A fejlesztőintézmények falain kívüli programok, mint amilyen az étteremlátogatás is, arra ösztönzik a fogyatékkal élőket, hogy nyissanak a külvilág felé, de az is fontos bennük, hogy a gyerekeknek ne egyedül kelljen megélniük, ha megbámulják őket az utcán, egy pizzázóban, vonaton, színházban ‒ részletezte Berszán a program koncepcióját.
„Amikor először jöttünk haza táborból a játszóházas csoporttal, az egész busz sírt, olyan megrázó volt. Annyira jó volt a fiataloknak kilépni a megszokott közegből. A sofőr hátraszólt, hogy ne csináljuk ezt vele, mert mindjárt ő is sír, és nem bír vezetni” ‒ emlékszik vissza derűsen első táboraik egyikére a szakember.
A buszvállalat akkori igazgatója is jelezte, milyen nagy hatással van a sofőrökre, hogy megismerkednek fogyatékos gyerekekkel, családjaikkal: harcoltak, hogy ki vigye a csoportot a táborba, mesélte az igazgató. „Átalakította őket is a tábor egy hete, amit velünk töltöttek. A program elején húzódoztak tőlünk, unatkoztak, aztán szóba álltak a szülőkkel, végül ők is részt vettek mindenben. Volt, aki az elején csak állt a busz ajtajában, féltette a járművet, viszont  mire hazafelé indultunk, már a csapat része volt. Olyan sofőr is volt, aki évekkel később is üzent, írt a gyerekeknek, vagy aki elhozta a feleségét és a gyerekét is a táborba” ‒ idézte fel az élmény kölcsönösen megerősítő hatását Berszán.
Időszakos programjaikban az Életfa Egyesület udvara szintén nagyon fontos, mert sokan tömbházban élnek, és kevés időt töltenek a négy falon kívül: a szabadban kiscsoportos, kézműves, játékos tevékenységeket is folytatnak, és sütögetni is tudnak.

