2013-ban nem keltett különösebb feltűnést a Bukaresti Fellebbviteli Bíróság döntése, mely kimondta: Szép Gyula együttműködött a kommunista titkosrendőrséggel, a Securitatéval. Bár ez az információ az interneten évek óta szabadon fellelhető, és az RMDSZ vezető politikusainak is tudomásuk volt róla, az erdélyi magyar sajtó ingerküszöbét sokáig nem érte el ez a téma.

Az ismert kolozsvári kultúraszervező, intézményvezető és politikus pályája látszólag zavartalanul folytatódott: jelenleg a Kolozsvári Magyar Opera igazgatói tisztsége mellett Szép két RMDSZ-közeli alapítvány, a Communitas Alapítvány alelnöke, az Erdélyi Magyar Televíziót (ETV) és az Erdély FM rádiót működtető Janovics Jenő Alapítvány elnöke, alapítója és egyik alelnöke a Kallós Zoltán néprajzkutató hagyatékát gondozó, szórványoktatással és az erdélyi népi hagyományok megőrzésével foglalkozó Kallós Alapítványnak.

A közelmúltig az RMDSZ Szövetségi Etikai és Fegyelmi Bizottságának (SZEFB) tagja volt, erről a funkciójáról azonban lemondott akkor, amikor 2020 szeptemberében az Átlátszó Erdély ismertette az együttműködést megállapító végzés indoklását. 

Anyagunk publikálása előtt megkerestük néhány kérdéssel Szép Gyulát, aki felajánlotta, hogy interjút ad nekünk erről az időszakról. Mivel nekünk csak a bíróság indoklása állt rendelkezésünkre, ezzel a lehetőséggel nem éltünk, azonban megígértük, hogy amint a CNSAS-tól megszerezzük a teljes iratcsomót, nagyobb anyagot írunk a témáról, és akkor lehetőséget adunk arra, hogy Szép részletesen beszámoljon kapcsolatáról a Securitatéval. 

Akkori anyagunk megjelenése után Szép a Transindexnek nyilatkozott – ebben az interjúban azt állítja, a jelentéseket nagyrészt a Securitate-tisztek diktálták. „Tudtam románul, de nem úgy, ahogy kellett volna ahhoz, hogy ezeket a tájékoztatásokat olyan formába öntsem, ahogy nekik szükségük volt rá. Úgyhogy tollba mondták nekem, én meg engedelmesen leírtam” – mondta Szép, aki nem is értette, hogyan lehet ilyen „nevetséges” beszámolókkal elveszíteni a pert. 

Ebből az interjúból az is kiderült, hogy Szép Gyulának nincsen meg a két – a hálózati és a megfigyelési – dosszié, sőt, ezt az anyagot ő nem is olvasta el teljes egészében. Így elküldtük neki átolvasásra azokat a dokumentumokat, melyeket a CNSAS-tól kaptunk, abban a reményben, hogy így részletesebb válaszokat kaphatunk kérdéseinkre.

A dossziékat részletesen bemutató anyagunk itt érhető el, alább pedig Szép Gyula válaszai olvashatóak.

A hálózati dossziéban szerepel, hogy a Securitate 1972 nyarán „ismerkedett meg” önnel. Vissza tud emlékezni, hogyan történt ez az ismerkedés?

Nem tudom pontosan, talán egy kicsit későbbre emlékszem, de vegyük figyelembe, hogy ez 50 évvel ezelőtt volt. Igen, megkerestek az egyetemen, és megkértek, hogy másnap menjek be, mert valami hazafias érdekből kellene velem szóba álljanak. 

Arról beszéltek, hogy ők nagyon szeretnék, ha segíteném a munkájukat. Néhány kollégáról, tanárról fognak megkérdezni. És talán ennyi is volt az első találkozóm. Utána időnként hívtak, a dossziéban van amelyik megjelent. 

Szerintem többször hívtak, mint aminek nyoma van. Többnyire ők írtak, vagy nem is írtak semmit, csak megjegyeztek valamiket. Tudták jól, hogy kik az én ismeretségi köröm, kollégák, tanárok. Megpróbáltam minél nagyobb badarságokat mondani, hogy itt jártunk, ott jártunk, ezt énekeltük, azt énekeltük.

Nagyjából erről szólnak a jelentések. Aztán rákattantak néhány emberre, róluk muszáj volt írni. Ők diktáltak, annak alapján, amiket beszélgettünk. 

Még a beszervezése előtt ebben a dossziéban van három jelentés. Gondolom, ezek az előkészítő találkozók alkalmával születtek.

Jó, annyi van a papíron, igen.

Tudna mesélni erről a beszervezése előtti időszakról?

Nekem ez összefolyik, nem emlékszem pontosan. Hogy mikor íratták meg velem ezt a papírt (a beszervezési nyilatkozatot – szerk. megj.) nem tudom, egy darabig ez nem született meg. Aztán írattak velem olyan papírokat is, melyek szerintem itt nem jelennek meg. Beszélgettünk, és egyszer csak azt mondták, ezt írjuk le. 

Megfenyegették?

Igen, hogyne. Mutatták, ott az a nagy vasajtó, bezáródhat. Inkább az egyetemmel fenyegettek, hogy aki nem végzi a hazafias munkát, nem segíti a nem tudom mit, akkor nem sikerül a vizsgája, nem kerül állása.

A transindexes interjúban is említette, hogy voltak fenyegetések. A dossziéból azonban nem ez derül ki. A tiszt többször is kiemeli, hogy nagyon meg vannak elégedve azzal, ahogy ez az egész halad, ön segítőkész, nyílt, látszólag szívesen mesél ezekről a dolgokról.

Hát, egy nagy színjáték lehetett nyilván. Az látszik, hogy mennyire nem mondtam semmi lényegeset nekik. Volt, amit becsempésztek, hogy én azt mondtam volna valakiről, hogy irredenta. De ezeket a kifejezéseket nagyjából ők mondták, ők diktálták.

Én csak meséltem nekik teljesen gügye dolgokat, hogy itt voltunk, ott voltunk, hogy szép a zene, és a Kodály-módszer milyen hasznos. Nagyon sok csúsztatás van ott részükről.

Miért lett volna ez érdekük? Logikusan belegondolva egy állambiztonsági szolgálatnak az lenne az érdeke, hogy minél pontosabb információkkal rendelkezzen. Miért találna ki a szekustiszt dolgokat, és miért adná azokat valaki más szájába?

Hát mert ki kellett pipálni a penzumot, sokan voltak, nekik hétről hétre szállítaniuk kellett az információkat, saját munkájukat igazolták ezzel. Nagyon sokszor nem volt téma, amiről írni lehetett volna, de valamit mégis le kellett írni, lássák, mit csinált egész nap. Arra is gondoltam, hogy felteszem ezt az egész iratcsomót az internetre. Nevetség tárgya az egész. 

A Transindexnek adott interjúban azt is mondja, diáktársai tudták, hogy önt néha behívják.  Tehát már akkor is beszélt erről.

Igen, édesanyámnak is elmondtam.

Érdekes, hogy az egyik első találkozáskor viszont a tiszt megjegyzi, hogy ön azt kérte, hogy a Securitate ne árulja el azt, hogy itt volt, mert ez önnek kínos lenne.

Lehet. Lehet hogy azt mondtam, vagy lehet hogy azt csak ő írta. Két közeli barátomnak – egyikkel szobatárs is voltam – is elmondtam ezt, el is meséltem hogy mit kérdeztek, mit mondtam. Azért is mondtam el nekik, hogy tudják, hol vagyok, mert féltem, hogy történik velem valami.

