Az átlagember még mindig úgy gondol a vállalkozóra, hogy az gazdasági szakember vagy mérnök, és férfi. Jobban ad a férfi vezetők szavára, holott a nők kimutathatóan képzettebbek. Hogy ez miért van így egy annyira meritokratikusnak hitt terepen is, mint a vállalkozói szféra, arra a szoptatás világhete és a fiatalok világnapja között induló cikksorozatunkkal keressük a válaszokat.

Sorozatunk első részében szociológusokkal beszélgetünk a nők irányította vállalkozásokról. Kiderül, miért több a munka és kevesebb a tőke az ilyen cégekben, és miért a családjáért túlórázó férfi az ideális munkavállaló. A sorozat következő részeiben interjúkat közlünk női vállalkozókkal, és azt feszegetjük, miért kisebb a nők jövedelme, mint a férfiaké.

Se a vállalkozó, se az alkalmazott nők nem tudják újraosztani a gondoskodói feladatokat a családban, és a gyengeség jelének veszik, ha panaszkodnának, derült ki, amikor a romániai vállalkozónők helyzetéről beszélgettünk Geambașu Réka szociológussal, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatójával, valamint Gergely Orsolya szociológussal, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatójával.

Gergely Orsolya fő kutatási terepe Székelyföld, ahol 2010-ben kezdte felmérni a magyar anyanyelvű vállalkozónők helyzetét. 2018-ban Geambașu Rékával együtt újabb kutatást végeztek, a mintát ezúttal kiterjesztették Erdélyre és a román anyanyelvű lakosságra is. A 2018-as kutatás egyik online felmérése kifejezetten a vállalkozó anyákra koncentrált. 

A koronavírus világjárvány az iskolák bezárásával és a gondoskodási feladatok gyarapodásával a női vállalkozókat terhelte jobban, derült ki a 2020-ban több európai országban végzett felmérésből, amelyben Geambașu Réka is részt vett. Ebben 2019-es európai uniós statisztikákat (Labour Force Survey) is felhasználtak arról, hogy a vállalkozói ágazatok szerint hogyan oszlanak el a nők és a férfiak.

Milyen területeken magas a női vállalkozók aránya, és melyeken a férfi vállalkozóké?

Gergely Orsolya: Nem akarok ilyen nagyon banális dolgokat mondani, hogy a kézművesek körében nyilván sokkal magasabb a női vállalkozók aránya, és a mezőgazdaság vagy építőipar területén magasabb a férfi vállalkozóké. Vannak ilyen nemzetközi trendek, amikbe illeszkednek azok a számok, amiket Romániára vonatkozóan tudunk. A 2019-es európai uniós statisztikák alapján például a szolgáltatások, a tanácsadás és a turizmus területein magasabb a női vállalkozók aránya, mint a férfiaké. Az ingatlanpiacon és az építőiparban a férfi vállalkozók aránya nyolcszoros a nőkéhez képest. Lehet, hogy van frissebb felmérés is a női és férfi vállalkozókról.

Léteznek a hagyományosan női tevékenységekhez kapcsolódó vállalkozások, de erre vonatkozóan látok egyfajta változást a startupoknál. Ezek két-három évig finanszírozott projektek, amire pályázni lehet. A vállalkozók 28-35 ezer eurós támogatásokat kapnak, és a cégüket minimum három évig kell működtessék. A pályázat elbírálásakor plusz pontot kapnak a női vállalkozók, vagy akik idősebbeket alkalmaznak, vagy akik vidéken működtetik a cégüket. Tudnék sorolni a térségben kézműveseket, akik olyan gépeket tudtak ebből a pénzből beszerezni, amit egyénileg nem tudtak volna, vagy iskola utáni oktatásban dolgozókat és táboroztatókat, akik így indították a vállalkozásukat.

Geambașu Réka: Alapvetően két dolog képez kötött pályát a nők számára a tevékenységi területük kialakításában, amikor vállalkozást indítanak. Az egyik az, ami általában a nők pályaválasztásakor is látunk, hogy nagyobb valószínűséggel választanak maguknak olyan szakirányt, amit a társadalom nőiesnek gondol, ami valamiféle összhangot mutat a gondoskodással, az emberekkel való együttműködéssel, vagy ami könnyebben összeegyeztethető a magánélettel. A második, amit minden kutatás megerősít, hogy a női vállalkozók tőkeszegényebben indulnak, emiatt vállalkozásuk munkaintenzívebb is. Olyan területeken vállalkoznak, ahol nincs nagy szükségük arra, hogy tőkét mozgassanak, vagy beruházást eszközöljenek az elején, inkább a munkaerejükkel tudnak számolni.

Mitől függ, hogy a nők milyen területen kezdenek el vállalkozni?

Gergely Orsolya: Nagyon mélyen beágyazódott a társadalmunkba, hogy a nőknek mi a dolga, és a férfiaknak mi a dolga. A pályaválasztást is a közeg határozza meg, ahol élünk, ahol a pedagógus azt mondja a nyolcadikos lánynak, hogy hát nem hiszem, hogy matek-infó osztályba szeretnél menni, az nem olyan lányos dolog.

Egy Erasmus projektekben dolgoztunk Rékával, ahol hét európai országban készítettünk interjúkat női vállalkozókkal. Az interjús tapasztalatom az, hogy amikor megkérjük a női vállalkozókat, hogy meséljék el annak a történetét, hogy ők hogyan indították a vállalkozásukat, akkor ezek a történetek nem úgy kezdődnek, hogy én már nyolcadikos koromban tudtam azt, hogy vállalkozó leszek, vagy már az egyetemet úgy választottam, hogy tanuljak menedzsmentet, marketinget. Nem azt mondom, hogy a férfiaknál másképp kezdődnek, csak azt mondom, hogy a nőknél ezt nem hallani. Nagyon sok nő úgy kezdi a vállalkozását, hogy volt egy szakmai tapasztalata azon a téren, amiben dolgozott, egyszer csak kilép, és önállóan kezd vállalkozni. 

Geambașu Réka: Úgy vagyok vele, hogy nagyon szimpatikus a nyolcadikos lány, aki informatikára fog menni, de a társadalom mindent meg fog tenni, hogy az informatikán belül egy nőies trekken maradjon. A nőies trekk alatt azt értem: a munkahelyemen annyira vágyom, amennyi mellett gondoskodni tudok a gyerekekről. Ilyen szempontból valójában azt látjuk, hogy nincsen nagy különbség a vállalkozónő és az alkalmazott nők között. A társadalom sugall egy ilyen képet, hogy vállalkozónőnek lenni megnyitja a perspektívákat, azonban azt látjuk, hogy nem nyitja meg.

Miért indítják átlagosan a nők tőkeszegényebb háttérből a vállalkozásukat, mint a férfiak?

Geambașu Réka: Biztos, hogy nem amiatt, amit a társadalom előszeretettel gondol, és nagyon sok tanulmány is, hogy valamiféle pszichés jellemzői vannak a nőknek, amelyek miatt nem mernek nagyban gondolkodni, nem mernek bekopogni a bank ajtaján, és nem mernek kockáztatni. Ezt egy szociológus kevésbé tudja igazolni. Nem állítom, hogy nem lehetne valamilyen személyiségjegyeket vizsgáló kutatásban ezt kimutatni, de egy társadalomkutató azért elsődlegesen inkább a társadalmi kontextusban keresi a válaszokat.

Gergely Orsolya: Gyakori, hogy a nők a gyermeknevelési szabadság (GYES) után úgy látják, nem tudnak visszalépni abba a típusú munkaütembe, iramba, amit korábban végeztek, és akkor indítanak egy saját vállalkozást. Sokan azt is elmondják az interjúkban, hogy nagyon komoly családi döntés volt, azt mondták: megbeszéltük a férjemmel, hogy úgy lesz, hogy ez a család kárára ne menjen, a családi költségvetésben ne okozzon deficitet. Készítettem egy interjút egy startupper vállalkozóval Brassó megyéből. Elmondta, hogy most négy éves a vállalkozása, és fele annyit keres vele, mint amennyit nyolc éve, a gyereknevelési szabadságok előtt keresett a munkahelyén. Ezeket le kell menedzselni otthon a családban, például neki az volt az ütőkártyája a férjével szemben, hogy így nem kell bébiszittert fizetni.

Tehát a kérdésedre a válasz, hogy a nők nagyon aprólékosan megtervezik azt, hogy a munkaerejüket mennyire tudják beletenni, de ennyi minden mellett nincs lehetőségük nagy beruházásokra és tőkevisszaforgatásra.

Az a nő, akinek például még nincs gyereke, nincs sok gondoskodói feladata, hátrányból indul a vállalkozói szektorban a neme miatt?

Gergely Orsolya: Az az érdekes, hogy amikor konkrétan megkérdeztük, akkor a nők azt mondják, hogy nem hátrány az, hogy valaki nőként tevékenykedik vállalkozói területen. Sőt van, aki hangsúlyozza, hogy inkább az előnyeit élvezi, hogy nőként a konfliktusokat jobban tudja kerülni vagy oldani, és jól kommunikál. Viszont ha nagyon-nagyon piszkáljuk a dolgot, akkor azért előjönnek azok a történetek, ahol az üzleti tárgyaláson titkárnőnek nézték a cégtulajdonost, és a másik cég vezetője kiküldte kávét főzni. Mire magyarázkodnia kellett, hogy mégiscsak ő a cégtulajdonos, úgyhogy nem kéne kimenjen a megbeszélésről. 

Geambașu Réka: A korunkat domináló liberális feminizmus szerint nincsenek különbségek, az esélyek kiegyenlítettek. Egyrészt ez azért is van, mert egy nagyon erős individualista értékrend szerint éljük az életünket, amelyben a kudarcainkért is mi vagyunk felelősek, és az emberek nem szívesen helyezik magukat vesztes csoportokba. Másrészt meg nagyon társadalmi keretezése sincsen ennek, hogy a nők hátrányban lennének. Az emberek inkább self-made woman, self-made man-ként szeretik magukat bemutatni, akiknél a gyengeség jele, hogyha a hátrányokra panaszkodnak.

A nagyon férfias ágazatokban vállalkozni próbáló nők mégis hozzák ezeket a történeteket. Például ha egy mérnökkel készítünk interjút, akinek ki kell mennie az építőtelepre, olyankor nagyon kérdezni se kell, és jönnek a hátrányos tapasztalatok. Nekem van egy ilyen munkahipotézisem, hogy a másik ok, ami miatt szívesebben mennek a nők nőies pályára, az az, hogy ezektől a feszültségektől megkíméljék magukat. Nem feltétlenül tudatos döntés ez, de olyan stressztörténetek jönnek erről, amit minden áldott nap megvívnak: minden áldott nap nem jutni szóhoz a megbeszélésen, mert meg sem kérdezik őket. Az is tény, hogy a társadalom felhúzott szemöldökkel hallgatja ezeket a történeteket, és azt sugallja, hogy aki strukturális korlátokra panaszkodik, az valójában csak a saját szakmai inkompetenciáját próbálja másra fogni.

Milyen történeti háttere van annak, hogy a vállalkozói szakmát férfias foglalkozásnak tartjuk, alapvetően maszkulin szerephez kötjük?

Geambașu Réka: Romániában a történet a kilencvenes években úgy indult, hogy a vállalkozó egy simlis, „descurcăreț”, inkább az informalitás, a csalás határán billegő, nem rokonszenves figura. Ez eléggé jelentősen átalakult az elmúlt évtizedekben. Az angolszász szakirodalomból inspirálódva én azt feltételezném, hogy mivel a román állam fokozatosan vonta vissza a szociális kiadásait, emiatt sokkal közkedveltebb lett vállalkozni. Egyfajta követendő példaként mutatták fel a vállalkozót, aki nem függ az államtól.

Van két jellemzője a vállalkozónak, ami biztosan férfias. Egyrészt a vállalkozó valamilyen szinten vezető, lehet, hogy csak magát vagy kis csoportot vezet.

Továbbá egy jó vállalkozó rengeteget dolgozik, messze a napi nyolc órán felül. Ha egy nő csinálja ezt, a társadalom gyanakvóvá válik, hiszen működése azon alapszik, hogy a nők ellátják-e a gondoskodói munkát.

Gergely Orsolya: Még a 2010-es években kérdezték le Romániában a vállalkozók megítélését, és abból az derült ki, hogy az átlag lakosság szemében a vállalkozói szerep férfias szerep. Tehát az átlagember úgy tekint egy jó vállalkozóra, hogy az vagy gazdasági szakember vagy mérnök, és férfi.

Történetileg nézve nem olyan régi terület, hogy a nők kezdhetnek önállóan anyagi döntést hozni, befektetni és kockáztatni. Például a női vállalkozók az interjúkban elmondják, hogy tanulni akarnak, mert hiányosnak érzik a tudásukat, és emiatt kevesebbnek érzik magukat. Nagyon sokan azt mondják, hogy nem értenek a pénzügyekhez, bátortalanok ezeken a területeken: menedzsment, kalkuláció, kockázatmérlegelés. 

Ellenben a férfi vállalkozói fókuszcsoportos interjún soha nem hozta fel senki, hogy nem értene a pénzügyekhez. Ha megkérdeztük, hogy mit tanultak, kiderült, hogy szinte senki sem tanult pénzügyet vagy menedzsmentet. Mégsem gondolják azt, hogy ők ebben kevesebbet tudnának, hanem hogy időközben meg fogják tanulni.

A vállalkozó szakmában a nők találnak maguknak követhető mintát, aki jó példa lehet számukra? 

Gergely Orsolya: Sok helyen leírtam 2010 óta, hogy a női vállalkozóknak Erdélyben nincs sok mintája, akiket követni, utánozni tudnának. Ezt most már árnyalnám, mert 2023-ban ez már nem releváns. Számszerűen lehet, hogy nincs sokkal több női vállalkozó, de kicsit nagyobb reflektorfényt kapnak a tevékenykedők.

A rendezvényeken, amit férfi vállalkozók vagy vállalkozói szövetségek kezdeményeznek, a nők is részt vesznek. Elég sok van már térségünkben is: Bizniszvitamin, vállalkozói reggelik, vállalkozói beszélgetések. Ezeken a részvételi arány körülbelül 80 százalék férfi, 20 százalék nő. Mondhatni nem nagyobb a férfi vállalkozói körökből az odafigyelés, de kicsit a téma generálta azt, hogy a minták láthatóbbá váltak. Például a Romániai Magyar Közgazdász Társaság az éves konferenciájára biztos, hogy legalább egy női vállalkozót meghív a panelbeszélgetésre.

Az sokkal kevésbé jellemző, hogy a női vállalkozók által kezdeményezett eseményeken megjelennének a férfiak is. Például nemrég Szentgyörgyön tartottam előadást női vállalkozók témában a Sepsiszentgyörgyi Közgazdász Társaság meghívására. A közönségben volt harminc nő és két férfi, az egyik a fotós, és a másik elment az előadás első negyedórájában.

Miért ad a közvélemény a férfi vállalkozónak nagyobb presztízsértéket?

Gergely Orsolya: Ha megnézzük, akkor alapvetően nagyon sok szakma története hasonlít. Székelyföldön mai napig tapasztalom azt például, hogy a férfi orvos szakértelmét sokkal jelentősebbnek tartják, mint a női orvosét. Ezt hallom akár a velem egykorú, hozzám hasonló helyzetben és iskolázottsággal rendelkező nők körében is. Nőként már mondják is az indokokat, hogy a férfi orvosnak több ideje van a kutatásokra, konferenciákra, mert nem volt gyereknevelési szabadságon. Annak ellenére, hogy ezzel foglalkozom, ténylegesen megütődöm ezen, hogy a szakértelem még mindig szervesen kapcsolódik a férfiassághoz. Nem azt mondom, hogy minden területen, nagyon sok olyan női terület van, ahol ez már nem vetődik fel.

Geambașu Réka: A nők minden interjúban, akár kérdezzük, akár nem, szükségét látják annak, hogy valahogy reflektáljanak rá vagy „magyarázkodjanak”, hogy ők miért vállalkozók. Ebből ilyen közvetett módon azt sejteném, hogy nem annyira komfortos nekik ez a szerep. Azt, hogy anyák vagyunk, nem szoktuk magyarázni, mert ez a társadalom által is elvárt szerep. De ha nőként gyermektelenek vagyunk, azt mindig magyarázzuk valahogyan. Tehát mindig azokat a szerepeinket próbáljuk meg jobban megindokolni, amelyek a társadalom szemében is egy picit vitatottabbak, én ezt sejteném mögé. Viszont nem készítettem férfiakkal ilyen interjút.

Miért szerveződnek szívesebben külön vállalkozói csoportokba a nők? Miért nem csatlakoznak a férfiak által létrehozott csoportokhoz?

Geambașu Réka: Ezt nem kutattuk, de én azt feltételezném, hogy ez azzal függhet össze, amit az előzőekben mondtam, hogy nem érzik társadalmilag elfogadottnak ezt a pozíciót: a társadalmi elvárásokkal szemben vagyok én vállalkozónő. Nagyon sokszor felmerül a női vállalkozós beszélgetésekben a safe space-nek a fogalma. Ebből én azt gondolnám, hogy egy ilyen csoport egyfajta otthonosságot ad annak a folyamatnak a során, amelyben a vállalkozónőséget kell „kitalálniuk”, megtölteniük tartalommal és megélniük. Jó olyanok között kitalálni és közben belakni ezt a szerepet, akik hasonló cipőben járnak. Lehet, hogy vannak ennek sokkal prózaibb magyarázatai, hogy például kézműveseket, akikkel együtt akarnak dolgozni, sokkal nehezebben találnak férfiak között.

Gergely Orsolya: Tavaly egy hallgató erről írt államvizsga dolgozatot, hogy megkérdezte a Női vállalkozók Erdélyben nevű Facebook-csoportban a tagok motivációit. Engem meglepett, hogy első helyen a gazdasági szempont volt, hogy partnereket és kollaborációs lehetőségeket keresnek. Nem a safe space az elsődleges motiváció. Ha például anyavállalkozóról beszélünk, aki több olyan típusú terméket értékesít, amelyet a gyermekes anyáknak akar eladni, akkor ilyen szempontból is jó egy ilyen közeg, mert sok a kollaboráció. A kézművesek körében látom, hogy az árazás, a COVID utáni időszak, a válságok mind téma.

Milyen okai vannak Romániában annak, hogy a nők átlagosan alacsonyabb jövedelemmel rendelkeznek, mint a férfiak?

Geambașu Réka: A bérkülönbség vagy jövedelmi különbség egyértelműen kimutatható férfi és női vállalkozók között az eddigiekben felsorolt okok miatt. Egyrészt a nők nagyobb valószínűséggel építenek maguknak karriert nőies ágazatokban, ahol általában alacsonyabb az átlagbér is: az oktatásban, kulturális, szociális területen, stb. Másrészt, a nők alkalmazottként is általában a másodlagos keresőnek a pozíciójába helyezkednek családon belül, pontosan amiatt, mert belekalkulálják azt, hogy nekik gondoskodniuk is kell a családról. Ezt hívják a karrier alultervezésének. Sokszor vállalkozóként sem kívánnak elsődleges keresőjévé válni a családnak. 

Ez annak ellenére eredményez bérkülönbségeket a nők kárára, hogy a nők összességében képzettebbek, mint a férfiak, tehát kimutatottan magasabb arányban végeznek egyetemet. A diplomás vállalkozónők körében látjuk, hogy nagyon nagy bennük a képzések iránti igény. Folyamatosan törekednek arra, hogy a humán erőforrásaikat gyarapítsák, mert azt észlelik, hogy ők nem elegek. Valójában csak arról van szó, hogy kevesebb idővel gazdálkodnak.

„Ki marad otthon, ha beteg a gyerek?” Miért ezt a kérdést tettétek fel az interjúalanyaitoknak, amikor a családi feladataik megosztására kérdeztetek rá?

Gergely Orsolya: Azért ezt kérdeztük, mert az egy olyan szorított helyzet, amiből nincs kiút. A gyerek beteg, óvodába, iskolába nem lehet vinni, valamit kell vele kezdeni. Szerda reggel hét óra van, egész éjjel lázas volt. Mit kezdek vele? Ha üzleti megbeszélésem van, indulok és kész? Azt látjuk, hogy a nők nem indulnak és kész. Fel tudok idézni interjút, ahol mikrovállalkozást működtet a feleség, és középvállalkozást működtet a férj. A nő elmondja, hogy mind a ketten vállalkozók vagyunk, de amikor a gyerekek betegek, akkor mégis én maradok otthon, mert nekem kisebb a vállalkozásom, és kevesebbet keresek. Tehát meg van érvelve a döntés, hogy a férj nem maradhat otthon, mert nála hatvan embernek a fizetése múlik ezen. A feleség vállalkozásán meg négy embernek a fizetése múlik.

Geambașu Réka: A központi állításunk az, hogy nincs nagy különbség a nők által belakott vállalkozói szerep és alkalmazotti szerep között abból a szempontból, hogy nem nagyon kapnak lehetőséget arra, hogy újratárgyalják a családon belüli munkamegosztást, és újratárgyalják az elsődleges gondoskodói szerepüket. Ahogy mondta Orsi, a nőnek azért kell otthon maradnia a lázas gyerekkel, mert kicsi a cége, de azért kicsi a cége, mert ő tudja pontosan már gyermektelenül is, hogy neki olyan céget kell majd építeni, ami mellé belefér a lázas gyerek ápolása is. 

