a baj velük?

Betfalva egy 700 lakosú település, Székelykeresztúr városhoz tartozik.

Egy betfalvi lakos, aki előbb névvel vállalta panaszát, majd a megjelenés pillanatában névtelenséget kért, már egy éve kér arra, hogy írjak a betfalviakra nehezedő nyomásról. Az ő elmesélése szerint a következő a helyzet:

Betfalván egy cigány család volt, a malom mellett laktak, a Bíró-birtokon.

Mikor a Bíró örökösök a földeket visszakapták, építtettek nekik 3 házat a Küküllőn túl, és oda költöztették őket.

Nem is volt ezzel baj, de a környékbeli cigányok rájöttek, hogy ez egy Kánaán. Bárkinek gondja akad a törvénnyel akárhol, bárkinek bárhol szorul a nyakán a hurok, ide költözik. Most már vagy 200-an vannak.

„Hogyan kapnak annyian buletint? Talán Emilék (Rafai Emil volt keresztúri polgármester – szerk.) bazseváltak, hogy legyen szavazópolgáruk.”

Magánterületekre is építenek, és a tanács területére is. A régi iskolakertbe is. Van egy tanácshatározat 2014-15-ből, hogy az engedély nélküli épületeket le kell bontani. De azóta sem alkalmazzák. Miért?

A környékbeliek termelni nem tudnak semmit. Mindent ellopnak. Az emberek már nem is mernek a mezőre menni. A fiatalok traktorral még ki mernek menni valahogy, de az idősek már nem, gyalog, egyedül.

A gyerekek, a tizenévesek kikapják a cuccokat az emberek táskájából az utcán. Éjszaka házaktól lopnak, a betörések rendszeresek lettek. Meghalt a szomszédasszony, egyik éjjel bementek és kiürítették a házat.

Az a gond, hogy vannak páran a faluban, akik felvásárolják a lopott cuccokat. A lopott fát is van, aki megvegye tőlük. A túlsó határ össze-vissza van vágva, mindent kivágnak. Szekerekkel mennek mindenfelé, ami mozdítható, szénát, fát, mindent visznek.

A telepen van legalább 20 fogat. A lovaik honnan vannak? Szénájuk honnan van, ha kaszálójuk nincs?

Keresztúrra csapatostul mennek koldulni.

Keresztúron felvettek egy szem helyi rendőrt, de az nem bír velük. A keresztúri állami rendőrségtől, aki ismerte őket, s tudta őket kezelni, mind nyugdíjba ment. A fiatal rendőrök nem is mernek a cigánytelepre bemenni, csak a hídig mennek.

Bármilyen eset van, a rendőr összeállítja a dossziét, hónapokig dolgozik rajta, de az ügyész elengedi őket. Ha mégis büntetést kapnak, nincs amiből behajtani.

Van Keresztúron az önkormányzatnál valaki, aki tanítja őket. Amint valaki seggberúgja őket egy lopásért, azonnal az 112-t hívják. De ők bárkit büntetlenül bánthatnak. Két éve horgászott valaki a hídnál, kővel úgy megdobálták, hogy a mentő vitte el.

Apropó mentő, ezek kitalálták, hogy „mentőtaxit csinálnak”. Úgy szállíttatták magukat Keresztúrra, hogy kihívták a mentőt, az bevitte őket a kórházba, ahonnan ők lazán kisétáltak. Csifó doktornőnek meggyűjtötték a baját.

Az eredeti betfalvi cigányok és a jövevények folyamatosan balhéznak egymással. Heti szinten 2-3 balhé, verekedés van. Ha egy kis pénzt szereznek, segélyekből, lopott tárgyak eladásából, italra költik. A mostani, Vónya bácsis eset is úgy következett be, hogy délután a bolti kocsmában (Székelyföldön gyakori, hogy nincs kocsma a faluban, az emberek a bolt mellett isznak – szerk.) összevesztek, fejszével összecsaptak, aztán este mentek az öreghez pénzért.

Az emberek féltik a szüleiket, családjaikat. A Vónya-eset után bárhova bemehetnek, nem lehet tudni, hogy mi következik.

Éhező gazdagok

Meglátogatom én is a betfalvi vízen túli cigányokat. Beszélgetésünket egy hatalmas kettősség jellemzi: egyik pillanatban azzal dicsekednek, hogy nem kell lopniuk, dugig vannak pénzzel, nem szorulnak rá a lopásra, pár percre rá arról panaszkodnak, hogy éheznek a gyerekek, csak minden második nap esznek, ezért kell lopniuk.

„Most jöttünk haza Németbő, főnök, van pénz” – mondja Béni Ferenc, akit akkor vezetnek elém, mikor a közösség vezetője iránt érdeklődöm. „A gyerekek is kint vannak Magyarba.” Körülötte húszan helyeselnek, bólogatnak, bizonygatják, hogy ők nem lopnak, mert nem szorulnak rá.

Nem telik el fél óra, a nehézségekről beszélgetünk, már másképp adják elő magukat. Igen, a gyerekek felmásznak a falubéliek kerítésére és leszedik a fákról a gyümölcsöt, de csak azért, mert éhesek. „Ha nem lenne a gyermeksegély, éhen halnánk, főnök úr!” „Mikor eszünk, mikor nem eszünk.” „A gyerekek egyik nap esznek, a másik nap nem.”

Hogy mennyi pénzük van valójában, Isten tudja. Ahogy körülnézek, szegény gyerekeket tényleg nem veti fel a túltápláltság. De krónikus éhezésnek sem látom nyomait.

A kórus kedvenc dala: „Mi nem lopunk”

A vízen túliak kikérik maguknak, hogy ők nem lopnak. És ezt ottlétem alatt több százszor kikérik maguknak.

„Hallám, nézzük meg, mit loptunk el! Jöhet a katonaság, hallám, járjuk meg a határt, mi hiányzik? Ha valami is hiányzik, rakják rám a bilincset és vigyenek el a börtönbe!” – érvel színpadiasan Béni Ferenc.

Mikor említem, hogy az emberek panaszkodnak, hogy a mezőről a szénát s minden mozdíthatót visznek el, akkor meglepetésszerűen kibukik belőle egy „veszem a bálát, főnök!”, amin a többiek is meglepődnek. Azaz hogy ő vásárolja a szénabálát, nem lopja a szénát. Mindenki értetlenül néz, Monty Python filmbéli hangulata van az egésznek.

„Mi nem lopunk” – mondja többször is határozottan Béni a többiek felé fordulva, mint egy karmester, és erre tízen-húszan erősítik meg, hogy „mi nem lopunk”. Olyan, mint egy jól betanult lecke visszaböfögése, amit a tanár szigorúan elvár.

Amint a neten keresgéltem információkat erről a közösségről, belebotlottam a Mihir-en Lőrincz Csaba és Nagyálmos Ildikó 2015-ös anyagába, melynek a címe „Kapjuk a segélyt, s lopunk”. http://mihir.ro/honfoglalo-ciganyok Akkor még lazán beszéltek erről, ki merték mondani, hogy segélyekből és lopásból élnek. Ma már nem.

De az is lehet, hogy azért nem merik kimondani, hogy lopnak, mert félnek.

Meneküljenek 3 hónapra az erdőbe a bosszú elől

A félelem az, ami most uralja a nyomortelepet. A faluban az emberekkel beszélgetve mindenki óvatosságra intett, nehogy bemenjek közéjük, mert ezek nagyon agresszívek. De amint átmegyek a hídon, azt tapasztalom, hogy ezek az emberek jobban félnek tőlem, mint én tőlük. És mindenkitől félnek, aki fehér. Még be sem mutatkoztam, hogy ki vagyok és mit akarok, máris magyarázkodással kezdik.

Hamarosan bevallják, attól tartanak, hogy a magyar közösség összefog, rájuk ront és felgyújtja a házaikat.

„A rendőr azt mondta, segítséget nem kap Bukarestből, s nem fog tudni megvédeni minket. Azt mondta, vegyük a pokrócokat, s menjünk ki az erdőbe 3 hónapra.”

Ki is mentek, állítják. Csakhogy a gyerekek nem bírták a hideg éjszakákat, lebetegedtek. Nők mutogatják, hogy né, hogy csipázik a gyermek, milyen beteg lett az erdőn. Aztán fogták magukat, s hazajöttek. „Nem lehet kint aludni három hónapig.”

Szerencsére „az emberek nem rontottak még ki a faluból, nem volt még baj”. De azért még mindig félnek. Most szépen is viselkednek.

Miután megnyugtatom őket, hogy nem úgy tűnt, a falusiakkal beszélgetve, hogy támadásra készülnének, kicsit visszatér beléjük a keménység. „Főnök, ha bérontanak a házamba, akkor tudom, hogy hova kell kopogtatnom!” – keménykedik bőszen Béni, utalva arra, hogy van, ahova forduljon, valaki tartja nekik a hátát. Kérdem, ki az illető, szeretnék beszélni vele, adja meg az elérhetőségét. Hát, nem tudja, vesz visszább a nagy mellényből, de a „bulibásnál” megvan az elérhetősége. Kiderül, hogy Béni csak azért a közösség vezetője épp most, mert a bulibás épp nincs itthon. De pár perc múltán megérkezik a bulibás is, biciklin.

A gyerekekkel nem lehet bírni, annyit isznak, mint a nagyok

Barabás János, a bulibás, egyenes tartású, tiszta szemű szép cigányember. Bölcsen és megfontoltan beszél, nem bohóckodik és színpadiaskodik annyit, mint Béni. De szomorú, és látszik, hogy gyötri valami odabent.

A probléma javát a fiataloknál látja: „Vannak ezek a kiskorúak, nem lehet bírni velük. Mit tudjak velük csinálni?”

„A gyerekek fotballoznak, és annyit isznak, mint a nagyok” – hangzik el.

„A megoldás az lenne, hogy a szülő parancsoljon a gyereknek” – mondja, majd később elmeséli, szép szóval próbálta a szülőket meggyőzni, de nem megy.

Ezek után meglepődöm, amikor egyik szomszéd beszólásából hirtelen kiderül, hogy a késes támadás tettese pont az ő fia. A bulibás is pár centit összemegy szégyenében, de férfiasan megőrzi tartását.

A gyerek 20 éves. 13 éves korától már nem vele lakik, mondja magyarázatképpen, de nem magyarázkodva. Érezteti, hogy elfogadja és helyesnek tartja fia büntetését, de hozzáteszi: „az ember csak sajnálja, mert gyereke”.

Beszélgetünk gyerekekről a bulibással, érzem, hogy ez egyszer nincs könnyű szerepben, sem magánemberként, apaként, sem pedig a közösség vezetőjeként.

Kiderül, hogy a gyereket (a késes támadót) már elvitték a hatóságok, és börtönben ül Csíkszeredában.

Beszélgetésünk közben az emberek ilyeneket mondogatnak: „Ha bolond az agya, szenvedjen a börtönben, de ennyi ember ne szenvedjen egyért.” Vagy: „Az, hogy ez a bolondbuta megcsinálta, az ő dolga, Csíkban van hely neki. Ő vétkes volt, elvitték, bezárták. Megérdemelte. De minket ne bántsanak.” Kikérik maguknak, hogy kollektív bűnösség nem létezik, és ezt kollektív módon teszik, ugyanúgy közösen, kívülről fújva a betanult mondatokat, mint a „mi nem lopunk” téma esetében.

Nem könnyű a cigányélet Betfalván

„Semmi emberek vagyunk mi itten, a vizen túli cigányok” – mondják.

„Az a legnagyobb baj, hogy munkát egyáltalán nem lehet találni. Mesterségünk nincs, ezért csak a napszám maradna, de a mezei munkát a gépek elvégzik.”

Nagy a munkanélküliség, egy héten egyszer-kétszer hívják őket csak dolgozni. Pedig a napszámból, a gyermeksegélyből és a külföldi munkából élnek, állítják.

Sokszor nincs mit egyenek, mondják. Ha nem lenne a gyermeksegély, éhen halnának. De így is kevésre futja. „Mikor eszünk, mikor nem eszünk.” „A tanácsnál az alkalmazottak azt mondták, hogy együnk zöldet a mezőről!”

A polgármesteri hivatalra több panasz is van. „A tanácsnál kinyitják nekünk az ajtót, hogy büdösek vagyunk, és menjünk ki.” „A tanács nem segít nekünk semmit.”

„Akinek meg volt csinálva a szocsiálja, azt is elvágták. Ott van ni, nyolc gyermekes anyuka, egyedül neveli a gyerekeket, s elvágták a szocsiálját.”

El akart intézni egy támogatást a két kisgyerekére, meséli a bulibás, és mutatja is az iratcsomót, de nem vették el a dossziét tőle a tanácsnál. A története komplikált, a gyerekei nincsenek a nevén, vagy valami hasonló.

„Két évig jártam, hogy csináljanak nekem buletint.” Ezt ugyancsak a bulibás meséli. Hiába járt, nem sikerült elintéznie, hogy személyit kapjon. „Mikor jöttek a választások, megígértük a volt polgármesternek, hogy rá szavazunk, úgy csináltak buletint nekünk.”

Hányan laknak itt a vízen túl, kérdem őt. „Egy esztendeje összeírtam őket, 160-an voltunk. Azóta még születhetett vagy 6-7 gyerek.”

Itt két nagy család van, a Barabás és a Farkas család. Idegenek nincsenek, reagál arra a vádra, hogy a környékről mindenki ide menekül.

Nincsenek körülmények. A gyerekeket mosni kellene, mondja a bulibás, ölében egy kétéves leánykával. „4 esztendeje ígérték, hogy utat csinálnak, vizet és áramot vezetnek, mindent megígértek.” „Csíkból ki voltak szállva, mondták, hogy kicsi János, nyugodj meg, 9 házat építünk.” „Nem lett semmi!”

„A kamerát berakták, de a villanyt nem rakták be!” – csattan fel egy adott pillanatban egy fiatal lány. Térfigyelő kamerát bezzeg tudtak szerelni, de nekik a villanyt nem húzták be. 10 lejbe kerül egy aksitöltés a faluban, onnan van áramuk, hogy világítsanak és a telefonjukat töltsék.

„Elhagyott népek vagyunk mi erősen.”

Mit mondanak a rendőrök? Nagy semmit

Amint a cigánytelepet elhagyom, beülök az autóba, bekapcsolódok a mindennapos céggyűlésbe. Közben jön egy rendőrautó, megáll a hídnál. Pár másodpercet vár, majd megfordul és elmegy. Igaza lenne a falubelieknek, hogy nem mernek átmenni? Vagy felsőbb utasítás ez, valamilyen protokoll?

A rendőrautó megáll az autóm mögött. A rendőrök hallják, hogy valakivel beszélgetek, de csak megszólítanak, hogy menjek oda hozzájuk. Kilépek gyűlésből és odamegyek.

Ki vagyok és mit csinálok itt? Mondom a nevem, hogy újságíró vagyok hol, és hogy egy anyagot készítek. Igazoljam magam, mondják. Adom a személyimet. Vigyorognak. A sajtóigazolványt is kérik. Basszus, húsz éve nem kérte senki terepen a sajtóigazolványomat. Ezek tovább vigyorognak, mint vajasalma a fán. Mi van, cigányevő képem van?

Kérdem őket, miért nem mennek át a hídon? Mi ennek a magyarázata? Tovább vigyorognak. Nem tudnak erről nyilatkozni, kérdezzem a sajtószóvivőt. OK. Ha már ilyen szerencsésen találkoztunk, megkérdem, hogy ők helybéliként milyen megoldásokat látnak ezen közösség problémáira. Hogyan lehetne ezen segíteni? Tovább vigyorognak. Megvan a véleménye erről, mondja a rendőr, de nincs felhatalmazva, hogy elmondja, forduljak a sajtószóvivőhöz.

Írok is a sajtószóvivőnek. Habár kétszer is megnyitja levelem, egy hét alatt sem válaszol. Akkor megint ráírok, hogy kapta-e meg a levelemet, és meg tudja-e becsülni, hogy mikor tudnak válaszolni rá, mert határidőm van. Pár órán belül küldi a választ, amiben gyakorlatilag semmi nincs.

Igen, én vagyok a frájer, mert az utóbbi időben volt pár értelmes beszélgetésem pár értelmes rendőrrel, s az az érzésem lett, hogy változott a rendőrség, de rá kell jönnöm, hogy a rendszer ugyanolyan.

Megkérdeztem, hogy a vízen túli cigányoknak hány rendőrségi ügyük volt az elmúlt tíz évben, s milyen cselekedetekért. Erre azt válaszolják, hogy a rendőrség nem vezet statisztikát.

Megkérdem, hogyan látják a keresztúri rendőrök, mi lehetne megoldás erre az ügyre. Elvégre a rendőr, akivel ott beszéltem, azt mondta, hogy van véleménye, s kérjem a szóvivőn keresztül. És egyébként is, ki lenne a legodavalóbb, hogy közrendi problémákról véleményt mondjon, mint a rendőrség. Erre azt válaszolják, hogy ezek az információk nem hozhatók nyilvánosságra, mivel mentesülnek a polgárok szabad hozzáférése alól.

Gondolom, a polgárok szabad hozzáférése alól mentesülő információk közé tartozik a válasz azon kérdésemre is, hogy miért nem mennek a hídon túlra. Mert arra sem válaszoltak. De hogy miért kellett egy hétig várnom erre a semmi válaszra?

Az egyetlen értelmezhető válaszuk az volt, hogy egy 21 éves fiatalt 30 napra elzártak, bűnügyi dossziét indítottak az ügyben és nyomoznak. Ennyi.

Sör és kóla

A rendőrös kalandom után megállok a boltnál, mert éhes vagyok.

Miközben vásárolok, kérdem a boltosnőt, milyenek a vízen túli cigányok. Gondolkodás nélkül válaszol: „Annyit vesződünk, lopnak szét mindent. S szemetelnek.” Majd kibontja: „Lopnak az üzletből. Minden ki van készítve, hogy ne kelljen hátat fordítsak nekik, amíg bent vannak. Tessék elgondolni, mikor csordástól jönnek bé! Hiába mondom nekik, hogy csak egy jöjjön bé, jönnek mind, hogy tudjanak lopni.”

„Most egy kicsit visszahúzódtak, mert félnek, hogy a magyarok meg akarják verni őket, de ez csak 1-2 nap.”

A hölgynek megvan a véleménye a cigánykérdésről, ami körülbelül az egész falu véleményét összefoglalja: „A tanács kellene dolgoztassa őket, de ehelyett hozzák nekik a sok csomagot. A kisnyugdíjasokra nem figyelnek, de ezeknek hozzák a sok támogatást! Makkegészségesek, miért kell támogatni őket? Azok adják el a csomagokat, a bonokat, s italra és cigire költik.”

Amíg az autóban ülve csillapítom az éhségemet, figyelem, hogy a vízen túli vendégek mivel jönnek ki a boltból. Sört és kólát vesznek. Van, aki sört is és kólát is. Elgondolkodom, én vajon sört vagy kólát vennék, ha otthon éhezne a négy gyerekem?

Nem lehet termelni, a törzsválasztók lopnak

A betfalviak, akikkel akár az úton, akár az üzletben, akár otthon náluk beszélgettem, mind megerősítik, hogy az engem megkereső betfalvi által felvázolt panaszok valósak, és még ennél több is van.

Megkeresem Szécsi Dezsőt, aki állítólag ott gazdálkodik a nyomornegyed közelében. A kapuja zárva van, habár hárman-négyen is szorgoskodnak odabent a gazdaságban. Mikor kihívatom, szabadkozik, hogy sajnos az utóbbi időben muszáj, hogy kulcsra zárják a kaput. Ezek miatt.

Már az első mondatain is, de a beszélgetés alatt végig érződik, hogy Szécsi amolyan értelmiségi földműves, olvasott, művelt ember. Elvei vannak, tudatosan csinál mindent, neki a földművelés nem megélhetés, hanem tudatos életmódválasztás eredménye. Nyugodtan, bölcsen beszél, hangjából béke és szeretet árad. Ez inkább fájdalommal, mintsem gyűlölettel keveredik, mikor a cigányok kérdésére térünk.

„Ezt nehéz viselni. Nem azt mondom, hogy nekem a napomat az tölti ki, hogy mérgelődök, mert én ezt elengedtem valamilyen szinten. Mert ha nem, akkor nem tudsz a dolgaidra figyelni, nincs lelki békéd, nincs örömöd. Együtt kell élni ezzel a problémával.”

Majd hozzáteszi: „csak éppen akkor van a baj, amikor 500 lej egy mázsa műtrágya, ezrek az üzemanyag, a növényvédőszerek, hektárokat lekeríteni a vadak elől megint ezrek, és a végeredmény az, hogy amikor a cigány kilopta magát, akkor hazahozod azt, ami marad. S ehhez vágjál jó pofát, és tedd a dolgod.”