Milyen érzés az, amikor ön tudja, hogy hamarosan menni fog a Securitate-tiszttel találkozni, ugyanakkor ott van a barátai között, zajlik az élet, beszélgetnek, és tudja, hogy erről kell majd mondjon valamit?

Rossz érzés, de nem tudtam elkerülni. Egyszerűen féltem. 

Amikor készültem erre a beszélgetésre, megtaláltam egy 2014 márciusi rendezvényéről szóló beszámolót a Maszol.ro-n. Itt ön beszélget Kallós Zoltán néprajzkutatóval többek között arról, hogy Kallóst hogyan zaklatta a Securitate, hogyan zajlott a házkutatás, mi történt vele. Nem érezte azt, hogy mondania kell valamit? Beszélgettek Kallóssal arról, hogy ön is jelentett róla?

Nem, mert nem tudtam erről a jelentésről. (Szép itt arra utal, hogy ő nem olvasta el ezeket az iratokat, a megfigyelési dossziét mi küldtük át neki, hogy legyen lehetősége felkészülni erre a beszélgetésre. – szerk. megj.)

Nem hiszem, hogy érdemes lett volna akkor bármit is mondani. Bárki megnézheti azt, hogy mit mondtam Kallós Zoltánról, vagy mit diktáltak nekem róla. Annyit írtam, hogy Kallós Zoltán a csángó kultúrával foglalkozik, ez nem volt titok. Ezt mindenki tudta. 

Azzal nem lettek okosabbak a szekusok, hogy én is elmondtam, hogy Kallós jár gyűjteni és foglalkozik a csángó magyar kultúrával. Nem akarok ezzel védekezni, de én nem láttam akkor, hogy mi van leírva, mi van megjelenve. Tehát én most tudom ezeket ennyire részletesen.

Annak idején, az ön az átvilágításakor (a CNSAS hivatalból világította át Szép Gyulát 2012-ben, amikor a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója lett, ekkor találták meg a hálózati dossziéját – szerk. megj.), gondolom, megkapta ennek a dossziénak a másolatát. 

Nekem nem kellett. Nekem elküldték a vádiratot, ami rólam szólt, a második részét (a megfigyelési dossziét – szerk. megj.), a többivel az ügyvédem foglalkozott Bukarestben.

És például Csortán Márton évfolyamtársával beszélt ezekről a jelentésekről?

Igen, persze, tudott róla. 

Azért kérdem, mert én beszéltem Csortán Mártonnal. Ő azt mondta, nem tud arról, hogy önnel beszéltek volna erről. 

Én beszéltem Marcival. Akkor rögtön nyilván nem futottam Marcihoz, hogy figyelj ide, de tudtam, hogy én védem Marcit. Azokkal, amiket mondtam róla, én csak a védelmét erősítettem, mert ő nagyon rajta volt a listájukon. Én meg vagyok győződve arról, hogy én mindenkit inkább védtem, mint rosszat tettem nekik.

Igen, nagyon sokan érvelnek ezzel. Csakhogy ezeket a látszólag ártalmatlan információkat adott esetben arra használták, hogy más információkat ellenőrizzenek velük. Nagyon nehéz megmondani, hogy egy teljesen ártalmatlannak tűnő dolog mikor válik terhelővé valaki számára. Hogy ennek a történetnek súlya is volt, elég ha megemlítem, hogy Csortán Mártont az egyetem elvégzése után a Zsíl-völgyébe helyezték, míg ön Maros megyében kapott állást.

Szerintem Marci sokkal jobb helyre került, mint én. Petrozsénybe került, én meg egy mezőségi román faluba, ahol csak 6 magyar gyermek volt a faluban, egyosztályos elemi iskola volt magyar. Marci nagy kórust vezetett Petrozsényban, országos híre volt. Ő később végzett, mert ő megismételte valamelyik évét. Tehát nem egyszerre versenyeztünk.

Térjünk vissza arra a jelentésre, amelyben azt írja le, hogy Kovács Edit nevű évfolyamtársa egy órán levelet írt ön mellett. Alvást színlelve olvasta, hogy mit ír, és erről számolt be a jelentésben.

Nem emlékszem erre. A Transindexnek is mondtam ezt, nem nagyon hiszem, hogy ez lehetett volna. Ennek ellenére azt vállalom, hogy olyasmiket írtam le, hogy egyházi érzelmekről írt, vagy valami ilyesmit.

Igen, fohászkodott. Itt a levéltitok megsértése is bejön…

Hát ezzel nyerte is meg a CNSAS a pert ellenem, ez volt az egyedüli olyan dolog talán, hogy bűncselekmény. Én ilyesmire nem emlékszem. Öten-hatan voltunk egy csoportban, a szakórákon zongoráztunk, énekeltünk több szólamban, nem lehetett lefeküdni a Vermesi, vagy Terényi, vagy Jagamas óráin. Nem életszerű dolog. Lehet, hogy hazudtam, mondtam valamit, csak hagyjanak békén. Csak ezzel tudom magyarázni a szöveget, ami ott van.

A vége ennek a korszaknak az, hogy elvégzi az egyetemet, majd a katonai szolgálat után kihelyezik Ludas mellé. Van még egy átirat, ahol – ha én jól értettem – felajánlja, hogy a tartótisztjével azért tartja a kapcsolatot Kolozsváron.

Ez hazugság. Láttam, olvastam, de ezt én nem mondtam. Befejeztem az egyetemet, elvittek katonának, azután Mezőszengyelre kerültem. Nem volt hol, nem volt mikor találkozzunk. Ez mindig úgy ment, hogy az egyetem környékén megkerestek, holnap tízkor, holnapután ötkor találkozzunk, nem volt mobiltelefon, nekem semmilyen telefonom nem volt. Ez teljesen mellébeszélés részéről, nem volt hogy. Ezért csodálkozom, hogy négy évre rá, ’79-ben… 

Igen, ’79-ben javasolják a hálózatból való kivezetését. 

Nekem az utolsó írott jelentésem ’75 januárjában volt. Lehet, hogy találkoztunk még, ennek nincsen nyoma, de már annyira nem mondtam, amit hallani akartak, hogy értelmetlen lett az egész. Amikor kicsit biztonságban kezdtem magam érezni, akkor le sem szartam őket.

A Securitate-iratcsomó második része a megfigyelési dosszié, ez 1982-ben kezdődik, amikor ön a székelyudvarhelyi művelődési ház igazgatója. Tudott arról, hogy megfigyelik?

Lehet, hogy nem azonnal, kezdetben csak sejtettem, de hamar megtudtam. Én ’78-tól beálltam a táncházmozgalomba, a népi kultúrával kezdtem el foglalkozni. A tanári állásom mellett elkezdtem rockzenélni egy rövid ideig, és aztán jött a táncház-mozgalom.

Egyértelmű volt, hogy nekem ott a helyem, és akkor elkezdtem hangszert is tanulni és szervezni a táncházakat. Így utólag belegondolva azok, akik ott voltunk, már biztosan a jegyzéken voltunk. Hogy követtek? Nem tudom, hozzám mint a kultúrház igazgatójához minden héten egyszer bejöttek a legmagasabb rangú szekustisztek, és megkérdezték, hogy mi lesz, hogy lesz.

A megfigyelési dossziéból kiderült, mert összeszámoltam, tíz besúgót állítottak rám, de ezeknek csak egy része jelentett. Volt egy ilyen, hogy Szabó József volt az első titkár Udvarhelyen, de nem tudnék évet mondani. Egyszer lehívott a parkba Székelyudvarhelyen, és ő mondta, hogy vigyázzak, mert nagyon figyelnek és nem tud megvédeni. Én azt kérdeztem, hogy mit csináljak. Nem csinálok semmit.

