1990 márciusában Románia közepén véres etnikai konfliktus tört ki a marosvásárhelyi románok és magyarok között, amelyhez romák is csatlakoztak a magyarok oldalán. Öt ember meghalt, közel háromszázan megsebesültek, alig három hónappal az 1989 decemberi forradalom után. A több napig tartó összecsapásokat kirobbantó szikra egy kétnyelvű felirat volt: egy lakótelepi gyógyszertár magyarul is kiírta, hogy Gyógyszertár. 

Az akkor enyhén magyar többségű város a lakossága tizedét veszítette el. A megroppant viszonyok miatt tíz év alatt 15 ezer fővel csökkent a város lakossága, és megfordultak az etnikai arányok.

A nyelvhasználat terei

Ebben a tíz évben építette ki az akkor 1,4 milliós magyar kisebbség a magyar nyelvű oktatás intézményeit és tankönyveit az óvodától egyetemig, a kulturális, művelődési, szociális intézményeit, sajtóját és civil szervezeteit. Vagyis azokat a struktúrákat, amelyekről a közösség úgy vélte, kultúrájának és identitásának megőrzése, illetve újratermelése közvetlenül függ. 

Ezekkel az iskolákkal, kiadványokkal, tévé- vagy színházi műsorokkal viszont a román anyanyelvű polgárok zöme élete során szinte soha nem találkozik. A napi sajtóból is legfeljebb annyi jutott el a román közösséghez, hogy ezek a magyarok már megint követelnek valamit.

A marosvásárhelyi fekete március után alig tizenegy évvel Románia parlamentje kötelezővé tette a kisebbségi nyelvek használatát azon településeken és megyékben, ahol az adott kisebbség aránya eléri az összlakosság húsz százalékát. Itt lehetővé vált, hogy a kisebbségiek ne csak a magánéletükben vagy saját közösségeikben éljék meg az önazonosságukat, hanem akkor is, ha az államot képviselő hivatalokkal kerülnek kapcsolatba. Ugyanazokkal a hivatalokkal, amelyek a román közösség ügyeit is intézik.

A helyi közigazgatás 2001-es törvénye hat megye és több száz település közintézményeit kötelezte arra, hogy a román államnyelv mellett magyarul is kommunikáljanak a polgárokkal. Legalább száz település kellene roma nyelven is kommunikáljon a lakosaival. A német, ukrán, bolgár, szlovák, tatár nyelvet egyenként tucatnyi település kellene láthatóvá és használhatóvá tegye. 

A törvény végrehajtási szabályzata 523 olyan önkormányzatot nevesít, ahol biztosítani kell valamelyik nemzetiség nyelvi jogait a közigazgatásban. Ez a romániai közigazgatási egységek közel hatoda. Ezekhez az önkormányzatokhoz gyakran több falu tartozik. A román mellett túlnyomó többségükben magyarul kell kiírni a település nevét, feliratozni a közintézményeket, magyarul is tájékoztatni a lakosokat, hogy miről vitázik és dönt a helyi tanács, vagy magyarul is válaszolni az állampolgárnak, ha az magyar nyelven fordult valamelyik intézményhez.

Ezeknek a településeknek a zöme az ország közepén található, Székelyföldön, ahol a magyar nemzetiségű lakosok abszolút többséget alkotnak. Itt a települési önkormányzatok döntő többségét az RMDSZ irányítja. Mindenki természetesnek veszi, hogy a helyi ügyintézés szóban magyarul zajlik, miközben csak a román nyelvű dokumentumoknak, űrlapoknak van jogi érvénye. 

A székelyföldiek a mindennapi vásárlásaikat is magyarul intézik a boltokban. Erre a vidékre az elmúlt tíz évben telepedtek be az országos és nemzetközi üzletláncok, amelyeket a helyi vásárlóközönség kényszerített rá, hogy kétnyelvűsítsék a polcok feliratait, a reklámújságok szövegeit. Mivel ezek országos szinten egységesek, a központi marketingosztályok és a helyi üzletvezetők hozzá kellett szokjanak az extra utánajáráshoz, amit a reklámaik kétnyelvűsítése igényel. Székelyföldön viszont csak így éri meg kereskedni, tudtuk meg a regionális kereskedelemre rálátó forrásunktól.

Rugalmas és rugalmatlan százalékok

Az erdélyi magyarok fele viszont, mintegy 600 ezer ember nem a tömbvidéken él, hanem Erdély közepén és nyugati szélén. Arányuk és politikai erejük ezeken a településeken roppant változatos: néhány településen abszolút többséget alkotnak, nagyon sokban tényleges kisebbséget, de 20 százalék fölött. 

Kirívó Kolozsvár esete: itt él a második legnagyobb erdélyi magyar közösség, közel ötvenezer fő, de aránya 2002 óta nem éri el a húsz százalékot. Ezért több éves pereskedés után, 2017-ben helyeztek ki először olyan helységnévtáblákat a város kijáratainál, amelyeken magyarul is írja, hogy Kolozsvár. Sőt a német Klausenburg nevet is feltünteti a szászoknak a város középkori és koraújkori életében játszott szerepe miatt, a latin nyelvű rész pedig a római Napoca alapításáról emlékezik meg.

Kolozsvár esete élesen megvilágítja, hogy az erdélyi magyarok számára miért bír politikai téttel a népszámlálás és a 2019-ben hozott, új közigazgatási törvény. A régi, 2001-es törvény végrehajtási normái az akkori legfrissebb, azaz az 1992-es népszámláláskor megállapított etnikai arányok alapján nevesítette azt az 523 közigazgatási egységet, ahol kötelező valamely kisebbség nyelvét is használni a közigazgatásban.

Ez a lista az Akadémia által jóváhagyott településnevekkel azóta sem változott. Hiába tartottak azóta két népszámlálást, a listát egyik kormány sem módosította. Kolozsvár többnyelvű helységnévtábláiért a 2010-es évek közepén zajló perben is az 1992-es népszámlálás eredményét kellett figyelembe venni. Így tudtak nyerni a pert indító civilek.

A 2019 nyarán életbe lépett közigazgatási törvénykönyv szerint a húsz százalékos etnikai küszöb megállapításakor mindig a legfrissebb népszámlálás eredményeit kell figyelembe venni. Az önkormányzatok a húsz százaléknál alacsonyabb arányú kisebbségeikkel is kommunikálhatnak azok anyanyelvén, ha a helyi tanács ezt megszavazza. 

Románia idén tart népszámlálást, de egyrészt a két éve érvényes közigazgatási törvénykönyvhöz még nem bocsátották ki a végrehajtási normákat, másrészt biztosan nem kezdik frissíteni a településnevek említett listáját, mielőtt publikálnák az idei népszámlálás végleges eredményeit. Az pedig csak 2023-ban várható. Azaz a nyelvi jogok érvényesítése még egy ideig harminc éves adatok alapján történik.

Plusz feladat, plusz költség forrás nélkül

A 2000-es években rögzültek azok a források, amelyek finanszírozzák a kisebbségi oktatást és kultúrát. A kisebbségi oktatás plusz tantárgyakkal (anyanyelv, az illető közösség története), saját tankönyvekkel, segédanyagokkal és sok fordítással jár, ezért a kvótaalapú központi finanszírozásból az oktatási intézmények nagyobb összeget kapnak a kisebbségi tannyelvű osztályokba járó tanulók után, mint a román tannyelvű osztályok tagjai után. 

Mivel a nemzetiségi közösségek lényegesen kisebbek a román többségnél, az őket kiszolgáló kulturális intézményeket még annyira sem tudják piaci alapon fenntartani, mint a román többség. Viszont nagyjából ugyanannyiba kerül létrehozni egy színházi előadást, folyóiratot vagy könyvet románul, mint például németül. A Romániában hivatalosan elismert, parlamenti képviselettel is rendelkező kisebbségi közösségeknek a kormánynak alárendelt Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala osztja ki az identitásmegőrző tevékenységekre szánt állami alapokat. 

Idén a 19 nemzeti kisebbségi szervezet összesen 200,4 millió lejt kap erre a célra. (Hogy az egyes kisebbségi szervezetek a rájuk eső finanszírozást milyen mértékben költik a saját fenntartásukra, és mennyit szánnak kulturális programokra és kiadványokra, azt nagymértékben ők döntik el.) Az összeg bő ötödét kapja az RMDSZ, 43,4 millió lejt, de ez még így is töredéke annak, amit a magyar kormány oszt szét főként pályázati úton erdélyi magyar kulturális és egyházi intézményeknek.

Azok a települések viszont nem kapnak plusz forrásokat nyelvhasználati költségekre, amelyek közigazgatásában 2001-től kötelező használni annak a kisebbségnek a nyelvét is, amely a lakosságnak legalább a húsz százalékát teszi ki. Bár a kisebbségi nyelvhasználatot központi szabályozás írja elő, ennek költségeit kizárólag a helyi önkormányzatok viselik ‒ ellentétben például a közoktatással, amelyet a központi és a helyi költségvetések közösen finanszíroznak.

A helyzet megváltoztatása eddig nem is került a politika napirendjére annak ellenére, hogy az önkormányzati hivatalok saját működését és több szolgáltatását gyakran az országos költségvetés finanszírozza részben vagy egészben.