A Bethánia akkori szakmai csoportjának hatékonyságát mutatta, hogy szerte Erdélyből szakemberek, szülők, pedagógusok fordultak hozzájuk tanácsért, fejlesztési tervekért. Olyan új módszereket is itt próbáltak ki először, mint a video home tréning: nehezen működő helyzetet vettek fel videóra, és a szülővel, gyógypedagógussal közösen elemezték, hogy mi lehet a gond, majd megoldást kerestek rá, emlékszik vissza a szakember.
Itt indult az Inkluzív játszóház
A játszóház ötlete 2006-ben abból a felismerésből bontakozott ki, hogy nem elég a központ falain belül dolgozni, nyitni kell a külvilág felé is, mert még mindig sokan megdöbbentek, ha fogyatékkal élő embert láttak az utcán, közintézményben, meséli Berszán.
„Kezdetben a fogyatékos gyermekek fejlesztő központjába hívtuk be a gyerekeket, egyetemistákat és vonzó volt, mert nagyon vagány holland játékaink voltak, az udvaron és benti teremben is lehetett játszani. Eleinte havonta szerveztük meg a közös alkalmat: a napi foglalkozás után még egy-két órát bent maradtak a gyerekek, és  családjukból, szomszédjukból is jöttek, az intézmény alkalmazottainak a gyerekei is csatlakoztak. Egyetemisták is segítettek, hiszen a szociális munkát csak konkrétan lehet tanítani, gyakorolva” ‒ mesélte.
A foglalkozások egyik része szervezett volt (közös játék, uzsonna), a másik pedig teret hagyott a spontán találkozásnak, ismerkedésnek, hiszen ez természetes körülmények között is időbe telik, nem lehet erőltetni.
A közös játék már több mint egy évtizede folyik, viszont a körülmények sokat változtak: a Bethánia megszűnt fogyatékkal élő gyerekeket fejlesztő központként működni. A játszóház viszont túlélte a változást: előbb a Csemete óvodában, majd az Életfánál is kapott helyet.
Fogyatékos gyerekek számára kialakított intézményből elit óvoda
Ma hiába keressük az 1992-ben alapított Bethánia fejlesztő központot, ahol holland támogatással hatvan speciális igényű gyermek fejlesztése folyt napi rendszerességgel és ahol több évfolyamnyni szociális munkás, gyógypedagógus szerzett kiváló felkészültséget, amelyet azóta is a közösség javára fordítanak.
„15 éves működés után jött egy igazgatónő, aki átszervezte az intézményt, és elit óvodát csinált belőle, a hat speciális csoportból egy maradt meg. Olyan munkacsapatot épített le, amely Erdély szerte a legjobb volt, akikhez más megyékből is bejöttek szülők, szakemberek” ‒ emlékszik vissza Berszán a jól működő intézmény érthetetlen felszámolására.
Bár a szakemberek közül senki sem maradt munka nélkül, az összekovácsolódott közösség megszűnt: „A legnagyobb vesztesek nyilván a gyerekek és családjaik voltak, akik új befogadó intézményeket kellett találjanak. Akkor nyitott egy nagyot a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolája, és nem csak nagyothalló gyerekeket vettek fel, hanem másféle speciális igényű gyerekeket is. A hagyományos óvodákban is elkezdtek integráltan felvenni gyerekeket, voltak, akiket kisegítő iskolák vagy a bácsi mozgássérültek iskolája, a Transilvania fogadott be.”
Az alapítványi fejlesztő intézmény felszámolás megviselte az addig oda járó családokat és ott dolgozó szakembereket is. A szülők kérésére folytatták az Inkluzív játszóházat, amely egyben tudta tartani a kis közösség egy részét.
A látszatinklúziónál fontosabb a közösséghez tartozás
„Szomorúan felelte, hogy ott tanul, ahol olyan gyerekek vannak, mint ő, pedig kitűnő minősítést kapott, amit azelőtt nem sikerült. Annyira sóvárgott, hogy jó jegyet kapjon, barátai legyenek, de az állami iskola nem tudta meglépni az inklúziót” ‒ meséli egy fizikai fogyatékkal élő gyerek iskolai inklúziójának kétélű történetét Berszán Lídia. Bár félévvel az iskolakezdés előtt egyeztettek a tanítónénivel, az édesapa átalakította az iskolában a mosdót és a gyerek asztalát, hogy kerekesszékkel is megközelíthető legyen, végül egy harmadévnyi próbálkozás után mégis sikertelen volt a normál iskolába való integráció.
„Azt hiszem, hogy a mi társadalmunk semmilyen tekintetben nincs felkészülve az inklúzióra, de valahol el kell kezdeni” ‒ értékeli a helyzetet. Úgy látja, sok szülő fél válaszolni gyerekei kérdéseire, ha sajátos nevelési igényről van szó. Így történhetett meg, hogy felrótták, kedvezésként értelmezték, hogy a gyerek, aki alig tudta megfogni a ceruzát, laptopon írhatta meg a házi feladatot: „Hogy mondja a gyerekének, hogy kézzel írjon, micsoda kedvezés” ‒ idézi fel a felháborodott szülő panaszát, akinek nehezére esett együttérezni egy fogyatékos gyermekkel.

Az inklúzió sikere soktényezős: elsősorban a gyerektől függ, hogy akar-e, képes-e, vágyik-e rá. „Vannak gyerekek, akiknek fogyatékosságuknál vagy személyiségüknél fogva elég, ha sorstársaikkal vannak integrálva, járnak egy klubba, ahol ismerik egymást, vannak barátaik, közös élményeik. A következő fokozat, hogy a kortásaik közé is integrálódjanak. Az is az akadályok közé tartozik, hogy az intézmények szintjén gyakran borzasztó nagy terhet tesznek a gyermekre, a családra és a pedagógusra is” ‒ értékeli a szakember.
„Nagyon jó lenne óvodában elkezdeni az inkluzív nevelést, mert ott még az egymás megszokása a tét, mellette viheti a szülő fejlesztésre is a gyermeket” ‒ véli a szakember, aki szerint a hatékonyság a kulcskérdés: ha a gyermek nem tud tanulni, fejlődni az inklúzió kudarca miatt, vagy még szenved is tőle, akkor annak nincs értelme.

The post A buszsofőröket is megríkatja, amikor a fogyatékkal élő gyerekek kilépnek a világba appeared first on Átlátszó Erdély.