Tehát egyszerűen romlott a helyzet, amikor igazgató lettem, a teljes költségvetésünket biztosították, de aztán ’83-’84-re önellátók kellett legyünk, miközben azt is megszabták, hogy 80 százalékban román műsoraink kellett legyenek. Én egy 99 százalékos magyar városban mindent elkövettem, hogy jó román műsorok legyenek.

Minden évben lementem Bukarestbe, elhoztam a Nemzeti Színházat. A Marosvásárhelyi Színház román tagozatát minden évben legalább egyszer, de inkább kétszer hívtam, hogy legyen román nyelvű előadás. Az előadásokon volt egy sor román, de hát a közönség szintén magyar volt. Én most verhetném a mellem, hogy aztán ott olyan magyar és székely voltam, hogy csak. Dehát én csak a dolgomat végeztem. Nekem magyaroknak kellett műsort csinálni. 

Miért kötöttek bele a Czinka Pannába?

Hát ez volt a baj, semmi nem volt benne. Megszereztem a zeneanyagot és a szöveget, és bemutattuk, persze egy kicsit népies formában, nem szimfonikus, hanem kuruc zenekarral. A sztorit mindenki ismeri, hasonlít Jókai Szeretve mind a vérpadig című regényéhez. Czinka Panna szerelmes lesz Ócskay Lászlóba, de mivel az áruló lesz, megöli. És kuruc dalok vannak benne. Ez annyira zavarta őket, hogy minden előadást letiltott a kultúrbizottság.

De én is makacs voltam: gyertek, mondjátok meg, mi a baj? Nem kaptak semmit, engedték egyszer-kétszer játszani. De akkor a Securitate akkora nyomással ment rájuk, hogy le kellett állítsák. Talán 15-20-szor tudtuk bemutatni. Nyilván a hangulata, a jelmezek, a Rákóczi-féle szabadságharc mint téma volt a gond, ez már a rossz időszak volt, ami a román kommunizmust illeti. Szabadságharc, tudja a fene. Én se értem különben, mert ismert dalok voltak. 

Szintén több jelentés készült arról, hogy a Venyige néptánccsoporttal voltak turnézni Szilágy és Szatmár megyében. Ott többek között az az egyik probléma, hogy a műsor, amit elküldtek jóváhagyásra, végül nem stimmelt azzal, amit bemutattak.

Csúsztatás volt. Kiküldték a kultúrbizottság román alelnöknőjét Udvarhelyen megnézni a műsort, indulás előtti nap. Azt mondtuk, hogy a ruhák már be vannak pakolva a buszba, és akkor civilbe fogunk táncolni. Megmondtam mindenkinek, hogy szöveg nincs.

És akkor mondtuk, hogy Dansuri de campie. Mezőségi táncok. Dansuri de pe Mures, de pe Olt, stb. de ezek tulajdonképpen mezőségi, Maros-menti, székelyföldi táncok voltak. Mindenki meg volt győződve hogy ez román.

Pusztán a zenéből nem jöttek rá…

Most se jön rá, aki nem jártas a népzenében, néptáncban, amikor egy kalotaszegi legényest hall, hogy ez magyar vagy román. Mezőségen aztán annyira ugyanaz, hogy ugyanaz a zenekar játszott a románoknak és a magyaroknak is. 

A turnéval kapcsolatban az is elhangzik, hogy nagyon komoly ivászatok folytak. Volt olyan is, hogy ittasan álltak színpadra, nem olyan volt az előadás, mint ami kellett volna legyen – így az egyik jelentés. Erre vissza tud emlékezni?

Ezt, hogy ittasan álltunk volna színpadra, nem igen hiszem. Viszont minden településen volt kínálás utána. És ivászat is volt, szinte minden faluban megvendégeltek, mert elég ritkán volt székelyföldi együttes azokon a vidékeken. Én nem mondom, hogy nem történhetett meg egyik-másikkal, hogy ittasan szerepelt. Azért nem hiszem, hogy legalábbis én ittas állapotban léptem volna fel, mert számok között én végig szövegeltem is.

Több jelentés született a bukaresti magyar konzulátussal való kapcsolatairól, arról, hogy onnan könyveket kap. Tudni lehet, hogy emiatt meggyűlt a baja a hatóságokkal. 

Igen, gyakran jártam a magyar konzulátusra a Kodály kitüntetés után, több attaséval összebarátkoztam. Többször hívtak a rendezvényeikre, minden alkalommal kaptam tőlük könyveket, lemezeket, folyóiratokat. Ezeket aztán szétszórtam az ismerősök között Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen.

1987 decemberében, a brassói felkelés után mentem hazafele a nővéremék kocsijával, amelynek csomagtartója dugig volt töltve a könyvekkel és folyóiratokkal. Felsőboldogfalván megállított a rendőr. Három autóval kísértek be, egy napot tartottak a rendőrségen, míg minden folyóiratot egyenként átlapoztak, röpcédulákat keresve. Ezután átvittek Csíkszeredába, szétszedték a lakásom, elvitték a könyveim nagy részét, majd órákat töltöttem a rendőrségen.

A jelentések beszámolnak egy meghiúsult házkutatásról is.

Komikusnak tűnik most ez a jelentés, ahogy részletezték a lakásomba való bejutás lehetőségeit. Talán nem is sikerült nekik, holott az ajtózárom abban az időszakban el volt romolva, csak be kellett volna tolni az ajtót. 

A jelentések egy részét telefonlehallgatások képezik. Azokat olvasta?

Igen, igen.

Ezekben bőven kitérnek a magánéletére is. Nekem ez nagy dilemmám, hogy akkor ezzel kell-e, lehet-e, foglalkozni. De rákérdezek.

Persze, nyugodtan.

Olvasóként én azt éreztem, hogy a ’80-as évek második felében, ’85-’87 táján eléggé padlót fogott. Volt egy olyan periódusa, amikor nem volt jól, volt egy sor kapcsolata, házassága tönkrement.

Vegyük sorjába. Ez igaz, a házasságom előtt voltak kapcsolataim, de a házasságom nem emiatt ment tönkre. Én először ’85-ben házasodtam, a rá következő hónapra ki is rúgtak az állásomból. Engem kötelező módon áthelyeztek Csíkba, bár Udvarhelyen több állást ajánlottak fel.

Ugyanakkor a feleségem hiába volt sok nyelvet beszélő, egyetemet végzett irodalmár. Egy román középiskolást vettek fel Csíkszeredába könyvtárosnak, nem őt. Ez egy rossz periódus volt. Nem hiszem, hogy az lett volna a gond, hogy italoztam, vagy hogy lettek volna kapcsolaton kívüli gyerekeim.

Azért gondolhatja, hogy annyira figyelve voltam, hogy ha ez valós lett volna, akkor odacsaptak volna rám. Tehát nekem a házasságaim előtt született Marosludason egy fiam, Szép Róbert. Természetesen kapcsolataim voltak, huszon-harminc kevés éves voltam. Harminchárom éves voltam, amikor először megházasodtam.

Ez a házasság elég rövid volt, ezután házasodtam össze a jelenlegi feleségemmel. Ha annak lenne valós alapja, ami ott elhangzott, akkor az nem maradt volna ilyen lehallgatás szinten.

A volt felesége mondja, hogy kiderült, önnek két házasságon kívüli gyereke van, akiről ő nem tudott. 

Mondom, házasságaim előtt született Róbert fiam. Másról nem tudok.