Nagyon sok kórházban az apa nem maradhat benn a gyerekkel, ha be kell fektetni. Gondoljunk bele, van egy darab kórterem, a kicsik mellett ott vannak az anyák, akik levetkőznek, szoptatnak. Meg lehetne oldani, de nem nagyon van rá szándék, hogy apás kórtermet is kialakítsanak.

Még mindig nem látunk olyan tendenciát, hogy a gondoskodói feladatok jobban megoszlanak a férfiak és nők között?

Geambașu Réka: Kétféle adatforrásból táplálkozhatunk. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy az ollónak a bezáródása nagyon-nagyon lassú. Ez összefügghet azzal, hogy valójában egyre több időt gondoskodunk. Mi tanítjuk a gyerekeinket románra, angolra, egy csomó olyan feladatot elvégzünk, amelyből a közösség is kivehetné a részét. Ez a társadalmi elvárás. Lehet, hogy úgy érezzük, hogy ez belülről fakad, nyilván én ezt nem vitatom, de a társadalom azt várja el, hogy egyre több időt fordítsunk a gyerekeinkre. Ez különösen igaz a középosztályra. A szakirodalomban ezt hívjuk gondoskodási válságnak vagy a gondoskodás refamiliarizációjának, hogy egyre több reproduktív munka hárul a családokra, és ezek nagyrészét a nők végzik el.

Ennek ellentmondhatnak a kvalitatív adatok, hogy például Facebookon látunk involved dadeket, akik mindenhova cipelik a családjukat, és nagyon sok posztjuk van gyereknevelésről. Tehát van egyfajta új társadalmi apaság, de ez társadalmi léptékkel mérve nem túl gyakori jelenség.

Mi akadályozza meg az apákat, hogy belépjenek a gondoskodásba?

Gergely Orsolya: Trendi gondoskodó apának lenni, de ez nem az üzletemberek világa, nem a vállalkozói szférának a jellemzője. A nők tekintetében nem látunk ilyen szektorális elkülönülést, hogy a vállalkozónő másképp anya, mint a tanítónő. Azt látjuk, hogy abban van a különbség az anyák között, hogy ki mennyit keres: aki többet keres, az több fizetett segítséget tud igénybe venni. Továbbá másfajta segítséget tud igénybe venni, aki jó családi hálóval rendelkezik. Ugyanakkor azt is halljuk, ahogyan az anyáknak mondják: nem hiszem, hogy a gyerekedet bölcsődébe akarod adni, azt az anyák nem úgy szokták.

Geambașu Réka: Semmi szín alatt nem akarom azt kijelenteni, hogy ez egyéni karakterhiba lenne. Itt nem a férfiaknak felróható mulasztásról van szó, hogy karba tett kézzel néznék, amíg a nők dolgoznak. Komoly társadalmi akadályai vannak annak, hogy a férfiak be tudjanak lépni ezekbe a munkákba.

Nemcsak a szocializáció és az értékrendünk a baj, hanem az intézményeink. Például a kétéves GYES, ami Romániában van, összeurópai és nyugati összehasonlításban nagyon hosszúnak számít. Ez megágyaz annak, hogy a nők válnak a szakértőivé a gyereknevelésnek. Ugye mindannyian ismerjük a sztereotip képeket, hogy a férj kérdi: Drágám, hol a lázcsillapító? Drágám, hogy hívják a gyerekorvost? Viccen kívül, ezt a szociológia ezt kényelmes inkompetenciának nevezi. Másrészt tényleg egyre rosszabbak a reálbéreink, tehát egyre többet kell dolgoznunk egy bizonyos életszínvonal fenntartásához. Ezek mind megakadályozzák a férfiakat abban, hogy belépjenek a gondoskodásba.

Orsinak igaza van, hogy a bölcsőde stigmatizált, de közben nincs is bölcsőde. Most néztem meg egy statisztikát: Romániában a bölcsődei férőhelyek az adott életkorú gyerekpopuláció két százalékát fedik le. Ha lenne bölcsődei férőhely, akkor a stigmatizációja is kezdene feloldódni, mert látnám, hogy a szomszéd gyerek is járt, és attól még nem lett gond a gyerekkel.

Miért van az, hogy egy kisgyerekes anyát nem szívesen alkalmaznak a munkáltatók, míg egy kisgyerekes apát sokkal inkább?

Geambașu Réka: Van ez a fogalom: az ideális munkavállaló neoliberális normája. Ez ugye a korunknak az egyik meghatározó alapképe, ez uralja a nyugati, mai kapitalista társadalmunkat, hogy az számít jó munkavállalónak, aki rugalmas, de nem az ő érdekei szerint rugalmas, hanem a cég elvárásai szerint, akár önkizsákmányolástól sem riad vissza, és valójában nincsenek gondoskodási feladatai. Ez is egyfajta ilyen kötött pálya a férfiak számára, hogyha jövedelmet szeretnének, ha helyt szeretnének állni, hogyha sikeresek szeretnének lenni a karrier, az anyagiak, vagy bármilyen szempontból, akkor kénytelenek ennek a normának megfelelni. Egy kisgyerekes apa valószínűleg emiatt nagyon terhelhető, merthogy rá hárul az a felelősség, hogy a családot eltartsa. 

A cégnek is a versenyképessége múlik azon, hogy hány ilyen nagyon odaadó, nagyon elkötelezett munkavállalója van. Lehet ez buszsofőr, lehet ez informatikus, bárki, aki hajlandó túlórázni, aki mozgósítható erőforrást jelent. A férfiaknak általában nő a fizetésük statisztikailag, ha gyerekük születik, megbecsültebbé válnak, ők a megbízható munkavállalók és az anyák a megbízhatatlan munkavállalók, de ez nem értékítélet, hanem olyan szociológiai fogalom, amely az eltérő mértékű rendelkezésre állást írja le.

Miért jelenthető ki a kisgyerekes nők vállalkozásainak zöméről, hogy kényszervállalkozás?

Geambașu Réka: Nagyon sok vállalkozónő a vállalkozására egyfajta egérútként gondol. A 2018-as anyavállalkozós kutatás ezt teljes mértékben igazolta. Miután lejár a GYES, a nők annyira nem látnak lehetőséget a munkaerőpiaci pályájuk folytatásában, és egyfajta kényszermegoldásként tekintenek a vállalkozásra.

Czirjék Katalin, a Női vállalkozók Erdélyben mozgalom vezetője a konferenciájukon elmondta, hogy ő is azt látja, hogy a női vállalkozások jelentős zöme ilyen értelemben kényszervállalkozás. Egy kisgyerekes anya azt a fajta ritmust nem tudja már hozni, amit megkövetel a munkaerőpiac, és amit a férje tud csinálni, mert a társadalom az intézményei révén sem segít.

Családi vagy olyan vállalkozás esetén, amelyben nő és férfi is tulajdonos, az alkalmazottak és az ügyfelek ugyanakkora súlyt adnak a női és a férfi vezető szavának?

Gergely Orsolya: A családi vállalkozásban a munkamegosztás érdekes. Például amikor interjúban rákérdezek, akkor nagyon gyakran kiderült, hogy a nő maximálisan része a munkának, de amikor a vállalkozást kell reprezentálni, akkor a férj az arc. Ha vállalkozói fórum, klub vagy bármilyen résztvétel van, akkor oda általában a férfi megy.

Egy fókuszcsoportos interjúban beszélt egy Kovászna megyei vállalkozónő, aki gyakorlatilag belenőtt és beletanult a szülei mezőgazdasági vállalkozásába, majd vezetni kezdte. Férjhez ment közben, és a férj is belépett a vállalkozásba. A nőt az alkalmazottak, az üzlettársak húsz éve ismerték, a tulajdonosoknak a lánya, de amikor belépett a férje a képletbe, akkor ő kezdett el járni üzleti megbeszélésekre, és az alkalmazottaik is rá hallgattak jobban. A nő elmondta, hogy az elején nagyon sokat aggódott. Végül az lett az egyéni stratégiája, hogy minden reggel elmondja a férjének, hogy mi lesz a napirend, mit kell elmondani az alkalmazottaknak. A férj pedig megy, és kommunikál az alkalmazottakkal.

Geambașu Réka: Idén egy diákom inaktív kutatási alanyokat keresett, akik nem munkanélküliek, hanem nincsenek jelen a munkaerőpiacon. Került a mintába olyan, akiről az interjúk során kiderült, hogy a könyvelést végzi a férjének a cégénél, de mégis inaktívnak tekintette magát.

Kimutatható, hogy a női tulajdonosok több nőt alkalmaznak a céghez, és nem rettennek vissza kisgyermekes anyákat alkalmazni? Látható egy ilyen szolidaritás a nők között?

Gergely Orsolya: Pont ebből a munkahipotézisből kifolyólag kérdeztük, hogy vajon működik-e ez a női empátia: ha én vagyok az alkalmazó, akkor lejtem-e a pályát más nők fele, mondjuk kisgyerekes nők fele. Megkérdeztük a férfi vállalkozókat és a női vállalkozókat is, és abszolút számokban azt találtuk, hogy a női vállalkozók egy picit gyakrabban alkalmaznak nőket. Viszont ezt mi úgy írtuk le, hogy ez a szektoriális hatásnak betudható. Mondok két példát, velük az elmúlt hetekben interjúztam. Az afterschool programot működtető vállalkozónőnek van három, részmunkaidős alkalmazottja pedagógiai képzettséggel, mind a három nő. A cukrászatot működtető gyergyószéki vállalkozónőnek mind a négy alkalmazottja nő. A nők főleg olyan szektorokban vállalkoznak, ahol a munkavégzésre jelentkezők is nagy százaléka nő. Valószínű, hogy erősebb a szektoriális hatás, mint ez a női empátia hatás.

A férfiaknál nem merült fel, ami a nőknél viszont felmerült, hogy az alkalmazottairól is kell gondoskodjon. Ha nehéz helyzetben van a cég, nem akarja elengedni, vagy nem akarja munkanélküli segélyre küldeni, mert az alkalmazott egy kicsit családtag is. Látom ezeket a jó gyakorlatokat szinte mindenhol, ahol női vállalkozó vagy női társvállalkozó van. Például, ha az egyik alkalmazottnak esküvője van, bezárják a céget, hogy mindenki elmenjen a kollégájuk esküvőjére.

Geambașu Réka: Az a feltételezésem, hogy nem épül be, mert nekik is a gazdasági versenyben kell helytállniuk. A gazdasági verseny olyan cégek között zajlik, amelyek mind-mind a terhelhető munkavállalókat részesítik előnyben. Vannak szigetszerű kezdeményezések, hogy az emberek altruistábbak legyenek, szociálisan érzékenyebbek legyenek, hogy eszükbe jusson a saját korábbi helyzetük, de az biztos, hogy ennek ára van. És én azt gyanítom, hogy ezt az árat kevesen hajlandóak megfizetni.

Volt egy hozzászólás a Női vállalkozók Erdélyben találkozóján, hogy időnként egymás figyelmét fel kell hívják arra, hogy hétvégén ne dolgoztassanak. Vagy a háromgyerekes vállalkozónő szót kapott, és elmondta, képzeljük el, hogy az állásinterjún egy nő azt kérte, hogy hat órában dolgozhasson. Mire a vállalkozó azt reagálta, hogy köszöni, de ebből nem kér.

A fejlettebb nyugati országokban másfajta akadályokkal kell megküzdjenek a női vállalkozók?

Gergely Orsolya: Nálunk a vállalkozói szféra csak a ’90-es évektől indult, és csomó minden nem úgy működik, mint nyugaton. Ettől függetlenül engem mindig meglep, hogy a nyugat-európai vállalkozónők is hasonló problémákról számolnak be. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez csak Kelet-Közép-Európában van így. Követem az osztrák vállalkozónők egyik Facebook-csoportját. Érdekes, hogy ott is ugyanazok a témák elő-előjönnek, mint az erdélyi vállalkozónők csoportjában. Valószínű, hogy azzal a különbséggel, hogy a magán intézményhálózat talán máshol másképp működik, nálunk még az sincs.

Hogyan befolyásolja a nőket a vállalkozásindításban a kormányzatok kommunikációja? Például a magyar kormány a korai gyermekvállalás felé tolja a fiatal nőket a kedvező hitelkeretekkel. Mi a helyzet Romániában?

Geambașu Réka: Egyébként a magyar kormány is kettős szerepben látja a nőket. Korunknak nem a kizárólag gondoskodó anya az ideálképe, és ez a magyar kormányra is igaz. De az, hogy milyen intézkedései vannak a magyar kormánynak, valójában az erdélyi magyar nőknek a helyzetét abszolút nem befolyásolja.

Orsi a legelején említette a pályázati kiírásokat, amelyeknél plusz pont jár azért, ha valaki nőként indít vállalkozást. Ha ezt a román állam üzenetének tekintjük, akkor ebből azt szűröm le, hogy az állam alapvetően ösztönzi a nőket, a fiatalokat, hogy vállalkozzanak. A középiskolában nagyon sok profilú osztály számára kötelező a vállalkozásismeretek nevű tárgy. Az egyetemen választható tantárgy minden szakon a vállalkozási ismeretek. Civil szervezetek egész sora nyújt vállalkozásösztönző szolgáltatásokat, képzéseket. 

Ugyanakkor a fiatalok nem kedvezményezettei a munkaerőpiacnak. Az államnak bizonyos értelemben kényelmes azt az elvárást támasztani a fiatalokkal szemben, hogy gondoskodjatok ti saját magatokról ahelyett, hogy mi gondoskodnánk rólatok. Ezt a retorikát nem biztos, hogy kísérik olyan valóságos intézkedések, amelyek tényleg megkönnyítenék a cégalapítást vagy csökkentenék az adminisztrációt. 

Egy másik indikátora annak, amit kérdezel, a koronavírus járványkor ütötte fel a fejét. Mennyire állt az állam a megnehezedett helyzetben lévő vállalkozók mögé? A vállalkozók önhibájukon kívül kerültek válságos helyzetbe, mert egy járványra senki sem számított. Kaptak-e valós támogatást az államtól?

Gergely Orsolya: Annyit tennék hozzá, hogy a sok startup program uniós modell és kezdeményezés. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez a nagy tudatosság a román állam részéről jönne. Valószínű, hogy hatással volt rá az EU-s modell és támogatási kampány is. Úgyhogy teljesen egyetértek azzal, hogy gyakorlatilag 1990-től kevesebb egészségügyi biztosítást kell fizessen az állam, minél több vállalkozó fizeti ezt maga után. Viszont nincsenek olyan kormányprogramok, ahol a női vállalkozók mint entitás megjelennének.

A román állam is egyszerre biztat arra, hogy fiatalként vállalkozz és alapíts családot?

Geambașu Réka: A romániai politikai diskurzusokban egyáltalán nem hangsúlyos a termékenység kérdése. Az utóbbi három évtizedben egyetlen băsescu-i kijelentésre emlékszem, ahol azt mondta: még a végén a cigány asszonyok többet szülnek, mint a románok. Tehát nem szabad a magyarországi politikai retorikából kiindulni, a román társadalomban a kivándorlás témája sokkal jobban dominálja a demográfiai kérdéseket, mint a gyermekvállalásé. 

Van egy nagyon jó tanulmány, ami arról ír, hogy minden olyan korszakban, amikor a társadalomból kivonul az állam, tehát egyre kevesebbet fordít GDP-arányosan különféle reproduktív feladatokra, lásd oktatás, egészségügy stb., olyankor felértékelődik a vállalkozás. Azért, mert a vállalkozás lényegében a társadalmi-gazdasági kockázatoknak az individualizálása. Vagyis ne legyél munkanélküli, ne kelljen szociális transzferekkel segíteni az egyéneket, hanem ahogy a román mondja, „deszkurkálódj”. De ez a deszkurkálódás lényegében azt jelenti, hogy egy vállalkozónak nincsen munkanélküliségi időszaka, nincsen szabadsága, csak ha magának ad, nincsen betegszabadsága. Tehát teljesen magára veszi az összes olyan kockázatot, amelyet éppen szét is lehetne osztani a társadalomban. 

Nagyon felértékelődik az válság idején, hogy ne legyél az állammal szemben bármiféle igényekkel fellépő állampolgár, hanem vállald magadra az összes kockázatot. Ez a nők esetében még egy plusz szempontot is rátesz, a gyermekvállalás és a gondoskodási munkák problémáját, ami legyen a te dolgod, és azt ne kérd számon a társadalmon. A vállalkozás nagyon vonzó alternatívaként jelenik meg a társadalom tagjai számára, de közben valós megoldást nem hoz azokra a problémákra, amelyek miatt a legtöbb ember vállalkozni kezd.

A nyitókép forrása: pexels.com. Fotó: Tatiana Syrikova.

The post A nők képzettebbek, mégis a férfiaknak lejt a vállalkozói pálya appeared first on Átlátszó Erdély.

Azon kiváltságosok közé tartozom, akik az egyetem padjai között igazi, érdemi képzést kaptak. Nem volt túl sok az elmélet és túl kevés a gyakorlat, és mai napig merítek nem csak a jegyzeteimből, hanem a rejtett tanterv üzeneteiből is.

A helyre, a szemináriumi teremre is emlékszem, ahol L. (a tanárunk), miután kiakaszthattuk valami rögtönítélő, sommás ítélettel „az emberekről”, azt mondta: az embereknek mindig igazuk van, mindig racionálisan cselekszenek azon a világon belül, azoknak a jelentéseknek, hatásoknak és azoknak az erőforrásoknak a birtokában, amelyek mindennapjaikat meghatározzák.

Első éven ez sok mindent átrendezett a fejemben, és lehet, arra is hatással volt, hogy nem tudom az embert individuálisan, „légüres térben”, társadalmi meghatározottságoktól mentes cselekvőnek látni.

A román társadalom most nagy bajban van, és ez sokatokat, akik fontos és mérvadó véleményt képviseltek, arra késztetett, hogy megszólaljatok. Úgy érzem azonban, éppen ez a mondat maradt ki a lehetséges helyzetértelmezésekből, szerepét pedig nem a vita kedvéért hangsúlyoznám, hanem azért, mert azt gondolom,

csak a válság társadalmi okainak feltárása segíthetne megoldást találni rá.

Rögzítsük a tényeket: Romániában az arra jogosultaknak körülbelül egyharmada oltatta be magát. Az új koronavírus járványának negyedik hulláma borzalmas, európai és világviszonylatban is kétségbeejtő fertőzöttségi és halálozási adatokat mutat. Az egészségügyi ellátás leterheltségéről és annak orvosokra-ápolókra, de páciensekre gyakorolt hatásáról pedig csak sejtéseink lehetnek.

Az orvostudomány jelenlegi álláspontja szerint a negyedik hullám berobbanása és az alacsony átoltottság között van kapcsolat, és szintén a tudományos konszenzus szerint (néhány, nagyon kevés renitens szakembert leszámítva) a járvány megfékezésének egyetlen, ha nem is tökéletes, módja az oltás.

Az oltást tesztelték, engedélyezték, nincs több mellékhatása, mint bármely más gyógyszernek, és azok a mellékhatások a várt haszonnál lényegesen kisebbek. Végül, nem mellesleg, ugyanaz az orvostudomány mondja mindezt, amelyhez amúgy máskor fogtömésért, lábtöréssel és kruppos gyermekeinkkel is fordulunk.

Mindenkinek, nekem is, vannak olyan barátaink-ismerőseink, akik többé-kevésbé harcosan, de elutasítják az oltást. Egyikük-másikuk esetében még arra is van ötletem, hogy korábbi viselkedésükből hogyan vezethető le mostani reakciójuk. Igen, indulatokat váltanak ki belőlem, hibáztatom őket, és egyre nehezebb cipelnem ezeket az indulatokat.

Az egyes emberek hibáztatása viszont félrevezető, és mint látjuk, semmit nem old meg.

Ha az elutasítás aránya „hozná” más társadalmak átlagait, akkor volna értelme leragadni az egyén szintjén, a romániai társadalomban viszont ez a jelenség tömeges, társadalmi. Hacsak nem ragaszkodunk ahhoz a butasághoz, hogy Romániában valami az emberi veleszületett „személyiségében” más, akkor kénytelenek vagyunk megkeresni a társadalmi okokat.

Aki csak egyéneken kéri számon az erkölcsös viselkedést, az azt az egyszerű tényt téveszti szem elől, hogy társadalmi lények vagyunk, és ami társadalmi méreteket ölt, amögött csak társadalmi okok lehetnek.

(Igen, ez a megközelítés háttérbe szorítja az egyéni döntés szabadságát, de ne tegyünk úgy, mintha azt lehetne feltételezni, hogy mindenki számára rendelkezésre áll a megértés, az értelmezés és a cselekvés teljes spektruma. És ha ezekre végre alkalmunk lesz ránézni, talán még van esély a teljes összeomlást megakadályozni.)

Az oltás tömeges elutasítása miatt emiatt én magunkat vádolom. Magunkat: a társadalmat és az államot.

Bármilyen kényelmes is az egyes embert felelőssé tenni ostoba, erkölcstelen és szolidaritáshiányos viselkedése miatt, az ő viselkedése a sok évtizede kibontakozó társadalmi kudarcaink következménye. És velünk együtt ők mindannyian áldozatok.