A Budvár utca kanyarában álló négy, kétszintes tömbházban a legfrissebb adatok szerint 501 ember él, akik közül 491 roma nemzetiségű. A romos állagú tömbházak a város felől érkezve csak a kitartó érdeklődőnek mutatják magukat, hiszen előbb lakóházakat, majd a fejlődő ipari zónát kell elhagyni, hogy végül a kanyarnál befordulva feltűnjenek az épületek.

Amikor odaérek, már délután van: sokan kint ülnek az utcán, a kocsma környékén, a gyerekek lomokat gyűjtögetnek játékhoz, egy kissrác pedig pórázra kötött kutya után lohol. „Ne kínozzad, te!” – hallom a távolból, ahogy többen rendre utasítják.

Leskó Barbara, a Gyulafehérvári Caritas székelyudvarhelyi romaprogramjának szakmai irányítója a helyi szociális központban vár, ahonnan majd elkísér a helyi szegregált roma iskolában tartott Caritas-foglalkozásra is. Kevés pénz és sok igyekezet – ez látszik a szociális központ felszereltségén, amely ugyanolyan tömbházban működik, amilyenben a budvári romák élnek, csak jobb állapotban van.

Konferencia a székelyek fővárosában

A székelyföldi romák többsége szűkös körülmények között él, és bár általában alig pár kilométer választja el őket a települések központjától, nagyon ritkák a találkozási lehetőségek. Mintha párhuzamos világokban élnénk: miközben a feléjük történő nyitásról alig hallani, kiszolgáltatottságukról, szegényes életkörülményeikről gyakran látni döbbenetes képeket.
A székelyföldi konferencián olyan sikeres romaprogramokat mutattak be, amelyek a helyi hátrányos helyzetű csoportokkal együttműködő szakembereket megerősítik abban, és a többségi társadalom felé is közvetítik, hogy vannak működő módszerek, érdemes dolgozni, mert lehet változást elérni.
A három megcélzott megyéből tíz állami intézmény igazgatója, öt szociális inspektor, harminc pedagógus, hét iskolai mediátor, öt gyermekvédelmi szakember és négy pszichológus vett részt. A rendezvényt a United Networks projekt keretében a Gyulafehérvári Caritas – Szociális Gondozás szervezte, partnereként a helyi önkormányzat is beszállt.
A Caritas 2015 – 2017. között indított United Networks nevű projektje (integrált kezdeményezés hátrányos helyzetű közösségek felzárkóztatásáért) három megye (Hargita, Kovászna, Maros), huszonegy települését vonta be a szociális kirekesztés veszélyeinek feltérképezésébe és hálózatépítésbe. Ennek a munkának a folytatásaként valósulhatott meg az udvarhelyi konferencia is.

A székelyföldi feszült hangulat, a hátrányos helyzetűekkel szembeni néha csak előítéletes, máskor tettlegességig fajuló kirekesztés olyan tragikus etnikumközi konfliktusokban csúcsosodott ki, mint a csíkszentmártoni eset, ahol villákkal, fejszékkel űzték ki viskóikból a roma helybélieket (Hargita megye, 2009), a gyergyószentmiklósi gyújtogatás (Hargita megye, 2016), a kecseti traktoros házrombolás (Hargita megye, 2017), de ide sorolhatjuk azt is, hogy a szotyoriak elutasították, hogy településükön árva vagy elhagyott gyermekek számára befogadó otthon épüljön. Arra hivatkoztak, hogy az intézetbeli tinédzserek ártanának a fiataljaiknak (Kovászna megye, 2018).
„Nem szavazatgyűjtő munka a szegények segítése” – fogalmazott a konferencia egyik meghívottja, L. Ritók Nóra. És valóban: a romák szociális helyzetének javítására irányuló kezdetleges törekvéseket a többségi társadalom egyes tagjainak előítéletekre épülő erős ellenállása árnyékolja be.
Ennek a feszült, konfliktusokkal terhelt viszonynak a javításában az sem segít, hogy sokkal nagyobb a sajtóvisszhangja egy negatív hírnek, mint a közösségi kis sikereknek, így ezek gyakran el is sikkadnak. A Caritas udvarhelyi romaprogramjának felelőse, Leskó Barbara a Romák vertek sajtósokat című cikk sikerét idézi fel (amely valójában egy focibajnokságról számolt be), szemben azzal az írással, ami arról szólt, hogy a cigánytelepen élő felnőttek írni-olvasni tanulnak.