Se pénz, se megbecsültség, se szankció

Hogy a kisebbségi nyelvhasználat sokadrangú kérdés a helyi közigazgatásban, és drága is, az jól látszik az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának saját elemzéséből. 2021-ben 60 olyan önkormányzatnak küldtek nyelvhasználati kérdéseket, ahol a magyar nyelvet is kellene használni, és 37 olyan településnek, ahol a roma nyelvet. A részben magyar nyelvű településeknek kicsivel több mint a fele, a roma lakosokkal bíró települések közül csak 15-nek az önkormányzata volt egyáltalán hajlandó válaszolni.

A részben magyar nyelvű települések a feliratozást mind megoldották, de például a tanácsi határozatokat nem fordítják le, mert nincs fordítójuk, vagy nincs pénzük külsős fordítót megfizetni. A roma lakosokkal még szóban sem kommunikálnak az anyanyelvükön az érintett önkormányzatok, írásos kommunikációra a lakosoknak nincs igényük, az önkormányzatoknak nincs erőforrásuk. Több önkormányzat is azt válaszolta, hogy a romák sem beszélik a roma nyelvet. Csak négy település tüntette fel a nevét roma nyelven is, és hatnak van olyan alkalmazottja, aki ismeri a roma nyelvet.

A költségek mellett az sem ösztönzi a kisebbségi nyelvhasználatot, hogy a nyelvi jogok érvényesítését a közigazgatásban senki nem ellenőrzi rendszeresen. Az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala nem hatóság, nem tudja büntetni az anyanyelvhasználati rendelkezések megszegését, válaszolta a Hivatal megkeresésünkre. 

Tájékoztató és tudatosító kampányokat folytat a lakosság körében, mert a Hivatal szerint az anyanyelvi kommunikáció a közigazgatásban elősegíti, hogy a kisebbségi közösségek tagjai is aktívan részt vegyenek a politikai döntéshozatalban, erősíti a biztonságérzetüket, és mutatja a nyelvük társadalmi megbecsültségét. 

Ahol ugyanis az állam elzárkózik a kisebbségi nyelvektől olyan területeken, ahol az a többség számára is látható volna, azaz csak szlogenként és nem értékként kezeli a kulturális sokféleséget, ott a piac sem tudja fenntartani a kisebbségi nyelv értékét, derült ki Csata Zsombor nyelvgazdasági kutatásaiból. Ott a kisebbségi közösség enklavizálódik, és rosszabbul fizetik a kisebbségi nyelven is végezhető munkákat.

A megyék és települések közigazgatását felügyelő prefektusi hivataloknak kellene nyomon követniük, hogy a kormányzati és önkormányzati intézmények mennyire tartják be a kisebbségi nyelvhasználatot előíró törvénycikkelyeket. De a prefektúrák nem követték nyomon, és magánszemélyek, illetve civil szervezetek közül is nagyon kevesen tettek feljelentést a nyelvhasználati kötelezettség elmulasztása miatt, hangzott el azon a beszélgetésen, amelyet az Átlátszó Erdély folytatott azokkal a szociológusokkal, akik ezt többször felmérték. 

Horváth István, Csata Zsombor és Székely István Gergő, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatói legutóbb azt mérték fel, hogy mennyibe kerül a kisebbségi nyelvhasználat az önkormányzatoknak. A kutatást az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala rendelte, az eredményeket összesítő műhelytanulmány 2021-ben jelent meg. 

Tényleg a pénz számít

Több korábbi mérésük is azt mutatta, hogy azokon a településeken magától értetődő a magyar nyelv használata a közigazgatásban, ahol a magyarok aránya meghaladja a hatvan százalékot, és a polgármesteri hivatal számára presztízskérdés a többnyelvűség, mondta Horváth István. Az írásbeli használat pedig még itt is elmarad a szóbelitől. 

Írásbeli tájékoztatásra a települések harmada használja a kisebbségek nyelvét ott, ahol ez kötelező volna, míg a települések bejáratait, közintézményeit több mint 90 százalékuk feliratozta a nyelvhasználati követelmények szerint, mondta a Nemzeti Kisebbségkutató Intézetet vezető Horváth István. A kutató szerint ez azért alakult így, mert a feliratok jól láthatóak, nagy a szimbólumértékük, a magyar közösség számonkéri, ha hiányoznak, és a törvény konkrét szankciót is fűzött hozzájuk.

De hogy szakszerűen tudnak-e tolmácsolni a nyelvileg vegyes helyi tanácsok ülésein, az egyértelműen az önkormányzat méretétől és anyagi lehetőségeitől függ. Míg Sepsiszentgyörgyön évek óta használnak tolmácsgépet, a vidéki önkormányzatok 99 százalékánál ez elképzelhetetlen, mondta Székely István Gergő.

A kutatók a kétnyelvű helységnévtáblákkal járó plusz költséget tudták leginkább kvantifikálni: átlagosan 70 százalékkal kerülnek többe, mint az egynyelvűek. Tanulmányukból kiderül, a polgármesterek rendszeresen alulbecsülték, 40-60 százalékosra tették ezt az extra kiadást. A közintézmények feliratozása kétszer, a közúti irányjelző táblák pedig háromszor annyiba kerülnek, ha kétnyelvűek. 

A különböző fejlesztési projektek előírják, hogy a beruházásokról legalább két kültéri táblán kell tájékoztatni a lakosokat, de a költségvetésükben nem szerepel plusz két tábla a kisebbség nyelvén. Ha a település vezetői a kisebbségi lakosokat anyanyelvükön is tájékoztatni szeretnék, akkor ez beruházásonként 1400 lejjel terheli a helyi költségvetést.

A nyelvhasználat nem standardizált költségeit a szociológusok úgy igyekeztek minél alaposabban feltérképezni, hogy kiválasztottak földrajzilag és etnikai arányaiban változatos nyolc települést, és addig telefonálgattak a polgármesteri hivatalokba, amíg a polgármester vagy az általa kijelölt személy le nem ült velük hosszabban beszélgetni. Ekkor már az új közigazgatási törvénykönyv volt érvényben, de mivel a kormány még nem dolgozta ki a végrehajtási normáit, azok nélkül pedig az új törvény nem bővíti a kisebbségi nyelvek terét, a fordítás és tájékoztatás költségeit a polgármesteri hivatalok korábbi gyakorlatai alapján becsülték meg.

A tanácsi határozatokat leginkább ott nem fordították le a kisebbség nyelvére, ahol az illető közösség helyben is kisebbséget alkot. Ezek az önkormányzatok arra hivatkoztak, hogy a kisebbség nem igényli a fordítást, vagy a hivatalnokoknak nincs idejük fordítani. 

A kutatók megállapították, hogy egy kis település helyi tanácsa évente átlag 30, egy nagy, százezres város tanácsa évente 430 határozatot hoz. Ha egy határozat átlagban másfél oldal, amit félóra alatt fordít le egy gyakorlott hivatalnok, akinek 40 lej a bruttó órabére, akkor a városnak évi 8600 lejébe kerül a határozatok lefordítása. Ha külsős fordítóra bízza, évi 25 800 lejt fizet a fordításért. Ráadásul az ilyen külsős szerződéseket kötő polgármesterek közül többen panaszkodtak a szociológusoknak a fordítások gyenge minőségére.

A Maros megyei katasztrófavédelem gépi fordítást használt május 30-án, és a szándékával ellentétes értelmű riasztást küldött szét.

Bár a lakosok döntésekbe bevonása miatt megérné, a dokumentumok hossza és a munka nagysága miatt az önkormányzatok végképp nem fordítják le a tanácsok határozattervezeteit, a tanácsi bizottságok határozattervezeteit és határozatait, illetve a tanácsi határozatok dokumentációját, csatolmányait. Sokszor ezek tartalmazzák a határozat lényegét, de jóval hosszabbak is, mint maguk a határozatok, és szabályozatlan, hogy ezeket le kell-e fordítani. Lefordításuk például Szászrégenben meghaladná az évi százezer lejt, állapítja meg a műhelytanulmány. Kisvárosok ekkora mértékű költségeket nem fognak vállalni külön források és szankciók nélkül, inkább vállalják a törvényszegés kockázatát, vonják le következtetésüket a kutatók.

Ami a helyi lakosok kérvényeit illeti, még a nagyobb és gazdagabb településeken is inkább az a gyakorlat érvényesül, hogy a polgárok románul nyújtják be a kérvényüket gyakran úgy, hogy a hivatal dolgozója szóban segít neki megfogalmazni. Ott is, ahol a magyarság domináns többséget alkot, a magyar nyelvű kérvények a tizedét sem teszik ki az összesen benyújtott kérvényeknek. 

A hivatalnokok így mentesülnek a munka egy részétől. A román nyelvű kérvényekre elég, ha románul válaszolnak, a magyar nyelvűekre pedig mindenképp kétnyelvű választ kell adni. Ezeket a válaszokat a hivatalnokok írják meg anélkül, hogy a fordítás megjelenne a munkaköri leírásukban. Az erre és a szóbeli magyarázatokra szánt munkaidő például a kisebbségi nyelvhasználatnak egy nehezen kvantifikálható, rejtett költsége. A leggyakoribb fordítási munkák nem szerepelnek a feladatot elvégző hivatalnok munkaköri leírásában, áll a tanulmányban.

A vizsgált önkormányzatok fele számolt be olyan előreláthatatlan költségekről, amelyek amiatt keletkeztek, hogy beperelték a hivatalt a nem előírásszerű kétnyelvűsítés miatt. Ilyen általában a Székelyföldön fordul elő, ahol néhány román lakos nehezményezi, ha a Polgármesteri hivatal helyett a Községháza felirat szerepel, ha közintézményeken a román felirat van a magyar alatt, és nem fordítva, vagy ha az önkormányzati kiadványt nem jelentették meg románul is. Az ügyvédi költségek mellett ezek a perek pénzt emésztenek fel a dokumentáció fordításával is. Volt olyan önkormányzat is, ahol a pereskedés költségei meghaladták a hivatali kétnyelvűség költségeit.

