Szeptemberben a kollégákkal elmentünk Göteborgba a GIJC-re, a világ legnagyobb és legkeményebb oknyomozó újságírói konferenciájára.

Ezen ott szokott lenni a világ oknyomozó újságíróinak a krémje. Ha valaki azt szeretné, hogy világ korrupt politikusainak a java fellélegezzen, ide kellene egy bombát elhelyezzen. Ezt tudták a szervezők is, nagyon szigorú biztonsági intézkedések voltak, csomagátkutatások a bejáratnál, folyamatos kitűző-viselési kötelezettség, lezárt szárnyak a szállodában, átprogramozott liftek, amelyek csak adott emeleteken álltak meg, ha nem volt kártyád hozzá, s hasonlók.

Az esti programokon is rendőrök és biztonsági emberek tucatjai ügyeltek a biztonságra, és görcsösen ragaszkodtak ahhoz, hogy minden menekülési útvonal szabadon maradjon.

Sajnos a konferencia nyitóelőadása is arról szólt, hogy biztonság szempontjából mennyire nehéz helyzetben vannak a világon az újságírók, főleg azok, akik kellemetlen ügyekkel foglalkoznak. Van, akiket megölnek, bebörtönöznek, másokat agyonperelnek, vagy több tucatnyi rohamrendőrt küldenek a hatóságok egy szerkesztőségre. Olyan országokban is, ahol elvileg demokrácia van. Az utóbbi időben divatos lett, hogy kormányok kémprogramokat vetnek be újságírók ellen.

A kivetített térképen látszik, hogy Magyarország sem kivétel sajnos. Nem vicces, hogy a magyar „nemzeti” kormány méregdrága izraeli kémprogramot telepíttet annak a fotósnak a telefonjára, aki az adriai kiruccanásaikat dokumentálja?

Megmaradt az agyamban egy olyan történet is, amikor nem sikerült feltelepítsék a kémprogramot az újságíró telefonjára, mert nem akart semmiképp rákattintani a linkekre, ezért megkörnyékezték a külföldön tanuló fiát, és annak telefonjára telepítették a kémprogramot. Egy vízumproblémát jelző kamu-SMSbe rejtették a linket, amire rákattintott a gyerek. Az aljasság minden formájára képesek manapság a korrupt kormányok, csak hogy sakkban tartsák a számukra kellemetlen újságírókat.

A konferenciának két fontos célja van. Az egyik az, hogy az emberek találkozhassanak, ismerkedhessenek, személyes barátságokat ápolhassanak. Számomra a legfontosabb eredménye ennek a konferenciának az, hogy megismerhettem Alex Nedeát a Recordertől, az egyetlen olyan újságírót a környékünkön, akinek az anyagait irigyelem. Sajnos, nem mélyíthettük el a barátságunkat, egyrészt mert mindketten magányos fajta emberek vagyunk, másrészt nem volt időnk, mert el kellett jönnöm a konferenciáról már az első nap után.

A másik fontos célja a konferenciának, hogy az újságírók előadásokon vegyenek részt és tanulhassanak. Én első nap bemelegítésére két olyan előadást választottam, amely a mesterséges intelligencia használatáról szólt. Egy lány arra használta az AI-t, hogy különféle cikkekből kiválogasson pár kulcsszót, ami a cikk témáját leírja, majd ezeket összesítette. Arra volt kíváncsi, hogy milyen témájú cikkeket írnak az Al Jazzeerán Svédországról.

Egy másik előadáson az újságírói társadalom egyik legnagyobb keresőguruja, Henk van Ess mesélte el, hogyan használta a mesterséges intelligenciát arra, hogy egy határokon átnyúló törvénytelen urna-hazavivős temetési bizniszt feltérképezzen. Ő arra kérte a Chat GPT-t, hogy kulcsszavakat keressen neki, amivel a Google keresővel megtalálja majd azt, amit keres. Például: „találj nekem egy olyan kifejezést, melyre ha rákeresek, megtalálom, hogy ki foglalkozik urna-hazaszállítással Németországban”.

Vagy „milyen kulcsszavakkal keressem meg az egyetlen céget Udvarhelyen, aki temethet a temetőkben”. Sajnos én inkább ezzel voltam kénytelen az előadás felétől arrafelé foglalkozni, mert felhívtak otthonról, hogy édesanyám eltávozott erről a világról. Ezért az én göteborgi beszámolóm itt véget is ér, sajnos csak ennyit tudtam tapasztalni a világ legnagyobb oknyomozó újságírói konferenciáján töltött bő fél nap alatt.

The post Így használd a mesterséges intelligenciát: ezt tanultam a GIJC-n fél nap alatt appeared first on Átlátszó Erdély.

Óévi reflexiók az újságírói munkáról és a kapcsolattartásról a forrásokkal.

Pontosan mióta átlátszós lettem, azóta foglalkozik a szerkesztőség a kiskorúak ellen elkövetett súlyos visszaélések kérdéseivel. Egyből belecsöppentem a nehezébe, ugyanis Szabó Tünde és Kulcsár Árpád kollégáim a Szent Ferenc Alapítványnál történt visszaélésekről szóló cikkek (itt és itt) nyomozásának egyes szakaszaiban magukkal vittek, illetve hármunk közül csak nekem volt jogsim, szóval én vezettem őket a nyomvonalon. 

Éppen ezért idén ősszel azokra a beszélgetésekre ültem be Göteborgban az oknyomozó újságírás legnagyobb konferenciáján, amelyek az újságírókat hivatottak segíteni abban, hogyan építsék ki és tartsák a kapcsolatot a nehéz történeteket hordozó forrásokkal. És hogy mit tehetnek az újságírók saját mentális egészségük védelméért.

Lehet barát az újságíró?

Az egyik fontos panel volt számomra az, amelyen Åsa Erlandsson, a Dagens Nyheter svéd portál újságírója beszélt arról, milyen egy bűnügyi újságíró munkája, hogyan tudja felvenni a kapcsolatot az érintettekkel, például egy gyilkosságot elkövető ember családjával.

Erlandsson tüzetesen írt arról az iskolai késeléses gyilkosságról, amelyet 2015-ben követett el egy 21 éves fiatal egy svéd kisvárosban. A magyar hírekben annyit találunk az esetről, hogy rasszista indítékkal választotta ki áldozatait a karddal támadó, rohamsisakba, maszkba és köpenybe öltözött gyilkos. Részletesebb leírás a Guardian összefoglalójában olvasható.

A rendőrség a merényletet elkövető Anton Lundin Pettersont a helyszínen lelőtte. De Erlandsson utána akart járni a sztori mélyebb összefüggéseinek, ezért felkereste Petterson bátyját. Az alany nehezen, de hajlandó volt a nyilvánosság elé tárni a családja történetét, a saját fájdalmát és lelkiismeretfurdalását. Az elkövető körülményeiről, szociális izoláltságáról Erlandsson tanulmányában olvashatnak.