„A nyomor és a szegénység a társadalom szervi betegsége, amit látszatintézkedésekkel éppúgy nem lehet meggyógyítani, mint a test nyavalyáit babonás ráolvasásokkal” – idézte a Gyulafehérvári Caritas Szociális Gondozás Ágazatának igazgatója, Ludescher László Révay József piarista tanárt. A szegénységben élők lehetőségeinek javítása rázós és megosztó téma, de ezernyi „szakértője” van, többen értenek hozzá, mint a focihoz, véli Ludescher: „leegyszerűsítik, tudják a tutit, hogy csak dolgozni kell és iskolába járni.” Ezek egyszerű, de rossz válaszok, fogalmazott.

A sikertelenség oka, hogy mind a politikusok, mind a többség gyors eredményeket vár, holott több generáción keresztül kialakult állapotot nem lehet egyetlen választási ciklusban helyreállítani. „Olyan, mint a forró krumpli, sokáig senki sem szereti a kezében tartani” – magyarázta L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány igazgatója, hogy miért nem érdemes állami szintű beavatkozásra várni, miért kell helyben lépni.
Egy csírázó összefogás jele lehet, hogy Székelyudvarhely MPP-s alpolgármestere végig jelen volt a konferencián, ahogy Bíró Barna Botond, Hargita megye tanácsának RMDSZ-es alelnöke sem maradt távol.

Tévhitek az együttműködésről a romákkal

A United Networks tagjai korábban tanulmányúton vettek részt, a meghívott civil szervezetek némelyikét látogatták meg. „Annyira tanulságos volt a tanulmányút, hogy úgy éreztük, minél több hazai döntéshozóval és fejlesztő szakemberrel szeretnénk megosztani a látottakat” – fogalmazott az egyik szervező.
Az előadást tartó szakemberek húsz-harminc évnyi tapasztalatukról, leküzdött akadályokról, újrakezdésről, bevált módszerekről, kis és nagy települések szegregáltan élő roma közösségeiben elért eredményekről beszéltek: kis lépésektől, mint a közös iskolai ebéd terített asztalnál az olyan megvalósításokig, mint a pécsi Martin Luther King Kollégium tehetséggondozó, ahonnan roma gyerekek a város különböző felsőtagozatú iskoláiba járhatnak.
Személyes tapasztalataik megosztásával számos tévhitre mutattak rá. Például arra, hogy a civil szervezetek nem adományosztással támogatják a szegénységben élőket, hogy generációk óta felhalmozódó hátrányt nem lehet egy-két év alatt lenullázni, hogy nem csak a gyerekeknek érdemes segíteni, mert a felnőttek is képesek változni, hogy az érintettekkel való sikeres kommunikáció nem azt jelenti, hogy elmondjuk, mi fog történni velük, hanem az, hogy meghallgatjuk, mire van szükségük.

Ellentmondó lépéseket tesz a székelyudvarhelyi vezetés

Az udvarhelyi szegregált iskolát éppen most hozzák létre egy állami intézmény részeként. Úgy kezdődött, hogy két éve a budvári szociális központból új helyre költöztették az óvodás és kisiskolás csoportokat, majd elkezdték létrehozni a felsőbb osztályokat is, miközben Udvarhely 2015-2020-as városfejlesztési tervében még erősségként említik, hogy ötödiktől a roma gyerekek együtt tanulhatnak a magyar gyerekekkel. Most ötödik és hatodik működik, de úgy tűnik, az a terv, hogy minden cigány gyereket ebben az alintézményben helyezzenek el
„Mindenki, aki megbukott a városi tanintézményben, ide került. Hetedik osztály még nem indult” – meséli Leskó. Szakemberként nem tudja elfogadni a szegregált oktatást, de megérti az iskola igazgatóját is, hiszen az „iskola is kiszolgáltatott amiatt, hogy a szülők egy cigány származású osztálytársat nem fogadnak el, inkább más iskolába viszik a gyermeküket”.
– És ha minden iskolában lenne cigány gyermek? – kérdezem.
– De nincs – feleli.
„Szenzációs pedagógusokat lehetne képezni, ha láthatnák, hogyan működik egy integrált oktatási intézmény, hogy képes a lehetetlennek tűnő munkát megvalósítani” – véli Leskó.