250 hektár területe van a falunak a vízen túl, ebből ma legfeljebb 25 hektár van művelve. Ő jelenleg 17 hektárt művel ott, de ez csökkenőben van, idén felhagyott a Csere dűlőben egy 2,5 hektáros területet, amit nem tudott már megvédeni.

Régebb tizentonnákat termelt petrezselyemből, murokból, káposztából, stb. Ma már ez lehetetlen. Csak a cirok és a kukorica az, amit valamennyire meg tudnak védeni. De azt is csak valamennyire, hangsúlyozza ki.

40 ezer forint 5 kiló cirokmag. Tavasszal, mikor kikel a cirok, vagy a kukorica, a cigányok beleengedik a lovakat. Kerítést épített hosszan, de szétszedték, a cserefa oszlopokat kivágták és eltüzelték, a vaskaput sarkából letörték.

Most a kapu bálakötözővel van bekötve, mert ha felteszel egy lakatot, 2 nap múlva le van verve, meséli Szécsi. Ha fel van szerelve a villanypásztor a vadak ellen, naponta 10-szer arra kell menni, hogy lássák, hogy mozgás van, mert ha nem, ellopják. Mindent ellopnak. Tavasszal az első kisarjadt lucernától ősszel az utolsó kinnfelejtett villanypásztor-drótig mindennek lába kél.

„Ha megsapkázok kettőt-hármat, akit elkapok lopni, akkor nekem lesz bajom. Semmiféle eszköz nincs, hogy hassunk rájuk.”

Ezekre a területekre mindenki kifizeti az adót, de semmiféle védelmet, intézkedést nem kapnak cserébe. Húsz éve semmi nincs.

„Nem is igazán érdekelte ez a régi városvezetést (Rafai Emil RMDSZ-es volt polgármestert – szerk.), mert volt egy olyan szlogen, hogy „aki nem velünk, az ellenünk”. És aki nem tud tapsolni ennek a székelyföldi kommunista pártnak, az nem megvédeni való állampolgár, annak vihetik a cirkát és a kukoricáját”, mondja Szécsi.

„Ezek nagyrészének semmiféle tartózkodási engedélye nem volt, idevándoroltak, területet foglaltak. Buletint csináltak nekik ide választások előtt, ők lettek a törzsválasztók. Az én szavazatom 1, az övék 100. Érti, miről beszélünk.”

Kérdem tőle, ha már naponta látja őket, hányan vannak? 100, mondja. Csak 100? Hallottam 200-at is. 100+ van, aki veszélyt jelent, tisztázza. Mert a csecsemő nem lop még.

„A mindenkori hatóság hogy áll ehhez az egész dologhoz: ott van egy iskolakert. Ott tanultak a diákok a békebeli időben fát oltani, jószágot nevelni. Ezek, ami fa volt, mindent kivágtak, és a tanácsi területet privatizálták, pajtát építettek rá, lekerítették, taccsra tették. A tanácsi területnek a megvédése kb. ilyen szinten működik: a purdé ráépít, s mindenki vonogatja a vállát. Ha én akarnék építeni egy kukoricakast, nekem kellene építési engedély, 60 papír, tűzoltósági engedély.”

A vízen túli cigányok tevékenysége környezetvédelmileg is csőd. „A fél falut megtöltik mocsokkal, szeméttel.”

„Van ott egy holtárok, madárvédelmi terület, egy kis ökológiai sziget. Ezek onnan egész télen vágják, viszik a fát.” Jelezték a hatóságoknak, a helyi rendőr jött ki, a mai napig semmi nem változott.

„Hogy ez idáig eljutott, az annak a következménye, hogy látták, hogy bármit megtehetnek. A mi generációnk nem fogja megélni, hogy ezeknél változást lásson a nevelés hatására. Amikor barbárságban nősz fel, amíg csak ezt látod a szülődtől… Amíg a neveléstől ezek megváltoznak, addig csak a törvény az, amivel lehet hatni rájuk.”

Ez a generáció még a nagyapját sem látta dolgozni

„Ezekkel nincs mit kezdeni”, érvel hasonlóan egy másik falubéli, Szakács Domokos: „Ez a generáció még a nagyapját sem látta dolgozni. Lopnak, isznak, agresszívek, állandóan részegek.”

Az iskola jót tenne a gyerekeknek, hogy nyissanak a világ felé, mondja, de iskolába sem járnak. 2 évvel ezelőtt, amikor utoljára hallott erről, 36 iskolaköteles gyerekből csak 2 járt iskolába, az is rendszertelenül. A 16-17 éves leánykának már 2 gyereke van, férje nincs.

A gyerekeknek nincs jelenük, jövőjük. „Az egyik fele kukázik, a másik kéreget.” A tizenévesek lopnak és isznak. „Nem az a bánat, hogy van 1-2 ilyen. Hanem az, hogy 50 ilyen tizenéves purdé van, aki ezt fogja csinálni egy életen keresztül.”

„Feneketlen kút ez, bármennyi pénzt raksz bele, semmiféle javulás nincs.”

„Az uniós csomagokat eladják bagóért, hogy legyen miből inni. Ha segélyt adsz, annyi, mint a falra hányt borsó.”

„Nem tudnak semmire vigyázni. Raktunk nekik csapot, minden második nap a csap le volt törve, a víz folyt patakokban. Hiába raktunk nekik csapot, mert folyton járnak a faluban, kéregetik a vizet.”

Amikor Szakács Domokos udvarára megyek be, egy némaréce próbál kikergetni, sziszegve támad rám. „Jó házőrző, de a cigányok ellen nem tudott megvédeni” – mondja a gazda.

Április elsején betörtek hozzá a cigányok, 1000 euró értékben loptak el különféle gépeket és kaját. Flexet, pisztolyfúrókat, druzsbát, rengeteg villanykábelt, rézcsövet, rézfittinget és Haka press idomokat. A rezet különösen szeretik, mondja. De elvittek a hűtőből 4 csülköt, 2 hosszúhúst, egy hasszalonnát és 4 szál kolbászt is. „Pár hétig jól éltek.”

A rendőrök hamar azonosították őket, a lopott fejsze alapján. A tettesek azt vallották, hogy bedobták a gépeket a Küküllőbe, ijedtükben. De hiába úsztatták őket a rendőrök, mert nem találták meg a folyóban a gépeket, mondja Szakács, mert nem voltak ott. Szerinte akkor már el voltak adva a lopott tárgyak, majd a tettesek visszavásárolták őket, és aztán tényleg a Küküllőbe dobták, hogy a következő úsztatásnál megtalálhassák. És meg is találták másodikra, micsoda meglepetés. Ezt annak alapján következtette ki Szakács, hogy mikor ellopták a pisztolyfúrót, nem volt benne fúró, mikor visszakapta, akkor volt. Tehát valaki használta már időközben, és ejsze nem a cigányok, mert náluk nincs áram.

Sajnos, a folyóban töltött idő annyira megártott a gépeknek, hogy használhatatlanok és javíthatatlanok, hiába kapta vissza őket.

Az orgazdára, aki megveszi a cigányoktól a lopott árut, és továbbadja, a falubeliek még jobban haragszanak, mint a tolvajokra. Mert ő tartja működésben a rendszert. Az egyik orgazda nevét több embertől is hallom. Habár több történetük is van, ami azt bizonyítja, hogy az illető orgazda, még senki nem vállalta be, hogy nekimenjen nyilvánosan.

„Ez a gyerek volt már az egyetemen (értsd: börtönben), de ott csak még jobban kitanult”, mondja Szakács a tolvajról.

„Jött a gyerek apja, hogy vonjam vissza a feljelentést, mert adnak 2000 eurót. De ha ennyi pénzük van, akkor miért lopnak?”

Mindenütt ugyanaz, végtelenítve

Mikor a betfalvi lakos megkeresett, és előadta a panaszait, mondtam neki, hogy ebben semmi különleges nincs, szinte mindenütt ugyanezek a panaszok, ahol lepattant, a nyomor határán tengődő cigányközösség él itt a környékünkön.

Hogy lopnak. Hogy nem lehet tőlük termelni semmit. Hogy isznak, hangoskodnak és balhéznak. Hogy kéregetnek. Hogy agresszívek.

Hogy panaszkodnak, hogy nincs áramuk, de ha bekötik nekik az áramot, akkor nem fizetik, de legalább pazarolnak vele. Ha bekötik nekik a vizet, akkor nem fizetik, de folyatják el bolondul. A mentőt taxinak használják, a hívások 80 százaléka szakmailag indokolatlan (egy mentős forrásom szerint). Lopják a fát és a szénát, mindent, amit szekérrel vinni lehet, de nincs kaszálójuk, csak lovuk.

S ezt így folytathatnám minden egyes panaszra, ami itt az anyagban elhangzott. A panaszok mindenütt hasonlóak és kifogyhatatlanok. Van-e értelme még egyszer írni erről, miután ezt már mindenki tudja?

Mégis bevállaltam, hogy írok erről, mert kíváncsi voltam, hogyan látják az emberek a probléma megoldását. Ezért mindenkitől, akivel elbeszélgettem, megkérdeztem, hogyan látják a megoldást.

Megoldás van-e?

A székely ember hajlik a kemény megoldásokra. Sokan látják abban a megoldást, hogy nem kell nekik ide személyit adni, az illegális házaikat le kell romboltatni, mint ahogy arra tanácshatározat van, s menjenek Isten hírével. Igen, ez talán megoldaná a betfalviak problémáját, de a probléma áttevődne máshova, ahová ezek az emberek mennének. Mondjuk, ez a betfalviakat már nem érdekli. Nekik már annyira elegük van, hogy minden teljesen mindegy, ők már végre szabaduljanak fel, s hadd kapjon más is ebből a nagy jóból.

El lehet ítélni őket rasszizmusért vagy toleranciahiányért vagy akármiért, de valójában ők áldozatok, ez olyan, mint mikor egy bántalmazásokkal tűzdelt házasságból, vagy egy szenvedéssel bélelt munkahelyről próbál kiszabadulni az ember. Nekik már mindegy, csak fény legyen már végre az alagút végén.

Akik szeretnék a házak lerombolását, ugyanakkor azt is tudják, hogy a hatóságok nem fognak ilyen drasztikus megoldásokkal jönni, mert szavazatokról van szó.

A gyakoriságban következő, kevésbé durva, de határozott vélemény: legkézenfekvőbb megoldás az lenne, ugye, mondja a székely ember, hogy ők is dolgozzanak, s akkor csökkenne ez a mélyszegénység, amiben tengődnek.

Van is egy pár ember a faluban, aki a becsületesebbjét dolgoztatja időszakosan, napszámban. Csakhogy ez nem lesz megoldás hosszú távon, állítják. Egyrészt azért nem, mert egyre kevesebben akarják dolgoztatni már őket, mert félnek tőlük, másrészt pedig azért, mert a pénzt, amit napszámba kapnak, úgyis csak elisszák, így nem az életszínvonalukat növelik, hanem csak a balhészintet a faluban.

A másik lehetséges pénzszerzési módszer a külföldi munka, amivel a vízen túliak is hencegtek, csak ennek ismét van egy részleges akadálya, vélik az ügyet jobban ismerő helybéliek. Mégpedig az, hogy a cigányok egy részének még most sincsenek rendes irataik, így sokan közülük nem tudnak munkát vállalni odakint.

Szakács Domokos szerint az egyedüli megoldás: rákényszeríteni őket iskolába járni, s akkor 20-30 év után lehet, hogy lenne valami változás. „Lehetne kötni a segélyt az iskolába járáshoz, de sajnos nem vagyunk következetesek azt betartatni.” Amit a gyerekek koldulnak a városban, nem nagy pénz, meg kellene győzni a szülőket, hogy érdemesebb lenne iskolába járatniuk a gyerekeket.

A polgármesternek, a helyi önkormányzati tanácsosnak és a rendőrségnek elküldött kérdések között is szerepelt az, hogy milyen megoldásokat látnak.

A rendőrség válaszát fentebb már mutattam, nem akarják megmondani, hogy milyen megoldást látnak. Mert törvényesen megtehetik, hogy ne mondják el. Nem tudom, túl nagy elvárás a rendőrségtől, hogy legyen meglátása ezügyben, ha konkrét terve nincs is? Annak tükrében, hogy még statisztikájuk sincs, lehet, hogy tényleg túlbecsültem őket.

A polgármester szerencsére szóba áll velem, és vázolja a hivatal elképzeléseit, terveit. Beszélgetésünk elején kérdem, hogy tud-e olyan más példákat a cigányügyek megoldására itt a környéken, amelyek működtek. “Hát az a helyzet, hogyha szétnézünk, azt látjuk, hogy nincs” – mondja a polgármester.

Kérdem a vízen túliakat is, hogy szerintük mi lenne a megoldás erre a helyzetre. Csak állnak, néznek, és nem értik, hogy mit akarok. Ez a dolgok normális rendje, süt le a legtöbbjük arcáról, miért kell ide megoldás. Egyik-másik bepróbálkozik, hogy „segítsen többet a tanács”, vagy hogy „ne akarjanak a magyarok letámadni minket”, de az értelmesebbje csak áll és néz.

Ez már az a stádium, mikor az áldozat annyira megszokta, hogy áldozat, hogy már nem is gondolkodik azon, hogy miként lehetne szabad. A szabadságot leggyakrabban szabadosságként éli meg, emiatt lesznek a konfliktusok. Tudom, hogy olvasóink közül sokan nem fognak egyetérteni velem, de ebben a történetben a legnagyobb áldozatok a cigányok. A generációk óta beléjük ivódott áldozatszerepbe beleszületnek, belenevelkednek, és legtöbbüknek nem lesz ereje ebből önerőből kimászni, sőt még az igény sem születik meg bennük eziránt.

Mostanság elég sok indiános könyvet olvastunk a gyerekeknek, s miközben beszélgetek Betfalván a cigányokkal, kicsit olyannak éreztem magam, mintha amerikai indiánokkal állnék szemben, akik nem értik, hogyan működik a mi világunk, a fehér ember világa. Ez a kapitalista, kereszténynek nevezett, tulajdonalapú és hatalomalapú világunk, amelybe ők akaratukon kívül csöppentek bele.

A betfalvi magyarok és cigányok két párhuzamos világban élnek, aminek sajnos a valóságban van egy közös találkozási pontja, és ez mindkét félnek fáj.

Betfalvi magyar szemmel nézve ez a mi világunk, mert mi már lefoglaltuk. Nekik pedig nem marad más választásuk, csak az, hogy alkalmazkodjanak hozzánk. De az valamiért nem akar működni, ezért másodrangú emberként kezeljük őket, iratokat nem akarunk adni nekik, tulajdont nem akarunk adni nekik, csak közöljük velük, hogy nem kívánatosak. Ami részünkről jogosnak tűnik, mert teljesen másak, mint mi, így ha adnánk is bármit nekik, amire azért történtek próbálkozások az idők során, úgysem az történne, amit mi szeretnénk. Legtöbben a lakást lelaknák, a vagyont elkótyavetyélnék, az iratokat elvesztenék.

A betfalvi cigányok pedig már olyan mélyen érzik magukat, hogy „úgyis minden mindegy” alapon nincs veszítenivalójuk, bármit megtehetnek, mert az egyetlen fontos szerepüket, a választási ágyútöltelék szerepét nem fogják úgysem elveszteni.

A két szál nehezen akar közös érdekben találkozni. Egy betfalvi mondta: „annyi helyen annyi okos ember megpróbált megoldást találni a cigánykérdésre, s még senkinek nem sikerült.”

Helyi megoldások azért már léteznek különféle közösségekben, de ezeket nyilván nem könnyű máshol alkalmazni, mert egyrészt helyi sajátosságokra épülnek, másrészt a helyi cigány közösség irányából kell ezeknek jönnie, vagy legalább magukénak kell érezniük ezeket.

A betfalvi esetből a következőket tanultuk, illetve ezek a legjobb megoldásötletek, amiket Betfalván hallottam:

Szécsi Dezső talált egy részmegoldást, amit érdemes megemlíteni: olyant termeszteni, ami a cigányok számára nem annyira kelendő, és amit többé-kevésbé meg lehet védeni. Ő a kukoricát és a cirkot találta ilyennek, többéves tapasztalat alapján. Sovány vigasz, de egy problémára megoldás.

Szakács Domokos egy pozitív példát említ a közvetlen közelből: a kárahegyi cigányok (Fiatfalva, ugyancsak Keresztúrhoz tartozó falu) régebb kukáztak. Most iskolába adták a gyerekeiket, és versenyeznek, hogy kinek van nagyobb háza és nagyobb autója. Ők maguktól jöttek ki a mélyszegénységből, nem segítséggel.

Tehát ha megszületne a betfalvi cigányokban is egy igény, bármilyen igény, akkor az megoldás lehetne. Csak hogyan szülessen meg? És hosszútávon megoldás-e ez, vagy csak még tovább rontja a helyzetet, mert hajtanak egy elérhetetlen, álombéli jólét után, ami egy végtelen mókuskerékbe vezeti őket?

Érdekes választ ad Szécsi Dezső, mikor a lehetséges megoldásról kérdem. „A megoldás nem nálunk van”, mondja, s felfelé pillant. Hogy az égiekre gondol-e, vagy az elöljáróinkra, majd kiderül, mikor a probléma megoldódik.

A kampányígérettel hogy állunk?

Koncz Hunor János polgármestert három kérdéssel keresem meg: hogy milyen problémák vannak, milyen megoldást lát erre a problémára, és hogyan halad azzal a kampányígéretével, hogy megoldja a betfalvi cigánykérdést.

Nem akarok nagyon nekimenni a városvezetőnek, mert a faluból mindenki mondja, hogy a régi polgármester sara ez, amit az új csak megörökölt. Ezt igazolja az a bejegyzés is, amit a város régi Facebook-oldalán találok, amiben a régi polgármester, Rafai, átadja az újnak, Koncznak a város ügyeit, többek között a betfalvi cigányok oktatásának és integrációjának a feladatát, mert nekik nem sikerült.

Pedig nagyon próbálták, még a lakossággal is konzultáltak, derül ki egy pár éves, ugyancsak a Facebookon talált, eléggé vicces bejegyzésből.

Erről a szintről vette át az ügyet az új polgármester, aki válaszát egy pontosítással kezdi: nem csak a betfalvi cigánykérdés megoldásával foglalkozott a kampányában, hanem az egész város romaproblémájával. Mert a városban három olyan zóna is van, ami főleg romák által lakott, mondja a polgármester. És ezek annyira különböznek, hogy három különböző kategóriába is sorolhatók bele.

“Az első, a kárahegyi telep, akiken nagyon meglátszik, hogy elkezdtek menni külföldre dolgozni. Látványos a különbség, hogy egyrészt milyen házakban élnek, milyen igényeik vannak. Például engem kerestek meg tavaly azzal kapcsolatban, hogy külön új kukát szeretnének, egy ilyen nagyobb hulladékgyűjtő pontot, hogy ne az útra kerüljön a szemét, hanem hogy ők ott kulturáltan, civilizáltan tudják gyűjteni. Ez is annak a velejárója, hogy láttak egy valamilyen szintű kulturális oktatást külföldön. Ki is helyeztük a kukákat.”

“Ez a legutóbbi választásokkor meg is látszott. Az előző városvezetés ezeket a telepeket egy az egyben csak szavazóbázisnak használta. Nem foglalkozott velük, nem csinált ott semmit, hanem amikor a választások jöttek, kellő időben valamit csöpögtettek nekik. 2020-ban a kárahegyieknek ez már nem volt elég, hogy kimennek, s főznek nekik egy tokányt. Mert nekik már elvárásaik vannak, igényeik. Itt vannak a három telep közül a legtanultabb, és a külföldet leginkább látott romák. Ez akkor is meglátszott, mikor a pandémia miatt nem tudtak visszamenni külföldre, elkezdtek itthon dolgozni. Főleg a fiatalok nagyon megtalálták itthon a helyüket.”

A második keresztúri cigánytelep az a Zata utcai, az valahol középen áll, “a tanulás és az értelmiségi szint magasabb”. És akkor jön a harmadik kategória, a betfalviak, ahol “tényleg az van, hogy az egy speciálisabb helyzet.”

Betfalván azt látja a legnagyobb problémának a polgármester, hogy mindenünnen ide szivárogtak a családok, annak reményében, hogy itt majd kapnak házat, mint ahogy az a legelső családokkal történt, akiket a vízen túlra költöztettek.