De miért volt fontos újramesélni ezt a 2015-ös történetet? Åsa Erlandsson alapvetően azokra a helyzetekre hozott példát a konferencián, amikor az újságírónak nagyon nehéz elérni egy-egy személyes történetet. Így volt ez Petterson bátyjával, és még sok más interjúalannyal is, akik féltek attól, hogy az újságíró át fogja verni, és a közvélemény csak támadni fogja őket.

Åsa Erlandsson szerencsésnek mondta magát, amiért nem kell az aktualitásokat hajhásznia. Nekünk is azt tanácsolta, hogy adjunk időt az interjúalanyoknak arra, hogy eldönthessék, mikor akarnak nyilatkozni. A svéd újságírónak voltak olyan sztorijai, amelyekre évekig várt, hogy megírhassa. 

Személyesen is tudtam kapcsolódni ahhoz, amiről a svéd újságíró beszélt. Hiszen az Átlátszó Erdély újságírói az utóbbi években olyan történeteket tártak fel, amelyek korántsem most történtek, és a túlélőknek évek kellettek ahhoz, hogy beszélni tudjanak, és akarjanak a nyilvánosság előtt. 

Kiváltképp ilyenek azok az érzelmi és szexuális visszaélések, amelyekről a Márton Áron Főgimnázium volt diákjai számoltak be. A traumatikus események után a túlélőknek nem az az elsődleges, hogy közüggyé tegyék a történetüket, hanem hogy biztonságot találjanak. Gyakran ehhez évekre van szükségük. 

Erlandsson azt tanácsolta, legyünk türelmesek, egy élet tragédiájának elmondása nem öt perc. Ő általában félévente szokta felhívni az alanyait, egyszerűen megkérdezi, hogy vannak, és készen állnak-e arra, hogy beszéljenek. Ha nemet mondanak, akkor még annyiról bizonyosodik meg, hogy az alany nem fog megsértődni, ha fél év múlva megint kap egy érdeklődő hívást tőle.

Az alany teljes mértékben meg kell bízzon az újságíróban ahhoz, hogy el tudja mondani neki a legnehezebb dolgokat, amelyek vele történtek, vagy amelyeknek tanúja volt. Csakhogy a mélyinterjúk nem baráti és nem terápiás beszélgetések. Fontos az alannyal előre tisztázni, hogy melyek az újságírás keretei. 

Erlandsson elmesélte, az empátia hatására gyakori, hogy az alanyai a cikk után is felkeresik egy kávéra, vagy akár sörözni hívják. Ilyenkor vissza kell, hogy utasítsa a meghívást, hiszen az addigi beszélgetések speciális munka keretében zajlottak, és ahhoz, hogy az a munka értékálló legyen, ott is kell maradniuk.

Lehet-e interjúzni PTSD-s gyerekekkel?

Az újságírók egyik legnagyobb félelme, hogy szabad-e, és ha igen, hogyan tudnak interjút készíteni traumatizált kiskorúakkal, akik esetleg a poszttraumatikus stressz tüneteit is mutatják.

A témában Almudena Toral, a Propublica vezető filmproducerének tapasztalatait hallgattam meg. Több történetet is elmesélt, például dokumentumfilmet forgatott egy olyan családdal, amelyből az apa az öt év körüli gyerekével a mexikói határon keresztül akart emigrálni az Amerikai Egyesült Államokba, de a határőrség elvette tőle a gyereket. Az apát hazaküldték a határról, de a gyerek csak három és fél hónap múlva térhetett vissza az otthonába, Guatemalába. A film a Donald Trump elnöksége alatt beiktatott, „zéró tolerancia” politikájának igazságtalanságaira hívja fel a figyelmet, amely szerint az AEÁ-ba illegálisan bevándorló családoktól elveszik a gyerekeiket.

Almudena Toral arról mesélt, hogy a dokumentumfilm forgatása előtt többször is meglátogatta a családot, játszott a gyerekekkel, akiknek elmagyarázta, hogy miért tölt időt velük, beszélt a filmezésről, majd megmutatta nekik a kamerát és részleteket is felvételekből. A szülőkkel készített interjú után a kislány is szeretett volna szerepelni a kamera előtt. 

A szülők beleegyeztek, és a gyerek kiválasztotta, hogy az apja mellett szeretne ülni, miközben kérdezik. Ugyanis egy még tíz évet sem betöltött gyerekkel nem etikus interjút készíteni egy olyan felnőtt, általában a szülő jelenléte nélkül, aki mellett biztonságban érzi magát, mondta el Toral.

A gyerek kezdetben élvezte a filmezést, de amikor a producer az utazásról és a határon történtekről kérdezte őt, zavartan elkezdett izegni-mozogni. A producer az első jelre le is állította a forgatást, és nem faggatta semmi nehéz emlékről a kislányt.

A dél-amerikai emigrálás és határrendészet nem érint minket közelről, de érdekes rálátást adnak ezek a történetek a gyerekekkel történő film- és interjúkészítés szabályaira. Romániában idén vetítették a Püsök Botond rendezte Túl közel című dokumentumfilmet, amelyben egy anya a filmes reprezentáció eszközeivel tudatja, hogy volt élettársa szexuálisan zaklatta a lányát. Ebben a filmben a kiskorúak életéről is látunk jeleneteket. Erről és sok másról kérdezte a rendezőt és az anyát a Miközöd podcast.

Almudena Toralnak is volt hasonló dokumentumfilmes története, amelyet egy olyan családról forgatott, ahol az egyik szülő szexuálisan bántalmazta a gyerekét. Szokás szerint a forgatás tervezésekor már találkozott a gyerekkel is, de az állapotát látva egyértelműen úgy döntött, hogy a kiskorú nem szerepelhet a kamera előtt. Helyette a gyerek rajzait vágták be a filmbe, amelyek jelenlétet adtak neki, és jól tükrözték a lelkiállapotát.

Egy idő után az újságírónak sem könnyű szupervízió nélkül meghallgatni a hasonló történeteket. A göteborgi konferencián minden nap be lehetett ülni mentálhigiénéről szóló panelekre, amelyeket pszichológusok tartottak. Én a Kate Porterfield előadásán a grounding vagy „gyökerezés” technikákat tanultam, amelyek abban segítenek, hogy stresszes helyzet esetén megnyugodjunk, és visszatérjünk a jelen pillanatba. Olyan légzés- és összpontosítási gyakorlatokat végeztünk, amelyek a figyelmünket elvonják a minket felkavaró problémáról, és visszahozzák az itt és mostba, például két lábon állva, a terem egy biztos pontját nézve.

Problémajelző és oknyomozó civilek

A forrásokkal történő kommunikációt teljesen másként használja Maria Fernanda Cruz újságíró a Costa Rica-i La Voz de Guanacaste (Guanacaste hangja) lapnál. A lap csapatával néhány év alatt nagyon hatékony szintre fejlesztették a civilek segítségével történő oknyomozást. Előbb csak eseményeket szerveztek a helyieknek: filmklubokat a tartomány városaiban, ahol a lakosok a mindennapi problémáikról meséltek az újságíróknak. Általában olyan problémákat hangosítottak ki, mint hogy nincs felújítva az iskola épülete, nem biztonságos a játszótér, zsúfolt a forgalom abban az utcában, ahol laknak. 