Cserbenhagyott minket az állam a tájékoztatás mozzanatában. Arra kevésbé látok rá, hogy egy újságírónak mekkora vesződség valós adatok birtokába kerülni, mennyire transzparens a döntéshozatal, de az állam karba tett kézzel hagyja egészen primitív és káros „portálok” működését, amelyek egyhangúlag félretájékoztatnak és uszítanak.

És ez nem most kezdődött. Kutatók, tényfeltáró újságírók akár életük kockáztatásával mutatnak rá évek óta pl. az orosz álhírgyár rettenetesen káros következményeire. Azok, akiket megválasztunk, és akiknek dolga lenne ezzel kezdeni valamit, nem tekintik ezt feladatuknak. Vagy tán nem is értenek belőle semmit.

Cserbenhagyott minket az állam az egészségügyi rendszer felkészítésével. Semmi érdemleges nem történt másfél év alatt sem anyagi értelemben, sem a dolgozók felkészítésének tekintetében. Kiszámíthatatlan, követhetetlen, ellentmondásos és ésszerűtlen döntéseket hoz, érzékelhetően a közhangulathoz is igazodva, illetve semmiféle következményt nem vállalva.

És persze cserbenhagyott minket a kormányzat, amely ízléstelenül ezekben az időben is hatalmi játszmákra összpontosít ahelyett, hogy az egy éve esedékes mozgósítási, tájékoztatási és válságkezelő munkát elkezdené végre elvégezni.

De benne van a tágabb társadalom keze is jócskán a kialakult helyzetben. A társadalom évtizedek óta szépen és nem érdekmentesen felépített individualista ideológiájának te is, mi is áldozatai vagyunk. Korunk mindent az egyéni felelősség hatáskörébe sorol:

• Beteg vagy? Mit szúrtál el?
• Bajban van a gyereked? Hogyan teljesítettél szülőként?
• Szegény vagy? Vagy csak nem gyarapszol anyagilag? Akkor biztosan elég motivált és tettrekész vagy?

Felfeslett vagy egyenesen nevetségessé vált a társadalmi szolidaritás. Nincs, de már nem is keresünk nagyobb léptékű társadalmi megoldásokat egyéni bajainkra. Nem csak megtanultuk, hanem magunkévá is tettük ezt az individualista szemléletet.

Felelősséget vállalunk magunkért, és csak magunkért.

Mondhatnád, hogy spekulálok, de az oltásszkepszis nem januárban kezdődött. Korábbi kutatások kimutatták, hogy a komolyan vett individualizmus, a gyermek teljes boldogulásának felelősségét anyára hárító szemlélet hívta életre elsősorban középosztálybeli anyákban az oltások elutasítását, hiszen a gyermekük az ő felelősségük, senki másra nem számíthatnak.

És lássuk be, ennek szerves része az egészségüggyel szembeni szkepszis, „az orvos körmére nézés”, a gyanakvás, az alternatívák keresése. Semmi köze tájékozottsághoz, de szorongáshoz és magára utaltsághoz annál inkább.

És az alacsonyan iskolázott emberek? Az alig tengődők? A bizonytalanságban, kiszolgáltatottságban élők? A tájékozódni nem tudók: ők mikor tapasztalták meg utoljára a tágabb társadalom feléjük megnyilvánuló szolidaritását? A biztonsági hálót? Rettenetesen cinikusnak érzem most az oltottságot rajtuk számon kérni, még ha együtt zuhanunk is.

Oda is közösen jutottunk el, hogy emberek milliói számára episztemológiailag ugyanolyan súllyal bír egy ismeretlen által megosztott fecni holmi számokkal vagy egy szélhámos, mint egy tudományos közlemény vagy egy szakértő álláspontja. Közösen hagytuk erodálódni a tudományt és annak státusát, megnyirbálni a finanszírozását, leépülni az oktatási rendszert.

Minden erőnkkel az egyéni menekülési útvonalak feltárásán és bejárásán vagyunk,

és nem látunk ki a saját helyzetünkből sem az okok, sem a megoldások terén. Bizalmatlanok vagyunk az egészségügy romló vagy legalábbis kiszámíthatatlan, egyenetlen színvonala miatt, és csak azt tesszük, amire évtizedek óta ösztönöznek: kézbe vesszük a sorsunkat, miközben lelepleztük a bennünket bizonytalanságban tartókat.

Az pedig, hogy egy válságban kinek-kinek ehhez milyen információk, milyen megértést segítő tudás, mennyi bizalom és mekkora szolidaritási hajlandóság áll rendelkezésére, az közös mulasztásunk.

A szerző szociológus, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatója. Ezt a szöveget a saját Facebook-profilján tette közzé, az Átlátszó Erdélyen minimálisan szerkesztve és az ő engedélyével közöljük.

Nyitókép: Mat Napo. A kép forrása: Unsplash

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post Magunkat vádolom appeared first on Átlátszó Erdély.

Jelen pillanatban úgy érzem, hogy az udvarhelyi kórház felkészült, és abszolút működőképes. Ez hatalmas pozitív változás tavasz óta, amit nagyra értékelek. Ezért még szigorú újságíróként is hajlamos vagyok elnézni a hiányosságokat, apróbb szabálytalanságokat, amelyek emberivé törpülnek az emberfeletti munka és erőfeszítés mellett. Ezért ez az anyag nem arról fog szólni, hogy milyen hiányosságokat tapasztaltam a kórházban, hanem arról, hogy milyen nehézségekkel, gondokkal kellett és kell megküzdeniük a kórházi alkalmazottaknak ebben az új helyzetben.

Az első és külsősök számára leglátványosabb változás a biztonsági intézkedések megsokasodása. Pisztolyos néni áll a kapu melletti sátor előtt, és mindenkinek lelövi a lázát. Nem a leghálásabb munka, főleg ilyenkor télen, mikor még a pisztolyban is megfagynak az elektronok. pozitivnap.hu: ő az egyetlen a kórházban, aki nem izzad bele ebbe a covid-védőruhába. A sátornak egyébként nemcsak az a szerepe, hogy ne engedje be a lázasokat, hanem egyféle tornáca, előszobája is a kórháznak. Például hallom, hogy a covid-tesztek eredményét is ott lehet átvenni. Logikus, akinek nem muszáj bejönnie a kórházba, az ne menjen be, hanem intézze el a dolgát már a kapuban.

A főépület bejáratánál hőkamera figyeli a be-kijáratot, mellette kis asztalon egy fémbőröndben képernyő és riasztóberendezés. Azért hasznos, hogy a kijáratot is figyeli, mert a székely ember szerencsére nem ért sem románul, sem magyarul, és hiába, hogy lánccal és virágládával van elválasztva a bejárat a kijárattól, és kétnyelvű feliratok és nyilak jelzik, hogy hol van a bé és hol a ki, az embereknek csak alig több mint fele jön be a kijáraton.

A kamera önkiszolgáló üzemmódban működik, hogy ha nálad elkezd üvölteni a lázérzékelő sziréna, akkor, ha becsületes vagy, bekopogsz valahova, hogy csókolom, lehet, hogy baj van. Mert egyébként nincs senki odaállítva, hogy ezt lesse, a biztonsági emberek ennél fontosabb stratégiai pontokon teljesítenek szolgálatot. Például a hátsó kijáratnál, ahol csak kimenni szabad a poliklinikáról, de mégis az emberek előszeretettel ott akarnak bejönni. Egyébként is kis esélye van annak, hogy valaki lázasan idekerüljön, hisz a kapunál mindenkinek lemérik a hőmérsékletét.

Amíg ott álldogálok fotózni, kétszer indul be a sziréna, és hiába várom izgatottan, hogy akkor most valami fog történni, például berohan egy csoport fegyveres őr, akik térdre kényszerítik a lázast, majd egy űrruhába öltözött permetező alakulat lucskosra füröszti őt és a környezetét fertőtlenítőszerrel. Ilyen csak a filmekben van, mert itt csak elhalkul a sziréna, pont úgy, ahogy elindult, s visszatér ugyanaz a nagy csend és nyugalom, ami azelőtt volt.

A kórház folyosói és lépcsőháza kísértetiesen üresek a covid előtti időszakhoz képest, ez egy újabb látványos különbség. Emlékszem, régen itt olyan élet volt, hogy a keddi piacon sem különb, de most csend van és béke. És halálfélelem.

A csendet és mozdulatlanságot csak időnként töri meg egy-egy siető alkalmazott, a kijáraton bejövő, eltévedten nézelődő idős házaspár, vagy trollerét húzó, befekvésre vonuló terheskülönítmény, amelyiknek azért kellett erre kerülnie a fagyos udvaron keresztül, hogy ne kelljen áthaladnia egy covidos övezeten. Mert a covidos zónákat kerülni kell.

Az idei év egyik legnagyobb kihívása a kórházban az volt, hogy el tudjanak különíteni covidos zónákat a nem covidosoktól, illetve megoldásokat találjanak, hogy a covidos és nem covidos páciensek szállítás és mozgás közben minél kevesebbet keresztezzék egymás útját. Ez startból lehetetlen feladat volt, ezért nem is róható fel, hogy nem sikerült tökéletesen, hisz az épületet nem erre tervezték. A legtöbb szárnyban egyetlen folyosó van, az is aránylag keskeny. Ahol volt két párhuzamos közlekedési csatorna, például a lifteknél, ott könnyebb volt megoldani.

Ahol nem volt több közlekedési csatorna, ott megpróbálták a covidos részleget berakni a szárny végébe, és lezárni egy nagy üvegajtóval. Ajtón kívül non-covid, bent covid. Ahol ez lehetséges volt, ott könnyebb mindenkinek a dolga. Senki nem megy be az ajtón védőfelszerelés nélkül, és nem hoz ki semmit bentről. Még papírt sem. Ha valaki bent valamit jegyzetel, és azt kint meg akarja nézni, akkor a bentiek kiragasztják az ajtóra, és kintről lemásolhatja.

A könnyebb kapcsolattartás érdekében a covid-ajtó két oldalán a csapattagok walkie talkie-n kommunikálnak.

Minden gyakorlatias ötletet meg kellett ragadni. Ha egy kisszék segít abban, hogy a nem-covidos részről a személyzet belásson a covidos kórterembe, akkor azt használnak.

Volt, ahol nem volt elég csak a nagy üvegajtó berakása, vagy a kisszék, falat is kellett bontani. Az intenzív osztályon például a covidos rész kapacitásának bővítése érdekében egybe kellett nyitni két kórtermet egy őket elválasztó ajtóval-ablakkal. A járvány kellős közepén.

Az újonnan kialakított kórterem azóta teli van súlyos covidos betegekkel, és ide sem szerelő, sem műszerész azóta be nem jön. Most melyik mesterembert lehet beküldeni a kórház legforróbb covidos zónájába, hogy vakolja körbe az ablakot? Egyiket sem. És egyébként sem lehetne vakolni, mert az egyik beteg pontosan az ablak alatt fekszik. A termelést, értsd betegellátást, pedig nem lehet leállítani, és a termet kiüresíteni, most, mikor a legnagyobb szükség van intenzíves helyekre.

A szükség fontosabb szempont, mint az esztétika. Ha majd lejár ez a hullám, lehet foglalkozni az esztétikával is. Habár, mesélik az intenzíven, amióta bejött a covid, az intenzív osztály folyamatosan tele van, itt soha nincs betegszámcsökkenés, hiába mutatnak csökkenő tendenciát a megyei vagy országos számok.

Rájövök, hogy amikor halljuk a rádióban a számokat, és mondják, hogy tízen vannak az intenzíven, akkor az nem jelent semmit, csak annyit, hogy 10 covidos helye van az intenzívnek. A súlyos állapotban lévő betegek számáról nem tudunk meg belőle semmit, mert az mindig nagyobb tíznél. Csak azért vannak tízen az intenzíven, mert annyian férnek be, de most is fel tudnak sorolni kapásból három olyan beteget a kórházból, akinek az intenzíven lenne a helye, és amint ürül hely, át is hozzák.

Mint például ez a hölgy a kardiológián, aki súlyosabb eset, de még el tudják látni itt is. A néni csak akkor fog felkerülni az intenzív osztályra, amikor lélegeztetőgépre kerül. Szerencsére idén újították fel az oxigénrendszerüket, és nagyon jó minőségű az oxigénjük, mondja Szabados Csongor főorvos. Meg tudják próbálni valamennyire tehermentesíteni az intenzív osztályt. Amit persze az intenzíven nem nagyon éreznek, mert nekik mindig tele van a 10 férőhelyhelyük. Sőt, a saját 10 betegük mellett még ezeket a kórházban szétszórt nehéz eseteket is meglátogatják, konzultálnak az itteni orvosokkal.

Az intenzíven látom a legkevesebb lelkesedést és reményt felcsillanni a szemekben. Ami nem csoda, hisz itt a legnagyobb az elhalálozási arány, és nem lehet az ember boldog, amikor halnak meg a keze alatt a betegek.

A túlélési arányról kérdem az itt dolgozókat. Azt mondják, egy ideig 50% körül volt, de most, az utóbbi hullámban még ez is csökkent, olyan 40%-ra. Ami azt jelenti, hogy minden 10 ide került betegből 6 meghal. Gyakorlatilag az esélytelen és a szinte esélytelen eseteket küldik ide.

Ezt megélni résztvevőként pedig nagyon kemény dolog. Főleg, hogy a mai ember úgy tekint a halálra, mint valami nagyon rosszra, nem egy örök körforgásként fogja fel az életet, mint régen. Az orvos vagy asszisztens, akinek a keze között meghal egy beteg, úgy éli ezt meg leggyakrabban, hogy elveszítette a beteget.

A halál érzését meg lehet szokni, mert mindent meg lehet szokni elméletileg, de gyakorlatilag mégsem lehet megszokni, mert úgyis megvisel, mondják az alkalmazottak. Fájdalommal van tele minden, mert úgy az egészségügyi személyzet, mint a hozzátartozók veszteségként élik meg a halált, nem szeretetteljes elengedésként. És enyhíteni is nehéz ezt a fájdalmat, mert nehéz beszélni erről, a halál tabutémának számít vidékünkön.

„Kezdünk belefásulni”, mondja Vajda Csilla intenzíves főnővér. „Csak legyünk már túl rajta. De nem leszünk. Nálunk tíz ágy mindig tele van. S kapásból fel tudok sorolni még néhány beteget más részlegeken, aki arra vár, hogy ürüljön nálunk hely.”

Ez a folyamatos hajsza rányomja a bélyegét az alkalmazottakra. A fáradtság, a kiégés jelei egyre inkább megmutatkoznak. A vírushelyzet miatt kikapcsolódásra sincs úgy lehetőség, meséli a főnővér, nem tudnak csak úgy kiugrani a csapattal egyet kávézni, sörözni, szórakozni, mint régen tették. Régen jó csapat voltak, de tavasz óta semmi. Hiányzik nagyon a kollégákkal való összejárás, mondja.

Plusz teher a félelem a megbetegedéstől. Ő is fél, vallja be. És félti a többieket. Habár azzal is tisztában van, hogy nem olyan könnyű itt a kórházban megfertőződni. Az ő részlegén is a betegségen átesett kollégák java otthonról szedte össze a vírust, a családból vagy a baráti társaságból. Az volt a szerencse, hogy szerre betegedtek le a munkatársak, nem egyszerre mindenki.

Szabados doktor csak egy FFP2-s maszkot vesz fel, mikor beöltözik, hogy engem végigkísérjen. Nem a nagyobb biztonságot nyújtó FFP3-ast. Ő már átesett a betegségen, nem túl régen, így szinte esélye sincs ismét elkapni. Náluk az osztályon, a kardiológián ketten voltak eddig betegek, mondja. Mármint az egészségügyi személyzetből. A betegséget otthonról szedte össze, meséli a doki, a családja néhány nappal előtte volt beteg.

Ahogy egyre több osztályon mesélik, hogy otthonról, a családból vagy a baráti körből szedték össze a vírust, megdőlni látszik az az idén nagyon sokat sulykolt elmélet, hogy a frontvonalban dolgozók, jaj, de mennyire ki vannak téve a fertőzésveszélynek. Mert hogyha hihetünk az állításaiknak, akkor a gyakorlat azt mutatja, hogy itt a kórházban, megfelelő védőfelszereléssel sokkal kevésbé vannak veszélyben, mint otthon.

Ezt erősíti meg Rareş Stoicescu járványtanász is, aki a vírus betörése óta számtalan gócpontot megjárt, sok száz beteggel találkozott, és több ezer embertől vett le mintát tesztelésre. Tehát végig ott volt a frontvonalban. És mégsem betegedett meg. Mikor kérdem, hogy ez hogyan sikerült neki, mosolyog. Ha egy vírus idekerül a kezünkre, mutat a kezére, az nem jut be a szervezetünkbe a bőrön keresztül. Ahhoz, hogy megfertőzzön, neki a szájon, orron vagy szemen keresztül kell bejutnia. Azt a részt kell védenünk, mondja.

Rajta most két maszk van, az egyszer használatos sebészeti maszkra ráhúzva egy FFP2-s. Arra kell ügyelni, mondja, de ez egy orvosnak nem okoz nagyobb gondot, mert már rutinná vált, hogy a szemet-orrot-szájat nem szabad piszkálni közben. S persze a pasztáspixet sem rakjuk a szájunkba, miután írtunk vele, teszi hozzá huncutul mosolyogva.

Nagy mosolygós Stoicescu doktor, végtelenül kedves, jóindulatú embernek ismerem meg az ott töltött röpke háromnegyed óra alatt. Sajnos a kliensei, akiknek a mintavevő pálcikát tíz centire kell lenyomnia az orrukba és torkukba, nem mindig tudnak erre a kedves oldalára koncentrálni. Stoicescu amennyire mosolygós, ugyanannyira kötelességtudó és munkás ember is, mondják a kollégái, akik mind egy szálig elismeréssel beszélnek róla, és gyakran emlegetik csodálattal, hogy reggel 6-tól este 11-ig dolgozik minden nap.

Itt egy újabb változást és gondot kell megemlítenünk: nőtt a munkamennyiség, és sokaknak nőtt a munkaidő vagy a munka nehézsége. Mert amíg a folyosókon az említett csend és nyugalom árad szét, addig odabent sok részlegeken telt ház van, és lázasan zajlik a munka. Átvitt értelemben lázasan.

Jelenleg 110-120 körül mozog a betegek száma, de volt 150 is, mondja Lőrincz Gabriella, a kórház orvosigazgató-helyettese. Most épp lefelé kezdtünk szörfözni a hullámon, de az elmúlt időszak, az októberi csúcs nehéz volt a kórház munkaközössége számára. Vannak osztályok, ahol az eddiginek sokszorosa a munka.

A különféle osztályokon mesélik, hogy erősítést kellett, hogy kérjenek, nővéreket, takarítószemélyzetet, műszereket. És kaptak is. Szerencsére itt a nővérképző Udvarhelyen, volt ahonnan utánpótlást szerezni, mondja egy főorvos, így sikerült megoldaniuk, hogy a covid-részlegeken a védőruhába beöltözött nővérek és ápolók négyóránként válthassák egymást. „Szerencsére megértették, és látta mindenki, hogy huszonegy sima kardiológiai esetet ellátni nem ugyanaz, mint huszonegy vírusosat.”

Sokkal nehezebb ilyen felszerelésben dolgozni, mondja a kardiológus, például vénát fogni dupla kesztyűben. Nem beszélve az újraélesztésről, ami nagy fizikai munkát jelent, nem ússza meg senki szárazon ebben a kezeslábasban. Az egyik részlegen elkapom, amint egy váltás után egy hölgy kijön a covidos részlegről, alsónadrágja az ágyéka táján csupa víz, úgy át van izzadva. Látom, hogy zsenírozza magát, ezért meg sem próbálom lefotózni.

A mentősök is panaszkodtak pár hete, hogy irtózatosan megnőtt a munkamennyiség, nem bírnak vele. Terepre kimenni, behozni a gyanús eseteket, a nem-covidosokkal átszaladni Csíkba, onnan áthozni a covidosokat, ne adj Isten felszaladni Vásárhelyre, Kolozsvárra. Non-stop úton. És ha épp akkor jár le a munkaidőd, amikor útban vagy Kolozsvárra, akkor ez van, nem szállhatsz ki az autóból, hogy sziasztok, én megyek haza, hanem szépen megjárod Kolozsvárt a szabadidődből, s ha szerencséd van, még búvárruhában is.

Ugyancsak egy mentős ismerősöm panaszkodott nemrégiben, hogy a védőfelszereléssel is meg van gyűlve a bajuk, egészen pontosan a levetésével. Mert mikor visszajönnek covidos küldetésből, akkor a mentőautót fertőtlenítik, tehát bent az autóban nem tudnak kivetkőzni a védőruhából. Az épületbe nem mehetnek be vírusos ruhával, érthető okokból, ezért nem marad más, mint az autó mellett vetkőzni, izzadtan, egyre mélyebbre hatolva a derékfájás titkaiba.

Az öltözködés minden osztályon megoldandó kérdés volt, és látom, hogy az általam meglátogatott kórházi osztályok legtöbbje úgy döntött, hogy egy-egy kisebb kórtermet vagy helyiséget öltözőnek áldoz be. Az ágyakon sorokban vagy rendezett oszlopokban állnak a mosható és egyszerhasználatos védőruhák.

