A tényfeltáró újságíró veszedelmes viszonyait térképeztük fel a világ legnagyobb konferenciáján Johannesburgban.

Egyszerűen nincsen unalmas előadás a legnagyobb tényfeltáró újságíró-konferencián, a GIJC17-en – a sűrűn telejegyzetelt füzetemen túl a legnagyobb élmény talán mégis az, hogy itt el lehet menni kávézni azokkal az újságírókkal és szerkesztőkkel, akik meghatározóak a szakmában, és akiknek a könyveiből, on-line kurzusaiból tanultam.
A felhozatal pedig hatalmas: párhuzamosan négy-öt előadás megy, melyek közül legalább három érdekel, és melyek közül ki kell választani egyet, miközben folyton az az érzésem, rosszul döntöttem, mert a másik két előadás biztosan még jobb volt. Szerencsére a szervezők minden előadásról publikálnak rövid összefoglalókat – a tip sheet-ek itt elérhetőek.
A GIJC17 záróeseményén Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdászt interjúvolta meg Sheila Coronel – a 40 perces, információban hihetetlenül sűrű beszélgetést összefoglalni nem szeretném, csak annyit mondok, hogy Stiglitznek egészen kiváló humorérzéke van.

Jó, de miből fizetjük ki a számlákat?

Aktív, módszeres és okosan kitalált fundraising szükséges ahhoz, hogy egy civil szervezet – akár tényfeltárással, akár mással foglalkozik – pénzt találjon. Minderről a Funding your investigation című panelben volt szó.
Bridget Gallagher fundraising szakértő szerint a civil szervezetek és újságírók négy kérdésre kell jó választ találjanak, mielőtt felkeresik a potenciális donort – akár magánvállalkozást, alapítványt, vagy közintézményt. Ezek: kik vagyunk? Mit csinálunk? Miért kellene a donort érdekelje az, amit csinálunk? És végül: hogyan illik bele a donor célkitűzései közé az, amit csinálunk?
Fontos, hogy ne várjunk azonnal áttörést, biztat Gallagher. A bizalmat csak apró lépésekkel lehet felépíteni, azonban ha sikerül jó munkakapcsolatot kialakítani, akkor hosszú távú jövedelemforrásra számíthatunk. És bár fontos a projektterv, a várható hatás, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a támogatásról szóló döntés elsősorban a szervezetbe, annak a munkatársaiba, a szervezet víziójába vetett bizalomról szól.

A klasszikus hírszolgáltatás halálra van ítélve?

„Hogyan fog kinézni az újságírás tíz év múlva? Egy ilyen kerekasztal-beszélgetésen robotok fognak ülni előttünk” – viccelődtek félig-meddig komolyan a Future of investigative journalism című kerekasztal résztvevői. Az információhoz való hozzáférés, a médiafogyasztási szokások olyan iramban alakulnak át, hogy nagyon merésznek kell lenni ahhoz, hogy bármit határozottan állítsunk – a fogyasztói szokásokat úgy a tartalmaknak, mind a terjesztésnek és az üzleti modelleknek követniük kell.
Mit jelent ez a gyakorlatban? „Az OCCRP már ma is infotechnológiai cég: ugyanannyi programozónk van, mint szerkesztőnk” – állítja Drew Sullivan, a balkáni tényfeltáró újságíróhálózat alapítója. Szerinte a jövőben a klasszikus hírszolgáltatást automatizálják, és csak a magas hozzáadott értékű, a történések hátterét és mozgatórugóit bemutató műfajok maradnak meg, mint például a tényfeltáró újságírás.