De az újságírók civil segítséggel képzelték el a közpénzek felülvizsgálatát is. A Costa Rica-i tartományokban, amelyek olyanok, mint nálunk a megyék, a közpénz nagy hányadát gyakran nem a kiírt projektekre költik, vagy egyetlen vállalkozó nyeri meg a város által kiírt közbeszerzések tetemes részét. Maria Fernanda Cruz arról mesélt, hogy annyi visszaélést tapasztaltak a közszférában, hogy a három–négy tagból álló szerkesztőségük kevés lett volna az összes feltárásához. 

Reakcióként létrehozták a GuanaData adatbázist, ahová hat tartomány éves költségvetési elszámolását töltötték fel. Ezeket a publikus dokumentumokat bárki ellenőrizheti egy teljesen felhasználóbarát felületen. Például ha egy város az éves költségvetésének csak a 65%-át költötte el, akkor meg lehet nézni, hogy mely költségvetési kategóriákban nem költötték el az előirányzott pénzt, vagy  rá lehet keresni a közbeszerzéseket gyanúsan sokszor elnyerő cégek nevére. Így résen lehetnek a helyi lakosok is, és jelezhetik a településükön történő politikai visszaéléseket.

Egy ilyen adatbázis kétségkívül növeli a transzparenciát és az elszámoltathatóságot. Sajnos itt is tudok kapcsolódni a saját környezetünkben történt példával. A székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium bentlakása beomlott a felújítás elhanyagolása, illetve valószínűleg a munkálatok szakszerűtlen elkezdése miatt. A romok négy kiskorút temettek maguk alá. Egyiküket válságos állapotban szállították kórházba, egy 17 éves fiú pedig belehalt a sérüléseibe.

A göteborgi konferencia arra tanított meg, hogy ne szorongjak amiatt, hogy nem látom át a világban végigmenő válságokat okozó folyamatokat. A világ minden pontján vannak olyan emberek, akik dolgoznak a válságkezelésen. Számunkra inkább az a fontos, hogy a saját közösségünkben legyünk egyre többen olyanok, akik figyelünk a közösség problémáira, akár civilként is.

The post Az újságíró nem a barátod, hanem az egyik legeltökéltebb szövetségesed appeared first on Átlátszó Erdély.

Programözönnel árasztották el az újságíróözönt, hogy az ne tévedjen el az információözönben – a bőség zavarában töltöttük a múlt hetet Hamburgban azon a világkonferencián, amelyet kétévente szervez a Global Investigative Journalism Network. Mégsem tévedtünk el, mert ebben a labirintusban nem lehetett rossz, azaz unalmas útra tévedni. Az Átlátszó Erdély 2016 januárja óta tagja a GIJN-nek, a beszámoló a 2017-es johannesburgi konferenciáról itt olvasható.

[irp posts=”2582″ name=”A világ legkellemetlenebb újságírói egy helyen: megkezdődött az oknyomozók legnagyobb konferenciája”]

Maga a szervezet is megilletődött saját konferenciája méretétől:

130 ország 1700 újságírónak az öt nap alatt több mint 250 előadást, beszélgetést, workshopot, találkozót kínált a 11. világkonferencián. Ez brutális növekedés a 2001-es elsőhöz képest, amelyen pár tucat újságíró vett részt, de bő 30 százalékos bővülés a legutolsó konferencia mintegy 1200 fős közönségéhez képest is.

Olyan korban élünk, amelyben újból terjed a propaganda, eláraszt a félrevezetést szolgáló féligazság, trollok seregei állnak hadrendbe, de az ilyen eszközökkel előszeretettel élő autokratikus vezetők számára rossz hír, hogy az oknyomozók nem tűnnek el, és nem szorulnak vissza, sőt: nézzetek csak magatokra – lelkesítette a konferencia megnyitóján David Kaplan, a GIJN igazgatója a hamburgi Hafencity Universität auditoriumában tolongó újságírók százait.

A brutalizmus jegyében épült, a látványos betonfelületekben bővelkedő audiotorium (amely bizonyára nemcsak a stílszerűség, hanem szponzorizáció miatt is a Holcim nevet viseli) több száz széke mellett a padlót, sőt a mozgatható fal helyét is kíváncsi újságírók lepték el úgy, hogy két másik teremben kivetítőn is lehetett követni a megnyitót.

A hatalmas érdeklődést és a szétburjánzó kínálatot ügyes applikáció fogta össze: a Whova vált a leghűségesebb társunkká mint programfüzet, naptár, üzenőfal, állásbörze, résztvevői adatbázis és üzenetküldő. És persze rengeteg önkéntes segített, hogy ne tévedjünk el a két nagy helyszín, a Hafencity Universität és a Der Spiegel székházában, illetve a kettő között.

Nap végén pedig azért böngésztük legalább egy órán át az applikációt, hogy összeállítsuk a másnapi programunkat. Amikor ugyanis 7-8 előadás és workshop zajlik egyszerre mindegyik idősávban, akkor a helyszínen dönteni már késő még úgy is, hogy a 30-45 fős, technikaibb képzések helyei már jóval a konferencia előtt beteltek.

Bár azzal a szándékkal mentünk a konferenciára, hogy személyesen hallgassuk meg az elmúlt évek legnagyobb tényfeltáró sztorijait szállító riportereket és szerkesztőket, végül minket is

beszippantottak az azonnali tudást és eszközöket biztosító vagy legalább ígérő másfél órák.

Rögtön a nulladik nap felpörgetett Paul Myers, a BBC oknyomozó csapatának egyik vezetője és ezeknek a konferenciáknak a szupersztárja: bárkit megtalál az interneten, bármilyen gondosan is törölgette az illető saját digitális nyomait.

Myers háromórás mesterkurzusának a második felén is tömve volt a már említett auditorium, alig győztük jegyzetelni, mit mivel és hogyan keressünk. Az internetes keresés guruja rengeteg hasznos linket megoszt a researchclinic.net honlapon, de szóban még több egyszerű trükköt árul el, amire nem mindenki jön rá magától.

Például hogy a Facebookot érdemes US English-re átállítva böngészni, mert így sokkal több mindenre lehet szűrni, de még így is lekörözi orosz párja, a Vkontakte, amely a katonákat még az egységük szerint is számontartja, sőt meg is mutatja, ha az illető katonajúzer ilyen óvatlan. De ha sokat bányásszuk a Facebookot, akkor érdemes kamuprofilról tenni – ehhez pedig etikusabb olyan emberek fotóját felhasználni, akik soha nem léteztek, arcképüket mesterséges intelligencia hozta létre.

Vagy hogy a LinkedIn keresőjébe még a kulcsszó előtt érdemes egy Entert ütni, mert így egyből felkínálja a szűrőket, amelyekkel hatékonyan tudjuk szűkíteni a keresést. Képkeresésre pedig bátran vessük be az orosz Yandexet, mert kevesebb skrupulussal mutatja a találatokat, mint a Google.