A folyamatos beöltözés-kivetkőzés elég nagy terhet ró az alkalmazottakra, és hatalmas plusz munkát, plusz időt jelent. Egy fontos pozícióban lévő kórházi alkalmazott (nem írom le, hogy ki, mert nem akarom kitenni a támadásoknak), határozottan kijelenti: „a betegektől vesszük el ezt az időt, amit öltözködéssel töltünk”. Szerinte is fontos a megfelelő védekezés, mert nem szeretné elkapni a betegséget, mégis hozzáteszi: „de azért ez nem egy Ebola”.

Szabados doktor öltözés közben meséli a kardiológiára igencsak jellemző esetet: ez a hosszas beöltözés akkor a legkellemetlenebb, amikor valaki odabent újraélesztésre szorul, és az orvos épp kint van. Nyilván, a benti kollégák elkezdik az újraélesztést, míg az orvos épp öltözik, mondja a főorvos, miközben épp a második rend kesztyűt próbálja ráfeszíteni a kezére és magyarázza, hogy nagyon fontos a biztonság. „Ez az első olyan betegség, aminél két pár kesztyűt kell húznunk.”

A beöltözés mellett sok időt elrabol még a fertőtlenítés is. Adott osztályokon még annál is többet. Nővérek és ápolók állnak kint egy folyosón és néznek ki az ablakon. Kérdem, történik valami odakint? Á, nem, csak épp fertőtlenítés van odabent, várják, hogy tudjanak visszamenni dolgozni. Stoicescu doktor minden egyes kliens után körbepermetezi saját védőruháját, majd a mintavételhez használatos sarkot, és közben beindít egy készüléket, ami valamilyen fertőtlenítőszerrel telíti a levegőt. Drága percek telnek így el, naponta akár órák is.

A fertőtlenítőszerrel kapcsolatban derül ki, hogy a román bürokráciával mekkora bajok vannak. Még az elején, mikor mindenből hiány volt, meséli egy alkalmazott, jött pár tonna fertőtlenítőszer Magyarországról. Ott használták, az európai szabványoknak megfelelt, de itt nálunk nem engedélyezték a használatát, mert nem volt rajta román címke. Itt az alkalmazottak kékszesszel mocskolódtak, meséli, próbálták fertőtleníteni magukat, de azt is gond volt beszerezni, mert a boltokból az is elfogyott. S közben ült a több tonnányi jó fertőtlenítőszer a raktárban. Ugyanaz a szer, amit később megvett a kórház is, és már lehetett használni, mert volt rajta román címke.

Vége a fertőtlenítős kitérőnek, térjünk vissza a védőruhára.

A védőruhát nem csak felvenni, hanem viselni is kényelmetlen. Hogy a viselése mennyire kényelmetlen, azt csak az tudja, aki próbálta. Az egyik sürgősségis asszisztens gondolata: „Mörfi törvénye: ilyenkor kezd el viszketni az orrod.” A pisilésről ne is beszéljünk, sokan nem isznak vizet a négyórás műszak előtt, hogy ne kelljen vécére menniük. Habár lehet, hogy úgyis inkább kiizzadnák és nem kipisilnék azt a vizet.

A maszkviselés sem túl kényelmes. Látod az emberek arcán a gyűrődéseket, az FFP3-as maszkok besüllyedt nyomát, abból tudod, hogy ki volt nemrég műszakban. Hogy melyik osztályon mennyire örülnek az újságírónak, azt érezheted abból is, hogy mennyire feszítik rád az FFP3-as maszkot. Például az intenzív osztályon úgy rámfeszítették, hogy még két óráig csókra állt a szám tőle.

Az egyik osztályon felveszem a salopétát, keresem rajta a cipzár húzókáját, hát nincs neki. Nem újdonság, legyint a mellettem álló nővér, és ad egy másikat. Most mindenki elkezdett védőfelszerelést varrni, mondja, oszt a minőség is olyan.

Szabados Csongor főorvos nagyon alapos, részletekbe menő, laikusok számára is teljesen érthető vizitet tart az osztályán, amiért nagyon hálás vagyok neki. Ez nagyon szépen rávilágít azokra a kihívásokra, amelyekkel az egészségügyi személyzet szembe kell, hogy nézzen ebben az új helyzetben.

A biztonsági előírások miatt sok eddigi módszer kiesik. Például tilos meghallgatni a beteg tüdejét fonendoszkóppal, mert nem biztonságos a fejvédő alá a fülbe berakni a hallgatókészüléket. Az orvos mondja: „Amire alapozhatunk, azok a mért paraméterek: vérnyomás, pulzus, oxigénszint, testhőmérséklet. De a klasszikus medicinában alkalmazott vizsgálati módszereket, mint például a hallgatózást, ami az egyik legfontosabb, tüdőgyulladásban főként, nem lehet most alkalmazni. Kiesnek a régi medicinából olyan dolgok, amelyeket nem is gondoltunk volna.”

Ezért nagyon fontos a műszeres vizsgálat, az EKG, röntgen, ultrahang ezekben az esetekben, mondja az orvos. És az anamnézis, azaz a kikérdezés.

A tüdőröntgennél az evolúciót érdemes figyelni, különböző napokon készült képeket összehasonlítani, abból látszik, hogy milyen irányba halad a tüdőgyulladás. Önmagában egy tüdőröntgennek nincs olyan nagy jelentősége, mert van, akinek koronavírus nélkül is rosszul néz ki a tüdeje, különböző okok miatt.

A felvételeken a homályos foltok jelzik a gondot. Ezen például a tüdő jobb fele el van tűnve, mondja az orvos, a bácsi szerencséje, hogy a bal tüdeje alig érintett. Az a furcsa ovális alakú valami a képen az egy szívstimulátor, egy pacemaker.

Az osztályra már szóbeli kiértékeléssel együtt érkezik a röntgenfelvétel, sőt a röntgenszakorvos kiértékelésében hasonlítja is a felvételeket az előzőkhöz. A sok röntgen készítése újabb kihívás elé állította a kórházat. Ezúttal technikai probléma merült fel, tárhelygondok. Most épp bővítik a tárhelyet.

A kikérdezés sem megy olyan könnyen, mint régen, mondja a doki. Az idősek, ha hallászavaruk van, szájról olvasnak. Felét hallják, felét leolvassák szájról, s a többit megtanulják kikövetkeztetni. „Most nekünk mindenünk el van takarva, be vagyunk öltözve, nem látszik az arcunk, a mimikánk. Nagyon nehéz kommunikálni ilyen esetben.” Odahajol egy idősebb csíki bácsi fölé fél méterre, és torkaszakadtából üvölti: „Panaszkodjon valamit! Van-e panasz?” A bácsi rezzenéstelen arccal néz rá és azt mondja: „Jól”.

Szakmai érdekesség, ami megnehezíti az orvosok dolgát, hogy ez a vírusfertőzés a cukorháztartást felborítja. Plusz a gyulladáscsökkentő is felviheti a cukrot. Akinek volt egy kicsi hajlama is a cukorbetegségre, az most kibukik, mondja az orvos. Ezért a gyulladáscsökkentőkből is azokat próbálják adni, amelyeknek a legkisebb ez a mellékhatása. Mert ha véletlenül felborul a cukorháztartás, akkor azt kezelni kell, az még egy injekció, még egy kontaktus a nővérrel. Ami elkerülendő. A nővérek is túl vannak terhelve, túl sok a beteg, és sokan súlyos állapotban vannak.

„Nehéz eldönteni például, hogy egy fulladozás a vírusos tüdőgyulladás vagy a súlyos szívelégtelenség miatt van, vagy mindkettő miatt. Egy tüdőröntgenen árnyékokat ad mindkettő. A képalkotó eljárások, az ultrahang nagyon nagy segítséget nyújtanak abban, hogy ezt eldöntsük. A bácsi esetében a szívelégtelenség volt az ok.”

A sófalvi bácsit átvitték Csíkba, mert covid-negatív volt. Ott befektették. Egy adott pillanatban pozitív lett a tesztje, átvitték Somlyóra. Ott a kardiológus ultrahangon észrevette, hogy baj van a szívbillentyűjével, s akkor visszaküldték Udvarhelyre. Sajnos, ilyen köröket járnak ebben a világban a betegek, mondja az orvos.

Arányaiban elég sok olyan esetet hallok, hogy az illető negatívként bekerül a csíki kórházba, és aztán néhány nap múlva egyik tesztje pozitív lesz. Nem vagyok orvos, de úgy érzem, ezen érdemes elgondolkodni. Hogy a tesztek adnak-e ekkora gyakorisággal fals negatív eredményt, vagy pedig a csíki kórházban szedik-e össze a betegek a vírust.

Az első tíz nap a kritikus. Addig folyamatosan követni kell a pácienseket, hogy kialakul-e tüdőgyulladás vagy nem.

Fontos az, hogy biztonságban menjenek haza a betegek. Volt olyan betege is, aki vissza kellett, hogy jöjjön. Úgy tűnt, hogy minden rendben van, hazaengedték. Ez még abban az időben volt, mikor 12 ágyon dolgoztak, vegyesen belgyógyászat és kardiológia, és elég nagy nyomás alatt voltak. Most már jobb a helyzet, kicsit szellősebb, és sokkal többet tudnak a biztonságra adni.

Tudnak figyelni arra, nehogy visszaessenek a páciensek. Mert van egy ilyen hajlam is, hogy a nyolcadik-tizedik napon visszatér a nehézlégzés, a tüdőgyulladás megint elkezd súlyosbodni. Ezért muszáj arra figyelni, hogy a beteg úgy menjen haza, hogy emiatt ne kelljen visszatérnie.

A vírus lelkileg is megviseli az embereket, és ilyenkor a kórházi személyzet kell, hogy lelket öntsön beléjük. Egy 82 éves néni például három hétnyi kezelés után kigyógyult, negatív lett a tesztje. Készülnek kiengedni. A néni hitetlenkedve, flegmán hallgatja a főorvost, aki lelkesen meséli, hogy Alinával beszélt, aki utána fog jönni. Szerinte nem fog, ismétli a néni. A vizitelő csapat többi tagja is beszáll a lelkesítésbe. A néni sokkal lelkesebb nem lesz, de legalább meggyógyult és hazamehet.

A szomszéd néni, képünkön, már pozitívabban látja a dolgokat. Mikor az orvos mondja neki, hogy „maga meg fog gyógyulni”, akkor a néni nem tiltakozik. „Próbálok”, mondja. A legfontosabb a pozitív hozzáállás, mondja neki az orvos. Fontosabb, mint a kezelés. A néninek tüdőembóliája volt. Negatív volt a tesztje, átvitték Csíkba, ott pozitív lett a tesztje, visszahozták. Nagyon sokan meghalnak tüdőembóliában, a néninek szerencséje volt, hogy elég hamar észrevették. Most a vérrög eloszlatásán dolgoznak. A koronavírusos tüdőgyulladások esetében kötelező módon vérhígítót adnak a betegnek. Egyre több tanulmány mutatja már azt, meséli Szabados doki, hogy a koronavírus hajlamosít a vérrögképződésre.

Abból, ahogy az orvosok beszélnek a különféle forrásokról, amiből informálódnak, és abból, amit különféle osztályokon hallok a személyzettől, úgy tűnik, nagyon távol állunk még attól, hogy magabiztosan kijelenthessük, ismerjük ezt a betegséget. Sokszor azt sem tudják, hogy mit adjanak a betegnek, mondja egy alkalmazott. Egy kis vitamin, egy kis vírusölő, egy kis gép. Jövőre talán könnyebb lesz, teszi hozzá, már többet fogunk tudni a vírusról, és védőoltás is lesz.

Ahhoz, hogy jobban megismerjék a vírust, jó lenne minden információforrást kihasználni, és főleg saját tapasztalatokat is szerezni, azokat kiértékelni. Ez utóbbi elég nehéz, az érvényben lévő szabályozások miatt. „Miért van például megtiltva a boncolás?”, kérdi az egyik kórházi alkalmazott, akinek a nevét nem fogom leírni, mert a rendszer kritikusait nem akarom kitenni a támadásoknak. Néhány hete engedélyezték, de most is csak nagyon különleges esetekben, mikor másként nem tudják megállapítani a halál okát.

Sokszor felmerül a kérdés, mesélik, hogy milyen különbséget látnak egy minden évben lezajló influenzajárvány és a mostani járvány között, számszerűleg. Amire csak azt tudják mondani, hogy nem tudják összemérni a kettőt, mert egy normális influenzajárványnál csak a környék betegeit kell ellátni, most pedig idehozzák a megye összes betegét.

Nem elég a nyomás, amit maga a helyzet, a betegek száma és állapota generál, most érkezik még egy nyomás fentről. Ellenőrzések lesznek, mert a karácsonykői kórház intenzív osztályán kitört tűz után és a választások előtt az országos vezetőség félti a bőrét.

Közben pedig országos szinten szeretnék növelni a kapacitást, ami gyakorlatilag nem jelent többet, mint hogy újabb ágyakat zsúfolnak a meglévők mellé a kórtermekbe, meséli az egyik alkalmazott. Ez az udvarhelyi kórházban nem fog menni, mivel már nincs hely a kórtermekben. Az sem megoldás, mondja szimbolikusan, ha arra kell vigyázniuk, mikor egy beteget ellátnak, nehogy a szomszéd beteg kezéből kiverjék a kanült a fenekükkel.

Jó hírekkel is szolgálhatunk, pozitív változások is vannak. Például nem diszkriminálják már annyira a kórházi dolgozókat, mint régen, és az intenzíveseket sem annyira. Főleg a tavaszi hisztéria során sok ilyen eset volt, hogy féltek a szomszédok a kórháziaktól. Néhányukat felkértek, hogy költözzenek el, nehogy hazavigyék a betegséget a szomszédoknak. De még a családtagok is kerülték őket, nem szívesen látták látogatóban, közös ünnepléseken.

A kórházi alkalmazottak között is volt ilyen jellegű félelem. Nem tudja elfeledni, meséli az intenzíves főnővér, Vajda Csilla, hogy mikor megszűntek a buszjáratok, megpróbálták úgy megszervezni a szállítást, hogy a főleg faluról ingázó kisegítő személyzet össze tudjon verődni autókba, és be tudjon jutni munkába. Elindult megbeszélni más részlegekkel, hogy lenne-e aki elhozzon egyik-másik faluból egy-egy embert. És volt olyan kolléga, aki azt mondta, hogy „szerinted van bárki közülünk, aki beültetne egy intenzívest az autójába?” Úgy félt tőlük mindenki, mint a tűztől. Akkoriban még csak a fertőzőn és az intenzíven voltak covidos betegek. Most már ez a jelenség lejárt.

Az is pozitívum, hogy az udvarhelyi kórház is ugyanazt tudja nyújtani, mint a nagyobb kórházak. A szakember szavaival élve: ugyanazt a semmit. Mikor megpróbálnak betegeket felküldeni nagyobb kórházakba, egyetemi központokba, meséli egy alkalmazott, akkor mindig azt a választ kapják fentről, hogy „ne küldjétek, mert mi is ugyanazt a semmit tudjuk nyújtani nekik, amit ti”.

Körülbelül ennyi fért a mai anyagunkba. Nyilván ez csak ízelítő. A legnagyobb baj az, mondja egy fontos pozícióban lévő alkalmazott, hogy minden más betegség megszűnt. Csak covid van. És minden ekörül forog. Ez pedig vissza fog ütni.

Meséli az intenzíves főnővér, hogy számára az nagyon szomorú, hogy vannak ismerősei, sőt orvos ismerősei, akik azt mondják, hogy ugyan, menj már, ez a vírus nem is létezik. Bevallom, én sem láttam a vírust. De láttam azt a 42 éves (velem egykorú) beteget az intenzíven, akinek a tüdejébe le volt nyomva a cső. Feküdt ott magatehetetlenül, mint egy zsák, a gép tartotta életben. Ha életnek lehet nevezni azt a pár napot, amiután gép ide, gép oda, a szervezete valószínűleg leáll. Nem mondom azt, hogy elkezdtem félni a covidtól, de azt határozottan állítom, hogy nem volt kellemes látvány, és elgondolkodtatott.

Tavasszal volt egy olyan eufórikus hangulat, emlékszem, hogy most már van elég lélegeztetőgépünk, meg tudunk harcolni a coviddal. Most rájöttem, hogy ez téves kép, és semmi ok az örömre. A valóság az, ha a szakembereknek hihetünk, hogy aki lélegeztetőgépre kerül, annak nagyon kis esélye van visszatérni a normális életbe. A harcot addig lehet csak vívni, amíg gépre nem kerülünk. A legtöbben akkor kerülnek gépi lélegeztetésre, amikor kómába.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post Történetek a covid-kórházból appeared first on Átlátszó Erdély.

Riportot készítettem a kórházban. Az intenzív osztályon a sok szörnyűség, a gépek által életben tartott ember között oázis volt a tudatuknál lévő páciensek kórterme. Mikor megkérdeztem, hogy megengedi-e, hogy lefotózzam, Péter bácsi felemelte a hangját és elkezdte dicsérni az udvarhelyi kórházat és az alkalmazottait. A főnővér, aki kísért, szelíden mosolyogva megjegyezte, látszik, hogy kezd oxigént kapni az agya, mert eddig csak szidta őket. (Aztán később azt is elmesélte, hogy az oxigénhiány hatására a legtöbb páciens verbálisan agresszív.)

Péter bácsi kért, hogy az üzenetét továbbítsam a világnak. Elindítottam a filmezést, és felvettem a rövid üzenetet, ami hosszabb is lett volna, csak lerövidítettük azzal, hogy elbúcsúztunk és kijöttünk, hogy Péter bácsi ne erőltesse meg magát a beszéléssel. Neki most nagyon fontos, hogy lélegezzen.

Az udvarhelyi Covid-kórházban készülő riportjaink a következő hetekben jelennek meg. Addig is kérjük olvasóinkat, hogy drukkoljunk Péter bácsinak, küldjük felé szeretetteljes gondolatainkat, hogy minél hamarabb vissza tudjon térni szerettei közé.

Hajrá, Péter bácsi!

The post Ezt üzeni a székelyeknek Péter bácsi a Covid-kórház intenzív osztályáról (videó) appeared first on Átlátszó Erdély.

Úgy döntöttünk, megpróbáljuk megérteni a mostani szigorítások tudományos alapjait, mert feltételeztük, hogy közel egy évvel azután, hogy útra kelt a Covid-19, végre tudományos alapon születnek a döntések.

Összeírtam néhány olyan kérdést, ami foglalkoztatott minket itt a szerkesztőségben vagy a baráti körömben:

A felméréseik, tanulmányaik szerint hány százalékkal fog csökkenni a betegség terjedése az éjszakai kijárási tilalom hatására? Kérem, küldjék át az ezzel kapcsolatos tanulmányaikat.

A felméréseik, tanulmányaik szerint hány százalékkal fog csökkenni a betegség terjedése az összes oktatási intézmény online-ra állításával? Ugyanakkor országos szinten hány gyerek fog hátrányt szenvedni az áttérés miatt az online-ra akár technikai, akár emberi körülmények miatt? Kérem, küldjék át az ezzel kapcsolatos tanulmányaikat.

A felméréseik, tanulmányaik szerint mennyivel nagyobb a vírus terjedésének a veszélye a piacokon, mint a hipermarketekben? Kérem, küldjék át az ezzel kapcsolatos tanulmányaikat.

A felméréseik, tanulmányaik szerint mennyivel nagyobb a vírus terjedésének a veszélye az óvodákban és iskolákban, mint a bölcsődékben és az afterschoolokban? Kérem, küldjék át az ezzel kapcsolatos tanulmányaikat.

A felméréseik, tanulmányaik szerint a kereskedelemben kapható maszkok közül melyik típusú mennyire véd a vírus ellen? És a különféle típusú maszkokat mekkora százalékban forgalmazzák országos szinten? Kérem, küldjék át az ezzel kapcsolatos tanulmányaikat.

A felméréseik, tanulmányaik szerint mekkora a fertőzöttek valós száma a statisztikákhoz képest? Azaz a betegek hány százaléka nem tesztelteti magát, otthon kezeli magát, és nem kerül be a statisztikába? Valamint a lakosság hány százaléka megy át a betegségen tünetek nélkül? Kérem, küldjék át a hivatalos becsléseket.

A kérdések összeírása után Tünde kollégám összegyűjtötte azokat a hatóságokat, akiknek ezeket a kérdéseket el kellene küldenünk. Négy hatóságnak ment ki a levelem: a kormánynak, a Stratégiai Kommunikációs Csoportnak, a CNSCBT-nek és az INSP-nek, azaz az Országos Közegészségügyi Intézetnek.

Több helyről visszajeleztek, hogy iktatták kérésemet, de mivel nem ők a direkt illetékesek, továbbküldik még illetékesebbeknek.

A hatóságok elég hamar választ adtak. Nem a kérdéseinkre, hanem a levelünkre. De mindenképp értékelendő, hogy egyáltalán vették a fáradtságot és válaszoltak. A válaszlevelük aláírásában három rövidített hatóságnév szerepel, a CNCCI (Intervenciókat Irányító és Koordináló Országos Központ), az INSP (Országos Közegészségügyi Intézet), és a MS (Egészségügyi Minisztérium).

Íme a válaszuk:

Magyarul:
Tájékoztatnak bennünket, hogy a meghozott intézkedések összhangban vannak az Egészségügyi Világszervezet (WHO) és az Európai Betegségmegelőzési és Járványvédelmi Központ (ECDC) ajánlásaival, amelyeknek célja a SARS-CoV-2 vírussal való fertőzés terjedésének csökkentése és korlátozása. Ugyanakkor ezeket az intézkedéseket sikerrel alkalmazták más európai országokban.