“A kárahegyi telepen megnyitottuk a telekkönyveket, most készülünk bevezetni a kanalizálást, hogy az higiéniai szempontból legyen rendbe téve. Ez ott náluk működik is” – mondja a polgármester. A Zata utcában szociális házakat adnak át, amelyek egy állami program keretében épültek, bevezetik az áramot és közművesítik az utcát, hogy ők is legyenek bekapcsolva a városba.

“A betfalviaknál van egy picit nagyobb probléma, mert ott tényleg az van, hogy megszámlálhatatlan az, hogy hogyan kerülnek oda az emberek. A máshonnét elszármazott, akár a csíki tűzvész miatt elköltözött romák például, akik jönnek, azok többnyire a “vízen túlra” mennek. Na, az ő esetükben merül fel az a probléma folyamatosan, hogy valamerre mindig csak terjeszkednek, egyik napról a másik napra felhúznak oda egy vityillót.”

A helyzetet nem segíti, hogy tavaly jött egy olyan törvény, hogy a hivatalok kötelesek ideiglenes tartózkodási engedélyt csinálni azoknak, akik a rendőrség által igazoltan ott élnek. Ez jó az államnak, hogy tudja követni az állampolgárait, de nem jó Betfalvának, mert elősegíti az idegenek idevándorlását és honfoglalását.

“Van egy olyan helyi határozat, miszerint az illegálisan épített házakat el lehetne dózerolni. Én azt gondolom, hogy egyelőre még nem ez volna a megoldás, sőt.”

Mindemellett a legnagyobb probléma azzal van, hogy Keresztúron statisztikailag szinte nincsenek is romák. Tavaly megpróbáltak uniós forrásokból pályázni, közösen a szentegyházi tanáccsal, viszont ott lett volna egy olyan elvárás, hogy a lakosság közel 20 százalékát kellett volna kitegyék a romák. És habár a valóságban közelít az arány, a statisztikák ezt nem támasztják alá. A cigányok java székelynek adja magát a népszámláláson. Ez az egész országban probléma, pályázáskor, hogy a statisztikában többségiként szerepelnek, nem kisebbségiként. Ezért nehéz megfogni pályázati pénzeket.

Elég a pénz a felzárkóztatáshoz?

Nem elég, mondja határozottan Koncz. Nyitás is kell irányukba. Ő ezért folyamatosan egyeztet, tavaly is tartottak Keresztúron egy, a roma kisebbséggel foglalkozó egyeztető konferenciát, továbbá úgy a betfalvi közösséggel mint a egyházak képviselőivel egyeztettek, hogy nyissanak a romák irányába. Jó lenne, ha az egyházak magasabb szinten is nyitnának.

Van egy Gagy-menti fiatal roma, tanult ember, aki azt mondja, hogy mikor a romák kiszakadnak a közösségükből, akkor minden rendben van velük, de mikor visszakerülnek a közösségbe, akkor úgy viselkednek, mint a közösség, mondja a polgármester. Az ő személyes meglátása az, hogy ezeket a közösségeket úgy lehet felzárkóztatni, hogy közöttük élsz, és úgy mutatsz példát.

Erre nagyon jó példa, amit a betfalvi óvónők csinálnak. Amikor a vízen túli gyerekek bejönnek óvodába, megmosdatják őket, és egy tiszta ruhát adnak rájuk. Van felhalmozva ruha adományokból, gyűjtésekből. A gyerek tisztán van egész nap, és tiszta ruhában megy haza. Persze, másnap, ha oviba jön, meg kell ismételni ezt a procedúrát, de ennek hatalmas pozitív hatása van. Azoknak a fiataloknak, akik jártak oviba-suliba, azoknak például csak 4 gyerekük van, míg iskolázatlan szomszédaiknak 11, mondja Koncz.

“Ha van, aki ezt önfeláldozóan csinálja, akkor ez jó, és tud működni. Ellenkező esetben nem működik. Tehát ha nincsenek elhivatott pedagógusok, emberek, akik odaálljanak melléjük, akkor én a világ pénzét is behozhatom. Oda felhúzhatunk egy rendelőt, és egyszerűen az lesz belőle, hogy lelakják, tönkretszik, nem lesz, aki foglalkozzon vele, eltűnnek belőle dolgok.”

A polgármester azt is szeretné, ha minél több szociális juttatást tudnának kiadni, mert akkor jobban munkára tudnák bírni őket, és ki tudnák őket mozdítani a közösségből. A segéllyel együtt jár havonta néhány óra közösség javára fordítandó munka. Az nem igaz, hogy valakinek is jogtalanul elvágták a szociális segélyét. Sőt, most többnek adnak, mint két évvel ezelőtt. Az tény, hogy még mindig nagyon kevesen vannak ilyen szocisok, kevesebben, mint a szomszédos faluban, Siménfalván. Pedig Keresztúr város.

Felmérik a “szennyezett zóna” igényeit

Hogy a problémák megoldódjanak, ehhez a közösség is hozzá kell, hogy tegyen. Idén július 25. és 31. között egy közvélemény-kutató cég fog végezni egy felmérést a három romatelepen, megnézik, hogy az adott terepen konkrétan kik vannak, mit akarnak, hogyan élnek, mit szeretnének, és akkor az alapján lehet változtatni. “Ez azért baromira fontos, hogy egy: lássak egy átfogó képet, ami az ő tapasztalataikra fog épülni, és kettő: hogy a városnak a stratégiáját is lehessen felépíteni.”

A másik két közösségben már körvonalazódik, hogy a fiatalokat kell segíteni, “igény van rá, látszatja is van a segítségnek, és meg is fog történni”.

“A legnagyobb probléma itt van Betfalván, hogy nem is tudják elmondani, mit akarnak, és még nem elég az a hozzáadott munka, amit például a pedagógusok hozzátesznek. Van annak látszatja, mert van látszatja, viszont nem elég.”

Jó lett volna, ha már tavaly tudtak volna erre pályázni, akár rendelőre, akár betegellátásra, akár tisztálkodási konténerekre. Megegyeztek a pedagógusokkal, hogy az oktatásba besegítenek azzal, hogy tisztálkodási lehetőséget hoznak létre.

A vízen túl azzal is nagy baj van, hogy azok a területek magánterületek, ahová a város önmagában nem ruházhat be, mondja Koncz. De azt sem teheti meg, emberileg, hogy kiszakítja onnan az embereket, s beviszi a város központjába, csak mert ott van a városnak másfél hektár területe.

Azért is nagyon fontos ez a felmérés, mert a városnak az általános rendezési tervét most készítik. “Az unió nyomására a román állam is sokkal jobban odafigyel. Most ez nagyon csúnyán hangzik, ahogy ők megfogalmazták, de úgy veszik, ezeket az ilyen kisebbségi vagy kitagadott negyedeket, hogy “zonă contaminată”. (Szennyezett zóna -szerk.) Ez azért is fontos, hogy amikor a város felállítja a rendezési tervet, akkor ha valami olyan jelenik meg, hogy megpályázható, akkor valószínűleg erre megenged majd egy ilyen kiskaput, hogy ott egy picit másképp járjál el, vagy ne kelljen minden rendelkezést betartani. Nem tudom még pontosan, hogy ez mivel jár.”

Hogy ne veressék meg a papot

“De akadályoktól függetlenül lépésről lépésre haladunk minden egyes roma telepen, hogy ott megoldást találjunk. Amit egyszer lehet vagy pályázati úton, vagy saját erők bevonásával. Vagy van egy norvég cég is Keresztúron, aki segítene. Viszont tényleg azt kell megnézni, és ebben segít a felmérés, hogy a közösség is egyrészt mit szeretne, és hogyan lehetne ezt megoldani. Nem feltétlenül csak a roma közösségre értem, hanem a közösség egészére, a teljes székelykeresztúri közösségre.”

“Ehhez nem teljesen elég az, hogy két-három ember áll hozzá pozitívan. Azt gondolom, tényleg az egész közösség úgy kellene hozzááljon.

Hogy egyrészt ne engedd meg, hogy bizonyos dolgok megtörténjenek, és másfelől pedig valamilyen szintű közösségi megoldást találni arra, hogy ne attól kelljen féljen a betfalvi református pap, hogy sötétben kapával fejbe vágják. Mert az egyház területén megszólította őket, hogy hohó, mit csináltak. Mire ezek azt mondták, hogy: Maga vigyázzon, me’…”

The post Késsel támadt a 81 éves bácsira a 21 éves „purdé”, a cigánykolónia félelmében az erdőre menekült. Miért? appeared first on Átlátszó Erdély.

Hogyan köt ki valaki Pataréten, a kolozsvári szemétlerakó melletti gettóban? Ha egyenesen oda születik, milyen esélyei vannak jobb körülmények között élni? Mikortól működik a lerakó? A legszegényebbeket örök időktől fogva Patarétre űzték, vagy ez viszonylag új városvezetési stratégia? 

Ahogy a kolozsvári Mărăști negyedből kiérve elhagyjuk az utolsó lakóházakat is, egyre sűrűsödnek az ipari környezet épületei, az út töredezett, de mellette egy darabig kétsávos bicikliút vezet Kolozsvár szemétlerakója felé, ahol megközelítőleg 1500, többségében roma származású ember él.

Fényképezni és filmezni tilos táblák jelennek meg, aztán egyre több a szélfújta szemét, a távolban egyre csúcsosodik a szeméthegy. A szegényes házak és viskók közötti úton egyre nagyobb a mozgás: felnőttek beszélgetnek kisebb csoportokban, gyerekek bicikliznek, falkába verődött kutyák lustálkodnak, vagy sietnek a dolgukra. 

Sem a Cantonului utcánál nem állunk meg, sem a Dallas néven ismert legrégebbi telepnél, tovább hajtunk a 2010-ben erőszakosan, törvénytelenül kilakoltatottak konténerházainál, és csak a szemétlerakóhoz legközelebb élő közösségnél állunk meg.

Ahol elsőre csak végtelen szemetet látni, ott valójában összekuporgatott, befektetett pénz és munka van. Ahol úgy tűnik, hogy a hulladékhegyek végtelenek, hogy az egy-két beszívott csípős levegő sohasem múlik el a torokból, ott emberek álmai, csalódásai, beletörődése ivódik a szemétlerakatba.

A hulladékkal borított domboldalakon leginkább a szélben úszó műanyag zacskók tűnnek fel, elszórtan a hétköznapi élet apró kellékei ismerhetők fel a tájban: fél pár cipő, plikkes kávé tasakja, egy fotel karfája, egy hűtőajtó, sok-sok játékdarabka. A varjak monoton károgása egybeolvad az improvizált kerítésekkel elválasztott udvarokról kiszűrődő beszélgetéssel, zenével. A kerítéseken, amíg vannak, száradó ruhák, kiterített szőnyegek. 

A pataréten élők történeteit leginkább a 2010-es kilakoltatást követő civil összefogás, utcai akciók, figyelemfelkeltő tüntetések tematizálták. A Mărăști és Györgyfalvi negyed között húzódó Coastei (Karjala) utcán lakó, főként roma családok Patarétre kényszerítése jól illeszkedett abba a több évtizedes gyakorlatba, hogy a nem kívánt embereket, akik „rontják Kolozsvár mint fejlődő város képét”, az önkormányzat a város peremére taszította. Az ortodox egyháznak adományozott Coastei utcai telken, ahol korábban a kilakoltatott családok éltek, az Ortodox Teológia és Tanárképző Kar működik évek óta az új épületében. 2012-ben még az utca nevét is megváltoztatták, ezzel pedig a Coastei utcaiak emlékét is eltörölték a helyről, amely ma Nicolae Ivan püspök nevét viseli.

A rámpások

Legkevesebbet talán a rámpásokként, rámpán élő közösségként (románul a rampa de gunoi szemétlerakót jelent) emlegetett családokról lehetett hallani. Ők azok, akik több évtizede a rámpán,  azaz a szeméthegy közvetlen közelében élnek. Törmelékből összerakott kalibákban húzták meg magukat kezdetben, hulladékot válogattak és adtak el, akárcsak a legtöbb pataréti. Iskolába egy gyermek sem juthatott el ekkora nincstelenségből.

Kik ők, akik a pataréti közösségek közül is a legesélytelenebbek? Lehet egyáltalán az esélytelenségben rangsorolni? Hogyan kerültek Patarétre, és álmodnak-e róla, hogy valaha kijussanak onnan?

Közvetlenül a legnagyobb szeméthegyen és környékén 2012-ben ötven, lécekből, kartonból, műanyagból készült kis barakk állt ‒ olvashatjuk az ENSZ Fejlesztési Programja (UNDP) és a BBTE közös, 2012 októberében készített felmérésében, amely a pataréti közösségek szükségleteit és erőforrásait tekintette át. 

„A rámpán élők közössége megnevezést kívülállók, szakértők kezdték el használni, hogy megkülönböztessék a szemétlerakón élőket a Dallas és a Cantonului kolóniáktól, de ők sohasem gondoltak magukra közösségként” ‒ magyarázza Alexandrina Kiss, a Fundatia Dezvoltarea Popoarelor kolozsvári fiókjának vezetője. Valójában több mikroközösségre utalnak a kifejezéssel: 

• a Désről származó, roma nyelven beszélő, magukat sátorosokként azonosító (corturari) nagy család (két kisebb közösséggel), akik a szemétlerakó bejáratához élnek közelebb, 
• és a többségében Szilágy megyéből származók, akik a szemétlerakó felső részén élnek. 

A Szilágy megyeiek „elrománosított” romák, akik korábban mezőgazdálkodással foglalkoztak, és akiket a Dallasban élő, újrahasznosítható hulladék válogatsávál foglalkozó rokonaik hoztak Patarétre. Kolozsvár 2000-es évek utáni növekedése a város termelte hulladék mennyiségét ‒ és közvetetten ‒ a munkaerő szükségletet is megnövelte ‒ tudtuk meg Cristina Raț szociológustól, aki a 2010-es kilakoltatás óta került szorosabb kapcsolatba a helyi közösségekkel. Néhányan a sátorosok közül is beházasodtak a fent élő családokhoz, egy időben pedig Hargita megyeiek is éltek a fenti részen.

„A pataréti közösségeken belül a rámpán élő családok a legmegbélyegzettebbek. A többi pataréti családtól eltérően ők sátoros roma családok, roma nyelven beszélnek, ez az ő anyanyelvük. Egész generációk nem jártak iskolába. Kevésbé férnek hozzá az oktatáshoz, másképp tudnak tájékozódni a városban: a hatóságokkal, a különböző szervezetekkel szemben jóval kiszolgáltatottabbak, kevésbé tudják jól kezelni ezeket az interakciókat a többiekhez képest” ‒ vázolta a helyzetüket Raț.

A közösségről

„Öt éves lehettem, amikor anyámmal és a testvéreimmel Kolozsvárra érkeztünk, nem is tudom, hogy is volt pontosan” – emlékszik vissza a kezdetekre, saját élete kezdetére F., egy halk szavú, többgyerekes anya. Családja kicsit jobban boldogul a közösségben, ez látszik a részleteiben kidolgozott, szoba-konyhás lakásukon. Egyedül F.-el sikerül telefonon egyeztetnünk. Románul beszélgetünk, de elmeséli, hogy a gyerekeik anyanyelvükként roma nyelven tanulnak meg hamarabb. Ez fel is tűnik, hiszen míg velünk románul kommunikálnak, addig egymás között a felnőttek és a gyerekek is roma nyelven beszélnek.

„Anyámmal mentünk hulladékot válogatni, mert a testvéreim mind kicsik voltak még. Szegény egyedül maradt a sok gyermekkel… apánk hamar meghalt” – elcsuklik a hangja, rátör az érzés, amit gyerekként élt át. Könnyezik, nem tudja folytatni. Több asszony is egyedül marad gyermekei nevelésével: ez az egyik legnagyobb kihívás, mert a családfenntartóvá váló anya nem maradhat a kicsikkel. Ha elmegy dolgozni, a kicsik a szomszéddal vagy a nagyobb gyerekekkel maradnak.

F. a rámpán élő sátorosok minden családjához elkísér, és bemutat nekik. A többiek bíznak benne, ezért is fogadják el az érdeklődésünk. Harminc éve van úton, él barakkban vagy improvizált házban, és ennyi ideje lakoltatják ki, égetik fel a menedéket a feje fölött, költöztetik el. Még reméli, hogy van kiút Patarétről, az állandó bizonytalanságból, a félelemből, hogy újra elűzik őket, ahogyan korábban már többször is megtörtént.

F. apja testvéreivel és azok családjaival Kolozsvár környékéről érkezett a fejlődő városba, ahogyan a kilencvenes évek elején többen a mai közösség idősebb tagjai közül. Ami közös volt az első családokban, hogy a Monostor negyed szélén, a Bükk-erdőben húzták meg magukat szekereikkel, és a hulladék válogatásából, értékesítéséből próbáltak megélni. 2003-ban Patarétre kényszerítették őket a hatóságok és azt mondták, hogy ott húzhatják meg magukat.

Miután 2015-ben végül elkezdték a már túlterhelt és törvénytelenül működő tároló bezárását, az ott élő családok egy része a tároló bejáratától nagyjából 100 méterre fekvő telekre költözött, míg több család a szeméttároló fenti részén maradt. Kézzel írt elővásárlási szerződésük jogilag érvénytelen, így hiába fizették ki a tulajdonost, akinek csak a keresztnevét tudják. A Pata-Cluj projekt keretében sikerült a korábbiaknál ellenállóbb barakkokat építeniük többnyire préseltlemezből. A Fundatia Dezvoltarea Popoarelor finanszírozásával egy-egy kályhát is sikerült beszerelni, a barakokat pedig napelemmel látták el, amely családonként egy-egy villanyégő működését teszi lehetővé. A 18 családnak összesen négy, alapra épített téglaháza van, a többiek mind improvizált barakkokban élnek.

Annak ellenére mesélnek az életükről, hogy már annyi felmérést készítő szervezet vagy cikket író sajtós járt náluk, akiktől segítséget reméltek: többen panaszolják, hogy mindíg csak a kérdések, aztán a kérdező eltűnik, ők pedig maradnak. Az is kiderül, sokszor olyan sajtósokban bíztak meg, akik nyíltságukat ellenük fordították, szegénységüket számukra megszégyenítő módon mutatták meg. 

A helyzet nem fehér-fekete, hiszen ha kis eredményeket is érnek el, sokan próbálnak tenni a patarétiekért. Az olyan strukturális problémákat – szociális lakások, szociális szolgáltatások hiánya, az erőforrásokhoz való egyenlőtlen hozzáférés, a legszegényebbek kitaszítása a városból –, amelyek fenntartják és újratermelik a pataréti mélyszegénységet, állami, önkormányzati és közösségi akarat nélkül nem lehet megoldani, hiába a civil szervezetek jó szándéka.

„Itt mind rokonok vagyunk, és amikor mi meghalunk, itt maradnak a gyerekeink, és így tovább, és így tovább.”

A barakkok között füstölögve égnek a hulladékok, a levegő fullasztó, ahogy összekeveredik a szeméttároló szagával. Próbálják maguk körül rendben tartani a helyet, de a szél újra és újra szétfújja a szemetet az oldalon ‒ mondja az egyik asszony. Gyors mozdulatokkal helyre raknak még egy-két dolgot a barakkjaikban, házaikban, mielőtt beengednek, majd megosztják velünk élettörténetük töredékeit, mutatják az ideiglenes személyi igazolványuk, iratot a betegségükről, papírokat a telek megvásárlásáról.

Vannak, akik távolságtartóbbak: egy férfi fotelben ülve figyel minket, ő szkeptikus: „mindennek semmi értelme ‒ mondja ‒, eddig is csak meggazdagodtak a cigányokból.”

Beleegyeznek, hogy mutassuk meg Kolozsvárnak ‒ a fejlődőnek, a kincsesnek, a multikulturálisnak, az egyeteminek ‒ saját embertelenségét, hogy a város, amely tehetősebb és szakmailag felkészültebb, mint a legtöbb romániai város, mégiscsak hagyja, hogy emberek így éljenek.

A szemétlerakó bejáratával szemben élő, hagyományos roma közösségéhez becsléseink szerint 18 család tartozik. A köztük lévő enyhe feszültség ellenére szoros rokoni kötelék tartja össze őket, többen egy Désről kényszerből Kolozsvárra költöző család leszármazottai.

„Tulajdonképpen egy kiterjedt családról beszélünk: a gyerekek más gyerekekről azt fogják mondani, hogy a testvérük, miközben valójában unokatestvérük ‒ példázza Raț a közösségen belüli kapcsolatokat. Ők egy kisebbségi kultúrát hordoznak magukkal, amelyet értékesíteni kellene. Sokkoló, hogy ezekkel a családokkal nyelvészeti szempontból senki nem foglalkozik, pedig ők anyanyelvükként beszélik a roma nyelvet, értékes kulturális ismereteik vannak.”