Az oktatási rendszer nem ismeri el, ha egy pedagógus hátrányos helyzetű gyerekkel ér el eredményt, megtanítja írni-olvasni, fejleszti a készségeit. Olyan pedagógiai munka, amiért nem jár ma dicséret. „A pedagógusokat a versenyek, versenyeken elért eredmények alapján értékelik, és ez a pedagógusok között is feszültséget vált ki” – érvel.

Mikor lesz a budvári Megasztár?

A Budvár-telepen élő gyermekek számára kialakított iskola a Babes-Bolyai Tudományegyetem udvarhelyi tagozata mögött van, egy valamikori szakiskola harmadik emeletén. Tágas, őszbe öltözött udvar, elhagyottnak tűnő épület, lezárt folyosók: így lehet eljutni az egyébként barátságosan berendezett osztálytermekig.
Amikor az udvarra érünk, apró gyerekek hada támadja le a Caritas-program koordinátorát:
„Mikor lesz a Megasztár, mi is mehetünk?” – faggatják a közelgő versenyről, amely láthatóan izgatja a kicsiket, és motiválja is őket a részvételre. A délutáni foglalkozást vezetőkkel nehezen lehet néhány szót váltani a szabadban, minden percben adódik megoldani való összetűzés a gyerekek között.
„Maga hány éves? Hogy hívják? Milyen szép neve van! Isten éltesse!” – áll szóba velem nagy komolyan az egyik rózsaszínbe öltözött kislány. Aztán már mutatja is be a családját: „az a kislány és az, és az a fiú. Ők a testvéreim, úgy szeretem őket.” – ha nem édestestvérei, ahogy mondja, gondolom, féltestvérek. Aztán elmagyarázza, hogy rosszul látom, ők unokatestvérek. És mesél tovább, hogyan választotta az apja a családja helyett az anyját, de aztán már a kedves nagyiról beszél.
Nincs megállás egy percre sem, csak a teremben nyugszik meg a hangulat, amikor mindenki megkapja a foglalkozás előtti ebédet.

Ahogy visszaérünk a szegregátumba, lassan érkeznek a „nagy fiúk” a délutáni foglalkozásra: komolyan játszanak. Nem házi feladatot oldanak, hanem készségfejlesztő játékokkal észrevétlenül tanulnak: monopoliznak, számolnak, stratégiáznak. Egy tetovált karú, nagyobb fiú, aki kicsit késik, a fiatalabbakkal kerül egy csoportba – ő lesz a játékvezető, felelősen írja az eredményeket. Nézem, ahogy a kis zöld falú, sötét, szegényes teremben a nyolc srác  figyelmesen, játszva tanul: nem tudom, miért nem elég ez ahhoz, hogy elhiggyük, meg lehet csinálni.

Egykor diákja volt, ma a főnöke

„Amit megvalósítottunk Pécsen, elképzelhetetlen Miskolcon” – árnyalta a konferencián a dr. Ámbrédkar Gimnáziumot és a Martin Luther Kollégiumot képviselő Derdák Tibor azokat a sajátosságokat, amelyek a különböző szegregált közösségek között kialakulnak a település gazdasági, szociális helyzetétől függően. Miskolcon hatalmas nehézipar dőlt össze, amely máig hatással van a térségre: számos olyan szegény iskola van a környéken, ahová szinte csak roma gyerekek járnak. Ez másféle kihívás, mint a pécsi terep, amely egy fejlődő város, Európa kulturális fővárosa is volt.
„Ma nem divatos szolidárisnak lenni” – fogalmaz Orsós János roma tanár, akit Derdák egy dokumentumfilm-részlettel idéz meg a konferencián:

„Van, aki valaha diákom volt, ma a főnököm” – meséli Derdák, és ezzel talán a lehető legérzékletesebben mutat rá munkájuk eredményeire. Nem ő az egyetlen a konferencián, aki úgy gondolja, hogy a roma közösség bekapcsolódása a közös munkába elengedhetetlen ahhoz, hogy saját sorsuk irányításának tudatában lévő, döntő- és cselekvőképes állampolgárokként élhessenek.