A valódi, szimmetrikus kétnyelvűsítés jelentős többletköltséggel jár. Ennek a településvezetők tudatában vannak, de legtöbb helyen nem műveletesítik és nem vezetik az ezzel járó költségeket. Emiatt nagyon hasznosnak tartották a kutatók erőfeszítéseit, hogy kvantifikálják a kétnyelvűsítés költségeit, és együttműködtek a folyamatban, áll a tanulmányban. 

A szociológusok úgy vélik, minél több pénzt tudnak az önkormányzatok arra szánni, hogy megkönnyítsék az ügyintézést a kisebbségi nyelveken, annál bátrabban fognak élni a polgárok is a nyelvi jogaikkal. Jelenleg ugyanis inkább nem érvényesítjük a nyelvi jogainkat a közigazgatásban, ha az hosszabb ügyintézést jelent, vagy veszélyezteti az ügyünk sikerét, ha az anyanyelvünkön szeretnénk elintézni.

A kutatók a költségek nagysága miatt igazságtalannak tartják, hogy ezek kizárólag a helyi önkormányzatokat terheljék. De úgy vélik, a központi finanszírozás érdekében a polgármestereknek kell nyomást gyakorolniuk, mert őket kötelezi a törvény a kétnyelvűsítésre. 

„Nyersebb, brutálisabb, »véresebb« viták voltak azok”

Hogy ez az egyoldalú teherviselés méltánytalan lenne, meg se fordult azoknak a politikusoknak a fejében, akik kiharcolták a kisebbségi nyelv megjelenítését a helyi közigazgatásban. „Nem a pénzügyi problémák voltak előtérben. Nyersebb, brutálisabb, »véresebb« viták voltak azok” ‒ válaszolta Markó Béla, az RMDSZ volt szövetségi elnöke az Átlátszó Erdélynek a régi közigazgatási törvénnyel kapcsolatos megkeresésére.

A 2001-es közigazgatási törvényt az RMDSZ a Szociáldemokrata Párt parlamenti partnereként fogadtatta el, de a húsz százalékos etnikai arányt mint a kötelező kétnyelvűsítés küszöbét 1997-ben, egy soha nem alkalmazott sürgősségi kormányrendelettel és az azt megelőző vitákkal vitte be az RMDSZ a román politikai köztudatba, mesélte Markó Béla. Az RMDSZ 1996-ban lett először tagja romániai koalíciós kormánynak.

„A legnagyobb viták 1997-ben valóban a százalékos küszöb körül voltak. Ez egy sokszínű koalíció volt, sok pártból tevődött össze, hol egyik, hol másik nem értett egyet a százalékkal, és egy adott pillanatban úgy nézett ki, hogy elakadunk 50 százaléknál. Ami azt jelentette volna, hogy ahol többségben vagyunk, ott használhattuk volna a kétnyelvűséget. Aztán nagy nehezen leereszkedtünk 30 százalékra, és ott heteken át folyt ekörül a vita.

Úgy sikerült a 20 százalék, hogy külön-külön meggyőztem a Parasztpártot, a koalíció legnagyobb pártját, és külön Petre Romant, aki az akkor még baloldali Demokrata Párt elnöke volt, és magát a miniszterelnököt, Victor Ciorbeát, hogy segítsen. Így nagy nehezen elfogadták a 20 százalékot. Az RMDSZ-ben meg elégedetlenség is volt, mert volt, aki a tíz százalékot szerette volna. Persze hogy minél alacsonyabb küszöbre lett volna szükség, de azt kell mondanom, hogy ahhoz képest, honnan indultunk, a húsz százalék nagyon nagy eredmény volt” ‒ emlékezett vissza a volt szövetségi elnök. Markó arra is emlékeztetett, hogy a fekete márciusként elhíresült, marosvásárhelyi véres etnikai konfliktus egy gyógyszertár kétnyelvű feliratozása miatt robbant ki 1990-ben.

Az 1997-es kormányrendelet alkalmazását leginkább a koalíciós kormány parasztpárti belügyminisztere, Gavril Dejeu ellenezte, később az Alkotmánybíróság hatályon kívül helyezte, vázolta Markó Béla. A 2001-es közigazgatási törvény tervezetét pedig már az Adrian Năstase vezette PSD-vel tárgyalták végig a parlamenti koalíció heti ülésein, és bele tudták venni az 1997-ben kidolgozott nyelvhasználati rendelkezéseket.

„Számos részletkérdést aztán a parlamenti szakbizottság tisztázott, voltak módosító javaslatok még a plenáris ülésen is, de alapjában véve a törvény iránya, a fontos elemei már kialakultak akkor, amikor Adrian Năstase kormánya elfogadta ezt a törvénytervezetet” ‒ emlékezett vissza Markó.

A végrehajtási normáknál „ahogy emlékszem, a legtöbbet a helységnevek listáján kellett dolgozni. Hogy melyek azok a települések, amelyeknek a nevét két nyelven kell feltüntetni, és hogy nagyon oda kellett figyelni, hogy a helységnevek azok legyenek, amelyek valóban a magyar településnevek” ‒ vázolta Markó az akkori viták tétjeit.

„De ez arról is szólt, hogy nélkülünk nem lett volna kormánytöbbsége a Szociáldemokrata Pártnak, tehát nem kockáztathatták azt, hogy mi esetleg felmondjuk a velük való együttműködést. Találtak volna más partnert, az ultranacionalista, xenofób Nagy-Románia Pártot, de azt nem engedhették volna meg maguknak, hogy velük szövetkezzenek. Különösen egy olyan időszakban, amikor még előtte voltunk a NATO-felvételnek, és az európai uniós belépésről is tárgyalt már Románia. Ha a Szociáldemokrata Párt kormányozni akart, akkor azért figyelembe kellett vegye a mi akaratunkat is” ‒ magyarázta a volt szövetségi elnök, miért volt akkor jó alkupozícióban az RMDSZ. A Nyugat elvárása is számított, de nem külföldről mondták meg a hazai pártoknak, hogyan kell rendezni a magyar nyelvhasználati kérdést, ezt az RMDSZ tárgyalta ki az akkori román kormánypárttal, mondta Markó.

Nem tisztáz, inkább összezavar az új szabályozás

Míg a kisebbségi jogok húsz évvel ezelőtti kodifikációjában a nyelvhasználat szimbolikus oldala kapott hangsúlyt, az új közigazgatási törvénykönyv elfogadásakor az RMDSZ a nyelvhasználat gyakorlatát akarta bővíteni. De a szabályozás jelenlegi állapota, a végrehajtási normák hiánya épp a gyakorlati előrelépést akadályozza, derült ki a nyelvhasználat költségeit kutatókkal folytatott beszélgetésből. 

A közigazgatási kódex szerint ugyan a legfrissebb népszámlálás adatai alapján el kell dönteni, hol kötelező a kisebbségi nyelvet használni, de nem írja elő annak a listának a frissítését, amely a 2001-ben a húsz százalékos nyelvhasználati küszöböt átlépő 523 közigazgatási egység nevét tartalmazza. Így nem kerülnek le települések a listáról, de nem is kerülhetnek fel rá azok, amelyek kiváln ának az eddigi közigazgatási egységükből. 

Az is gond, hogy maguk a települések nem dönthetnek a saját kisebbségi nevükről, magyarázta Horváth István. Hiába vált ki Csíkszentimre, vagy szavazta meg Aranyosgyéres, hogy kiírja magyarul is a nevét a város bejáratainál, a nevük nincs fenn a 2001-es listán, azaz nincs a román közigazgatás számára érvényes magyar nevük. A településlista frissítésének módjáról nincs határozat, így hiába mondja ki az új törvénykönyv, hogy azok az önkormányzatok is megszavazhatják a kisebbségi nyelvhasználatot, ahol a kisebbség nem éri el az összlakosság húsz százalékát, mert nem lehet tudni, hogy ezeknek a településeknek a neve hogyan kerülhet fel a listára.

Korszerűsíteni kellene a hivatalos tájékoztatás meghatározását is, emelte ki Csata Zsombor. Hiába kétnyelvű egy önkormányzat honlapja, ha a lakosságot alapvetően a közösségi médiával éri el. Az itt folytatott kommunikáció kétnyelvűsítésével nem foglalkozik a jogszabály.

Az új törvénykönyv bevezeti a kétnyelvű űrlapokat a kisebbségiek számára ott, ahol számarányuk meghaladja a húsz százalékot. Ezzel rögtön egyszerűbbé és olcsóbbá válna az anyanyelvi ügyintézés. Arról azonban nem rendelkezik a jogszabály, hogy ezeket az űrlapokat csak természetes személyként vehetik igénybe az emberek, vagy cégek, jogi személyek képviselőiként is.

Ezeket a kétnyelvű űrlapokat majd egy kormányhatározat sorolja fel, áll a jelenlegi törvényben. A kormány azonban még nem döntötte el, mely űrlapokat lehetne kétnyelvű formában használni a hivatalokban. A listát az Etnikumközi Kapcsolatokért Hivatala javasolja együttműködve a Nemzeti Kisebbségkutató Intézettel, írja a törvényben. A Kisebbségkutató már összeszedte az űrlapokat, lefordította a szövegüket magyarra, és megszerkesztette kétnyelvűre, mondta Horváth István, az Intézet elnöke. Van köztük olyan, mondta Horváth, amely idén márciusban lejárt, vehetik le a listáról.