Donorok és újságírók: nem problémamentes viszony

Mit lehet kezdeni azzal a jelenséggel, hogy a tényfeltárást finanszírozó szervezetek és különféle szponzorok akár finomabban, akár direkt módon beavatkozhatnak a tartalomba? – tették fel a kérdést a Donors, grants, journalists kerekasztal résztvevői.
Elhangzott, bár direkt beavatkozás is előfordul néha – például az adományozó konkrét kéréssel fordul a szerkesztőséghez, hogy egyik vagy másik témában feltétlenül szólaltassanak meg valakit –, gyakoribb az, hogy egy-egy adomány „fel van címkézve”, vagyis a pénzt egy bizonyos témakörre szánják, és így befolyásolják a szerkesztőség témaválasztását.
Jelen van a piacon az úgynevezett „mocskos pénz” is – bűncselekmények révén meggazdagodott személyek sokszor úgy próbálnak szabadulni a lelkiismeretfurdalásuktól, hogy „jó” – vagy általuk jónak vélt – társadalmi kezdeményezéseket kezdenek szponzorálni.
Előfordul, hogy egyszerűen azért sértik meg a szerkesztőségi függetlenséget, mert a donor számára idegen világ a média, nem érti, hogyan működnek itt dolgok. Vagyis sok időt és energiát kell fordítani a tanításukra.

A tuti recept: minél több jövedelemforrás

Felmerült még, hogy amennyiben egy tényfeltáró anyag kézzelfogható jövedelmet hoz egy adott ország számára – például be nem vallott jövedelmekről rántja le a leplet, melyeket így meg lehet adóztatni –, akkor az így befolyó jövedelemnek egy kis százalékával nem lehetne további tényfeltáró anyagokat finanszírozni. Ha igen: mi lenne ennek egy szakmai etikai szempontból is elfogadható formája?
A Journalismfund például a fenti dilemmák egy részét úgy oldja fel, hogy közvetítőként működik a donorok – magánalapítványok, illetve kormányok és EU-intézmények –, valamint az újságírók között. Ugyan a Journalismfundnak vannak bizonyos témakörökre meghirdetett pályázatai, azonban az újságírók saját témákkal pályázhatnak, és a pályázatokat egy független, elismert újságírókból álló zsűri bírálja el. A zsűri tagjainak a neve titok mindaddig, amíg ki nem lépnek a zsűriből – tárta fel Brigitte Alfter.
A szerkesztőségek kiszolgáltatottságának a csökkentésére a legegyszerűbb megoldás az, ha változatossá teszik a bevételi forrásaikat – az olvasói adományok például a legbiztosabb és legkevésbé problémamentes jövedelemforrás. Arról nem is beszélve, hogy az adományok bizonyítják azt, hogy a szerkesztőség valós közösségi szükségletre ad választ.

Képtelenek vagyunk másra gondolni, ha fenyegetnek

Hogyan birkózhat meg egy személy az ellene irányuló online zaklatással? – erről beszélgettek a Dealing with digital harassment kerekasztal résztvevői. A közösségi médiában ez a jelenség világméretűvé vált, mára már kormányok is felismerték és maximálisan kiaknázzák az ebben rejlő lehetőséget a kritikus hangok hiteltelenítésére és elbátortalanítására.
A fenyegetések evolúciós reflexet ébresztenek fel az emberben: míg a veszély el nem múlik, képtelenek vagyunk másra gondolni – magyarázta Gavin Rees, a Dart Center for Journalism & Trauma Europe igazgatója. A zaklatók ezt tudják, az online gyűlöletkampányok célja az újságíró figyelmét elterelni a munkájáról.
A zaklatás áldozatai hajlamosak valamilyen szinten elhinni a vádakat: saját magukat okolják, magányosnak, tehetetlennek érzik magukat, miközben a sokszor ismeretlen agresszort túldimenzionálják. Ilyenkor a legegyszerűbb és leghatékonyabb megoldás kikapcsolni az internetet egy ideig – tanácsolta Rees. Például át lehet adni egy barátnak vagy családtagnak a profil kezelését.