Számomra, kívülállóként a legmegrázóbb telefonbeszélgetés az volt, amikor egy ‒ gondolom fiatal ‒ nő vagy lány mondja azt, hogy volt terhességmegszakításom Tusnádon, de hogy ez nem sikerült, és akkor csináljon valamit. Erre emlékszik?

Nem. Megvan a jegyzőkönyv?

Meg.

És erre ők lejegyezték, és nem csaptak le rám. Nem tudom, mit kezdjek ezzel az információval. ’85-ben házasodtam össze Galamb Katival, ’86 nyarán lett a válás, de akkor már együtt voltam a jelenlegi feleségemmel. Nem nagyon tudom, ezt hova tegyem. Kapcsolataim voltak, de a házasságaim előtt.

Voltak kiskorúak is a kapcsolatai között?

Biztos nem. Erre nem is volt szükségem, jól voltam.

Van egy olyan beszélgetés is, amiben valaki azt meséli el, hogy volt egy ilyen történet, hogy egy lánynak felajánlották egy tévéssel együtt, hogy akkor szerepelhet a műsorban, hogy ha lefekszik önökkel.

Mi közöm volt nekem a televízióhoz? Nem, szó sincs róla. Ha így van, ahogy mondja, szöveg szerint, akkor biztos, hogy hazugság, semmi valóságalapja nincs, nem volt nekem erre kompetenciám. Valóban jó kapcsolatom volt a bukaresti televíziósokkal, Csáky Zolival. Konkrétan Csáky Zoltán neve van ebben az iratban. Őt kellene akkor kérdezni. Szó sincs róla. Csáky Zolival, Simonffy Katival, Boros Zolival jó kapcsolatban voltam, a táncháztalálkáknak és a kalákáknak a montázsára is sokszor felhívott Bukarestbe. 

Hogyan értesült arról, hogy előkerült a CNSAS irattárában a dossziéja?

Egy törvényszéki idézést és egy vádiratot kaptam. (Romániában a Securitate Irattárát Kezelő Bizottságnek nincsen jogában megállapítani valakiről, hogy együttműködött a Securitate-val. A bizonyítékokat egy bíróságnak továbbítják, ez a testület hoz döntést – szerk. megj.) Az átvilágítás akkor indult, amikor talán 2010-ben főigazgató lettem a Kolozsvári Magyar Operánál.

Egy korábbi interjúban arról is beszélt, hogy erről szólt Markó Béla akkori RMDSZ-elnöknek. Ezt a beszélgetést fel tudja idézni?

Felkértek, hogy vállaljam el a Művelődési Főosztály vezetését. Valamennyi időre rá megkerestem Markó Bélát, és elmondtam neki, hogy én nem ismerem a dossziémat, de létezhet olyan irat, amiből kiderülhet, hogy nekem ott jelentéseim vannak.

Markóval mi nagyon rég ismerjük egymást, mindenki tudta, hogy engem szétszedett a Securitate Székelyföldön. Azt is elmondtam, szívesen visszaadom a felkérést.

Nem tudom, hogy mire gondolt Markó Béla, ők valószínűleg azért tudták, hogy én mit tettem le az asztalra a székelyföldi éveim alatt, és utána az Operánál is, meg a táncházmozgalomban. Amikor bepereltek, akkor szóltam Takács Csabának (a Communitas Alapítvány elnöke – szerk. megj.), hogy remélem, megnyerem a pert, de addig is felmondok Communitas alelnöki funkciómból. Akkor azt a választ kaptam, várjunk még.

Miután ezt a pert elvesztette, még volt egy harmadik kör, beszélgetés is az RMDSZ-közeli alapítványokban való szerepvállalásáról?

Nem volt ilyen. A Communitas-alelnökségem, mert az mégiscsak egy kulturális terület, azt felelősen csinálom, amennyit elvárnak tőlem. Tájékoztattam minden főnököt, akinek beszámolni tartoztam, hogy ez van.

Amikor már rég el volt veszítve a per, 2015-ben felkértek, hogy a Janovics Jenő Alapítvány (RMDSZ-közeli alapítvány, az Erdély Televízió és az Erdély FM rádió működtetője – szerk. megj.) elnöke legyek. Mondtam az alapítóknak, hogy nem én kellene legyek, de ragaszkodtak hozzá.

Van ez a púp a hátamon, amivel élek, de figyelmeztettem, tájékoztattam, nem bújok az ujjam mögé.

The post Szép Gyula nem tudott róla, hogy Kallós Zoltánról is jelentett a Szekunak appeared first on Átlátszó Erdély.

1. fejezet: A névtelenség nem jó, de hasznos

Mi, újságírók nem túlságosan szeretjük a névtelen forrásokat. Hogy miért? Azért, mert nekünk kell vállalnunk a felelősséget azért, amit ők elmondanak nekünk. És sokkal alaposabban kell ellenőriznünk azt, amit mondanak, nehogy a névtelenség leple alatt megvezessenek minket és az olvasóinkat.

Miért megyünk mégis bele abba, hogy valaki névtelenül adjon nekünk információt? Egyrészt azért, mert inkább írunk igazat név nélkül, mintsem kegyes hazugságokat, névvel vállalva. És azért, mert emberek vagyunk mi is, és meg tudjuk érteni, hogy valaki fél, főként ha úgy érezzük, hogy félelme jogos.

Sok ilyen eset van, főleg itt Erdélyben, a bosszúállás fellegvárában.

Ahol, ha kiderül rólad, hogy elmondtad az igazságot, számíthatsz arra, hogy kicsinálnak. Hogy elveszted a munkahelyed, hogy ellenőrzés ellenőrzés után érkezik majd a cégedhez, hogy elkezd zaklatni a rendőr, a polgármester, vagy a falu verőlegénye, kezd nem köszönni a szomszéd vagy kitagad a rokonság.

Durvább esetben a családod is hasonló sorsra jut, a párod, a szüleid, a gyerekeid vagy a barátaid is hasonló jeleket tapasztalnak. Miattad. Hibáztatnak is ezért, és kérik, hogy a kedvükért hallgass, fogd már be a szád. Kit szeretsz jobban, a családod, vagy az igazságot? Zsarolás és zsaroltatás, ez a hatalmon lévő embereknél gyakoribb, mint a zoknicsere. Ezek az emberek tudják, hogy ha elég nagy nyomást helyeznek a környezetedre, előbb-utóbb a szeretteid el fognak hallgattatni téged.

Az igazság vagy az őszinte vélemény kimondásánál nagyobb bűn vidékünkön nem létezik.

Ha vered az asszonyt, ha mérget öntesz a folyóba, ha nem fizeted ki az alkalmazottaidat évekig, ha hazudsz és csalsz folyton, ha drogot árulsz kiskorúaknak, ha népedet elárulod és eladod a saját anyagi jólétedért, ha kínozod a diákjaidat, ha bármit teszel, ami ember-, természet- és Istenellenes, az mind-mind bocsánatos bűn nálunkfelé.

De ha kimondod az igazat, az már nem. Azért már kiűznek a paradicsomból: folyamatosan sandán néznek, ujjal mutogatnak rád, kiközösítenek.

Nem mindenki elég erős ahhoz, hogy elviselje a meghurcoltatást, és nem mindenkitől várhatjuk el, hogy kamikaze igazságharcos legyen. Ezért vannak olyan esetek, amikor mi, újságírók elfogadjuk, hogy valaki névtelenül nyilatkozzon, vagy névtelenül adjon nekünk információt.