A történet a kilencvenes évekig nyúlik vissza, amikor Désről három testvér és családjaik a helyi viszályok miatt Kolozsvárra menekültek. Ők voltak F. korán elhunyt apja és testvérei. Az idősebbek visszaemlékezései szerint előbb Szászfenesen húzták meg magukat, de miután az ingatlant visszaigényelte az örökös, a Monostor negyed melletti erdőben, a Bükkben telepedtek le többedmagukkal. Szemetesekből válogatták a hulladékot, akkoriban még jóval több értékes vasat tudtak összeszedni és eladni. Szekereiket is használhatták még a szállításhoz – mesélik a legidősebbek. A Romani CRISS roma jogvédő egyesület egyik dokumentuma szerint hét évet éltek az erdőben. 

A Monostor negyed lakói is meg-megsajnálták őket, ruhát, ételt adtak nekik. Az ott töltött évekről olyan beszámolókat is olvashatunk, amelyek alapján időnként nem csak a helybéliek, de még egy-egy rendőr is segített nekik például abban, hová építhetik biztonságosabban a kunyhóikat. 

A közösségben van, aki még ma is ugyanott hagyja a hulladékválogatáshoz használt talicskáját, ahol a kilencvenes években is leadta, amit összegyűjtött. Sokan kisbabák, gyerekek voltak, amikor családjuk Kolozsvárra érkezett, és van, aki már Pataréten született, így csak az öregektől hallotta a régi történeteket.

A nyolcvanas, kilencvenes évekig visszanyúló emlékezésekre jellemző, hogy nagyon nehéz pontos időrendet felállítani az eseményekben: hol mennyi ideig éltek, mikor és miért kellett pontosan tovább menniük. Az biztos, hogy 2005-ben mindannyiuknak el kellett hagyniuk a Monostort.

[irp posts=”2547″ name=”Patarét: a kincses várost ellepi a szemete”]

 Amikor egyetlen megoldás a szeméttelep

„A monostori erdőben rendőrök és maszkosok többször minden holminkkal együtt ránkgyújtották a sátrakat, kalibákat. El akartak kergetni, de nem volt hová menjünk” – részletezi, amit még fel tud idézni F. Így emlékszik P. néni is, aki F. nagynénje: „șatra noastră”, azaz a „a mi családunk”, mondja, ahogy a népes közösségről beszél. 

2005-ben szekereiken vagy dubákban, villogó rendőrautó kíséretében a pataréti szemétlerakó távoli sarkáig „kísérték” őket, arra biztatva, hogy ott telepedjenek le. Akkor még jóval kevesebb családnak kellett volna segíteni, hogy beilleszkedjen a gyorsan fejlődő nagyvárosba, hogy biztos megélhetéshez jusson, és a gyerekek iskolába járhassanak. Hogy ne a város melletti szegregátumot növeljék. Mára a család népes közösséggé nőtt, fiatal felnőttekkel, kamaszokkal és olyan gyerekekkel, akik a szeméthegyre születtek. 

A kicsik víz és áram nélkül nevelkednek, születésük óta Patarét mérgező levegőjét szívják, és a gyerekek óvodai foglalkoztatásáról, beiskolázásáról sem a román állam vagy az önkormányzat valamelyik szerve gondoskodott, hanem a Fundatia Dezvoltarea Popoarelor, és a Norvég Alap támogatásával megvalósított civil kezdeményezésű, Pata-Cluj projekt.

„Hagyd, hogy égjen a cigányné lovakkal, mindennel együtt, mint a patkányok”

– vetette oda az egyik maszkos a 2006-os rendőri razzián, amikor egy asszony az égő ólból próbálta kimenteni a lovait. Alig egy évvel Patarétre költöztetésük után, 2006 novemberében két razziát tartottak a rámpán élők között, amelyek során verbálisan és fizikailag bántalmazták őket, elvették értéktárgyaikat, viskóikat felgyújtották.

A rendőri eljárás több túlkapását is rögzítette az áldozatok elmesélése alapján a Romani CRISS által összeállított dokumentum. A helyiek „bătaia mare”-ként emlegetik a brutális esetet, amelyben végül 12 év után, 2018-ban marasztalta el az Emberi Jogok Európai Bírósága Romániát, és kártérítés kifizetésére kötelezte.

„Utána szekérrel elmentünk a Monostorra, és ruhákat gyűjtöttünk a kukákból. Találtunk egy-egy paplant, pokrócot. Felégették a barakkjainkat, útra tettek, hogy ott többet ne maradjunk. Nem tudtuk, hova menjünk, annyi szerencsétlen gyermekkel. (…) Nem is aludtunk ott. Félelmünkben az erdőbe mentünk, és ott aludtunk inkább. Szekérrel mentünk, mert féltünk, rettegtünk, hogy jönnek éjjel, és megölik valamelyik gyermeket, mert ilyen ütlegelést nem láttunk. Ősz volt. (…)” – mesélte a történteket az egyik, kártérítésben részesülő férfi felesége.

 A panasztevők azután fordultak az Emberi Jogok Európai Bíróságához, hogy a hazai igazságszolgáltatási szervek sorra visszautasították az ügyet. Az Európai bíróság Románia elmarasztalását azzal indokolta, hogy a rendfenntartó szervek „a körülmények által nem indokolt és túlzott” erővel léptek fel néhány lopással gyanúsított állampolgár felkutatásáért, és a hatóságok nem vizsgálták ki megfelelően a rendőrségi akció esetleges „rasszista motivációját”.

Megfagysz éjjel, vagy eltüzeled a ruháidat?

A rámpán élők telepén, az arra vezető ösvényen nincs közvilágítás, a barakkokban nincsen áram, és az ivóvízellátás sem megoldott: esetleges, hogy tudnak-e a kapustól vagy egy másik közösségtől flakonokban vizet hordani. Nyitható ablaka is csak némelyik építménynek van –  igaz, a kinti levegő talán elviselhetetlenebb, mint a benti.

Bár a telkért, amin most élnek, fizettek, erről papírjuk is van, a kézzel írt szerződés jogilag érvénytelen, az áram és a víz bevezetése az informális házakba ezért sem lehetséges. Nem is lehet lakóterületként kezelni, hiszen ipari területen fekszik, a Terapia gyógyszergyár vegyi hulladéktárolójától körülbelül 50 méterre, a városi szeméttárolótól nagyjából 100 méterre.

Legtöbben alap és tetőzet nélküli, alig szigetelt barakkban laknak. A barakkok falait néhol deszkák erősítik, szőnyeggel vagy műanyaggal szigetelték, bent vagy a csupasz döngöltföld vagy linóleum és szőnyeg van a földön. A kis házak túlzsúfoltak, többségükben az ágyak elfoglalják az összes helyet. Mindez sokat jelent azoknak, akik hosszú ideig hulladékból, kartonból, nájlonból összerakott viskókban éltek. Az új, informális építményekbe a Fundatia Dezvoltarea Popoarelor egyik projektjével sikerült kályhákat szerelni, amelyek a korábbi, a bádogkannából improvizált  kályhákhoz képest biztonságosabbá tette a téli fűtést, és főzni is lehet rajtuk.

„Ezekben a kályhákban bármilyen tüzelő használható: mert nem tudtuk ellenőrizni a felhasznált fűtőanyagot, így ez volt a legjobb megoldás. A vállalkozó partnerünkkel is egyeztetve választottunk olyan típusú kályhát, amelynek főzőfelülete is van” – meséli Kiss Alexandrina, a FDP ügyvezető elnöke a pályázati úton beszerzett kályhákról. Nemcsak bármilyen fűtőanyag használható bennük, akár hulladék is, hanem főző és sütő részük is van. 

Akárcsak a kályhákat, úgy a napelemeket is pályázati úton sikerült felszerelniük minden család számára. Ezekkel barakkonként egy-egy égő működtethető, de konnektorokat nem képesek ellátni, így ez továbbra is problémát jelent, amelyet a helyiek generátorokkal igyekeznek pótolni, amelyek folyton elromlanak, és nagyon költséges a működtetésük.

„Ma rendes kapus van, ma kapunk vizet, hat bidonnal hoztam” – meséli az egyik fiatal apa, hogyan jutnak ivóvízhez. Az, hogy van-e főzéshez, tisztálkodáshoz víz, a szeméttároló kapusának jóindulatán múlik.

A vízért így is fizetniük kell, ezért a FDP most az ivóvíz elérhetővé tételén dolgozik. Alternatív megoldásként Hippo Water Roller hengeres vízszállító konténerek beszerzésén gondolkodnak, amelyekkel néhány tíz liter víz könnyen szállítható. A bidonokat egyébként olyan dél-afrikai közösségekben használják, ahol problémás a vízellátás – meséli Kiss az ötlet forrásáról.

Jövőkép a szeméttelepen

A csupasz domboldalon semmi sem védi az ott élőket az elviselhetetlen szagtól, az időjárás szélsőségeitől: nyáron a legrosszabb a terjengő bűz és a hőség. Ilyenkor inkább sötétedés után, fejlámpákkal dolgoznak a mérgező, de a túlélést biztosító körülmények között. Mégis van, aki nem tudja máshol elképzelni az életet, és miután sikerült itt felépíteni egy házat, a hulladékválogatásból beszerezni a napi betevőt, úgy gondolja, a városban vagy más településen nem tudná fenntartani a családját: 

„Itt szeretném megoldani a területtel, és maradni. Mérgező a szeméttől, de hová menjek? Itt szoktam meg, ez van” – magyarázza az idősebb nők egyike, aki úgy véli, a városban nem elég szociális lakást kapni, azt fenn is kell tudni tartani, munkát kell kapni, be kell illeszkedni a környezetbe. Olyan is van, aki attól tart, hogy egy tömbházban nem volnának biztonságban a gyerekek, hiszen kieshetnek az ablakon.

Kiss a 2015-ös esetet idézi fel, azt szemléltetve, mennyire nincs kapcsolatuk más életmóddal, a helyiekkel, mennyire kilátástalanok néhányan. Amikor két hétre leállt a szemétlerakat, az emberek egyszerűen éheztek, mert nem volt ötletük, hová mehetnének. Sohasem csináltak mást, csak hulladékot válogattak.

Főleg a fiatalok szeretnének új életet kezdeni, gyerekeiknek boldogabb jövőt biztosítani. Ez azonban közel sem annyira könnyű, mint azt sokan gondolják, hogy „bármit lehet, csak akarni kell”. Erről beszélgettünk az egyik fiatal apával, I.-vel, aki a Dallasból származik, de most feleségével a rámpán él. Erős testartású férfi, karján hegek, amiket korábbi összetűzésekben szerzett, ittak, verekedtek – magyarázza. Szívesen meséli, hogyan segített egyik asszony barakkját megépíteni, dolgozott építkezésen is, ezért tudja, hogyan kell. Fiatal felesége nem beszél, csak hallgat minket, kisfiuk bent alszik. Nemrég élnek együtt, esküvőjük nem volt, hiszen ahhoz pénz kell, legalább egy kis lakodalom nélkül nincs értelme – magyarázza.

A telepnek ezen a részén a nagyobb, téglából épült házak mögött egy vagy két kisebb barakk is van, ott élnek a fiatalabbak családjukkal. I. szabadkozik, hogy a préseltlemezből és egyéb anyagokból készült barakkjukat még nem sikerült befejezni, pénzre van szükség, hogy folytathassa, pedig télire meleg kell legyen: az első kisgyerek alig egy éves lesz addig, a télen érkező újszülött sem maradhat hidegben. 

„A szászfenesi Oncosban nagyjából egy hónapot dolgoztam, és rossz volt, mert a munka sok volt, a pénz kevés. Hetente fizettek, de keveset. Április-májusban dolgoztam a hűtőben, és 120 lejt adtak napjára. Reggel 6-tól este 10-ig dolgoztam, napi 16 órát, plusz még 2 óra az út. Igaz, egy-egy ebédet is kaptunk, és volt fél óra szünetünk 9-től. A Rosalnál kevesebbet adnak, de az Oncoshoz el kellett menni Fenes végébe, és már szállítás sincs: kelj fel 5-kor, hogy 6-ra érj oda” – magyarázza, miért szeretne inkább az egyik köztisztasági vállalatnál, a Rosalnál munkát kapni, ami helyben lenne.

A többi pataréti közösséghez képest a rámpán élők kaptak a legkisebb eséllyel állandó munkát a Rosalnál. Erre a problémára több szakértő, civil is kitért válaszában: az ok az lehet, hogy a Dallas és a Cantonului telepek jóval régebbiek és kiterjedtebbek, a rámpások pedig jövevények, akikre legelőször konkurenciaként tekintettek a már korábban Pataréten dolgozó családok. Nem kívántak voltak a városban, és nem nézték őket jó szemmel Patartéten sem.

„Jön a nyár, és itt halunk meg ettől a szagtól”

A Norvég Alap támogatásával 2014-2017 között futott Pata-Cluj projektben tizenkét különböző területen dolgoztak a pataréti közösségek inklúziójáért. A közösségek közötti kapcsolatokat építő kulturális tevékenységeket Szakáts István koordinálta az AltArt Alapítvánnyal. Elmondta, a helyiek igényeire válaszoló három lakhatási formában gondolkodtak:

„A pataréti projekt  nem előregyártott megoldásokat kínált, hanem arra alapozott, hogy az embereknek mire lenne szükségük. A Coastei utcaiak, akiket a városháza telepített Patarétre, városban, tömbházban képzelték el az életet. Voltak nagycsaládosok, akik társasblokkba mentek volna szívesen, mint amilyen utóbb megépült Szászfenesen is: ilyen körülmények között továbbra is támaszt tudnak nyújtani egymásnak. Például ha az egyikük elmegy dolgozni, rábízhatja a gyereket a szomszédban élő rokonra, máskülönben nem volna akire hagyja. A családok segítik egymást, ez Pataréten bevett gyakorlat. Ők úgy képzelték el, ha városba is költöznek, maradjon meg a Patarétre jellemző mikrotámogatási rendszer. A harmadik megoldás lett volna a legmegfelelőbb a rámpásoknak: kertes ház, mikrofarm-koncepció. Ebből végül nem lett semmi, de igényként megfogalmazódott” – tér ki  Szakáts arra a vidéki jellegű, de társas megoldásra.

„Szeretnék innen elmenni egy jobb helyre, de nincs ahová. Hová menjünk? Vajon találnának olyan helyet, ahová elköltöztethetnének minket innen?” – kérdezi I., ahogy többen is, akikkel szóba álltunk, hiszen más életmódot megismerni keveseknek volt lehetőségük. Akit életében többször kilakoltattak, elköltöztettek, akinek mindig megmondták, hol a helye, nem csoda, ha a megoldást, a jobb jövőt is mástól várja. Ezért is fontos szempont több civil kezdeményezésben, hogy ne a közösségek tehetetlenségét erősítsék kész megoldásokkal, hanem őket is bevonva, közösen gondolkodjanak, fogalmazzák meg, mire van szükségük, keressenek együtt megoldásokat. Hogy segítsék őket kézbe venni saját sorsuk irányítását, de ne irányítsák őket.

„A román rendszer hiányossága,

hogy gyakorlatilag az identitáshoz való jogot ahhoz köti, hogy képes-e vagy-e magadnak lakást biztosítani” – fogalmaz Cristina Raț a román állam bevett eljárásáról, hogy a személyazonossági kiállítását állandó lakhelyhez köti. Ezzel több probléma is van, például egy munkaadó egyből visszautasíthatja a munkakeresőt, ha látja, hogy nincs állandó lakhelye, vagy hogy az illető Pataréten él.

Ahogyan a többieknek, úgy I.-nek is csak ideiglenes személyazonossági igazolványa van, sokaknak születési bizonyítványt is csak a Pata-Cluj projektben sikerült kiállíttatni. I. azt is elmeséli, hogy állandó személyi hiányában az országot sem hagyhatja el. Hiába ment volna Nagy-Britanniában dolgozó testvérével külföldi munkát vállalni, szegénysége ellehetetleníti, hogy szabadon mozogjon.

„Találtam egy helyet, amit bejelenthetnék lakhelyként, de 600 lejt kértek érte. Egy másik pedig 1000 lejt” – meséli, milyen áron volna megoldható a helyzet. Ezt az összeget akár hónapokba is telhet összekuporgatni a hulladékválogatásból, napszámos munkából.

Raț Cristina arra is mond több államban működő példát, hogy az állandó lakhely nélkül élők személyijébe egy szociális központ címe kerül, így nem kerülnek hátrányos helyzetbe lakhatási körülményeik miatt, nem bélyegzik meg, és semmilyen állampolgári joguktól nem fosztják meg őket.

A szociális lakás nem a legszegényebbeknek való

A rámpán élők közül senki nem nyújtott be kérvényt szociális lakásért sem a polgármesteri hivatalnál, sem a Pata-Cluj keretében, ami érthető is, ha arra gondolunk, hogy Patarét kevésbé szegény részéből sem kapott korábban soha senki szociális lakást. Nem érték el a megfelelő városházi pontszámot. Azért is lehetséges, hogy a Pata-Cluj projektben sem igényelték, mert számukra más típusú lakhatás felelt volna meg, mint a városi életben jártasabb helyi közösségek számára – véli Raț Cristina. Úgy látja, az állam és a kolozsvári közösség felelőssége is segíteni a pataréti gyerekeknek, hogy más életet választhassanak, mint amilyet szüleik élnek.

Pata-Cluj dokumentumfilm

„Hiába a költségvetésből biztosított összeg szociális lakások vásárlására, ha az aktuális kritériumrendszer alapján a szeméttelepen élők nem kaphatnak ilyen lakást” – mutat rá Kiss a kolozsvári önkormányzat diszkriminatív eljárására, amellyel a legszegényebbek számára teszi lehetetlenné, hogy szociális lakáshoz jussanak. Ez ellen az eljárás ellen küzd évek óta a Desire Alapítvány is.

„Kolozsvár helyi tanácsának 434/16.12.2015-ös határozata a szociális lakások odaítélésének kritériumaira vonatkozóan nem tartja tiszteletben a 2000. augusztus 31-i, 137-es számú kormányrendeletet a diszkrimináció összes formájának megelőzéséről és büntetéséről, amelyet a 2002-i 48-as törvénnyel hagytak jóvá, és kiegészítették a 77/2003-as kormányrendelettel, amelyet a 2004-i 27-es törvénnyel hagytak jóvá. Továbbá ezek a kritériumok a marginalizált közösségekhez tartozó kérvényezőket nem jogosult pályázóként olyan indokok alapján zárják ki, amelyek nem jelennek meg a lakhatási törvényben. Ezek a kritériumok egyenlőtlen módon kezelik ezeket az embereket, nem számolnak pontot a krónikus betegségekért vagy nem veszik figyelembe, hogy lakhatási körülményeik az improvizált lakásokban bizonytalanok; közvetett módon diszkriminálja őket azért, hogy gazdasági helyzetük miatt nem volt lehetőségük felsőfokú végzettséget szerezni, amelyet a helyi tanács 434/2015-ös határozata túlzott mértékben értékel a többi kritériumhoz képest” – olvashatjuk az alapítvány honlapján a problémát tematizáló számos cikk egyikét. 

A Desire különböző formában tesz azért, hogy a szociális lakhatás a leghátrányosabbak számára is legyen hozzáférhető Kolozsváron: javaslatot tettek a kritériumok módosítására, petíciót terjesztettek az Emberi Jogok Európai Bírósága elé a szociális lakások diszkriminatív kritériumrendszerére figyelmeztetve a szervet, folyamatosan részt vesznek az önkormányzat nyilvános vitáin, köztéri akciókat, nemzetközi fórumokat szerveznek. 

A szociális lakások odaítélésének körülményei törvénytelenek és diszkriminatívak az önkormányzattal szembeni perben született 2017-es döntés szerint, ez Emil Boc polgármesternek 3000 lejes büntetést jelent. Az önkormányzat fellebbezett a döntés ellen, a Legfelső Semmítő- és Ítélőszék döntése novemberre várható.

Kolozsváron évente 300-400 kérvényt nyújtanak be szociális lakásra, ehhez képest a kiosztott lakások száma ennek tíz százalékát sem éri el. Évente egyre kevesebben igénylik a szolgáltatást, hiszen esélytelennek látják, hogy kapjanak. Az önkormányzatnak arról a szándékáról, hogy a piacról vásároljon szociális alapon kiosztandó lakásokat, a Desire Alapítvány megjegyzi, sokkal nagyobb igényről lehet szó, mint amit a kérvények száma mutat, hisz ez 2010-ben 3820 volt.