A Kisebbségkutató Intézet román-magyar glosszáriumba gyűjtötte össze az űrlapok jogi értékű kifejezéseit, hogy ezzel is segítse a későbbi fordításokat. Az intézet magyar anyanyelvápolókkal egyeztetett, és figyelt arra, hogy egyetlen ember készítse a fordításokat, hogy az űrlapok nyelvezete egységes legyen, mondta Horváth, mert ez egy nyelvtervezési folyamat is. Más nyelvekre is le tudják fordíttatni az űrlapokat, ha megbízást és pénzt kapnak rá az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalától. Egyelőre a szerb kisebbség mutatott némi érdeklődést a kétnyelvű űrlapok iránt, mondta Horváth.

Igazán előremutató az volna, fűzte hozzá Székely István Gergő, ha a hivatalok okos űrlapokat használnának, amelyeket online lehetne kitölteni úgy, hogy a kitöltő választja ki, milyen nyelven szeretné. A hivatalnok, aki majd megkapja az adatokat, nem is kellene lássa, hogy a polgár milyen nyelven töltötte ki az űrlapot, elég, ha a rendszer tudja, és a választ ugyanolyan nyelven generálná ki a kérvényező polgárnak. Ez nem is akkora sci-fi, mert az Európai Helyreállítási Alapból digitalizálásra is le lehet hívni pénzeket, mondta a kutató.

A kiterjesztett és jobban finanszírozott kisebbségi nyelvhasználat valószínűleg nem befolyásolná a román nyelv elsajátítását, válaszolták a kutatók az Átlátszó Erdély kérdésére. A hivatali nyelvi kitettség ugyanis nagyon alacsony. 

Arról nem tudnak, hogy tanulmányukat döntéshozók elé vitte volna az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala, jelenleg a Hivatal is törvény végrehajtási normáira vár, hogy lássa, merre léphet. De látnak rá szándékot, hogy a Hivatal felvesse a kisebbségi nyelvhasználat központi finanszírozásának kérdését, ezért is rendelte meg a tanulmányukat.

Horváth István tudomása szerint a Hivatal vezetése gondolkodik azon, hogy nyelvhasználati alapot különítsen el a kisebbségi nyelveken is kommunikáló önkormányzatok számára, ahova évente lehetne pályázni a nyelvhasználati költségekre, de ez egyelőre csak távlati terv. 

Az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalok az első, általánosabb kérdéseket tartalmazó megkeresésünkre még válaszolt, de utána a konkrét kérdéseket azzal hárította el, hogy erőforrásait a népszámlálási kampányra kell összpontosítania. Megkerestük Cseke Attila szenátort is, aki a 2019-ben elfogadott közigazgatási törvénykönyvet kidolgozó különbizottság RMDSZ-es tagja volt, illetve Hegedüs Csillát, a Szövetség szóvivőjét, de egyikük sem válaszolt a kérdéseinkre. Arra lettünk volna kíváncsiak, hogy a kidolgozás és elfogadás szakaszában felmerült-e a finanszírozás kérdése, és ha igen, milyen válaszokat váltott ki a döntéshozókból.

Nem törvény a közigazgatási törvénykönyv

Több mint 25 évvel a kommunista rendszer bukása után Románia felismerte, hogy új közigazgatási törvénykönyvre van szükség, hogy a helyi választottak a helyi közösségek igényeihez igazodó, azonnali döntéseket hozhassanak. Az etnikai kisebbségek helyi szintű érdekeinek érvényesítéséhez is kívánatos volt egy rugalmas és hatékony közigazgatási törvénykönyv.

2017-ben az akkor kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) nyújtotta be a közigazgatási törvénykönyv javaslatát a parlamentbe (PL-X 369/2018. június 12.). A törvényjavaslatot 2018 júniusában a szenátus, egy hónappal később pedig a képviselőház is megszavazta. Az akkori ellenzéki pártok, nevezetesen a PNL, az USR és a PMP, valamint hat független képviselő azonban alkotmányossági panaszt nyújtott be. A maga során Klaus Iohannis államelnök is az Alkotmánybírósághoz fordult, amely novemberben a jogalkotás formai követelményeinek megsértése miatt alkotmányellenesnek nyilvánította a törvényt.

A parlament fél év múlva szavazott újra róla, és 2019 tavaszán elutasította. A PSD Viorica Dăncilă vezette, akkori kormánya azonban úgy döntött, hogy sürgősségi rendelettel (OUG 57/2019) fogadja el a közigazgatási törvénykönyvet. Azzal indokolta a sürgősséget, hogy Romániának eleget kell tennie „az Európai Unió intézményeivel való kapcsolatában vállalt kötelezettségeknek”, és hogy számos „működési zavar van a helyi közigazgatás szintjén”, amely akadályozza többek között európai alapok felhasználását. A kormány politikai okra is hivatkozott: hogy a közigazgatási törvénykönyv elfogadásában „már nem számíthat más pártok vagy az államfő jóhiszeműségére”.

Nem sokkal később törvényjavaslattal módosították volna a 2019-es sürgősségi kormányrendeletet, a javaslatot azonban 2020 májusában elutasította a parlament. Ezután külön törvényekkel fogadták el a kormányrendelet különböző paragrafusait, hogy megszervezhessék a helyi választásokat, és addig is kiterjeszthessék az önkormányzati hatóságok mandátumát.

Vagyis a közigazgatás aktuális szabályozása azt mutatja, mintha Románia vészhelyzeti szinten működne. A közigazgatási törvénykönyvet sürgősségi kormányrendelet helyezte hatályba, a parlament még nem rögzítette törvényként, és a kormány nem dolgozta ki a végrehajtási normáit sem, amelyek alapján rendezni lehetne a kisebbségi nyelvhasználat egyes, függőben lévő kérdéseit. Eközben honatyák különböző csoportjai már módosítanák, eltörölnék vagy kiegészítenék a közigazgatási kódex egyes cikkelyeit.

A magyarok többet kérnek, a romák beérik azzal, amit kapnak

Az RMDSZ-nek a helyzettel viszonylag elégedetlen harminc honatyája 2020 áprilisában próbálta újraindítani a jogalkotási folyamatot. Új törvénytervezetként nyújtották be a közigazgatási törvénykönyvet (PL-x no. 190/2020). Az RMDSZ tervezete többek között

• kiterjesztette volna az anyanyelvhasználatot többek között a megyei rendőrségre;
• biztosítani akarta, hogy a kisebbségek szerzett jogai érvényben maradjanak azokon a településeken, ahol az etnikai kisebbségek aránya a 2022-es népszámláláskor a 20%-os küszöbérték alá csökken; 
• szankcionálta volna, ha a közintézmények nem biztosítják az anyanyelv használatát ott, ahol a küszöb miatt kötelező;
• a megyei és helyi önkormányzatokra bízta volna, hogy döntsenek a nemzeti, történelmi, gazdasági és kulturális identitást kifejező jelképek használatáról. A tervezet további részletei itt találhatók.

Csakhogy miután a tervezetet a szenátus hallgatólagosan elfogadta, Klaus Iohannis államfő április 29-én váratlanul és hevesen azzal vádolta meg a kormányzó PSD-t, hogy „Erdélyt a magyaroknak akarja adni”, és hogy „hihetetlen, milyen alkuk folynak a parlamentben” (részletek itt).

Az RMDSZ részéről Kelemen Hunor elnök válaszolt a szerinte „durva félretájékoztatásra és a magyarok elleni uszításra”, de az ügyek nem haladtak, a törvénytervezetet pedig a képviselőház 2020 májusában végleg elutasította.

Az RMDSZ akkor úgy értékelte, hogy törvénytervezete megfelelő a romániai etnikai kisebbségek jogainak védelmére és tiszteletben tartására, de most – az Átlátszó Erdély / BIRN Románia kérdésére – elutasította, hogy kommentálja az akkori eseményeket.

A roma etnikum parlamenti képviselője, Vasile Daniel pedig azt mondta, hogy az általa képviselt kisebbség, a többi etnikai kisebbséghez hasonlóan, „az RMDSZ és az akkori politikai többség megszabta általános politikai irányvonalakat követte (…) az általános elvekről a parlamenti frakciók vezetői egyeztek meg a frakcióvezetők bizottságában”.

A roma képviselő utalt arra, hogy az általa képviselt párt megelégszik „a [korábbi – szerk. megj.] jogszabályokkal és a hatályos közigazgatási törvénykönyvvel, azaz a hatályos jogszabályokkal szerzett jogok megőrzésével”.

Vasile Daniel szerint azonban „a Nemzeti Kisebbségek Parlamenti Képviselőcsoportjának (GPMN) és az RMDSZ-nek az az elképzelése, hogy a közpolitikákat, beleértve a kisebbségi nyelvek használatát a helyi közigazgatásban, az állami költségvetésből támogassák”.

Jelenleg úgy tűnik, a Roma Párt elégedett azzal, hogy az állami költségvetés néhány kisebbségi programot finanszíroz: az iskolai mediátorok és az egészségügyi mediátorok munkáját, valamint a roma nyelv oktatását, a roma nyelvtanárok fizetését. Azzal együtt, hogy ugyan Románia több mint száz településén haladja meg a romák aránya az összlakosság húsz százalékát, az anyanyelv használata ezekben az önkormányzatokban inkább kivétel. 