A kollégák támogatása kulcsfontosságú

Nagyon fontos az, hogy kollégákkal, szerkesztőjével, feletteseivel megbeszélhesse az újságíró az érzéseit, és a munkaközösség támogassa – mondta Jason Reich, a Buzzfeed munkatársa, aki azt is elmondta, szervezeti szinten egyelőre nem sikerült hatékonyan fellépniük a zaklatókkal szemben: eddig minden reaktív intézkedés kudarcot vallott. A prevenció azonban működik. Szervezeti szinten hangsúlyt fektetnek arra, hogy újságíróikat felkészítsék ezekre az ellenük irányuló kampányokra.
Maria Ressa Fülöp-szigeteki újságíró, aki kiemelt célpontja az online zaklatásnak, egyedi módon kezelte a trollokat: a Facebook- és Twitter-kommenteket összegyűjtötte, és az adatok elemzésével megkereste a profilok közötti kapcsolatokat. Kiderült, a zaklatók mintegy fele kamu profil, és ebből egy adatújságírás-projekt lett.

Türelmetlen szivárogtatók, bizalmatlan újságírók

Az újságíró és forrás, illetve a közérdekű bejelentő közötti viszonyról szólt a Whistleblowing, secure drops, source protection című beszélgetés. Bastian Obermayer, aki a Süddeutsche Zeitung újságírójaként a Panama Papers projekten is dolgozott, elmesélte, nem volt könnyű az elhúzódó munka miatt egyre türelmetlenebb szivárogtatóval bánni.
„Volt olyan, hogy fotót küldtem neki a sztorin dolgozó kollégákról, hogy lássa, dolgozunk” – így Obermayer, aki szerint ez végső soron érthető, hiszen honnan tudja a közérdekű bejelentő, hogy valóban újságíró vagyok, és nem hazudok akkor, amikor azt mondom, dolgozunk az anyagon.
Feszültséggel terhes sokszor az újságíró és forrása közötti viszony – erősítette meg Khadija Sharife, az OCCRP Africa szerkesztője. A forrás érthető módon azt szeretné, ha az általa közölt információ minél hamarabb nyilvánosságra kerülne, az újságíró viszont meg kell keresse a sztorit, az információkat ellenőriznie kell, ez időigényes folyamat. Az is előfordult, hogy meg kellett győzzék a forrást, ne publikálják az anyagot, mert az túlságosan nagy veszélybe sodorná őt.
A szivárogtatás szinte soha nem személytelen. Mélyen emberi kapcsolat alakul ki sokszor az újságíró és forrása között, amely az anyag megjelenése után is folytatódik – hangzott el. A forrás legtöbbször semmit nem nyer, ugyanakkor potenciálisan nagyon sokat veszít egy-egy szivárogtatással.
Honnan tudjuk, hogy egy kiszivárogtatott adatbázis valós adatokat tartalmaz? Ez volt a Panama Papers adataival dolgozó újságírók egyik legfontosabb kérdése. Minden, adatbázisban szereplő információt más források – nyilvános cégadatbázisok, bírósági iratok – alapján ellenőriztek, végül pedig minden esetben megkeresték az érintetteket is. 160 szembesítésre került sor, ezek közül egyetlen személy mondta azt, hogy nincsen off-shore cége, ez az információ téves – vázolta Obermayer.
Sipos Zoltán

Fizess be az átláthatóságra, fizess elő az Átlátszó Erdélyre!

Havi 5 eurós rendszeres támogatás

Havi 10 eurós rendszeres támogatás

Havi 20 eurós rendszeres támogatás

PayPal azonosítónk: erdely@atlatszo.ro (erre akkor lehet szükség, ha nem az Átlátszó Erdély oldalon keresztül utalnál).

Ide kattintva tetszőleges, egyszeri összeggel is támogathatsz PayPalen keresztül.

Mégsem szeretnék PayPallel bajlódni. Más megoldás nincs?

Választhatod a banki átutalást is, ehhez az alábbi adatokra lesz szükséged. Fontos, hogy az internet banking felületen állítsd be a visszatérő (rekurrens) fizetési opciót, ha a bankod lehetővé teszi.

Lejes (RON) számla:
Asociaţia “Atlatszo Erdely Egyesulet”
RO71OTPV200000913457RO01
SUC. CLUJ OTP BANK ROMANIA
Cod BIC: OTPVROBU

The post Az adat, a donor, a zaklató meg a szivárogtató appeared first on Átlátszó Erdély.