„Nem lehet pusztán a politikai nyomásgyakorlásra koncentrálni,

miközben a közösségnek a mindennapi szükségletei figyelmen kívül maradnak” – fogalmaz Raț, és azt, hogy a rámpán a legrosszabbak a lakhatási körülmények, kiegészíti a sátoros romák közösségének erősségeivel: „Van néhány tényező, ami miatt könnyebb ezzel a közösséggel dolgozni. Viszonylag kis közösség, mindannyiukat erőszakkal költöztették Patarétre, többségük a csendőrség egy 2005-ös akciója során a monostori Bükk-erdő környékéről, ahol hulladékgyűjtésből és -értékesítésből éltek. Jól szervezett családok, nincsenek elhanyagolva a gyerekek. Szegénység van, de nincsen családon belüli erőszak, szociális beavatkozásra lenne szükség. Nincsenek drogfogyasztási vagy más olyan problémák, amelyek összetett beavatkozást igényelnek. Szükséghelyzet van, de eléggé nyugodtan lehet dolgozni a gyerekekkel, családokkal.”

„Mivel térben is izoláltabbak, sokkal szorosabb családi kötelék tartja őket össze, de sokkal nehezebb körülmények között is élnek, sokáig kimaradtak a pataréti projektekből is. Nem azért, mert a szervezetek nem szerették volna bevonni őket, inkább mert kényelmetlenül érezték magukat, úgy élhették meg, hogy a többi pataréti közösség nem megfelelően viselkedik velük” – értelmezi a rámpások helyzetér Raț.

Hozzáteszi: mióta 2012-ben először alakítottak ki teret gyerekfoglalkozások számára katonai sátorból a közösség tagjaival és önkéntesekkel, sokminden változott úgy a rámpán élők jövőképében, mint a viszonyában a többi pataréti közösséggel.

A 2017-ben zárult Pata-Cluj projektben mind a négy pataréti közösség részt vett. A rámpán élők esetében a gyerekek beiskolázása bizonyult elsődlegesnek: „A többi közösségben már volt busz, amely a gyerekeket naponta iskolába szállította, volt iskolai mediátor, aki érdeklődött a gyerekek beiskolázásáról, voltak sokakat bevonó after school-programok, működött a Desire Alapítvány ROMEDIN projektje is, amelynek szintén volt after school része is, a ProRoma is szervezett suli utáni és második esély típusú foglalkozásokat” – fejtette ki a szakember.

A rámpás gyerekeket először kolozsvári iskolákban próbálták elhelyezni, de az inkluziós kísérlet nem volt sikeres, tudtuk meg Rațtól.

„Nagyon sok probléma adódott a kolozsvári közösség részéről, különböző magyarázattal a kolozsvári iskolák – kettő kivételével – nem akarták fogadni ezeket a gyerekeket.” Utólag, a többi tanuló szülei részéről jövő nyomás hatására, a pataréti gyerekeket átköltöztették két vidéki iskolába, amelyekben már tanultak roma fiatalok.

„Sokat változtak: például mióta oviba járnak a gyerekek, tiszta zoknit kérnek. Lassú a változás, de már jobb életkörülményeket szeretnének, mint korábban” – sorolja az FDP vezetője az apró eredményeket, és megmutatja az általuk beszerzett kályhákban sült kenyerek egyikét.

Patarét Kolozsvár rejtegetett arca

A pataréti marginalizált közösségek története összefonódik Kolozsvár fejlődésével, és az 1960-as évekig nyúlik vissza – áll a szemétlerakó kialakulását és jelenét dokumentáló kiadványban (Pata, 2016). 

„Ahhoz hasonló módon, ahogyan annakidején százezrek jöttek romániai falvakból a szocialista iparosítás hullámaival, és  Kolozsváron telepedtek le városi munkásként, a pataréti/dallasi „vidéki származású” lakosságot is a növekedésben lévő város erőforrásai vonzották. Személyes elbeszélések szerint annakidején a területen, ahol ma a Dallas nevű kolónia van, több szemétlerakó is volt, ahol a város gyárai a szocialista gazdaság sajátos hulladékait tárolták.” 

Az első önkormányzati területbérleti szerződés 1971 decemberében született, ekkor Pataréten, Kolozsvár központjától alig 6 km-re hivatalosan kezdetét vette a szeméttárolás. Az időközben 3,21 hektárról 8,94-re nőtt szemétlerakó területét Kolozsvár önkormányzata 1993-ban kisajátította.

Az évek során egyre magasabb szeméthegyek emelkedtek, közben a várostól elszakadva itt élő és dolgozó emberek száma is növekedett: egy részük a hulladékválogatás kínálta munkalehetőség miatt telepedett Patarétre, többeket pedig a különböző városvezetés kényszerített oda.

Az ország szeméttárolóinak működését szabályozó 2005-ös kormányrendelet a pataréti lerakatot B kategóriájú alkalmatlan tárolónak nyilvánította, működésének leállítását 2010-re tűzte ki –  2015-ig működött. A 2015-ben megnyitott, „ideiglenes” lerakó is csak 6-7 hónapig működött volna, amíg elkészül az új szemétfeldolgozó állomás, amelyre még ma is várnak a kolozsváriak. „Most épp nem késik az integrált hulladékfeldolgozó állomás (Centrul de Management Integrat al Deșeurilor) megnyitása, mert a legújabb határidőt az új kivitelezővel 2023-ra tűzték ki, de már idén elkészül az első része, ami használható is lesz” – próbálta 8 évvel az eredeti határidő lejárta után jobb fényben feltüntetni a helyzetet Alin Tișe, a Kolozs Megyei Tanács elnöke az áprilisi tanácsülésen. 

A sokat vitatott projekt milliós nagyságrendű európai uniós pénzeket nyelt már el, hiánya miatta a megyei tanácsot már több ízben megbírságolta a Környezetvédelmi Őrség (legutóbb 2018. márciusában 100 ezer lejre, a szeméthegy melletti mérgező csurgaléktó kialakulása miatt). A 4 éve működő ideiglenes tároló túlterhelt, emiatt az integrált szeméttároló elindításáig Marosvásárhelyre és Nagyváradra is szállítanak át Kolozsvár szemetéből. Ennek költségeit a kolozsvári lakosok fizetik ki megemelt szemétszállítási díj formájában.

Ironikus módon ugyanezen az ülésen arról is beszélt Tișe, hogy nagy problémák vannak az integrált állomással, ugyanis kiderült, hogy az egyik tárolórész falának szélessége nem megfelelő, így nem kaphat működési engedélyt:

„Persze, nagy bajok vannak az integrált szemétfeldolgozó állomással, nagyon jól tudják. Most fedeztük fel, hogy az egyik tároló falai nem megfelelőek, mert a Napoca cég az építkezés során hozott döntéssel lecsökkentette a falak vastagságát, az Országos Katasztrófavédelmi Felügyelőség nem akarja engedélyezni azokat a tárolókat, amelyek fala 4 cm vastag 6 cm helyett. Nem kapunk engedélyt az Országos Katasztrófavédelmi Felügyeléségtől! Most véleményeztetjük a tárolót, hogy lássuk, milyen módon lehet megszerezni az engedélyt.”

A megyei tanács július 23-i sajtótájékoztatójában az alkalmatlan szemétlerakó lezárásán kívül a földcsuszamlást visszatartó fal építésére térnek csak ki, arra nem, hogy kaptak-e végül engedélyt az integrált szemétfeldolgozóra.

A pataréti szeméttároló bezárása viszont szociális következményekkel fog járni: a főként hulladékválogatásból élő közösségek munkalehetősége jelentősen megcsappan. A folyamat már elkezdődött: megszűnt a hulladékválogatás lehetősége napszámosként, a hulladékfeldolgozást részlegesen automatizálták, kötelezővé vált a városi hulladék szelektív gyűjtése. A patarétieknek nincsen sok alternatívájuk: sokan nem ismernek más munkaformákat, nem jártasak a városban, és lakhatási körülményeik is megnehezítik az elhelyezkedésüket a munkaerőpiacon.

Az önkormányzat civilek munkájával ékeskedik

A kérdésre, hogy milyen programokat folytat Patarét leghátrányosabb közösségének támogatására, a polgármesteri hivatal a Fundatia Dezvoltarea Popoarelor munkáját is megemlíti. A válaszból úgy tűnhet, hogy a szervezetet az önkormányzat működteti, és a megfogalmazás módja olyan értelmezést sugall, hogy részük volt a kályhák és napelemek beszerzésében is:

„Szintén a pataréti családokért dolgozik a Fundaţia Dezvoltarea Popoarelor, amelyet az Egészségügyi és Szociális Igazgatóság támogat, a 1998-as 34-es számú és a 2005-ös 350-es számú törvény alapján. Az alapítvány szülőket és gyerekeket támogató programokat folytat, szülés előtti felkészítőket tart, támogatja képességeik értékesítését, segíti az anyákat, akiknek 2 év alatti gyerekük van, stb. Partnerségben az alapítvánnyal a rámpán élő családok menedékeit napelemekkel látták el, amelyek áramot biztosítanak. Ugyanakkor fáskályhákat is beszereztek.”

A szervezet képviselőinek elmondása szerint költségvetésük mindössze 25%-át teszi ki a hivatkozott törvények alapján folyósított támogatás, melyért minden évben pályázniuk kell, és amelyet támogatottjaik száma szerint kapnak. Az önkormányzat másik állításában is van igazság: az FDP valóban kötött együttműködési megállapodást a városháza Egészségügyi és Szociális Igazgatóságával azért, hogy engedélyt szerezzenek a napelemek felszereléséhez. A kályhák és napelemek beszerzését azonban másik pályázat tette lehetővé, az önkormányzat anyagilag nem finanszírozta a projektet.

Kolozsvár önkormányzata, annak ellenére, hogy saját forrásaiból is megoldhatna pontszerű problémákat, külső forrásokból igyekszik finanszírozni a pataréti közösségeket megcélzó projekteket, érvel Raț: „Támogathatná azoknak a patarétieknek a tömegközlekedését, akik bejelentkeztek a Megyei Foglalkoztatási Ügynökségnél, támogathatná a bérletüket az egyetlen, Patarétig közlekedő vonalra. Ezzel ösztönözhetné és támogathatná a közszállítási vállalatot is, hogy gyakrabban és szombat-vasárnap is működtesse a járatot, amellyel a Pataréten élők ki tudnak mozdulni a telepről, ahol nincs orvosi ellátó egység, csak néhány bolt, amelyekben magasabbak az árak, mint Kolozsváron (…). Van egy sor nagyon konkrét dolog, amelyek nem igényelnének nagyobb ráfordítást a költségvetésből, mint a város karácsonyi díszkivilágítása (…), vagy egy projektbemutató esemény költségvetése… Tehát kis ráfordítással jelentős változásokat hozhatna a patarétiek életében.”

„Ha van rá akarat, meg lehet változtatni a helyzetet”

– véli Kiss. Szerinte a fennálló helyzet oka az előítéletekben és diszkriminációban keresendő: „Nem látjuk a szegénységet. Ha nem laksz megfelelő körülmények között, nehéz iskolába küldeni a gyerekeket. Ha magad nem jártál iskolába, nem tudsz más munkát végezni, mint amit megtanultál, a hulladékválogatást. Jó lenne a társadalmi-szakmai integráción is dolgozni, de hogy ennek eredménye legyen, türelemre is szükség van a többség részéről” – mutat rá Kiss egy hosszútávú szociális program szükségességére, amelyre Kolozsvárnak van elegendő anyagi és szellemi erőforrása:

„A város megoldhatná a patarétiek helyzetét, nem kell az államra várni. Elég gazdag, hogy megtehesse. Nem tudom, hogy a tanács szintjén szeretnék-e megoldani. Tökéletes kifogás, hogy minket, civil szervezeteket támogatnak, így senki sem mondhatja, hogy semmit nem tesznek. Valamit tesznek, de ahhoz képest, hogy mennyire lennének képesek, ez kevés. Attól függ, mire akar fordítani a város, az utolsó városimázs-videóból is látszik, hogy mi a prioritás: varázslat, előadások, fesztiválok.”

Az FDP fundraisere arról is beszámol, hogy a kolozsváriak előítéletei a patarétiekkel szemben az adománygyűjtést is megnehezítik: oktatásra, a szegények segítésére szívesen adnak, de ahogy meghallják, hogy Patarétről van szó, elzárkóznak. Általában két típusú reakcióval találkoznak: vannak, akik örömmel hallanak munkájukról, szívesen bekapcsolódnak önkéntesként is, a legtöbben azonban érdemtelennek találják a patarétieket a segítségükre.

A patarétiekkel szembeni diszkriminációnak két vetülete van, magyarázza Raț Cristina: az egyik etnikai színezetű, a másik magukkal a szegényekkel szemben elutasító. Életkörülményeik miatt nincs lehetőségük más munkát végezni, mint amit senki más nem vállal, de ezt a munkát a közösség nem ismeri el hasznosként, így éppen az általuk végzett munkával bélyegzi meg őket:

„Úgy mutatják be a patarétieket, mint akik a szeméten élnek, abból esznek, nem mint olyan emberek, akik 7-kor kelnek és dolgoznak, nyáron pedig, amikor elviselhetetlen a szag, éjszaka válogatják a hulladékot.”

A kirekesztés másik vetülete a szociális juttatásoktól való függőség mítoszára épül: „Amikor azt hallom, hogy ne adj halat, hanem tanítsd meg horgászni, felháborodok, mert igazságtalan, hiszen ők nem férnek hozzá a munkaerőpiachoz. Tíz év alatt nem lehet egy több évtizedes problémát megoldani, ez az elképzelés veszélyesen illuzórikus” – teszi hozzá. 

„Azt gondolom, hogy a kolozsvári közösségnek és az államnak is vállalnia kell a felelősséget azoknak a családoknak a helyzetéért, akik történeti diszkrimináció áldozatai. Nem várhatjuk, hogy ezek a családok maguktól integrálódjanak a munkaerőpiacra, miután évtizedeken keresztül a társadalom peremén éltek megbélyegezve, olyan munkát végezve, amelyeket senki nem vállalt. Ezeket a családokat kárpótolni kell azért, ahogyan személyes életük megtestesítőjévé vált egy történeti jellegű diszkriminációnak” – véli Raț. 

Ahhoz, hogy a pataréti szegregált telepek megszűnjenek, szükség van politikai akaratra, és a szakmai hozzáértésen kívül – amelyet több kisebb-nagyobb civil projekt is bizonyított – a kolozsváriak támogatása is elengedhetetlen. Mindez annak belátásán is múlik, hogy egy marginalizált közösség tagjai nem képesek egyik napról a másikra életmódot változtatni.

Júliusban négy kisbaba született a pataréti sátrasok közösségébe. Még nem tudják, hogy jobb helyen is élhetnének, mint Patarét, nem tudják, hogy a kolozsvári szülészeten velük egyszerre világra jövő csecsemőknek jobb esélyük van a boldoguláshoz, nem tudják, hogy felnőttként nagy valószínűséggel a hulladékválogatás vár rájuk, kirekesztés és megbélyegzés, amiért egy szeméthegyre születtek. Mi tudjuk. Kérdés, hogy mit teszünk.

A riport feltáró munkáját a Jogi Erőforrásközpont Alapítvány (CRJ) finanszírozta a romák lakhatási viszonyait és a nyilvános elszámoltathatóságot vizsgáló projekt részeként. A cikk tartalma nem feltétlenül tükrözi a CRJ álláspontját. A teljes felelősség a cikk tartalmáért, beleértve az információk pontosságát és koherenciáját kizárólag a szerzőre és a megjelentető sajtóorgánumra hárul.

Documentation for this article was supported by the Foundation Centre for Legal Resources (CLR), as part of a project looking at Roma housing and public accountability standards. The content of this article does not necessarily represent the position of the CLR. The whole responsibility for the article, including regarding the accuracy and coherency of the information, solely belongs to the author of the article and the media outlet which publishes or re-publishes the article.

Documentarea pentru acest articol a fost sprijinită de Fundația Centrul de Resurse Juridice (CRJ), făcând parte dintr-un proiect ce analizează situația locuirii romilor și standardele de responsabilitate și răspundere publică. Conținutul acestui articol nu reflectă în mod necesar poziția CRJ. Întreaga răspundere pentru articol, inclusiv din perspectiva acurateței și coerenței informației aparține în exclusivitate autorului articolului și instituției media ce publică sau preia articolul.

The post Patarét Kolozsvár lakmuszpapírja appeared first on Átlátszó Erdély.

„Eddig csak leszigetelték a házakat, de már most rendezettebben néz ki az utca, hogy ők nincsenek benne” – fogalmazott a város alpolgármestere, Lőrincz Helga.

A Fehér megyei kisvárosba érkező busz a központban, a felújított nagyenyedi vár lábánál áll meg: körös-körül szépen felújított épületek, köztük a tekintélyes Bethlen Gábor Kollégium, majd a városháza következik. Számos kis borpince jelzi, hogy Enyed hagyományos borvidék.

A Bethlen utca a tájékozatlan látogató figyelmét is felkeltheti, hiszen a vár bejáratával szemben nyíló macskaköves utca többemeletes ódon lakóházai hívogatják a kíváncsi tekintetet. A Bethlen utca csendje, az elhagyatott romos épületek, a betört ablaküvegek mondhatnák el az itt élt családok és a szomszédokban felgyűlt düh és harag történetét, mesélhetnének az elszabadult indulatokról, az esti mulatozásokról és azoknak a szülőknek a próbálkozásairól, akik évekkel ezelőtt megpróbáltak kiköltözni a református egyháznak visszaszolgáltatott épületekből, de a szociális lakásra benyújtott kérésükre nem kaptak választ.

Határ utca hány szám?

Ha valaki nem ismeri Nagyenyedet, és térképen keresi az új, épülő szociális lakónegyedet, ami mellé a konténerlakásokat is helyezték, hamar rájön, hogy valóban határon van ez a terület: itt ér véget ugyanis a városból kifelé vezető mezei út, a Határ utca.
Aki saját szemével fedezné fel a vidéket, és a helyiektől érdeklődik a Határ utcáról, azt készségesen a Bufa, azaz a legrégebbi cigánytelep felé fogják irányítani. Ide tervezik a szociális negyedet, és itt kaptak helyet a központból konténerlakásokba kiköltöztetett családok is a város két romatelepe, a Bufa és a Poligon mellett.

„Én örülök, hogy jöttek, már kevesen voltunk. Legalább a mieinkkel vagyunk egy helyen” – magyarázza egy Bufa felé igyekvő nő, hogy miért örvend a szomszédságukba telepített jövevényeknek.
A fiatal, napbarnította arcú nő, amint észrevesz, egyből kiszúrja, hogy nem vagyok helyi – így kezdünk beszélgetni. A Bufán született, egyedül neveli a kisfiát. „Holnap jönnek értünk, visznek kocsival a szőlőbe. Nem nehéz munka, de vigyázni kell, hogy a szőlőt meg ne sértsük” – meséli az alkalmi munka részleteit.
Még a szocsiálba dolgozik, mondja, mintha a segélyért elvégzett közmunka valódi munkahely lenne. Más napszámos munkalehetőségről nem tud: majd szüretkor lesz még rájuk szükség, teszi hozzá.

Poros út vezet a Bufa felé: házak és egy gyár mellett halad, majd lassan véget ér. Újabb házak tűnnek fel a távolban – ez már a telep, de csak egy-két téglaház és pár viskó látható a sűrű fáktól. Itt mutatják a „bufások”, merre találom a szükséglakásokat, egy öregasszony pedig még az utolsó tíz méteren is elkísér.
„Érdemes egy fotót csinálni a telepről, vannak putri vályogházak, és vannak szép teraszosak is” – hallom Lőrincz Helga alpolgármestert, amint az irodájában ülve a telep „érdekességét” leírja.
A Bufa telep történetét is ő meséli el: „Egy Bufa nevű cigány népes családjával élt ott: vécekihordással foglalkoztak. Annak idején, amikor még a cigányok is rendesebbek voltak, valamiféle mesterséget is ismertek. Persze ez mindenhol eltűnt, ahogy a cigányoknak is a vállalkozó kedve. Sokan oda költöztek időközben.”

Akik nem költöztek maguktól, azokat odaköltöztették – folytathatnánk a történetet, hiszen a Poligon is kilakoltatással jött létre 2010-ben – ők élnek a legtávolabb a várostól, a legnagyobb szegénységben és teljes iskolázatlanságban.
„Ha egyszer valami beavatkozás történik, egységesen fog történni” – kezdi magyarázatát zavart tanácstalansággal a városvezető a Poligon jövőjéről „Ők a legvisszamaradottabbak, kijár a szociális osztály, de nincsen bennük együttműködési szándék – mondja az iskolázatlanság okáról. – Senki nincs, aki minden reggel elmegy, megfogja a gyermek kezét és elhozza az iskolába, fizikai képtelenség egyelőre. Felszólítást kapnak állandóan” – részletezi az önkormányzat álláspontját.