2. fejezet: A bosszúállás és a zsarolás győz(ne)

Nagyon gyakran előfordul, hogy egy adott intézmény vezetőjéről egyik alkalmazottja információkat juttat el hozzánk, de megkér, nehogy az istenért eláruljuk, honnan jönnek az információk, mert az illető bosszúálló. Ez már meg sem lep, valamiért nálunkfelé a hatalomnak velejárója a bosszúállás. Gondolom, hogy másfelé is, de nálunk nagyon.

Nagyon erős moralitású ember kell legyen a talpán az, aki hatalmat kap, és továbbra is a kegyelmesség és bölcsesség útján jár, nem pedig a bosszúállás eszközével intézi kínosabb ügyeit. Mert azért nem mindenki lép át a bosszúállók táborába a hatalom első szagára. De a legtöbben igen.

Idén több ilyen esettel volt dolgom. Elmesélek röviden kettőt.

Például névtelenséget kérő alkalmazottak jelezték, hogy az udvarhelyi kórház egyáltalán nincs felkészülve a koronavírusra, és kértek, hogy a kórház és a város érdekében írjak erről. Amint az az anyag megjelent, a hatóságok részéről többen is elkezdtek támadni azért, hogy névtelen forrásoknak hitelt adok. És hogy nem is igaz, amit leírtam. Sőt, szívattak, hogy bizonyára takarítónők, vagy hozzá nem értő, a betegségtől betojt asszisztensek adták az információkat. A támadások szép része a kórházat alárendeltségében tudó polgármesteri hivatal irányából érkezett, a városháza sajtósa Facebookon nyilvánosan is nekem esett.

Aztán egyszer csak a polgármesteri hivatal rájött, kivizsgálásaik nyomán, hogy a kórházi forrásaimnak igaza volt, s tényleg bajok vannak. A névtelen források megbízhatónak bizonyultak hirtelen. Egy későbbi cikkünkben ennek hangot is adott a hivatal válságstábja, akinek a tagjai szintén kérték, hogy csoportként nyilatkozhassanak, ne egyénileg megnevesítve. Mert senki nem akarta kitenni magát a felesleges támadásoknak, személyeskedésnek. Ezt meg is értettem, és kérésüknek eleget tettem.

Erre a kórházigazgató kelt ki a névtelenség ellen. Ügyvédje felhívatott Vásárhelyre beszélgetésre, és a beszélgetésben hosszasan faggatott, hogy kik lehettek a nyilatkozók. Provokált, hátha elmondok legalább egyet.

Mert a kórházigazgató nem bosszúálló, csak szeretné tudni, hogy ki mit mondott róla.

Aha. Persze. És nem bosszúálló, de beperelte az uh.ro-t, amiért ott leírtuk, hogy a válságstáb tagjai mit állítanak róla. És nem bosszúálló, de a kórházban elkezdte vadászni, hogy vajon ki nyilatkozhatott a sajtónak. Jaj, de nem bosszút akart állni rajtuk, ó nem, ejsze csak azért próbálta felkutatni őket, mert húsvéti ajándékot akart adni nekik.

Közben a kórházigazgatóhoz közel álló orvosok elkezdtek más oldalról támadni, és szintén a névtelenül nyilatkozókat próbálták lejáratni. Mert bezzeg ők, ők vállalják a nevüket. Akkor a másik miért nem vállalja? Hát vajon miért?

Mert talpnyalóként nem kell félned, de kritikusként igen.

Le kell ezt rajzolni? A kommunizmus alatt kinek kellett csendben maradni, meghúzódni és félnie? Annak, aki nyilvános ódákat zengett a diktátorról, vagy annak, aki a Szabad Európát hallgatta? A hatalom mindenkori kiszolgálójának soha nem kell annyira félnie, mint a hatalom kritikusának.

Vagy ott van a másik eset: egy falusi nagyintézmény vezetőjéről csak annyit írok, hogy bosszúálló, és az emberek félnek a férje ellen szólni, mert mindenkinek dolgozik valakije ennél az intézménynél, és nem kívánja senki a zaklatást. Találkozom egy rendezvényen az illetővel, aki mélységesen fel van háborodva, hogy én ezt írtam róla. Mert ő egyáltalán nem bosszúálló.

Hosszasan, több mint egy órát beszélgetünk, aránylag barátságosan, közben kétpercenként felteszi nekem a kérdést: de ki mondta ezt nekem, hogy ő bosszúálló? De ki? Mert neki mindenki letagadta. Mikor ott jártam abban a két faluban, meséli, ők tudják, hogy kikkel találkoztam, felsorolta az emberek nevét is, akikkel akár az utcán, akár otthonukban beszélgettem. Megfigyeltek. És ő mindenkit megkérdett, de senki nem vállalta fel, hogy tőle származott volna ez az információ. Mondjam el, hogy ki volt az!

Jaj, ő nem bosszúálló. Csak szívesen a szemébe nézne annak az embernek.

Szinte be is perelt engem, meséli. Nem azért, mert velem lett volna baja, hanem csak azért, mert a bíróságon ki kellett volna adnom a forrásom nevét. Hát, a bíróságon sem adtam volna ki, nyugtatom meg. De, kiadtam volna, mondja, mert neki már volt egy ilyen esete, amikor beperelt egy újságírót, és az kiadta forrásának a nevét a bíróságon. És akkor ő el tudott beszélgetni az illetővel, aki végül sírva, könyörögve kért bocsánatot.

De ő nem bosszúálló. Csak mondjam már el, végre, hogy ki mondta ezt róla.

3. fejezet: Megvédjük a névtelen forrásainkat

Az említett intézményvezetőnek nem mondtam el, hogy ki mondta ezt róla. Egy újságírónak meg kell védenie a forrásait. Még a bíróságon is. Még a saját élete árán is. És főleg meg kell védenie akkor, amikor saját szemével láthatja, hogy a nevet követelő tényleg bosszúálló.

Ugyanúgy meg kell védenünk egy bosszúállásnak kitett forrást, mint mondjuk egy erőszak áldozatát. Ilyen megközelítésben a bosszúálló intézményvezető az agresszor, és a névtelen forrásunk az áldozat. És nekünk felelősségünk, hogy megelőzzük az agressziót, távol tartsuk az agresszort az áldozattól, titoktartásunkkal megvédjük ez utóbbit.

Ezt általában a hatalomgyakorlók értik, s ekkor engedik ránk a talpnyalóikat. Ekkor következik az, hogy talpnyalók tömege követeli, hogy a névtelen forrásunk nevét adjuk ki. Mert ha nem, akkor hiteltelenek vagyunk, és az anyagunk még hiteltelenebb. Van olyan orvos, aki képes egyetlen nap alatt húsz kommentet biggyeszteni egyetlen anyaghoz, s a felesége még ugyanannyit, arról, hogy ő orvos és vállalja a nevét, s én hiteltelen vagyok, mert nem mondom meg, kitől származnak az információim. És a forrásom is hiteltelen, mert nem vállalja a nevét.

S ettől a zsarolástól mi, újságírók, meg kellene, hogy rémüljünk, hogy elveszítjük a hitelünket, és ki kellene, hogy adjuk a forrásaink nevét. Ez a csel nem fog beválni, nálunk legalábbis nem. Biztos, hogy van a világon újságíró, aki bedől ennek a cselnek, de azok nem mi vagyunk.

Kedves zsaroló talpnyalók, intézményvezetők és ügyvédek, a dolog pontosan fordítva áll: az újságíró akkor fogja elveszíteni hitelét, ha kiadja a forrásait. Ez árulásnak számítana. És mi nem vagyunk árulók.