A Google hatékonyabb barátunk lesz, ha megértjük, hogy nem a legális internet tartalomjegyzéke, hanem a tárgymutatója. Vagyis ha valamit nagyon keresünk, ne a témára, hanem olyan kulcsszavakra keressünk rá, amelyek egészen biztosan szerepelnek az általunk kutatni kívánt témát taglaló oldalon. Például ha meggyilkolt hírességeket keresünk, ne a meggyilkolt hírességekre keressünk, hanem ezek legyenek a keresőszavaink: „John Lennon”, „John F. Kennedy”, „Iulius Caesar”. Az idézőjelek is fontosak, de ezt a kezdő guglizó is tudja. A *-ot viszont most tanultuk meg: ha két keresőszó közé *-ot teszünk, olyan találati oldalakat kapunk, amelyeken a két szó több szónyi távolságra van egymástól.

Ilyen tippeket, adatbázisokat, speciális keresésekre bevethető oldalakat sorolt és mutatott Paul Myers három órán át, köztük rengeteg eszközt arra, hogyan vájkáljunk célirányosabban a közösségi felületeken: hogyan guglizzunk a kereshetetlen Instagramon, vagy hogyan találjunk kamu diplomásokat a LinkedInen.

Ezek után nem volt kérdés, hogy beülünk a holland Paul Myers, azaz a Bellingcatnek is dolgozó Henk van Ess előadására, aki még több poénnal még speciálisabb szűrési trükköket mutatott a közösségi oldalak hatékonyabb kereséséhez. Például hogyan találjuk meg Fethullah Gülen berlini támogatóit a Facebookon. Ezeknek a trükköknek egy részét az OSINT (Open Source Intelligence) nemrég begyömöszölte egy csomag Chrome-kiegészítőbe, így nem is kell feltétlenül háromsoros URL-ek mágikus képleteit megtanulni. Azért persze nem árt, mert változhatnak. Van Ess december 4-én tart nyílt kurzust Amsterdamban, ha valaki a poénjaira is kíváncsi.

Ahol a MoJo új értelmet nyer

Ivo Burumtól azt lestük el, milyen olcsó és jó minőségű kiegészítőket (főleg mikrofont és állványt) vegyünk, hogy a telefonunkat szinte mindenre jó kameraként használhassuk, és megmutatta az ingyenes KineMaster appot is, amely komplett vágóstúdióvá alakítja a telefonunk képernyőjét. És erre csak egy órája volt – képzeljük el, mit taníthatott nemrég három napon át az ITV News riportereinek.

Ennél jóval technikaibbak voltak a szűkebb körben, napokon át párhuzamosan zajló workshopok arról, hogyan használják az újságírók a mesterséges intelligenciát vagy épp a big data különböző formáit, de ezekhez még nem vagyunk elég geekek. Az igazán menő újságíróprogramozók pedig még ennél is elitebb találkozót szerveztek maguknak.

Újságírósabb dolgokat is bőven tanultunk,

például az amerikai Cheryl W. Thompsontól azt, hogyan készítsünk elő egy-egy nagyobb kutatást, milyen típusú forrásokat keressünk meg először (természetesen a könyebben szóra bírható, maguktól is sok mindent eláruló érintetteket, akik gyakran egy-egy ügy kárvallottjai, akiknek nincs veszíteni valójuk).

Mark Lee Huntertől és csapatától azt, hogy minden sztori általános szerkezetének átgondolása hogyan nyit meg fontos szálakat abban a sztoriban is, amin épp dolgozunk. Hogyan tároljuk egy akár több hónapos vagy éves kutatás anyagait úgy, hogy bármit bármikor megtaláljunk, és hogyan alakítsuk végül a cikket úgy, hogy az információhalmazban az olvasó ne vesződjön el. Illetve ami kis szerkesztőségeknél életbe vágó: hogyan strukturáljuk azokat a feltételeket, amelyek alapján eldöntjük, utánamenjünk-e egy sztorinak, vagy inkább másra szánjuk az időnket és szűkös erőforrásainkat.

Az első napok gyorstalpalói után a nagyokat hallgattuk meg:

• a Moszkvában letartóztatott, majd pár nap után szabadon engedett Ivan Golunovot és szerkesztőjét arról, milyen az, amikor kiadványuk, a Meduza „terrorizmus üzemmódra” kapcsol, hogyan teremtették meg a legszélesebb körű, mindeddig páratlan összefogást az orosz újságírásban, amelybe még kormánypárti kiadványok is bekapcsolódtak, és amelynek köszönhetően az orosz ügyészség ejtette a drogkereskedelem vádját Golunov ellen, és szabadon engedte;
• hogyan nyomozott ki a hatósági tagadás ellenére több száz illegális tömegsírt és tette őket nyilvánosan elérhető térképre három mexikói újságírónő;
• hogyan bizonyította a Reuters két riportere, hogy a Fülöp-szigeteki Roberto Duterte drogozókat likvidáló rendőrei nem azért viszik kórházba az áldozataikat, mert még életben vannak, miután lelőtték őket, hanem hogy így tüntessék el az illegális kivégzések kriminilisztikailag vizsgálható nyomait;
• hogyan járt utána a német Correctiv 30 ország 60 újságírójával annak, amiről azt gondolnánk, csak a harmadik világban fordul elő: évi 50 milliárd euróval rabolják ki európai uniós országok államkincstárát a közös áfarendszer bevezetése, 1993 óta. Nem is kell ténylegesen, néha elég csak papíron üzletelni ahhoz, hogy a sok közbeékeléssel elhomályosított ügyletek után ne fizessék be az áfát, de azért másik országban visszaigényeljék;
• hogyan jön bele pár hónap alatt bármelyik újságíró, hogyan érdemes a bankokat vizsgálni, amelyeknek valamilyen szintű közreműködése nélkül nem lehetett volna az orosz vagy az azeri pénzmosodát működtetni, vagy a Gupta-család illegálisan gyarapított vagyonát kilopni Dél-Afrikából;
• milyen biztonsági intézkedéseket tegyünk, ha szervezett bűnözői csoportok után nyomozunk, érdemes tudni róluk, hogy a drogkereskedő hálózatok általában a hagyományos maffiáktól külön működnek;
• és mit tegyünk, ha megölik a kollégánkat: természetesen egyből rendőri védelmet kérni, és azonnal költözni. Ez volt a legsokkolóbb panel, mert testközelbe hozta a már Európában is dívó újságírógyilkosságokat.

Nagyon szimpatikusak a kicsik, akik nagyok lettek:

egyre elterjedtebbek az állampolgári nyomozások. Ezek közül a Bellingcat csapata a leghíresebb és legprofibb, volt és jelenlegi tagjaitól nyáron és most is sokat tanultunk emberek, helyszínek, történések beazonosításáról. És épp a konferencia alatt hozták nyilvánosságra közös nyomozásukat többek között a Der Spiegellel arról, hogy az augusztus végén Berlinben lelőtt grúz állampolgár gyilkosa mégsem az a 13 éve bebörtönzött szentpétervári rendőr, akit a New York Times valószínűsített.