„Mégis hová fognak önök innen kilakoltatni?”

A kérdésre már a kolozsvári PataCluj (Patarét és Kolozsvár nevének összevonása) projekt bemutatói emlékeztek annak illusztrálásaként, mennyire nehéz a szegregációban élők számára, hogy saját életükre úgy tekintsenek, mint amit maguk alakíthatnak.

Nun András, az Autonómia Alapítvány igazgatója is kitért a szakemberek által tanult tehetetlenségnek nevezett pszichológiai folyamatra, amelynek lényege, hogy sorozatos negatív események hatására az egyén feladja a küzdelmet, elveszíti az önmagába vetett hitét, hogy bármit is érdemes tenni. Ezt a folyamatot nagyon nehéz visszafordítani, az önbecsülés újraépítése szükséges hozzá. A  függőségi viszonyok fenntartásával – azzal, hogy gyerekként kezeljük a hátrányos helyzetűeket ahelyett, hogy komolyan vennénk őket, hogy adományokat adunk nekik – nem megvalósítható a tisztességes együttműködés – fogalmaz Nun.
A legtöbb romaprogram gyenge pontja, hogy hiányzik belőle az egyeztetés az érintett közösséggel. Nem könnyű kérdés, de a tapasztalatok azt mutatják, megkerülhetetlen. A székelyudvarhelyi roma közösségeket azok hangadóival folytatott beszélgetéssel vonták be, hogy az ő következtetéseiket is beépíthessék a 2017-ben elkészített, 2018-2020-ra vonatkozó szociális stratégiába.

„Szülők és gyermekek egyaránt védett és támogatott közegben merik elmondani a véleményüket” – válaszol a helyi szociális szakember a kérdésre, miért nem álltak ki a véleményük mellett a telepi szülők, akik ellenzik a szegregált iskolát. „Nagyon félnek a konfliktusoktól, a következményektől. Mi lesz, ha ezt az iskolát is bezárják? Vagy ha a véleményük miatt megbüntetik őket valamilyen módon?” – mutatott rá Leskó.

A budváriak lakáshelyzetük miatt is kiszolgáltatottak, hiszen a tömbházak közül, amelyekben élnek, kettő életveszélyessé vált, a felújításukkal pedig az is együtt jár, hogy a lakcímmel nem rendelkezőket kilakoltathatják. Az alpolgármester júliusban a helyszínen megjegyezte: „Már most azt ajánlom, hogy keressenek új lakhelyet, akik illegálisan költöztek be a lakrészekbe, csak úgy önkényesen, papírok nélkül elfoglalva egy-egy helyiséget. Persze azok is gondolkodhatnak ezen, akik legálisan vannak itt, és van hová menniük. Ez biztonsági szempontból is fontos.”
A város fejlesztési stratégiája ugyanakkor világosan mutatja, hogy a település legnagyobb gettójában élők több mint nyolcvan százaléka nem legálisan lakik a tömbházakban, így egy lehetséges kilakoltatás akár négyszáz embert is érinthet.

A sötét szegénység

„Nem tudom, hogy ez a térkép a lakhatási vagy az iskolai szegénységet mutatja, vagy a szegregátumok számát, de a sötét részek a szegénységet jelölik” – mutatta Magyarország térképét, rajta fehérebb, szürkébb és egészen sötét részekkel L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány igazgatója, a Nyomor széle blog szerzője. Úgy véli, a folyamatosan növekvő szegénységi mutatókra oda kellene figyelni.