4. fejezet: A talpnyalói bátorság aljas művészete

Nem nagy kunszt és nem nagy dicsőség a rendszer kiszolgálójaként támadni a rendszer bírálóit. Nem kell túl nagy merészség hozzá. Mégis ennek a műfajnak sok művelője akad. Persze, kell azért egy kis bőr a pofán, hogy kiállj a talapzatra te, a rendszer talpnyalója, és hirdesd, hogy íme, milyen bátor vagy, hogy adod a neved, és bezzeg a rendszer üldözöttjei is kellene, hogy adják a nevüket, mint te, a bátor.

Szerintem ez egy ócska manipuláció. Abból indul ki, hogy két bátorságot párhuzamba állít, miközben nem állítja párhuzamba a két tett jutalmát. Mert a rendszer kiszolgálója jutalmazást vagy legalább egy simogatást kap ezért a látszatban bátor, valójában aljas tettéért, míg a rendszer bírálója megtorlást kapna a valóban bátor, de legtöbbször felesleges, önfeláldozó tettéért.

Neked házat adott az igazgató, jó nagy fizetést, az osztályodon jó ellátást, és kiállsz piszkálni a másikat, amelyik szegény nem a rendszer kegyeltje, és folyton nélkülözésben és megszorításokban van része.

Minden rendszernek vannak talpnyalói. És vannak kritikusai is.

Ez törvényszerűség, ettől szép a világunk. A kritikusokból gyakrabban lesznek hősök, de életükben nem sok szobrot kapnak. A rendszer kiszolgálói általában már életükben nagyobb szakemberekké, nagyobb művészekké vagy sztárokká válnak, mert élvezik a hatalom támogatását, kapcsolatilag is és anyagilag is. De az ellenzékieknek, az ellenállóknak, a mindenkori Robin Hoodoknak van egy olyan patinájuk, amelynek külön rajongótábora volt mindig a történelem során.

Hogy a dologban legyen csavar is, a hatalom közeli talpnyalói is gyakran pózolnak forradalmár képében. Mert ha nem, nem tudnák felvenni a népszerűségi versenyt az igazi ellenállókkal.

És hogy legyen még egy csavar a dologban, azt is megfigyelhetjük, hogy ha változik a rendszer, például diktatúrából demokrácia lesz, mint azt megélhettük, legtöbbször a hatalmon ugyanazok az emberek maradnak. A talpnyalók talpnyalók maradnak az új rendszerben is, nem mennek át ellenzékbe. És az ellenzékben is ugyanazok az emberek maradnak.

Ha véletlenül az örökös ellenzékből valaki hatalomra kerül, az ellenállók diadalmámorban azt képzelik, hogy végre változik valami, és most ők lesznek hatalmon. De nem, az új hatalom fejét általában elcsavarja a talpnyalók hada és a rendszer, és az eddigi ellenállók diadalmámorukból vonulhatnak vissza továbbra is ellenzékbe.

5. fejezet: Covidoperáció: a névtelenek lemetszik a névtelenek fejét

A kolozsvári magyar opera főnökségéről nem tudok semmit, hogy mennyire bosszúálló. De hogy az alkalmazottak csak névtelenül hajlandók információkat adni, vagy sokan még névtelenül sem, az általában jelzi, hogy bosszúállásban hol tart egy intézmény vezetősége.

Nem látom át az operában az erőviszonyokat. Nem tudom, mekkora a vezetőség talpnyalóinak, és mekkora az ellenzőinek a tábora. Habár az aláírók számából lehet erre következtetni.

Azt sem tudom, hogy mi a valós covid-helyzet az operában. Nem tudjuk a pontos számokat, és a nyilatkozatokból úgy tűnik, ők sem tudják. Az biztos, hogy kemény gócpont lett, és az is szinte biztos, hogy egy kis odafigyeléssel és a másikra való tekintettel ezt meg lehetett volna akadályozni.

Az alkalmazottak egy része azt állítja, hogy a vezetőség tudott róla, és tovább dolgoztatta őket. A vezetőséget megvédő aláírók a felelősséget megpróbálják átdobni az igazgatóságról az alkalmazottakra. Köztünk maradjon: elég gerinctelenül.

[irp posts=”30509″ name=”Így vált koronavírus-góccá a Kolozsvári Magyar Opera”]

A koronavírus hitkérdés lett, amiben semmi nem logikus már.

A koronafélők és a koronaellenesek szapulják egymást, az érvek röpködnek, a világunk omlik össze. Az átláthatatlanság és fejetlenség maximális, a demokrácia a végét járja. Nehéz eldönteni, hogy tojjunk a betegségre, dolgozzunk, és védjük meg a világunkat a gazdasági összeomlástól, vagy féljünk, és hagyjuk összeomolni a társadalmunk, de mentsük az életünket. Mindkét tábornak nagy és vad a rajongótábora, és mindenki támad vakon. Hogy kinek van igaza, valamikor majd kiderül.

Egy dolgot azonban tisztán érzek: bármelyik táborban vagyunk, el kellene tudnunk fogadni a másik tábor érveit, és nem szabadna senkit erőltetni, hogy az ellenfél szabályai alapján játsszon.

Azt, aki félti az egészségét, nem szabad sok ember között dolgoztatni, és azt, aki dolgozni és élni akar, nem szabad bezárni hónapokra a tömbházlakásba.

Hogy az operában hányan dolgoztak akaratuk ellenére, betegségtől való félelemmel, nem tudom felmérni. Ha egy is dolgozott így, az már sok, és nem szabadna senkit erőltetni erre. Hogy hányan betegedtek meg ezek közül, azt sem tudom felmérni. Ha csak egy is megbetegedett azok közül, akik nem teljesen önszántukból vállalták a rizikót, az már bűntény.

Ugyanakkor nem szeretném ebben az anyagban megkövezni az opera vezetőségét, vagy rábiggyeszteni a covid-tagadó címkét. Ezt tenni legalább akkora bravúr, mint az inkvizíció idején rámondani valakire, aki nekünk nem tetszik, hogy boszorkány. Vagy ugyanolyan nagy bátorság, mint a hatalom talpnyalójaként kiállni egy talapzatra, és azt kérni, hogy a névtelen ellenállók emeljék fel a kezüket.

Jelenleg a covid a hatalom eszköze, kizárólagos jogot szerzett meg hozzá, ezért én úgy érzem, hogy nem lenne most részemről nagy művészet covid-elleneseket, covidtól nem félőket vagy covid-tagadókat vadászni, címkézni. Szóval nem akarom most a covid oldaláról megközelíteni az operában történteket.

Hanem inkább a humor oldaláról, mert az késztetett ennek az anyagnak a megírására.

Miután kiderült, hogy sok a covidos, és lehúzták a függönyt, a vezetőséghez közel álló alkalmazottak paródiába illő nyilatkozásbombázásba kezdtek, amiben megvédik a vezetőséget. És kijelentik, hogy a kultúra mindenek előtt. És kijelentenek még pár dolgot, aminek semmi köze a témához, de nagyon jól szól. Például azt, hogy szenzációhajhász a sajtó. És ripacsok a színészek, és szekus minden igazgató. Jaj, bocsánat, ez utóbbi közhelyeket nem írták bele, kifelejtették.

Hab a tortán: elítélik a névtelenül panaszkodó alkalmazottakat. Amivel nem is lenne baj, csakhogy a névtelenséget elítélő közleményt többek között 21 névtelen aláíró írja alá. Ha lehet aláírásnak nevezni azt, amikor az ember nem írja oda a nevét.

Ehhez kell igazán nagy talpnyalói bátorság: névtelen aláírással számonkérni a névtelen panaszkodók névtelenségét. Igazi hőstett. A 21 névtelen hős nevének emlékét márványtábla fogja őrizni az opera előcsarnokában, melyet minden évben megkoszorúznak a hősök napján.