Rendesen leesett az állunk az internet és a kifejezés szabadságáért küzdő Xnet hálózattól, amely egy spanyolországi színházi rendező, Simona Levi kezdeményezéséből jött létre. Konkrétan neki és még pár embernek elege lett, hogy a tíz évvel ezelőtti válságkor bedőlő egyik spanyol nagybankot az állam közpénzből megmentené, de a kisbefektetők pénzét hagyja elúszni. Sok évig adatokat gyűjtöttek, pereskedtek, sorozatosan cserélték az ügyvédeket, mert sokukról kiderült, inkább képviselték a bank és a korrupt politikusok érdekeit, mint a kisebb megtakarításaikat elveszítő polgárokét, de végül nyertek úgy, hogy a több tucat vádlott között egy majdnem miniszterelnökké választott politikus is a rácsok mögé került, az állam pedig kártalanította a kisbefektetőket.

Az indiai Vishnu Prasad egy helyi, de jelentős számú kisebbség, a gondi közösség számára szolgáltat híreket úgy, hogy a gondi nyelvet beszélők zöme olyan helyen él, ahol alig van térerő, így internet helyett Bluetooth kapcsolaton ugrálnak a sztorik telefonról telefonra. Szervezete, a CGNet Swara rendszeresen képez is érdeklődő gondikat arra, hogyan gyűjtsenek híreket, adatokat saját közösségeikben, és hogyan továbbítsák a szervezethez szerkesztésre nagyon hiányos technikai feltételek mellett.

A ruandai Ejo Youth Echo ifjúsági szervezet pedig az ország menekülttáboraiban élő, más etnikumú fiataloknak tanít alap riporteri készségeket, akik gyakran így olyan problémákat is szóvá tudnak tenni, amelyeket az érintettek saját családjukban sem mernek: például hogy egyes nők és gyerekek éheztek, amikor a táborukat ellátó segélyszervezet ételadomány helyett elkezdett pénzt adni a menekülteknek, mert a férfiak egy része nem ételt vett belőle, hanem elitta, de a család ezt nem merte számonkérni.

Hamburgról viszont nem tudunk beszámolni:

a zsúfolt program miatt a tömegturistánál is kevesebbet láttunk belőle. Az itt működő Die Zeit hatalmas épületét épp csak megpillantottuk a belvárosban, a szintén hamburgi központban szerkesztett Der Spiegel Elba-parti épületébe be is mentünk az egyik előadás erejéig. Az impozáns átriumra látó belső liftekkel akkora riporteri, szerkesztői és fact-checker csapat közlekedik naponta, hogy azt bármelyik kiadvány irigyelheti az Oderától keletre.

A 21. században kiépült Hafencity (Kikötőváros), ahol a konferencia zajlott, elsőre meglepően esztétikus és szívfacsaró volt egyszerre. Romániából érkezve mindig meglepő, ha ultramodern épületekről, terekről messzire látszik, hogy szépek, és ésszel gondolták ki őket, de az egész környék sterilitása szívfacsaró. A szomszédos Speicherstadt (Raktárváros) viszont azonnal rajongóvá tett. Az ipari épületek, méretek és csúcsívek Velencéje ipari-kikötői tevékenység nélkül egy hatalmas felnőtt játszótérnek vagy olyan kültéri stúdiónak tűnt, amely alig várja a csavarosabbnál csavarosabb forgatókönyveket.

Mivel sok forgatókönyvet, sztoriötletet már nálunk is az olvasók szállítanak, és a konferenciát szervező GIJN hálózat is már Citizen Investigations című útmutatót adott ki, elkezdtünk komolyan gondolkodni arról, milyen formában osszuk meg az erdélyi olvasókkal és kollégákkal azt a tudást és lelkesedést, amelyet most Hamburgban szereztünk.

The post A beton is megpezsdült ott, ahol a világ tényfeltárói találkoztak appeared first on Átlátszó Erdély.

A tényfeltáró újságíró veszedelmes viszonyait térképeztük fel a világ legnagyobb konferenciáján Johannesburgban.

Egyszerűen nincsen unalmas előadás a legnagyobb tényfeltáró újságíró-konferencián, a GIJC17-en – a sűrűn telejegyzetelt füzetemen túl a legnagyobb élmény talán mégis az, hogy itt el lehet menni kávézni azokkal az újságírókkal és szerkesztőkkel, akik meghatározóak a szakmában, és akiknek a könyveiből, on-line kurzusaiból tanultam.
A felhozatal pedig hatalmas: párhuzamosan négy-öt előadás megy, melyek közül legalább három érdekel, és melyek közül ki kell választani egyet, miközben folyton az az érzésem, rosszul döntöttem, mert a másik két előadás biztosan még jobb volt. Szerencsére a szervezők minden előadásról publikálnak rövid összefoglalókat – a tip sheet-ek itt elérhetőek.
A GIJC17 záróeseményén Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdászt interjúvolta meg Sheila Coronel – a 40 perces, információban hihetetlenül sűrű beszélgetést összefoglalni nem szeretném, csak annyit mondok, hogy Stiglitznek egészen kiváló humorérzéke van.

Jó, de miből fizetjük ki a számlákat?

Aktív, módszeres és okosan kitalált fundraising szükséges ahhoz, hogy egy civil szervezet – akár tényfeltárással, akár mással foglalkozik – pénzt találjon. Minderről a Funding your investigation című panelben volt szó.
Bridget Gallagher fundraising szakértő szerint a civil szervezetek és újságírók négy kérdésre kell jó választ találjanak, mielőtt felkeresik a potenciális donort – akár magánvállalkozást, alapítványt, vagy közintézményt. Ezek: kik vagyunk? Mit csinálunk? Miért kellene a donort érdekelje az, amit csinálunk? És végül: hogyan illik bele a donor célkitűzései közé az, amit csinálunk?
Fontos, hogy ne várjunk azonnal áttörést, biztat Gallagher. A bizalmat csak apró lépésekkel lehet felépíteni, azonban ha sikerül jó munkakapcsolatot kialakítani, akkor hosszú távú jövedelemforrásra számíthatunk. És bár fontos a projektterv, a várható hatás, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a támogatásról szóló döntés elsősorban a szervezetbe, annak a munkatársaiba, a szervezet víziójába vetett bizalomról szól.

A klasszikus hírszolgáltatás halálra van ítélve?