Szó szerint egymás lábát tapossák a híresebbnél híresebb újságírók és szerkesztők a dél-afrikai Johannesburgban, a Global Investigative Journalism Networknek kétévente megrendezett konferenciáján, ahol jelenleg 130 országból 1200 újságíró vesz részt. Helyszíni tudósítás.

„Ti vagytok a világ diktátorainak, mindenféle rendű és rangú autokratáinak a rémálma” – üdvözölte David Kaplan, a világ legnagyobb tényfeltáró ernyőszervezetének, a Global Investigative Journalism Networknek az igazgatója a #GIJC17 résztvevőit, a világ 130 országából érkezett 1200 újságírót.
„Rendkívüli történéseknek vagyunk szemtanúi. Globális szinten visszaszorulóban van mindaz, ami számunkra fontos – az átláthatóság, a sajtószabadság és annak a lehetősége, hogy a vezetőinket elszámoltassuk” – így David Kaplan, aki szerint a rossz fiúk számára rég nem léteznek országhatárok, így ideje, hogy a jó fiúk is globális szinten mozogjanak, és megosszák a tudásukat egymással.

Hogy kerülök ide?

Én a GIJN ösztöndíjasaként vehetek részt a konferencián – a világon nincsen jobb érzés annál, mint amikor szólnak, hogy nyertél egy olyan pályázaton, amiről már el is felejtetted, hogy indultál.
Az  első nap végére a Johannesburg kerítéseken túl nyúló világáról annyit tudok, hogy itt tavaszi, nagyjából az otthoni április-májusnak megfelelő idő van. Bámészkodni azonban nincsen lehetőség: úgy a konferencia szervezői, mint a hotel alkalmazottai figyelmeztettek, a városba sötétedés után kimenni nem ajánlott – így a napi program az, hogy reggel egy busz elvisz a pár kilométerre levő kampuszra, este pedig visszavisz a hotelbe.
Amúgy sem lenne igazán sok turistalátványosság a közelben: a rossz közbiztonság miatt minden magas, szögesdróttal megerősített kerítésekkel van körbevéve, sok ingatlanon látható figyelmeztetés, hogy „fegyveres válaszra” (armed response) számíthatnak azok, akik bemerészkednek. A széles és nagyon forgalmas utcákon nappal sincs sok járókelő – sötétedés után pedig konkrétan senkit nem láttam gyalog járni.

„Ők nem emberek”

De vissza a konferenciára: az első, „Feltárni a világ új autokratáinak ügyeit” (Investigating the new autocrats) panel legmellbevágóbb előadását a Fülöp-szigeteken dolgozó Patricia Evangelista adja elő: Rodrigo Duterte elnök óriási kampányt indított a kábítószerfüggők és -dílerek ellen, arra buzdítva a lakosságot, öljék meg őket, mert „ők nem emberek”.
Hivatalos statisztikák szerint egy év alatt mintegy 4 ezer állítólagos kábítószerfüggővel és -dílerrel végeztek a rendőrök, mindenféle nyomozás, vádemelés vagy bírósági ítélet nélkül, nemegyszer otthon, a család szeme láttára. „A mi dolgunk a számok mellett megmutatni az áldozatok arcát: elmegyünk a temetésekre, szóba állunk a síró anyákkal, publikáljuk az elkövetők neveit” – így Evangelista.
A dél-afrikai Mzilikazi wa Afrika szerint a Jakob Zuma elnök korrupciós ügyeinek a feltárásán dolgozó újságírók helyzete azért nehéz, mert az elnöknek még mindig nagyon sok a támogatója, így az újságírókkal szóba álló hivatalnokok az állásukat kockáztatják, az újságírókat pedig internetes trollhadsereg próbálja hitelteleníteni.