Ennyi.

A válaszuk elég lazán fogalmaz, mert azt mondja, hogy az intézkedések összhangban vannak az ajánlásokkal. Nem azt, hogy az ajánlásokra épülnek. Azt sem mondja meg tisztán, hogy pontosan milyen ajánlásokkal van összhangban. Rákerestem, hogy a WHO hol javasolja, hogy az óvodákat, iskolákat, piacokat zárják be, de a bölcsődéket, afterschoolokat és nagyáruházakat ne. Nem találtam ilyen ajánlásokat.

A WHO oldalán például folyamatosan amellett érvel, hogy az eddigi statisztikák alapján az iskolákban kis arányban terjed a betegség, és milyen előnyei vannak az iskolák újranyitásának. Bölcsődékről és afterschoolokról szó nem esik. Sőt a WHO engedékenyebb, mint a román hatóságok, még az iskolában való maszkviselést sem tennék egyértelműen kötelezővé 12 éves korig. Inkább a körülmények függvényében tennék kötelezővé.

Az ECDC  is az iskolák nyitása mellett érvel. Sőt kijelenti, hogy semmi bizonyítékot nem találtak, ami arra utal, hogy a gyerekek lennének az elsődleges hordozói a vírusnak.

A piacokkal kapcsolatban a WHO az árusoktól való távolságtartás és a kézfertőtlenítés fontosságára hívja fel a figyelmet, de nem javasolja egy szóval sem a piacok bezárását.

Sok érdekes részlet van, nem rabolom itt ezzel az időt, mindenképp érdemes végigfutni a WHO ajánlásait a fentebbi linkeken. Aránylag tágan kezelik a témákat, és semmiképpen nem adnak határozott szabályokat és utasításszerű ajánlásokat, hanem mindent a helyi körülményektől tesznek függővé, és minden döntést a helyi hatóságokra bíznak. Ötleteket gyűjtöttek ahhoz, hogy mit érdemes figyelembe venni a döntéskor. Ami érthető is, hisz honnan tudja a WHO, hogy egy kolozsvári vagy udvarhelyi piacon milyenek a körülmények, be kell-e azt zárni vagy nem.

Ennek alapján elég furcsa, hogy a hatóságok a WHO-ra hivatkoznak, amikor hazai adatokat és tudományos érveket kérünk tőlük. Az, hogy az intézkedések összhangban vannak a WHO ajánlásaival, figyelemelterelő megfogalmazásnak tűnik. Annyiban igaz, hogy a WHO nem tiltotta meg a szigorító intézkedéseket.

A hatóságok válasza a továbbiakban arra is hivatkozik, hogy más európai országokban ezeket az intézkedéseket sikerrel alkalmazták. Melyik más európai országokban? Melyik más európai országban zárták be az iskolákat, a piacokat, vezettek be kijárási tilalmat, és oldották meg ezzel a problémát? Ha megnézzük a minisztérium által felemlegetett Európai Betegségmegelőzési és Járványvédelmi Központ térképét, minden ország piros.

A tendenciákat nézve minden országban baj van, csak három országban javulnak a tendenciák.

A három ország Belgium, Izland és Írország.

Belgiumban hatalmas betegséghullám után jött az enyhülés, miután kitombolta magát a vírus, derül ki a grafikonból.

Megnéztem a belga szigorításokat, melyeket a covid-hullám csúcsán vezettek be és egy Belgiumban élő olvasónk is beszámolt tapasztalatairól. (Frissítve okt. 14.) Nem csak éjjelre szigorítottak, hanem nappalra is, olyan szabályok vannak, hogy havonta egyszer fogadhatnak vendéget és vásárolni is csak a család egy tagja mehet el, maximum fél órára. A munkahelyek javát bezárták. Minden szolgáltatást és a legtöbb üzletet is. A piacokat nem zárták be, habár korlátozásokat ott is vezettek be, csak élelmiszert és virágot lehet árulni. Az egyhetes iskolai vakációt és az azt követő hivatalos ünnepnapot megtoldották még pár szabadnappal, de most hétfőtől megnyitnak az iskolák. Csak a középtagozattól felfelé térnek át online-ba, ott is csak 50%-ban.  Tehát nem innen inspirálódtak a román hatóságok.

Az izlandi szigorításokat keresve a kormány oldala ugrott be, ahol a covid-information és a covid-measures címszó alatt csak a vállalkozások támogatását célzó intézkedések leírása található. Az ECDC grafikonjai alapján Izlandon egyáltalán nem volt iskolabezárás. Sem kijárási tilalom, csak a kockázati csoportokba tartozóknak ajánlották az otthonülést. A maszkviselés is csak ajánlott, nem kötelező. Szóval innen sem inspirálódtak a román hatóságok.

Írország a legdurvább szigorításokat vezette be október 21-én, írja a hivatalos oldalukon. Az 5-ös szintű szigorítások értelmében tilos kimenni az utcára. Azaz nem éjszakai kijárási tilalom van, hanem teljes kijárási tilalom. Kivétel ez alól például az iskolába menés vagy a gyerek iskolába vivése. Mert az iskolák működnek, és az oldalon azt írja, hogy az iskolák nyitva tartása prioritás a kormány számára. Csak akkor nem kell a gyereknek iskolába mennie, ha covid-tüneteket mutat. Szóval innen sem inspirálódhattak a román hatóságok.

Az ír kormány tervek alapján dolgozik.

Ez van, nem jöttünk rá, hogy melyik országok példáját követte Románia, és a hatóságok sem akarták elárulni nekünk. Valószínűnek tartom, hogy ez is csak egy olyan kamu figyelemelterelő művelet volt, mint a WHO vagy az ECDC ajánlásaival kapcsolatos.

Úgy tűnik, hogy a hatóságok nem tudják észérvekkel megmagyarázni, miért hozták ezeket a szigorító intézkedéseket. Olyan dolgokra hivatkoznak, amelyek ellentétesek azzal, amit ők tesznek. A betegség reális terjedésére és a védekezés hatékonyságára vonatkozó kérdéseinkre pedig nem tudnak vagy nem akarnak válaszolni.

Szeretném tisztázni, ezzel az anyaggal nem azt akarjuk mondani, hogy nem kell védekezni a koronavírus ellen. Nem vagyunk Covid-tagadók, se Covid-ellenesek, úgy érezzük hogy ez egy nagyon komoly dolog. Éppen ezért elvárjuk a hatóságoktól is, hogy ezt komolyan kezeljék. Érdemi és nem látszatintézkedésekkel, felesleges hatalomfitogtatással. Ha pedig megkérdezzük őket, hogy miért is hozták a megszorító intézkedéseket, akkor tudományos érveket szeretnénk hallani, nem elterelő hantákat, vagy azt, hogy mások is ezt csinálták.

Tudjuk, hogy Romániában élünk, és számolunk ezzel. Márciusban nem csodálkoztunk, hogy felkészületlenül érte az országot a járvány. De egy évvel a koronavírus elindulása után ejsze ideje lenne gondolkodni, számolni, kutatni, nemcsak hasunkra csapva szigorítani, látszatintézkedéseket hozni, hatalmat fitogtatni. Mert lehet rendőrautókból himnuszt énekelni, de talán hatékonyabb lenne tudományos vagy legalább ésszerű érvek alapján védekezni. És az intézkedéseket érthetően elmagyarázni a lakosságnak.

The post Gőze sincs a kormánynak róla, miért zárta be az iskolákat és a piacokat appeared first on Átlátszó Erdély.

1. fejezet: A névtelenség nem jó, de hasznos

Mi, újságírók nem túlságosan szeretjük a névtelen forrásokat. Hogy miért? Azért, mert nekünk kell vállalnunk a felelősséget azért, amit ők elmondanak nekünk. És sokkal alaposabban kell ellenőriznünk azt, amit mondanak, nehogy a névtelenség leple alatt megvezessenek minket és az olvasóinkat.

Miért megyünk mégis bele abba, hogy valaki névtelenül adjon nekünk információt? Egyrészt azért, mert inkább írunk igazat név nélkül, mintsem kegyes hazugságokat, névvel vállalva. És azért, mert emberek vagyunk mi is, és meg tudjuk érteni, hogy valaki fél, főként ha úgy érezzük, hogy félelme jogos.

Sok ilyen eset van, főleg itt Erdélyben, a bosszúállás fellegvárában.

Ahol, ha kiderül rólad, hogy elmondtad az igazságot, számíthatsz arra, hogy kicsinálnak. Hogy elveszted a munkahelyed, hogy ellenőrzés ellenőrzés után érkezik majd a cégedhez, hogy elkezd zaklatni a rendőr, a polgármester, vagy a falu verőlegénye, kezd nem köszönni a szomszéd vagy kitagad a rokonság.

Durvább esetben a családod is hasonló sorsra jut, a párod, a szüleid, a gyerekeid vagy a barátaid is hasonló jeleket tapasztalnak. Miattad. Hibáztatnak is ezért, és kérik, hogy a kedvükért hallgass, fogd már be a szád. Kit szeretsz jobban, a családod, vagy az igazságot? Zsarolás és zsaroltatás, ez a hatalmon lévő embereknél gyakoribb, mint a zoknicsere. Ezek az emberek tudják, hogy ha elég nagy nyomást helyeznek a környezetedre, előbb-utóbb a szeretteid el fognak hallgattatni téged.

Az igazság vagy az őszinte vélemény kimondásánál nagyobb bűn vidékünkön nem létezik.

Ha vered az asszonyt, ha mérget öntesz a folyóba, ha nem fizeted ki az alkalmazottaidat évekig, ha hazudsz és csalsz folyton, ha drogot árulsz kiskorúaknak, ha népedet elárulod és eladod a saját anyagi jólétedért, ha kínozod a diákjaidat, ha bármit teszel, ami ember-, természet- és Istenellenes, az mind-mind bocsánatos bűn nálunkfelé.

De ha kimondod az igazat, az már nem. Azért már kiűznek a paradicsomból: folyamatosan sandán néznek, ujjal mutogatnak rád, kiközösítenek.

Nem mindenki elég erős ahhoz, hogy elviselje a meghurcoltatást, és nem mindenkitől várhatjuk el, hogy kamikaze igazságharcos legyen. Ezért vannak olyan esetek, amikor mi, újságírók elfogadjuk, hogy valaki névtelenül nyilatkozzon, vagy névtelenül adjon nekünk információt.

2. fejezet: A bosszúállás és a zsarolás győz(ne)

Nagyon gyakran előfordul, hogy egy adott intézmény vezetőjéről egyik alkalmazottja információkat juttat el hozzánk, de megkér, nehogy az istenért eláruljuk, honnan jönnek az információk, mert az illető bosszúálló. Ez már meg sem lep, valamiért nálunkfelé a hatalomnak velejárója a bosszúállás. Gondolom, hogy másfelé is, de nálunk nagyon.

Nagyon erős moralitású ember kell legyen a talpán az, aki hatalmat kap, és továbbra is a kegyelmesség és bölcsesség útján jár, nem pedig a bosszúállás eszközével intézi kínosabb ügyeit. Mert azért nem mindenki lép át a bosszúállók táborába a hatalom első szagára. De a legtöbben igen.

Idén több ilyen esettel volt dolgom. Elmesélek röviden kettőt.

Például névtelenséget kérő alkalmazottak jelezték, hogy az udvarhelyi kórház egyáltalán nincs felkészülve a koronavírusra, és kértek, hogy a kórház és a város érdekében írjak erről. Amint az az anyag megjelent, a hatóságok részéről többen is elkezdtek támadni azért, hogy névtelen forrásoknak hitelt adok. És hogy nem is igaz, amit leírtam. Sőt, szívattak, hogy bizonyára takarítónők, vagy hozzá nem értő, a betegségtől betojt asszisztensek adták az információkat. A támadások szép része a kórházat alárendeltségében tudó polgármesteri hivatal irányából érkezett, a városháza sajtósa Facebookon nyilvánosan is nekem esett.

Aztán egyszer csak a polgármesteri hivatal rájött, kivizsgálásaik nyomán, hogy a kórházi forrásaimnak igaza volt, s tényleg bajok vannak. A névtelen források megbízhatónak bizonyultak hirtelen. Egy későbbi cikkünkben ennek hangot is adott a hivatal válságstábja, akinek a tagjai szintén kérték, hogy csoportként nyilatkozhassanak, ne egyénileg megnevesítve. Mert senki nem akarta kitenni magát a felesleges támadásoknak, személyeskedésnek. Ezt meg is értettem, és kérésüknek eleget tettem.

Erre a kórházigazgató kelt ki a névtelenség ellen. Ügyvédje felhívatott Vásárhelyre beszélgetésre, és a beszélgetésben hosszasan faggatott, hogy kik lehettek a nyilatkozók. Provokált, hátha elmondok legalább egyet.

Mert a kórházigazgató nem bosszúálló, csak szeretné tudni, hogy ki mit mondott róla.

Aha. Persze. És nem bosszúálló, de beperelte az uh.ro-t, amiért ott leírtuk, hogy a válságstáb tagjai mit állítanak róla. És nem bosszúálló, de a kórházban elkezdte vadászni, hogy vajon ki nyilatkozhatott a sajtónak. Jaj, de nem bosszút akart állni rajtuk, ó nem, ejsze csak azért próbálta felkutatni őket, mert húsvéti ajándékot akart adni nekik.

Közben a kórházigazgatóhoz közel álló orvosok elkezdtek más oldalról támadni, és szintén a névtelenül nyilatkozókat próbálták lejáratni. Mert bezzeg ők, ők vállalják a nevüket. Akkor a másik miért nem vállalja? Hát vajon miért?

Mert talpnyalóként nem kell félned, de kritikusként igen.

Le kell ezt rajzolni? A kommunizmus alatt kinek kellett csendben maradni, meghúzódni és félnie? Annak, aki nyilvános ódákat zengett a diktátorról, vagy annak, aki a Szabad Európát hallgatta? A hatalom mindenkori kiszolgálójának soha nem kell annyira félnie, mint a hatalom kritikusának.

Vagy ott van a másik eset: egy falusi nagyintézmény vezetőjéről csak annyit írok, hogy bosszúálló, és az emberek félnek a férje ellen szólni, mert mindenkinek dolgozik valakije ennél az intézménynél, és nem kívánja senki a zaklatást. Találkozom egy rendezvényen az illetővel, aki mélységesen fel van háborodva, hogy én ezt írtam róla. Mert ő egyáltalán nem bosszúálló.

Hosszasan, több mint egy órát beszélgetünk, aránylag barátságosan, közben kétpercenként felteszi nekem a kérdést: de ki mondta ezt nekem, hogy ő bosszúálló? De ki? Mert neki mindenki letagadta. Mikor ott jártam abban a két faluban, meséli, ők tudják, hogy kikkel találkoztam, felsorolta az emberek nevét is, akikkel akár az utcán, akár otthonukban beszélgettem. Megfigyeltek. És ő mindenkit megkérdett, de senki nem vállalta fel, hogy tőle származott volna ez az információ. Mondjam el, hogy ki volt az!

Jaj, ő nem bosszúálló. Csak szívesen a szemébe nézne annak az embernek.

Szinte be is perelt engem, meséli. Nem azért, mert velem lett volna baja, hanem csak azért, mert a bíróságon ki kellett volna adnom a forrásom nevét. Hát, a bíróságon sem adtam volna ki, nyugtatom meg. De, kiadtam volna, mondja, mert neki már volt egy ilyen esete, amikor beperelt egy újságírót, és az kiadta forrásának a nevét a bíróságon. És akkor ő el tudott beszélgetni az illetővel, aki végül sírva, könyörögve kért bocsánatot.

De ő nem bosszúálló. Csak mondjam már el, végre, hogy ki mondta ezt róla.

3. fejezet: Megvédjük a névtelen forrásainkat

Az említett intézményvezetőnek nem mondtam el, hogy ki mondta ezt róla. Egy újságírónak meg kell védenie a forrásait. Még a bíróságon is. Még a saját élete árán is. És főleg meg kell védenie akkor, amikor saját szemével láthatja, hogy a nevet követelő tényleg bosszúálló.

Ugyanúgy meg kell védenünk egy bosszúállásnak kitett forrást, mint mondjuk egy erőszak áldozatát. Ilyen megközelítésben a bosszúálló intézményvezető az agresszor, és a névtelen forrásunk az áldozat. És nekünk felelősségünk, hogy megelőzzük az agressziót, távol tartsuk az agresszort az áldozattól, titoktartásunkkal megvédjük ez utóbbit.

Ezt általában a hatalomgyakorlók értik, s ekkor engedik ránk a talpnyalóikat. Ekkor következik az, hogy talpnyalók tömege követeli, hogy a névtelen forrásunk nevét adjuk ki. Mert ha nem, akkor hiteltelenek vagyunk, és az anyagunk még hiteltelenebb. Van olyan orvos, aki képes egyetlen nap alatt húsz kommentet biggyeszteni egyetlen anyaghoz, s a felesége még ugyanannyit, arról, hogy ő orvos és vállalja a nevét, s én hiteltelen vagyok, mert nem mondom meg, kitől származnak az információim. És a forrásom is hiteltelen, mert nem vállalja a nevét.

S ettől a zsarolástól mi, újságírók, meg kellene, hogy rémüljünk, hogy elveszítjük a hitelünket, és ki kellene, hogy adjuk a forrásaink nevét. Ez a csel nem fog beválni, nálunk legalábbis nem. Biztos, hogy van a világon újságíró, aki bedől ennek a cselnek, de azok nem mi vagyunk.

Kedves zsaroló talpnyalók, intézményvezetők és ügyvédek, a dolog pontosan fordítva áll: az újságíró akkor fogja elveszíteni hitelét, ha kiadja a forrásait. Ez árulásnak számítana. És mi nem vagyunk árulók.

4. fejezet: A talpnyalói bátorság aljas művészete

Nem nagy kunszt és nem nagy dicsőség a rendszer kiszolgálójaként támadni a rendszer bírálóit. Nem kell túl nagy merészség hozzá. Mégis ennek a műfajnak sok művelője akad. Persze, kell azért egy kis bőr a pofán, hogy kiállj a talapzatra te, a rendszer talpnyalója, és hirdesd, hogy íme, milyen bátor vagy, hogy adod a neved, és bezzeg a rendszer üldözöttjei is kellene, hogy adják a nevüket, mint te, a bátor.

Szerintem ez egy ócska manipuláció. Abból indul ki, hogy két bátorságot párhuzamba állít, miközben nem állítja párhuzamba a két tett jutalmát. Mert a rendszer kiszolgálója jutalmazást vagy legalább egy simogatást kap ezért a látszatban bátor, valójában aljas tettéért, míg a rendszer bírálója megtorlást kapna a valóban bátor, de legtöbbször felesleges, önfeláldozó tettéért.

Neked házat adott az igazgató, jó nagy fizetést, az osztályodon jó ellátást, és kiállsz piszkálni a másikat, amelyik szegény nem a rendszer kegyeltje, és folyton nélkülözésben és megszorításokban van része.

Minden rendszernek vannak talpnyalói. És vannak kritikusai is.

Ez törvényszerűség, ettől szép a világunk. A kritikusokból gyakrabban lesznek hősök, de életükben nem sok szobrot kapnak. A rendszer kiszolgálói általában már életükben nagyobb szakemberekké, nagyobb művészekké vagy sztárokká válnak, mert élvezik a hatalom támogatását, kapcsolatilag is és anyagilag is. De az ellenzékieknek, az ellenállóknak, a mindenkori Robin Hoodoknak van egy olyan patinájuk, amelynek külön rajongótábora volt mindig a történelem során.

Hogy a dologban legyen csavar is, a hatalom közeli talpnyalói is gyakran pózolnak forradalmár képében. Mert ha nem, nem tudnák felvenni a népszerűségi versenyt az igazi ellenállókkal.

És hogy legyen még egy csavar a dologban, azt is megfigyelhetjük, hogy ha változik a rendszer, például diktatúrából demokrácia lesz, mint azt megélhettük, legtöbbször a hatalmon ugyanazok az emberek maradnak. A talpnyalók talpnyalók maradnak az új rendszerben is, nem mennek át ellenzékbe. És az ellenzékben is ugyanazok az emberek maradnak.

Ha véletlenül az örökös ellenzékből valaki hatalomra kerül, az ellenállók diadalmámorban azt képzelik, hogy végre változik valami, és most ők lesznek hatalmon. De nem, az új hatalom fejét általában elcsavarja a talpnyalók hada és a rendszer, és az eddigi ellenállók diadalmámorukból vonulhatnak vissza továbbra is ellenzékbe.

5. fejezet: Covidoperáció: a névtelenek lemetszik a névtelenek fejét

A kolozsvári magyar opera főnökségéről nem tudok semmit, hogy mennyire bosszúálló. De hogy az alkalmazottak csak névtelenül hajlandók információkat adni, vagy sokan még névtelenül sem, az általában jelzi, hogy bosszúállásban hol tart egy intézmény vezetősége.

Nem látom át az operában az erőviszonyokat. Nem tudom, mekkora a vezetőség talpnyalóinak, és mekkora az ellenzőinek a tábora. Habár az aláírók számából lehet erre következtetni.