Nyitókép: Egyed Ufó Zoltán.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post Paródia? Nyílt levélben ítélik el a névtelenek a névteleneket appeared first on Átlátszó Erdély.

A jelenleg rendelkezésre álló információk alapján nem könnyű összerakni, hogyan történhetett meg az, hogy a Kolozsvári Magyar Opera, majd a nagyrészt ugyanazon épületben működő Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatában sokan megfertőződtek.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

Bár már szeptember végén tudni lehetett, hogy a Kolozsvári Magyar Opera társulatának legalább egy tagja megbetegedett, és mások is jelezték, hogy nem érzik jól magukat, október 3-án megtartották a Varázsfuvola bemutatóját, majd másnap, október 4-én a második szereposztással újból játszották ezt a Mozart-operát.

A 250 főből álló társulat 100 tagja tette ki magát a fertőzésnek ezen a hétvégén, azóta pedig dominó-effektus szerűen jelentkeznek a tünetek az alkalmazottaknál.

Az, hogy az opera vezetősége ennyire nagyvonalúan kezelte a helyzetet, annak a fényében is érthetetlen, hogy a koronavírus elsősorban a tüdőt támadja meg, emiatt az énekesek számára fokozott veszélyt jelent. Egy koronavírus okozta légúti szövődmény akár énekesi karrierjüket is derékba törheti.

Nem túlzás a 30 fertőzöttről szóló értesülés

Hétfőn még kiugróan magasnak tűnt a 30 fertőzöttről szóló lapértesülés, tegnap délután az opera igazgatója, Szép Gyula kénytelen volt elismerni, hogy ez a szám valósnak tűnik.

Miközben az opera társulata október 5-től szabadságra ment, az operával nagyrészt azonos tereket használó Kolozsvári Állami Magyar Színház próbái további három napig, október 7-ig folytatódtak. A társulat 30 tagja a Hegedűs a háztetőn című musical felújításán dolgozott.

És bár a színház vezetősége arra utasította a színészeket, hogy maszkban énekeljenek, nem tudni, hogy ezt betartották-e. A próbák csak akkor maradtak félbe, amikor kiderült, hogy a társulat egy tagjának pozitív lett a koronavírus-tesztje.

Hivatalos kommunikáció hiányában nagyrészt a társulatok névtelenséget kérő tagjai, vagy névtelen forrásokra hivatkozó sajtóanyagok alapján lehet rekonstruálni, mi történt. Az opera részéről Szép Gyula igazgató, a színház részéről Borsos Levente műszaki igazgató válaszolt kérdéseinkre.

[wp_ad_camp_1]

Az események kronológiája:

Szeptember 30., szerda este: a Kolozsvári Magyar Opera társulata egy tagjának koronavírus-fertőzésre utaló tünetei jelentkeznek, erről értesíti az iskolát, ahol tanít.

A Transindex értesülése szerint ez az alkalmazott az opera igazgatóságának is jelezte, hogy nem érez szagokat és ízeket. Annak ellenére, hogy ezek jellemző tünetei a koronavírus-fertőzésnek, a vezetőség nem állította le a próbafolyamatokat, nem halasztotta el az előadásokat, nem ellenőrizte, hogy történt-e fertőzés, de nem is jelezte az alkalmazottai felé, hogy fennáll a fertőzés gyanúja.

Október 3., szombat: a Varázsfuvola bemutatója a Kolozsvári Magyar Operában. Ekkor már (állítólag) a társulat 4 tagja fertőzött, illetve tünetekkel rendelkezik. Ezt egy olyan személy kommentelte, aki vélhetőleg a társulat tagja (a nickje alapján nem sikerült megtalálni, így ezt az információt nem tudtuk ellenőrizni). Egy másik, név nélkül nyilatkozó forrás szerint a bemutatón a társulat több tagja nem érezte jól magát – igaz, tüneteik inkább klasszikus megfázásra utaltak.

Szép Gyula, az opera igazgatója állítása szerint október 3-án, szombaton késő délután/este, a bemutató előtt szerzett tudomást az első pozitív koronavírus-tesztről a társulatban. A megfertőződött kolléga 4-5 nappal korábban volt bent utoljára, és nem vett részt a próbákon. Érdeklődésünkre az igazgató elmondta, addig a kollégák közül senki nem jelezte, hogy egészségügyi problémái lennének. Az épületet fertőtlenítik.

Október 4., vasárnap este: újra játsszák a Varázsfuvolát, a második szereposztással. Az előadásban a társulat száz tagja vett részt (az opera alkalmazottainak száma 250), a nézőszám a terem kapacitásának kevesebb mint fele volt. Este értesítik az alkalmazottakat, hogy hétfőtől kezdődően a tevékenység leáll, mindenki otthon gyakorolja az aktuális repertoárt (Update 18:00, 14.10.2020: korábban tévesen azt állítottuk hogy szabadságra küldték a társulatot, a hibát javítottuk). Az éjszaka folyamán újból fertőtlenítik az épületet.

Október 5., hétfő: a Covid-gyanú beigazolódik annál a munkatársnál, akinél szerdán jelentkeztek a tünetek. Értesítik a színház alkalmazottjait, akik részben ugyanazokat a tereket használják az opera dolgozóival. Update 18:00, 14.10.2020: a Varázsfuvola rendezője Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója, neki tehát minden információ rendelkezésére állhatott a koronavírus-fertőzésekről az opera társulatában.

Október 5.-7., hétfő-szerda: az opera további 4 alkalmazottjának lesz pozitív a tesztje. Közben a színházban hétfő reggeltől szerda délután 14 óráig tovább zajlanak a Hegedűs a háztetőn próbái. A zenés-táncos darabban a társulat nagy része, mintegy 30 színész szerepel.

A vezetőség kérése az volt, hogy mindenki maszkot viseljen a próbákon. „Nem álltunk rendőrként mindenki mellett, a felelősségtudatukban bízunk” – mondta kérdésünkre Borsos Levente műszaki igazgató.

Október 7., szerda dél: a színház műszaki személyzete egy tagjának, egy díszítőnek pozitív lett a tesztje. Leteszteltek 26 személyt (ez egy külföldi turné miatt be volt tervezve), akik közül további három alkalmazott lett pozitív. Erről csak másnap publikált közleményt a színház, bejelentve, hogy az október 9-24. közötti előadások elmaradnak.

[wp_ad_camp_2]

Október 8., csütörtök: a clujcultural.ro forrásokra hivatkozva megírja, hogy a Kolozsvári Magyar Opera kórusában, a zenekarban és a műszaki személyzet körében is van megbetegedés.

Október 9., péntek: Szép Gyula nyilvánosan is bejelenti, öt megbetegedés van az opera társulatában. Az opera Facebook-oldalán megjelenik egy közlemény, miszerint a járványügyi helyzetre való tekintettel az októberi előadások elmaradnak.

Pénteken a Kolozsvári Állami Magyar Színház egy újabb alkalmazottja lett pozitív, így jelenleg a társulat öt tagja koronavírusos.

Október 12., hétfő: 30 COVID-fertőzött van a Kolozsvári Magyar Operánál, állítja forrásokra hivatkozva a Ştiri de Cluj. Az opera igazgatója ezt nem erősíti meg: öt esetről tud, a többi munkatárs állapotáról nincsenek információi, mondta el egy interjúban.

Október 13., kedd délelőtt: a Közegészségügyi Hatóság (DSP) megkereste az igazgatót, és elkérte az intézmény alkalmazottainak névsorát, valamint személyi számát.