Putyin még hagyján, de Kadirovval senki nem mer ujjat húzni

Roman Anin, az utolsó orosz ellenzéki napilap, a Novaja Gazeta újságírója azzal vezette fel előadását, hogy az utóbbi években négy belső munkatársukat és további két külső tudósítójukat gyilkolták meg. A legismertebb közülük a csecsenföldi tudósításaival egyedülálló Anna Politkovszkaja, az ő munkáját Elena Milashina folytatja: legutóbb a csecsenföldi melegek ellen elkövetett gyilkosságokról írt.
„Ez a munka azért nehéz, mert ezt nem lehet irodából, adatbázisok alapján végezni. Terepmunkára, forrásokra van szükségünk, őket azonban nagyon nehéz megvédeni: a csecsenföldi melegek közül sokan épp a telefonjukban levő híváslistákkal buktak le. Putyin ügyeiről tudósítani viszonylag biztonságos, azonban a csecsen elnökről, Kadirovról rosszat írni senki nem mer” – számolt be Anin.

Arról írni, amit a kormány tesz, nem arról, amit mond

Még egy rendőrállamnak is szüksége van adminisztrációra, kimutatások, átiratok készülnek, ezek nélkül az állam működése megbénul – vázolta David Cay Johnston, a washingtoni DCReport alapítója, aki szerint ezek az iratok, valamint az iratokkal napi szinten dolgozó hivatalnokok a tényfeltáró újságírók legjobb forrásai. „Mi arról írunk, amit az amerikai kormány tesz, nem pedig arról, amit mond” – határozta meg a DCReport küldetését Johnston.
Indiában a miniszterelnök, Narendra Modi üzeneteit rendszerint a közösségi médiában teszi közzé, újságírói megkeresésekre, kérdésekre nem válaszol – így Ritu Sarin. „És tudjátok, mi a legnagyobb probléma? Hogy az újságíró kollégák megelégednek a sajtóközleményekkel. Nem is kérdeznek a miniszterelnöktől” – mutatta be az ottani helyzetet az Indian Express újságírója, aki különféle intézményekben próbál utánanézni a kormány állításainak.

„Forradalmi kleptokrácia” Venezuelában

“Venezuelában az újságírókat nem börtönözik be, nem is ölik őket meg. Mit keresek akkor én itt?” – teszi fel a kérdést Ewald Scharfenberg. A venezuelai újságíró „forradalmi kleptokráciának” és „szabad versenyben álló autoritarianizmusnak” nevezi azt, ami jelenleg az országában folyik, ahol a sajtószabadságot nem közvetlenül, hanem finomabb és hatékonyabb eszközökkel korlátozzák.
A mainstream médiát felvásárolták, a vezető újságírók hitelét folyamatosan rombolják, a közösségi médiát pedig olyan törvényel szabályozták, mely akár 20 év börtönbüntetéssel sújtja azokat, akik ott „gyűlöletbeszédet” folytatnak. A hatalom az igazság egyedüli birtokosaként ellenőrizni próbálja az emberek gondolatait – mondta Scharfenberg.
A konferencia hatalmas, napközben végig legalább 4-5 különböző teremben folynak beszélgetések, ezek közül pedig legalább 2-3 nagyon érdekes, így a résztvevők vagy lemondanak az őket érdeklő előadások egy részéről, vagy pedig ide-oda ingáznak az őket érdeklő panelek között.

„Szokjunk hozzá: a tényfeltáró újságírónak kevés a hatása”

Én az első megoldást választom – így az „Impakt mérése” (Measuring Impact) nevű panelre esem be. A téma: lehet-e mérni a tényfeltáró újságírás hatását a szűkebb és tágabb közösségre, és ha igen: milyen módszerekkel? Minden résztvevő megegyezik abban, hogy a hónapokig, sokszor évekig tartó munkának nagyon sokszor nincsen azonnali és látványos eredménye.
Ritka az, hogy egy cikk vagy akár sorozat hatására módosítanak törvényt, eljárás indul egy intézmény vagy személy ellen, átalakul egy intézmény, vagy akár csak lemond egy tisztségviselő. És ez nem csak Kelet-Európában jellemző: az egyesült államokbeli, Pulitzer- és egyéb rangos díjakat nyerő anyagok alig mintegy harmadának van valamilyen kézzelfogható hatása, hangzik el.
Közben a szerkesztők nyomást gyakorolnak az újságíróra, hogy „hozza a számokat”, illetve ne foglalkozzon olyan témákkal, melyekről sejteni lehet, hogy nem hozzák majd az elvárt nézettséget. Ha azonban a nézettség, a kattintások, az oldalon eltöltött idő határozza meg egy újságíró teljesítményét, akkor mindenki a „szexi” témákról fog írni, tanácsülésre beülni senki nem fog – veti fel az egyik hozzászóló az újságírás 21. századi dilemmáját.