Azt sem tudom, hogy mi a valós covid-helyzet az operában. Nem tudjuk a pontos számokat, és a nyilatkozatokból úgy tűnik, ők sem tudják. Az biztos, hogy kemény gócpont lett, és az is szinte biztos, hogy egy kis odafigyeléssel és a másikra való tekintettel ezt meg lehetett volna akadályozni.

Az alkalmazottak egy része azt állítja, hogy a vezetőség tudott róla, és tovább dolgoztatta őket. A vezetőséget megvédő aláírók a felelősséget megpróbálják átdobni az igazgatóságról az alkalmazottakra. Köztünk maradjon: elég gerinctelenül.

[irp posts=”30509″ name=”Így vált koronavírus-góccá a Kolozsvári Magyar Opera”]

A koronavírus hitkérdés lett, amiben semmi nem logikus már.

A koronafélők és a koronaellenesek szapulják egymást, az érvek röpködnek, a világunk omlik össze. Az átláthatatlanság és fejetlenség maximális, a demokrácia a végét járja. Nehéz eldönteni, hogy tojjunk a betegségre, dolgozzunk, és védjük meg a világunkat a gazdasági összeomlástól, vagy féljünk, és hagyjuk összeomolni a társadalmunk, de mentsük az életünket. Mindkét tábornak nagy és vad a rajongótábora, és mindenki támad vakon. Hogy kinek van igaza, valamikor majd kiderül.

Egy dolgot azonban tisztán érzek: bármelyik táborban vagyunk, el kellene tudnunk fogadni a másik tábor érveit, és nem szabadna senkit erőltetni, hogy az ellenfél szabályai alapján játsszon.

Azt, aki félti az egészségét, nem szabad sok ember között dolgoztatni, és azt, aki dolgozni és élni akar, nem szabad bezárni hónapokra a tömbházlakásba.

Hogy az operában hányan dolgoztak akaratuk ellenére, betegségtől való félelemmel, nem tudom felmérni. Ha egy is dolgozott így, az már sok, és nem szabadna senkit erőltetni erre. Hogy hányan betegedtek meg ezek közül, azt sem tudom felmérni. Ha csak egy is megbetegedett azok közül, akik nem teljesen önszántukból vállalták a rizikót, az már bűntény.

Ugyanakkor nem szeretném ebben az anyagban megkövezni az opera vezetőségét, vagy rábiggyeszteni a covid-tagadó címkét. Ezt tenni legalább akkora bravúr, mint az inkvizíció idején rámondani valakire, aki nekünk nem tetszik, hogy boszorkány. Vagy ugyanolyan nagy bátorság, mint a hatalom talpnyalójaként kiállni egy talapzatra, és azt kérni, hogy a névtelen ellenállók emeljék fel a kezüket.

Jelenleg a covid a hatalom eszköze, kizárólagos jogot szerzett meg hozzá, ezért én úgy érzem, hogy nem lenne most részemről nagy művészet covid-elleneseket, covidtól nem félőket vagy covid-tagadókat vadászni, címkézni. Szóval nem akarom most a covid oldaláról megközelíteni az operában történteket.

Hanem inkább a humor oldaláról, mert az késztetett ennek az anyagnak a megírására.

Miután kiderült, hogy sok a covidos, és lehúzták a függönyt, a vezetőséghez közel álló alkalmazottak paródiába illő nyilatkozásbombázásba kezdtek, amiben megvédik a vezetőséget. És kijelentik, hogy a kultúra mindenek előtt. És kijelentenek még pár dolgot, aminek semmi köze a témához, de nagyon jól szól. Például azt, hogy szenzációhajhász a sajtó. És ripacsok a színészek, és szekus minden igazgató. Jaj, bocsánat, ez utóbbi közhelyeket nem írták bele, kifelejtették.

Hab a tortán: elítélik a névtelenül panaszkodó alkalmazottakat. Amivel nem is lenne baj, csakhogy a névtelenséget elítélő közleményt többek között 21 névtelen aláíró írja alá. Ha lehet aláírásnak nevezni azt, amikor az ember nem írja oda a nevét.

Ehhez kell igazán nagy talpnyalói bátorság: névtelen aláírással számonkérni a névtelen panaszkodók névtelenségét. Igazi hőstett. A 21 névtelen hős nevének emlékét márványtábla fogja őrizni az opera előcsarnokában, melyet minden évben megkoszorúznak a hősök napján.

Nyitókép: Egyed Ufó Zoltán.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post Paródia? Nyílt levélben ítélik el a névtelenek a névteleneket appeared first on Átlátszó Erdély.

Az új koronavírus okozta világjárvány újra az álhírekre irányította a közvélemény és a hatóságok figyelmét. A pánikkeltő, stresszt kiváltó események vagy akár a megnövekedett érdeklődés is kedvez az álhírek terjedésének. Választási kampányok, világjárványok, gazdasági válságok fokozottan kötik le a figyelmünk, a hírgyártók pedig – jó vagy rossz – tartalommal szolgálják ki.

Általában azért fogyasztunk híreket, hogy megtudjuk, mi történik a világban. Gyakran azonban olyan információkat keresünk, amelyek ráerősítenek az értékeinkre és világnézetünkre. A Massachusetts Institute of Technology (MIT) egy tanulmánya szerint nehezebben emésztjük meg azokat a híreket, amelyek kikezdik a világlátásunkat, mert megértésük fokozott szellemi erőfeszítést igényel. Ráadásul negatív érzelmeket keltenek, ami kényelmetlen számunkra.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

Az MIT kutatási eredményei aggodalommal tölthetik el azokat, akik az utóbbi években az online terjedő álhírek ellensúlyozásának módszereit igyekeztek kidolgozni. Többen javasoltak olyan intézkedéseket, mint a különböző botok – automatizált feladatokat végrehajtó internetes applikációk – megszüntetése, online tartalom blokkolása, információellenőrző kampányok vagy épp médiaoktatás. De reális elképzelés, hogy valaha is ellenőrzés alá vonjuk a jelenséget?

Egyáltalán kívánatos-e bármi áron ellenőrizni az álhírek terjedését?

Az online tér kevésbé szabályozott, mint az audiovizuális sajtó. Rádió- és tévéműsorok sugárzásához frekvenciára van szükség, egy ország frekvenciasávja pedig korlátozott. Frekvencia igényléséhez az állam egy sor – a tartalmat is érintő – feltételt támaszt: méltányosság, kiskorúak védelme, stb. Az interneten korlátlan számú kiadvány működhet, amelyeket az állam nem tud korlátozni, mert a feltételekért cserébe nem tud semmit nyújtani.

[wp_ad_camp_1]

Az internet decentralizált, nem ismer országhatárokat, az országos hatóságok emiatt sem tudják ellenőrizni. Ez hasznos, ha például visszaélésekről szeretnél információkat közzétenni, és nem szeretnéd, ha a hatóságok üldöznének érte. De káros, ha összeesküvés-mítoszokat akarsz terjeszteni, és így akarod elkerülni a hatósági büntetést.

Az internet szabadsága teszi lehetővé a visszaélést. A nagy dilemma éppen az,

hogyan lehet biztonságosabbá tenni az internetet cenzúra nélkül.

Először is tudnunk kell, hogy az internet sem felügyelet nélküli terep. Itt is alkalmazandók a fizikai világban érvényes viselkedési szabályok. Az álhírek terjesztése azonban nem bűncselekmény, amíg nem veszélyezteti a nemzetbiztonságot, vagyis ha nem járnak nagyon súlyos következményekkel.

Léteznek már javaslatok a kevésbé súlyos esetekre is. Egyesek a felhasználók viselkedését megváltoztató beavatkozásokat sürgetnek: a hamis információkat is magában foglaló tartalmak felcímkézése, a valós információk terjesztésének ösztönzése a közösségi hálókon.

Független szervezetek adatellenőrzése akkor működik, ha rövid és tárgyszerű. Az interaktív grafikonok, mint az úgynevezett igazságbarométerek egyelőre inkább zavart és ellenérzést keltenek a felhasználók körében. A közvetlen üzenetet könnyebben fogadják be a felhasználók, főként ha az üzenet egy teljes kijelentést, nem csak egyes részeit azonosít igazként vagy hamisként. De ne feledjük, hogy a felhasználó könnyebben söpri félre azokat a cáfolatokat, amelyek a személyes világnézetét is megkérdőjelezik.

Az automatizált botok vagy bizonyos tartalmak eltüntetése nem fenntartható megoldás, mert botokat, álhíroldalakat és felhasználói fiókokat könnyen újra létre lehet hozni. A sajtó jelenlegi rendszerében a túltermelés a szabály, a „megtisztításához” szükséges erőfeszítés hatalmas emberi és technikai erőforrást igényel. A tartalom blokkolásához szükséges bürokrácia pedig könnyen disztópiává válhat: bizottságok fogják megállapítani, mi az igazság? Vagy épp automatikus rendszerek?

Kinek a valósága lesz a mérce?

A közbeszédet nem lehet önkény gyakorlása nélkül megtisztítani a „veszélyes elemektől”. Romániában a Covid-19 miatti szükségállapotban a tartalom blokkolásával a belügyminisztérium egyik bizottsága foglalkozott. Ez a lakosság felügyeletének egyik intézménye, amely semmilyen szakértelemmel nem rendelkezik a sajtószabadság, a szabad önkifejezés és az információhoz való hozzáférés terén.

Ami a felhasználók viselkedésébe történő beavatkozást illeti, a médiaoktatás tűnik hosszú távú megoldásnak azokra a problémákra, amelyeket az internet infrastruktúrája és működési módja generál. Ezt bármilyen korban el lehet kezdeni, de az iskolában a leghatékonyabb, mert ebben az időszakban formálódnak a jövő olvasói. További előnye, hogy nem sért emberi jogokat, nem veszélyezteti a demokrácia állapotát, ahogy a cenzúra teszi (eufemisztikusabban: a tartalom blokkolása).

A médiaoktatás nem csodaszer, és nem oldja meg az online tartalomgyártás logikájából adódó problémákat, ahol mi, fogyasztók adatokat termelünk, ezek az adatok pedig jövedelmet generálnak. A médiaoktatás elismeri az információfogyasztók információtermelő szerepét is, amely szerep olyan új felelősségekkel jár, amelyeket fel kell ismernünk abban az életkorban, amelyben ez az átalakulás végbemegy. Ez az életkor pedig egyre hamarabb köszönt be.

Fordította: Szabó Tünde

Nyitókép forrása: ColiN00B/Pixabay

Az álhírekkel foglalkozó sorozat korábbi részei:

[irp posts=”29659″ name=”Így hoznak jövedelmet az álhírek”]

[irp posts=”29668″ name=”Mit mond a tudomány az álhírekről?”]

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post Mit kezdjünk az álhírekkel? appeared first on Átlátszó Erdély.

Vészhelyzetekben a helyes információk létfontosságúak. Téves információk terjesztése pusztító lehet úgy az egyén, mint a közösségek számára. Még túl korai átfogó tanulmányokat végezni arról, hogyan terjedtek az álhírek a koronavírus okozta világjárványban. Néhány előzetes felmérés azonban azt mutatja, a járvány korai szakaszában a valós információk jobban érvényesültek egyes közösségi hálózatokon. A járvány előtti tanulmányok szerint viszont az álhírek terjednek jobban. Mi az igazság tehát az álhírek terjedéséről?

Egy spanyol kutatócsoport a Covid-19 betegségről a Twitterre idén februárban posztolt ezer „értesülést” vizsgált. Akkor a vírus Kínában és Ázsia néhány más részén széles körben terjedt, de a többi kontinensen még épp csak hogy felbukkant, Romániában pedig két héttel utána azonosították az első fertőzést.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

A spanyol kutatók meglepő módon azt találták, hogy a hamis információk több posztban fordultak elő, a valós információkat tartalmazó posztokat viszont gyakrabban osztották meg. A hiteles bizonyítékokat bemutató posztok voltak a legnépszerűbbek a továbbosztók körében, és jelentős számú interakciót (kommentet, lájkot) váltottak ki. Ezt azt mutatja, hogy

az emberek zöme józan ésszel osztja tovább a más által megosztott információkat.

Meglepőnek tűnhet annak fényében, hogy az Egészségügyi Világszervezet a nyilvánosságot elöntő hatalmas mennyiségű információ miatt infodémiaként is jellemezte a koronavírus pandémiát. A mennyiség pedig nehezíti az információk szelektálását.

A spanyol felméréssel egybehangzó következtetésre jutottak azok a tanulmányok, amelyek az Ebola-járvány kezdeti szakaszában vizsgálták az információs trendeket. 2014 júliusában, egy héttel azután, hogy az Egészségügyi Világszervezet az Ebola-járványt nemzetközi aggodalomra okot adó közegészségügyi vészhelyzetnek nyilvánította, a Twitteren és a kínai Weibón az Eboláról terjesztett információknak mindössze két százaléka volt álhír.

[wp_ad_camp_1]

Egy másik tanulmány pár hónappal később, 2014 szeptember-októberében már azt találta, hogy az Ebolával kapcsolatos félretájékoztatás aránya elérte a tíz százalékot az akkori járványról terjedő információk között. Ez utóbbi tanulmány csak az angol nyelven írt posztokat vette figyelembe.

Hosszútávon az igazság vesztésre áll

Ha a hosszú távú kutatásokat nézzük, az online terjesztett álhírek nagyobb aggodalomra adnak okot. A Massachusetts Institute of Technology (MIT) 2018-ban publikálta az álhírekről szóló eddigi legnagyobb kutatás eredményeit. A kutatás lefedte a Twitter addigi teljes élettartamát. 126 ezer „értesülést” vizsgált, amelyet 2006-tól 2017-ig hárommillió felhasználó osztott meg.

Az eredmények azt mutatták, hogy az álhírek gyorsabban és szélesebb körben terjednek, mint a valós információk. Míg az álhíreket ezer és százezer közötti felhasználó osztotta meg, addig a valós információ ritkán jutott el legalább ezer felhasználóhoz. A Twitteren az álhíreket 70 százalékkal többen adták tovább.

Mitől ennyire népszerűek az álhírek?

Az MIT kutatói szerint az újdonság az, ami számít. Ráadásul az álhírek keltette sokk és viszolygás sokkal erősebb érzelem, mint az öröm, bizakodás vagy szomorúság, amelyeket a valós hírek hallatán érzünk.

Az utóbbi négy évben a posztokat automatikusan megjelenítő robotok és algoritmusok jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy gyakoribbá vált az álhírek továbbadása. De ha az elemzésből eltávolítjuk a robotok automatikus posztjait, az eredmény úgy is érvényes marad. A téves információkat az emberek terjesztik.

Hogyan tanulmányozzák az álhíreket?

Fontos megnézni, milyen módszerrel készültek ezek a kutatások. A félretájékoztatásról, álhírekről és propagandáról szóló tanulmányok nagy része online elérhető információkkal dolgozik. Nem véletlenül használta a Twittert kutatási terepként az álhírekről készült eddigi legátfogóbb felmérés. Ezen a platformon ugyanis minden tartalom nyilvános, ellentétben a Facebookkal és az Instagrammal, ahol a felhasználói profilok zöme privát, és csak korlátozottan lehet az általuk megosztott tartalomhoz hozzáférni. Azaz csak a „barátok” számára látható.

Egyes felmérések figyelmeztetnek, hogy a Twitter-felhasználók nem jelentenek reprezentatív mintát a teljes lakosságra nézve. Ez Kelet- és Közép-Európában még nyilvánvalóbb, mert itt a Facebook a legnépszerűbb közösségi háló. Romániában ráadásul a lakosság legfőbb tájékozódási forrása továbbra is a televízió, ezért érvényes felvetés, hogy itt arra kell figyelni, hogyan terjeszti az információt a hagyományos sajtó.

[wp_ad_camp_2]

Gyakran csonka információk, tényként bemutatott személyes vélemények vagy a nem tudás az álhírek terjesztésének gyökere. A terjesztők lehetnek jó és rossz szándékúak. Téves információk hiteles forrásokból is származhatnak, amelyek időnként tévednek – szándékosan vagy akaratlanul.

Ahogy az említett tanulmányok mutatják, az álhírek élete bonyolult: vannak látens szakaszai és látványosan dicsőséges pillanatai. Minél jobban megértjük ezt a jelenséget, annál könnyebben azonosítjuk azokat a helyzeteket, amikor a számunkra felkínált információ nem feltétlenül igaz.

Fordította: Szabó Tünde

Nyitókép: Gerd Altmann. A kép forrása a Pixabay.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post Mit mond a tudomány az álhírekről? appeared first on Átlátszó Erdély.

A koronavírusok régi ismerőseink, még ha nem is ezen a néven: az enyhe náthás megbetegedéseink mintegy 15 százalékát ők okozzák. Csirkéknél fedezték fel és írták le először az 1930-as években. Az embert megbetegítő koronavírusokat az 1960-as években izolálták, majd azután jöttek rá, hogy a koronavírusok családját alkotják, hogy 1967-ben először tekintették meg az elektronmikroszkópos képüket, ahol koronaként jelent meg ezeknek a vírusoknak a tüskés burka.

Állatokban a koronavírusok inkább a bélrendszert támadják meg, a háziállatok több betegségét is ők okozzák. Denevérekben mintegy 500 fajta koronavírust fedeztek eddig fel, és a tudósok szerint több ezer lehet még.

Az embernél enyhe megfázásos tüneteket okozó koronavírusok négy faját ismertük a 20. században. A 21. században bukkantak fel a súlyos légúti fertőzést okozó koronavírusok, erről kapták a nevüket is: a Severe Acute Respiratory Syndrome rövidítéséből. 

A 2003-ban kitört SARS-CoV járvány 8098 ismert esetének közel tíz százaléka végződött halállal. A 2012-ben főleg Közel-Keleten lokalizálódott járványt okozó MERS-CoV vírus még pusztítóbbnak bizonyult: a 2519 ismert eset 35 százaléka volt halálos.

A tavaly tél óta világjárványt okozó SARS-CoV-2 vírus azért terjed ennyire sikeresen, mert nagyon enyhe és nagyon súlyos tüneteket egyaránt tud okozni. Vagyis azok is terjesztik, akik nem is gyanítják magukról, hogy fertőzöttek.

A vírus nemcsak változatos tüneteket okoz, hanem – ha lehet, még hatékonyabban – sokrétű bizonytalanságot és félelmet is. Ezt tetézi a gazdaság lefékezéséből adódó egzisztenciális bizonytalanság, de amíg nincs a betegségre megfelelő gyógyszerezés, illetve megelőző oltás, addig a járvány terjedését csak a fizikai találkozásaink ritkításával tudjuk fékezni. 

[irp posts=”29319″ name=”Szorongunk. Nem tudunk koncentrálni. Rendben van?”]

Ez a bizonytalanság és félelem remek táptalaja a különböző összeesküvés-elméleteknek, amelyekbe egyre gyakrabban futunk bele román és magyar nyelven is. Ezek az elméletek azt a bizonytalanságot is kihasználják, hogy még távolról sem tudunk mindent a most terjedő, új koronavírusról, a szinte naponta megjelenő tudományos eredmények figyelemmel követése pedig komoly erőfeszítést igényel. 

De nem lehetetlen követni: a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Biológia és Geológiai Karának munkatársai folyamatosan frissülő cikkgyűjteményt hoztak létre. Az ide linkelt cikkek zöme közérthetően magyarázza az új koronavírusról elérhető tudományos ismereteket, amelyek a járvány terjedésével együtt bővülnek. Míg 2019-ig ugyanis világszerte csak pár tucat virológus foglalkozott kimondottan koronavírusok kutatásával, most szinte mindannyiunk napjait befolyásolja a legújabb törzs, a SARS-CoV-2.

Mi a BBTE Magyar Biológiai és Ökológiai Intézet adjunktusával, dr. Papp Judit mikrobiológussal ültünk le beszélgetni, hogy tisztázzuk, mi az, ami 2020. május közepén biztosan tudható a legújabb koronavírusról, és mi az, amiről biztosan tudható, hogy még nem tudjuk. 

Az például biztos, hogy állatról, nagy valószínűséggel denevérről „ugrott át” az emberre, de arról még nincs döntő bizonyíték, hogy a folyamatban szerepelt-e és ha igen, hány köztes gazdaállat (ilyenként merült fel a tobzoska, kígyó és a cibetmacska), amelyben esetleg rekombinálódott a vírus, azaz új tulajdonságokra tett szert. 

Az új koronavírus tüskéihez nagyon hasonlókat például tobzoskát fertőző koronavíruson találtak. Ezért egyes kutatók azt feltételezik, hogy ez a vírus először tobzoskára „ugrott át” a denevérekről, majd vissza a denevérekre, és így került át az emberre. A mutációk, rekombinációk ugyanis elég gyakoriak a vírusoknál, ahogy a baktériumoknál is.

A fő különbség ugye az, hogy a baktériumok élő organizmusok (van anyagcseréjük, maguktól képesek szaporodni), míg a vírusok nem?

Igen, a vírusokat fertőző genetikai anyagnak tekintjük, gyakorlatilag biológiai tárgyaknak, amelyek élő szervezeten kívül tehetetlenül, inert módon kallódnak. Élő szervezetbe kerülve viszont átprogramozzák annak életfolyamatait, és „vírusgyárrá” alakítják: arra késztetik az élő sejtet, hogy állítsa elő a vírus alkotóelemeit, és szaporítsa. 