„Hogyan fog kinézni az újságírás tíz év múlva? Egy ilyen kerekasztal-beszélgetésen robotok fognak ülni előttünk” – viccelődtek félig-meddig komolyan a Future of investigative journalism című kerekasztal résztvevői. Az információhoz való hozzáférés, a médiafogyasztási szokások olyan iramban alakulnak át, hogy nagyon merésznek kell lenni ahhoz, hogy bármit határozottan állítsunk – a fogyasztói szokásokat úgy a tartalmaknak, mind a terjesztésnek és az üzleti modelleknek követniük kell.
Mit jelent ez a gyakorlatban? „Az OCCRP már ma is infotechnológiai cég: ugyanannyi programozónk van, mint szerkesztőnk” – állítja Drew Sullivan, a balkáni tényfeltáró újságíróhálózat alapítója. Szerinte a jövőben a klasszikus hírszolgáltatást automatizálják, és csak a magas hozzáadott értékű, a történések hátterét és mozgatórugóit bemutató műfajok maradnak meg, mint például a tényfeltáró újságírás.

Donorok és újságírók: nem problémamentes viszony

Mit lehet kezdeni azzal a jelenséggel, hogy a tényfeltárást finanszírozó szervezetek és különféle szponzorok akár finomabban, akár direkt módon beavatkozhatnak a tartalomba? – tették fel a kérdést a Donors, grants, journalists kerekasztal résztvevői.
Elhangzott, bár direkt beavatkozás is előfordul néha – például az adományozó konkrét kéréssel fordul a szerkesztőséghez, hogy egyik vagy másik témában feltétlenül szólaltassanak meg valakit –, gyakoribb az, hogy egy-egy adomány „fel van címkézve”, vagyis a pénzt egy bizonyos témakörre szánják, és így befolyásolják a szerkesztőség témaválasztását.
Jelen van a piacon az úgynevezett „mocskos pénz” is – bűncselekmények révén meggazdagodott személyek sokszor úgy próbálnak szabadulni a lelkiismeretfurdalásuktól, hogy „jó” – vagy általuk jónak vélt – társadalmi kezdeményezéseket kezdenek szponzorálni.
Előfordul, hogy egyszerűen azért sértik meg a szerkesztőségi függetlenséget, mert a donor számára idegen világ a média, nem érti, hogyan működnek itt dolgok. Vagyis sok időt és energiát kell fordítani a tanításukra.

A tuti recept: minél több jövedelemforrás

Felmerült még, hogy amennyiben egy tényfeltáró anyag kézzelfogható jövedelmet hoz egy adott ország számára – például be nem vallott jövedelmekről rántja le a leplet, melyeket így meg lehet adóztatni –, akkor az így befolyó jövedelemnek egy kis százalékával nem lehetne további tényfeltáró anyagokat finanszírozni. Ha igen: mi lenne ennek egy szakmai etikai szempontból is elfogadható formája?
A Journalismfund például a fenti dilemmák egy részét úgy oldja fel, hogy közvetítőként működik a donorok – magánalapítványok, illetve kormányok és EU-intézmények –, valamint az újságírók között. Ugyan a Journalismfundnak vannak bizonyos témakörökre meghirdetett pályázatai, azonban az újságírók saját témákkal pályázhatnak, és a pályázatokat egy független, elismert újságírókból álló zsűri bírálja el. A zsűri tagjainak a neve titok mindaddig, amíg ki nem lépnek a zsűriből – tárta fel Brigitte Alfter.
A szerkesztőségek kiszolgáltatottságának a csökkentésére a legegyszerűbb megoldás az, ha változatossá teszik a bevételi forrásaikat – az olvasói adományok például a legbiztosabb és legkevésbé problémamentes jövedelemforrás. Arról nem is beszélve, hogy az adományok bizonyítják azt, hogy a szerkesztőség valós közösségi szükségletre ad választ.

Képtelenek vagyunk másra gondolni, ha fenyegetnek

Hogyan birkózhat meg egy személy az ellene irányuló online zaklatással? – erről beszélgettek a Dealing with digital harassment kerekasztal résztvevői. A közösségi médiában ez a jelenség világméretűvé vált, mára már kormányok is felismerték és maximálisan kiaknázzák az ebben rejlő lehetőséget a kritikus hangok hiteltelenítésére és elbátortalanítására.
A fenyegetések evolúciós reflexet ébresztenek fel az emberben: míg a veszély el nem múlik, képtelenek vagyunk másra gondolni – magyarázta Gavin Rees, a Dart Center for Journalism & Trauma Europe igazgatója. A zaklatók ezt tudják, az online gyűlöletkampányok célja az újságíró figyelmét elterelni a munkájáról.
A zaklatás áldozatai hajlamosak valamilyen szinten elhinni a vádakat: saját magukat okolják, magányosnak, tehetetlennek érzik magukat, miközben a sokszor ismeretlen agresszort túldimenzionálják. Ilyenkor a legegyszerűbb és leghatékonyabb megoldás kikapcsolni az internetet egy ideig – tanácsolta Rees. Például át lehet adni egy barátnak vagy családtagnak a profil kezelését.

A kollégák támogatása kulcsfontosságú

Nagyon fontos az, hogy kollégákkal, szerkesztőjével, feletteseivel megbeszélhesse az újságíró az érzéseit, és a munkaközösség támogassa – mondta Jason Reich, a Buzzfeed munkatársa, aki azt is elmondta, szervezeti szinten egyelőre nem sikerült hatékonyan fellépniük a zaklatókkal szemben: eddig minden reaktív intézkedés kudarcot vallott. A prevenció azonban működik. Szervezeti szinten hangsúlyt fektetnek arra, hogy újságíróikat felkészítsék ezekre az ellenük irányuló kampányokra.
Maria Ressa Fülöp-szigeteki újságíró, aki kiemelt célpontja az online zaklatásnak, egyedi módon kezelte a trollokat: a Facebook- és Twitter-kommenteket összegyűjtötte, és az adatok elemzésével megkereste a profilok közötti kapcsolatokat. Kiderült, a zaklatók mintegy fele kamu profil, és ebből egy adatújságírás-projekt lett.

Türelmetlen szivárogtatók, bizalmatlan újságírók

Az újságíró és forrás, illetve a közérdekű bejelentő közötti viszonyról szólt a Whistleblowing, secure drops, source protection című beszélgetés. Bastian Obermayer, aki a Süddeutsche Zeitung újságírójaként a Panama Papers projekten is dolgozott, elmesélte, nem volt könnyű az elhúzódó munka miatt egyre türelmetlenebb szivárogtatóval bánni.
„Volt olyan, hogy fotót küldtem neki a sztorin dolgozó kollégákról, hogy lássa, dolgozunk” – így Obermayer, aki szerint ez végső soron érthető, hiszen honnan tudja a közérdekű bejelentő, hogy valóban újságíró vagyok, és nem hazudok akkor, amikor azt mondom, dolgozunk az anyagon.
Feszültséggel terhes sokszor az újságíró és forrása közötti viszony – erősítette meg Khadija Sharife, az OCCRP Africa szerkesztője. A forrás érthető módon azt szeretné, ha az általa közölt információ minél hamarabb nyilvánosságra kerülne, az újságíró viszont meg kell keresse a sztorit, az információkat ellenőriznie kell, ez időigényes folyamat. Az is előfordult, hogy meg kellett győzzék a forrást, ne publikálják az anyagot, mert az túlságosan nagy veszélybe sodorná őt.
A szivárogtatás szinte soha nem személytelen. Mélyen emberi kapcsolat alakul ki sokszor az újságíró és forrása között, amely az anyag megjelenése után is folytatódik – hangzott el. A forrás legtöbbször semmit nem nyer, ugyanakkor potenciálisan nagyon sokat veszít egy-egy szivárogtatással.
Honnan tudjuk, hogy egy kiszivárogtatott adatbázis valós adatokat tartalmaz? Ez volt a Panama Papers adataival dolgozó újságírók egyik legfontosabb kérdése. Minden, adatbázisban szereplő információt más források – nyilvános cégadatbázisok, bírósági iratok – alapján ellenőriztek, végül pedig minden esetben megkeresték az érintetteket is. 160 szembesítésre került sor, ezek közül egyetlen személy mondta azt, hogy nincsen off-shore cége, ez az információ téves – vázolta Obermayer.
Sipos Zoltán

Fizess be az átláthatóságra, fizess elő az Átlátszó Erdélyre!