Délután Szép Gyula a Transindexnek úgy nyilatkozik, eddig 18 pozitív teszteredményről szóló e-mailt kapott, így valószínűleg igaz az, hogy 25-30 személy lehet koronavírussal fertőzött a Kolozsvári Magyar Operában, mert a már ismert 5 mellett az igazgatónak azóta a műszakisok közül is információi vannak fertőzöttekről.

Update 18:25 14.10.2020: Szabadi Péter, az opera irodalmi titkára cáfolta azt az állításunkat, hogy a hozzá befutott, koronavírusos megbetegedésekről szóló információkat nem továbbította az igazgatónak. Elmondta, az alkalmazottaknak a személyzeti osztállyal és az igazgatósággal kell közölniük ezt. Ő magánbeszélgetésekből értesült arról, hogy 20-30 fertőzött lehet, illetve hárman küldtek neki hivatalos értesítést.

Október 14., szerda reggel: a társulat egy újabb tagja értesítette Szép Gyula igazgatót arról, hogy koronavírusos.

A Varázsfuvola bemutatója Tompa Gábor rendezésében. Fotó: Szabadi Péter

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post Így vált koronavírus-góccá a Kolozsvári Magyar Opera appeared first on Átlátszó Erdély.

Simon András nagybaconi polgármester, Sallai Imre nagysármási alpolgármester mellett egy harmadik RMDSZ-tisztségviselő neve is megtalálható a Securitatéval történt együttműködést kimondó bírói ítéletek listáján, melyet a CNSAS, a Szekuritate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács tett közzé a honlapján.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

Szép Gyula, az RMDSZ egykori művelődési és egyházügyi ügyvezető alelnöke jelenleg a Szövetségi Etikai és Fegyelmi Bizottság (SZEFB) tagja. Épp abban a bizottságban ül, melynek feladata a Szövetség bármely szintjén felmerülő etikai problémák kivizsgálása.

Az RMDSZ alapszabályzata 116. cikkelyének b) pontja világosan fogalmaz: összeférhetetlenségnek számít, és így az RMDSZ-ben nem viselhet tisztséget az, aki a Temesvári Nyilatkozat 8. pontjának a hatálya alá esik.

És noha a Temesvári Nyilatkozat csak kommunista aktivistákról és Securitate-tisztekről beszél, a Maros megyei RMDSZ nemrég így nyilatkozott a besúgó Sallai Imre kapcsán:

„az RMDSZ nem támogat és nem jelöltet olyan személyt, aki 1989 előtt együttműködött a titkosszolgálatokkal”.

[irp posts=”30027″ name=”Besúgó az RMDSZ nagysármási listavezetője”]

Az RMDSZ-elnökök tudtak a múltjáról

Úgy Markó Béla, mint a jelenlegi szövetségi elnök, Kelemen Hunor számára jelezte, hogy annak idején „hívogatták” – nyilatkozta az Átlátszó Erdélynek Szép Gyula. Hangsúlyozta, hogy nem tartja magát besúgónak, és hogy az RMDSZ Művelődési és Egyházügyi Főosztályán betöltött ügyvezető alelnöki tisztségéről még az ítélet megszületése előtt lemondott.

“Szép Gyula 2011 óta nem tölt be vezetői tisztséget az RMDSZ-ben. Amióta Kelemen Hunor az RMDSZ elnöke, Szép Gyula semmilyen olyan választott vagy kinevezett politikai tisztséget nem töltött be, amelyhez szükséges lett volna a saját felelősségre tett nyilatkozat arra vonatkozóan, hogy együttműködött-e vagy sem a politikai rendőrséggel. Az RMDSZ nem nyomozó hatóság, és kapacitása sincs arra, hogy mindenkinek a múltját kivizsgálja” – nyilatkozott megkeresésünkre Hegedüs Csilla, az RMDSZ szóvivője, hozzátéve, a Szövetségi Etikai és Fegyelmi Bizottsága tagjának lenni nem politikai tisztség.

[wp_ad_camp_1]

Bár közvetlen politikai tisztsége jelenleg valóban nincsen, a Szövetségi Etikai és Fegyelmi Bizottság mellett Szép Gyula több RMDSZ-hez köthető – és RMDSZ által finanszírozott – civil szervezet vezetésében vesz részt.

Például az RMDSZ által kezelt kormánytámogatásokat kiosztó Communitas Alapítvány alelnöke, a Communitas Művelődés Szaktestületének elnöke, továbbá az RMDSZ televízióját, az ETV-t működtető Janovics Jenő Alapítvány elnöke.

Emellett 2010 óta a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója. Számos erdélyi magyar művelődési szervezetben tölt be vezető funkciót, művelődésszervező tevékenységéért egy sor díjat és kitüntetést kapott.

[irp posts=”29852″ name=”Ex-milicista a polgármestere? Az RMDSZ diszkréten félrenéz”]

Baptista kollégájának a levelezéséről jelentett

Cikkünk publikálása idején csak a Bukaresti Fellebbviteli Bíróság 2013-ban született ítéletének az indoklása áll rendelkezésünkre, mely kimondja: Szép Gyula együttműködött a Securitatéval.

A dokumentumból az derül ki, hogy a Gheorghe Dima Zeneakadémia Muzikológiai és Zeneszerzési Fakultásának pedagógia szakán tanuló egyetemistaként írta alá a beszervezési nyilatkozatot 1976-ban. (Az indoklásban ugyan 1986 szerepel, de a kontextusból és Szép önéletrajzából egyértelműen kiderül, hogy az elírás.) Azt a feladatot kapta, hogy „Suciu” álnéven jelentsen az akadémián tanuló „nacionalista elemekről”.

> Az ítélet indoklása megtekinthető itt >>

Az indoklás szerint több ízben jelentett egy baptista felekezethez tartozó egyetemista kollégájáról, akiről azt írta, hogy vallási hovatartozásából „nem csinált titkot”. Miután utasítást kapott arra, hogy több információt szerezzen, Szép egy alkalommal úgy tett, mintha aludna, titokban azonban megfigyelte, amint a lány levelet ír szüleinek, és jelentette, hogy az írás minden mondatában előfordultak vallásos kifejezések.

Később „ellenséges” magatartása miatt megfigyelték

Beszámolt arról is, hogy egy ízben a baptisták államhoz való viszonyáról beszélgettek, megjegyezve, hogy „a baptista egyház hozzáállása nem megfelelő”, mivel egykedvűen szemlélik az állam sorsát. Egy másik jelentése arról szólt, hogy egy kollégája a romániai társadalmi-gazdasági helyzetet Nyugathoz hasonlította. Ez a jelentés indokot szolgáltatott ara, hogy kollégáját ne engedjék turnézni Olaszországban, Franciaországban és Belgiumban.

[wp_ad_camp_2]

Később azonban nem működött együtt a Securitate-tiszttel abban az iskolában, ahova kihelyezték, így 1979-ben informátorként lemondtak róla és 1982-től megfigyelték, mivel az állammal szemben ellenséges magatartást tanúsított. Súlyosbító körülmény volt kapcsolata egy nemkívánatos személynek nyilvánított magyarországi etnográfus hölggyel.

Szép Gyula teljes iratcsomójának a megtekintését nemrég kérvényeztük, azt jóváhagyta a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS). Időpontunk november végére szól, így a jövőben jelentkezünk részletes beszámolóval Szép Gyula és a Securitate viszonyáról.

A nyitóképen Szép Gyula szerepel, forrás: YouTube

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post Baptista diáktársáról jelentett a Securitaténak, most az RMDSZ Etikai Bizottságában ül appeared first on Átlátszó Erdély.