A gazdasejt replikálja a vírus genetikai anyagát, ami a koronavírus esetében egy lineáris, egyszálú RNS makromolekula. A vírusnak nincsenek saját nukleotidjai, amelyekből össze tudná rakni a vírusgenomot képviselő makromolekulát, ezt a gazdasejt adja, ahogy sok esetben az enzimeket is. 

A koronavírus genetikai anyagát fehérjeburok, azt pedig egy külső köpeny veszi körül, ezen helyezkednek el a koronát alkotó „tüskék”. Miután a fehérjeburok a genetikai anyag köré rendeződik, a vírus az érési folyamatok során gyakorlatilag külső köpenyként maga köré vonja a gazdasejt membránjának egy részét, és a felületi képződményei olyan konformációs változásokon mennek át, amelyek fertőzőképessé teszik. Ezáltal tud új gazdasejthez kapcsolódni, miután kiszabadult abból, amelyik őt replikálta.

A külső burkon képződő tüskék virális kódoltságúak, azaz a vírus genetikai anyaga tartalmazza azt az információt, amely alapján a gazdasejt előállítja a fehérje természetű tüskéket, maga a vírus erre képtelen.

A vírus ezekkel a tüskékkel kötődik a fogékony sejtek felszínén lévő receptorokhoz, az ACE-2 fehérjékhez (angiotenzin-konvertáló enzimekhez). Ez a kapcsolat, kötődés annyira specifikus, hogy a tudományos kutatók szerint csak természetes szelekció eredménye lehet, ennyire tökéletesen laborban nem lehetett volna előállítani. 

(Egyébként a két vuhani virológiai központ közül az egyik talán kettes, a másik négyes biztonsági fokozattal rendelkezik, mindkettő eléri egy európai vagy amerikai labor biztonsági szintjét, vagyis nem valószínű, hogy onnan csak úgy véletlenül ki tudott volna kerülni a vírus. Nem hiszem azt sem, hogy szándékosan juttatták volna ki a lakosság közé, hisz a vírus és a gazdasági leállás ott is óriási károkat okozott.)

Amikor egy erőteljesebb kilégzéssel, beszéddel, tüsszentéssel, köhögéssel a koronavírusok a levegőbe kerülnek parányi cseppek formájában, viszonylag hamar leülepednek, és felülettől függően pár óráig vagy pár napig maradnak fertőzőképesek. Műanyag- és acélfelületeken akár három napig, kartonon egy napig, rézfelületen néhány óráig. Úgy kapjuk el őket, hogy beszippantjuk ezeket az vírushordozó cseppeket a levegőből, vagy hozzáérünk vírussal szennyezett felületekhez, majd megérintjük a szánkat, orrunkat. Ezeknek a nyálkahártyáin telepedik meg a vírus.

Légzéssel vagy felületekről kapjuk el könnyebben, gyakrabban?

Elsődleges és legfontosabb terjedési módja a cseppfertőzés, azaz belélegezzük mások levegőbe kijuttatott apró váladékcseppeit, de persze elkaphatjuk vírusos felületek majd az orrunk, szánk érintésével is. Emiatt húzódott sokáig a maszkvita is, de most már szinte mindenki azt javasolja, elővigyázatosságból hordjunk maszkot ott, ahol másokkal találkozunk. Bár a maszkok nem szűrik ki teljesen a kórokozókat, és nem védenek meg biztosan a vírusoktól, egyrészt tudatosítják, hogy ne nyúljanak az arcukhoz azok, akik ezt gyakran teszik, másrészt bizonyos mértékben csökkentik a beáramló, illetve a kiáramló kórokozók mennyiségét. 

Az egyszer használatos, sebészeti szájmaszkok anyaga jól szűr, de mivel nem tapad tökéletesen az arcra, a beáramló kórokozók 40-50 százalékát zárja ki. Az arcra szilárdan rögzített, részecskeszűrővel ellátott maszkok a kórokozók közel 100 százalékát távol tudják tartani.

És persze nem mindegy, hogyan hordjuk a textilmaszkokat a mindennapokban: ha kilóg az orrunk belőle, ha hol a belső, hol a külső felületét fogjuk meg, levesszük, zsebre tesszük, nyakunkra húzzuk, nem tiszta kézzel tesszük vissza, akkor magunkat nem védjük vele. Másokat akkor védünk, ha épp az arcunkon van a maszk, amikor köhögünk, tüsszögünk. Épp ezért a gyakori kézmosás és a fizikai távolságtartás legalább annyira fontos, mint a maszkviselés.

A maszkviselés azért is gerjesztett vitát, mert hamarabb vált közpolitikai kérdéssé (elő lehet-e írni a maszkviselést, ha nincs elegendő maszk a piacon?), mint ahogy kísérlettel bizonyították az egyértelmű hasznát.

Az elején az orvosok, tiszti főorvosok is azt javasolták, hogy egészséges személy ne hordjon maszkot. Ez aztán jelentősen megváltozott, hisz az sem mindegy, hogy amikor köhög vagy tüsszent valaki, akkor milyen távolra kerülnek a cseppek.

Melyik teszt hogyan mutatja ki a vírust?

Kínai kutatók elég gyorsan, január 11-én közzétették a Vuhanban izolált vírus nukleotid-szekvenciáját, azaz a nukleotid-sorrendjét az RNS-nek, a nukleinsav makromolekulának. Azóta a SARS-CoV-2 vírus genomjának több mint ötezer előfordulását tették publikussá különböző kutatóközpontok, ezeknek az elemzéséből igyekszik felrajzolni a Nextstrain kezdeményezés, hogy a vírus melyik mutációja hol terjed.

Az RT PCR-teszt a fertőzésgyanús személyek orrából vagy garatjából vett mintából mutatja ki a vírus örökítőanyagát úgy, hogy egy szintén virális kódoltságú enzim, a reverz transzkriptáz segítségével átírja az RNS-t DNS-sé, és ezt felsokszorozza kimutatható mennyiséggé. A PCR-teszt szigorú protokoll szerint zajlik, megszabott hőmérsékleten és ciklusszámon. A steril körülmények között tárolt, érzékeny mintákat oltófülke alatt vizsgálják és kerülik el, hogy másfajta genetikai anyag kerüljön rájuk. A BBTE két doktorandusza is segíti a Kolozs megyei tesztek elvégzését az egyetem PCR-gépén, és a Kolozsvári Agrártudományi és Állatorvosi Egyetem is felajánlotta a gépét az egészségügyi ellátás számára.

A teszt az aktív állapotban lévő fertőzést tudja kimutatni 90 százalék feletti biztonsággal, a fertőződést követő 2-5. naptól. Ezzel állapítják meg, hogy a fertőzésgyanús személyekben (például bizonyítottan fertőzött emberek kontaktszemélyeiben) jelen van-e a koronavírus. 

A folyamat hátránya, hogy hosszadalmas, és nem olcsó. A gép és a szakértő munkaerő mellett a molekuláris tesztkit is drága, amely a primereket, azokat a nukleotidszekvenciákat is tartalmazza, amelyek hozzákapcsolódnak a felsokszorozandó genetikai szekvenciához. Az egyik primer a genomszekvencia egyik végéhez, a másik a másik végéhez kapcsolódik, és a közrefogott szakaszt sokszorozzák fel oda-vissza történő amplifikálásokkal.

A PCR-teszt azt nem tudja kimutatni, hogy a szervezetben észlelt koronavírus fertőzőképes-e. Akut fertőzés esetén van a legtöbb vírus a szervezetben, akkor aktívak. De a PCR-teszt a kis mennyiségű, fertőzésképtelen vírusgenomot is felszaporítja a kimutathatóság érdekében. A személy tesztje pozitív lesz, miközben megtörténhet, hogy a fertőzés már lecsengett, a szervezet nagyjából kiürítette magából a vírusokat, de a teszt a maradék kevés genetikai anyagot is kimutatja.

Azt sem tudja jelezni a PCR-teszt, hogy a vírus hatékony dózisban van-e jelen a tesztelt személy szervezetében. Hatékony dózis az, amely már akár tünetekben megnyilvánuló fertőzést tud okozni, de az új típusú koronavírusnál még nem tudjuk, hogy a víruspartikulumok mekkora mennyisége jelenti a hatékony dózist.

[wp_ad_camp_1]

Vírusokat antigén és antitestek alapján is ki lehet mutatni. Az antigén a vírus valamely alkotóeleme, a koronavírus esetében antigének a tüskéknek látszó S proteinek. A specifikus antitesteket tartalmazó lemezre ráteszik a szintén orrból vagy a garat nyálkahártyájáról vett mintát, amelyben ha jelen van az S protein megfelelő mennyiségben, ez az agglutinációs teszt kimutatja, hogy összekerült az antitesttel. 

Ezek az antigén alapú gyorstesztek gyorsabbak és olcsóbbak, viszont a minőségük nem olyan jó, hogy megbízhatónak lehessen tekinteni. Fertőzés komoly gyanúja esetén mindenképp javasolt a PCR vizsgálat elvégzése.

Gyártási hiba miatt megbízhatatlanok, vagy az antigén és antitestek változatossága miatt?

Inkább gyártási hiba miatt. Nagyon nagy a szórás a minőség terén, nagy lett a kereslet irántuk, a tömeggyártás pedig a minőség rovására ment. Nagyon nagy a hibaszázalékuk, ráadásul a minta levételénél is lehet hibázni.

Attól is függ a pontosságuk, hogy a minta megfelelő mennyiségben tartalmazza-e a vírust. Adhat negatív eredményt olyankor is, ha fertőzött a tesztelt személy, de a mintája nem tartalmaz elég vírust. Maga a teszt az akut, épp zajló fertőzést tudja kimutatni, olyankor van a legtöbb vírus a szervezetben.

A szerológiai vagy immunológiai teszt a szervezetben a vírus ellen termelődő antitesteket mutatja ki a tesztelt személy véréből. Azt jelzi, hogy az illető átesett-e a fertőzésen. Az aktuális fertőzést, amikor még nincs elegendő mennyiségű ellenanyag, nem detektálja. Azt sem tudja kimutatni, hogy elegendő mennyiségű antitest termelődött-e a szervezetben ahhoz, hogy egy következő vírustámadást ki tudjon védeni. 

Az most már elég biztosnak tűnik, hogy aki átesett a fertőzésen, az immunissá vált, de az nem ismert, hogy mennyi időre, becslések szerint 1-3 évre.

A fertőzést követő 5-9 napban a szervezet már elkezdi termelni a korai immunoglobulin M-et (IgM), a 9. nap után pedig a tartósan fennmaradó IgG-t is. A szerológiai tesztek az IgM-et és az IgG-t is kimutatják. 

Az mutatja a legbiztosabb eredményt, ha valakin PCR- és automatizált szerológiai tesztet is végeznek. Ez teljesebb körű információt nyújt a fertőzés stádiumáról, és így kiszűrhetőek a nem pontos, antigén- és antitest-gyorstesztek álnegatív eredményei és a vírusmaradványokból is fertőzést mutató PCR-tesztek álpozitív eredményei. Az álpozitív felesleges riadalmat kelt az emberben, az álnegatív pedig indokolatlan biztonságérzetet.

Ezek az antitestek mennyire specifikusak? Koronavírusra készített szerológiai teszt ki tud-e mutatni más kórokozók ellen termelt immunoglobulinokat?

Az antitestek nagyon specifikusak, kulcs-zár szerkezetekként kell elképzelni őket. Időbe telik, míg a szervezet kórokozóként ismeri fel a koronavírust, majd nemcsak specifikus antitesteket termel ellene, hanem memorizálja is a konformációt, amelyre ezek az antitestek képződtek.

Ez a nagymértékű specifikusság lehet az oka annak, hogy mondjuk a Vuhan számára gyártott antitest-tesztek Amerikában vagy Európában, ahol már némiképp mutálódott a vírus, nem működnek?

A jelenlegi mutációk szerencsére nem érintették a koronavírus szerkezetét, az genetikailag elég stabilnak tekinthető. Noha vannak különböző változatok, a mutációk nem a vírus fenotípusának lényegi vonásait változtatták meg, nem az antigének konformációját vagy a vírus fertőzőképességét. Az influenzavírusok például nagyon gyorsan mutálódnak, és változik az antigén-konformációjuk, ezért kell új influenzaoltás szinte minden évben. 

A koronavírusra fejlesztett szerológiai tesztek egy része valószínűleg minőségi hiányosságok, illetve a nem megfelelő minták miatt nem működik. Ezekre is megnőtt a kereslet, a nagybani gyártás pedig minden bizonnyal a minőség rovására ment.

A németországi Gangeltben kialakult spontán góc adatainak kivetítésén kívül hogyan mérik egy adott ország lakosságának átfertőzöttségét? A regisztrált fertőzöttek száma sehol sem esik egybe a fertőzöttek tényleges számával.

A PCR volt az egyik típusú teszt, amelyet Magyarország négy orvosi egyeteme végzett el május első felében a felkért 17 ezer személyből több mint tízezer személyen. A személyeket úgy választották ki lakhely, életkor stb. szerint, hogy országosan reprezentatív legyen a felmérés, és kiderüljön, mennyire fertőződött meg Magyarország felnőtt lakossága, amely nem intézményekben él, és be tudta tartani az elkülönülés és fizikai távolságtartás szabályait.

A május 12-ig elvégzett 8276 tesztből kettő volt pozitív, ami a teljes lakosságra vetítve 243 és 7230 közötti esetszámot valószínűsít. Aznap 3313 esetnél járt a Magyarországon regisztrált fertőzöttek száma, közülük 1881 számított aktív esetnek.

Végeztek ellenanyag-teszteket is annak megállapítására, hogy a lakosság mekkora hányada esett át a fertőzésen: ezzel 0,6 százalékos átfertőzöttséget állapítottak meg. Az általam olvasott cikkek szerint ahhoz képest, hány ember fertőzödött meg Olaszországban vagy Spanyolországban, az átfertőzöttség ott sem sokkal magasabb, pedig az elején ott nem igazán tartották egymástól a fizikai távolságot. 

A nyájimmunitást elméletileg azok a társadalmi szokások is befolyásolják, hogy hány generáció él egy háztartásban, mennyire megyünk közel egymáshoz, mennyire tartjuk be az ajánlott vagy előírt szabályokat, stb. Ezek alapján az olasz lakosság jóval fertőzöttebb kellene legyen, mint például a svéd, de a jelenlegi számok alapján nem olyan sokkal fertőzöttebb (a spanyol viszont igen), és a svédeknek sem sikerült megvédeniük az idősotthonokban élőket a SARS-CoV-2 fertőzéstől.

A távolságtartás szabályaival akkor nem is tud kialakulni a nyájimmunitás, azaz 60-70 százalékos átfertőzöttség.

A mostani körülmények között, védekezve, nehezen fog természetes úton kialakulni. Az oltás jelent majd fordulatot, jelenleg is több tucat kutatóközpont dolgozik valamilyen vakcinán. Mivel egyaránt ismert a vírus genomja és a fehérjéinek is az összetétele, az oltóanyagot viszonylag könnyű lesz előállítani. Itt a tesztelés tart sokáig: a vakcina hatékonyságát és esetleges mellékhatásait először szövettenyészeteken, aztán egereken, majd majmokon tesztelik, és csak utána embereken, és ez mind időbe telik.

Oltással kétféle immunizálás érhető el: passzív és aktív. Passzív immunizáláskor az oltással már kész, adott kórokozóra kifejlődött immunoglobulinokat juttatnak a szervezetbe. Például amikor mi gyerekek voltunk, és valaki sárgaságos lett az osztályban, akkor mindenkinek gammanoglobulinokat adtak. Ezek a kész antitestek azonnal hatnak.

Az aktív immunizáláskor vagy legyengített élő, vagy elölt kórokozót juttatnak oltással a szervezetbe, vagy a kórokozó úgynevezett antigén-determinánsait. Vagyis csak azt a felületi szerkezeti elemét, amelyet a szervezet idegen anyagként ismer fel, és ellene specifikus antitesteket termel. Ezek az oltások nem azonnal hatnak, meg kell várni, amíg a szervezet felismeri az antigént, és antitestek termelésével válaszol, ez legalább 7-12 nap.

A legjobb immunválaszt azok az oltások váltják ki, amelyek élő, legyengített kórokozót tartalmaznak, mert az elkezd szaporodni. Ugyanúgy viselkedik, mint a természetes kórokozó, csak nem vált ki betegséget, nem patogén, de a többi tulajdonsága hasonló. Az esetleges mutációk, virulencia fokozódása miatt ezek az oltások kockázatosabbak. 

[wp_ad_camp_2]

Az elölt kórokozókat vagy csak az antigén-determinánst tartalmazó oltások biztonságosabbak, de ez utóbbiak immunogén hatása nem olyan erős, mint a teljes kórokozót tartalmazó oltásoké. Ezért kapnak a gyerekek bizonyos betegségek ellen emlékeztető oltást is, hogy szervezetükben a megfelelő immunválasz alakuljon ki. 

Egyéni immunrendszertől is függ, hogy kinél mennyire erős az immunválasz. Akinél valamilyen immunológiai probléma miatt egyáltalán nem alakul ki a válaszreakció, annál a passzív immunizálást alkalmazzák, de az immunválasz mérése egyáltalán nem általános gyakorlat.

Az új koronavírus ellen mind a két immunizálási irányban folynak kutatások. Az aktív immunizálás hosszabb távú immunitást biztosít, mert kialakulnak a memóriasejtek is. Az antitestek mennyisége ugyanis aktív fertőzés hiányában lecsökken, vagy akár el is tűnnek. De abban a pillanatban, ahogy megjelenik egy ugyanolyan konformációjú antigén, amire ők termelődtek, ezt a memóriasejtek felismerik, és ugrásszerűen megnövekedik az antitestek termelése.

Előfordul, hogy sosem találkozunk azzal a kórokozóval, ami ellen be vagyunk oltva, ez az oltásellenesek egyik érve is. De ilyen alapon azzal is lehet érvelni, hogy minek tartjuk a tűzoltókat, ha évente csak 1-2 esethez kell kiszállniuk. 

Tudomásom szerint egyedül a feketehimlő kórokozója tűnt el, az összes többi járvány okozója itt él körülöttünk, csak nem terjed emberről emberre, ha be vagyunk oltva. Spanyolországban 2015-ben jelent meg újra a torokgyík: olyan óvodából indult, ahova több oltásellenes szülő gyermeke járt. 

Ha lesz majd vakcina a koronavírus ellen, nem hiszem, hogy kötelező lesz beadatni. Az influenza elleni oltás sem kötelező, pusztán ajánlott a kockázatnak fokozottan kitettek (idősek, krónikus betegségekben szenvedők) számára.

Egyelőre úgy tűnik, a passzív immunizálás, azaz a koronavírus fertőzésből felgyógyult emberek antitestjeinek átadása úgynevezett konvaleszcens plazmával az egyedüli hatékony gyógymód a Covid-19 betegségre.

Amíg ezek az oltóanyag-fejlesztések zajlanak, addig a betegek gyógyítására, tüneteik enyhítésére a korábbi vírusos megbetegedésekre gyártott, már forgalomban lévő gyógyszereket vetik be, amelyeket nem kell tesztelni.

Ezekről viszont folyamatosan derül ki, hogy nem hatnak eléggé, vagy nem mindenkinél, vagy más hatásaik is vannak. Úgy tűnik, az új koronavírus ellen még nem találtak olyan gyógyszerkoktélt, mint amilyen a HIV-fertőzést visszaszorította.

Azért, mert ezek a gyógyszerek nagyon specifikusak, egy vagy két vírus (a HIV, az Ebola) ellen fejlesztették ki, amelyek közül egyik sem koronavírus. Az antivirális szerek mind szintetikus anyagok, és vagy azt akadályozzák meg, hogy a vírus be tudjon kötődni a receptorához, vagy hogy be tudjon jutni a gazdasejtbe, vagy azt, hogy a gazdasejt szaporítsa a vírus alkotóelemeit, vagy az érési folyamatot, vagy a vírus kiszabadulását akadályozzák. 

A HIV ellen olyan kombinált gyógyszeres terápiát használnak, amely megakadályozza a kötődést, a bejutást, illetve gátolja a polimerázokat, amelyek felszaporítják a genetikai anyagát. Olyan komponense is van, amely a vírus érését és kiszabadulását akadályozza meg a gazdasejtből, így nem tud elszaporodni a szervezetben. 

[wp_ad_camp_3]

A koronavírusra is most olyan gyógyszereket igyekeznek fejleszteni, amelyek több irányból is gátolják a vírus működését az említett szinteken. Ezek nyilván specifikusabbak lesznek, mint a nem kimondottan koronavírusra fejlesztett antivirális szerek. 

Az antibiotikumos terápia esetén is az a hatékonyabb, amely egy adott biológiai mintából kitenyésztett és antibiotikum-érzékenységre tesztelt baktérium ellen célzottan irányul. A széles spektrumú gyógyszereknek több a mellékhatásuk a szervezetre is, ugyanakkor a széles spektrumú antibiotikumok elpusztítják a hasznos bélbaktériumokat is. Antibiotikumok eleve csak a baktériumok és gombák, azaz élő szervezetek ellen hatásosak, vírusok ellen nem.

Ha épp nincs járvány, mikor tanulunk a vírusokról?

Alapdolgokat már ötödik osztályban, hetedik osztályban az egyes szervek, szervrendszerek fertőző betegségei kapcsán, kilencedikben kicsit alaposabban. De mindig sietni kell az anyaggal, és a heti egy-két biológia óra kevés. 