„Soha nem beszélünk a romákról a romák nélkül” – mondta. Nem elég a jó iskola, a magas szintű oktatás, ha az otthoni közeg, a társadalom visszajelzése nem erősíti meg az iskolában tanultakat, vagy az egyik tanár a másik tanár munkáját porig rombolja. Ezért előfeltétel a család, a különböző állami intézmények, a civil szervezetek együttműködése – véli a szakember.
A Berettyóújfalu környékén hat telepen folyó projekt igazgatója elmondta, az iskola utáni foglalkozásokon, a tanodában nem házi feladatokat oldanak, nem az iskola dolgát végzik el, hanem készségfejlesztést végeznek, hogy így egészítsék ki az iskolai munkát. „Az iskolapedagógus, aki féltékeny a tanoda pedagógusára, el kell gondolkodjon, hogy miért szeret a gyermek a tanodába járni” – érvelt a különböző civil és állami szervek együttműködése mellett L. Ritók.
Az Igazgyöngy Alapítvány fejlesztő támogatását az állandó iskolalátogatás feltételéhez köti: egyáltalán nem úgy, mint a román állam, amelyik ad ugyan szociális segélyt, de ezzel párhuzamosan nem működik együtt a hátrányos helyzetű közösségekkel, nem figyel a valós igényeikre, hogy megtanulhassanak kilépni a nyomorból. A büntetés logikája pedig, hogy attól a kevéstől is megfosztjuk őket, amijük van, nem működik a nincstelenséggel szemben.
Az együttműködés, a kölcsönös megértés alapvető fontosságú azok között, akik segíteni akarnak. „Az állami rendszerben dolgozók nem gonoszak, hanem kiégettek” – mutat rá L. Ritók arra, hogy sikerélmények nélkül, leszűkült lehetőségek között mennyire kilátástalan a szociális munka.

Az állami intézmények, a civilek és a közösség akkor tud együttműködni, ha egy nyelvet beszélnek, és tisztázzák az alapfogalmakat. Annak is meg kell értenie, hogy miről döntenek, akiről szó van. Épp ezért az Igazgyöngy Alapítvány munkájában alapelvnek számít, hogy:

• nem létezik „cigánybarát rendőrség”, hiszen ez az intézmény csak bűncselekmények kapcsán találkozik a közösséggel, nincsen ahogy barátok legyenek [Romániában ilyen fogalom szóba sem jön – szerk. megj.];
• az iskolában, ünnepeken ne maradjanak ki a gyermekek az élményekből szegénységük miatt;
• az iskola és a család között kapcsolatot kell fenntartani, „utána kell menni a gyermeknek”;
• támogatja a jogkövető magatartást, együttműködik a rendőrséggel a kiskorú prostitúció, a droghasználat, az uzsora megszüntetése érdekében;
• civilként rangsorolhatja a bűncselekményeket: a falopás nem olyan bűn, mint a drog, az uzsora vagy a futtatás, hiszen ha nincs tüzelő, elvehetik a családtól a gyermeket.

Ahol az élet a szemét körül forog

Az együttműködést az érintett közösséggel és annak aktív részvételét a PataCluj projekt két szakembere mutatta be lépésről lépésre. Patarét Kolozsvár metropolisz övezetében, hatalmas szeméthegyek lábánál húzódó szegregátum, ahol néhányan egyenesen a szeméthegy tetején élnek. A megközelítőleg 1500 pataréti ember felét a kolozsvári önkormányzat sorozatos kilakoltatásokkal juttatta ide, közülük sokan hulladékgyűjtésből, válogatásból élnek.
A 2014-2017. között zajlott PataCluj feltevése az volt, hogy a lakhatási problémák megoldása javít az érintettek oktatási, egészségügyi és munkaerőpiaci helyzetén is – számoltak be a projekt menedzserei.
A pataréti életbe és az ott megvalósított szociális munkába Pepe (Alex Fekete) vezette be a konferencia résztvevőit – nem személyesen, hanem a projektről készült kisfilmben. Őt szociális lakásból lakoltatták ki Patarétre, később maga is dolgozott a PataCluj projektben.