Megszámláltatunk

Még zajlik a tavalyról elhalasztott népszámlálás első szakasza, az önszámlálás. Az RMDSZ hónapok óta intenzíven kampányol azért, hogy az erdélyi magyarok már ebben az első szakaszban regisztrálják magukat, és persze magyarként. Mert ki tudja, hogy a számlálóbiztosok hogyan rögzítik a nemzetiséget, rögzítik-e egyáltalán a nemzetiséget, vagy eljutnak-e egyáltalán hozzánk, mert csak ötödannyian számlálnak, mint ezelőtt tizenegy évvel.

Ezen múlik, hogy Erdély interetnikus régióinak egyes nagyvárosaiban és községeiben eléri-e a magyarok aránya a 20 százalékot. Azaz akár több tízezres közösségek képesek lesznek-e használni az anyanyelvüket a közigazgatásban. Azok közül is sokunknak megfordult ez a fejében, akik még a kampány előtt kitöltötték a népszámlálási kérdőívet, akiktől messze áll a nacionalizmus, vagy kifejezetten csak az érte járó szabadnapért töltötték ki.

A gyakorlat viszont azt mutatja, hogy a húsz százalékos küszöb nem garantálja, csak lehetővé teszi, hogy magyarul is intézhessük ügyeinket a polgármesteri hivatalokban. Akkor fogunk élni is ezzel a jogunkkal, ha a gyakorlati küszöbök is alacsonyak: nem kerül több időnkbe, több erőfeszítésünkbe, több pénzünkbe, vagy az ügyünk sikerébe.

Persze kisebb erőfeszítés várni a népszámlálás eredményeire, mint extra forrásokkal faragni a költségekből és a küszöbökből. 

A cikk elkészültét a NewsSpectrum Fellowship támogatta a többségi és kisebbségi nyelvű sajtókiadványok együttműködését erősítő programjában.

The post Túl drága az anyanyelv? appeared first on Átlátszó Erdély.

Sokadjára jelent meg az a hír július közepén, hogy Györke Zoltán újból visszaperelte magát Kolozs megye alprefektusi tisztségébe. A kedvező javadalmazáson túl miért ragaszkodik valaki egy végrehajtói tisztséghez egy kívülről frusztrálónak tűnő rendszerben, mint a romániai közigazgatás? Mivel érvel, hogy a bíróság mindig neki ad igazat, és mivel érvel az őt időnként leváltó kormány?

Prefektusi, alprefektusi tisztségbe politikai alapon neveznek ki embereket az olyan sűrűn cserélődő kormányok, hogy mára már a közigazgatást irányító miniszter nevét se jegyezzük meg, nem hogy egy-egy megye prefektusáét, főként nem alprefektusáét. Györke Zoltán nem azért perelt, hogy megjegyezzük a nevét, bár ez is sikerült.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

Az uniós csatlakozáskor kivajúdott, azóta kihalóban lévő reform egyik utolsó mohikánjaként próbálja demonstrálni, hogy Romániában is lehetne professzionális a közigazgatás. Ki lehetne nevelni az adminisztratív ügyeket profin intéző, a polgárok érdekére fókuszáló hivatalnokréteget, amelynek tagjai olyan pártsemleges és előre látható életpályát futnának be, mint például a bírók az igazságszolgáltatásban.

Mi ennek az akadálya? Miért ellenérdekelt nagyjából az összes párt? Hogyan keveredik a politika és az adminisztráció? Egyáltalán mi a prefektus és az alprefektus dolga? Miért folyhat zavartalanul az Untold? Kell-e latin felirat Kolozsvár helységnévtábláira, vagy Iorga-tábla a Mátyás-szoborra? A pereiről akartuk kérdezni Györke Zoltánt, végül a helyi kényes ügyek is terítékre kerültek. A vele folytatott hosszas és csapongó beszélgetést szerkesztett formában közöljük.

Györke Zoltán 2008-tól tagja a közalkalmazottak elit csoportjának, a magas rangú köztisztviselőkének. 1998-tól készült nagyon tudatosan közigazgatási pályára. Előtte három évig matematikát tanított Margitta közeli falvakban, de a radikális pályaváltás érdekében, 28 évesen újra beiratkozott az egyetemre. Ezúttal a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemre, a politológia karon működő közigazgatási karra.

Előtte Nagyváradon többedmagával megalapította az első egyetemi diákszövetséget, részt vett a posztkommunista rezsim elleni tüntetéseken, és tagja lett a Polgári Szövetségnek (Alianța Civică). Antikommunista meggyőződései miatt először a Nemzeti Parasztpártba iratkozott be, de a párt 2000-ben kiesett a parlamentből, utána szét is esett. Ifjú liberálisok hívására 2002-ben lépett be a szintén jobboldali Nemzeti Liberális Pártba (PNL), mondta az Átlátszó Erdélynek.

Hogy miért nem az RMDSZ-be?

Nemcsak azért mert, románul végezte az iskoláit, és román környezetben szocializálódott. Akkoriban meg volt győződve róla, hogy a nemzetiségi problémákat húsz éven belül megoldják, az RMDSZ teljesíteni fogja a programját, ő pedig nem akarta a karrierjét egy fölöslegessé váló etnikai párthoz kötni. Abban az előfeltevésében, hogy a kisebbségi problémák belátható időn belül megoldást nyernek, teljes mértékben tévedett, és ezt el is ismeri.

Közigazgatási karrierjének első négy éve köthető párttagsághoz, amikor olyan pozícióba került, amelyet magyar ember Romániában azóta sem töltött be (valószínűleg előtte sem sokan). 2004-ben lett a PNL színeiben megválasztott Marius Nicoară Kolozs megyei tanácselnök személyes tanácsosa, a következő évben pedig előlépett az országos adminisztrációba: kabinetigazgató lett a belügyminisztériumban.

Gyors előmenetelét szakképesítésének és szervezőkészségének tudja be Györke Zoltán. A 2004-es önkormányzati választásokra ő alakította ki a helyi PNL és PD szavazókörzetekre lebontott aktivistahálózatát, amelynek a pártok szerint nagy szerepe volt Emil Boc és Nicoară választási sikerében. Mivel a PNL helyi vezetői tudták, hogy adminisztrációra szakosodott, Marius Nicoară kinevezte személyes tanácsosává. A megyei tanácsnál Györke csak hat hónapot töltött, mivel egyik korábbi tanára elhívta Bukarestbe a közigazgatást irányító minisztériumba, amely Romániában hagyományosan a belügyminisztérium.

Itt a Tăriceanu-kormány egyik kabinetfőnökeként a közigazgatási reform kidolgozása volt az egyik feladata, miközben az ország az uniós csatlakozásra készült. Ő és az ezzel megbízott államtitkár honosította meg a városmenedzseri tisztséget a közigazgatási rendszerben, és gyakorlatilag ők készítették elő a decentralizációs törvényt és a prefektusok új jogállására vonatkozó törvényt.

Az addig betöltött funkcióinak egyike sem volt köztisztség, magyarázta Györke, hanem megbízási szerződés alapján töltötte be őket. A köztisztviselők külön jogállással rendelkeznek. Többségük végrehajtói pozíciót tölt be, kisebb részük vezetőit, mint például az irodavezetők, osztályvezetők, igazgatók úgy a központi, mint a helyi adminisztrációban. Még kisebb részük pedig magas rangú köztisztviselőnek számít, mondta Györke, és elmagyarázta, hogy ez mit jelent.

A professzionalizálódás

Meglátása szerint a 2004-es NATO-csatlakozáshoz támasztott feltételek segítették leginkább a romániai közigazgatási rendszer professzionalizálódását. Meg kellett szokni a szabályok betartását, és új intézmények jöttek létre, például ekkor épült ki a katasztrófaelhárítás (ISU) intézményi rendszere.

A csatlakozási tárgyalások során már Adrian Năstase megígérte nyugati partnereinek, hogy mentesíti a pártpolitikától a prefektusi és alprefektusi tisztséget, illetve a minisztériumok főtitkári és főtitkárhelyettesi tisztségeit. Az ő kormánya fogadta el az erre vonatkozó törvényt, a Tăriceanu-kormány pedig kibővítette, és elkezdte működtetni a csoportot.

Törvény szerint 2006. január 1-től minden prefektus és alprefektus magas rangú köztisztviselő kellett volna legyen. Azaz nem lehetett párttag, el kellett végeznie a bukaresti Nemzeti Közigazgatási Intézet (Institutul Național de Administrație) egy éves képzését, és versenyvizsgáznia kellett egy magas rangú köztisztviselői állásra. Így lett 2008-ban Kolozs megyei alprefektus Györke Zoltán is: kilépett a PNL-ből, és versenyvizsgázott a tisztségre.

Az elitnek szánt csoport létrehozásakor a hatalom és az ellenzék megegyezett arról, hogy a hivatalba lépő új kormány a leváltani kívánt prefektusok és alprefektusok tapasztalatát is felhasználja. Vagyis akit nem tart meg addigi tisztségében, magyarázta Györke, azt kormányzati felügyelővé (inspector guvernamental) nevezi ki.

Györke szerint be is indult a magas rangú köztisztviselőknek ez a vetésforgója, kezdett természetessé válni a csoporttagok mobilitása a különböző tisztségek között. De már akkor sem versenyvizsgázott mindegyik prefektus és alprefektus a tisztség elnyeréséért, sokan inkább politikai kinevezettek maradtak.