Havi 5 eurós rendszeres támogatás

Havi 10 eurós rendszeres támogatás

Havi 20 eurós rendszeres támogatás

PayPal azonosítónk: erdely@atlatszo.ro (erre akkor lehet szükség, ha nem az Átlátszó Erdély oldalon keresztül utalnál).

Ide kattintva tetszőleges, egyszeri összeggel is támogathatsz PayPalen keresztül.

Mégsem szeretnék PayPallel bajlódni. Más megoldás nincs?

Választhatod a banki átutalást is, ehhez az alábbi adatokra lesz szükséged. Fontos, hogy az internet banking felületen állítsd be a visszatérő (rekurrens) fizetési opciót, ha a bankod lehetővé teszi.

Lejes (RON) számla:
Asociaţia “Atlatszo Erdely Egyesulet”
RO71OTPV200000913457RO01
SUC. CLUJ OTP BANK ROMANIA
Cod BIC: OTPVROBU

The post Az adat, a donor, a zaklató meg a szivárogtató appeared first on Átlátszó Erdély.

Szó szerint egymás lábát tapossák a híresebbnél híresebb újságírók és szerkesztők a dél-afrikai Johannesburgban, a Global Investigative Journalism Networknek kétévente megrendezett konferenciáján, ahol jelenleg 130 országból 1200 újságíró vesz részt. Helyszíni tudósítás.

„Ti vagytok a világ diktátorainak, mindenféle rendű és rangú autokratáinak a rémálma” – üdvözölte David Kaplan, a világ legnagyobb tényfeltáró ernyőszervezetének, a Global Investigative Journalism Networknek az igazgatója a #GIJC17 résztvevőit, a világ 130 országából érkezett 1200 újságírót.
„Rendkívüli történéseknek vagyunk szemtanúi. Globális szinten visszaszorulóban van mindaz, ami számunkra fontos – az átláthatóság, a sajtószabadság és annak a lehetősége, hogy a vezetőinket elszámoltassuk” – így David Kaplan, aki szerint a rossz fiúk számára rég nem léteznek országhatárok, így ideje, hogy a jó fiúk is globális szinten mozogjanak, és megosszák a tudásukat egymással.

Hogy kerülök ide?

Én a GIJN ösztöndíjasaként vehetek részt a konferencián – a világon nincsen jobb érzés annál, mint amikor szólnak, hogy nyertél egy olyan pályázaton, amiről már el is felejtetted, hogy indultál.
Az  első nap végére a Johannesburg kerítéseken túl nyúló világáról annyit tudok, hogy itt tavaszi, nagyjából az otthoni április-májusnak megfelelő idő van. Bámészkodni azonban nincsen lehetőség: úgy a konferencia szervezői, mint a hotel alkalmazottai figyelmeztettek, a városba sötétedés után kimenni nem ajánlott – így a napi program az, hogy reggel egy busz elvisz a pár kilométerre levő kampuszra, este pedig visszavisz a hotelbe.
Amúgy sem lenne igazán sok turistalátványosság a közelben: a rossz közbiztonság miatt minden magas, szögesdróttal megerősített kerítésekkel van körbevéve, sok ingatlanon látható figyelmeztetés, hogy „fegyveres válaszra” (armed response) számíthatnak azok, akik bemerészkednek. A széles és nagyon forgalmas utcákon nappal sincs sok járókelő – sötétedés után pedig konkrétan senkit nem láttam gyalog járni.

„Ők nem emberek”

De vissza a konferenciára: az első, „Feltárni a világ új autokratáinak ügyeit” (Investigating the new autocrats) panel legmellbevágóbb előadását a Fülöp-szigeteken dolgozó Patricia Evangelista adja elő: Rodrigo Duterte elnök óriási kampányt indított a kábítószerfüggők és -dílerek ellen, arra buzdítva a lakosságot, öljék meg őket, mert „ők nem emberek”.
Hivatalos statisztikák szerint egy év alatt mintegy 4 ezer állítólagos kábítószerfüggővel és -dílerrel végeztek a rendőrök, mindenféle nyomozás, vádemelés vagy bírósági ítélet nélkül, nemegyszer otthon, a család szeme láttára. „A mi dolgunk a számok mellett megmutatni az áldozatok arcát: elmegyünk a temetésekre, szóba állunk a síró anyákkal, publikáljuk az elkövetők neveit” – így Evangelista.
A dél-afrikai Mzilikazi wa Afrika szerint a Jakob Zuma elnök korrupciós ügyeinek a feltárásán dolgozó újságírók helyzete azért nehéz, mert az elnöknek még mindig nagyon sok a támogatója, így az újságírókkal szóba álló hivatalnokok az állásukat kockáztatják, az újságírókat pedig internetes trollhadsereg próbálja hitelteleníteni.

Putyin még hagyján, de Kadirovval senki nem mer ujjat húzni

Roman Anin, az utolsó orosz ellenzéki napilap, a Novaja Gazeta újságírója azzal vezette fel előadását, hogy az utóbbi években négy belső munkatársukat és további két külső tudósítójukat gyilkolták meg. A legismertebb közülük a csecsenföldi tudósításaival egyedülálló Anna Politkovszkaja, az ő munkáját Elena Milashina folytatja: legutóbb a csecsenföldi melegek ellen elkövetett gyilkosságokról írt.
„Ez a munka azért nehéz, mert ezt nem lehet irodából, adatbázisok alapján végezni. Terepmunkára, forrásokra van szükségünk, őket azonban nagyon nehéz megvédeni: a csecsenföldi melegek közül sokan épp a telefonjukban levő híváslistákkal buktak le. Putyin ügyeiről tudósítani viszonylag biztonságos, azonban a csecsen elnökről, Kadirovról rosszat írni senki nem mer” – számolt be Anin.