A részvételi beavatkozás hatékonysága az alapos, ezért lassú munkán alapul. Adorjáni Júlia és Tonk Gabriella elmondta, hogy a közösség bizalmának elnyerése volt a leghosszabb folyamat. Saját kirekesztettségük tudatosítása az érintettekben feltépi a sebeket, a felszínre jövő frusztrációk megbeszélésének időt és teret kell adni.
A projektben 35 szociális lakást adtak át a helyiekkel egyeztetett kritériumok alapján, közösen készülve a szeméttelep mellőli elköltözés kihívásaira. A PataCluj célja nem az volt, hogy átvegye az állam szerepét, és integrálja a patarétieket, hanem hogy olyan módszert dolgozzon ki, amelyet aztán az önkormányzatok is átvehetnek. Átvehetnék, ha akarnák.
A 35 elköltözött család közül egy tért vissza Patarétre, a többiek beilleszkedésében semmilyen probléma nem adódott – mondta el Tonk.
Szociális lakásokra vagy éppen a PataCluj projekt modelljének alkalmazására Udvarhelyen is szükség volna, hiszen a lakhatási körülmények mind az iskolalátogatást, mind a munkavállalást megnehezítik. Ahogyan Kolozsváron, úgy Udvarhelyen is nehezen adnak munkát, ha pataréti vagy budvári cím szerepel az állásra pályázó gyakran ideiglenes személyazonossági igazolványában.

„Bűnözés, drog, prostitúció, alkoholizmus”

a falak, amelyek elválasztanak, ezt a szegregátumokban élők számára láthatóvá kell tenni – mutatott rá Both Emőke, a  BAGázs Közhasznú Egyesület elnöke. De van egy másik fal is, amit a többségi társadalom épített előítéletekből jó magasra, vaskosra. A fal e másik oldalán a megértés hiánya van, hogy a kisebb lépéseket, próbálkozásokat elismerje, értékelje a többség, és ezzel motiválja a leszakadó közösségek továbblépését.

„Földút van, bűnözés is van, de az elindult szellemi változás javítani fogja a környezetet is. Amit mi nem látunk, az nekik nagy eredmény” – foglalta össze a bagi helyzetet az elnöke.

„Csak esélyt adunk” – hangzik a szervezet mottója utalva arra, hogy ők sem adnak adományt, hanem a közösséget saját céljaik megfogalmazásában és azok elérésében erősítik. A gyermekeknek szóló programokon kívül felnőttoktatással is foglalkoznak, hogy a telepen élők befejezhessék a nyolc osztályt, ugyanakkor adósságkezelésben vagy álláskeresésben is támogatják a közösség tagjait.
„A háromosztályos droghasználónak hosszú az út a munkavállalásig” – ezt kell megérteni, magyarázta Both, és értékelni, kiemelni az olyan sikert, amikor egy függő anya leszokik a szerről, visszakaphatja gyermekét, és tovább tud élni. Ezek a jó példák motiválhatják mind a marginalizáltak közösségét, mind a többségi társadalmat.
A BAGázs önkéntes programja az elválasztó fal mindkét felét bontja: a programba belépő telepi fiatalok segítettből segítővé válnak, de saját közösségükön kívüli példákat is látnak, új szakmákat, emberi viszonyulásokat ismerhetnek meg – tudtuk meg.

Konténer iskola, síp és az utca törvénye, ajtóban állva kaja, sáros udvaron ebéd – mutatta képekben a mélyszegénység ördögi körét Lantos Szilárd a Magyar Máltai Szeretetszolgálat romaprogramja kapcsán.
Minimális, „filléres megoldásokról” beszél, amelyek otthonosabbá tehetik a helyet, ahová a gyerekek tanulni járnak, magát a tanulást pedig emberségesebbé. „Le tudunk-e hajolni a problémához, közelről – nem hűvösen, távolságtartóan szemlélődni?” – ez a kulcs a megközelítésben, mutat rá.
Majd a mentőhasonlatot említi: ha a mentőorvost sürgős helyzethez hívják ki, nem azzal kezdi a munkát, hogy a beteg miért nem vigyázott magára, hanem azzal, hogy ellátja a sérülést. „Miért tennénk másképpen a szociális munkában?” – teszi fel a költői kérdést. Újrafogalmazza a gyakran hangoztatott szegényellenes felvetést is, hogy „miért szülnek annyi gyermeket”: „Nem a megszületett gyermekekkel van a baj, hanem azzal, hogy magukra vannak hagyva.”
Rosszul segíteni bűn, mondja, a hatékony segítség pedig a változásba, a jövőbe, a társadalomba, embertársainkba vetett hiten alapul, magyarázza egyszersmind a szeretetszolgálat mottóját is: „A hit védelme és a szegények szolgálata.”

The post Csak dolgozni és iskolába járni: egyszerű, de rossz válasz appeared first on Átlátszó Erdély.