Újságíró és aktivista között a határ elmosódik

A konkrét és kézzelfogható változáshoz nem szükséges az, hogy az anyagot tömegek olvassák el: sokszor elég az is, ha egyetlen döntéshozónak a tudomására jut az újságíró által feltárt probléma. Szó van arról is, hogy a konkrét változás sokszor civil szervezetek nyomására  történik, akik az újságíró munkájára építik a kampányukat. Kérdés, mennyire elfogadható az, ha az újságíró belefolyik ezekbe a jogérvényesítő kampányokba.
Ennek ellenére nem lehet belenyugodni abba, hogy tényfeltáró újságírásnak nincsen semmilyen hatása: ha nem más, a tényfeltáró szervezeteket finanszírozó donorok látni szeretnék azt, hogy milyen hatást ért el a pénzük. Már a munka során gondolkozni kell azon, mi az a változás, amit az anyaggal el lehet érni? És ezt a változást hogyan lehet mérni?
Az Egyesült Államokban néhány, impakt mérésére alkalmas eszközt is kifejlesztettek: az egyik ilyen a Newslynx, mely egy helyen összesíti az összes online mérőeszköz – Google Analytics, Facebook, Twitter stb. – adatait. A nézettségen túl az eszköz használói dönthetik el, mi minősül számukra impaktnak – egy hivatkozás, egy díj vagy akár törvénymódosítás. Némileg hasonló a (fizetős) Chalkbeat, valamint a nyílt forráskódú CIR Impact Tracker.

„Data state of mind”

Gyakorlatilag minden szakma, minden hatóság adatokat gyűjt, adatbázisokkal dolgozik. Képzeljük el, mennyi adat hever mindenfele – kezdi „Data state of mind” című előadását Brant Houston, az adatújságírás egyik nagy öregje, akinek a könyve, az Investigative Reporter´s Handbook mára az ötödik kiadásnál tart, és máig alapműnek számít a tényfeltárás terén.
A „data state of mind” azt jelenti, hogy a munka során feltételezzük, valahol, valakinek van egy olyan adatbázisa, ami minket érdekel. Így az ötletelés arról kell folyjon, hogy 1. ki gyűjtheti a minket érdeklő adatokat; 2. hogyan szerezhetjük azt meg tőle. Ha nincsen ilyen adatbázis, vajon mi magunk hogyan készíthetjük azt el?

Fizess be az átláthatóságra, fizess elő az Átlátszó Erdélyre!

Havi 5 eurós rendszeres támogatás

Havi 10 eurós rendszeres támogatás

Havi 20 eurós rendszeres támogatás

PayPal azonosítónk: erdely@atlatszo.ro (erre akkor lehet szükség, ha nem az Átlátszó Erdély oldalon keresztül utalnál).

Ide kattintva tetszőleges, egyszeri összeggel is támogathatsz PayPalen keresztül.

Mégsem szeretnék PayPallel bajlódni. Más megoldás nincs?

Választhatod a banki átutalást is, ehhez az alábbi adatokra lesz szükséged. Fontos, hogy az internet banking felületen állítsd be a visszatérő (rekurrens) fizetési opciót, ha a bankod lehetővé teszi.

Lejes (RON) számla:
Asociaţia “Atlatszo Erdely Egyesulet”
RO71OTPV200000913457RO01
SUC. CLUJ OTP BANK ROMANIA
Cod BIC: OTPVROBU

The post A világ legkellemetlenebb újságírói egy helyen: megkezdődött az oknyomozók legnagyobb konferenciája appeared first on Átlátszó Erdély.