Politikai kinevezéssel a funkciót meg lehet szerezni, de a magas rangú köztisztviselői státust nem, hangsúlyozta Györke. A státust viszont az elveszíti, akit úgy váltanak le az említett tisztségek valamelyikéből, hogy nem nevezik ki másik olyan tisztségbe, amely szintén magas rangú köztisztviselői státust biztosít.

Politikai alapon legfeljebb hat hónapra lehet kinevezni valakit, majd ezt hosszabítgatni. De amíg egy ilyen állást csak politikai megbízással tölt be valaki, addig az az állás betöltetlennek számít, és az említett képzést elvégzettek versenyvizsgával bármikor elnyerhetik. Illetve nem bármikor, hanem amikor versenyvizsgát írnak ki rá.

A visszapolitizálódás és hátrányai

A 2008-as versenyvizsga nyertesei közül többen már nyugdíjba mentek, vagy leváltották őket, vagy lemondtak arról a tisztségükről, amely biztosította a státust. Azóta nagyon kevesen kerültek be a csoportba, mert legalább tíz éve szándékosan nem szerveztek ilyen versenyvizsgát, magyarázta Györke. Nagyjából az összes párt el akarja sorvasztani ezt a státust, mert azt tartják a saját érdeküknek, hogy ha ideiglenes jelleggel is, de inkább ők nevezik ki a tisztségek betöltőit.

Mára mindössze pár prefektusnak, alprefektusnak, minisztériumi főtitkárnak van magas rangú köztisztviselői státusa: a 241 tisztség közül 194-et lát el ideiglenesen megbízott személy, közölte Györke.

Ezekbe a tisztségekbe a pártok helyi, megyei vezetőinek a megbízható embereit szokták kinevezni, gyakran szakvégzettség és minimális közigazgatási tapasztalat nélkül. Gyakran az ágazati miniszter sem ismeri őket, nemhogy a miniszterelnök.

Elméletileg a törvény korlátozza az ideiglenes kinevezéseket: hat hónap után ki kell írni a versenyvizsgát. Ennek ellenére például a Műszaki Egyetem egy professzora öt évig lehetett Kolozs megye prefektusa ideiglenes kinevezéssel, amit hat havonta meghosszabbítottak.

A prefektus legfontosabb feladata, hogy ellenőrzi a helyi és megyei önkormányzatok határozatainak törvényességét, és azokat, amelyeket törvénybe ütközőnek vél, megtámadja a közigazgatási bíróságon. Az alkotmány szerint ő vezeti a megyei dekoncentrált kormányintézeteket is, mint a tanfelügyelőség, közegészségügyi igazgatóság, stb. Ezeket ténylegesen a saját igazgatójuk vezeti, a prefektus nem tudna a gyakorlatban ennyi intézményt irányítani, de lehet hatása rájuk, magyarázta Györke. Tüntetésekkor pedig bizonyos törvényi feltételek teljesülése esetén a prefektus vagy a helyettese adja ki a beavatkozási parancsot a csendőrségnek.

A mindenkori kormánypártnak az az érdeke, hogy a megye prefektusa az illető párt polgármestereinek, önkormányzati többségeinek határozatait ne támadja meg, a kormánypárti vezetésű települések munkáját úgymond ne hátráltassa, csak az ellenzéki vezetésű önkormányzatokéit. Ezért kormányra kerülve már egyetlen párt sem támogatja, hogy a prefektusok pártfüggetlen szakemberek legyenek, így nem írtak ki versenyvizsgát erre a tisztségre már egy évtizede.

[wp_ad_camp_1]

Az is előfordul, mesélte Györke, hogy adott megyében a prefektus nem ellenőrzi az önkormányzatok határozatait, mert esetleg nincsen rá megfelelő kapacitása. Az önkormányzatok törvénytelen dolgokat is megszavazhatnak, a határozatokat pedig végrehajtják. Például egy település költségvetésének jogi formája szintén önkormányzati határozat, amelybe a polgármester vagy az önkormányzati többség belefoglalhat szabálytalan költségeket, kifizetéseket.

Valójában az állampolgárok is megtámadhatják a bíróságon ezeket a határozatokat. A különbség az, hogy ha a prefektus támadja meg a határozat beküldésétől számított fél éven belül, akkor a határozatot nem szabad végrehajtani, amíg a bíróság jogerősen ki nem mondja, hogy törvényes. Ha magánszemély támadja meg, akkor a határozat mindaddig érvényes és végrehajtandó, amíg a bíróság jogerősen ki nem mondja, hogy törvénytelen.

Györke szerint a román közélet a politikusoktól a sajtóig elfogadta, hogy az a normális, ha a prefektusok gyakorlatilag politikusok. Holott a közigazgatásnak és az állampolgároknak is az lenne jó, ha ők pártfüggetlen szakemberek volnának.

(Sőt nemcsak a prefektusok: a koronavírus-járvány elején látványos volt, hogy több megyei közegészségügyi igazgatóságot és egyes kórházakat nem hozzáértők vezettek. Őket egyértelműen meghaladták azok a feladatok, amelyekkel a járványhelyzetet kezelni kellett volna: járványtani vizsgálatok, kontaktkutatás, tesztelés megszervezése és végrehajtása, védőfelszerelések beszerzése idejében és elégséges mennyiségben, kórházi alkalmazottak és páciensek mozgásának hatékony megszervezése úgy, hogy fertőzöttek és nem fertőzöttek ne keresztezzék egymás útvonalát, stb.)

[wp_ad_camp_2]

Györke a saját karrierjét magas rangú köztisztviselőként képzelte el. Úgy érezte, erre szakképzettsége és kormányzati tapasztalata is alkalmassá teszi. Mivel 2008-ban épp az egyik Kolozs megyei alprefektusi tisztség volt betöltetlen, ezért ő versenyvizsgával azt pályázta meg, és el is nyerte. Az elsők között, a 2009-es kormányváltással vált kormányzati felügyelővé, ilyenként a Kolozs megyei polgármesteri hivatalok sürgősségi helyzetekre vonatkozó dokumentációit ellenőrizte. Ebben a periódusban írta meg és publikálta doktori disszertációját A Kolozs megyei prefektúra a két világháború között címmel.

A magas rangú köztisztviselők csoportját nemcsak adminisztratív, hanem politikai eszközökkel is megpróbálták szűkíteni. Az ilyen irányú törvényjavaslat ellen a csoport tagjai sikeresen lobbiztak. 2018-ban viszont a nagy többséggel megszavazott, új közigazgatási törvénykönyv visszapolitizálta volna ezeket a tisztségeket, ám az Alkotmánybíróság az egész kódexet alkotmányellenesnek nyilvánította elfogadásának módja miatt.

Victor Ponta 2013-ban költségmegtakarítás címén szüntette volna meg a kormányzati felügyelői tisztségeket. Azt akarta, hogy takarékosságból minden közintézményben az állások 4 százalékát számolják fel, a kormányfőtitkárságon pedig ezt a négy százalékot a több mint ötven kormányzati felügyelői poszt tegye ki. Egyetlen nap alatt mondtak fel a felügyelők túlnyomó többségének. Három-négy személy maradt meg ebben a tisztségben, de ez is csak utólag derült ki, mesélte Györke Zoltán.

A perek

Az elbocsátott kormányzati felügyelők bíróságon támadták meg a posztjukat megszüntető rendeletet, de nem mindenki vitte végig, illetve nem mindenki nyerte meg.

A köztisztviselői jogállás része, hogy őket nem lehet egyszerű alkalmazottakként elbocsátani az állásukból, ha az megszűnik. Köztisztviselőket kirúgni csak fegyelmi eljárással lehet, vagy szakmai hozzá nem értés miatt. Ha létezik más, betöltetlen köztisztviselői állás, akkor a felmondás után 30 napon belül kérhetik, hogy oda nevezzék ki őket. Ez a jogosultság biztosítja a stabilitást a köztisztviselői karrierben, vagyis a motivációt arra, hogy a hivatalnokok képezzék magukat és maradjanak a pályán, mert intézmények átszervezésekor sem maradnak állás nélkül, magyarázta Györke.

2013-ban tudta, hogy az egyik Kolozs megyei alprefektusi tisztség jogilag betöltetlen, mert politikai alapon kinevezett személy töltötte be ideiglenes megbízással, nem versenyvizsgával és végleges kinevezéssel. Ezért ide kérte az áthelyezését, de a kormányfőtitkárság válaszra sem méltatta, így Györke pert indított. A bíróságon arra hivatkozott,

• hogy az ő menesztésük több törvényt is megszegett,
• hogy a kormányfőtitkárság átszervezése valójában nem történt meg, azt csak ürügyként használták ahhoz, hogy őket elbocsáthassák;
• nem ajánlottak fel nekik más magas rangú köztisztviselői pozíciót.

Közel két év pereskedés után, 2015-ben a bíróság jogerős ítélettel kötelezte a kormányt, hogy nevezze ki Kolozs megyei alprefektusnak. Addig egyéni vállalkozói státusban dolgozott független közigazgatási szakértőként, mondta Györke.

Közben a kormányfelügyelői posztokat felszámoló rendeletet az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek találta, így a kormányfőtitkárság vissza kellett illessze azokat az álláskeretébe. Visszavették mind az ötven kormányzati felügyelőt, de érdemi megbízásokat csak elszórtan kaptak, magyarázta Györke. Most nagyjából harmincan vannak, közülük tíznek a képességei, adminisztrációs tapasztalata és képzettsége idén áprilisig parlagon hevert. Akkor bízta meg őket a fejlesztési és közigazgatási miniszter azzal, hogy ellenőrizzék a megyékben a minisztérium büdzséjéből finanszírozott helyi projekteket, azok szabályosságát, a kivitelezésük tényleges állapotát.