A mostani világjárvány jó alkalom arra, hogy akár az osztályfőnökök is felhívják a gyerekek figyelmét a higiéniára, az egészségkárosító tényezőkre. A középiskolába egyébként bevezetném az egészségtant külön tárgyként, ahol a fertőző betegségek mellett a drogokról, alkoholról, szexuális életről egyaránt tanulnának a diákok.

Most nagy a szakemberek felelőssége abban, hogy mit nyilatkoznak, az egyetemi hallgatóimnak pedig mindig elmondom, hogy akkor is, amikor tudományos tényeknek néznek utána, nézzék meg, hogy milyen honlapon találták az illető információt. A Magyar Tudományos Akadémia, a Science, a Nature honlapjában lehet bízni, de ne higyjenek az innen-onnan összeszedett információknak, álhíreknek. Ismerőseimnek pedig az intézetünk honlapját szoktam ajánlani, ahova igyekszünk feltenni a legfrissebb információkat.

Az utánanézés erőfeszítésének megspórlása mellett a koronavírus-járvány miért ennyire ideális terepe a különböző összeesküvés-elméleteknek?

A járvány terjedésével és a fékezésére irányuló erőfeszítésekkel egy időben folyik az új típusú vírussal kapcsolatos kutatás és ismeretszerzés, ezért több kérdésben a szakértőknek is megoszlott vagy még mindig megoszlik a véleménye. Például kezdetben vita tárgyát képezte, hogy a teljesen tünetmentes személyek terjesztik-e a fertőzést vagy nem, kell-e maszk vagy sem, stb. 

Az sem egyértelmű, milyen a fogékony szervezet: milyen az immunrendszere, a táplálkozási viszonyai, milyen háttérbetegségek jelentenek kockázati tényezőt. Emiatt a krónikus betegségekben (cukorbetegségben, magas vérnyomásban, stb.) szenvedők jobban félnek. De ha valakinek jól be van állítva a gyógyszerezése, és normális a cukorszintje vagy a vérnyomása, akkor ő nem számít veszélyeztetettebbnek, mint egy egészséges ember. 

Vita folyik azon is, miért fertőződtek jobban a nyugat-európai társadalmak, miért kevésbé a kelet-európaiak, ahol a halálozás is kisebb mértékűnek tűnik. Felmerült, hogy azért, mert Kelet-Európában nagyobb a lakosság átoltottsága a BCG-vakcinával, de kiderült, hogy fenntartással kell kezelni az erre vonatkozó adatokat, mert statisztikailag nem jól dolgozták fel őket. Ez ráadásul baktérium elleni védőoltás, de az ismert vírusok, például az influenzavírus elleni oltások sem védenek a koronavírus ellen. 

Míg a járvány első heteiben megjelent információk inkább általános koronavírus-ismeretek voltak (reprodukciós ráta, lappangási idő), most már egyre többet tudunk az új típusú koronavírusról. És az biztos, hogy még nagyon sok minden fog kiderülni róla a következő hetekben, hónapokban.

Nyitókép: Szén András illusztrációja az Átlátszó Erdély számára.

The post Nagy koronavírus-összefoglaló: amit tudunk róla, és amit nem appeared first on Átlátszó Erdély.

Évente közel 200 ezer idénymunkás megy Romániából Németországba. Bár az európai országok a koronavírus-járvány miatt idén tavasszal lezárták a határaikat, Németország ideiglenesen megnyitotta. Mezőgazdászai nyomására áprilisban és májusban 40-40 ezer idénymunkást kész fogadni.

Romániából több ezren indultak útnak úgy is, hogy a járvány egyszerre jelent számukra egészségügyi és anyagi kockázatot, kiszolgáltatottságot és esélyt. Többségük már értesült arról, hogy a helyszíni körülmények gyakran rosszabbak, mint amit a munkaközvetítő ígért nekik, és egy romániai idénymunkás már április elején belehalt a koronavírus-fertőzésbe, mert kérése ellenére sem vitték kórházba.

Április 7-én pedig békeidőben elképzelhetetlen mértékben lazított a német munkaügyi és az egészségügyi minisztérium a munkaidő szabályozásán. A munkáltatók ideiglenesen akár napi 12 órányi munkát is elvárhatnak, a kötelező pihenőidőt pedig 11-ről 9 órára is csökkenthetik. Az új szabályozás nemcsak a bolti eladókra, takarítókra, egészségügyi dolgozókra vonatkozik, akiknek a munkaterhét ténylegesen növelte a járvány, hanem a mezőgazdaságra is, ahol rengeteg külföldi vendégmunkás dolgozik.

Szakértővel beszélgettünk arról, milyen strukturális problémák húzódnak a németországi mezőgazdasági idénymunka hátterében.

Sepsi Szabolcs Marosvásárhelyen született, érettségi után Budapesten élt. 2013 óta Dortmundban a  Német Szakszervezeti Szövetség Faire Mobilität (Tisztességes Mobilitás) Projektjének idénymunkásokért felelős tanácsadója. A Faire Mobilität 2011 óta nyújt ingyenes munkajogi és szociális tanácsadást közép-kelet-európai vendégmunkásoknak kilenc németországi városban. Együttműködik a Német Szakszervezeti Szövetség egyes szakszervezeteivel, de tanácsadási szolgáltatását szakszervezeti tagságtól függetlenül lehet igényelni. A tanácsadók a német és az angol nyelv mellett legalább egy közép-kelet-európai nyelvet beszélnek.

Romániában forró téma az idénymunkások külföldi munkavállalása. A járvány következtében sokan maradtak munka nélkül, olyan személyek is az idénymunka felé fordultak, akik eddig nem végeztek mezőgazdasági munkát. Mi változott még a világjárvány alatt?

A szezonális, a mezőgazdasági munka szempontjából azt hiszem, hogy ez az előbbi mondat elég jól összefoglalja. Egyrészt amiatt, hogy a határok le vannak zárva, a szokásos emberek legnagyobb része nem tud vagy nem akar Németországba jönni, de azt hiszem, hogy a többi nyugat-európai országban is hasonló a helyzet.

Németországba évente 300 ezer szezonmunkás jön Közép-Kelet-Európából, 60 százaléka Romániából, a többiek Lengyelországból, Magyarországról és Bulgáriából. A zömük most nem fog tudni jönni, illetve nagyon sokan nem is akarnak jönni. Ennek a következménye az, hogy most másokat próbálnak rekrutálni a cégek: munkanélkülieket, vagy olyan embereket, akiknél most szünetel a munka, mert a cégek ideiglenesen bezártak, diákokat, akiknek szintén nem kell egyetemre menni. Olyan embereket, akik eddig nem dolgoztak, nem végeztek mezőgazdasági munkát, amire nyilván a gazdák panaszkodnak.

Sok mezőgazdasági munkánál rengeteget számít a rutin, a tapasztalat és a munkabírás. Az évről évre ebben az ágazatban munkát vállaló szezonmunkások nagyon sokat és kőkeményen dolgoznak. Spárgaszedésnél vagy eperszedésnél 12-14 órákat vannak kint a mezőn, és általában kilóra fizetik őket.

Mennyire megszokott, hogy a gazdák megszabadulnak a szerintük nem jól teljesítő munkaerőtől?

Nagyon elterjedt és megszokott, és ebben a jelenlegi helyzetben ez óriási probléma. Nyilván vannak olyan gazdák, akiknek megvan a fix csapatuk, és vannak emberek, akik évről évre ugyanoda mennek vissza. Ahol megvan ez a fajta bizalom, ott kevés a konfliktus. Az emberek tudják, mire számíthatnak, és a gazdáknak is érdekük, hogy tisztességesen bánjanak velük, hogy jöjjenek jövőre is.

De a többség az talán nem így kerül ki, hanem közvetítőkön keresztül. A közvetítők általában elég szűken bánnak az információval: az emberek nagyjából annyit tudnak, hogy Németországba mennek. Tudják, hogy melyik országba mennek dolgozni, de azt nem tudják, hogy konkrétan hova. Persze sok olyan ember is jelentkezik, aki aztán nem bírja a munkát, vagy elég hamar összevesz a gazdával, vagy egyéb konfliktusok adódnak.

A teljesítménynormák pedig rettenetesen magasak, például most 35 kiló epret kell óránként szedni. Abba azért bele kell gondolni, hogy 35 kiló eper az hány darab. Akik nem tudják hozni a horribilisan magas teljesítményt, azokat azonnal elküldik.

Normál években ilyenkor az emberek telefonon, interneten néznek új munkalehetőség után, vagy keresnek szintén interneten egy fuvarost, aki hazaviszi őket. Idén ez nem működik, mert akik repülővel jönnek, azok két hét karanténba kerülnek, és távozni is csak a munkaadón keresztül tudnak. A munkaadó köteles nyilvántartani, hogy kik jönnek hozzá, és azoknak ő kell megoldja a hazaútját is. Ebből már most vannak konfliktusok, mert vagy az emberek mondták azt, hogy el akarnak jönni onnan, vagy pedig a gazda akar megszabadulni tőlük, és ez már önmagában sérti a kéthetes karantént.

Annyi kiderült, hogy a spárga fizet a legjobban. A többi mezőgazdasági munkáról mit lehet tudni?

A spárga- és eperszedésnél eleve nagyon sok emberre van szükség, mert ezeket csak kézzel lehet szedni. Nincsenek olyan gépek, vagy nem tudták ezt gépesíteni, tényleg minden egyes szálat egyenként kell kihúzni a földből. Németországban nagy mennyiséget termelnek és fogyasztanak, ezt a rengeteg spárgát valakinek ki kell szedni, ezért is dolgoznak itt nagyon sokan.

A szőlészetben például nyár végén, ősz elején dolgoznak nagyon sokan idénymunkában. Ott sokkal inkább jellemző, hogy évről évre ugyanazok az összeszokott emberek jönnek ugyanabba a szőlősbe, aminek elsősorban az az oka, hogy a tapasztalatlan emberek könnyen kárt tehetnek a növényekben. A fürttel együtt letéphetik mondjuk a szőlővesszőt, amitől a borászok nyilván félnek, mert ők eleve hosszú távon gondolkodnak: akár több év is eltelhet a szőlő leszedése és a bor értékesítése között.

Nekik sokkal nagyobb kárt jelenthet, ha valaki nem ért hozzá, és árt a szőlőnek, ezért ők jobban odafigyelnek. Emiatt sokkal kevesebb a probléma, mert azokat az embereket, akik értenek hozzá, és akiket évről évre meg akarnak tartani és kihozni, azokat valamivel jobban meg is kell fizetni. Jobban, mint amikor egy spárgaföldre szerződtetnek egyszerre 500 embert.

[wp_ad_camp_1]

Ami a fizetéseket illeti: papíron a legtöbb mezőgazdasági munkát legalább az itteni minimálbérrel kell javadalmazni, ez jelenleg óránként 9 euró és 35 cent bruttóban. De gyakorlatilag az úgynevezett „Akkord” bérek érvényesülnek, tehát kiló/óra vagy kiló/euró alapon fizetik az embereket, és az órákat többé-kevésbé fiktíven beírják. Így gyakran a minimálbér alatt jön ki a fizetés nemcsak a spárga esetén, hanem a többi mezőgazdasági munkánál is.

Mi a tapasztalata a romániai munkaerő-közvetítőkkel? Ők mennyire képviselik a munkavállalók érdekeit? 

A munkaerő-közvetítők nem képviselik a munkavállalók érdekeit, hanem elsősorban közvetítenek. Általában a munkaadók bízzák meg őket, hogy keressenek nekik embert, és ők lebonyolítják a kijuttatást.

Azt tapasztalom, hogy eléggé szűkmarkúan bánnak az információval. Az emberek gyakran annyit tudnak, hogy Németországba jönnek, esetleg hogy melyik régióba, és hogy spárgát vagy epret szedni jönnek, vagy paradicsomot ültetni. De nem tudják, hogy hívják a gazdát, vagy a farm pontos címét, és az ottani feltételeket sem ismerik.

Mindegyik közvetítő hasonló feltételekkel hirdeti az idénymunkát: hogy biztosítják a kiszállítást, a szállást, a fizetés pedig a minimálbér plusz teljesítménybér. Ez tulajdonképpen zsákbamacska, mert a körülmények, amelyeket a helyszínen az emberek találnak, nagyon függnek az adott gazdától: hogy hajlandó-e tisztességes szállásba fektetni, hogy van-e elég WC és zuhanyzó, hogy a fizetést tisztességesen fizeti-e vagy sem.

Miután az embereket kiközvetítik, és ők megérkeznek a munkaadókhoz, onnantól a közvetítők már nem avatkoznak bele. Ők már nem fognak összeveszni a munkaadóval azért, hogy érvényesítsék az emberek jogait.

Ez általában olyan terület, ahol minden eléggé gyorsan és informálisan zajlik: internetes hirdetésekben találják az emberek a munkát, jelentkeznek, nagyon sok kérdést nem tesznek fel nekik, ők se kérdeznek túl sokat, egy-kettőre kiközvetítik őket, és aztán helyben meglátják, hogy mit találnak. Ha tényleg annyira rosszak a körülmények, akkor az emberek is gyorsan keresnek valami mást, és tovább állnak.

Tavaly, tavalyelőtt már érződött, hogy egyre kevesebb ember keresett ilyen jellegű munkát. Talán mert azok, akik ki akartak jönni külföldre dolgozni, már kijöttek, és a többségük talált valamilyen más területen munkát. Tíz évvel ezelőtt a munkaerőpiac zárt volt a román állampolgárok számára, külön munkavállalási engedélyre volt szükségük, és sokan rászorultak a mezőgazdasági munkára. Akkor a munkaadók is inkább megengedhették maguknak, hogy kihasználják ezt. Még mindig nagyon sok a probléma, de tavaly már érződött, hogy javult valamennyire az idénymunkások tárgyalási pozíciója. Ennek a karantén kicsit keresztbe tett, mert így nincs lehetőségük munkaadót váltani.

Vannak fekete listára tett munkaközvetítők, vagy gazdák, farmok, akiket érdemes elkerülni?

Fekete listát hivatalosan nem vezetünk, mert szerintünk ezek a problémák inkább strukturálisak. A probléma abban gyökerezik, hogy Nyugat-Európában az élelmiszerek nagyon olcsók az itteni jövedelmekhez képest. Az emberek nem hajlandóak annyit költeni élelmiszerre, amennyit kellene ahhoz, hogy ezt rendes körülmények között megtermeljék.

Mindenki tudja, hogy Németországban a legtöbb élelmiszer még olcsóbb tulajdonképpen, mint Romániában vagy Magyarországon, ami azért mégiscsak furcsa. És nagyon-nagyon kemény a verseny: eleve a kereskedők, a szupermarketek óriási nyomást gyakorolnak a gazdákra, és lenyomják az árakat, ezért a gazdák is versenyben vannak egymással.

Az árakat nagyjából úgy számolják, hogy éppen ki tudják fizetni a minimálbért. Ha minden jól megy, jó a termés, és a körülmények stimmelnek, akkor van egy kis nyereségük is. Ebben az esetben nagy a kísértés, hogy a profitot az emberek hátán érjék el, vagyis az emberek béréből csípjenek le. A plusz nyereség érdekében manipulálnak ezekkel az „Akkord” díjakkal.

A fekete listák szerintünk azt a hamis képzetet keltenék, hogy itt néhány fekete bárányról van szó, miközben ez valójában strukturális probléma. Terepen azért találunk különbséget a személyes hozzáállásban. Vannak, akik embereknek tekintik a szezonmunkásokat, és vannak olyan gazdák, akiknél évről évre problémák merülnek fel, vagy csak az érdekli, hogy egy óra alatt ennyi kilót kell leszedni ahhoz, hogy neki megérje.

A közvetítőket azért sem éri meg fekete listára tenni, mert ők általában nagyon kicsi, önálló vállalkozók, akik akár évente váltogatják a cégeket is, és ez az egész egy teljesen informális és áttekinthetetlen hálózat. Ha fekete listára is tennénk valakit, akkor jövőre más név alatt közvetíti a munkásokat.

Mennyire ismerik a jogaikat a munkavállalók? Milyen panaszokkal keresik meg önöket?

A mezőgazdaságban általában a fizetésre érkezik panasz. Általában a szezonmunka vége felé, amikor az elszámolás közeledik, a munkavállalók rájönnek, hogy nem stimmel valami, nem úgy fizették ki őket, ahogy kellett volna.

A mezőgazdaságban az a tapasztalatunk, hogy a munkások nem nagyon ismerik a jogaikat. Sokan azt sem tudják, hogy létezik a minimálbér, vagy vannak, akik nem tudják, hogy ez idénymunkásoknak is jár. Ha mondjuk őket kilogrammra fizetik, az nem jelenti, hogy rájuk nem vonatkozik a minimálbér, a kilogramm alapú bérezés sem lehet alacsonyabb, mint a minimálbér.

A béreken kívül általában a szállásokról szoktak panaszkodni, hogy túlzsúfoltak, vagy nagyon rosszak a higiéniai körülmények, nincs elég zuhanyzó, nincs elég vécé, illetve embertelen a bánásmód. Vannak tényleg extrém esetek, amikor megtiltják nekik a szüneteket, vagy agresszívek a gazdák, vagy a kisfőnökök lépnek fel agresszíven, üvöltöznek, hajtják őket.

A német munkaügyi és az egészségügyi minisztérium nem sokkal a romániai idénymunkások érkezése előtt, április 7-én rendelettel engedte meg a munkaadóknak a mezőgazdaságban is, hogy 12 órásra bővíthessék a munkanapot és 9 órára szűkíthessék a kötelező pihenőidőt. Önnek mi a véleménye erről? 

Azt gondolom, hogy a munkaidő meghosszabbítása és a pihenésre szánt idő csökkentése teljesen téves dolog. Rossz jelzést ad, mert elsősorban azokat az embereket terheli még jobban, akik amúgy is rengeteget dolgoznak. Már sok helyen leírták, hogy ez a koronavírus-járvány tulajdonképpen felerősíti a munkaerőpiacon egyébként is meglévő egyenlőtlenségeket.

A most otthonról dolgozó alkalmazottak továbbra is  megkapják az amúgy is valamivel jobb fizetésük száz százalékát. Van, ahol hazamentek a német autóiparban eleve jól kereső és erős szakszervezeti lefedettséggel rendelkező szakmunkások, de a kényszerszabadság alatt is megkapják a nettó fizetésük 90%-át.

[wp_ad_camp_2]

A másik oldalon pedig ott vannak azok, akik vagy azonnal elveszítették a munkahelyüket, és ők általában eddig is rosszabbul kerestek, vagy pedig jóval többet kell dolgozniuk, mint eddig, főleg ahol megrohanták a boltokat. Ez elsősorban az élelmiszeriparra vonatkozik, de akár a takarítókra is. Még jobban leterheltek, még a munkaidejüket is meghosszabbítják, és lecsökkentik a pihenési idejüket, ami nonszensz, mert nincs arról szó, hogy mondjuk veszélyben lenne az élelmiszerellátás.

Az zavarta meg az élelmiszerellátást, hogy az emberek nagy készleteket halmoztak fel, aminek sok értelme nem volt. Nem amiatt ürültek ki a boltok, mert objektíve élelmiszerhiány lépett fel, hanem a logisztika miatt: mert a szupermarketek úgy működnek, hogy mindig csak annyit tartanak raktáron, amennyi általában elfogy egy nap, a raktárak pedig messzebb vannak.

A meghosszabbított munkaidővel még jobban leterhelik a túlhajszoltakat. Megemlíthető, hogy az élelmiszeriparban, a takarító cégeknél és a boltokban dolgozó emberek nagy része nő, akik a gyermekek ellátásából is többet vállalnak, miközben a gyerekfelügyelet megoldatlan, mert az óvodák és az iskolák bezártak. Nem is volt értelme igazából ennek a rendeletnek, és a jelzésértéke is rossz.

Milyen a jó szerződés? Mit várhat egy idénymunkás?

Az idénymunkások szerződéseivel papíron általában nincs sok gond, mert a munkáltatók nem adják írásba, hogy mondjuk a minimálbér alatt fizetnek. A minimálbért tartalmazzák, bele van foglalva, hogy vonatkozik rájuk az összes törvény. Fontos, hogy szerepeljen bennük, hogy az idénymunkást órabérben fizetik.

Érdemes megnézni, hogy a szerződés mennyit tekint normál munkaidőnek, mennyit tekint túlórának. Ezek általában megfelelnek a törvény minimális követelményeinek, ennél érdekesebb, hogy mi történik a gyakorlatban, a helyszínen.

Az aktuális körülményeket figyelembe véve lebeszélné az idénymunkásokat, hogy most munkát vállaljanak Nyugaton, vagy döntsék el saját maguk, hogy vállalják-e a rizikót?

Úgy gondolom, hogy nekik kell eldönteni, mert a valóság az, hogy sok családnak ez a két-három havi munkabér a legnagyobb jövedelme szinte az egész évben. Nem is engedhetik meg maguknak, hogy elveszítsék, tehát úgy gondolom, hogy ezt mindenkinek magának kell eldöntenie.

Az anyag az Átlátszó Erdély gyakornoki programja keretén belül készült.

A nyitókép forrása: kentonline.co.uk

The post Óránként 35 kiló epret szedsz, a profitot a fizetésedből csípik le appeared first on Átlátszó Erdély.