A kerti sütések illatát érezni a levegőben, egy nő a háza előtti kályhán készíti az ebédet – mintha egy nagy piknikezés folyna, csak nem olyan vidám, és soha sincs vége.

A szükséglakások inkább konténerek, mint otthonok

A konténerlakások környéke a forró déli órákban csendes, a Bethlen utcaiak közül sokan nincsenek új lakóhelyükön. A szükséglakások körül rend van, a lakók láthatóan alternatív megoldásokkal próbálják a szűkös lakásokat kiegészíteni: bútorok hevernek letakarva, improvizált fészerben biciklik, még egy kisebb szükségkonyha is van az udvar egyik részén berendezve.

Nem férnek el a hat négyzetméteres (családok esetén tizenkét négyzetméter) szükséglakásokban, de ha a vaskályha be is férne a konyhába, akkor sem használhatnák, mert tűzveszélyes. Nem tudják, mi lesz télen: a falak vékonyak – mondják –, a fűtés elektromos árammal pedig drága.
„A lakást fotózza nyugodtan, de engem ne, mert ismernek a városban” – mondja az idősödő férfi, aki diabéteszes, így kaphatott volna szociális lakást a városban: „Negyedik emeleti garzonba nem tudok felmenni, inkább költöztem ide.” Ő egy konyhányi részt épített kívülről az „egyszobás” konténerhez. Itt állnak – inkább felhalmozva, mint elrendezve – a régi lakása emlékei, egy aragáz, egy felakasztott csillár, a falakon fényképek.

Egy konténerben nagyjából egy kétszemélyes ágy fér el,

van aki egész szobabútort kellett a városban hagyjon – nem volt hová tennie. „Bezsúfoltak minket ide és itt hagytak” – mondja az üzletből két gyerekkel érkező, ideges nő: szerinte nagyon messze van az állomási kisbolt, nincs akire hagynia a gyerekeket, amíg az üzletbe megy. A férje dolgozik az autópálya építésénél, nem fog itt maradni – ismételgeti hol határozottabban, hol elbizonytalanodva.
„Az éjjel is ránktörtek, nem volt, aki megvédjen, itt voltam a gyerekekkel” – panaszolja a nő, milyen éjszaka az új szomszédsággal. Szerinte szemben azzal, amit a Bufában mondtak, és amit az alpolgármester asszony is mesélt, nem békés az együttélés a két roma közösség között. „Rossz példát látnak itt a gyerekek, a ház elé sem engedhetem ki őket.”

Az alpolgármester ellenben úgy látja, a kitelepítéssel nem romlott a közösség helyzete, nem marginalizálták őket, hiszen szerinte az új hely nincs is sokkal messzebb a várostól, van víz, villany, csatornázás, és még pozitív példát is láthatnak, hiszen a Bufában van, aki külföldön dolgozik, és saját házat épít.

„Amikor kiderült, hogy ki az, aki házba, tömbházba költözik, kik azok, akik konténerekbe, akkor jöttek olyan panasszal, hogy nem tudnak gyalog feljönni a városba, mondtuk, hogy maradhatnak ott lent, nem kell feljönniük a városba, és ha fel kell jönni, megoldják. Buszjárat nincs, mert van egy másfél kilométeres útszakasz, amin nincs aszfalt. Nem ez az egyetlen lakónegyed, ahol nincsen aszfalt.”

Érdekes kontraszt, hogy míg megjegyzi, milyen jó hatással van a város különböző pontjain szociális lakásokban elhelyezett romákra az új környezet, hogy Felenyeden a szomszédok jó példája és a biztonságos lakhatás miatt sokkal inkább beilleszkednek a roma családok, később mégis azt állítja, hogy a kilakoltatás a város szélére, a már meglévő két romatelep mellé jó hatással lesz az oda költöztetettekre, hogy nem rontottak, hanem javítottak a lehetőségeiken.
„Gond a távolsággal nem kéne legyen. Iskolabusz eddig is járt oda, a távolság nem nagy. Normális lakónegyedet akarunk kialakítani. A Bufa negyed elején is modern házak épülnek. Nem akartuk mi a világ végére küldeni őket” – fejti ki Lőrincz, és hozzáteszi, az önkormányzatnak itt vannak telkei, csak így tudtak segíteni.

Nulla felé tart a kommunikáció kirekesztett közösségekkel

„Bárcsak volna valaki, akivel úgy tudnék beszélgetni, mint S.-szel, mert ők eljöttek hozzánk, a régi lakásunkban fogadtuk őket. Látták, hogy mi is rendes emberek vagyunk. Mindenben próbáltak segíteni” – idézi fel a kilakoltatott nő azt, amikor évekkel ezelőtt néhány kolozsvári jogvédő megpróbált a visszaszolgáltatott épületekben élő családokon segíteni, hogy rendezzék a papírjaikat, és szociális lakáshoz jussanak.
Nagyenyeden sok más erdélyi településhez hasonlóan nincs olyan jogvédő szervezet, amely kiállna a sokszor írástudatlan emberekért. Bár néhány karitatív szervezet Enyeden is tesz kisebb lépéseket a helyi roma közösségek érdekében, jogvédelemben jelentős beavatkozásra nincs helyi civil törekvés, sem érdekképviselet. Minél kisebb egy település, annál erősebbnek tűnik a tehetetlenség, a marginalizált közösségek iránti szolidaritás hiánya.

A város elöljárója szerint, aki a konténerlakások ötletgazdája is, sikeres módszer volt, hogy a kilakoltatás előtt állókat utolsó pillanatban értesítették a végrehajtásról, hiszen ezzel megelőzhették az értelmetlen vitákat. Elmondta, hogy évek óta tudható, hogy a kilakoltatásra sor fog kerülni, mert az ingatlanok már újra a református egyház tulajdonában vannak.
„Mi nem kommunikáltunk velük. A püspökséggel többször egyeztettünk. Médiába sem jelentünk meg, nem kekeckedtünk azzal, hogy úgyis ki fogunk lakoltatni benneteket, elkészültek a szociális ankétok. Csak akkor akartuk jelezni, ha már megérett rá a helyzet. Elkezdtük a vásárlást, meghoztuk a határozatokat, ellenőriztük a törvényes keretet” – meséli Lőrincz, aki szerint, bár kezdetben volt néhány elégedetlenkedő azok között, akik nem a városban, szociális lakásban, hanem a konténerlakásokban kaptak helyet, mára szinte mindenki elfogadta a helyzetet.
A város határában elhelyezett családokat folyamatosan ellenőrzi a rendőrség és a szociális osztály, főleg a Bufában élőkkel való összetűzések elkerülése miatt – tudtuk meg. Maguk az érintettek ezt másképpen látják, ők úgy érzik, nem érdeklődik felőlük az önkormányzat.

„Szegénynek lenni nem jó”

Szinte nem telik el úgy hónap, hogy ne hallanánk hírt egyik vagy másik önkormányzat olyan lépéséről, amely megnehezíti a nehéz sorsú közösségek életét. Nem ritka ennek a szélsőséges formája, egész közösségek kiköltöztetése a település perifériájára.

„Vannak pozitív példák, de nem ez jellemző. Vidéki önkormányzatok esetében gyakoribb a forráshiány, a bénultság, a tétlenség. Van Nemzeti Roma Integrációs Stratégia, vannak intézmények, de az integrációt szolgáló közpolitikák finanszírozása hiányos, hatékonyságukat, eredményeiket nem monitorizálja senki következetesen. Ezeken kellene javítani. Ebben nemcsak az önkormányzatok tétlenek” – válaszolt az Átlátszó Erdély kérdésére Fosztó László, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa a főként roma családokat sújtó eljárások hátteréről.

A marginalizáció megfékezését előíró törvények megkerülése, elhanyagolása mögött összetett okok állhatnak: a szűkös forrásokon és adminisztratív kapacitáson kívül a politikai akarat hiánya jelenti a legnagyobb gondot.

„Az akarat hiánya a legproblémásabb – fejtette ki a kutató –, hiszen a források leginkább pályázathoz kötöttek, szóval oda, ahol nincs akarat, biztosan nem fog jutni. Maga a pályázati rendszer is felvet sok kérdést, mert az önkormányzatok közt nagyok az egyenlőtlenségek, a kicsiknek nincs kapacitásuk, bár lehet, hogy a nagyobb problémák éppen ott vannak.”

Elmondta, ez az oka, hogy a források nem mindig oda kerülnek, ahol legnagyobb a szükség. A kilakoltatások amoralitásán és jogtalanságán kívül a szakértő azt is hangsúlyozta, hogy a társadalmi polarizáció káros, mert gazdasági és demográfiai szempontból hosszú távon fenntarthatatlan egy olyan társadalom, amely ahelyett, hogy eltörölni igyekezne, fokozza az egyenlőtlenségeket.
„Egy önkormányzat vagy egy egész társadalom nem háríthatja el a problémát azzal, hogy ez a piac természete, aki nem bírja tartani a lépést, vagy lemarad a versenyben, álljon félre, költözzön ki a központból, gazdaságilag virágzó régióból, menjen falura, stb.” A gazdasági szempontok mellett a roma családok esetében az ellenük irányuló diszkriminációval vagy éppen rasszizmussal is számolni kell, hívta fel a figyelmet.
„Szükségünk van azokra az emberekre is, akik most nehéz helyzetbe jutottak” – véli a szociológus, aki úgy látja, a társadalmi integráció eszközeivel lehet segíteni abban, hogy a szegény családok hatékonyan kapcsolódjanak be a produktív és reproduktív folyamatokba.

„Nem minden roma szegény, de a szegények közt nagyon nagy arányban vannak a romák. Szegénynek lenni nem jó, különösen nem olyan időszakokban, mint amiben most is élünk, amikor a jóléti állam struktúrái, a szociális rendszer leépül, egyre kevesebb jut az adókból a társadalmi integrációra, és így a társadalom egészében a kirekesztési tendenciák erősödnek” – fogalmazott Fosztó.

Civil összefogás nélkül esélytelen kijutni a telepről

A Helyi részvétel a roma integrációban (LERI – Local Engagement for Roma Inclusion) kutatás 2015-2016. között folyt az Európai Unió Alapjogi Ügynökség megbízásából: Romániából Nagyenyedet és Kolozsvárt célozta meg a kísérleti jellegű projekt.
A LERI programban a roma közösségek helyzetének javítását 2020-ra tűzték ki célként. A nagyenyedi kutatás mindhárom, többségében roma közösséget bevonta, létrehoztak egy helyi akciócsoportot is, ami azóta támogatás hiányában már nem működik.
A program főként a lakhatási körülmények biztosítására összpontosított, és kiemelten fontos kérdésként kezelte az akkor még csak kilátásban lévő kilakoltatás megelőzését.
A LERI program keretében Enyeden, a Bethlen utcából tizenhárom háztartás részéről nyújtottak be kérvényt az önkormányzathoz szociális lakásra. Az alacsony pontszámok miatt senki nem kapott lakást, holott köztudott volt, hogy a református püspökség visszakapta az épületeket, és a lakóknak már nincs bérleti szerződésük. A következő évben immár segítség nélkül meg sem próbálták benyújtani a kérvényeket.

„Nagy igény van szociális lakásokra. Hála Istennek, megmaradt néhány szociális lakás, amelyeket a korábbi vezetőség nem osztott ki, így legalább most tudtuk használni őket. Voltak páran, akikben megvolt az igény, hogy elköltözzenek a Bethlen utcából, de vagy a szociális ankét vagy az iskolai részvétel miatt nem kaphattak lakást” – válaszolt Lőrincz Helga az Átlátszó Erdély felvetésére, hogy miért nem támogatták a korábbi elköltözési kísérleteket a visszaszolgáltatott lakásokból. „Ha volna reális igényük és dolgoznának, akkor ki tudnák fizetni a lakbért, nem olyan nagyok” – véli az elöljáró.

A nagyenyedi albérletek (online elérhető) piacának gyors feltérképezése alapján: garzon típusú egy szobás lakások ára 86-193 euro, a kétszobás lakások pedig 150 és 214 euro között alakulnak, ami tekintettel arra, hogy szociálisan hátrányos helyzetű családokról van szó, nem tűnik könnyen kifizethetőnek.

„Nem tartom feltétlenül igazságosnak, hogy aki semmit nem tanul, az előnyben részesüljön, mert sok a gyereke. A gyerekek ártatlanok, de aki tanul, azt is értékelni kell. Egyensúlyt kell kialakítani” – magyarázta az alpolgármester a szociális lakásokért benyújtott kérvények elbírálásának kritériumait.
A város határában ugyan várhatóan folytatódik a szociális negyed építése, arról nincs szó, hogy a most kilakoltatottak előnyben részesülnének ezeknek a felépítendő lakásoknak a kiosztásakor. A Bethlen utcaiaknak a szociális lakások odaítélésének kritériumrendszere szerint – ahogyan korábban is – elégtelen pontszámuk lenne, ha segítség nélkül egyáltalán próbálkoznának az iratcsomó benyújtásával. Így nincs más hátra: maradnak a konténerlakások a Határ utcában, a Bufa és a Poligon mellett.

The post Visszaszolgáltatták a várost azoknak, akik erre érdemesek appeared first on Átlátszó Erdély.

mit jelent ez a politikai irányzat,

hogyan találkoztak vele. Vincze Enikő számára egy roma közösségben végzett kutatás során vált világossá, hogyan fonódnak össze a nőkkel szembeni elnyomó mechanizmusok egyéb hatalmi működésekkel, mint a rasszizmus vagy a társadalmi osztály szerinti elnyomás.
Anastasia számára a feminizmus létmód: szerinte nem lehetséges a nőkkel szembeni diszkriminációt úgy vizsgálni, kutatni, megérteni a működését, hogy a hétköznapi életben ennek a gyakorlata ne jelenjen meg.
„A feminizmus élet-halál kérdésekről szól” – fogalmazott a fiatal kutató: azért van szükség rá, mert lehetővé teszi azoknak a nőknek a védelmét, akik a patriarchális társadalmi berendezkedés miatt veszíthetik el életüket.
„Mi, nők, legyünk minél többen az akadémiai szférában, a politikában, a gazdasági életben, termelésben, oktatásban stb. – gondolták. Ennek a szemléletnek a mélyén az húzódik, hogy

a kapitalizmus menő, csak a nemek közötti egyenlőséget kell elérni,

és minden meg van oldva” – fogalmazott ironikusan Vincze. Azonban, tette hozzá, nem árnyalták például egy vidéki, tradicionális, roma vagy mélyszegénységben élő és egy nagyvárosi, progresszív közösségből jövő nő előtt álló akadályok közötti különbségeket, ezek forrását.
A liberális feminizmus, amely a nők társadalmi helyzetének javításában csak a nemi egyenlőtlenségeket fogadja el a nők boldogulásának akadályaként, Romániában főleg a kilencvenes években terjedt el a köztudatban – tudtuk meg. A liberális feminizmus elitizmusával szemben a kétezres években kialakult – többek között – a roma nők feminizmusa. Mára különböző típusú feminizmusok egyszerre vannak jelen a romániai társadalomban.
„Képzeljük el, ahogy vezető pozíciójú nők vezető pozíciójú férfiakkal vitáznak a nemek egyenlőségéről” – vetette fel Vincze, aki szerint a liberális feminizmus egyeduralma az irányzat végét jelentené. „Roma nők mesélték, hogy 2005-től errefelé hogyan érezték magukat a roma egyenjogúságért folyó mozgalom és a feminizmus fősodra között:

sem egyikben, sem másikban nem találták a helyük.

Egy harmadik irányt éreztek magukénak, amelyben nem létezik a nagybetűs, univerzális nő koncepciója, akinek bárhol, bármikor ugyanazok a problémái, igényei, érdekei – hiszen a roma etnikumú nőknek a társadalmi megítélés miatt más nehézségeik vannak, és ezek ugyanolyan fontosak, mint egyéb típusú problémák.”
Ezek a nők arra is rámutattak közös munkájuk során – mesélte Vincze –, hogy milyen a roma aktivizmusban működő férfiközpontúság, amelynek következtében a nők igényei háttérbe szorulnak.
Felidézte Elisabeta Farkas cikkét a Téglában (Cărămida – Ziarul dreptății locative) arról, hogyan éli Elisabeta a mindennapjait a lakhatási bizonytalanság, szegénység, a kilakoltatás fenyegetésében, víz nélkül, intimitás nélkül: „Képzeljük el, milyen lehet ilyen körülmények között élni és dolgozni. Rájövünk, hogy egy tradicionális női munka, a ruhamosás mit jelent, amikor távolról kell hozni a vizet, meg kell melegíteni, ha van mivel. Így érthetjük meg, milyen egyenlőtlenek a társadalmi viszonyok.”

„Hogy lehet valamit ellenezni, amit nem ismersz,

mert még csak a közbeszédnek sem része?” – vetette fel a kérdést Anastasia Oprea, aki számára meglepő tapasztalat volt, amikor Romániába visszatért, hogy a magukat feministának vallókat a többség azonnal elítéli, rosszhiszeműen leszólja. A moderátor szerint a közösség negatív viszonyulása tehet arról, hogy az erőszakos reakcióktól való félelem miatt gyakran azok sem vállalják, hogy feministák, akik egyetértenek a nők egyenjogúságával.
„Nemek közötti háború” – határozzák meg sokan tévesen a feminizmust. Vincze Enikő szerint a helytelen koncepciót a nőkről nőkkel a nőkért megközelítéssel kellene helyettesíteni, amely együtt érvényesül a sérülékeny rétegek strukturális kihasználásának bírálatával.
Nem létezik olyan, hogy sorrendben oldjuk meg a társadalmi problémákat, előbb a női egyenjogúságot, aztán a rasszizmust, a társadalmi kizsákmányolást stb., mert ezek összefüggenek, felerősítik egymást – érveltek a meghívottak a a szociális törekvések közötti hierarchizálás ellen.

Beleszólhat-e a nyugati, fehér nő egy másik társadalom kulturális gyakorlatába?

– hangzott a sokat vitatott kérdés. Például egy európai feminista ellenezheti-e, hogy különböző kultúrákban a nők nem járhatnak szabadon, vagy el kell takarniuk az arcuk, a testük egészét? Hogyan lehet a feminizmust hatékonyan és nem ártva alkalmazni egy másik kulturális közegben?
Vincze Enikő szerint túlzottan félnek a fehér, nyugati nők egy másik kultúrához tartozó nők helyzetének tematizálásától, a velük való szolidaritástól. A szolidaritás nem azt jelenti, hogy valaki a saját elképzelése szerinti segítséget erőlteteti rá a másikra, hanem hogy tekintettel van a másikban megfogalmazódó igényekre – magyarázta Vincze, hogyan közelít a kérdéshez a roma nőkkel folytatott együttműködésében.
„Számomra a fő dilemma az, hogy ha lakhatási jogokért való közös kiállásunk során a férfi-női egyenlőtlenségekről is beszélek a roma nőkkel, azzal kárt okozhatok számukra. De a súlyosan bántalmazott nők számára azzal is kárt okozhatok, ha nem beszélek ezekről a témákról” – magyarázta az egyetemi oktató.
A külső beavatkozás kapcsán Oprea óvatosságra intett: ő maga emiatt hagyta abba az afrikakutatást is. Úgy gondolja ugyanis, fontos, hogy

a helyiek vegyék kezükbe saját sorsukat:

„Privilegizált helyzetben vagyunk, ezért segíthetünk másoknak is, de ez folyamatos párbeszédet igényel” – mondta.
„Pár percet tartott a munkainterjúm a brazil nővel. Felismerte az akcentusom, és amikor mondtam, hogy Romániából jöttem, rövidre zárta a beszélgetést” – idézte fel Anastasia Oprea a legsokkolóbb portugáliai tapasztalatát. A történetben az a csavar, hogy az alkalmazásért felelős személy, a brazil nő maga is tapasztalhatta már a hátrányos megkülönböztetést, hiszen erős sztereotípia Portugáliában, hogy a brazil nők vagy prostituáltak, vagy gazdag férjre vadásznak.
„A nála gyengébbet az is elnyomhatja, aki más körülmények között maga is elnyomott” – összegezte a kutató.
A Contrasens teljes beszélgetése a feminizmusról, a beszélgetést követő hozzászólásokkal együtt itt nézhető meg.

The post Mi a baj a liberális feminizmussal? appeared first on Átlátszó Erdély.