Feladatokat, hatásköröket a miniszterek, illetve a kormányfőtitkár adhat a kormányzati felügyelőknek. Kérdésünkre, hogy milyeneket, Györke olyan gyakorlati példákkal válaszolt, mint autópálya-szakaszok vagy a beígért regionális kórházak megépítésének irányítása, azaz olyan menedzsment-feladatok, ahol jól kell ismerni a vonatkozó törvénykezést, az adminisztrációs eljárásokat és az uniós finanszírozási rendszereket.

Ő több kormányváltást is megélt alprefektusi tisztségében egészen 2019-ig, amikor az aktuális kormánypárt helyi szervezete saját emberét helyezte pozícióba ideiglenes megbízással. Egy 2019 februári kormányhatározattal pedig Györke Zoltánt ismét kormányzati felügyelővé nevezték ki. Ő akkor nem megsemmisíteni, csak felfüggesztetni akarta a kormányhatározatot, így még két hónapig volt ideiglenesen alprefektus, de a felfüggesztés nem járt sikerrel.

Kormányzati felügyelőként közel egy évig nem kapott semmilyen hatáskört, és ezt megalázónak tartotta. Ezért fél év után Györke ismét perelt. Ezúttal az őt leváltó kormányhatározat megsemmisítését kérte arra hivatkozva,

• hogy azt szabálytalan módon hozták meg,
• hiányzik belőle a jogi és a ténybeli indoklás,
• őt pedig nem a törvényben kifejtett célokkal és feltételek között helyezték át.

Mivel ebben a perben is fellebbezett a kormány, a sajtóbeszámolókból úgy tűnt, hogy Györke sokadjára perel az alprefektusi tisztségért. Ezt idén júliusban másodjára perelte vissza.

Tudomása szerint most ő az egyetlen magas rangú köztisztviselő, aki perrel tartotta meg ezt a státusát. Egy korábbi kollégája 2013-ban nyert hasonló pert, ő azóta nyugdíjba vonult. Beiktatása után persze a kormány bármikor leválthatja, mondta Györke, de csakis jogi és ténybeli indoklással, a törvény betartásával.

Az első perében kártérítésként megkapta a két évig kiesett fizetését, most pedig meg fogja kapni a kormányfelügyelői és az alprefektusi fizetés különbözetét és a bírósági költségeket. Ezt a közpénzt racionálisabban is elkölthette volna a kormány, fogalmazta meg Györke, például arra, hogy reálisan igénybe veszi a még létező magas rangú köztisztviselőinek a szakértelmét. A politikai alapon kinevezetteknél pár hónap is elmehet arra, hogy beletanuljanak a feladataikba.

A prefektusok nem a kormánynak fontosak,

állítja Györke, ezért nem helytálló azzal érvelni a tisztség visszapolitizálása mellett, hogy a pártpolitikai vonalon is felelősségre vonható prefektusok hatékonyabban hajtanák végre a kormányprogramot. Ugyanis

• a párttagság egyáltalán nem garantálja, hogy az így kinevezett prefektus érti, mi folyik a közigazgatásban;
• köztisztviselőként kötelezően végre kell hajtania felettese utasítását, főként a kormány programját, míg helyi politikusként kibújhat egy ilyen kötelesség alól;
• a miniszterelnökök az általuk kinevezett prefektusok felét sem ismerik, magyarázta Györke.

A prefektus hordozza körbe a kormányfőt vagy minisztert, ha az a megyébe látogat, de a prefektus személye sokkal inkább a pártok megyei szervezetei számára fontosak. A prefektusok jogilag a kormányt képviselik, azonban de facto inkább a megyei pártszervezetet, véli Györke, vagy épp a megyei pártelnök személyes érdekeit.

Akkor volna jogilag is értelme a megyei pártszervezetekre bízni a prefektusok és a dekoncentrált intézmények vezetőinek kinevezését, ha mindegyik párt megyei szervezetében szakértők kisebb hadát találnánk, véli Györke. Pártonként legalább egy kiváló jogászt, közgazdászt, közigazgatási, egészségügyi, oktatási szakembert.

De a pártokra jelenleg nem az jellemző, hogy a területi szervezeteik szakértőket koncentrálnának maguk köré, vagy igyekeznének képezni a saját gárdájukat, utalt Györke a Salat Leventével készített interjúnkra, ahol a politológus egyetemi oktató azt rótta fel az RMDSZ-nek, hogy elhanyagolta kádereinek a képzését és választóinak a nevelését.

A szakemberhiány az összes pártnál látványos gond a legfelső, kormányzati szinteken is, mondta Györke, és akkor miért pont a prefektusaikkal lennének igényesebbek a pártok.

Teljes mértékben egyetért Filon Morar román diplomata nemrég közzétett véleményével, aki szerint a hivatásos köztisztviselőknek nem kellene végrehajtaniuk azt, ami ellentétes a közérdekkel, és nem kellene őket puszta eszközként kezelni.

Az is gond szerinte, hogy miután a kormányfő megkapja a kinevezendő prefektus nevét, a csapata nem ellenőrzi, ki az illető, és mi jogosítja fel a prefektusi vagy alprefektusi tisztség betöltésére. Minimális ellenőrzésen persze átesik, hogy elítélt mégse kerülhessen oda, mondta Györke, de szakmai kritériumok nincsenek. A kormány kinevezi, akit a területi szervezet javasolt, mert a pártszervezet érdekeit ez szolgálja.

Prefektus és alprefektus általában úgy lett valaki

az elmúlt 11 évben, hogy kisvárosok, községek meghirdette posztra versenyvizsgázott, a vizsgaeredmény alapján pedig a település polgármestere köztisztviselővé nevezte ki. A prefektusi kinevezéshez felsőfokú végzettséget kellett még felmutatnia, illetve öt év munkatapasztalatot bármilyen területen, nem feltétlenül az adminisztrációban, magyarázta Györke.

Azért is érveltek sokan, például az RMDSZ is a tisztség visszapolitizálása mellett, hogy ne kelljen ezt a színjátékot minden esetben eljátszani úgy, hogy a legtöbb szereplő tisztában van a folyamat színjáték jellegével.

Györke szerint az lenne korrekt, ha a bukaresti központi szakbizottság ismét szervezne végre versenyvizsgát a magas rangú köztisztviselői tisztségek elnyerésére. Mikor ő tagja volt ennek a bizottságnak 2008-ban, akkor idegennyelvből, adminisztratív és jogi szakismeretekből kellett vizsgázni. Később hirdettek még versenyvizsgákat főleg minisztériumi főtitkári tisztségekre, de prefektusi és alprefektusi tisztségekre nem.

A bizottság még létezik, de nincs politikai akarat a működtetésére, mondta Györke. Az új közigazgatási törvénykönyv előírja, hogy 2020-2021-ben versenyvizsgát kell hirdetni az összes ilyen tisztségre, amelyet jelenleg nem versenyvizsga alapján töltenek be a kinevezettek, de ezt a járványhelyzet miatt valószínűleg el fogják halasztani.

Györke maga pedig azért perelt, hogy ne veszítse el a magas rangú köztisztviselői státust biztosító állását. Mert ha nem lehet versenyvizsgázni, nem tudja más módon visszaszerezni a státust, miután leváltják őt egy politikai kinevezett kedvéért. Alapvetően szereti a közigazgatási pályát, felnőtt fejjel, annak tudatában választotta, hogy a konkrét állása és a munkaköre a törvény alapján bármikor megváltozhat.

Azért sem hagyja el a pályát és a státusát, hogy bizonyíthassa a közigazgatási karrierben gondolkodó fiataloknak, hogy itt is lehet boldogulni tisztán szakmai alapon, a pártoktól egyenlő távolságot tartva.

Mi több, egy professzionális tisztviselői réteg a politikai hatalom egyik fékjeként képes a hatalmi visszaélések megakadályozására.

A pártfüggetlen köztisztviselők szerinte erősebbek, szabadabbak és hatékonyabbak az adminisztrációban, mint a pártpolitikai kinevezettek, mert nincsenek lekötelezve, nem kell szívességeket tegyenek azoknak, akik őket tisztségbe juttatták.

Györke úgy látja, a fiatalok – úgy a közigazgatási rendszeren belül, mint azon kívül – egyre érzékenyebbek a hatalmi visszaélésekre. Egyre többen hajlandók fellépni a visszaélések ellen és egyre eredményesebben, amit össztársadalmi szempontból is nagyon egészséges folyamatnak tart.

Az alprefektusok

helyettesítik a prefektust bármilyen feladatban, amelyet a törvény előír, vagy a prefektus rájuk ruház. Nincs külön hatáskörük, magyarázta a Kolozs megyei alprefektus, kivéve az intézmény működésével kapcsolatos néhány belső feladatot. Az a munkájuk, amelyről megegyeznek a prefektussal, hogy azt ők végzik el. Vagyis attól függ, hogy a prefektus mennyire bízik meg a helyettesében, és mennyit hajlandó átengedni a hatásköréből. Legtöbbször nem túl sokat, jegyezte meg Györke.