Arról írni, amit a kormány tesz, nem arról, amit mond

Még egy rendőrállamnak is szüksége van adminisztrációra, kimutatások, átiratok készülnek, ezek nélkül az állam működése megbénul – vázolta David Cay Johnston, a washingtoni DCReport alapítója, aki szerint ezek az iratok, valamint az iratokkal napi szinten dolgozó hivatalnokok a tényfeltáró újságírók legjobb forrásai. „Mi arról írunk, amit az amerikai kormány tesz, nem pedig arról, amit mond” – határozta meg a DCReport küldetését Johnston.
Indiában a miniszterelnök, Narendra Modi üzeneteit rendszerint a közösségi médiában teszi közzé, újságírói megkeresésekre, kérdésekre nem válaszol – így Ritu Sarin. „És tudjátok, mi a legnagyobb probléma? Hogy az újságíró kollégák megelégednek a sajtóközleményekkel. Nem is kérdeznek a miniszterelnöktől” – mutatta be az ottani helyzetet az Indian Express újságírója, aki különféle intézményekben próbál utánanézni a kormány állításainak.

„Forradalmi kleptokrácia” Venezuelában

“Venezuelában az újságírókat nem börtönözik be, nem is ölik őket meg. Mit keresek akkor én itt?” – teszi fel a kérdést Ewald Scharfenberg. A venezuelai újságíró „forradalmi kleptokráciának” és „szabad versenyben álló autoritarianizmusnak” nevezi azt, ami jelenleg az országában folyik, ahol a sajtószabadságot nem közvetlenül, hanem finomabb és hatékonyabb eszközökkel korlátozzák.
A mainstream médiát felvásárolták, a vezető újságírók hitelét folyamatosan rombolják, a közösségi médiát pedig olyan törvényel szabályozták, mely akár 20 év börtönbüntetéssel sújtja azokat, akik ott „gyűlöletbeszédet” folytatnak. A hatalom az igazság egyedüli birtokosaként ellenőrizni próbálja az emberek gondolatait – mondta Scharfenberg.
A konferencia hatalmas, napközben végig legalább 4-5 különböző teremben folynak beszélgetések, ezek közül pedig legalább 2-3 nagyon érdekes, így a résztvevők vagy lemondanak az őket érdeklő előadások egy részéről, vagy pedig ide-oda ingáznak az őket érdeklő panelek között.

„Szokjunk hozzá: a tényfeltáró újságírónak kevés a hatása”

Én az első megoldást választom – így az „Impakt mérése” (Measuring Impact) nevű panelre esem be. A téma: lehet-e mérni a tényfeltáró újságírás hatását a szűkebb és tágabb közösségre, és ha igen: milyen módszerekkel? Minden résztvevő megegyezik abban, hogy a hónapokig, sokszor évekig tartó munkának nagyon sokszor nincsen azonnali és látványos eredménye.
Ritka az, hogy egy cikk vagy akár sorozat hatására módosítanak törvényt, eljárás indul egy intézmény vagy személy ellen, átalakul egy intézmény, vagy akár csak lemond egy tisztségviselő. És ez nem csak Kelet-Európában jellemző: az egyesült államokbeli, Pulitzer- és egyéb rangos díjakat nyerő anyagok alig mintegy harmadának van valamilyen kézzelfogható hatása, hangzik el.
Közben a szerkesztők nyomást gyakorolnak az újságíróra, hogy „hozza a számokat”, illetve ne foglalkozzon olyan témákkal, melyekről sejteni lehet, hogy nem hozzák majd az elvárt nézettséget. Ha azonban a nézettség, a kattintások, az oldalon eltöltött idő határozza meg egy újságíró teljesítményét, akkor mindenki a „szexi” témákról fog írni, tanácsülésre beülni senki nem fog – veti fel az egyik hozzászóló az újságírás 21. századi dilemmáját.

Újságíró és aktivista között a határ elmosódik

A konkrét és kézzelfogható változáshoz nem szükséges az, hogy az anyagot tömegek olvassák el: sokszor elég az is, ha egyetlen döntéshozónak a tudomására jut az újságíró által feltárt probléma. Szó van arról is, hogy a konkrét változás sokszor civil szervezetek nyomására  történik, akik az újságíró munkájára építik a kampányukat. Kérdés, mennyire elfogadható az, ha az újságíró belefolyik ezekbe a jogérvényesítő kampányokba.
Ennek ellenére nem lehet belenyugodni abba, hogy tényfeltáró újságírásnak nincsen semmilyen hatása: ha nem más, a tényfeltáró szervezeteket finanszírozó donorok látni szeretnék azt, hogy milyen hatást ért el a pénzük. Már a munka során gondolkozni kell azon, mi az a változás, amit az anyaggal el lehet érni? És ezt a változást hogyan lehet mérni?
Az Egyesült Államokban néhány, impakt mérésére alkalmas eszközt is kifejlesztettek: az egyik ilyen a Newslynx, mely egy helyen összesíti az összes online mérőeszköz – Google Analytics, Facebook, Twitter stb. – adatait. A nézettségen túl az eszköz használói dönthetik el, mi minősül számukra impaktnak – egy hivatkozás, egy díj vagy akár törvénymódosítás. Némileg hasonló a (fizetős) Chalkbeat, valamint a nyílt forráskódú CIR Impact Tracker.

„Data state of mind”

Gyakorlatilag minden szakma, minden hatóság adatokat gyűjt, adatbázisokkal dolgozik. Képzeljük el, mennyi adat hever mindenfele – kezdi „Data state of mind” című előadását Brant Houston, az adatújságírás egyik nagy öregje, akinek a könyve, az Investigative Reporter´s Handbook mára az ötödik kiadásnál tart, és máig alapműnek számít a tényfeltárás terén.
A „data state of mind” azt jelenti, hogy a munka során feltételezzük, valahol, valakinek van egy olyan adatbázisa, ami minket érdekel. Így az ötletelés arról kell folyjon, hogy 1. ki gyűjtheti a minket érdeklő adatokat; 2. hogyan szerezhetjük azt meg tőle. Ha nincsen ilyen adatbázis, vajon mi magunk hogyan készíthetjük azt el?

Fizess be az átláthatóságra, fizess elő az Átlátszó Erdélyre!

Havi 5 eurós rendszeres támogatás

Havi 10 eurós rendszeres támogatás

Havi 20 eurós rendszeres támogatás

PayPal azonosítónk: erdely@atlatszo.ro (erre akkor lehet szükség, ha nem az Átlátszó Erdély oldalon keresztül utalnál).

Ide kattintva tetszőleges, egyszeri összeggel is támogathatsz PayPalen keresztül.

Mégsem szeretnék PayPallel bajlódni. Más megoldás nincs?

Választhatod a banki átutalást is, ehhez az alábbi adatokra lesz szükséged. Fontos, hogy az internet banking felületen állítsd be a visszatérő (rekurrens) fizetési opciót, ha a bankod lehetővé teszi.

Lejes (RON) számla:
Asociaţia “Atlatszo Erdely Egyesulet”
RO71OTPV200000913457RO01
SUC. CLUJ OTP BANK ROMANIA
Cod BIC: OTPVROBU

The post A világ legkellemetlenebb újságírói egy helyen: megkezdődött az oknyomozók legnagyobb konferenciája appeared first on Átlátszó Erdély.