A koldulás felszámolását célzó sepsiszentgyörgyi kampány három hónapos eredményei mögé nézve koldulást alig találtunk, viszont egy kétezer főnél is több tagú, hihetetlenül rétegzett gettót igen. A város határában húzódó, Őrkő nevű romatelepen járva egyre érthetetlenebb, hogy Sepsiszentgyörgyön miért támadják a koldulni kényszerülőket, ha olyan kevesen vannak, hogy akár segíthetnék is őket.

Három hónap telt azóta, hogy Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere – civil szervezetekkel vagy a megyei gyermekvédő igazgatósággal való egyeztetés nélkül – arra kérte a város lakóit, jelentsék, ha kolduló gyermeket látnak. Októberre ígérték a városban kolduló gyermekek és szüleik azonosítását, amely alapján további lépéseket terveznek.

Romániában általános az önkormányzatok részéről, hogy időnként bejelentik a koldulás megszüntetését, és rövid lejáratú hadjáratba fognak az utcán élőkkel, kéregetőkkel szemben. Ahogyan arról korábban beszámoltunk, Szentgyörgyön sem ez az első alkalom, hogy a lakosságtól azt kérik, jelentsék fel a koldusokat, és ne nyújtsanak nekik segítséget. Kérdés, hogy ha ezek a fellépések nem tesznek a szegénység valós visszaszorításáért, milyen motiváció állhat a koldulás- és koldusellenes fellépések mögött.

Számos további kérdés is felmerül: lehetséges-e a gyermekek jogvédelme a családokkal való együttműködés nélkül, mikor emelhető ki egy gyermek a családból, miért nincsenek felkészítve a pedagógusok a hátrányos helyzetű, gettóban élő gyermekekkel való munkára.

Három hónap, tizenhárom gyermek mínusz öt

A sepsiszentgyörgyi koldulás felszámolását célzó kampány összesítése:

– egy sajtótájékoztató;

– egy Facebook-bejegyzés;

– egy már működő zöldszám (a telefonszám, amin bejelenthető az utcán egyedül levő vagy kolduló kiskorú);

– terv arra vonatkozóan, hogy a szegény családok munkát kapnak, hogy ne küldjék koldulni a gyereket;

Nem része a kampánynak:

– egyeztetés a hátrányos helyzetű családokkal dolgozó civil szervezetekkel;

– egyeztetés a megyei gyermekvédelmi igazgatósággal;

– közvetlen kommunikáció az érintett családokkal (van, aki nem is hallott a felhívásról);

– közvetlen és azonnali segítségnyújtás a krízishelyzetek kezelésére.

Augusztustól november közepéig tizenhárom kolduló gyermeket azonosított a helyi rendőrség, közülük öten nem sepsiszentgyörgyiek – tájékoztatott a projekt jelenlegi állásáról a polgármester.

A Kovászna Megyei Szociális Ellátási és Gyermekvédelmi Igazgatóságtól ugyanakkor azt az információt kaptuk, hogy augusztusban tizenhat, októberben két gyereket vittek be a sürgősségi ellátó központba (szeptemberben egyet sem) – szülői felügyelet hiánya és/vagy koldulás miatt. A megnövekedett számot a polgármesteri felhívás következményének tekintik.

Korábbi anyagunk:

A rendőrség menti a Sepsiszentgyörgyön kolduló gyermekeket?

„Ha egyedül vannak a gyerekek az utcán, akkor a sürgősségi elhelyezési központba szállítják be őket a rendőrök. A helyi rendőrség bele kellene írja a jegyzőkönyvbe, hogy mi az oka a bevitelnek, hogy szülői felügyelet nélkül vagy koldulás közben találtak rájuk. Így tudnánk mi is lépni az elhanyagolt gyerekek esetében. Ez eddig nem történt meg: csak bevitték és átadták a kiskorúakat” – mondta Szász Katalin Melinda ügyvezető aligazgató arról, miért nem egyértelmű, hogy milyen okból kerültek hozzájuk a gyerekek. A gyermekvédelmi igazgatóság egyik esetben sem tett további jogi lépéseket.

Az Őrkőn tett látogatásunk alapján a szentgyörgyi gyermekszegénység valós probléma, de sokkal szélesebb és összetettebb, mint ahogyan azt a koldulásellenes felhívás mutatja. A város központjában csak egy-két kéregető fiatal látszik a telepi vagy a környező falvak mélyszegénységéből, de azok a gyermekek nem, akik üres gyomorral fekszenek le esténként.

A fenyegetés nem ért el az érintett családokhoz

Bár nem jellemző, hogy az őrkői gyermekek koldulni járnak, találtunk olyan kilenc fős családot, melynek gyermekeit többször is bevitték már a sürgősségi ellátó központba. Velük beszélgettünk az őrkői életről, a koldulást tiltó kampányról, arról, hogyan élik meg, amikor beviszik a kicsiket az intézetbe.

„Nem hallottunk a polgármester felhívásáról, nekünk ilyet nem mondott, amikor itt járt” – felelik a szülők. Hozzájuk sem a fenyegetés nem jutott el, hogy elvehetik a gyerekeket, ha hagyják őket koldulni, sem az ígéret, hogy munkát kapnak, ha dolgozni szeretnének.

Személyesen is ismerik az érintett családokat – nyilatkozta korábban az Átlátszó Erdélynek Antal Árpád. Ezért is fogalmazódik meg a kérdés, miért nem nyújtanak azonnali és célzott segítséget a város lakóinak megszólítása, a szegényekkel szembeni előítéletek növelése nélkül.

„Cigányiskola és cigánybolt már van…”

Az Őrkő nevű roma gettó mellé 1989 előtt építettek néhány új tömbházat: az épületeket beton fallal vették körül, hogy elkülönüljenek a teleptől. Az Őrkő felé tartva az út közepén álló falmaradvány egészen a közelmúltig a roma és a magyar lakosság között húzódó szakadékra emlékeztett.

Ahogy egyre közeledünk a lakótelephez, eltűnik a beton, és jön a sár. A látványos, élénkpiros háztetők alatt gyakran hiányos a szigetelés. A telep középső részén tágas közkút áll. Itt előbb lovat itató srácokkal találkozunk, később tizenéves lányok visznek haza ivóvizet. Áram csak a jobb módban élők házaiban van.

„Cigányiskola és cigánybolt már van, még a cigánykórház hiányzik, és akkor senki sem kell bemenjen a városba” – mondják keserű szájjal a helyiek. Az őrkőiek csak akkor érintkeznek a városiakkal, ha kórházba, postára vagy bankba mennek – erősíti meg a telep elszigeteltségét Fekete Zsolt színész, a 2016-os Manus cigányfesztivál egyik szervezője, aki három éve kezdett önkéntes munkába az Őrkőn.

Fizess be az átláthatóságra, fizess elő az Átlátszó Erdélyre! http://bit.ly/szabadsajto

A muszájság nem szégyen

Az önkormányzat augusztusi felhívása arra irányítja a figyelmet, hogy a kiskorúakat koldulni küldő/hagyó szülők szándékosan hanyagolják el a gyerekeiket, és bár megtehetnék, nem dolgoznak. „Nagyjából tudjuk, hogy nem dolgoznak [a kolduló gyerekek szülei]. Elég kicsi a város ahhoz, hogy nagyon sok kolduló gyerek szüleit ismerjem” – fogalmazott Antal szeptemberben. Kifejtette, hogy arra a válaszra számítanak a szülőktől, hogy azért koldulnak a gyerekeik, mert nekik nincs munkájuk. Erre az önkormányzat közmunkaajánlattal készül.

„Nem szégyenlem a muszájságot. Lopni nem mehetünk. Napról-napra élünk a szocsiál segélyből (szociális juttatás), a gyermekpénzből” – meséli a telep Dallas nevű részén élő anya, aki barátsággal fogad az otthonában. A hétgyerekes család egy szobában él. Piros cserepek alatt rózsaszín falak, a bejárati ajtót ökölnyi rés szegélyezi. „Hideg lesz a télen” – mondják. A szobában kályha, két kétszemélyes ágy, alacsony asztalkán száraz kenyérhéjak, pár lejes üdítő.

Televízió is van, mutatja az anya, de áram nincs, hogy bekössék. Vannak tisztán eltett szőnyegek, azt is mutatja, de nem használják, mert sár van az utcán, nem lehet így tisztaságot tartani. Mindkét szülő fiatal, írni, olvasni nem tudnak. Szeretnének dolgozni, mondják mindketten, de a városi köztisztasági vállalatnál, ahol a legtöbb telepit alkalmazzák, nem kaptak munkát. Hét gyerekük közül hatan tanulnak a telepi, szegregált cigányiskolában. Az anya szeretné, ha a gyerekek nyolcadik osztály elvégzése után is folytatnák a tanulást „odabé”, a városban .

„Hazajönnek az iskolából, és nincs mit enni. A felnőtt még bírja az éhséget, de ezeknek a kicsiknek hogy mondjam, hogy ne menjenek ételt keresni?” – kérdi az édesanya, miközben azt meséli, hogyan kapták kolduláson és vitték be gyerekeit a sürgősségi ellátó központba.

A nagyobb fiú is hozzászól a beszélgetéshez: amíg nem tudott dolgozni, ő is „gyulázott” (koldult), hogy legyen ételre – mondja.

Sajnálják a gyerekeket a sürgősségi ellátó központban

„Volt, hogy este hat-nyolc óra között vártam őket haza, senki nem értesített, a cigányságok szóltak, hogy a leánykákat bevitték a sugási útra” – részletezi az anya a legutóbbi esetet, amikor hiába várta haza két kisebb leányát.

„…az árvaintézetbe!” – kiált közbe mosolyogva a legkisebb fiú, mikor rákérdek, hogy pontosan hová vitték a lányokat.

Az anya szerint a befogadóközpontban jól gondozzák a kicsiket. „Nagyon jól bánnak velük az intézetben, megfürdetik őket, enniük adnak. Még sajnálják is a gyermekeket.” A szülőket a központban nem fenyegetik, hogy elvehetik a kiskorúakat koldulásért.

A rendőrök viszont tapasztalatuk szerint „nem úgy viselkednek, mint kicsi gyermekkel kellene: megcsípik a karjuk, kiabálnak velük” – panaszolják.

A gyermekvédelmi igazgatóság nem értesült a koldulás felszámolásáról

Hivatalosan nem értesült az önkormányzat augusztusi felhívásáról, de az sem tűnt fel, hogy az elmúlt hónapokban jelentősen megnövekedett volna a felnőtt felügyelet nélkül utcán talált kiskorúak száma – számolt be az Átlátszó Erdélynek a Kovászna Megyei Szociális Gondozási és Gyermekvédelmi Igazgatóság ügyvezető aligazgatója.

A sürgősségi elhelyező központba viszik a kolduláson kapott gyerekeket, ugyanis ennek az intézménynek az egyik célja az utcagyerekek segítése.

„Ha a helyi rendőrség bevisz egy gyereket, megfürdetik, megetetik, és átadják a szülőknek. Egyéb beavatkozás nem történik” – erősítette meg Szász, amit az érintett családtól is hallottunk.

Törvényszéki eljárás csak akkor indul, ha fennál a gyermek súlyos bántalmazásának lehetősége. Ilyenkor az önkormányzat által készített kivizsgálás, törvényszéki eljárás alapján bíróság dönt a gyermek elhelyezéséről.

„Vannak családok, ahol a koldulás kiegészítő megélhetési forma: hat-hét tagú család nem tud megélni a koldulásból. Ezekben az esetekben a koldulás szokássá válik: hétvégenként több család is bejön a Szentgyörgy körüli falvakból, mert ilyenkor forgalmasabbak a piacok, áruházak. A megyeközpontban próbálnak megélhetést keresni” – magyarázza a helyi viszonyokat az illetékes.

Szász szerint sem a megyében általában, sem a megyeközponban nem jelenségszintű a koldulás, inkább néhány család esetében fordul elő. Leginkább a szomszédos települések mélyszegénységben élő lakói azok, akik hétvégenként koldulással próbálják kiegészíteni a keresetüket.

A kolduló ember bűnöző

Legalábbis az 1991/61-es törvény szerint, amely alapján 100 és 500 lej közötti bírsággal sújtható az a munkaképes ember, aki ismételten a nyilvánosság sajnálatára apellál, vagy másokat erre kényszerít. (Vajon egy depressziós, fizikailag legyengült, drogfüggő vagy lakcím nélküli ember munkaképesnek számít?)

„A városvezetések által meghirdetett kampányok azt váltják ki a többségben, amit ki akarnak váltani: ellenszenvet a szegényekkel szemben. Álmegoldások, amelyek a többség elutasítását váltják ki azokkal szemben, akik »nem dolgoznak, akik kihasználnak minket, és a gyermekeiket a mi pénzünkből nevelik fel«. Azt hinnénk, hogy már túl vagyunk ezen az állásponton” – fogalmaz Roth Mária, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Szociális Munka tanszékének kutatója.

Az „érdemtelen szegények” megkülönböztetése azoktól a szegényektől, akik megérdemlik a segítséget, egy 19. századi mentalitás csökevénye. Roth emlékeztet, hogy az „érdemtelen szegényeket” a múltban (is) erőszakkal dolgoztatták, vagy egyáltalán nem törődtek velük:

„Volt, amikor a szegény gyermekeket deportálták Angliából ausztráliai gyarmatokra kényszermunkára. Feszültséggel teli időkben a politikusok keresik a többség szimpátiáját, szítják a gyűlöletet a szegénységgel szemben.”

A szegények hibáztatásának kártyáját játsszák ki

„Befektetünk a szegénységbe azért, hogy megszűnjön” – összegzi röviden a működőképes modellt a szakember, amivel egyszerre utal az anyagi ráfordításra és szakértelem bevonására.

„A hatalom próbálkozik a számára legmegfelelőbb eljárásokkal: »elegünk van a koldulásból és rövidített eljárással fogjuk elintézni«” – fogalmaz. Szerinte a telepen dolgozó civil szervezeteknek juttatott minimális támogatás a könnyebb út, és sokkal nagyobb horderejű projektekre volna szükség.

Ha strukturális, társadalmi egyenlőtlenség áll a koldulás mögött, akkor ennek megfelelő megoldást kell találni: nagyon gyakran a lakásfeltételek állnak a szegénység mögött, amely a szülők alacsony iskolázottságával jár együtt, a biztos jövedelem hiányával.

Szakértők szerint gyakran a szegénység vezet oda, hogy a gyermekeknek hozzá kelljen járulniuk a család jövedelméhez. Ha így van, és nem általános rossz bánásmód áll a kéregetés mögött, össze kell fognia a gyermekvédelmi igazgatóságnak, az önkormányzatnak, hogy a család helyzetét javítsák, ne a gyermeket emeljék ki.

Körültekintő munkával lehet segíteni a családokon. „Nem lehet úgy, hogy eldöntöttem, hogy adok munkát és kész”, véli az egyetemi tanár. Tapasztalatai szerint mind a munkaadó, mind a munkavállaló részéről nagy a bizalmatlanság hasonló esetekben: „Ahhoz, hogy sikeres legyen a beiskoláztatás, a munkába állás, a fiatalok képzése, nagyon sok befektetés kell. Felkészítés és odafigyelés. Az ajánlott munkahelyek esetén olyan alacsony szokott lenni a fizetés, hogy nem fedezi az alapszükségleteket. »Mi éri meg nekem jobban: ha kapom a munkanélküli segélyt és magánmunkákat vállalok, gyűjtök üveget, kartont és értékesítem, vagy az ennél kevesebb fizetés?« – fogja feltenni a kérdést az érintett. Megemelték a minimálbéreket, de nem fizetik ezt ki, inkább feketén dolgoztatják az embereket, mert hatalmas az adó.”

A rászorulókkal folyamatosan és sokat kell dolgozni

„Nem lehet kevés befektetéssel sok eredményt elérni” – jegyzi meg Roth. Szerinte jó irány, hogy közbe akar lépni az önkormányzat, de a valós segítségnek szakmailag is megfelelőnek kell lennie. Ehhez nem elegendő egyetlen bejelentés vagy rövid távú kampány. „Folyamatos munka kell. Úgy tudnak kitörni a gyermekek ebből a ciklusból, ha elvégeznek egy olyan iskolát, ami megengedi, hogy jobb munkahelyet vállaljanak. Befektetni a fiatalokba. A szülőkbe is, ők is fiatalok. Több befektetés kell” – szorgalmazza a szakértő.

Ha kevesebb kolduló gyereket szeretne a városvezetés, jóval több támogatást kell nyújtani azoknak a szervezeteknek, amelyek meleg ebédet tudnak biztosítani a rászorulóknak. A problémát szélesebb kitekintéssel kell megközelíteni. Példaként állhat előttünk sok más mellett az amerikai Head Start program, amikor többek között a korai óvodai felzárkóztatást úgy támogatták, hogy nem csak az óvodásoknak nyújtottak ebédet, hanem a nagyobb testvéreknek is küldtek haza, hiszen előreláthatóan nekik sem volt mit enniük, így kétszeres volt a család motivációja.

Inkluzív oktatás: az oktatás alkalmazkodik a gyermekhez

A minőségi oktatás azt jelenti, hogy elhanyagolás helyett jóval nagyobb figyelmet és több pénzt fektetünk azokba az oktatási intézményekbe, ahol inkluzív nevelés folyik.

„Az intézmény is alkalmazkodik, az iskola, a tanári közösség, az egészségügyi intézmény is megváltozik, hogy a gettóknak több tagja, szülője értse meg, miért fontos az oktatás. Ehhez más beszédmódot, módszereket kell használni” – magyarázza Roth Mária az inklúzió kölcsönösségre épülő elvét, ami nálunk inkább csak elmélet, mint gyakorlatba ültetett módszer.

„A gettók más világ”

– ezt kellene megérteniük és megtanulniuk a pedagógusoknak, hogy szakszerűen tudjanak bánni a hátrányos helyzetű gyerekekkel és családjaikkal.

„A pedagógusok nagyon keveset tudnak arról, hogyan kell kezelni a speciális igényű gyerekeket, a fogyatékos gyerekeket, szegény gyerekeket, viselkedészavaros gyerekeket vagy a tehetséges gyerekeket. A pedagógusnak a gyerekek erőfeszítését kellene modellálnia” – mutat rá Roth. Az egyetemi tanár szerint a pedagógusképzésből fakad ez a hiányosság, a tanárjelöltek oktatásának nem hangsúlyos része a hátrányos helyzetű gyerekekkel való bánásmód: nevelésszociológiát igen, de gyermekvédelmet, gyermekjogokat vagy szegénységszociológiát nem tanulnak.

A sepsiszentgyörgyi önkormányzat intézkedése, amellyel a gyermekkoldulás visszaszorítását célozza, kezdeti fázisban van, hiszen a polgármester ígérete szerint a következő lépés, hogy az érintett családoknak munkaajánlatot tesznek, és követik, hogy a gyermekek járnak-e rendszeresen iskolába.

Figyelembe véve a szakértői véleményeket, munkával és a lakhatási körülmények javításával rövid időn belül nyújthatna segítséget az önkormányzat a koldusként azonosított gyerekek családjainak. Ha a helyzethez a segítő szándék felől közelítünk, értelmét veszíti a riogatás a gyermekek családból való kiemelésével.

Továbbra is megválaszolatlan a kérdés, hogy a városháza mikor bonyolít olyan projektet, amely a szegregáltan élő roma közösséget hosszú távon vonja be a város kulturális, szociális életébe. Mikor fogunk őrkői gyerekeket látni a bábszínházban, a város szakiskoláiban, líceumaiban, vagy csak játszani a parkban?

Jakab Villő Hanga

Fizess be az átláthatóságra, fizess elő az Átlátszó Erdélyre!

Havi 5 eurós rendszeres támogatás

Havi 10 eurós rendszeres támogatás

Havi 20 eurós rendszeres támogatás

PayPal azonosítónk: erdely@atlatszo.ro (erre akkor lehet szükség, ha nem az Átlátszó Erdély oldalon keresztül utalnál).

Ide kattintva tetszőleges, egyszeri összeggel is támogathatsz PayPalen keresztül.

Mégsem szeretnék PayPallel bajlódni. Más megoldás nincs?

Választhatod a banki átutalást is, ehhez az alábbi adatokra lesz szükséged. Fontos, hogy az internet banking felületen állítsd be a visszatérő (rekurrens) fizetési opciót, ha a bankod lehetővé teszi.

Lejes (RON) számla:
Asociaţia “Atlatszo Erdely Egyesulet”
RO71OTPV200000913457RO01
SUC. CLUJ OTP BANK ROMANIA
Cod BIC: OTPVROBU

The post Egy zöldszám nem számolja fel a mélyszegénységet appeared first on Átlátszó Erdély.