Sok múlik azon, milyen jól kommunikálnak egymással, mennyire ismerik fel a feladatukat és a személyes, illetve közös érdekeiket, és hogy kit, illetve mit képviselnek. Ettől függ, mennyire ellenőrzik a települések határozatait, támadják meg a törvényszéken az építkezési engedélyeket, mennyire veszik komolyan az ingatlanvisszaszolgáltatást, amely 30 éve megoldatlan kérdés Romániában, és Györke szerint Kolozs megyében is hanyagolják a feladatot.

Györke maga belső közigazgatási problémákkal foglalkozott. A polgármesteri hivatalok titkárainak munkáját segítette, ahol igényelték, és a titkárok elleni fegyelmi bizottságot vezette. A titkárok készítik elő a tanácsi határozatokat, és ellenjegyzésükkel biztosítják azok törvényes voltát. Azaz rajtuk is múlik, mi kerül egy-egy önkormányzat napirendjére, és ők jelentik a határozatok törvényességének első szűrőjét.

Györke két prefektus mellett dolgozott 2015-2019. között, és nem mindig érezte a fogadókészséget a munkája, szakmai tanácsai iránt. Úgy látja, a prefektusok sem feltétlenül hivatalnokként tekintenek magukra, inkább a politikai szerepre koncentrálnak, és ebben ő nem kíván résztvennni.

Egyes ügyek erősebben vetik fel a kérdést, hogy politikus vagy köztisztviselő legyen-e a prefektus,

véli Györke. Például arról sem szakmailag, egységesen, hanem különféle érdekek szerint döntenek, hogy megvont párttagságú helyi tanácsos mandátumát visszavonja-e a prefektus. Volt olyan, akit azonnal kitettek az önkormányzatból, és volt, aki hosszabb ideig megtarthatta a mandátumát.

Györke nem ápol politikai kapcsolatokat sem az RMDSZ, sem más párt színeiben tisztséget nyert politikusokkal. Természetesen ismeri az RMDSZ tisztségviselőit, szokott is egyeztetni velük, ha az ügy az ő illetékességi körébe esett, és szívesen fogadta a magyar polgárokat is meghallgatásra, ha felkeresték. Együttműködött a Musai-Muszáj mozgalommal, szimpatizál a kisebbségi ügyekkel, és igyekszik a megoldásukat a szabályok alapján, közigazgatási eszközökkel segíteni. Úgy véli, sokkal fontosabb volna ezeket a szabályokat ismernünk, mert hatékonyabb érdekérvényesítő eszközök, mint a kisebbségi létre hivatkozás.

Ott persze nem tud lépni, ahol politikai döntés születik. Magánszemélyként 2014-ben Bakk Miklósékkal közösen kezdeményezte, hogy töröljék el Kolozsvár román nevéből az 1974-ben hozzátoldott Napocát. A polgármester viszont nem írt ki helyi népszavazást az ügyben a dák-római kontinuitásra hivatkozva, holott még nem sikerült bizonyítani, hogy Napoca és Kolozsvár mint történelmi városi szerveződés között lett volna bármilyen kontinuitás.

Így Kolozsvár maradt Cluj-Napoca, a kezdeményezést alátámasztó történeti kutatásaiból pedig Györke Zoltán végül könyvet írt Napoca, o istorie recentă a Clujului – obsesia romanizării sub două regimuri politice 1974–2014 címmel (Napoca, Kolozsvár közelmúltbeli története – a romanizálás rögeszméje két politikai rezsim idején, 1974-2014. között), ezt 2017-ben mutatták be.

Kutatásai szerint a Napoca név megőrzésében Boc mellett Ioan Aurel Pop és más kommunista történészek is szerepet játszottak, a román pártok és közvélemény pedig politikai szimbólumként tekint rá. Ezután kolozsvári honatyáknak ajánlotta, hogy a parlamentben közösen javasolják törvényként a Napoca név törlését, de ezt végül politikailag teljesen esélytelennek látták.

A kényes politikai döntések nem mindig explicitek

Kolozsváron érzékeny téma, hogy mit keres az úgynevezett Iorga-tábla a Mátyás-szobor talapzata előtt. A műemlékvédelmi törvény szerint a szobrot eredeti állapotában kellett volna felújítani, vagyis felújítás után nem lett volna szabad visszatenni még a Funar-korszakban kitett táblát a Nicolae Iorgától vett idézettel.

Gheorghe Funar akkori polgármester arra hivatkozott, hogy ilyen táblát már a `30-as években kitettek a szoborra. A belügyminisztérium nem hivatalosan utasításba adta, hogy nézzenek utána a levéltárban, írt-e, mondott-e Iorga olyat, amit a tábla neki tulajdonít, de nem találtak rá bizonyítékot. Ennek ellenére a tábla most itt ott van, az ügy pedig lekerült a napirendről.

Györke a könyvében bizonyítékok alapján állítja, hogy Emil Boc polgármester egyfajta posztfunari diskurzust folytat. Például hevesen utasította el, hogy a polgármesteri hivatal visszatérjen Kolozsvár hagyományos címeréhez. A hivatal azóta is a Funar rendelte, nem egészen törvényesen rendszeresített, római eredetet túlhangsúlyozó címert használja. Györke úgy látja, Boc a helyi RMDSZ-szel tudott együttműködést kialakítani, nem a helyi magyarsággal.

Jogilag Kolozsvár háromnyelvű helységnévtáblái sem teljesen szabályosak: a szintén Ioan Aurel Poppal együttműködve kitett latin felirat (Municipium Aelium Napocense ab Imperatore Hadriano Conditum (117-138) nem felel meg a helységnévtáblák tartalmát és küllemét előíró szabályoknak. De amíg senki sem támadja meg a határozatot, amellyel elfogadták, addig a latin felirat is ott lesz a táblákon.

Az Untold, a Kolozsvár belvárosában meghonosodott technofesztivál is azért nőtt meg ennyire 2015-től, mert senki nem akarta megzavarni a Boc körüli szervezőgárdát különböző szabályok, például hangerősség-limitek betartásával. Ahogy a prefektus felelőssége lett volna megvizsgálni azt a határozatot is, amellyel a kolozsvári helyi büdzsé elindította a fesztivált.

A fesztivál második kiadásán már nem a helyi parancsnoknak számító prefektus, hanem a Bukarestből küldött csendőrtiszt irányította a rendfenntartó és katasztrófaelhárító egységeket. A központi irányítást a fesztivál mérete indokolja: akkorára nőtt, hogy több megyéből rendelik Kolozsvárra az Untoldot biztosító rendőri, csendőri, mentő- és katasztrófaelhárító egységeket. A mindenkori kormányok pártszínezettől függetlenül támogatták Emil Boc-nak ezt a kezdeményezését, és az évek során a helyi lakosoknak is kezdte megérni a fesztiválozók kiszolgálása.

Györke alprefektusként először szakbizottságot hozott létre a prefektúrán a felelős intézmények vezetőiből, műemlékvédelmi szakemberekből, a civil társadalom és az egyházak képviselőiből azzal a céllal, hogy törvényes eszközökkel előzzék meg nagy méretű koncertek szervezését a belvárosi műemlékek közvetlen közelében, de a polgármester nem volt ebben érdekelt.

Két évben is kiküldte a közegészségügy, illetve a környezetőrség embereit zajszintet mérni. Kiderült, hogy nemcsak a két mérés volt ellentmondásos, hanem a zajszintet érintő szabályozás is, amely egyébként is csak minimális büntetést tett volna lehetővé. Politikai akarat sincs úgy módosítani a törvénykezést, hogy az egyértelműbben védje a kolozsváriak csendhez, pihenéshez, közterület-használathoz fűződő jogait.

Egyedül a műemlékvédelmi törvénynek tudták érvényesíteni azt az előírását, hogy műemlékek közelében tartott megarendezvények jövedelmének 3 százalékát be kell fizetni a kulturális minisztériumnak. A minisztérium kiszámlázta az összeget, a fesztiválszervezők viszont elsőre nem fizették azt be, csak egy elveszített per hatására, tudtuk meg Györke Zoltántól.

[wp_ad_camp_3]

Györke magát soha nem tekintette politikusnak, alkatilag alkalmatlan rá, mondta. Nem szeret például beszédeket tartani. Ha a prefektus helyetteseként időnként mégis erre kényszerült valamelyik állami emléknapon, több napig kutatott hozzá az Egyetemi Könyvtárban.

Györke Zoltán most, bő két héttel a július 16-án jogerőssé vált bírósági ítélet után is még várja, hogy beiktassák hivatalába. A belügyminisztériumnak és a kormánynak nem áll szándékában leváltani tisztségéből Kolozs megye jelenlegi két alprefektusának egyikét. Őket politikai alapon nevezték ki a PNL, illetve a PMP támogatottjaként.

Azóta többször is ülésezett a kormány, legutoljára július 31-én, amikor Kovászna megyében nevezett ki alprefektust politikai alapon és ideiglenes jelleggel. Györke reméli, nem ismétlődik meg vele a 2015-ös helyzet, mert az nem jogállamra jelemző: a márciusi jogerős határozatot csak júliusban hajtották végre, miután felkérte a bíróságot, hogy kötelezze személyesen a miniszterelnököt és a belügyminisztert pénzbírságot fizetni minden nap késlekedésért.

Nyitókép: Györke Zoltán a Napoca név 20-21. századi történetéről írt könyvének bemutatóján 2017-ben. Fotó: Szabó Tünde

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post A magyar alprefektus, aki nem az RMDSZ-ben, hanem a korrekt bürokráciában hisz appeared first on Átlátszó Erdély.