A koldulás életforma, amit fel kell számolni – olvasható Antal Árpád Facebook-oldalán. A sepsiszentgyörgyi polgármester korábban sajtótájékoztatón kérte a kisváros polgárait, hogy ne adjanak pénzt a kolduló embereknek. A lakók zöldszámon jelenthetik, ha kolduló gyermeket látnak.

„Beatrix szereti a vaníliafagyit és a narancslét. És, ha holnap találkozom vele, meghívom mindkettőre. És még öt lejt is adok neki, hogy nyugodtan játszhasson félórát a szökőkútban, mert megvan a napi »bevétel«. Hívjatok rám rendőrt” – zárul Bús Ildi Sepsiszentgyörgyön élő újságíró Facebook-bejegyzése. Bús arra reagált, hogy Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere a közelmúltban sajtótájékoztatón beszélt az önkormányzat koldulást tiltó intézkedéseiről.

A koldulás életforma, amit fel kell számolni – olvashattuk a pezsgő kulturális életéről híres székelyföldi város polgármesterének közösségi oldalán július 28-án. Antal előbb sajtótájékoztatón, majd Facebook-oldalán kérte ismételten a kisváros polgárait, hogy ne adjanak pénzt a kolduló embereknek. A kampány a kéregető gyermekekre irányul, a lakók ingyenes zöldszámon jelenthetik, ha kolduló gyermeket látnak.

A mostani felhívás egy öt évvel korábbi kampányt idéz fel, amely hasonló módszerekkel próbálta „felszámolni” a koldulást. A kampány ismétlése arra utal, hogy a korábbi kísérlet nem érte el a várt hatást. A sikertelenség kapcsán a polgármester úgy fogalmazott az Átlátszó Erdély kérdésére, hogy az önkormányzatnak sok esetben csak a tünetek orvoslására van kapacitása:

„A koldulás jelensége, amit kezelünk, tünet. Annak a tünete, hogy ennek az országnak katasztrofális a demográfiai kérdésekhez, a gyerekvállaláshoz kötődő közpolitikája. Szentgyörgyről nem tudom megváltoztatni, hogy huszonhét éve olyan az ország szociálpolitikája, hogy azokat ösztönzi sok gyermek vállalására, akik gyakran csak azért vállalnak gyereket, hogy abból megéljenek, és nulla szándékuk van arra, hogy a gyermekek jövőjéért tegyenek. Ez a probléma. Minden egyéb tünet. A román állam a szociális közpolitikájával arra ösztönzi a mélyszegénységben élőket, hogy abból éljenek meg, hogy sok gyermeket vállalnak. Nem arra tesz intézkedéseket, hogy a munka irányába való bevonzással kiemelje a mélyszegénységben élőket helyzetükből.”

Az intézkedések mögött egyedi eset áll

A felhívás előtti napokban kolduló gyerekek a parkban játszó társaiktól elvették telefonjuk, pénzük, fagylaltjuk – vázolta megkeresésünkre a kampány újraélesztésének hátterét Antal Árpád. Úgy véli, hogy az eset a koldulás jelenségét a szociális probléma oldaláról a közbiztonsági kategóriába tolja el.

A koldulást tiltó kampány kapcsán megszólalók közül (sajtóban vagy közösségi oldalon) sokan úgy gondolják, hogy a „hívjunk rendőrt a kolduló gyermekre, indítsunk eljárást, vegyük el a kiskorút szüleitől” – kampány drasztikus és kíméletlen módszer, ami nem a várt hatást fogja elérni.

Az önkormányzati rendelet körül kialakuló vitában több kérdés is felmerül: milyen megfontolás, indoklás áll a kampány elindítása mögött? Miért nem a városban működő, a város roma gettójában, az Őrkőn évek óta gyerekekkel, családokkal együtt dolgozó számtalan helyi szervezet és az érintettek partnerségét keresik a kérdésben, miért fordulnak ehelyett a lakossághoz és a rendőrséghez? Milyen hatása lehet a kampánynak? Ha valóban a mélyszegénységben, bántalmazó családokban élő gyerekekért aggódik az önkormányzat, akkor miért kizárólag a kolduló gyermekekkel foglalkozik?

Pár lejes kérdés: a koldulás eltűnik, a nincstelenség marad?

Bús Ildi személyesen ismeri a kéregető lányt, akiről Facebook-bejegyzésében ír. Beatrix történetén keresztül nemcsak a félelemet keltő intézkedést bírálja, hanem a rendszer hiányosságaira is rámutat, amelyek a koldulás mögött állnak. A Sepsiszentgyörgy belvárosában rendszeresen kolduló kislány azért kéreget, hogy három testvérének jusson ételre, és hogy elkerülje szülei otthoni büntetését.

„Egy páréves kislány mivel kereshetne öt lejt, ha nem koldulással? Legszívesebben iskolába járna, és annak ellenére, hogy magas az IQ-ja, ki tudja miért, csak a kisegítő iskolába vették fel. A háromrózsához, ahogy ő is mondja szégyenkezve, mert az egyfajta megbélyegzés. De nem járhat iskolába mindennap, mert nincs ruha, cipő, étel, és a három kistestvért is meg kell etetni. Sokszor már reggel az utcán van, koldul. Igen, otthonról küldik koldulni. Szégyelli ezt is, nem szemtelen követelőző, hanem ártatlan tekintetű, szégyenkező kislány” – írja Bús Ildi az általa közelről ismert gyerekről.

Az újságíró úgy gondolja, azzal, ha nem ad öt lejt a kolduló lánynak, nem oldja meg a gyermek étkeztetését, iskoláztatását, hátrányos egészségügyi, családi és szociális helyzetét, pusztán láthatatlanná teszi a jelenséget. Mindannak a tünetét , amit a szegénység jelent. A rendőri eljárás lehetséges visszaéléseiről, a romániai szociális háló elégtelenségéről az intézkedés további kritikájaként olvashatunk a bejegyzésben.

Érzékeny megfigyelésével a koldulás jelenségének rideg elutasítása helyett az együttműködő szolidaritásra, a személyes történetek megismerésére szólít fel.

Beatrix felkavaró története sok hozzászólót segítségnyújtásra ösztönzött. Több felajánlás is történt a kislány számára, köztük Spanyolországból is. A spontán gyűjtés összegét egy civil szervezetnek fogják átadni, hogy az összeggel segítsék a kislányt iskolába járni.

„Elég nagy és elég kicsi ez a város ahhoz, hogy bonyolult problémákat vessen fel”

– fogalmazott Antal Árpád. A koldulást tiltó kampány kapcsán ő is személyes történetre hivatkozva közelítette meg a pár lejes adomány kérdését.

Fiatal vállalkozóként rendszeresen ételt vásárolt egy kolduló kislánynak – magyarázta az Átlátszó Erdélynek a városvezető. A kislány végül arra kérte őt, inkább pénzt adjon, máskülönben otthon megverik. Évekkel később már polgármester volt, amikor brassói kollégája telefonon kereste meg, hogy vigye haza Szentgyörgyre a brassói híd alatt három gyerekével élő fiatal anyát. Azt a lányt, akit azelőtt maga segített.

„Megkérdeztem magamtól, hogy nem lett volna jobb annak a gyereknek, hogyha akkor kivesszük a közegéből, és olyan közösségbe kerülhet, ahol a személyisége fejlődni tud, és nem jött volna a világra még három gyermek, akik ugyanúgy hányódnak” – fejtette ki a szegénység ördögi körének működéséről alkotott véleményét.

A sajtótájékoztató nyomán keletkezett felháborodás okát abban látja a politikus, hogy kilátásba helyezték a szülői jogok felfüggesztését.

„Olyan esetekben fogjuk kezdeményezni, ahol a szülő bántalmazza a gyermeket, elutasítják a munkalehetőséget, és sorozatosan koldulásra kényszerítik a gyermeket. Az, hogy mi ezt kezdeményezzük, jogi értelemben csak a folyamat első lépése, a döntést a bíróság hozza meg” – hangsúlyozta a politikus.

Amiben a vita összes résztvevője egyetért, az az, hogy megoldást kell keresni azokra a helyzetekre, amikor egy gyermek nem megfelelő körülmények között él, és így csorbulnak emberi jogai. A véleménykülönbségek a mélyszegénységben élők helyzetének javítására tett lépések, módszerek terén éleződnek ki.

Antal a koldulást tiltó kampányt népszerűtlensége ellenére is fontosnak tartja, egy tágabb probléma egyik szeletének tekinti:

„A gyermekszegénység visszaszorítása külön kategóriába tartozik. Ezzel is foglalkozni kell, az önkormányzatnak van benne feladata, felelőssége. Nem vádolható a szentgyörgyi önkormányzat, hogy nem teszünk ilyen irányba lépéseket, hogy nem támogatjuk a mélyszegénységben élőket, hogy óvodába, iskolába járjanak, megfelelő orvosi ellátásban legyen részük, stb. A mélyszegénység felszámolásának kérdését integrált programokban kell megközelíteni: egyik oldalon nyújtani kell, másik oldalon szorítani.”

Neked egy pizza ára, a társadalom számára létfontosságú a szabad sajtó. Támogasd az Átlátszó Erdélyt!

Havi 5 eurós rendszeres támogatás

Havi 10 eurós rendszeres támogatás

Havi 20 eurós rendszeres támogatás

Száz őrkői család költözhet szolgálati szociális lakásba

„Megvan a dolgozni akarás szándéka a közösség egy részében. Támogatni kell őket, nagyobb mértékben, mint amilyen mértékben eddig tudtuk” – fogalmazott az elöljáró, aki szerint a hat-nyolc család, aki nem tartja be az együttélés szabályait, hozzájárul a közösség megbélyegzéséhez.

„Időt, energiát és pénzt fogunk áldozni rá, hogy lakásokat építsünk, mert az egyik nagy probléma, hogy az őrkői lakások nem legálisan épültek, nincsen a negyed urbanizálva. Első körben azoknak a családoknak, ahol az anyuka vagy apuka dolgozik.” Elmondta, azért nem hagyták magánosítani a városi köztisztasági vállalatot, mert az jó munkalehetőség a szakképzetlen munkások számára. Hasonló program keretében az iskolákban is nehéz helyzetben élő, iskolázatlan személyeket alkalmaznak takarítóként.

Az első száz család a jövő év során költözhet be a város különböző pontjain létrehozott szolgálati lakásokba, így enyhítve az örkői közösség szegregáltságát. A felszabaduló házakba beköltözhetnek a romosabb épületekben élők, a rozoga állapotú házak lebontásával pedig szellősebbé válhat a telep.

A polgármester nem tartja életszerűnek a roma telep teljes felszámolását, azt szeretné, hogy a város vérkeringésébe bekapcsolt, jó infrastruktúrájú városrésszé váljon: „Mindig akkor kezdődik a baj a szegregált közösségekkel, ha zsákutcába kerülnek fizikailag, szociálisan. Ha átjárható a közösség, hozzátartozik a városhoz, akkor megváltozik ez a helyzet. Abban nem hiszek, hogy fel lehet számolni a szegregáltságot” – mondta Antal hozzátéve, hogy erős közösségi identitás tartja össze a telepen élőket.

„Arca van az egy lejt kérő gyerekeknek, akiket elvennél a szüleiktől”

– szól Kali Ágnes sepsiszentgyörgyi származású, Kolozsváron élő fiatal költő közösségi oldalán megfogalmazott üzenete. Megkeresésünkre elmondta, hogy az általa készített és a Facebookon megosztott fotókon szentgyörgyi gyerekek vannak, akik az új negyedben kéregettek, miközben arra vártak, hogy valaki beengedje őket a lezárt kukákhoz.

„16 éves korom óta járok fel az Őrkőre, volt szerencsém megismerni őket személyesen is. Befogadtak a családjukba, Sárika, a keresztlányom idén lesz öt éves. Szóval a dolognak van egy nagyon erős személyes vetülete is” – mondja Ágnes, aki nem látja, hogy az évről évre elhangzó, hangzatosnál hangzatosabb ígéretek és tervek a szociális helyzet javításáról látványosan megvalósulnának.

„Bevallom, hogy nem tudom teljesen átlátni a fejlesztéseket, mert amióta nem élek a városban, nem vagyok napi kontaktusban az ott élőkkel. De azt tudom, hogy a munkához sokszor elengedhetetlen, szekérrel való közlekedést megtiltották, a kommunizmus idején felépített falnak, ami leválasztotta őket a városról, az egyértelmű jelei ott maradtak, és a gyűlölet csak erősödik és erősödik” – mutat rá a város legnehezebb körülmények között élő lakóinak nehézségeire.

A fiatal költő a kampány legnagyobb hibájának azt találja, hogy tovább növeli a kirekesztettek és a városban élők közötti szakadékot. „Azok után, hogy a helyi lapokban megjelent a hír, az emberek (mert sajnos ilyenek) árgus szemekkel fogják figyelni a gyerekeket, tárcsázzák a rendőrséget, nem veszik meg a gomba- és málnaárusoktól a leszüretelt árut (amiért nem hivatalosan ugyan, de keményen megdolgoztak).”

A gyermekekről készült fotók megosztásával arra akar rámutatni, hogy jó lenne egymás szemébe nézni: nem megbélyegzett tömeget látni, hanem az egyes embereket. A közösség tagjai közötti távolság csökkentéséhez akár egy fotókiállítást is el tud képzelni, ami nem tárgyiasítja a szegénységben élőket, hanem megmutatja az arcukat.

A szociális munka bizalommunka

A kampánnyal szemben megfogalmazott kritikák nem annak a jogosságát vitatják, hogy súlyos helyzetben ki kell menteni a gyermeket a mérgező közegből, hanem a kampány módszerét, megfélemlítő, elidegenítő jellegét, az üzenetet, amit a közvetve vagy közvetlenül érintett, mélyszegénységben élő családokkal szemben fogalmaz meg.

„Szakemberként a végeken élőkért dolgozom, velük együtt és nem ellenük. Mi a lényege ennek a közös munkának? Azt hiszem, hogy a bizalom megszerzése és építése, mindenféle eszköztár, illetve szakmai és jogi beavatkozás mellett. Én a szociális munkát alapjaiban bizalommunkának tekintem. De nem csak én”

– véli Dégi László Csaba egyetemi tanár és szociális szakember, aki a sajtótájékoztatót követő napokban döbbenetét kifejezve reagált a sepsiszentgyörgyi önkormányzat kampányára. A szakember úgy látja, hogy az együttműködés és a bizalom helyett a megfélemlítésen és drasztikus lépéseken alapuló eljárás hosszú távon nem hatékony.

„Ennek a bizalomtörő módszernek a része az is, hogy a helyi rendőrség megnöveli a járőrözéseket, és beazonosítja a koldus gyerekeket, akiket jelenleg Sepsiszentgyörgyön egy kiskorúakat befogadó központba tudnak sürgősségi eljárásban elhelyezni. A mostani, illetve a korábbi híradásokból is kimaradt az, hogy mi történik tulajdonképpen a központban, az, hogy miként látják az ott dolgozó szociális szakemberek és segítséget nyújtó civil önkéntesek ennek a helyzetnek a szociálisan érzékeny megoldását” – olvashatjuk a szociális munkát végző szakember véleményét.

A gyermekek elválasztása a szülőktől drasztikus

A sepsiszentgyörgyi Caritas területi képviselője, Hubbes Kinga Dégi László Csabához hasonlóan közelít a kérdéshez. Úgy véli, helyes, hogy az önkormányzat elgondolkodik a koldulás megszüntetésének lehetőségein. Ugyanakkor szerinte „sokkal komplexebb dolog a mélyszegénység megszüntetése. Erre ez a kampány nem megoldás. A gyermekszegénység problémája összetett megoldásra vár. Hosszú távon kell tervezni. Egyik napról a másikra tiltással meg lehet fékezni a koldulás jelenségét, de megoldani nem” – fogalmaz a helyi viszonyokat jól ismerő szakember.

Hubbes kifejtette, hogy a gyermekek elválasztása a szüleiktől való nagyon drasztikus módszer, de már ennek a kilátásba helyezése is ellenállást vált ki az érintettekből. Ugyanakkor fontosnak tartja eljuttatni a szülőkhöz az üzenetet, hogy nem tehetnek meg bármit büntetetlenül a gyerekükkel.

Hosszútávú megoldás: az oktatás

„Az ilyen hirtelen, drasztikus és erőszakos módszerek mindig erős ellenállást váltanak ki: ez az első reakció. Ha az elképzelés a legjobb szándékú, még akkor is. Körültekintőbben kell megfogalmazni és eljuttatni az üzenetet. Nyilván itt az is cél, hogy ráijesszenek a szülőkre. Több oldalról érdemes megközelíteni a problémát: ha napközben koldul a gyermek, akkor nem jár iskolába – érdemes tehát bevonni az iskolát és a közösségben dolgozó civil szervezeteket. Csak hosszú távon megoldhatóak ezek a problémák” – mutat rá a helyzet összetettségére a Caritas munkatársa, amely szervezet évek óta működtet szociális és oktatási központot az Őrkőn élő roma közösség számára.

Hubbes is a bizalmi viszony kiépítésének fontosságát hangsúlyozza: ha tartós eredményt akar elérni az önkormányzat, el kell nyernie az érintettek bizalmát, másképp nem működik a párbeszéd.

„Úgy gondoljuk, hogy mindennek az alapja az oktatás. Az a legfontosabb, hogy a gyermeket minél hosszabb ideig az iskola és a kiegészítő szociális intézmények közelében tartsuk. Így tudunk hatni a gyermekre. Hosszú távon ez a megoldás. Ezzel párhuzamosan a szülőket is nevelni kell” – állítja a szakember.

„A megfélemlítés súlya akkor látszana, ha a kolduló gyermekeket egyből a sürgősségi elhelyezési központba vinnék. Remélem, erre nem fog sor kerülni. Hogy itt arról van szó, hogy a rendelkezésre hivatkozva lehessen a szülőkkel beszélgetni.”

Együttműködni és közösen gondolkodni

Bár úgy tűnik, hogy a koldulás tiltásával gyorsan és hatékonyan tüntethetőek el a kolduló gyermekek az utcákról, ez koránt sincs így. Hubbes úgy vélekedik, hogy az önkormányzat törekvése azonos célt szolgál a civil szervezetek 5-10 éves munkájával, de fontos volna a közös gondolkodás.

„Azokkal a civil szervezetekkel is konzultálni kellene, akik hátrányos helyzetű emberekkel dolgoznak: mert nekik már van olyan tapasztalatuk az érintettekkel való közös munkában, ami elősegítheti a polgármesteri hivatal programját” – hangzik Hubbes javaslata.

Számos civil szervezet dolgozik a hátrányos helyzetű csoportokkal, akiknek több éves tapasztalata segíthetné a hatékony megoldáskeresést: „A Vöröskereszt évekig dolgozott korábban az Őrkőn, ők építették a közösségi házat, a Caritas is, aki az iskolát építette, és azóta is a gyerekekkel foglalkozik. A Máltai Szeretetszolgálat programjai az anyákat segítik és nullától három éves korig a gyerekeket. Jelen van a Pro Nobis Egyesület is. Akár egyszerű konzultáció vagy beszélgetés erejéig is érdemes lenne megkérdezni a civileket, hogy mit gondolnak a kérdésről” – véli Hubbes.

A koldulás megszüntetésére tett kísérlet kezdeti fázisban van. Megnövekedett a Sepsiszentgyörgy utcáin járőröző rendőrök száma. Helyiek arról is beszámoltak, hogy láttak már olyan jelenetet, hogy két gyereket rendőrök kísértek el mondván, hogy hazaviszik őket a szüleikhez.

A polgármester elmondása szerint első lépésként azonosítják a rendszeresen kolduló gyermekeket, megkeresik a szülőket, és anyagi helyzetük javítására a koldulás helyett közmunkát ajánlanak fel napszámos szerződés alapján. Őszig folyik az azonosítás, ezt követően indítanak eljárást, amennyiben azt az egyes esetek szükségessé teszik.

Jakab Villő Hanga

Neked egy pizza ára, a társadalom számára létfontosságú a szabad sajtó. Támogasd az Átlátszó Erdélyt!

Havi 5 eurós rendszeres támogatás

Havi 10 eurós rendszeres támogatás

Havi 20 eurós rendszeres támogatás

Lejes (RON) számla:

Asociaţia “Atlatszo Erdely Egyesulet”
RO71OTPV200000913457RO01
SUC. CLUJ OTP BANK ROMANIA
Cod BIC: OTPVROBU

The post A rendőrség menti a Sepsiszentgyörgyön kolduló gyermekeket? appeared first on Átlátszó Erdély.